Mickey webnaplója

A Dunába belelógott egy bokorról szakadt tövises ág. Az ágból kinövő tűhegyes tövisek hossza 4-8 cm lehetett. Ilyesmiből fonhatták egykor Jézus koszorúját.

Mi történt?
Biblia: „A helytartó katonái bevitték Jézust a helytartóságra, s odagyűjtötték köré az egész helyőrséget. Megfosztották ruhájától, bíborszínű köntöst adtak rá. Tövisből koszorút fontak, fejére tették, jobb kezébe pedig nádszálat adtak. Aztán térdet hajtottak előtte, és így gúnyolták: "Üdvöz légy, zsidók királya!" Közben leköpdösték, fogták a nádat s verték a fejét ... így csúfot űztek belőle. (Vö. Mt 27,27–31)
Katonák a helytartóságon. A katona természetes közegéből kiemelt ember. Életének teljében viszik el, amikor úgyszólván agyonverhetetlenül egészséges. Aztán addig dresszírozzák, amíg ki nem vetkőzik emberi méltóságából, és egy szám lesz, egy tartását vesztett senki, egy nímand, akit ölésre idomítottak. Aki, amikor nem harcol, mert éppen béke van, visszatérően felesleges csuklóztatást szenved. Tehetetlenségében mindenféle őrültséget kitalál. Veszedelmes és többnyire durva a katonák csínytevése, poénkodása. Nem hiszem, hogy Jézusra különösebben haragudtak volna. De nem voltak képesek elviselni másságát, hozzájuk képesti méltóságát, emberi tartását. Talán ezért kezdték ki, talán unalmukban. Jézus az ellenséges néphez tartozott, akik miatt voltak kénytelenek elszakadni otthonuktól. Gondolom mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy teljesen kivetkőzzenek emberi mivoltukból.
Elérkezett hát az ő napjuk, amikor kényük-kedvük szerint elbánhattak a kezükre adott Mesterrel. Hát nekiestek, mint egy kutyafalka kiszemelt áldozatának.   
Elképzelem, azon járt az agyuk: hogyan lehetetlenítsék el teljesen áldozatukat, hogyan készítsék ki. Mivel odakint a tömeg királynak kiáltotta ki, igyekeztek a már megkorbácsolt Mestert királyi maskarává tenni.
A csakugyan emberi tartásukat vesztett katonák azon versenyeztek hát, hogy ki tud eredetibb lenni a gúnyolódásban.
Egyikük letépte róla ruháit, melyek az ostorozás után amúgy is eléggé szétmarcangoltak lehettek.
Másikuknak eszébe jutott, hogy van a helytartóságon egy ócska bíbor színű köntös. Elszaladt érte, hogy ráaggassa a szenvedőre.
A harmadik kitalálta, hogy megkoronázza a királyjelöltet. De mivel? Méretes abroncsot nem talált, viszont felfedezte a falak tövében nőtt tövisbokrot. Nosza levágott egy hosszú ágat, és óvatosan koszorúba fonta. Úgy érezte, hogy övé a legjobb poén. Ha ezt belenyomja a „király” fejébe, az lesz csak a móka. Hogy le ne essen a megkötözött rab fejéről, fogóval szorosra húzta rajta.
Most már csak egy jogar hiányzott a kezéből, a királyi pálca, hogy teljes legyen a torzó, melyet Jézus királyságából összehoztak.
A negyedik tehát elfutott egy nádszálért. Nem kellett messzire mennie. „A katona leleményes” volt már a római korban is. Visszarohant egy nádszállal, fejbe verte vele a koronás királyt, ezzel is fokozva elesettségét, további kínokat okozva neki, és a kezébe nyomta a nádat.
Több ötletük nem lévén leköpködték, és röhögve pukedliztek előtte: „Üdvöz légy, zsidók királya!”
3. A Mester: Jézus, az Emberfia folyamatosan iszonyú kínokat szenvedett el. Jézus, az Isten Fia közben megrendülten sóhajtotta, hacsak magában is: „Atyám, bocsájts meg nekik, mert nem tudják, mit cselekednek”.
4. Compassio. Az Atya és a Lélek együtt szenvednek a Fiúval. Jézus szeretete és engedelmessége nagyságrendekkel nagyobb annál, hogysem kitérjen az őt ért halálos veszedelem elől. Mindhármuk tudja, hogy nem a szenvedésé, nem a halálé az utolsó szó.
Ez a kairosz ideje, amikor a szeretet bizonyítja minden mást meghaladó erejét.
De a kronoszé is. A kronológia, a gyászos események egymásutánja során teljesedik be a Mester és király halála, hogy végül is később a feltámadásba oldódjék.

Ha napi csavargásomhoz kezdek, tapasztalataim ellenére valami azt súgja belül: Minek viszem a fényképezőgépet. Csak nyomja kilós súlyával a vállamat, mozgásomban némileg korlátoz, és ugyan már miféle témák felbukkanásában reménykedem, hiszen  már mindent lefényképeztem. Mindent, ami csak elém tolakodott a téma ígéretével, aztán vagy lett belőle valami, vagy nem. Előfordult néhányszor, hogy otthon maradt a gép.
Mindig megbántam, mert minden impresszió egyszeri. Minden látomás egyszeri, egy makrolehetőség megismételhetetlen, ha másért nem, mert mások a fényviszonyok.
Tehát velem a gép, ha terhes is.
Ma pl. XXI. sz.-i gályázókat örökítettem meg. A pünkösdfürdői kompmegállóhoz közeledve ütemes zajra lettem figyelmes. Olyasmire, ami a kocsikból szól, amikor még elég messze vannak tőlünk. A tuc-tuc zene basszusára emlékeztetett a hallott hang. Ahogy közeledtem a gáthoz, egyre nyilvánvalóbbá lett, hogy a Dunáról! szól ez a basszus. Mégpedig egyre erőteljesebben. Mire felértem a partra, elég közel került a kikötőhöz egy sárkányt formáló csónak. Az elején lány állt kezében jókora dobverővel, s egyenletes ritmust diktált vele egy üstdobszerű hangszerre. No ennek az ütemére húztak kétoldalt az evezősök. Gyanítom, hogy még fizettek is azért, hogy lankadatlan harcot vívhassanak a vízzel a Duna sodra ellenében. Hátul állt a kormányos. Lapáttal irányította a ladikot, s tartotta a jószágot a part mellett. Nem találtam köztük viszont a filmekből jól ismert korbácsos smasszert, aki erejét nem kímélve veri végig a  – természetesen mindig lustálkodásra hajlamos – rabokat. Talán azért nem alkalmazták, mert keskeny kis gálya volt ez a csónak. Egy pribék legfeljebb vízisízés közben ütögethette volna fizető vendégeit.
Nos, készítettem gyorsan róluk egy képet.
Most megkérdezhetnéd: mit kerestem én Pünkösdfürdőn?
A dolog egyszerű.
Induláskor magammal viszem a szemetet a szelektív gyűjtőhöz, és az első tömegközlekedő járművel elvitetem magamat a szélrózsa valamelyik irányába, hogy onnan aztán hazagyalogoljak. Ma Békásmegyer sarkáról indultam haza.
Hazafelé jöttömben számos szerelmespárt láttam. Kínálkozó és kedves téma egy-egy pár lefotózása.
De hát az emberi jogok.
Aztán szépséges kisgyerekeket is láttam, de hát megint csak az emberi személyiségi jogok. Így maradnak az épületek, a fák, a tárgyak, mert ők nem tiltakoznak. Viszont többnyire szimbólumértékük van. Nem haszontalan hát lencsevégre kapni ezeket. Arról nem is beszélve, hogy a természet is Teremtőjéről mesél, ha nem is olyan töménységben, mint egy-egy emberarc.
Szívem csücske volna a portrékészítés. De alighanem a legmacerásabb is.
Hogy miért?    
Mert a portréalanyok elkezdenek viselkedni. Ettől kezdve nem önmaguk lesznek: elveszítik természetes bájukat, hitelességüket pózolás közben.
Mindenesetre nem mondok le a portrékészítésről. Az ember arca az Isten képmásának a lenyomata. A legnagyobb misztérium, és egyben a legmélyebbek egyike is.
Hatalmas méltóság hordozója.
Mi más volna annyira méltó a megörökítésre, mint egy-egy sorsot visszatükröző emberi arc?  

Franciaországban ezt mondializációnak mondják, de lényegét tekintve ugyanazt jelenti.
Miről van szó?
valami igen franciát akartunk magunkkal hozni, ami ott honos, speciálisan francia.
Persze, hogy sajtféléket választottunk, mert vannak csodás különlegességek.
Aztán ma lementünk az Auchanba. Kissé elképedtünk azon, hogy ugyanezek a fajták tőlünk 1 km-re is kaphatók.
Miket hoztunk?
Le Bon Grivois
Van itt is, nem is túl drága.
Bresse bleu.
Van itt is, ez se különösen pénztárcakiüresítő fajta.
Brique affinée.
Itt is van, egy adag, kb. amennyit onnan hoztunk, itt 400 Ft.
Saint Agur.
Ugyenez a minőség itt is szerepel az áruk listáján.
Nem hoztunk magunkkal fondüsajtot.
Jól tettük.
Itt hivalkodik a tejtermékek polcán.
Lábosunk van itthon is, amiben megmelegítsük, és ha úgy tetszik, veszünk hozzá itthon készült baguette-et is, és éppen úgy döfködhetjük a kenyérdarabkákat az olvasztott sajtba, mint odakint.
Most nem vettünk rákocskákat se, jóllehet kapni lehet itt is.
Csak vietnami fagyasztott halat, épp olyat, mint amilyent kint vettünk a Carrefour-ban.
Viszont vettünk egy Vileda teleszkópos felmosót, mert Franciaországban megtetszett praktikussága.
Megjegyzem, hogy hoztunk még egy – a faluban készülő – speciális sajtot. Na nem egy malomkeréknyit, mert akkorák ott, hanem  egy körcikket. Ezt a sajtot az Auchanban nem láttuk, de elárulom, épp olyan az íze, mint az ementálinak, csak nem lyukacsos.
Legfeljebb betömjük legközelebb az ementáli sajt lyukait, és akkor épp olyan lesz, mint a L’Hôpital du Grosboisban termelt nagy, kerek, Comté sajt. 

A világ számos helyén mindmáig léteznek piacokon ügyködő fogalmazók, akik írni-olvasni tudnak, és akik analfabéta megrendelőik ügyeinek intézését, levelezését lehetővé teszik. Megismerve helyzetüket, nevükben megfogalmazzák a hivatalos személyes leveleket. Ki tudná felsorolni, miféle szituációk, sorsok vonulnak fel előttük. Úgy gondolom, hogy érdekes novellák, regények kerekednének ki a megrendelők élete egyes epizódjainak ábrázolásából.
A következő fokozat azokat segíti, akik képesek írni-olvasni, de fogalmazókészségük a nullához közelít. Ezek számára készülnek szakirányú és a magánélet fontosabb eseményeit megragadó levélmintakönyvek. Akad ebben kérvény, szerződéstervezet, folyamodvány, randevúra való felkérés, szerelmes levél, stb., stb. „Te szólj helyettem, kisvirág!”
Vannak aztán az egyes felekezetek részéről kiadott imagyűjtemények.
Tegnap erről beszélgettünk itthon röviden. Arról tudniillik, hogy ha az ima lényegét tekintem, az egyfajta kapcsolatfelvétel az Istennel, s az égiekkel, üdvözültekkel, jó lelkekkel, szentekkel. Még tudni véljük azt is, hogy néhány csoportba oszthatók ezek: dicsőítő ima, kérő ima, hálaadó ima, (közbenjárást) kérő és engesztelő ima. Nekem ez mindig is furcsa volt. Ha az ima lényege a kapcsolatfelvétel, akkor párbeszéd az égiekkel. Gondoljuk el ennek analógiájára, hogy ha kontaktust keresek a feleségemmel, csakugyan  csak négyféle módon tehetem ezt? „Imádhatom” (a szót nem véletlenül és  hangsúlyosan idézőjelbe téve), kérhetem valamire, kérhetem akár a közbenjárását is, ha olyan pozíciót tölt be, hálálkodhatok neki, mert jó volt hozzám, mert megajándékozott valakivel, valamivel, és kérhetem bocsánatát, mert megbántottam.
Könnyű belátni, hogy ha az asszonyhoz szóló szavaimat ezekre redukálnám, kommunikációs életünk rettenetesen merevvé és ügyefogyottá válna. Hol maradna a napunkról való beszámolás és annak meghallgatása, hol a véleménykérés egyes viselt dolgainkkal kapcsolatban, hol a közös tervezgetés, a közös élmények felidézése, a mesélés, saját személyiségünk újra és újra megkísérelt – bár teljesen soha meg nem valósuló – kimondása.
Hát ez az. Ezeknek az analógiáknak kellene kibomlani az imáinkban is. Ekkor mondhatnánk el jó szívvel: „Benne élünk, mozgunk és vagyunk.” Ám hol tartunk ettől? „Hiszen azt se tudjuk, hogyan kell imádkoznunk. (Róm 8,26)
Mindezért aztán szükségünk  is van „imamintakönyvekre”.
Készülnek is rendesen ilyenek. Magyar szenteké, családoké, a tanulóifjúságé(Sík-Schütz), de ismeretes, hogy van egyetemisták imakönyve, van himnuszok könyve, stb, stb.
A piacról azonban továbbra is hiányzik egy kigyűjtés: az Ó- és Újszövetség imagyűjteménye. Ebben nyilván benne kellene lennie Mózes imájának, több próféta és -asszony imáinak, Dávid imájának, a három tűzbe dobott ifjú dicsőítésének, hálaimájának, Zakariás benedictusának, a zsoltároknak stb. Az Újszövetség anyagából első helyen a Miatyánknak kellene szerepelnie, de Mária Magnificatja és az agg Simeon imája sem volna kihagyható és még sok-sok egyébnek is szerepelnie kellene: Pl. Jézus főpapi imájának, Pál szeretethimnuszának és Krisztusról szóló himnikus megszólalásainak.
Szerkesztésében alkalmakhoz kötve kellene az imákat felsorakoztatni, hogy aki olvassa, abban hasonló gerjedelmek keletkezzenek azokhoz, mint amelyek az adott szituációkban az imát kipattantották egykor a Mesterből, a tanítványokból, a szentekből, az angyalokból, a vámosokból, akármilyen teremtményekből.
Az a véleményem, hogy rendes kötet összejönne ezekből.

Akár mese címe is lehetne, pedig eléggé prózai a jelentése:
A kicsi és a nagy.
Bartók kicsiknek írt zongoradarabjai címéül a Mikrokozmosz nevet választotta, jelezve, hogy a gyermekvilágnak szánta zenéjét.
A közgazdaságtan két alapvető vizsgálódási területe a mikrogazdaság és a makrogazdaság.
Más és más jellegzetességeket, összefüggéseket talál és elemez e tudomány két alapvető ága.
A Makrovilág utazási iroda nem a szomszéd kerületbe szervez turistautakat.
A mikrobiológia sejtekkel, elemekkel, szövetekkel, molekulákkal, baktériumokkal és vírusokkal foglalkozik.
A tudós mikroszkopikus képei a mikrovilágot mutatják be.
A makrokozmosz mint vizsgálódási terület, nagyjából a világegyetem.
Látszólag harmónia van abban a tekintetben, hogy amikor az ember  igen apró dolgokat vesz górcső alá, mikrovilágról, amikor hatalmas valamiket vizsgál távcsővel, akkor a makrovilágot kutatja.
Nem így a fotográfus, mely szakterület – úgy látszik – más káposzta.
Amikor a mikrovilágot próbálja nagyítva bemutatni, akkor makrofelvételt készít róluk.
Ha ugyanezt tenné mikroszkópra szerelt fényképezőgéppel, akkor mikroszkopikus felvételnek mondaná a készült képet. 
Az erős nagyításban készült mikrovilágról készült kép mégis makro-felvétel.
Mikro agyammal ezt a mikro-makro konfliktust képtelen vagyok feloldani.
Tudom: az a gyanús, ami nem gyanús.

Örömmel ismertem rá a genfi reptér toilette-jében arra, hogy minden szerelvényük GEBERIT névre hallgat. Ha ezt a márkát tartják strapabírónak, nekünk se kell tartanunk attól, hogy a felújításkor cserélt tartályunk ugyanerre a névre hallgat. Van rá esélyünk, hogy sokáig kibírja a mi nyaggatásunkat.
Nem akartam ilyen prózáról írni, de valamiért meglepett és örültem neki. Mairól szívesen írok még, az inkább néhány nevezetes étel, mely itthon is utolérhető vagy házilag elkészíthető, bár Franciaországban a nagy élelmiszer-áruházakból szerezte be őket Éva.
Az egyik ilyen a
Quenelle. Ha kiejtem, már felismerhetőbb benne a nálunk meghonosodott név. Könel, azaz Knödel, azazaz knédli. Ámbár. A Quenelle többféle ízesítésben készül. MI alighanem halasat ettünk valamiféle sajttal dúsított paradicsommártással.
A crevette (krövet) apró rákféle, melyet mustáros olivás és ki tudja még milyen fűszerezésű mártásba tunkoltunk, s körettel ettük. Az apró rák testét megfosztják páncéljától, mindössze a farokrészen marad némi vékony körömszerű anyag, amiből, mint egy tubusból ki kell cuppantani a rákocskát. Finom különlegesség.
Korábban írtam a fondüről, itt most nem térek ki rá.
Viszont nem említettem még a raclette-t. Ezt a füstöltsajtfélét teflonnal bevont lapátkákra helyezik, hogy az erre a célra készült elektromos sütőbe dugva átsüssék.  Általában héjában főtt burgonyával fogyasztják, m is ezt tettük, de semmiféle előírás nincs, hogy mivel kell köríteni. Ki-ki úgy fogyasztja, ahogyan akarja.
Idén nem ettünk Saint Jacques-coquillagest, szentjakab kagylót, se articsókát, viszont megkóstoltuk újra az endíviát.
Egyszer szeretném megkóstolni a csigát (escargot) és az osztrigát is.
Úgy látszik, újra ki kell látogatnunk a Jurába.

Nagy termelő cégek nagy reklámköltséggel dolgoznak, amely költséget természetesen mi fizetjük meg, a fogyasztók, hiszen a termékek árában közönséges kalkulációs tényező a reklámköltség.
A természetben ez nem így van.
Isten ingyenesen adta át művelésre a világot és valamennyire a világegyetemet is, és mivel minden vadon élő lény, lett légyen az illető állat vagy növény
teljesen ingyenes.
Ingyen gyönyörködünk a zebra csíkjainak megunhatatlan változatosságában,
ingyen a tengerparton a hullámok ritmikus verésében,
ingyen illatoznak a gyümölcsfák tavasszal,
ingyen teremnek újra magról a fák kiirthatatlanul belehullatva átörökítő magjaikat a talajba. Ingyen énekel a madár, akkor is, ha tudjuk, ez a hímek territóriumukat védő hangicsálása, ingyen porozzák be a méhek és más repülő rovarok a virágokat,
ingyen nyugtatja szemünket a természet zöldje,
ingyen barnít le a nap,
ingyen világít éjjel a hold,
ingyen siklunk télen a havon,
ingyen korcsolyázunk a jégen,
ingyen,
ingyen,
ingyen…     
Ezért van aztán, hogy hálásan viszonzom ennek a gazdagságának a tükröztetésével a Teremtőnek gondviselő,
ingyenes jóságát.
Ingyen reklámozom – csaknem kizárólag a nem pénzért árusított –
virágokat,
természeti jelenségeket, kapom lencsevégre a
szél fúvását, a
felhők játékát, a
nagy hegyek ormait, a
négy évszak szín- és formagazdagságát.   
Ingyen,
ingyen,
ingyen…

Gyermekeink neveléséhez egyik alapkönyvünk Benjamin Spock csecsemőgondozással és gyerekneveléssel foglalkozó könyve volt. Segítségével nemegyszer lettünk úrrá a gyerekeket ért bajokon. Egyik kitétele roppant egyszerű megfogalmazású, és adott esetben mégis igen hasznosnak bizonyult. Arra vonatkozóan látott el tanáccsal, ha a gyermekcsét agyrázkódás érné valamilyen okból. Pl. elesett, és alaposan beütötte a fejét. A tanács pedig így szólt: Figyeljük gyermekünket. Ha tíz percen belül visszatér játékaihoz, akkor nincs komoly baj, nem kell orvoshoz vinni. Egy eset kivételével így is történt. Gyermekeink visszatértek játékaikhoz egy-egy hintáról leesés, egy-egy rosszul sikerült bukfenc – tudom is én mi – után.
Mindez azért ötlött fel bennem, mert ma hétfő van, hosszú kihagyás után az első munkanap. A fiatalok és Tücsi egyaránt elmentek dolgozni, azaz „visszatértek játékaikhoz”, és ha úgy jobban tetszik, minden tevékenységünk visszatért a régi kerékvágásba.
Ma én se panaszkodhatom a munkátlanság okán, mert amit korábban Bíró püspök elmondott, azt fáziskéséssel ugyan, de bemásolom a számítógépbe, hogy kötetbe szerkesztve előbb-utóbb megjelenjen az anyag. Ilyen módon egyfajta munkamegosztás jött létre a főpap és a világi között. Ő beszélt, én írok. Holnapra tervezem első változatban elkészíteni, ha nem jön közbe semmi akadályozó tényező.
Akik személyesen meg akarnak győződni az előzőekben foglaltak valódiságáról, azokat fotóval segítem, mert ma lekaptam a PC-t, mely kép jobb oldalán a püspök ad elő, bal oldalt pedig az egyre hosszabb szövegtest látható.
Mai napom ugyancsak a régi kerékvágást követte: átutaztam Újpestre, hogy hazagyalogoljak onnan. Útközben hobbi pecásokat kaptam le, és egy táblát, mely pályamunkást ábrázol csákánnyal a kezében. Ezek a csákányos munkások éppolyan ütemesen dolgoztak, mint a kovácsok. Utóbbiak egyike az üllőt veregetve adta meg a munka ritmusát, a krampácsolók pedig együttesen határozták meg a sín alá sűrítendő zúzottkő beütögetésének ütemét. Ez a monoton tempó tette eredményessé munkájukat, és nem engedte, hogy valaki leálljon, kiessen az ütemből.
Bezzeg én egymagam krampácsolom a billentyűket, és mi tagadás, elég sűrűn kimegyek az ütemből, mellé-mellécsapkodva ütögetek, olykor két billentyűt is egyszerre.
Azért elkészül a mű, és garantáltan jó minőségben.
De – mint említettem – csak holnap!

Rutinfeladataim is adódtak franciaországi látogatásunk során. Érdekes volt szembesülni azzal, hogy képes vagyok még egyszerűbb szakunkákat - olykor hosszú kihagyás után - is ellátni.
Kevéssé szakmunka a falfestés jó szintetikus festékkel, teddihengerrel.
Már igényesebb a csapok felújítása, állandó csöpögésük megszüntetése, csaptelep cseréje szűkítő közbevetésével, kenderkóc használata, stb.
Még fogósabbnak ígérkezett két használt gyerekbicikliből egy használhatót összerakni. Mindkettőnek elkoszolódott, rozsdásodott patkófékei voltak.
Nem segítette a munkát, hogy a szükséges szerszámokat kb. 20 perc alatt találtam meg, használható műszerolajat kb. egy óra hosszat keresgéltem, mire ráakadtam. Ezek után viszont eléggé felgyorsult a munkatempó. A patkófékek olajozás után feltámadtak, a fékpofák beállítása is sikerült, no meg a kerékcsere is.
Egyetlen kudarcos terület maradt. A ragasztás. Egy kettétört lámpát nem tudtam még araldittal sem összeragasztani. Úgy vélem, hogy döglött volt a matéria, hiszen a kétkomponensű ragasztó általában igen tartós eredményt hoz, és nagyon erősen ragaszt. Esetemben nem ez történt.
A másik ragasztás is csak másodjára sikerült. Egy lábatört műanyagtalicskát próbáltam meg palmatexnek megfelelő ragasztóval megfogatni, eredménytelenül. Az hiszem, hideg volt ahhoz, hogy kellőképpen megszáradjanak a ragasztós felületek összenyomás előtt. Aztán sikerült a hibát mégis korrigálni pillanatragasztó segítségével. A harmadik ragasztás egy eltörött támlájú szék megreparálása volt. Teljesen jól kötött meg a faragasztó.
Legeredményesebben a fényképezést folytattam. A legjobb technika volt ebben segítségemre, meg a figyelem, hogy mikor kit, mit, hogyan kell lencsevégre kapnom.
Ja, és eredményesen oldottam meg matekfeladatokat is.
Hát ez is valami.
Összességében elmondható, hogy sikeresen dolgoztam a franciáknál néhány szakterületen, és néhány segédmunkás feladaton. (Takarítás, gyermek iskolába vitele, tüzelőhordás, begyújtás). Gyorsan hozzáteszem, hogy ilyen drága munkása még nem volt Francois-nak, aki többek között oda-vissza kétszer tette meg velünk a 160 km-es utat saját házuktól Genfig és vissza.
Velünk, miattunk, a mi kedvünkért.  
Újabb szolgálati közlemény.
Megnyitottam a fotók 2011.2 c. immár hazai albumot.

Mottó:
„- Mennyi?
- 39!
- Mi 39?
- Mi mennyi?”
Tegnap Echó korrektúra, ma további képek felrakása az albumba, melynek címébe sajthiba csúszott. A Franche Comté ékezete elmaradt. Pedig náluk az a szabály, hogy csak akkor hanyagolhatod az ékezeteket, ha a szöveged nagybetűs (pl. ECOLE, de École).  Mindegy, most már így marad.
Tegnap a szigetre mentem, ma már csak misére és külön a közértbe, mert előbb kenyeret vettem, amit nem kellett volna, de tejfelt nem, pedig kellett volna.
Sokba van nekem ez az öregedés.
Este is kinézek a konyhába, hogy dobozokba adagoljam a mai gyógyszermennyiségeket. Az igyekezet szép volt tőlem, de az nem, hogy kiment a fejemből: már túl vagyok az adagoláson. Ott sorakoztak a dobozok a mai adagokkal.
Nem örültem magamnak.
Az viszont jól emlékezetemben van, ami régen történt.
Pl. az, hogy 39 évvel ezelőtt ezen a napon du. fél négykor kezdődött a nászmisénk, némi csúszással. Az is, hogy a készülődés során Piri, a báró felesége a gangon nehezményezte, hogy ugyan már miért nem izgulok. Érdekes módon tényleg nem voltam izgatott.
Észnél kellett lennem, mert mi hoztuk el a csokrot a virágostól, a hidegtálakat nagy tepsikben a termelőtől, magamat is puccba kellett vágni, és a kölcsönzött szmokingban mászkálni. Mit mondjak, eléggé kényelmetlenül éreztem benne magamat. Summa summarum, ott kellett lenni az eszemnek, hogy minden időben a helyén legyen, magunkat is beleértve. (Nem késtük le a saját esküvőnket.) Fénykép bizonyítja, hogy utána kocsiba vágtuk magunkat, ha a Moszkvicsot annak lehet nevezni, és azzal közlekedtünk vissza a buli helyére.
Rég volt, szép volt, nem láttuk a jövőt, de optimizmussal néztünk láthatatlan sorsunk elébe. És tessék, ma megint évfordulónk van.
Vettem egy csokorka nárciszt, egy polcra ültethető agyagbárányt, mely textil lábát lógázza, talán még harangozni is tud, ha székre ültetem.
Azonkívül néhány divatos édességszeletet hoztam.
Pia van itthon dögivel, de csak óvatosan vele, mert néhány gyógyszerem összehúzza a szemöldökét, ha bele akarok merülni a szeszek kóstolgatásába.
Mindezt tudom, anélkül hogy megbeszéltem volna háziorvosommal vagy patikusommal, mert már százszor elolvastam a különféle betegtájékoztatókat.
Kívánjatok további jó egészséget mindkettőnknek.
…
Lélekben megtörtént?
Köszönjük.
Szolgálati közlemény:
Feldolgoztam és a Franche-Comté albumba raktam az utunk alatt készült 463 fotót egy kissé „gatyába rázva” őket, hogy azt mutassák, amit láttatni kívántam. Eredményes böngészést, kellemes kikapcsolódást az érdeklődőknek.