Mickey webnaplója

Megtaláltam azt a székely köszöntőt, melyet életemben kétszer hallottam: előbb a kolozsvári paptól, Jakab Gábortól, akivel a rádió kuratóriumában együtt dolgoztunk. Másodszor Berecz Andrástól a tévében. Most meg lemásoltam a CD-jéhez mellékelt szövegfüzetből. Íme:
„Ezt a csekély, de szüves köszöntő szócskát csak nehezen győzöm – egy szájjal, száraz ajakkal kimondani:
»Ahogy a széles dűlőn ballagó lányok talpára tapadó sárga agyag ölelő karjából kibontakozó kocsikerék szörnyű nyikorgásától felriasztott lompos, öreg juhászkutya bundájába kapackodó kullancs kidülledt szemiből alágördülő könnycseppben megcsillanó, halovány hódsugártól megvilágított rabló lovagvár felvonóhídjának faszegecsei annak szerkezetét és minden apró darabocskáját kételenségből egybetartják, münköt ne úgy tartson egybe a szeretet és a barátság, hanem  a maga igaz, fényes mivoltában: saját magától, és a szegecseknél sokkal szorosabban!
Ahogy a szélesen hömpölygő, mélységesen örvénylő, hatalmas és fényes disznózsiradék az  ócska, öreg nemezkalap karimáján kisülve annak matériáját megerősítendi, minköt ne úgy erősítsen meg a szeretet, hanem istenigazából.
Ahogy a szívhez szóló leánybolondító nóta utolsó, hamis hangjánál elájuló leányka sóhajától megreszkető gyertyaláng fényinél kalendáriumot betűzgető deáklegényke serkenő bajuccától megbabonázott gazdaasszony ölében csipogó kicsi csürkecskéktől széjjelkapirgált pocikturásra hull a mindeneket dorgáló, tavaszi jégeső, s Pocok Samu bá áldása szállott, szállingózott, szakadozott le a múltkor es a padlásról kalapunkra, úgy az áldás már az Úrtól hulljon, harmatozzon le a földre mireánk.
Szűkszavú számból, szapora szüvemből kívánom.
De igazán!«”
Jót röhögtem rajta ismételten. A már emlegetett füzetben angol nyelvű változata is megjelent. Azt képzelem, hogy egy becsületes angol elolvasván ezt a kergeséget, azt gondolja magában: Hogy ezek a magyarok nem komplettek, az egészen bizonyos!
Nem először érzem. A balladai tömörségű népdalok szövegeiben ugyanúgy nem látják az utalások képszerűségét, hanem feltételezésem szerint képzavart érzékelnek, és hasonló következtetésre jutnak, mint a köszöntőt olvasva.
Persze nekünk van igazunk.
Meg nekik.

A kapitalista, ha nem akar minden anyagi értéket (pénzfajtákat akár) megszerezni, akkor nem jó kapitalista – kb. ezt írja egy helyen Márai „A szegények iskolájá”-ban. Magamnak azt fogalmaztam meg, hogy a kapitalizmus az a létforma, amelyben meccs folyik: Ha akarjuk, ha nem, a küzdőtéren találjuk magunkat. A tét: Ki tud több pénzt kiravaszkodni a többiektől. Egyszerűbb megfogalmazásban: A kapitalizmus lényege: Én több pénzt törekszem kihúzni a te zsebedből, mint te az enyémből.  A rendszer „morálja” egyszerű és velejéig hamis: A siker az egyetlen erény, a kudarc az egyetlen bűn. Aki morális (vallásos vagy humanitárius) meggondolásokból nem él az alkalmakkal, nem törekszik a maximális profitra, az „béna”.
Mit mond a Mester?
Ilyesféléket:
Ha valaki megüti jobb arcodat, tartsd oda neki a balt is, ha valaki egy mérföldre kényszerít, menj vele kétannyira, ha elkéri a ruhádat, add neki a köntösödet is.
Ebben a szituációban kapitalisták vagyunk-e, vagy bénák?   
Aztán azt is mondja: Ha kölcsön adsz, ne kérd vissza. Ha adakozol, ne tudja a balkezed, mit tesz a jobb.
Intő jel. Ma is működik a jóság, csak nem kürtöltet maga előtt, nincs reklámja, csak LÉT-e.
Kompromisszumot is javasol: Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené.
Megadják-e az emberi társadalmak az Istennek, ami az Istené?
Avagy szitokszó-e a tisztesség, a megtérés, az önzetlenség, a becsület, a feszület, a transzcendencia, az istenhit, a szeretetparancs?  
Másutt meg: A királyok kiktől szednek vámot, az idegenektől, vagy a fiaktól. Költői kérdésére a válasz egyértelmű: Az idegenektől.
És itt, most? Éppen megfordítva! Ez égbe kiált!
Kérdések:
Hova vezet a kapitalista mohóság, meddig teheti a föld és a felebarátok kirablását büntetlenül?
A kérdést mindnyájunknak fel kell tennünk: Bénák leszünk-e, vagy „erkölcs”-ös (= bármi áron sikeres) kapitalisták?
Ez a kérdés. Válasszatok! 
PS.: Gyerekek! Ez a 2000. posztom. Sose gondoltam volna, hogy ennyit fogok írni. Most kéne abbahagyni, miként a házibulit is: a topon.
És még egy hír: Meghalt Ranschburg Jenő. RIP.

Jelentem, amit gimnazistaként elmulasztottam, 64 évesen pótoltam. Végigolvastam Victor Hugo regényét. Azt adta, amit vártam a nagy mesélőtől. Romantikus nagyregényt, melyben ördögök és angyalok sorsa fonódik össze és válik szét a történéseknek megfelelően. A kusza történet tele van véletlenekkel, mely megint csak a romantikus irodalom sajátja. Írója hol deistának, hol misztikusnak látszik. Egyebekben monumentális művet fogalmazott össze. Ha igaz, hogy nem kitaláció korrajzának egy-egy részlete (korabeli helyszínek, szokások, építmények, Párizs kinézete a felszínen és csatornaalagútjainak részletező leírása), akkor azt kell mondanom, magát nem kímélve rakosgatta össze sétái, célzott kirándulásai cserépdarabjait, hogy minél pontosabb képet mutasson be a korabeli Franciaországból. Ezért  a terjengősségéért hálás lehet az utókor, hálásak lehetnek a történészek, az építészek, a néprajzosok, de tán még a vallástörténettel foglalkozók is. A mai átlagolvasókról nem állítom ilyen biztosan. Ma a tömörebb megfogalmazás a trendi, legalábbis általában.
Vénülő fejjel úgy gondolom, tinikoromban azért nem sikerült végigrágnom magamat ezen a betűrengetegen, mert akkori magamnak még kevésbé voltak érdekesek ezek a véget érni nem akaró leírások. Akkoriban úgy voltam az ilyesmivel, mint Steinbeck csirkefogói, akikkel elolvastatta a róluk szóló kisregényeket (Kék öböl és társai), és akik véleményét nemcsak kikérte, de meg is írta könyvében. Nos a „kedves csirkefogók” véleménye az volt, hogy jól látja az író a dolgokat, csak túl sok a regényben a „zöngicse”. Azt javasolták Steinbecknek, jelölje meg a leíró részeket, s jó előre figyelmeztesse olvasóit, hogy most „zöngicse” következik, melyet ha nem akar, ne kelljen elolvasnia, hanem  nyugodtan ugorjon át.
Nos, egy tizenévesnek Hugo regényében túlságosan sok a zöngicse. Az is igaz, hogy a maga korában azoknak, akik könyvre és könyvolvasásra tellett, bőven akadt idejük ezeket a részletek részleteit is megvilágító leírásokat végigböngészni (hol volt még akkoriban annyiféle inger, tömegtájékoztatás, tévé és mobil stb.). Különösen azoknak lehetett kedvükre, akik az íróhoz hasonló tapasztalatokkal rendelkeztek, vagy éppen az olvasás nyomán megelevenedtek lelki szemeik előtt a helyszínek, az illatok és szagok, a növények, a kövek, az épületek, a sikátorok, a csataterek, a harcok stb.
Mindent összevéve monumentális a regény, a szépirodalom egyik különleges és nagy formátumú remeke. Olyan mint egy katedrális, olyan, mint egy polifon zene, egy oratórium, olyan mint egy szimfónia.
S bár többnyire nyomasztóak a történések, végső kicsengése pozitív, nagyon is az.
Én meg elmondhatom, hogy nemcsak filmen láttam, hanem el is olvastam Jean Valjean élettörténetét.
A francia nevek ejtésével megbirkóztam, bár nem állíthatom, hogy megtanultam, franciául. Legfeljebb annyit, hogy a mű eredeti címe: Les misérables.
Utolsó megjegyzésem: Úgy vélem, hogy a túlvilág teli lesz J. V.-okkal, csak éppen Jean Valjean nem lesz jelen. Hiszen ő csupán az író fantáziájának szüleménye.

Azt szeretném igazolni, hogy a teremtett világ szép, a teremtés önmagában jó, pazar, gyönyörű, a gondviselés nyomait hordozza, változatos, fejlődésben van, bizonyos fokig számít a megértésünkre, együttműködésünkre, az Ő országa építését illetően. De
egyrészt nem szorul igazolásra, mert a szisztéma tény, a benne rejlő bölcsesség adott, a gondviselés kitapintható, a sokszerűség visszatükrözi a végtelent, a változások, a történések láncolata feltételezik egymást és kölcsönhatásban állnak egymással. Kivált az élők, legkivált az emberek. Kár, hogy a meghasonlás a hívők és a hitetlenek, az építők és a romolók között permanens, kár, hogy nincsenek tiszta képletek: a gonosz alvás közben békés, a békés meg olykor megbolondul.
Meg az is kár, hogy úgy, ahogy aki félig üresnek kívánja látni a poharat, az nem fogja elismerni soha, hogy félig tele van, ugyanúgy a vallásos nem érti, miért nem az az ateista, és az ateista elfogadhatatlannak tartja a Teremtő létét, s azt, hogy közünk van hozzá.    
Vagy mégsem egészen így van?
Van esély a közelítésekre?
Déry Tibor nem tartotta magát vallásosnak, sőt. Mégis becsületesen leírja, hogy Rómában járva a templomokban megcsapja a transzcendens, és egész nyilvánvalónak tűnik a léte.
Fordítva is megtörténhet. Maga János apostol említi: „Szeretteim! Most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk.” (1Jn 3,2)
Mindenesetre „ha benne élünk, mozgunk és vagyunk”, nagyon át kell értékelni az egész teremtéshez való hozzáállásunkat, és átlelkesített fényében megélni saját létünket. Lehet, hogy nem egészen világos, amit ki akarok fejezni.
Talán ilyeneket: az emberlét egyszeri, és végtelenül értékes. A teremtés vajúdik, s jeleit „fogva” együtt kellene lélegeznünk vele, azt tenni, ami értéknövelő, és minden talmit messzire elkerülni.
Egész életünket a Teremtő sugárzásában kellene töltenünk, s próbálni a kommuniót azzal, akinek a tervei mindenesetre meg fognak valósulni valami módon.
Ilyesmit gondolhatott a jezsuita rendalapító (Loyolai Szt. Ignác), amikor megfontolásra ajánlja a kérdést: Kinek a zászlaja alá akarunk tartozni, Krisztusé alá, vagy a rossz oldalán kívánunk tenni?
A Mestert követve az ő fényében kellene átszíneznünk életünket.
Mindez azért erősödik fel bennem, mert egy misztikusnál olvasom: „A mi Urunk sokkal szebb, mint ahogy a képek közvetíteni tudják. Arca ragyogó és szebb, mint ezer felkelő nap. A képek, melyek a világban láthatók róla, csak árnyéka az Ő fenségének…” 
Ugyanazt tapasztalta meg, mint amit a Krisztus színeváltozásának tanúi: „Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle ványoló nem képes így ruhát kifehéríteni.” (Mk 9,3)        
Napok óta látom a napfelkeltét.
Csodaszép.
Megpróbáltam ma lefotózni, immár ki tudja, hányadszor. Csak töredékesen sikerül visszaadni a ragyogását.
A képernyő virtuális képe ugyan már hogyan vakíthatna el fényességével?
Még azért megpróbálom néhány alkalommal a lehetetlent.

Vannak ráutaló jelek idén is.
A gyep kezd magához térni (lassan kalapáccsal se lehet visszadöngölni a földbe – mint a szólás tartja). A fák rügyeznek. Csupa közhely, nemde? Mégis örvendetes.
Egyébiránt vannak nem közhelyszerű történések is.
Folyamatosan látom pl. a Duna-parton, hogy a part menti füzeket alámossa a hullámzás, kikezdi a fagy, fojtogatja az árvíz, és a fellazult gyökerek nem tartják meg a törzset. A szél is fújja a fákat, melyek egyre nagyobb ívben hajolnak a folyó fölé, mígnem belehanyatlanak. Nem egyet megörökítettem fotón.Nos, azt gondolhatná az ember, hogy vége, pusztulnak és pusztulnak.
De ez nem egészen áll. A kidőlt fák gyökerei kihajtanak, Esetleg a törzsből magából a még élő háncs segítségével husángok nőnek ki, és az élet folyamatos megújulását biztosítják. Ez vigasztaló, és arról szól, hogy minden és mindenki elmondhatja: „Non omnis moriar…” (Nem halok meg egészen.)
Ma pl. Ágoston unoka szüli napja van.
Isten éltesse!
Egy hét múlva várható, hogy Éva hatodik unokánkat a világra hozza. Őt is áldja meg az Isten!
Az elmúlás megdöbbentőbb, mint a születés, mert hirtelen jön, még akkor is, ha idős emberekről van szó. Mai hír, hogy meghalt a templom egyik idős asszonya, s férje alkalmasint nem is tud arról, hogy mi történt. Ez a hanyatlás persze benne van a pakliban. Engem azért meglep. Különösen, ha elgondolom, tán másfél éve vettek egy új autót, hogy a szokott rozoga helyett tisztességes és korszerű közlekedési eszközük legyen. A Chevrolet valóban elegáns volt a töfögő, hamis topolinó után. 
Vannak aztán, akik egész egyszerűen eltűnnek.
Volt egy házaspár, idősecske nem mondom, amolyan arisztokrata pár. A hölgy mindig fehér kalapban, sminkkel, csinos kosztümben jelent meg, a férfi elegáns öltönyt viselt, mikor kikászálódott vajszínű Mercedesükből, s előkandikált barna-fehér betétes félcipője. Magamban őt utólag Agenornak neveztem el. Valójában nem tudom, hogy hívták. Mindenesetre egyszer csak elkezdtek hiányozni. Vagy elköltöztek a környékről, vagy kiköltöztek ebből az árnyékvilágból.
Éljen hát az élet! A megújulás, a családok bővülése, különösen idén, a család évében.
Több kiadvány jelent meg már eddig is, mely ezt a legalapvetőbb intézményt próbálja meg modellként bemutatni, működését segíteni. Két imakönyv is megjelent. Először a szombathelyi Martineum kiadásában, mely igen kitűnő egyesek véleménye szerint, és a Szent István Társulat is kiadott egyet Családok imakönyve címen. Ez is megfelelő. De mivel nem láttam még az előbbit, nem tudom megítélni, melyik a gusztusomnak jobban megfelelő.

Vannak ráutaló jelek idén is.
A gyep kezd magához térni (lassan kalapáccsal se lehet visszadöngölni a földbe – mint a szólás tartja). A fák rügyeznek. Csupa közhely, nemde? Mégis örvendetes.
Egyébiránt vannak nem közhelyszerű történések is.
Folyamatosan látom pl. a Duna-parton, hogy a part menti füzeket alámossa a hullámzás, kikezdi a fagy, fojtogatja az árvíz, és a fellazult gyökerek nem tartják meg a törzset. A szél is fújja a fákat, melyek egyre nagyobb ívben hajolnak a folyó fölé, mígnem belehanyatlanak. Nem egyet megörökítettem fotón.Nos, azt gondolhatná az ember, hogy vége, pusztulnak és pusztulnak.
De ez nem egészen áll. A kidőlt fák gyökerei kihajtanak, Esetleg a törzsből magából a még élő háncs segítségével husángok nőnek ki, és az élet folyamatos megújulását biztosítják. Ez vigasztaló, és arról szól, hogy minden és mindenki elmondhatja: „Non omnis moriar…” (Nem halok meg egészen.)
Ma pl. Ágoston unoka szüli napja van.
Isten éltesse!
Egy hét múlva várható, hogy Éva hatodik unokánkat a világra hozza. Őt is áldja meg az Isten!
Az elmúlás megdöbbentőbb, mint a születés, mert hirtelen jön, még akkor is, ha idős emberekről van szó. Mai hír, hogy meghalt a templom egyik idős asszonya, s férje alkalmasint nem is tud arról, hogy mi történt. Ez a hanyatlás persze benne van a pakliban. Engem azért meglep. Különösen, ha elgondolom, tán másfél éve vettek egy új autót, hogy a szokott rozoga helyett tisztességes és korszerű közlekedési eszközük legyen. A Chevrolet valóban elegáns volt a töfögő, hamis topolinó után. 
Vannak aztán, akik egész egyszerűen eltűnnek.
Volt egy házaspár, idősecske nem mondom, amolyan arisztokrata pár. A hölgy mindig fehér kalapban, sminkkel, csinos kosztümben jelent meg, a férfi elegáns öltönyt viselt, mikor kikászálódott vajszínű Mercedesükből, s előkandikált barna-fehér betétes félcipője. Magamban őt utólag Agenornak neveztem el. Valójában nem tudom, hogy hívták. Mindenesetre egyszer csak elkezdtek hiányozni. Vagy elköltöztek a környékről, vagy kiköltöztek ebből az árnyékvilágból.
Éljen hát az élet! A megújulás, a családok bővülése, különösen idén, a család évében.
Több kiadvány jelent meg már eddig is, mely ezt a legalapvetőbb intézményt próbálja meg modellként bemutatni, működését segíteni. Két imakönyv is megjelent. Először a szombathelyi Martineum kiadásában, mely igen kitűnő egyesek véleménye szerint, és a Szent István Társulat is kiadott egyet Családok imakönyve címen. Ez is megfelelő. De mivel nem láttam még az előbbit, nem tudom megítélni, melyik a gusztusomnak jobban megfelelő.

„Az akció ma 24 órakor indul” – olvasom egy hirdetésben. Ha ezt írták volna: az akció holnap 0 órától indul, ugyanígy igaz volna, ha ugyan igaz volna. A ma 24 óra és a holnap 0 óra valójában időmezsgye, határ, mely ugyan vektor jellegű, mert iránya van, mégpedig egy iránya csak, mely a múltból a jövőbe tart, mégsem mérhető tartama, mert csak úgy létezik, mint a kiterjedés nélküli – ideális – pont, vagy a vonal (pontsorozat) a mértanban.
Az idő éppen ennek az ideális, azaz időtartam nélküli mezsgyének a sorozata.
A kérdés filozófiába csap át, mert
ha azt mondom: van múlt, tévedek, mert már nincs. Helyesen csak volt múlt, hiszen elmúlt.
Ha azt mondom: van jövő, szintén tévedek, mert a jövő még nincs, csak lesz (ha lesz).
Ha pedig azt mondom, hogy jelen pillanat, szintén a semmiről beszélek, mert a jelen pillanatnak nincs időbeli kiterjedése.
Mégis mindhárom időtényező létezik. Mert ahol anyag van, ott fizikai mozgás van, az pedig az elmozdulások időbeni vetülete.
Most a múltból haladunk a jövőbe, de néhány szituációban kieshetünk az időből: pl. játék közben, elmélkedés közben és szemlélődés közben is. Ha pedig kiestünk belőle, akkor nincs elmúlás. Akkor csak folyamatos jelen van, megélt, intenzív jelen. Ezt éljük meg teljes és abszolút módon abban a másik világban, ahol nincs értelme az időben előre meg hátra fogalmaknak, csak az intenzitás különféle erősségének. Én legalábbis nem tudom másképp elképzelni.
Ha igaz, hogy csak a szeretet vihető át oda, mert ott letisztult élet lesz, és az élet maga az Isten, az Isten meg maga a szeretet, és csak a letisztított (letisztult) szeretet képes kommunióban élni a többi „tisztá”-val, végtelen szeretettel.
Lényegünk, személyiségünk tiszta esszenciája fog ráragyogni a többiekére, és viszont. Ennek a kölcsönös és milliónyi tündöklésnek nincs ideje, csak mélysége. Az viszont csakugyan végtelen.
Hányszor elképzelem, hogy milyen jó volna – minden hátsó gondolat nélkül – „belefúrni” magunkat a másik belső gazdagságába. Ilyesmi lehet ember léte végső stádiumában, teljes átalakulása után, amikor a testekhez már máshogy viszonyul.
Nehéz ezt megérteni, miközben az orrunk előtt produkálja a rovarvilág a teljes átalakulás minden fázisát.
Kicsit hasonló sors vár ránk is, amikor „kinőjük” immár szűkössé vált korábbi ruhánkat.

A Fujifilm finepixszel
Az ember hiába mixel
képeket, ha elfogy minden
általa felhasználható pixel
(Tárhelybővítésre várok)
Hát inkább írok.
Tegnap valamilyen apropó okán előjött, hogy többen megírjuk egy-egy év történéseit, melyeket személyesen megéltünk az adott esztendőben. Igen tartalmas, és részben egymást átfedő, őszinte írások keletkeztek már eddig is. Ha jól számolom, már tíz évet feldolgoztunk (na jó, lehet, hogy kilencet, meg egy korábbi évtizedet, de mellette még négyféle év nélküli írást is adtunk karácsonyunkról, iskoláinkról stb). Ha még jó ötven ilyen elkészül, kinek-kinek egy könyvnyi önéletírás lesz a kezében, arról nem is beszélve, hogy mellé még tízegynéhány másikat is megismer.
Csak remélni tudom, hogy minden évről képes leszek egy-két epizódot megvillantani.
Néhány napja írtam róla, hogy meglehet: utolsó cikkemet kopogtattam gépbe. (Persze a csuda tudja. Elég, ha csak az Echo-kommentárokra gondolok, s máris megdől a kijelentésem.) A hírek szerint meg fog jelenni, mert a maga módján tök jó. A szűk 8000 leütésből álló anyagot együltőben, kb. egy óra alatt tettem gépre, miközben fogalmaztam magamban, miközben alcímeket adtam neki, majd újraolvasva még egyszer végigsimogattam nyelvhelyességi, helyesírási szempontból.
A közröhejes történetek kiadási szerződését ellenvéleménnyel igazoltam vissza. Eddig nem reflektált rá a kiadó. Lényegében azt fogalmaztam meg, hogy azért van a piacon annyi silány mű, mert minden vacakot kiadnak, ha az író állja a forgalmazás költségeit. Magyarán fizet mint a katonatiszt, azután, ha nem lesz könyvéből sláger, előbb-utóbb leértékelve maga megveheti, hogy ismerőseinek [vagy, ha annyira gyenge – ellenségeinek :) ] elosztogathassa.
A kiadó hallgatása lehet, hogy egyben kritika is (Ha egy könyv rossz, ne adják ki – voltam bátor írni nekik).
Hallgatásuk csak azért zavar, mert tervem volt megkeresni másik kiadót, aki csakugyan fantáziát lát benne.
Jubiláló volt főnököm számára elkészült valamennyi kért hozzászólás, mondandó, kiegészítésre váró adatfeldolgozás, stb.
Most már Franciaország felé irányítjuk figyelmünket, mert Éva március idusán szül.   
Közben persze kaptam egy felkérést, hogy készítsek anyagot egy paraliturgikus eseményhez.
Lassan hozzá kell fognom ahhoz is.
Mindent egybevéve, nem unatkozom.

Egy többször hangoztatott megjegyzéssel kezdem: Ez a világ nem tökéletes. S miként egy könyvet sem olvastam, mely minden tekintetben tökéletes lett volna, ugyanúgy még egyetlen porszívózás után sem tapasztaltam a teljes tisztaságot. Amint a helyére tettem a masinát, itt egy cérnaszálba, ott egy papírdarabkára, almamagra bukkanok. A fene esz, hogy nem végeztem tökéletes munkát (már megint)!
A porszívózást csak azért említem, mert felér egy fél sétával – lévén 87 nm-es a lakás. A másik felét délután teljesítettem. Gyönyörű kora tavaszi napsütés fogadott. A szemeteket kukába, meg szelektívbe…, majd el a patikához, hátha…
De már zárva. Nem sürgős a dolog, csak a 3 dózis helyett kettő volt nekik raktáron.
És pótlólag, ha már a pénzt előlegbe…
Tehát fél kettőkor – naná, hogy zárva.
De nem maradok árva,
hétfőn újra megpróbálom.
Utána sétaúton, majd keletnek fordulva neki a Duna-partnak. Aztán letotyogtam a víz mellé. Szerettem von a albatroszt fotózni, de csak tőkésrécék voltak (már megint).
egy ágra felakasztva egy fél pár kesztyű. Most kihagytam, de lehet, hogy a fotók között nyitok egy albumot: talált tárgyak osztálya címen.
Szolgálati bejelentés következik: tárhelybővítést kértem, mert a naponta a poszt mellé biggyesztett fotók „megették” a tárhelyet. Ha megkaptam, folytatom a napi fotók közül egynek a hangulatosság mián való odaapplikálását. A bővítésig türelmet kérek.
Na, lécci-lécci-lécci…

A szelektív hulladékgyűjtővel kezdek barátságot kötni. Mindig van ott valami érdekes. Találtam már forgalomból kivont érdekes megformálású szlovák tízkoronást, meg magyar tantuszt. Nemrégiben pedig arra jártamban láttam két Coke feliratú műanyagrekeszt telis-tele üres, de tiszta Coca-Colás üveggel. Mikor sétámból megtértem, már csak hűlt helyét találtam. Fogalmam sincs, mit érhet vagy negyven forgalomból kivont kólás üveg rekeszestül. Egy filmgyári kellékesnek adott esetben valóságos kincs, másoknak legfeljebb emlékeket ébresztő bálvány. Rég nem láttam üveges Colát. Műanyagba vagy aludobozba suvasztják a foszforsavas frissítőt. Már egyszer említettem, a hatvanas évek vége felé találkoztam először testközelben a Coca-Colával. Igaz, hogy akkor nagyüzemi méretekben, a BULIV kőbányai gyárában. Bemutatták az üvegmosót, a töltő automatát. A gépsor jó tempóban palackozta a Bécsből hozott sűrítményt. Csakúgy zörögtek az üvegek. Mindenki ihatott, amennyi beléfért. Először nagyon különös, gyógyszerre emlékeztetőnek ítéltem az aromáját. Később szívesen ittam alkalomszerűen. Nem is rozsdásodtam meg. (Tudni lehet, hogy a cola rozsdamaró többek között.) Egyéb mellékhatásait illetően olvassa el a fogyasztói tájékoztatót, kérdezze meg az üzletvezetőt vagy a gyári titkokat őrző Coca-Cola céget.
Egy bizonyos. A negyedliteres üveg régi formatervezésű, és az egész világon elterjedt voltánál fogva semmi mással össze nem téveszthető. Magam is elraktam egyszer egy darabot. Nem azért, mert bálványozom, nem is azért, mert kincs, csupán egy kor efemer emléke.
Bármikor összetörhet, valaki kidobhatja stb.
Ma is elmentem a szelektív bodegák mellett, mert a szélirány úgy diktálta, keljek át gyalog a hídon és guruljak vissza vonattal. Így is lett.