Mickey webnaplója

Igen.
Korareggel indultam a szokásos vérvételre.
Ha nálam lett volna fényképezőgépem,
ha félreállok a kocsival,
hatalmas fotó készülhetett volna arról a ködről, mely csak az Aranyhegyi-patakban ült meg, sehol másutt. Még a nap is pislákolt, megfürdetve a pázsitot a patak szélén. Jól mutatta volna, hogy a köd a mélyedéseket szereti, jelen esetben a patak teknőjében terpeszkedett, gomolygott.
De hát miért is vinném a gépet, ha egyszer a laborba készülődöm? A kérdés költői, megvallom – egyben szamárság is –, mert a válasz a fentiekben található. Éppen azért kell mindenhova cipelni, mert a téma nem vár, egyszeri és hamar elillan. Volt rá eset, hogy mire beállítottam a témához a gépet, megváltoztak a fényviszonyok, és nem tértek vissza a maguk gyönyörű egyszeriségükben.
Meg kell jegyeznem, túl korán érkeztem a kórházi laborba. Még csak azok voltak jelen, akik messziről jönnek, és nem áll módjukban megválogatni, hogy mikor induljanak: a menetrendhez kell alkalmazkodniuk. Na akadt egy protekciós is közöttünk.
Egyszer csak dolga végezetten jön kifele. Kérdi tőle egy idős dáma: elkezdődött már a vérvétel? Mire a kérdezett úr: Még nem, csak engem „behívtak”.
Pontosan fogalmazott: persze, hogy behívták. Hiszen valakinek a valakije lehetett, ezt később csókkal árulta el. Ugyanis a kötelező öt perc leteltével abbahagyta a tampon sebre szorítását, a rendelőből kijövő asszisztensnek nagy puszit nyomott az arcára. „Boldog őse, rokona vagy ismerőse” lehetett.
Addigra vagy tizenketten összejöttünk, mire kirakták a plasztik-sorszámokat a szokott helyükre. Mindenki igyekezett egyet megkaparintani, lehetőleg egy alacsonyabb sorszámú tikettet.
Nem tetszik nekem ez a gyakorlat.
Szerintem ruhatári jegyeket kellene kitenni, melyből egyet-egyet érkezési sorrendben letépnének a páciensek, majd ebben a sorrendben vennének egyet az utóbb kirakott sorszámokból. Tudtátok követni?
Most pedig még egy képet kiteszek a régmúlt családi fotókból, hogy érzékeltessem, amit 1986-ról írtam abba a bizonyos másik, közös blogba. A fotón Miklós fiam látható, aki „az út mellett, mind meglocsolja a füvet…”  
Bizony, szerencsés szimbiózisban éltünk én, a fiú és a folyton szomjas gyep, merthogy rólam levette a locsolás gondját, a fű pedig hálásan fogadta az életet jelentő folyadékot.

A magyar unokák megérkeztek, szüleik 8 napos külföldi osztálykirándulása idejére itt maradnak. Számos fotó készül róluk, időnként majd berakok egyet-egyet közülük posztjelzőnek. Most mégis saját lányainkról készült fotót mutatok, mely a Csillaghegyi strandon készült kb. harminc évvel ezelőtt. Holnap egy szintén nosztalgiás képet teszek a posztomhoz, pusztán azért, mert másképpen nem sikerül a korábbi időszakok illusztrálása a Hogy is volt?  c. anyagomhoz.

Vági meséli:
– Valahányszor gyalog végig kellett mennem Szentendrén, mindannyiszor dugtam a zsebembe néhány darab háztartási kekszet. Ez elég sűrűn megesett, mert leginkább hosszas gyaloglással értem haza a távolfekvő buszmegállóból, és viszont. 
– Tudom, jókora távolságra van tőletek a legközelebbi megálló. De miért láttad el magadat ezzel a furcsa munícióval?  – kérdeztem.
– A kóbor kutyák miatt. Elegem lett abból, hogy gyanúsan kerülgetnek, mint akik nem tudják, érdemes-e megtámadni engem, vagy sem. Hogy a dilemmájukat eloszlassam, közéjük vágtam egy-két háztartási kekszet. Erről szagmintát vettek, szétropogtatták, és ami a legfontosabb, engem békén hagytak. Alkalmasint meg is feledkeztek rólam. Ezeket a kekszeket aztán előbb-utóbb a saját használatomra „kutyakeksz”-nek neveztem el az egyszerűség kedvéért.
Az újabb időkben szoktunk itthon kekszet tartani. Leginkább háztartási kekszet.
Napi sétáim során magam is elég gyakran találkoztam már kóbor és nem kóbor kutyákkal, voltam kétértelmű helyzetben is, de soha nem vittem még magammal kekszet.
Ismerve fegyelmezetlen tenmagamat, bizton tudom, hogy a zsebre vágott kekszekből egy darab de maradna akkorára, amikor gazdátlan kutyákkal találkozom.
Addig az utolsó szemig elropogtatnám őket. 

Ma lecseréltem BKV bérletszelvényemet az utolsó 100 naposra (majd még 2 db hónapos kell, hogy utána ingyen utazzam – végleg).
Végleg? 
Hacsak…
Hacsak ki nem tolják a korhatárt,
hacsak ki nem jelentik, hogy a nyugdíjas éppoly értékes ember, mint többi, ugyan már miért utazna ingyen? 
Ki tudja.
Még meglehet, hogy a nyugdíjasok közül, aki még fel tud ugrani, azoknak a köréből önkénteseket toboroznak, és hasznot hajtatnak velük. (Érzékelhetitek, hogy óvatosan fogalmazok.) Az önkéntes magától: „önként és dalolva” ajánlja fel még működő képességeit a köz javára.
És nem is képtelenség, amit mondok. Az idősnek is kell a testmozgás. Ha ehhez szöges botot használ, akkor az útjába eső szemetet feltűzheti rá, hogy a szelektív hulladékgyűjtőig sétáljon vele. Ott megszabadul terhétől, és újabb portyára indul. Amolyan csillagtúrára a kukakonténertől indulva. Vagy ha ahhoz szottyan kedve, csigavonalban is körözhet, hogy az általa bejárható területet megtisztítsa a gondatlanul elhajított – vagy a széltől odafútt – vacakoktól.
Ha nem önként, de buzdításra vállalkozik a szemétszedésre, akkor társadalmi munka a neve, ha fizetnének érte, közmunka a neve.
Ma valamikor megérkeznek hazai unokáink szüleikkel. Az az érdekes eset áll fenn, hogy noha négy unokánk Franciaországban él, kettő meg Mosonmagyaróváron, egy hónapon belül mind a hatukhoz van szerencsénk. A franciákhoz ugye mi mentünk ki, a magyarok pedig felkeresnek minket, hogy húsvétig nálunk töltsék az időt.
Ma is lementem rövid időre sétálni (korábban a bevásárlóközpontban járkáltam néhány 10 000 Ft erejéig, aztán meg itthon porszívóval sétáltam körbe a lakást), megsétáltattam a fényképezőgépet is, de a hideg elég gyorsan hazahajtott. Kevés volt az egy szál rövid ujjú blúzom a 15 fokban és az élénk szélben. Nem is találtam jó témát a szokott sétányon. Talán ha megérkeznek a rokonok, adódik még alkalom a fotózásra.

1. Nem tudom, a Retro szótárban szerepel-e a guláski cipő. Csak azt tudom, hogy a 34-es buszon megállt egy fickó a székem mellett, és hajszálra olyan fazonú hasított bőr cipőt viselt, mint a guláski volt annak idején, a százforintos cipő. Még a színe is stimmelt.
Apropó, Retro szótár. Ez sem új találmány. A szavakon való nosztalgiázás sokkal régebbi.
Nekem most egy Rejtő Jenő-kötetbeli nosztalgiázás villan be (Csontbrigád). Azon méláznak a szereplők, hogy korábban jobb sorskörülmények között élvén mennyi minden kedvesség vette körül őket – „a völgyben”. Próbálják számba venni ezeket a történéseket, tárgyakat, fogalmakat. Pl.: „Vasárnap, ez jó szó. A Völgyben vasárnap volt!”
Ennek a mintájára sorolhatók nagy-nagy sóhajtások közepette: mi is volt még, amikor fiatalok voltunk.
A guláski jó szó. Amikor fiatalok voltunk, guláski volt!
A Mambó-magnó jó szó! Amikor fiatalok voltunk, Mambó-magnó volt!
A Czeglédi-lemezkölcsönző jó szó. Amikor fiatalok voltunk, Czeglédi-lemezkölcsönző volt!
Az éjjel-nappal közért jó szó. Amikor fiatalok voltunk, éjjel-nappal közért volt!
A csapóajtó jó szó. Amikor fiatalok voltunk, a villamosokon csapóajtó volt!
A nemdohányzó jó szó. Amikor fiatalok voltunk, volt nemdohányzó és dohányzó kupé a HÉV-en!
Sine fine…
2. (Kerge) mondatok:
– Falra hányt szöveg: Hülye, aki elolvassa. Ez bumeráng. Ha nem csukott szemmel írta a kis csibész a falra, akkor ő volt az első, aki elolvasta.
– Senkinek a tanácsát ne fogadd el! Az enyémet se.  Ezt se. ???
– Régen olvastam valahol: „Ha ember vagy, ne légy marha, a pofádra írj (sic!), ne a falra!” – írta az illető a falra. ???
Na jó, itt inkább abbahagyom.

Szokás szerint kivittem Tücsit a HÉV-megállóba. Ugyancsak szokás szerint nem vittem magammal fényképezőgépemet. Pedig…
A Szentendrei úton balra nézve a felkelő nap mutatkozott: Arany korong, körülvéve aranyból és mézből összeállt keverék elegyével. (Sivatagi homokszemek a levegőbe diszpergálva?) Maga volt a csoda egyik fele.
Merthogy jobbra nézve a Hármashatár-hegy oldala szemkápráztató módon tükrözte a napot és udvartartását.
Megpróbálom leírni a látványt.
A párás hegyoldal különféle bársonyos zöldjei szemnyugtató képet alkottak.
A napsugarakat visszaverő, élénk színekben felragyogó házfalak és a számtalan ablak   sziporkái mesés látványban részesítettek.
Megannyi játékházikó. Talán a törpék laknak benne.
Meglepő hangsúlyt adott a képnek a hegyet kettészelő árnyék: a Távfűtő Művek magaskéményének az árnyéka szelte ketté a hegyet.
Vásárolnom kellett ezt-azt.
Megtettem.
Mire kijöttem az üzletből, teljesen eltűnt a varázs.
A napot már felhők takarták,
a szél feltámadt,
az égen ólomszínű felhők tornyosultak,
a házak visszasüppedtek álmatag szürkeségükbe.
Ez a látvány egyszeri, soha többé meg nem ismétlődik. Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba.
Voltam én már szemben is a hegyoldalban. Onnan lenézve az alant elterülő panelházak szürke kockái látszanak unalmas egyformaságukban.
A panelek felől nézve pedig az imént leírt gyönyörűség – ha csak rövid időre is.
Szegény gazdagok, gazdag szegények.

E-mailt kaptam QQ-tól,  melynek csatolmánya egy kalkulátor, mely megmondja, hogy születésed óta hány nap telt el, a hét milyen napján születtél, idén milyen napra esik a születésnapod, továbbá kimutatja, hogy hány év és hány hét telt el születésed óta, illetve hány hetes vagy.
Mondanom se kell, hogy megnéztem napgyűrűim számát (23577), és azt mutatta, hogy bőven benne vagyok a harmadik harmadban.
Még szerencse, hogy nem kért elszámoltatást napjaim hasznosságát illetően, azaz hogy miféle értelmes, Istennek tetsző cselekedeteket tettem az eltelt több mint húszezer nap során.

2010. október 27.-i posztom témája: projekt magyarul…
Egy komment érkezett: „Hát ide nem gyűltek a kommentek, pedig vártam volna...” – írja grin.
Válaszlevelemben ezt írtam neki: Persze, hogy nem gyűltek, mert nincs ilyen szavunk. Ami a project szóhoz jelentésként tapadt, az egyetlen magyar szóval sem írható le.
De szerintem az angol szó sem azt jelenti alapértelmében, amivé lett.
Szándékcél, csoportcél, áhított cél, elképzelt tárgy, dolog, szolgáltatás stb., aminek a megvalósulása érdekében egy csoport apait, anyait bedob. A jövőben elkészíteni tervezett dolog. Valós délibáb, amire tervezői úgy tekintenek, mintha már megvalósult volna.
Meg is valósult a fejükben.
Magam is törtem rajta a fejemet, és megtaláltam egy lehetséges fogalmat rá: készülmény (a készítmény szó foglalt, és már létező valamire utal a fogalom, az általam alkotott pedig azt vetíti előre, hogy dolgoznak egy később elkészülő valamin. J, egy készülményen.) Ez szerintem egy szóban lefedi az angol projekt szót, legalább is azt, amit értenek rajta. És ha én volnék Széchenyi István, akkor volna is rá esélyem, hogy elterjedjen honi berkekben, mint a „legnagyobb magyar” által kreált Ön, önök szó. Korábban a kegyed, kend, uraságod, maga stb. szavakat használták.
Hátha Gyorgyovich Miklós is tehet valamit a magyar nyelvért.
Tehát KÉSZÜLMÉNY a nyerő szó. De még ha befutna, akkor is el kellene telnie a befogadás hosszú idejének, amikor is furcsálkodás nélkül hangozhat el egy ilyesvalamilyen mondat: Már fél éve dolgozunk a készülményünkön, most arra várunk, hogy eredményt hozzon beadott pályázatunk. 
Csak az a baj, hogy tekintélyes név nélkül nincsen
elfogadható anekdota, nincs
elfogadott poén, világszerte
ismert szállóige.
Ha Mark Twain írt volna egy ilyenféle mondatot: Úgy elbújt, mint hajdinakása a mocsárban, ma százan idéznék. De hát ezt én találtam ki. Nem hiszed, hogy így van? Akkor idézek egy O’Henry-mondatot: Úgy megráztam a kölköt, hogy csak úgy zörögtek a szeplői.
Ugye, ez már ismerős?
Nem?
Akkor egy másikat veszek elő: 
Vagy: „Kint is vagyok, bent is vagyok, jaj, de nagyon boldog vagyok.” (LGT)
Jut eszembe, hogy ez rám is vonatkozik.
Társszerkesztői státuszom megszűnt.
Fizetésem nincs, blogaláírásomban szerepel még a munkahelyi telefonszámom, de értelme nincs, hiszen soha nem vagyok ott megtalálható.
Van még néhány felhasználatlan névjegykártyám, és a Távlatok honlapján továbbra is társszerkesztő a titulusom, jóllehet nincs mit társszerkeszteni. Ha elkészül egy tanulmány, amely tetszik a főszerkesztőnek, felteszik és kész. Mivel előfizetés nincs, anyagi vonzata sincs annak, hogy elolvassa-e valaki, vagy sem.

– A szöveg:
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved;
jöjjön el a te országod;
legyen meg a te akaratod,
amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;
és bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek;
és ne vígy minket kísértésbe,
de szabadíts meg a gonosztól!...
– A jezsuita P. NP toldaléka: … mert te vagy a mi Atyánk!
A jó Péter bácsi azt fejtette ki egyik prédikációja során, hogy teljesebbé tenné a szöveget, mintegy keretbe foglalná egy ilyesfajta zárás: …mert te vagy a mi Atyánk.
– Saját kiegészítésem annyi, hogy a hét kérés hangsúlyosabb értelmezést kapna, ha minden kérés után elhangzana a NP által javasolt záradék. Lássuk csak, mire gondolok:
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved;
… mert te vagy a mi Atyánk!
jöjjön el a te országod;
… mert te vagy a mi Atyánk!
legyen meg a te akaratod,
amint a mennyben, úgy a földön is.
… mert te vagy a mi Atyánk!
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;
… mert te vagy a mi Atyánk!
és bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek;
… mert te vagy a mi Atyánk!
és ne vígy minket kísértésbe,
… mert te vagy a mi Atyánk!
de szabadíts meg a gonosztól!
… mert te vagy a mi Atyánk!
Ámen.
Úgy vélem, bizalomnövelő hatású volna, ha tehát a kérésben elmélyedve ki mernénk mondani soronként … mert te vagy a mi Atyánk!

A Dunába belelógott egy bokorról szakadt tövises ág. Az ágból kinövő tűhegyes tövisek hossza 4-8 cm lehetett. Ilyesmiből fonhatták egykor Jézus koszorúját.

Mi történt?
Biblia: „A helytartó katonái bevitték Jézust a helytartóságra, s odagyűjtötték köré az egész helyőrséget. Megfosztották ruhájától, bíborszínű köntöst adtak rá. Tövisből koszorút fontak, fejére tették, jobb kezébe pedig nádszálat adtak. Aztán térdet hajtottak előtte, és így gúnyolták: "Üdvöz légy, zsidók királya!" Közben leköpdösték, fogták a nádat s verték a fejét ... így csúfot űztek belőle. (Vö. Mt 27,27–31)
Katonák a helytartóságon. A katona természetes közegéből kiemelt ember. Életének teljében viszik el, amikor úgyszólván agyonverhetetlenül egészséges. Aztán addig dresszírozzák, amíg ki nem vetkőzik emberi méltóságából, és egy szám lesz, egy tartását vesztett senki, egy nímand, akit ölésre idomítottak. Aki, amikor nem harcol, mert éppen béke van, visszatérően felesleges csuklóztatást szenved. Tehetetlenségében mindenféle őrültséget kitalál. Veszedelmes és többnyire durva a katonák csínytevése, poénkodása. Nem hiszem, hogy Jézusra különösebben haragudtak volna. De nem voltak képesek elviselni másságát, hozzájuk képesti méltóságát, emberi tartását. Talán ezért kezdték ki, talán unalmukban. Jézus az ellenséges néphez tartozott, akik miatt voltak kénytelenek elszakadni otthonuktól. Gondolom mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy teljesen kivetkőzzenek emberi mivoltukból.
Elérkezett hát az ő napjuk, amikor kényük-kedvük szerint elbánhattak a kezükre adott Mesterrel. Hát nekiestek, mint egy kutyafalka kiszemelt áldozatának.   
Elképzelem, azon járt az agyuk: hogyan lehetetlenítsék el teljesen áldozatukat, hogyan készítsék ki. Mivel odakint a tömeg királynak kiáltotta ki, igyekeztek a már megkorbácsolt Mestert királyi maskarává tenni.
A csakugyan emberi tartásukat vesztett katonák azon versenyeztek hát, hogy ki tud eredetibb lenni a gúnyolódásban.
Egyikük letépte róla ruháit, melyek az ostorozás után amúgy is eléggé szétmarcangoltak lehettek.
Másikuknak eszébe jutott, hogy van a helytartóságon egy ócska bíbor színű köntös. Elszaladt érte, hogy ráaggassa a szenvedőre.
A harmadik kitalálta, hogy megkoronázza a királyjelöltet. De mivel? Méretes abroncsot nem talált, viszont felfedezte a falak tövében nőtt tövisbokrot. Nosza levágott egy hosszú ágat, és óvatosan koszorúba fonta. Úgy érezte, hogy övé a legjobb poén. Ha ezt belenyomja a „király” fejébe, az lesz csak a móka. Hogy le ne essen a megkötözött rab fejéről, fogóval szorosra húzta rajta.
Most már csak egy jogar hiányzott a kezéből, a királyi pálca, hogy teljes legyen a torzó, melyet Jézus királyságából összehoztak.
A negyedik tehát elfutott egy nádszálért. Nem kellett messzire mennie. „A katona leleményes” volt már a római korban is. Visszarohant egy nádszállal, fejbe verte vele a koronás királyt, ezzel is fokozva elesettségét, további kínokat okozva neki, és a kezébe nyomta a nádat.
Több ötletük nem lévén leköpködték, és röhögve pukedliztek előtte: „Üdvöz légy, zsidók királya!”
3. A Mester: Jézus, az Emberfia folyamatosan iszonyú kínokat szenvedett el. Jézus, az Isten Fia közben megrendülten sóhajtotta, hacsak magában is: „Atyám, bocsájts meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek”.
4. Compassio. Az Atya és a Lélek együtt szenvednek a Fiúval. Jézus szeretete és engedelmessége nagyságrendekkel nagyobb annál, hogysem kitérjen az őt ért halálos veszedelem elől. Mindhármuk tudja, hogy nem a szenvedésé, nem a halálé az utolsó szó.
Ez a kairosz ideje, amikor a szeretet bizonyítja minden mást meghaladó erejét.
De a kronoszé is. A kronológia, a gyászos események egymásutánja során teljesedik be a Mester és király halála, hogy végül is később a feltámadásba oldódjék.