Mickey webnaplója

Elmentek. Mármint Zsuzsáék és az unokák.
El kell most rendeznem dolgokat.
Először is fotóim között kisebb rendet teremtek.
Elrekesztem a móvári uncsik albumot, és újra kezdem a fotók 2011/2 feltöltését. Még sok fér ebbe az albumba, tehát folytatom, ahol abbahagytam Franciaországba-menetelünk előtt.
Elzárták a központi fűtést a házban.
Elég hűvös van, mert bár szerintem melegfront közeledik,
eleddig hűvös időnk volt.
Elvittem ma a háztartási hulladékot a kukába, a többit a szelektív hulladékgyűjtőbe.
Elkészítettem néhány képet kopaszodó, megázott pitypang-bóbitáról.
Elhalasztom a porszívózást, a vendégfekhelyek eltakarítását is.
Elcsendesedem.
Eltelt ugyanis a húsvét másnapja is.
Elült bennem egy tegnap hallott érdekes Csókay András-kitétel. Amit Isten egyszer megbocsátott, azt ki-ki boldogan vegye tudomásul. Ne gyötrődjön korábbi elbukásai miatt, hanem legyen boldogan Isten barátja, bizalmasa, akitől mindent kérhet, mindent remélhet, mert mindennél jobban szereti Isten azokat, akik az Ő országát szeretnék építeni Vele szoros együttműködésben.   
Eltart húsvét lelki békéje, derűje és öröme pünkösdig s azon túl is.
Elhatároztam, hogy mai bejegyzésemben minden mondatot El-lel kezdek, mert
El az ószövetség nyelvén Istent jelent. (Izra-el, Emmanu-el, Éli stb.) Istenn
el kezdődik minden és Istenn
el végződik, mert Ő a kezdet és a vég.
EL, EL, ÉLI, ÉLI, a természet egész létét előtted,örök jelenedben  éli. Én is.

Pápai párizsi.
Az Auchanban lehet kapni.
Ismerős az íze nekem, hiszen  Pápán szolgáltam 25 hónapot.
A sereg – biztosra veszem –, helyben vásárolta meg hústermékeit. Mi, „dombelhárítók” mindennap kaptunk reggel „műszaki pótlék”-ot. Ez rendre valamilyen húsféle volt nagy szelet kenyérrel. Hol egy vastag csík szalonnát adtak, melyet nagy hidegek idején nyársra tűzve megsütöttünk, hol dobozos májkrémet, melyet bicskával kinyitottunk. A tartalmát a bicska hegyére szúrtuk, és egy falásra bekaptunk – kenyér nélkül. Máskor főzőkolbászt sütögettünk ugyancsak nyárson, vagy kenyérrel ettük a nyári felvágottat (a köpködő-t), az olasz felvágottat, és olykor a párizsit.
Annak az íze olyan volt, mint emezé, melyet öt szeletes kiszerelésben lehet kapni az üzletközpontban. A burkolata roppant egyszerű.
Olyan műanyag tasak, melybe bele van hegesztve a parizer. Alakra a tasak szögletes, egyik sarkán pici helyen nincs a műanyag két része szétválik, itt kell(ene) megragadni, és kettétépni a tasakot, hogy az oly kívánt és értékes beltartalomhoz jussunk.
Ámde ez koránt sem egyszerű. Pici, csúszós felületet kell elkapni s nagy erővel megtépni, hogy a művelet sikert hozzon.
Elképzelem, hogy amikor a termékzsűrin átment ez az új áru, az asztalt körülülő nagydarab hentesek körmükkel elválasztva a két pici fület, játszi könnyedséggel tépték ketté a burkolatot. Ami az izmos henteseknek egyszerű feladat, nem az a közönséges halandónak. Akkora erőbedobás kell a fizikai munkától elszokott vásárlóknak, ami már-már ínhüvelygyulladással fenyeget. Marad az eszközigényesebb megoldás: Körbenyírni a fóliát, esetleg késsel kettéhasítani.
A többi már gyerekjáték. a pácsót leitatod egy szalvétával a parizerszeletről, amely aztán kenyérrel fogyasztva csakugyan finom.

Tegnap este részt vettünk a húsvéti templomi szertartásokon. A mise végeztével kihirdettetett, hogy közöttünk van az az ember, aki előző nap rosszul lett. Tegnap beszámoltam róla, hogy valaki összeesett a passió alatt. Mivel hátrébb történt az eset, csak hallható benyomásaimról számoltam be.
Az történt, hogy annak a valakinek megállt a szíve. Nagy szerencséjére a közelében állt egy orvos, aki értett az újraélesztéshez. Bár kihívták a mentőket, akik el is vitték vizsgálat céljából a férfit, maga az újraélesztés helyben történt szívmasszázs alkalmazásával.
Ahogy kell.   
A férfi a maga lábán támolygott a mentőhöz, két oldalról persze megtartották.
De jó, hogy találkoztak az orvos és a panaszos, akit ez a csaknem végzetes történés ért.
Ma ünnepi reggelit rittyentettünk, majd a gyerekeket megvonatoztattam.
Eddig a Duna-partról nézték, hogyan halad át a hídon a piros vonat.
Ma a vonaton belülről, felülről látták a Dunát.
Visszajöhettünk volna a hídon gyalog, de nem akarták. Hát felpattantunk az ellenjáratra, és visszavonatoztunk. Őket boldoggá tette, hogy kétszer is vonatozhatnak.
Hazafelé Blanka tépett egy kis virágot nagyinak, nekem meg a zsebemben kötött ki egy másik.
Ágoston egy görbe botot szorongatott a kezében.
Megállapodott egymással a két gyerek, hogy nem kiabálnak a lépcsőházban, mert az nem illik.
Ehhez képest Ágó beleharsogta a lépcsőházi magányos csöndbe: „Én lettem az első, te pedig a második, lusta csiga vagy!”
A nagyi megjegyezte, megint hoztál egy botot?
Ágoston azonnal kikérte magának: Ez nem bot, hanem egy revolver!
Most együtt nézik a minimaxot.     
Remélem, jól szórakoznak.

– Lelkünk, testünk, az ablakok, a parketta, a lakás kipucolva.
– Tegnap youtube-ról Schütz Máté-passiója részletekben. (Nosztalgia: hej, valamikor a Mátyás-templomban adtuk elő. Mi voltunk a tömeg, egy négyszólamú kórus, és azt hittük, hogy miénk a főszerep, hiszen mi zenéltünk a legizgalmasabban, egyszerre négy szólamban. Ám az előadás teli volt szólókkal is, melyekhez nem szoktunk hozzá a próbákon. Csaknem zavart azok lamentáló hangvétele és e tételek hosszúsága. Azóta rádöbbentem, hogy mennyire nem volt igazam. Bár a záró kórus valami módon mégiscsak egyik csúcsa a passiónak. Lehívható a netről [Ehre sei dir, Christe…] vagy magyarul, Téged áldunk, Krisztus…)
– Tehát tegnap el a szertartásra.
– A kapuban partecédula: Férj (82) és feleség (79) egymáshoz képest tíz napon belül elhunytak. Márc. 1. és 10. előbb az asszonyka, majd csaknem azonnal a férfi. Jól ismertük őket. Philemon és Baucis. Milyen jó már nekik.
– Kezdődik a passió. Valaki rosszul lesz. Összecsuklik. Koppanás, majd élesztgetés. Ott fekszik a padlón, ketten vigyázzák, egy harmadik mentőért telefonál. A passió folytatódik.
A valaki jobban lesz, kiviszik levegőzni.
Mentő.
Ajtócsapódás.
El.
Igazi katarzist élünk meg.
– Este email vár ránk, hogy akit vittünk volna húsvét vasárnap misére, időközben kórházba került.
Mi van itt?
– M. migrénes fejfájással kínlódik, valamiféle influenzával súlyosbítva. Grrrr.
Mára összekapta magát tulajdon születésnapjára. Isten éltesse!
– A gyereknép nem egységes. Az egyik jönne a Dunához, a másik nem. Aki jön, azzal megindulok, ennyi. (Mégsem ennyi. Jön a másikuk is. Mélyrepülés: cipők befűzése. Az utcán megismétlődik a fűzős jelenet és a többi rutin:
Duna – botok és kavicsok – hajók és hullámok.
Az égen repülőgép és helikopter zörög,
a hídon a Siemens-mozdony,
a Dunán néhány motorcsónak és néhány komolyabb jószág is.
Imádkozom, hogy az uncsik el ne találják egymást kővel.
Előzetes figyelmeztetéseim nem, de imáim meghallgatásra találnak.  
Hazafelé gyűjtenek néhány fikuszlevelet a földről. Ez lesz az ajándékuk.
Ma nem hoztak haza újabb botokat, de a meglévők is elegek volnának néhány begyújtáshoz.
Délután szent-sír látogatás.
Most csend van.
Minden kész ahhoz, hogy zavartalanul ünnepeljük a feltámadás felfoghatatlan misztériumát.
Talán már nem jön közbe semmiféle zavaró körülmény.

Albert István egykor piarista tartományfőnök nagycsütörtökön megmosta 12 piarista tanítvány lábát. Bár engem sose tanított, beleestem a szórásba. Megmosta, megtörülte, tán meg is csókolta a lábunkat egyesével. Ahogy haladt, feje egyre pirosabb lett az idős szerzetesnek az erős hajladozástól. Ez jutott eszembe az ünnepre készülődés kapcsán. Hogyne jutott volna eszembe, hiszen  séta közben hol az egyik unokámnak, hol a másiknak lóg a cipőfűzője. Én meg mélyen meghajolva kötözgetem rendre az engedetlen fűzőket pirosodó fejjel.
Én se vagyok már mai csirke.
Péntek
Még kettőt kell aludni, hogy megérkezzenek az uncsik szülei. Bár mire megérkeznek, meglehet, hogy a harmadik alvásba is belekezdenek.
Nem fogjátok kitalálni, megint a Duna-parton bóklásztunk. Én őriztem őket és imádkoztam, hogy ki ne dobják egymás szemét. Ők meg termelték a fákat köveket a vízbe. A Rousse hajó akkora hullámokat vetett, hogy a part öt méteres szélességben nedvesedett át a hullámverésben.
Amikor úgy véltem, hogy elunták már a műsort, rákérdeztem: Induljunk-e haza nagymamához?
Ágoston szerint igen, Blansi szerint nem.
OK – mondtam nekik –, most kettévágjuk a nagypapát, és az egyik fele itt marad Blankával, a másik fele hazamegy Ágostonnal. Blanka rövid gondolkozás után: – Én is haza akarok menni.
Ebben maradtunk.

A lábtyű szó a kesztyűre hajazva képződött. Ha a kéz bírhat -tyűt, a láb is birtokolhat neki való -tyűt. De mi való neki?
Kezdetben volt a kapca. A láb köré tekert nedvszívó vászon. (A seregben még volt hozzá szerencsém. Szolgálatunk közben pusztult ki a divatja kb. 1970-ben.)
A kesztyűhöz hasonló kötött textília, mely a lábat burkolja, harisnya névre hallgat, svábosan zokninak mondjuk, vagy éppenséggel strumpánglinak. Anyánk még megkülönböztetett jó minőségű bokafixes zoknit és rossz minőségű „bokalöttyös” zoknit. Utóbbi körben szabadon lifegett-lebegett bokánk körül. Ócska gumija hamar elfáradt.
A harisnya mégsem olyan mint az egyujjas kesztyű, hiszen nincs a hüvelyknek szóló szeparé benne. Nem is kell, merthogy a láb hüvelykujja nem fordul szembe a többivel (normális esetben), minként a kezünkön.
Ám a komfortosságra és a piaci résekre hajtó újítók megalkották azt a zoknifélét, mely elöl öt ujjban végződött. Ettől kezdve számítom a fogyasztói őrület jelentkezését. Mert ugye, ekkor már nem mindegy, hogy jobbos vagy balos a lábtyű. Amiben kényelmesen elvan a kisujjam, abba nem fér bele az öregujjam. És ha már muszáj kétféle lábtyűt készíteni, igen fontos, hogy ne kacsásan húzzam fel őket, mert nem fogok elférni bennük lévén, hogy jobb és bal lábam elejének fordított az íve.
Megjegyzem, sose volt lábtyűm, nem is vágytam rá.
Azonban nótámnak még nincs vége.
Van új a nap alatt. Vannak olyan dolgok, amiket korábban sose láttam. Ilyen meglepetés ért ma délelőtt. Átvágtam a parkolón, hogy feladjam a csekkeimet a postán.
S mit látnak szemeim?
Egy utcai használatra készült lábtyűben pompázó férfit. Azért írom pompázónak, mert a lábtyű teteje olyan színes volt, mint egy kifestett körmű lábfej, s színes minták is tarkították. Alul kemény anyagból készülhetett, ezt kopogó hangjából megítélhettem. El nem képzelem, hogy az öt-öt ujjnak miért jó ez az atomizáltság, ez a fajta elidegenedés, s azt sem, hogy hogyan csuklanak a talpelemek a tíz ujjhoz külön-külön.
Kedvem lett volna lefényképezni, de hát „Nil admirari!” Vagy ahogyan a magyar mondja: Úri ember nem csodálkozik.
Lehet, hogy nem vagyok úri ember, mert én bizony nagyon elcsodálkoztam az újabb faxnit látván.

Délelőtt az unokák gondoskodtak napi sétámról. – Menjünk a Duna-partra – indítványozták.
– Jó, menjünk – adtam meg magamat.
– Á, mégse, inkább a Máltai játszótérre.
Irányt váltottam.
Mivel még nem nyitott ki, kerültünk egy húszperceset. Nyitás után beözönöltek a kicsik.
Mi is.
Ágó felmászott egy kötélkompozícióra, mely csúszdában végződik, de megmaradt a kötélnél. „Lógott a szeren.” Szerintem unatkozott.
Blanka megint félpercenként váltott játékszert. Mivel stabilizálódott Ágó helyzete, csak Blankára kellett figyelnem. Végül egy kosárszerű hintában kötöttek ki mindketten.
Mielőtt elaludtak volna a napon, mégiscsak kitalálták, hogy menjünk a Duna-partra. Én nem akartam. Végül rábeszéltek.
– Nem bánom – mondtam –, de nincs nyafogás, mindketten gyalog jöttök haza délben. Megismétlődött a tegnapi, tegnapelőtti program (botok kövek, kavicsok vízbe hajigálása). Megunhatatlan.
Azt hiszem, sikerült időben elszakadni a folyótól. Hazavánszorogtunk délig. Mondanom se kell, hétágra sütött ma is a nap, sőt, ma alighanem nyolcágra. Délután a Szentendrei úton akadt dolgom. A sarki hőmérő 27 fokot jelzett. Volt is annyi.
Mi lesz nyáron?
Gábor telefonált, hogy újabb héttel kitolódik a találkozó. Május 21-én keressük fel salgótarjáni rokonainkat, már aki megy. Rendkívül megörültem a hírnek, mert a korábbi dátum – noha beleegyezőleg nyugtáztam, miszerint nekem is jó –, részemről téves információ volt. Egészen máshol kell lennünk ebben az időpontban, csakhogy időközben megfeledkeztem róla (öregszem).
Már-már arra készültem, hogy bevalljam tévedésemet, kérve hogy tartsák meg nélkülem a rokoni talit S.tarjánban, amikorra is kiderült, hogy a kérdés magától megoldódott.
A délután folyamán Luca meglátogatott bennünket. Luca pedig Blanka keresztmamája. A gyerekek örültek a kapott ajándékoknak, én meg annak, hogy ma helyettesít: ő mesél a gyerekeknek. Tegnap berekedtem, annyit olvastam a Málnaszörp és szalmaszál c. könyvből.

… a két unokával. Ezúttal nem vittem fényképezőgépet, mert tele volt a kezem a két gyerekkel. A réten bóbitát fújtak. Tudja Isten, hogy mi minden elég nekik a versengéshez. Igazából csakugyan minden. A felnőtt kérdezi: Van valami, ami nem sörnyitó? A gyerek meg nem kérdez semmit, de ráutaló magatartást tanúsít: Bármi elég neki ahhoz, hogy vetélkedjen a másikával. Az pedig ahhoz elég, hogy összekapjanak. Ezek persze nem halálos viták, inkább csak elég sűrűk, kb. minden tízpercben adódik egy alkalom a vetélkedésre.
Egy kutya elmegy Blansi mellett, mire ő megjegyzi: „A kutya rám nézett, és látta, hogy milyen szép vagyok”.
Leértünk a partra, ahol reménytelen vállalkozásba kezdtek: A tegnap otthagyott köveket, kavicsokat, botokat megkísérelték ma beledobálni a vízbe. Mellettünk lecövekelt egy apa szintén két kicsi gyerekkel. Béla! Csak köveket dobáljatok a vízbe, mert a faágaktól szemetes lesz a Duna – így a papa. Kétségbe vontam igazát magamban, mert
pro primo: A fa anyagát lebontják a mikrobák, így semmiképpen sem tartós szemét;
pro secundo: A hullámverés minden bedobott ágat kb. egy órán belül visszadob a partra néhány méterrel lejjebb.
Elgondoltam viszont, hogy vajon milyen időközönként kotorják a medret, mivel minden gyerek megpróbálja telehajigálni kővel. A felnőttek nem. Ők csak „kacsáztatnak” a vízen lapos kavicsokkal.
Ágoston revolver után néz a parton. Erre a célra minden görbe ág többé-kevésbé megfelel. Blanka a víz mellett szorgoskodik. Elég nagy köveket próbál a vízbe dobni. Tegnap megkíséreltem értésére adni, hogy a vécék összes szennye itt úszkál, ezért a víz fertőző, amitől megbetegedhet. Azt kértem, hogy száraz köveket és messziről dobáljon a vízbe. Lepergett róla minden intelmem. A történtek után úgy vélem, hogy két esetben nem vizezné össze magát: 1. ha kiszárítanám a Dunát, 2. ha a közelébe se vinném.
Ornitológiai megfigyelésem: A kacsa reagál a hangokra. A gyerekek hívogató kiabálásra hátrál, menekül. Az ostoba nem tudja, hogy kenyeret kínálnak neki. Meglehet, hogy negatív tapasztalatokat szerzett korábbról. Kenyér helyett kővel dobálták meg. Mindenesetre a neki szánt csemegének nekilát azon nyomban, ahogy a parttól távolodunk.
Alig tettünk meg néhány métert, Blanka megjegyezte, hogy jó meleg van, együnk fagyit. Mondom neki, nem eszünk, mert a kezed tele van bacikkal, és megbetegedsz, ha ilyen kézzel fagyit eszel. Azonnal kért egy papír zsebkendőt, beletörölte a bacikat és kijelentette, hogy most már mehetünk a fagyizóba.
Hallani se akartam róla, mondván, hogy az ilyen bacikat csak tiszta vízzel és szappannal lehet eltávolítani.
Vigasztalásképpen meglebegtettem előtte azt az esélyt, hogy otthon a nagyanyának még lehetnek talonban jégkrémei. Ez használt.
Hazajőve ettünk, ittunk, fagyiztunk.
Pont.

Hét új kép a fotók 2011.2 albumban.

Eluntam, hogy a gyerekek naphosszat a tévé és a számítógép monitora előtt üldögélnek. Ha alapjában nem is tudom megváltoztatni szokásukat, délután Blankát sikerült rábeszélnem, hogy menjünk el a máltai játszótérre. Mutatta odafelé az utat a kis négyéves, aki sokat változott, fejlődött egy év óta. A játszótér előtt könnyen lebeszéltem róla, hogy az útközben felvett botkalimpát becsempéssze. Simán eldobta a kerítés tövében. És odabent is azt tapasztaltam, hogy már nem akarja a mások által használt játékszereket „elbirtokolni”, hanem  él a számára kínálkozó lehetőségekkel, és azzal játszik, ami adódik.
Adódott a vonat, melynek hátsó kocsijában kis padok és egy asztalka áll. Találtunk egy gazdátlan lapátot és egy vödröt. Összegyűjtötte a környék sóderját-homokját, és az asztal közepére halmozta. A közepébe szúrt egy csöves száraz kórót, és a tetejére illesztett egy fehér kavicsot. Majd ezt mondta: – Dí-dá-dú nagyapa, kész a torta, fújjad el a gyertyát! 
Elfújtam játszásiból, ő meg lepöckölte róla a kavicsot ugyancsak játszásiból. Aztán jelképesen az „asztal alá ettük” a tortakupacot. Kis idő elteltével körbecsilingelt valaki a zárórát sejtető haranggal. Csakugyan háromnegyed hatot mutatott az óra.
Hatkor zárás.
Blankával ezért átsétáltunk az este hétig nyitva tartó másik bekerített játszótérre. Ott egészen addig maradtunk, míg fel nem fedezett két fagyizó gyereket.
– Nagyapa, vegyünk fagyit – kérte, majd hozzátette: – Van pénzünk?
Kotorásztam a zsebemben. Szerencséje volt, mert csakugyan volt nálam némi aprópénz.
Elsétáltunk a szomszédos fagyishoz. Megkérdeztem tőle: – Milyent kérsz: csokoládét vagy vaníliát?
Határozottan tiltakozott: – Egyiket se. Málnásat kérek.
Szerencséje volt, találtunk málnásat is.
Egy gombóc – no persze nagyobb, mint az én gyerekkorom 50 filléres adagja – ára 180 Ft.
Mi tagadás az íze is sokkal finomabb és krémesebb emennek, mint annak idején az mi vizesfagylaltunk volt.
Hazáig sikerült elnyalnia, anélkül hogy kiesett volna a tölcsérből a málnagombóc, pedig sokszor veszélybe került.
Kicsi Blanka mind megette: tölcsérestül.

Ma tesz-vesz lakás lett a miénk.
– Reggel felkelve elhordtam az előszobából a nélkülözető dolgokat, mert ajtócserét kértünk 21 év ittlakás és egyszeri (vagy tíz évvel ezelőtti) betörés után.
– Míg mi az üzletközpontban vásároltunk, megjelentek a szerelők a fém biztonsági ajtóval. Mire megérkeztünk, nagy lyuk tátongott a régi ajtónk helyén. A ki-bejárást semmi sem gátolta. Elképzeltem, milyen jó volna így hagyni, ha a közbiztonság megengedné. A lépcsőház fűtött, így különösebben nem izgalmas, hogy nyitva vagy csukva van-e az ajtó.
Mindenesetre bejöttünk.
– Közben a szerelők megfúrták több helyen a vasbetont. A káros zajszint kivédésére kimentünk az erkélyre, ahol hétágra sütött a nap.
– Ketten felszereltük a napvédő bambusztekercseket. – Majd rövid habozás után a két unokával menekülésre fogtuk a dolgot. Lesétáltunk a Dunához, hogy telehordjuk kővel meg fadarabokkal, botokkal a folyót. A part kavicstalanítása nem sikerült. Sőt profi fotó se készült arról, hogy Blansi hogyan fújja el a „bóbitákat”. Hol a nap nem sütött jó szögben, hol ő nem várta meg, míg a fényképezőgép engedelmeskedik beállítójának. Mindegy.
Én láttam, hogy milyen aranyos, amikor erőlködik a pitypang szél útján való terjesztésével. Ágoston más technikát alkalmazott. Két tenyere között sodorta a termésekkel teli gömböt, míg az ejtőernyők el nem szálltak. Mondtam is neki: fogj össze kettőt, még gyorsabb lesz az iram, mert egymást is lekaszálja a két forgó gömb.
– Kati ezenközben elment a nekem szükséges recepteket elkérni a háziorvostól.
– Mica és Elvira az elkészült ajtócsere után feltakarítottak, majd elmentek a Dekatlonba szülinapi ajándékot vásárolni a 27 évesnek. – Tücsi közben az ebéddel szorgoskodott.
– Kati biciklizni indult. (Majd később hozza a gyógyszerrendelő papírjaimat.)
– Délután a még használható bejárati ajtóért eljön új tulajdonosa, aki az elvitel fejében megkapja jó néhány kulccsal, hengerzárastul, sőt tokkal (vonóval) együtt.
Még az hátra van.
– Az előbb 24 képet tettem a móvári uncsik c. albumba, bár az egyik fotón nem ők szerepelnek, hanem két kacsa. Van ilyen.
És még nincs este.