Mickey webnaplója

Nem érdekel igazán a számmisztika, mégis érdekes egybeesés, hogy a tegnapi blogbejegyzés, melyben megemlékezem Mica fiú 28. születésnapjáról, stimmel a poszt számaival: 1984. O4. 23. a születési dátuma, s a posztok közül a 2384. poszt szól róla. És teljesen stimmel: 23-a 84-ben, és a poszt 4 számjegyű.
Isten éltessen Mica!

Tegnap arról beszélgettünk, hogy mikor éreztem jól igazán magamat a bőrömben. Mi tagadás a legjobb négy évem az első Orbán-kormány idejére esett. Szoktam is mondani, éltem négy évet, tengtem sokkal többet.
Miért?
Most magyarázzam el, hogy a Rákosi-korszakban mindenki szabadon kiröhöghette a hívő embereket, visszafelé pedig megtorlás járt érte. Másodrendű állampolgár voltam saját hazámban, mely szintén hitványnak tituláltatott: „utolsó csatlósnak”. A regnumi perek és házkutatások, börtönzések idején se éreztem biztonságban magamat saját hazámban, ahol a legképtelenebb vádakkal illették az ifjúságot felemelni kívánó papokat. Ezektől nem kaptam röhögő görcsöt.
A rendszerváltás idején elég hamar munkanélküli lettem. Így az Antall-kormány idején, a kabinet akaratán kívül, de mégis a periférián tudtam magamat, hatalmas anyagi hendikeppel, négygyermekes családfőként. Anyagilag később helyre jöttünk, de az egyházellenességet folyamatosan éreztem a Horn-kabinet (sajtója) részéről.
Nekem valóságos fellélegzést jelentett az első Orbán-kormány. Akik oldották a negatív diszkriminációt, gatyába rázták a gazdaságot, amennyire 4 év alatt lehetett, bemutatták az Álmodó Magyarok szépséges jubileumi kiállítását, és teret engedtek az alkotások kibontakozásának: „Merjünk nagyok lenni!” Itthon voltam itthon.
Mindent, ami ezután következett, mint életminőségem külső meghatározóinak rontását tapasztaltam meg. Eladósítás, pártkatonák nyomulása. Úgy éreztem, hogy fogy a levegő körülöttem. Máig így érzem. Saját országomban, a saját értékrendemet képviselő kormány ellenére, mely olyan elképesztő nemzetközi sajtóterror alatt dolgozik, hogy normális ésszel fel sem fogható az a gyűlölet, mellyel világszerte illetik. Nigériai barátom meséli, hogy az ottani lapok, és a tévé hosszasan kritizálja OV.-t és tevékenységét, s ha valami jót kell róla mondani, azt mínuszos hírben, vagy – a tévében – tíz másodpercben elintézik.
Az EU is szembemegy ezzel a törékeny kis országgal.  Sokan látják ezt, s kevesen fogalmazzák meg. Pedig eme egyszerű igazság 2000 év óta változatlanul érvényes.
A mai evangélium éppen azt fogalmazza meg, amiről idáig eszmélkedtem. A Mester előre figyelmezeti tanítványait arra, ami rájuk és követőikre vár a jövőben:
„Ha gyűlöl majd benneteket a világ, gondoljatok arra, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket. Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyűlöl benneteket a világ. Gondoljatok a tőlem kapott tanításra: Nem nagyobb a szolga uránál. Ha tehát engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Ha az én tanításomat megtartották, a tieteket is megtartják. S ezt mind az én nevemért teszik veletek, mert nem ismerik azt, aki küldött engem.” (Jn 15,18skk)
Csüggeteg azért nem vagyok. Már a nyolc boldogság utolsója arról szól, hogy boldogok vagytok, ha miattam szidalmaznak és üldöznek titeket, és hazudozva minden rosszat fognak rátok. Örüljetek és ujjongjatok: nagy lesz a jutalmatok a mennyben. A Mester megváltó szenvedésében való önkéntesen vállalt részvételről beszél itt.
A lelkes apostol olyan, mint az atléta, akit nem érdekel, hogy terepfutás közben felsérti bőrét a tüskés bozót. Figyelmét a célra irányítja, és szabaddá, boldoggá teszi a mozgás öröme, a győzelem reménye, az önlegyőzés mámora.
Uff.

Az angol és a francia nagyon hasonló szavakkal operál. 
Ám néha nem. 
Olvasom egy cég nevét Sun Team, azaz napcsapat. Kb.-i ejtése: szantim.
Ha franciák azt mondják hogy szantim, akkor a néhai frank századrészét érő pénzükre gondolnak, a francia fillérre, aminek nem sok köze van a napcsapathoz.
Eddig csak bolondoztam. De most komoly jön. 
Mica épségben megérkezett Kárpátaljáról, ahol egy, az ökumené témájában tartott konferencián vett részt a Közös pont képviseletében. A vele készült interjút május 5-én adja a Duna tévé. 
Kedvesen fogadták, kapott ajándékokat is. 
Hazatérte után vacsorához ültünk. 
Mica számára az első fogás: öt perc Leventével a vállán. 
Az ünnepi vacsora után ajándékosztás következett. 
A nagy meglepetés: Feleségétől a II. Rudolftól kapott családi oklevelünk magyar fordítását kapta, amit azon nyomban felolvasott teljes terjedelmében. 
Mivel emailben érkezett, továbbítottam a család többi tagjának is, hadd örüljenek, mit rejtett a latin nyelvű kézirat.

Rossz is annak, akinek csak egy számítógépe van. Honnan tudja meg, hogy mi a ludas abban, hogy szerverhiba miatt szünetel-e átmenetileg az internet-szolgáltatás, elromlott a gépe, átverték a tűzfalát, bekapott egy új virnyákot, kicsúszott az érintkező porszívózás miatt, programhiba lépett fel etc.
Ma reggel pl. én így jártam. Internet sehol. Próbálom így, próbálom úgy, sehol semmi. Se Google Chrom, se Firefox, se Internet explorer. Ám a többi gépünk is néma. Nos, akkor kijjebb van a hiba. Megpróbáltam az adaptert ki- és berángatni a konnektorba. Most ez se segített a korábbi eredményes kísérletekkel ellentétben. Ilyenkor marad a várakozás a jó szerencsére, a gyors szakértői beavatkozásra. Nem mondanám, hogy elvonási tüneteim keletkeztek, de ugye a megszokás. Nos, egy óra múlva visszatért a netbe az élet. (Velem ellentétben neki sok élete van.) Így végigböngészhettem az engem érdeklő webhelyeket.
Most értem el oda, hogy megfogalmazhatom mai posztomat. Ha valami eszembe jut, egy cetlire felfirkantom, hogy géphez kerülve el ne felejtsem. Elég sok üres, meg teleírt papírt találtam, és elolvasva őket vittem a szelektív papírgyűjtőnkbe. egy akadt fenn a rostán, de azon meg ez állt: Kikért imádkozzak? Bevallom, nem emlékszem, hogy mit akartam erről a kérdésről írni. Imakérésekkel szoktak papi személyekhez fordulni, meg civilekhez is. II. János Pálnak a magánkápolnájában volt egy nagy gyűjtőedénye, abba dobálta bele a sok-sok szándékot, és együtt emelte az Istenhez a hozzá fordulók kéréseit, hogy legyen meg velük az irgalmas Isten akarata, mert ennél több nem kívánható földi halandónak.
Mivel rendületlenül olvasom Szent Fausztina Naplóját, lehet, hogy azért írtam a fecnire, amit írtam, mert őt is sokan kérték imára. Nemegyszer lelkében érezte, hogy egy haldokló lélek imát kér tőle. Arra is fogékony volt ez az apáca, hogy megérezte, sőt bizton tudta: abbahagyhatja a közbenjárást kérő imát, mert immár meghallgatásra talált, a lélek célba ért.
De ha már Napló: Ma azt olvastam, hogy Fausztina azt kérte egyszer Jézustól, hogy akik azon a napon meghalnak, mind az üdvösségre jussanak. No, erre már Jézus is visszaszólt neki: Ez aztán igen nehéz kérés, de miattad kivételesen megmutatom irgalmam határtalan voltát, és ez egyszer mindenkivel kivételt teszek: nem igazságom szerint ítélem meg, hanem könyörületességem szerint. (Irgalomra az szorul, aki nem érdemli meg. Így hát azt hiszem, hogy mindnyájan.) Én nem halhattam meg még, hiszen mindez 1937-ben történt. Azok viszont végtelenül szerencsések voltak. Nemde?
Mára legyen elég ennyi.

Milyen nap is van ma?
Szombat, de nem szabad szombat a május elsejei összevont napok miatt.
Egyebekben „általános. Amikor is olvasok-írok, unokázok, sétálok.” (Ld. a tegnapi poszt.)
Nos, azért ennél bővebb a program: Reggel ma is fél hatkor keltem. Hatig tollászkodás, reggeli plusz a gyógyszerek bevétele. Hatkor zsolozsma. Tájékozódás az interneten. Nyolckor eucharisztia (mise) és az Eucharisztia vétele (áldozás). Bevásárlás az üzletközpontban. Sajnálom, de mindeddig elmaradt ma az olvasás. A porszívózás nem. Ebéd után ejtőzés, majd a három generáció rövid sétája négyesben. Közben-közben unokázás. Eljött az este 8 óra. Ebben ez időpontban kezdődik a négy magyar nyelvű Mária Rádió közös imádsága hazánkért. Többször elcsíptem már, és soha nem tapasztaltam, hogy bárki ellen szólt volna. A rosszat rossznak nevezi, az értékeket értékeknek. Javasolom visszatérő szövegeit lefordítani angolra, németre és a szomszédos országok nyelvére. Sőt, buzdítani őket, hogy saját hazájukra átfordítva csatlakozzanak a szűk tíz perces imához. Ha ugyanúgy kérik az ég Urát a kölcsönös megbékélésért, mint mi, kizárt, hogy meg ne adja.
Nem ártana az EU diplomatáinak is osztogatni ezt a szöveget. Nem hosszú, és világossá válik belőle, hogy jobb kezünkben nincs fegyver, hanem kézfogást ajánlunk minden tisztességes törekvéssel, minden tisztességes szándékú népnek, embernek.
Hogy hogyan fogadnák? Tudathasadásos módon. Akik az országok ellehetetlenítésén fáradoznak, azok alkalmasint fogcsikorgatva, esetleg habzó szájjal. Akik pedig rokonszenvvel fogadnák, kaphatnának utolsó gondolatként egy lökést, egy bátorítást, hogy csakugyan kapcsolódjanak bele az imádkozásba. Meg kellene menteni ezt a földrészt, ezt a világot a teljes pusztulástól, s ennek feltehetőleg nincs más módja. Az ellenszenvvel viseltetők viselkedésén nem csodálkozunk, értük is imádkozunk. Írva van. „ha engem üldöznek, titeket is üldözni fognak”.
Mindig van új egy idősödő ember életében.
Pl. nincs egy hete, hogy életemben először puliszkát ettem.
Ma meg életemben először bekapcsolódtam az Irgalmasság olvasójának elmondásába.
Ez azért fegyvertény a részemről, mert korábban erős ellenérzésekkel viseltettem a szövege tartalmával és szakadatlan ismételgetésével szemben. Megváltozott a véleményem.
Később majd egy alkalommal – csak erre – kitérek.
Most legyen elég hozzá, hogy elfogadtam az igen furcsán hangzó kitételeit.
Azért írok néha (elég gyakran) hitbéli kérdésekről, mert újabban egyre nyilvánvalóbb: a keresztények szellemi gettóba zavarása elég eredményesnek látszik. Már a Krisztus-hívők nem hangoztatják, hogy kiben hisznek, mert sikeresen elhitették velük, hogy a vallás magánügy.
Hát nem az.
Noha senkit nem kívánok saját meggyőződése ellen hangolni, igyekszem megosztani azt, amiben én hiszek.
Mindenféle „vételkényszer nélkül”.  

Legalább háromféle hétköznapom van:
Általános, amikor olvasok-írok, unokázok, sétálok.
Csinálós, amikor valamit meg kell tennem. Ez lehet javítás, porszívózás, szerelés, tudomisénmi.
Utazós, amikor nyakamba veszem az országot és pl. Móvárra megyek. Néha máshová.
Ma Móvárra igyekeztem.
Félhat előtt ébredtem, reggeliztem, hatkor elindultam, hogy „bővibe” legyek az időnek. Félhétkor a Kelenföldi pu.-nál voltam. Mivel vonatindulásig elég sok időm maradt, azt határoztam el, ha találok a kocsi kesztyűtartójában tollat, és ír is, akkor veszek egy olaszos keresztrejtvényt, mely elszórakoztat indulásig. Így is lett. A nap szelíden sütött, a szél lágyan fújdogált, én meg szelíden róttam ákombákomjaimat a kockákba. Vonatra szállva folytattam a fejtést. Próbáltam nem dühöngeni amiatt, hogy a slampos újságszerkesztők megadták, hogy rejtvényenként hány fekete négyzet van, de elmulasztották közölni, hogy elválasztó vonalat is kell keresni, mert ezek valójában két rejtvényt tartalmazó ábrák. Így kénytelen voltam a megoldásokhoz lapozni, hogy megtudjam: miért is akadtam el a fejtésben. Legközelebb csak fél áron veszek rejtvénylapot, mert fél munkáért sok az egész ár.
Győrben felszállt egy olasz társaság, a nők csiviteltek egy négyes ülésen, egy pár pedig velem egy sorban helyezkedett el a túloldalon. Egyszer csak hallom a férfi irányából, hogy pssssszt! Ó, mondom magamban. Egy fegyelmezett európai, aki csendesedést kér a többiektől. Odanézek, s mily csalódás, egy Coca-Colát nyitott ki, az adta a csitító hangot.
Mosonmagyaróváron leszálltam, s eszembe jutott, hogy sose mentem eggyel tovább, Hegyeshalomra. Van-e ott valami megnéznivaló? Megjegyzem, már a neve is érdekes: Hegye-shalom. egy másik ilyen is van, Bp-en: Sa-shalom.    
Maradt húsz percem buszindulásig. Padra le, keresztrejtvény elő, s pikkpakk elröppent az idő. Persze nem rejtvényt fejteni indultam Mosonmagyaróvárra.
Immár ismerősként üdvözöltem a Zsuzsáékhoz vezető ösvényen azt a fehér, lányka hajgumit, mely ősz óta mindig tőlem jobbra hevert a gyepen. Nem úgy a nárciszokat, melyek mostanra elhervadtak, hogy átadják a virágba borulás lehetőségét a tulipánoknak. 
Persze azért indultam el otthonról, hogy nyolcadik unokánkat a kezembe kaphassam, s kívánhassam rá Isten áldását, megcsókolgathassam ártatlan arcocskáját, és ha hagyja magát, lefotózzam.  Vittem neki persze egy szatyornyi bodyt, rugdalózót, sapkákat. Közülük nem egy az idén tizennégy éves unokánké volt egykor. Másokat meg Ágoston hordott hét évvel ezelőtt.
A találkozás megtörtént, a csókok landoltak kicsi fején, talpacskáján, ötször, tízszer, ki tudja, hányszor. Már 3 kiló a picike, és nagyon igyekszik a nagyokat utolérni. Él-hal a tejért, s kapja is 2-3 óránként rendületlenül.
A fotókat majd kikészítem, feltehetőleg albumba rakom őket.
Egyet pedig dokumentumként a poszthoz biggyesztek.

Kezdem Nyugattal. A Mária rádió egyik adását hallgatom. Többek között megjegyzi, hogy Franciaországban csak az az orvos kaphat diplomát, aki levezetett egy abortuszt. Ez akkor is a lelkiismereti szabadság elleni erőszak, ha csak a szülész-nőgyógyászokra vonatkozik. Talán Spanyolországról meg azt említették, hogy ott megtagadhatja lelkiismereti okokból az orvos az abortálás végrehajtását, de köteles megnevezni azt a kollégáját, aki végrehajtja. Pocsék új világ!
Szegény nők, szegény orvosok, szegény keresztények, szegény keresők, szegény gazdagok!
Kelet: Fiam Kárpátaljára készülődik. Konferenciára kell kivinnie néhány embert, s maga is részt vesz rajta. (Ma még ez utóbbiban kételkedem.)
Hogy miért?
Ma megtudta egy lelkésztől, aki át szokott járni, hogy ha a közegnek pénzre van szüksége, akkor az élő fába is beleköt. Láthatósági mellény, vontatókötél, poroltókészülék, izzókészlet, igazolás magyarul és oroszul,(esetleg angolul), hogy kölcsön kocsidat a tulaj rendelkezésedre bocsátotta a vizsgált időszakra. Mindezt közjegyző előtt kell hitelesíttetni. Ha eddig eljutottál, jobban teszed, ha gondoskodsz két fatuskóról (ék alakú) visszagurulás ellen, továbbá fekete műanyagzsákról, melyben halálod esetén belefekszel. Ez nem vicc. Beleköthetnek, ha nincs zsákod.
Mivel a határtól mindössze öt km-re lesz a rendezvény, mindez kikerülhető volna, ha volna a határon parkolási lehetőség valakinél. Aztán peskom (gyalog), vagy taxival, esetleg a rendezők kocsijával oda lehetne cammogni.
Kérdéseim: Ha ebben a lehetetlen országban rendeznek valamit, előzetesen miért nem tájékoztatják az oda utazókat a helyi bolondériákról? Másik kérdésem: Mi értelme az egész felhajtásnak? Tíz kilométerrel közelebb rendezve problémamentes volna az egész hacacáré.
Jó híreim is vannak: Levente 4,68 kg.
A mai perikópa végén Krisztus odaszól Péternek: „Kövess engem!”
Nyugodtan magunkra vehetjük a neki címzett felszólítást.
Hát kövessük Őt!
Van mit tenni ebben a kaotikus világban.

Örülök, ha kedves fiatalok érkeznek. Kicsit hozzájuk fiatalodom magam is, különösen akkor, ha pici gyerekekkel érkeznek. Ma pl. meglátogatott bennünket mamájával a 4 hónapos fiúcska, S. és a hároméves nővérkéje Zsuzsi. Mivel a fiatalasszonyokra maradtak az apróságok, én Zsuzsival foglalkoztam, részint hogy a barátnők beszélgethessenek, részben, mert szeretem a kisgyerekeket. Egyre nézegette a hintahorgokra akasztott kosarat, melyben Levente pihengetett megérkezésükig. Akkor kivettem Leventét, hogy megmutatkozzék teljes mivoltában.  Zsuzsi egyre nézegette a majdnem hintát. Azt megértette, hogy ő ebbe nem tud már belepréselődni. Elterelő hadműveletként bekapcsoltam a PC-t. 
Először a Micimackót mutattam meg neki internetről. No, itt azután egyre-másra tolakodnak elő a legkülönfélébb rajzfilmek. Szinte mindegyiket ismerte. Legjobban a Thomas, a gőzmozdony ragadta meg figyelmét. Míg ő bőrszékemben üldögélve a filmet nézte, leugrottam a pincébe a hintáért. Sikerült megtalálnom. Hamar átcseréltem a kosarat hintára.  No, ettől aztán felragyogott a szeme.
– Beleülhetek?
– Azért hoztam.
Beleraktam, hintáztattam. Ettől kezdve Zsuzsi otthon érezte magát nálunk. Ahogy a szemközti falon kirakott családi fotókat nézegeti, megakad Zsuzsa és Tamás esküvői képén. Kérdezi: – A képen Mária van (mármint Szűz Mária)? – Nem, mondom neki –, a lányunk, Zsuzsa szép fehér ruhában.
Azért még egyszer rákérdez: – Nem Mária az ott a képen? Nem – mondom határozottan. – A lányok, amikor házasságot kötnek, szép fehér ruhába öltöznek. Nézd meg a többit is! Minden lányon fehér ruha van.
Belenyugszik.
Nekem az jut eszembe, hogy ezt a hintát Estelle használta a nyáron boldogan, és felujjongott, ha sikerült a falat megérintenie lábával. Ismétlődik a jelenet. Mondom Zsuzsinak: Azon a képen Estelle unoka van, aki hintázott már korábban ezen a hintán.
– És most nem akarja elvenni?
– Nem – nyugtatom meg. – Nagyon messze lakik innen, különben is iskolában van ilyenkor.
Ettől megnyugszik.
Gyorsan lefotózom. Mutatom neki a kamerában a képet. – Na, ki van itt?
– A Zsuzsika.
– Ó, hát akkor te nem is Zsuzsi vagy, hanem Zsuzsika.
Közben-közben mesél, és ha mindent le akarnék írni, amit kérdez és kijelent, szétfeszítené a posztműfaj határait. Csak egyet emelek ki a kis hároméves mondókájából:  – Ezt a szivecskés ruhát én választottam.  
Kiveszem őt a hintából.
Megkérdezi: – Vannak itt játékok?
– Hát nem túl sok, de azért vannak.
A kedvéért leveszem az éneklő-táncoló hóembert, aki integet a kalapjával, és ügyesen forgatja a balkezét, benne egy csengettyűvel.
Ismétlődik a jelenet. Ahogyan Estelle annak idején újra és újra elindította a táncoló alakot, most Zsuzsi – akarom mondani – Zsuzsika ugyanezt teszi.
A mulatság véget ér. Menni kell. A vendégek hamar felöltözködnek, búcsúznak. Zsuzsika még utánam szól: – Gyere velünk!
Nem tehetem… De azért jól esik a bizalomnak ekkora foka a néhány órás ismeretség után.

Valamikor számomra akkor kezdődött a tavasz, amikor átvizsgálás és pumpálás után kitoltuk a cangákat (akkor még bringa és drótszamár, esetleg kecske volt a nevük), nyeregbepattantunk, és kezdtük róni a kilométereket. A kerekek surrogása hallatszott a nedves gyalogösvényeken, no meg a nyergek nyikorgása. Utóbbi ellen nem sokat lehetett tenni. Valahogy a két spirálrugó képtelen volt csendben maradni (hol van már a rugós nyereg!). Hangot adott még a lánc, és szinte mindig a sárvédők pálcái. A magyar bringákat még ma is megismerem hangjukról, még mielőtt felbukkannak látómezőmben. Máshogyan nyekeregnek, mint ezek a maiak. Más a mostani shimano-racsnik halk nesze.
Mint már korábban megírtam, nekem a tavaszt a bicikliköpenyek jellegzetes gumiszaga hozta meg, melyet a szél az orromba csapott kerekezés közben. Ehhez ugyanis tavaszi hőmérséklet szükségeltetett. A tavaszi hőmérsékletből jelenleg kb. 10 fok hibádzik. Az imént az erkélyen 10 C fokot mutatott a hőmérő.
A rigókat persze ez nem zavarja. Legalább két hete itt énekel az egyik hím, tudjátok, az, amelyik tavasz táján évek óta a szovjet himnusz elejét fújja. „Szövetségbe forrt sza-szövetségbe forrt sza”-… ism. iksszer. A rigó a dallamot ismeri, a szöveget csak azért írom, hogy képben (dallamban) legyetek, mit is ismételget ez a boldogtalan. Ezek szerint eddig eredménnyel hárította a macskák támadásait.
A tegnap elemzett könyv igen hosszú, így hát nem kell törnöm a fejemet azon, hogy mit is kellene olvasnom. Egyféle, eddig számomra kevéssé ismert magatartásformával ismerkedhetek meg a Naplóból. Pontosabban egy igen karakteres és határozott értékrenddel, melynek ellenáll a világ, s mintha ez a folyamat erősödne is korunkban.
A főhős, Faustyna sokat imádkozik – többek között – hazájáért, Lengyelországért. Majd 1938-ban elhuny. Vajon tudott-e valamit a Lengyelországra váró sorsról s a világ sorsáról? Ráérezhetett-e Katin borzalmaira?
Nem tudom. Megtette, amit ember tehet az Isten országáért. A többi meg nem az ő dolga. Az is felrémlett, hogy Karol Wojtyla életszemléletére vajon mekkora hatással lehetett ez az olvasmány, amelyből a jó nővér misztikáját ismerhette meg. Mindenesetre mindketten igen elkötelezett szentek lettek.
Minden mindennel összefügg. Az ő példájuk is ezt igazolja.
Faustyna elmerül az imádatba, Wojtyla megismeri életművét, utóbb krakkói érsek, majd pápa lesz, meghirdeti az egész világnak az irgalmasság megünneplését.
Boldoggá avatja Faustynát.
Őt pedig  XVI. Benedek.   

Az úgy kezdődött, hogy Zsuzsával kettesben múlattuk az időt. Egyszer csak megkérdezett engem, hogy érdekel-e a Boldog Faustyna Kowalska életéről készült film, ami nem túl hosszú. Hát, ha nem túl hosszú, akkor érdekel – egyeztem bele. Zsu berakta a DVD-t, s közben elmondta, hogy neki a film beszédesebb, mint a nővér naplója. Csakugyan megismerkedünk a múlt század elejei lengyel kolostorok életével, s a szépséges nőként mutatkozó Faustynával. Mivel megtaláltam Zsuzsánál a szerzetesnő vaskos naplóját is, melyet ő hozott össze, elkezdtem olvasni. Olvasás közben az a véleményem alakult ki, hogy nekem jobb a Napló. Jutottam, ameddig jutottam az olvasásban, mikor elérkezett a hazaindulás ideje.
Faustynáról annyit mindenképpen érdemes tudni, hogy a XX. sz. nagyformátumú misztikusa (misztikája? hiszen nő, kár hogy a szó másra foglalt) volt, s II. János Pál pápa felfedezettje. Az apáca Jézussal folytatott párbeszédéből született meg Isten irgalmasságának a megünneplése, melyet Jézus kérésének megfelelően a húsvétot követő első vasárnapra tették. Ugyancsak Jézus ösztönzésére festette meg az Irgalmas képét, mely minden korábbi Jézus-ábrázolástól különbözik. A fehérruhás egészalakos istenember áldó jobbját felemeli, baljával a szíve tájékára mutat, ahonnan a lelkek megmentésének két forrása indul, mintegy reflektor fényei. A halvány a halott Krisztus átdöfött melléből kiömlő vizet, a piros a vérét jelképezi. A kép tisztelőinek ígéri, hogy haláluk alkalmával segítőleg mellettük lesz. A kép alján lévő felirat: Jézusom, bízom benned!
Ennyi a lényeg, de a misztikus életének hétköznapjait is a Naplóból ismerhetjük meg. És ez varázslatos. Még a szerzetesek között is igen ritka kapcsolat és párbeszéd valósul itt meg Krisztus és apáca jegyese között.
Mivel érdekelt a folytatás, kikölcsönöztem a plébánia könyvtárából a Naplót. Stílusosan éppen az irgalmasság vasárnapján.
Megjegyzem még, hogy a Pázmány Elektronikus könyvtárában (www.ppek) letölthető módon szerepel a mű.
Napom persze nemcsak olvasásból állt, többek között készült egy sorozat fotó Levente ébredéséről. Az utolsót megmutatom.