Mickey webnaplója

Az úgy kezdődött, hogy Zsuzsával kettesben múlattuk az időt. Egyszer csak megkérdezett engem, hogy érdekel-e a Boldog Faustyna Kowalska életéről készült film, ami nem túl hosszú. Hát, ha nem túl hosszú, akkor érdekel – egyeztem bele. Zsu berakta a DVD-t, s közben elmondta, hogy neki a film beszédesebb, mint a nővér naplója. Csakugyan megismerkedünk a múlt század elejei lengyel kolostorok életével, s a szépséges nőként mutatkozó Faustynával. Mivel megtaláltam Zsuzsánál a szerzetesnő vaskos naplóját is, melyet ő hozott össze, elkezdtem olvasni. Olvasás közben az a véleményem alakult ki, hogy nekem jobb a Napló. Jutottam, ameddig jutottam az olvasásban, mikor elérkezett a hazaindulás ideje.
Faustynáról annyit mindenképpen érdemes tudni, hogy a XX. sz. nagyformátumú misztikusa (misztikája? hiszen nő, kár hogy a szó másra foglalt) volt, s II. János Pál pápa felfedezettje. Az apáca Jézussal folytatott párbeszédéből született meg Isten irgalmasságának a megünneplése, melyet Jézus kérésének megfelelően a húsvétot követő első vasárnapra tették. Ugyancsak Jézus ösztönzésére festette meg az Irgalmas képét, mely minden korábbi Jézus-ábrázolástól különbözik. A fehérruhás egészalakos istenember áldó jobbját felemeli, baljával a szíve tájékára mutat, ahonnan a lelkek megmentésének két forrása indul, mintegy reflektor fényei. A halvány a halott Krisztus átdöfött melléből kiömlő vizet, a piros a vérét jelképezi. A kép tisztelőinek ígéri, hogy haláluk alkalmával segítőleg mellettük lesz. A kép alján lévő felirat: Jézusom, bízom benned!
Ennyi a lényeg, de a misztikus életének hétköznapjait is a Naplóból ismerhetjük meg. És ez varázslatos. Még a szerzetesek között is igen ritka kapcsolat és párbeszéd valósul itt meg Krisztus és apáca jegyese között.
Mivel érdekelt a folytatás, kikölcsönöztem a plébánia könyvtárából a Naplót. Stílusosan éppen az irgalmasság vasárnapján.
Megjegyzem még, hogy a Pázmány Elektronikus könyvtárában (www.ppek) letölthető módon szerepel a mű.
Napom persze nemcsak olvasásból állt, többek között készült egy sorozat fotó Levente ébredéséről. Az utolsót megmutatom.

Egyszer írtam Gabriel Okara könyvéről (A hang, Modern könyvtár-sorozat), melynek főszereplője egész életében keresi „Az”-t.
Mivel én is Azt keresem, meglepődve tapasztaltam, hogy Pálferi [így egybeírva, mert olyan jelenséggé lett, mint Jelenits István piarista az én fiatalságom idején: „Jössz Jelkóra?”] is Azt keresi, „Az”-zal él, és konkrétan leírja könyvében, hogy amikor megugrotta az országos csúcsot (magasugró is volt), akkor ő csak végrehajtotta azokat a harmonikus mozgásokat csaknem teljes önfeledtségben, melyeket egymásután meg kell lépni, de hogy nem fogott lécet, az már nem ő volt: „Az” emelte, „Az” repítette, „Az” nyerte az aranyérmet. Az – sejthetitek már – a rejtőzködő, de valamilyen módon megsejtett Isten.
Leírja könyvében, hogy azért nem látjuk, mert azt látjuk földi életünkben, amit az utca embere, aki hiába meresztgeti a szemét, nem lát be a sötét üvegű autóba-irodaházba, de a benn tartózkodók mindent jól látnak a maguk oldaláról. Mi innen nem, ők onnan igen. Ám mindnyájunk életében előfordulnak olyan élmények, melyek alapján biztosra vehetjük, hogy nagy élet van odaát. Sőt, olykor valamiért mégis átlátunk. Megsejtjük, hogy van egy sokkal ígéretesebb világ is ahhoz képest, amelyben élünk.
A meghitt Istenkapcsolatról szóló, igen részletező módon elemző könyvét két ütemben végigolvastam. Ebben arra kapacitálja az olvasót, hogy keresse meg életében azokat a kapaszkodókat, melyek számára megtapasztalásukkor bizonyosságot jelentettek, hogy létezik „Az”, létezik „Ő”.
Bizony magam is ráakadtam jó néhány momentumra, amikor „fogtam” „Azt”.
A közelmúltban unokáim arcán, tekintetében, gesztusaiban, bizalmában felsejlett „Az” (a régmúltból saját testvéreim, s bármikor egy játszótéren az önfeledt gyerekeket látva).
Gyerekkoromból visszaidézem a zenekarban való közreműködésemet: egy hangnak lenni a hangzásban-harmóniában, szimfóniában egyet jelentett: megtapasztalni „Azt”. Azt éltem meg Händel Messiásának zenekari próbáin, Mozart, Haydn könnyű darabjainak együttmuzsikálása alkalmával.
Azt házasságunk elmesélhetetlen villanásaiban.
Egy-egy tábortűz önmagán túlmutató misztikájában,
a Börzsönyben, amikor a kulcsos házból felkapaszkodtunk reggel a felhők fölé, és lenéztünk a felhők „madártej-habjaira”, azt, amikor
repülőről lenéztünk a Mont Blanc-ra, mely a felhőkből egyedüli sziklaként magasodott ki – kilométerekkel alattunk.  
Nem akarom a 300 oldalas könyvet részleteiben ismertetni, elég legyen itt személyiségfejlődésünk három lépcsőjét megemlíteni:
Önmegvalósítás (kiírom magamból gondolataimat, közlöm magamat a világgal…)  
Önátadás (jegyesi bizalommal élünk egymásból, s ezt valahogyan kiterjesztjük másokra is altruista magatartással).
Önfelülmúlás (amit megélhet minden olyan házasfél, akiknek a természetéből egyáltalán nem következne a másik fél hosszas elviselése, olyannyira nem, hogy természetes ésszel nem is magyarázható ragaszkodásuk, „mégis hűségük”). Ilyesvalami lehet az ellenségszeretet, stb., ezek a jelenségek önmagukban már nem magyarázhatók, csupán a kegyelemmel. S igazán nem sűrűn fordulnak elő.
Ám, amikor kapjuk a felszólítást, hogy „legyetek tökéletesek, mint a ti mennyei Atyátok is tökéletes”, vagy, „szentté kell lennetek”, akkor erről van szó.
A mi feladatunk beállni irányba, és antennáinkkal megpróbálni fogni az égi adást.
Ma kimozdultam egy kicsit. (Új albumot kezdtem: 2012.2)

Elvira főz, Mica bevásárol. Levente az enyém néhány órára. Megpróbáljuk hasznosan tölteni az időt.
Igazából ismétlődő gyakorlatokra veszem rá negyedéves unokámat. Olyasmi ez, mint az iskola, ahol nem kényszer a tanulás, bármikor megszakítható és olykor átmegy játékba a foglalkozás. Olyan is, mint a Szentjánosbogár-tábor, ahol a témacsoportokat játékok szakítják meg.
Inkább lássuk, mit is csinálunk.
A tornaóra alapozással indul egy választott tatamin, pl. a kanapén. Biciklizés, láb- és kézizmok különféle mozgásainak ismételgetése. Amikor ebből elég, akkor jön a hasra fordulási manőver bemutatása. Kéz a test mellett kinyújtva, a láb és fenék átfordítása … és kész. A fejecske marad profilban a peluson. Ilyenkor jön a „gyúró”, és egy kicsit megmasszírozza uncsi hátát, lapockáját, vállát. Amikor elunja Levente (elég gyorsan így tesz), akkor a manővert megismételjük visszafelé. Kéz a test mellé, fenék-láb átfordítása … és kész. Többnyire arccal felfelé fordítom, hogy kommunikálhassunk.
Biológiaóraképpen megérintem valamennyi tagját a bokájától a feje búbjáig, és mondom, hogy mi micsoda: füle, orra, szája, szeme, karja, keze, hasa, melle, combja, térde, lába, bokája, sarka.  Ezt követi a
Magyar óra: Elmondom neki, hogy milyen magánhangzók vannak. Ő válaszol kedve szerint. A mimikát is gyakoroljuk. Kinyújtom a nyelvem, olykor utánozza. Majd a szokásos mondóka következik: a csip-csip-csóka. Ez valamiért humorosnak tűnik neki, mert megmosolyogja. Ha úgy veszem, ez egyben énekóra is, merthogy keverednek a dolgok: egy szótagolva előadott kiszámoló, egy ének. Ha elfárad, beültetem a kosarába. Hintázunk. Ez az én tornaórám. Addig ő pihen.
A környezetismeret óra abból áll, hogy ölbe veszem, ahonnan kifelé tekintget. Sétálunk körben a lakásban. Mondom, hogy mit lát, ha ugyan tényleg azt nézi, amire gondolok.
Hittanóra is volt. A Jézuska, Jézuska, figyelj most reám… - nótát énekeltem neki. Más alkalommal a rádióban végighallgatta az olvasót. A visszatérő szövegeket szereti. Hát az meg csakugyan olyan.  
Majd újra lefektetem az ágyamra. Én mesélek neki, ő meg visszabeszél. Mondom, amit én tudok, ő meg, amit ő tud. Amit ő tud, az egyre inkább kezd hasonlítani arra, hogy „éhes vagyok”!
Elterelő hadműveletet indítok. Átmegyünk az ő szobájába, felkurblizom neki az altatóra mozgó ringlispílt. Ő a pólyázóról hallgatja a zenét, és figyeli távolról a figurák (egy maci, egy kacsa, egy maci, egy kacsa) mozgását. Látom a tekintetén, hogy közelebbről is szeretne megismerkedni velük. Odaviszem a játékhoz. Szemmagasságban vonulnak el előtte a plüssfigurák. Olykor odabokszolunk nekik, hogy érdekesebben mozogjanak, meg hát a kapcsolatfelvétel céljától indíttatva.  Ezután már csak jó étvágyat kívánok neki, mert közben megérkezik a mama.

„Jézus újra megjelent a tanítványoknak, ezúttal Tibériás tavánál. Így jelent meg nekik: Együtt volt Simon Péter, Tamás, melléknevén Didimusz, továbbá a galileai Kánából való Natanael, Zebedeus fiai, s még két másik tanítvány. Simon Péter így szólt hozzájuk: ’Megyek halászni.’ ’Veled tartunk’ – felelték. Kimentek és bárkába szálltak. De akkor éjszaka nem fogtak semmit. Amikor megvirradt, Jézus ott állt a parton. De a tanítványok nem ismerték fel, hogy Jézus az. Jézus megszólította őket: ’Fiaim, nincs valami ennivalótok?’ ’Nincs’ – felelték. Erre azt mondta nekik: ’Vessétek ki a bárka jobb oldalán a hálót, s ott majd találtok.’ Kivetették a hálót, s alig bírták visszahúzni a tömérdek haltól. Erre az a tanítvány, akit Jézus kedvelt, így szólt Péterhez: ’Az Úr az!’ Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét – mert neki volt vetkőzve –, és beugrott a vízbe. A többi tanítvány követte a bárkával. A hallal teli hálót is maguk után húzták. Nem voltak messze a parttól, csak mintegy kétszáz könyöknyire. Amikor partot értek, izzó parazsat láttak s rajta halat, mellette meg kenyeret. Jézus szólt nekik: ’Hozzatok a halból, amit most fogtatok.’ Péter visszament, és partra vonta a hálót, amely tele volt nagy hallal, szám szerint százötvenhárommal. S bár ennyi volt benne, nem szakadt el a háló. Jézus hívta őket: ’Gyertek, egyetek!’ A tanítványok közül senki sem merte megkérdezni: ’Ki vagy?’ – hiszen tudták, hogy az Úr az. Jézus odajött, fogta a kenyeret, s adott nekik. Ugyanígy halat is. Ez volt a harmadik eset, hogy a halálból való feltámadása után Jézus megjelent nekik.” (Jn 21,1–14)
Jézus kétszer részesíti ebben az idilli élményben tanítványait. Kétszer veteti ki velük a hálót egy sikertelen éjjeli halászat után. Ezzel az ismétléssel vési beléjük: „Nélkülem semmit sem tehettek.”  Mind a kétszer ugyanaz történik. Parancsára roskadásig megtelik a hálójuk hallal. Utóbbi esetben meg is számolják a tanítványok: 153 „méretes” halat fogtak, noha egy darabot se találtak egész éjjel. Ráadásul a roskadásig megtelt hálójuk valamilyen ok folytán mégsem szakad ki.
Idill ez a jelenet mindkétszer a javából.
A halászat csendes foglalkozás. A lassan haladó bárka, a merítések egymásutánja, a csend a tavon, esetleg az evezők surrogása, a vitorla lebegése (volt egyáltalán vitorlájuk?), a víz csobbanása, a halak ficánkolása – megannyi békés momentum.
És egyik esetben sincs eredmény.
Annak ellenére nincs, hogy Péterék mesterei voltak szakmájuknak. Apáiktól tanulták el a halászat minden csínját-bínját. És akkor odajön (utóbbi esetben már ott ül a parton a Feltámadott) Jézus, és arra buzdítja őket, hogy mégis vessék ki hálójukat. Egy Isten szentje mondja meg a szakma mestereinek, hogy hogyan kell eredménnyel dolgozni.
Igen.
Ő mondja meg.
Minden szakma minden mesterének.
Először, másodszor, és mindig a világtörténelem végéig.
A történés alig magyarázható meg isteni beavatkozás nélkül.
Nekem egy másik evangéliumi hely elevenedik meg, az imént idézett rész, amikor a Mester azt mondja tanítványainak: „Nélkülem semmit se tehettek.”
Aki nem hiszi, járjon utána – vethetném ide a népmesei fordulatot – de „nem mese ez”. Bár nehezen emészthető kijelentés, ám a halfogások is bizonyítják, hogy Vele együttműködve nem várt hatékonyságúvá duzzad a munka, nélküle pedig puszta erőlködés az egész. A sikerek ideig-óráig tartanak, az eredmény pedig kétes. A kisemberek ugyanúgy járnak, mint a nagybirodalmak építői: A történelem bizonyítja, erőlködésük mennyire talmi.   
S ha nekem nem hisztek, higgyetek a zsoltárosnak, aki a 126-at így kezdi: „Hogyha az Úr nem építi a házat, hasztalan fárad, ki építi azt.”
Magam is meglepődöm, hogy milyen sokféleképpen fogalmazza meg az Írás, hogy „mi az igazság”.
„emberhalászokká teszlek titeket” – nyilatkoztatja ki a Mester, a feltámadt Rabboni.
Csak még egyet idézek ide: Pál írja: „Isten azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ előtt gyönge, hogy megszégyenítse az erőseket, s ami a világ előtt alacsonyrendű és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak.” (1Kor 1,27–28)
Péter írástudatlan halász volt. (Vö. Ap Csel 4,13)
* * *
Közben unszolásomra érkezett egy mobillal készült kép Angéláról, aki ma egy hetes.

Majdnem lementünk délután sétálni. De mégse.
Majdnem befejeztem érdekes könyvemet, mely valamennyi lélek és Teremtőjük egységét nagyon is valóságosnak láttatja.
Majdnem tovább írtam a posztomat, amikor bejelentkezett az AVG, hogy javasolja, vizsgáltassam át vele most a PC-t. Megtettem. Most biztonságos a gépem.
Majdnem kaptunk Angéláról egy néhány fényképet, de valamiért késik.
Majdnem eredménnyel tárgyalt velünk egy pénzügyi tanácsadó, amikor kiderült, hogy ugyanazzal a feladatsorral van megbízva, mint M. tanácsadója. Mi ugyebár egy család vagyunk, és biztonsággal kijelenthetem, hogy nincs annyi pénzünk, hogy két tanácsadót igényelne.
Majdnem májusi idő van ma. Reggel találtam egy májusi cserebogarat széttaposva. Az anyák napi (ugye, nálunk május első vasárnapja) orgonák is javában bontogatják szirmaikat.
Bezzeg az én időmben!
Majdnem elérte a húsz fokot már tegnap délután a külső hőmérséklet. Mára kicsit visszaesett.
Majdnem felhoztam a hősugárzót, de M. szerint már nincs rá szükség.
Majdnem megkerestem a párásítót is, de Tücsitől várom a választ, hol leledzik?
Majdnem holnapra hagytam a porszívózást, de kora délután nekiláttam, mert megérett rá az idő.
Majdnem be is fejeztem, de az egyik félszoba holnapra vár, ott alaposabb tisztogatás indul, talán lemosásokkal?
Majdnem két percig hangosan nevetgéltünk Leventével. A Csipp-csipp-csó-ka játékdal tetszett neki olyan nagyon. Nekem meg az, hogy olyan nagyon tetszik neki.
Majnem aszondom: (sic!) – fejezte ki magát grószi, amikor valamiféle javaslattal állt elő.
Majdnem mindent leírtam, amit akartam, s ezért fejezem be magam ezennel posztomat.
Majdnem végeztem, amikor még eszembe jutott az, hogy ha ötleteim elfogytak,
majd nem írok semmit.
Mm…………

Floránál olvasom a magány szabadságáról írt fejtegetését. Azt hiszem, hogy alapvetően fontos, hogy adott életállapotában mindenki „jól érezze magát a bőrében”. Ha nem így van, kellő meggondolás után változtasson rajta.  Másoktól úgy tudom, hogy aki megszokta a „remeteélet”-et, nem egykönnyen adja fel. Ahhoz nagy valakinek kell következnie.
Szerintem ez úgy van, mint egy zenei kompozícióval. Adva – tudom is én –  pl. egy világsláger. Akik írták profi munkát végeztek (legyen pl. az Animals: Felkelő nap háza). Azt hiszem, igencsak fel kell kötnie a gatyáját annak a bandának, aki minőségileg rá tud pakolni olyan ízeket, színeket, melyek révén utánérzésük felülmúlják az eredetit. Éppen az eredetiség hiánya gátolja meg az átiratok sikerét. De így van ez a képzőművészetben is a nagy stílusteremtők és a manieristák esetében is.
Egyebekben mától magam is társam nélkül maradtam. Tücsit nagyanyai (vagy inkább anyai) kötelessége elszólította Zsuzsáékhoz, ahol, mint már hat napja írtam, megszületett Angéla. Mivel holnap jönnek ki a kórházból, ma munka után hozzájuk tart a feleségem.  
Ám az én társtalanságom nem teljes, hiszen – egyelőre – fiunkkal, menyünkkel, unokánkkal egy fedél alatt lakunk. (Hej, valaha de általános volt a háromgenerációs modell.)

Forr a világ bús tengere, ó magyar!
Ádáz Erynnis lelke uralkodik,
S a föld lakóit vérbe mártott
Tőre dühös viadalra készti.
(Berzsenyi)

Bizony forr a világ, talán fel is forr egyszer.
A birodalmak vezetői észre sem veszik, mert eközben
a dollár fenekedik az euró ellen,
a világ hatalmasai azt hiszik, hogy csakugyan van hatalmuk,
a gazdagok azt hiszik, hogy pénzük valóban ér valamit.  
De engem mindez (már?) nem érdekel.
Egyre inkább az érdekel, hogy mi van a világon túl.
A teológusok észérvekkel támasztják alá létezését, és megpróbálják megérteni, megfogalmazni Istenről azt, amikre rájöttek.
Az ortodoxok szépséges dicsőítő szertartásaikkal közelítenek a végtelenhez.
A misztikusok pedig megpróbálnak beszámolni a beszámolhatatlanról.
A karizmatikusok élnek karizmáikkal.
Akadnak olyasvalakik is, akik nekem hiteles módon adják át megélt tapasztalataikat, melyeknek tanúi, részesei voltak, s ma is azok.
Ők azt mondják el, hogy Isten miképpen nyilvánul meg életükben mint
abszolút szeretet, mint
irgalmas lény, aki
nemcsak hatalmas, hanem gyengéd is,
nemcsak a mindenség Istene, hanem közli önmagát a saját képére teremtett emberek némelyikével.
Mai tanúi megélik az evangéliumot, feltétlen megbíznak az égiekben.
Kikben is?
A háromszemélyű egy Istenben,
a különféle angyalokban.
Közbenjárnak a tisztuló lelkekért, és
közbenjárást, segítséget kérnek a kanonizált és nem kanonizált szentektől.
Példájukkal élesztgetik környezetüket, hogy
mozduljanak el életmódjukban az abszolút értékek irányába,
dobják el maguktól a talmit és
töltekezzenek igazi kincsekkel.
Minden esendőségük ellenére megpróbálnak felebarátaikon segíteni.
Beszélő viszonyban állnak Istennel.
Egy-két nekem tetsző megnyilatkozást biggyesztek posztom végére, melyeket ma olvastam:
Egy zarándok kérdésére, aki arról érdeklődött, hogyan kell szívvel imádkozni, Ivan így válaszolt: „Jól kell elkezdeni az imádságot. Ha fel akarsz hívni valakit telefonon, először fel kell venned a kagylót, megvárni a vonalat, tárcsázni, stb. Különben nem történik semmi. Ha Istennel akarsz párbeszédbe lépni, az ugyanez. Szükség van bizonyos gesztusokra ahhoz, hogy szívünk felkészüljön a hívásra és a hallgatásra, majd várni Jelenlétét.”
Olyan mai ez a megfogalmazás.          
És egy frappáns lábjegyzet:
– Kételkedem, mert a medjugorjei üzenetek egyre ezt ismételgetik: „Imádkozzatok, imádkozzatok…”  – Amikor ön gyermek volt, az édesanyja hányszor ismételte: „Nem piszkáld az orrod, kisfiam!”
– Hm … hát elég sokszor.
– És mikortól nem mondta önnek újra?
– Amikor abbahagytam.
– Így van. Amikor majd elkezdünk imádkozni, a Szűzanyának se lesz szüksége arra, hogy ismételgesse nekünk!

Zsuzsa náluk járva kezembe nyomta a Piaristák MA 2011/2 számát itt, benne egy néhány cikk a régiekről is. Egy 1973-as fotón szerepelnek azok a tanárok, akik vagy tanítottak, vagy ismertem őket. Az előző lapon pedig a harmincas évek piarista focimeccse a BEAC-pályán. A mellékelt fotón Maklári Lajos (Makesz) a kapus, aki arról panaszkodik, hogy szétszórt volt, s emiatt kaptak ki. Rajz is tartozik a cikkhez, s az egyszerűség kedvéért a skiccelt alakok mellett szerepel a nevük is a jobb felismerhetőség kedvéért. Majdnem elnevettem magam: Fekete Antal tanított magyarra, akit a rajz szerint már 1935-ben is Svarcnak tituláltak. (Fama est, hogy egyszer egy fogadóórára berendelt asszonyka a Svarc tanár urat kereste, és nagyon meglepődött, hogy csak egy Feketét talál.)
Az emlegetett fotót az a Soós fotós készítette, aki a mi esküvői képeinket is legyártotta. A képet nézegetve az tűnt fel, hogy egyes tanároknak nem volt gúnynevük, másoknak meg igen. Szilágyi Géza Géza bácsi névre hallgatott, Gál Gál maradt és Kincs és Magyar tanár urak is becézetlenül maradtak. Ők voltak a szigorúbbak?
Talán. Ámbár kétlem.
Soma, Róka (korábban Kripton), Pamacs, Fejhús stb. iránti tiszteletem nem engedi, hogy felfedjem kilétüket. Akik a fotón szereplők közül minket tanítottak, azok már mind elhunytak: requiescant in pace.
Engem Ágoston unokánk révén az újabb időkben újra pozitív hatások értek a részükről. Több ízben ellátogattam a diákmisékre, és örömmel hallgattam meg az értelmesen, szépen, szabatosan és magyarosan elmondott prédikációikat, melyek minden szavát lehetett érteni, nyomon követi gondolatmenetüket, s vonzóvá tette őket, hogy mind alkalmasak voltak az alapvető értékek továbbadására.
Meglepett, hogy Örkény István piarista diák volt. 1930-ban érettségizett. Mosolyogva olvasom a tőle idézett egypercest: "Amikor megszülettem, olyan feltűnően szép voltam, hogy a főorvos karjára vett, és szobáról szobára végigmutogatott a klinikán. Azt mondják, még mosolyogtam is, amitől a többi mamák irigyen felsóhajtottak. Ez röviddel az első világháború kitörése előtt történt, 1912-ben, s azt hiszem, ez volt egyetlen teljes értékű sikerem" - írta magáról Örkény, aki saját bevallása szerint világéletében író akart lenni. Hát sikerült is neki, annyi bizonyos: Munkássága több értelemben is műfajteremtő.

Április 2-án volt negyven éve, hogy összeházasodtunk Tücsivel. Ám húsvétvasárnap akkor erre a napra esett. Idén viszont ma van, 8-án. Érdekes, hogy idén április 2-án nem izgatott még az sem, hogy nem vagyunk volt menyasszonyommal egy városban sem, hiszen Zsuzsával töltöttem azt a kritikus időszakot várandósságának a legvégén.
Az ok egyszerű: Igazán húsvét hangulatához kötődik az évfordulónk.
A Feltámadott legfényesebb napja, amikor a természet is feltámad, új lendületet vesz az egész teremtett világ. Legalábbis a földgolyóbis innenső felén. A poszt nincs arra kalibrálva, hogy részletes beszámolóval bíbelődjön írója. Az előzményekről elég legyen annyi, hogy ifjúkoromban Haydn Orlando lovagjának egyik áriáját hallgattam, amelyben ez hangzott el: „Hogyha boldogságra vágyol, azt válaszd, ki téged választ.” Valamiért ez a mondat nagyon belém ragadt.
Hogyha belém nem ragadt volna, tán az én mesém is tovább tartott volna. Ám itt vége a mesének. Mert nem mese az gyermek, ami rá következett: Azt választottam, aki engem választott.
Aki engem választott, az pedig egy magyar népdal megszállottja volt (és van), melyben az előzőekben idézett kijelentés kicsit másképp, de lényegét tekintve ugyanígy szól: „Hát én immár kit vá-álasszak, virágom, vi-irágom? Te engemet, én té-ége-e-det (hogy stílszerű legyek), virá-ágom, virágom.”
Így is lett. „Azóta is boldogan élünk, míg meg nem halunk…”
Boldogságunk megsokszorozódott négy gyermekükben és nyolc unokánkban, erről megint nem kívánok többet írni, mert kifejtése nem fér a posztba.   
Zárásképpen mottónknak egy sűrű tartalmú Weöres-verset idézek, melynek egyszer megrajzoltam a közepét jókedvemben.
Szembe-fordított tükrök
Örömöm sokszorozódjék a te örömödben. 
Hiányosságom váljék jósággá benned.
Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: 
igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, 
hogy mindennek javára legyél. 
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: 
Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.
Az igazság nem mondatokban rejlik, 
hanem a torzítatlan létezésben...

nincs gond, vagyis
minden rendben van.
Minden  rendben van?
– Zsuzsa harmadik császárműtéte nem volt olyan nehéz, mint amilyentől tartott.
– Újszülött lánya, Angéla az orvosok első közlése szerint 100%-ig rendben van.
– Sikerült lelkileg feltöltődni a húsvétra készülődve.
– Itthon kitakarítva, és a vásárlásokon is túl vagyunk.
– A templomban szépen megformált liturgiák tegnapelőttől. Ma este 9-kor a feltámadási mise.
– A konyhából füstölt sonka illata terjeng. 
– Adorálásból megjőve itthon csend fogad. Levente békésen alszik.
– Elromlott konyhai mérlegünket újra cseréltük.
– Valami kütyüt is vettünk, de hála Istennek, nem működött az azonosító kódja, így az a boltban maradt.
– Délután még beszaladtunk újhagymáért, mert elfelejtettük, de nem kaptunk. (Eszünk régi hagymát.)
– A virágoshoz is beugrottunk tulipánért, de jácinttal tértünk haza. Tulipánja nem volt. 
Itthon azután világossá vált, hogy se retket, se majonézt nem szereztünk be. (Húha.)
Lehet, hogy még sincs minden rendben?
Lehet.
Ha azt tekintem, hogy egyedül Isten tökéletes, ez a világ nincs rendben. 
Ha arra gondolok, hogy „szegények mindig lesznek veletek”, akkor látszik, ez a világ nincs rendben, és nem is lesz.
Ha arra gondolok, hogy visszafordíthatatlanul vénülünk, akkor ez a földi lét nem teljes…
Persze ha arra is gondolok, hogy az e világon összerakott otthonunk csakúgy ideiglenes, mint egykor az ideiglenesen hazánkban tartózkodó szovjet tisztek öröklakásai, akkor a helyére kerül minden.
Húsvét környékén megpróbálunk átkukucskálni a töltekezések révén, megpróbálunk megismerkedni azzal, ami innen alig-alig látszik, s az ünnep beköszöntével megkíséreljük tartósan megvetni egyik lábunkat annak a másik „országnak” (otthonunknak?) az ajtónyílásában, amelynek „nem lesz vége”.
Persze posztomnak vége lesz: most.
Mindenkinek áldott húsvétot! Tehát minden olvasómnak, és azoknak is, akik nem olvassák soha posztjaimat.