Mickey webnaplója

A lábtyű szó a kesztyűre hajazva képződött. Ha a kéz bírhat -tyűt, a láb is birtokolhat neki való -tyűt. De mi való neki?
Kezdetben volt a kapca. A láb köré tekert nedvszívó vászon. (A seregben még volt hozzá szerencsém. Szolgálatunk közben pusztult ki a divatja kb. 1970-ben.)
A kesztyűhöz hasonló kötött textília, mely a lábat burkolja, harisnya névre hallgat, svábosan zokninak mondjuk, vagy éppenséggel strumpánglinak. Anyánk még megkülönböztetett jó minőségű bokafixes zoknit és rossz minőségű „bokalöttyös” zoknit. Utóbbi körben szabadon lifegett-lebegett bokánk körül. Ócska gumija hamar elfáradt.
A harisnya mégsem olyan mint az egyujjas kesztyű, hiszen nincs a hüvelyknek szóló szeparé benne. Nem is kell, merthogy a láb hüvelykujja nem fordul szembe a többivel (normális esetben), minként a kezünkön.
Ám a komfortosságra és a piaci résekre hajtó újítók megalkották azt a zoknifélét, mely elöl öt ujjban végződött. Ettől kezdve számítom a fogyasztói őrület jelentkezését. Mert ugye, ekkor már nem mindegy, hogy jobbos vagy balos a lábtyű. Amiben kényelmesen elvan a kisujjam, abba nem fér bele az öregujjam. És ha már muszáj kétféle lábtyűt készíteni, igen fontos, hogy ne kacsásan húzzam fel őket, mert nem fogok elférni bennük lévén, hogy jobb és bal lábam elejének fordított az íve.
Megjegyzem, sose volt lábtyűm, nem is vágytam rá.
Azonban nótámnak még nincs vége.
Van új a nap alatt. Vannak olyan dolgok, amiket korábban sose láttam. Ilyen meglepetés ért ma délelőtt. Átvágtam a parkolón, hogy feladjam a csekkeimet a postán.
S mit látnak szemeim?
Egy utcai használatra készült lábtyűben pompázó férfit. Azért írom pompázónak, mert a lábtyű teteje olyan színes volt, mint egy kifestett körmű lábfej, s színes minták is tarkították. Alul kemény anyagból készülhetett, ezt kopogó hangjából megítélhettem. El nem képzelem, hogy az öt-öt ujjnak miért jó ez az atomizáltság, ez a fajta elidegenedés, s azt sem, hogy hogyan csuklanak a talpelemek a tíz ujjhoz külön-külön.
Kedvem lett volna lefényképezni, de hát „Nil admirari!” Vagy ahogyan a magyar mondja: Úri ember nem csodálkozik.
Lehet, hogy nem vagyok úri ember, mert én bizony nagyon elcsodálkoztam az újabb faxnit látván.

Délelőtt az unokák gondoskodtak napi sétámról. – Menjünk a Duna-partra – indítványozták.
– Jó, menjünk – adtam meg magamat.
– Á, mégse, inkább a Máltai játszótérre.
Irányt váltottam.
Mivel még nem nyitott ki, kerültünk egy húszperceset. Nyitás után beözönöltek a kicsik.
Mi is.
Ágó felmászott egy kötélkompozícióra, mely csúszdában végződik, de megmaradt a kötélnél. „Lógott a szeren.” Szerintem unatkozott.
Blanka megint félpercenként váltott játékszert. Mivel stabilizálódott Ágó helyzete, csak Blankára kellett figyelnem. Végül egy kosárszerű hintában kötöttek ki mindketten.
Mielőtt elaludtak volna a napon, mégiscsak kitalálták, hogy menjünk a Duna-partra. Én nem akartam. Végül rábeszéltek.
– Nem bánom – mondtam –, de nincs nyafogás, mindketten gyalog jöttök haza délben. Megismétlődött a tegnapi, tegnapelőtti program (botok kövek, kavicsok vízbe hajigálása). Megunhatatlan.
Azt hiszem, sikerült időben elszakadni a folyótól. Hazavánszorogtunk délig. Mondanom se kell, hétágra sütött ma is a nap, sőt, ma alighanem nyolcágra. Délután a Szentendrei úton akadt dolgom. A sarki hőmérő 27 fokot jelzett. Volt is annyi.
Mi lesz nyáron?
Gábor telefonált, hogy újabb héttel kitolódik a találkozó. Május 21-én keressük fel salgótarjáni rokonainkat, már aki megy. Rendkívül megörültem a hírnek, mert a korábbi dátum – noha beleegyezőleg nyugtáztam, miszerint nekem is jó –, részemről téves információ volt. Egészen máshol kell lennünk ebben az időpontban, csakhogy időközben megfeledkeztem róla (öregszem).
Már-már arra készültem, hogy bevalljam tévedésemet, kérve hogy tartsák meg nélkülem a rokoni talit S.tarjánban, amikorra is kiderült, hogy a kérdés magától megoldódott.
A délután folyamán Luca meglátogatott bennünket. Luca pedig Blanka keresztmamája. A gyerekek örültek a kapott ajándékoknak, én meg annak, hogy ma helyettesít: ő mesél a gyerekeknek. Tegnap berekedtem, annyit olvastam a Málnaszörp és szalmaszál c. könyvből.

… a két unokával. Ezúttal nem vittem fényképezőgépet, mert tele volt a kezem a két gyerekkel. A réten bóbitát fújtak. Tudja Isten, hogy mi minden elég nekik a versengéshez. Igazából csakugyan minden. A felnőtt kérdezi: Van valami, ami nem sörnyitó? A gyerek meg nem kérdez semmit, de ráutaló magatartást tanúsít: Bármi elég neki ahhoz, hogy vetélkedjen a másikával. Az pedig ahhoz elég, hogy összekapjanak. Ezek persze nem halálos viták, inkább csak elég sűrűk, kb. minden tízpercben adódik egy alkalom a vetélkedésre.
Egy kutya elmegy Blansi mellett, mire ő megjegyzi: „A kutya rám nézett, és látta, hogy milyen szép vagyok”.
Leértünk a partra, ahol reménytelen vállalkozásba kezdtek: A tegnap otthagyott köveket, kavicsokat, botokat megkísérelték ma beledobálni a vízbe. Mellettünk lecövekelt egy apa szintén két kicsi gyerekkel. Béla! Csak köveket dobáljatok a vízbe, mert a faágaktól szemetes lesz a Duna – így a papa. Kétségbe vontam igazát magamban, mert
pro primo: A fa anyagát lebontják a mikrobák, így semmiképpen sem tartós szemét;
pro secundo: A hullámverés minden bedobott ágat kb. egy órán belül visszadob a partra néhány méterrel lejjebb.
Elgondoltam viszont, hogy vajon milyen időközönként kotorják a medret, mivel minden gyerek megpróbálja telehajigálni kővel. A felnőttek nem. Ők csak „kacsáztatnak” a vízen lapos kavicsokkal.
Ágoston revolver után néz a parton. Erre a célra minden görbe ág többé-kevésbé megfelel. Blanka a víz mellett szorgoskodik. Elég nagy köveket próbál a vízbe dobni. Tegnap megkíséreltem értésére adni, hogy a vécék összes szennye itt úszkál, ezért a víz fertőző, amitől megbetegedhet. Azt kértem, hogy száraz köveket és messziről dobáljon a vízbe. Lepergett róla minden intelmem. A történtek után úgy vélem, hogy két esetben nem vizezné össze magát: 1. ha kiszárítanám a Dunát, 2. ha a közelébe se vinném.
Ornitológiai megfigyelésem: A kacsa reagál a hangokra. A gyerekek hívogató kiabálásra hátrál, menekül. Az ostoba nem tudja, hogy kenyeret kínálnak neki. Meglehet, hogy negatív tapasztalatokat szerzett korábbról. Kenyér helyett kővel dobálták meg. Mindenesetre a neki szánt csemegének nekilát azon nyomban, ahogy a parttól távolodunk.
Alig tettünk meg néhány métert, Blanka megjegyezte, hogy jó meleg van, együnk fagyit. Mondom neki, nem eszünk, mert a kezed tele van bacikkal, és megbetegedsz, ha ilyen kézzel fagyit eszel. Azonnal kért egy papír zsebkendőt, beletörölte a bacikat és kijelentette, hogy most már mehetünk a fagyizóba.
Hallani se akartam róla, mondván, hogy az ilyen bacikat csak tiszta vízzel és szappannal lehet eltávolítani.
Vigasztalásképpen meglebegtettem előtte azt az esélyt, hogy otthon a nagyanyának még lehetnek talonban jégkrémei. Ez használt.
Hazajőve ettünk, ittunk, fagyiztunk.
Pont.

Hét új kép a fotók 2011.2 albumban.

Eluntam, hogy a gyerekek naphosszat a tévé és a számítógép monitora előtt üldögélnek. Ha alapjában nem is tudom megváltoztatni szokásukat, délután Blankát sikerült rábeszélnem, hogy menjünk el a máltai játszótérre. Mutatta odafelé az utat a kis négyéves, aki sokat változott, fejlődött egy év óta. A játszótér előtt könnyen lebeszéltem róla, hogy az útközben felvett botkalimpát becsempéssze. Simán eldobta a kerítés tövében. És odabent is azt tapasztaltam, hogy már nem akarja a mások által használt játékszereket „elbirtokolni”, hanem  él a számára kínálkozó lehetőségekkel, és azzal játszik, ami adódik.
Adódott a vonat, melynek hátsó kocsijában kis padok és egy asztalka áll. Találtunk egy gazdátlan lapátot és egy vödröt. Összegyűjtötte a környék sóderját-homokját, és az asztal közepére halmozta. A közepébe szúrt egy csöves száraz kórót, és a tetejére illesztett egy fehér kavicsot. Majd ezt mondta: – Dí-dá-dú nagyapa, kész a torta, fújjad el a gyertyát! 
Elfújtam játszásiból, ő meg lepöckölte róla a kavicsot ugyancsak játszásiból. Aztán jelképesen az „asztal alá ettük” a tortakupacot. Kis idő elteltével körbecsilingelt valaki a zárórát sejtető haranggal. Csakugyan háromnegyed hatot mutatott az óra.
Hatkor zárás.
Blankával ezért átsétáltunk az este hétig nyitva tartó másik bekerített játszótérre. Ott egészen addig maradtunk, míg fel nem fedezett két fagyizó gyereket.
– Nagyapa, vegyünk fagyit – kérte, majd hozzátette: – Van pénzünk?
Kotorásztam a zsebemben. Szerencséje volt, mert csakugyan volt nálam némi aprópénz.
Elsétáltunk a szomszédos fagyishoz. Megkérdeztem tőle: – Milyent kérsz: csokoládét vagy vaníliát?
Határozottan tiltakozott: – Egyiket se. Málnásat kérek.
Szerencséje volt, találtunk málnásat is.
Egy gombóc – no persze nagyobb, mint az én gyerekkorom 50 filléres adagja – ára 180 Ft.
Mi tagadás az íze is sokkal finomabb és krémesebb emennek, mint annak idején az mi vizesfagylaltunk volt.
Hazáig sikerült elnyalnia, anélkül hogy kiesett volna a tölcsérből a málnagombóc, pedig sokszor veszélybe került.
Kicsi Blanka mind megette: tölcsérestül.

Ma tesz-vesz lakás lett a miénk.
– Reggel felkelve elhordtam az előszobából a nélkülözető dolgokat, mert ajtócserét kértünk 21 év ittlakás és egyszeri (vagy tíz évvel ezelőtti) betörés után.
– Míg mi az üzletközpontban vásároltunk, megjelentek a szerelők a fém biztonsági ajtóval. Mire megérkeztünk, nagy lyuk tátongott a régi ajtónk helyén. A ki-bejárást semmi sem gátolta. Elképzeltem, milyen jó volna így hagyni, ha a közbiztonság megengedné. A lépcsőház fűtött, így különösebben nem izgalmas, hogy nyitva vagy csukva van-e az ajtó.
Mindenesetre bejöttünk.
– Közben a szerelők megfúrták több helyen a vasbetont. A káros zajszint kivédésére kimentünk az erkélyre, ahol hétágra sütött a nap.
– Ketten felszereltük a napvédő bambusztekercseket. – Majd rövid habozás után a két unokával menekülésre fogtuk a dolgot. Lesétáltunk a Dunához, hogy telehordjuk kővel meg fadarabokkal, botokkal a folyót. A part kavicstalanítása nem sikerült. Sőt profi fotó se készült arról, hogy Blansi hogyan fújja el a „bóbitákat”. Hol a nap nem sütött jó szögben, hol ő nem várta meg, míg a fényképezőgép engedelmeskedik beállítójának. Mindegy.
Én láttam, hogy milyen aranyos, amikor erőlködik a pitypang szél útján való terjesztésével. Ágoston más technikát alkalmazott. Két tenyere között sodorta a termésekkel teli gömböt, míg az ejtőernyők el nem szálltak. Mondtam is neki: fogj össze kettőt, még gyorsabb lesz az iram, mert egymást is lekaszálja a két forgó gömb.
– Kati ezenközben elment a nekem szükséges recepteket elkérni a háziorvostól.
– Mica és Elvira az elkészült ajtócsere után feltakarítottak, majd elmentek a Dekatlonba szülinapi ajándékot vásárolni a 27 évesnek. – Tücsi közben az ebéddel szorgoskodott.
– Kati biciklizni indult. (Majd később hozza a gyógyszerrendelő papírjaimat.)
– Délután a még használható bejárati ajtóért eljön új tulajdonosa, aki az elvitel fejében megkapja jó néhány kulccsal, hengerzárastul, sőt tokkal (vonóval) együtt.
Még az hátra van.
– Az előbb 24 képet tettem a móvári uncsik c. albumba, bár az egyik fotón nem ők szerepelnek, hanem két kacsa. Van ilyen.
És még nincs este.

Igen.
Korareggel indultam a szokásos vérvételre.
Ha nálam lett volna fényképezőgépem,
ha félreállok a kocsival,
hatalmas fotó készülhetett volna arról a ködről, mely csak az Aranyhegyi-patakban ült meg, sehol másutt. Még a nap is pislákolt, megfürdetve a pázsitot a patak szélén. Jól mutatta volna, hogy a köd a mélyedéseket szereti, jelen esetben a patak teknőjében terpeszkedett, gomolygott.
De hát miért is vinném a gépet, ha egyszer a laborba készülődöm? A kérdés költői, megvallom – egyben szamárság is –, mert a válasz a fentiekben található. Éppen azért kell mindenhova cipelni, mert a téma nem vár, egyszeri és hamar elillan. Volt rá eset, hogy mire beállítottam a témához a gépet, megváltoztak a fényviszonyok, és nem tértek vissza a maguk gyönyörű egyszeriségükben.
Meg kell jegyeznem, túl korán érkeztem a kórházi laborba. Még csak azok voltak jelen, akik messziről jönnek, és nem áll módjukban megválogatni, hogy mikor induljanak: a menetrendhez kell alkalmazkodniuk. Na akadt egy protekciós is közöttünk.
Egyszer csak dolga végezetten jön kifele. Kérdi tőle egy idős dáma: elkezdődött már a vérvétel? Mire a kérdezett úr: Még nem, csak engem „behívtak”.
Pontosan fogalmazott: persze, hogy behívták. Hiszen valakinek a valakije lehetett, ezt később csókkal árulta el. Ugyanis a kötelező öt perc leteltével abbahagyta a tampon sebre szorítását, a rendelőből kijövő asszisztensnek nagy puszit nyomott az arcára. „Boldog őse, rokona vagy ismerőse” lehetett.
Addigra vagy tizenketten összejöttünk, mire kirakták a plasztik-sorszámokat a szokott helyükre. Mindenki igyekezett egyet megkaparintani, lehetőleg egy alacsonyabb sorszámú tikettet.
Nem tetszik nekem ez a gyakorlat.
Szerintem ruhatári jegyeket kellene kitenni, melyből egyet-egyet érkezési sorrendben letépnének a páciensek, majd ebben a sorrendben vennének egyet az utóbb kirakott sorszámokból. Tudtátok követni?
Most pedig még egy képet kiteszek a régmúlt családi fotókból, hogy érzékeltessem, amit 1986-ról írtam abba a bizonyos másik, közös blogba. A fotón Miklós fiam látható, aki „az út mellett, mind meglocsolja a füvet…”  
Bizony, szerencsés szimbiózisban éltünk én, a fiú és a folyton szomjas gyep, merthogy rólam levette a locsolás gondját, a fű pedig hálásan fogadta az életet jelentő folyadékot.

A magyar unokák megérkeztek, szüleik 8 napos külföldi osztálykirándulása idejére itt maradnak. Számos fotó készül róluk, időnként majd berakok egyet-egyet közülük posztjelzőnek. Most mégis saját lányainkról készült fotót mutatok, mely a Csillaghegyi strandon készült kb. harminc évvel ezelőtt. Holnap egy szintén nosztalgiás képet teszek a posztomhoz, pusztán azért, mert másképpen nem sikerül a korábbi időszakok illusztrálása a Hogy is volt?  c. anyagomhoz.

Vági meséli:
– Valahányszor gyalog végig kellett mennem Szentendrén, mindannyiszor dugtam a zsebembe néhány darab háztartási kekszet. Ez elég sűrűn megesett, mert leginkább hosszas gyaloglással értem haza a távolfekvő buszmegállóból, és viszont. 
– Tudom, jókora távolságra van tőletek a legközelebbi megálló. De miért láttad el magadat ezzel a furcsa munícióval?  – kérdeztem.
– A kóbor kutyák miatt. Elegem lett abból, hogy gyanúsan kerülgetnek, mint akik nem tudják, érdemes-e megtámadni engem, vagy sem. Hogy a dilemmájukat eloszlassam, közéjük vágtam egy-két háztartási kekszet. Erről szagmintát vettek, szétropogtatták, és ami a legfontosabb, engem békén hagytak. Alkalmasint meg is feledkeztek rólam. Ezeket a kekszeket aztán előbb-utóbb a saját használatomra „kutyakeksz”-nek neveztem el az egyszerűség kedvéért.
Az újabb időkben szoktunk itthon kekszet tartani. Leginkább háztartási kekszet.
Napi sétáim során magam is elég gyakran találkoztam már kóbor és nem kóbor kutyákkal, voltam kétértelmű helyzetben is, de soha nem vittem még magammal kekszet.
Ismerve fegyelmezetlen tenmagamat, bizton tudom, hogy a zsebre vágott kekszekből egy darab de maradna akkorára, amikor gazdátlan kutyákkal találkozom.
Addig az utolsó szemig elropogtatnám őket. 

Ma lecseréltem BKV bérletszelvényemet az utolsó 100 naposra (majd még 2 db hónapos kell, hogy utána ingyen utazzam – végleg).
Végleg? 
Hacsak…
Hacsak ki nem tolják a korhatárt,
hacsak ki nem jelentik, hogy a nyugdíjas éppoly értékes ember, mint többi, ugyan már miért utazna ingyen? 
Ki tudja.
Még meglehet, hogy a nyugdíjasok közül, aki még fel tud ugrani, azoknak a köréből önkénteseket toboroznak, és hasznot hajtatnak velük. (Érzékelhetitek, hogy óvatosan fogalmazok.) Az önkéntes magától: „önként és dalolva” ajánlja fel még működő képességeit a köz javára.
És nem is képtelenség, amit mondok. Az idősnek is kell a testmozgás. Ha ehhez szöges botot használ, akkor az útjába eső szemetet feltűzheti rá, hogy a szelektív hulladékgyűjtőig sétáljon vele. Ott megszabadul terhétől, és újabb portyára indul. Amolyan csillagtúrára a kukakonténertől indulva. Vagy ha ahhoz szottyan kedve, csigavonalban is körözhet, hogy az általa bejárható területet megtisztítsa a gondatlanul elhajított – vagy a széltől odafútt – vacakoktól.
Ha nem önként, de buzdításra vállalkozik a szemétszedésre, akkor társadalmi munka a neve, ha fizetnének érte, közmunka a neve.
Ma valamikor megérkeznek hazai unokáink szüleikkel. Az az érdekes eset áll fenn, hogy noha négy unokánk Franciaországban él, kettő meg Mosonmagyaróváron, egy hónapon belül mind a hatukhoz van szerencsénk. A franciákhoz ugye mi mentünk ki, a magyarok pedig felkeresnek minket, hogy húsvétig nálunk töltsék az időt.
Ma is lementem rövid időre sétálni (korábban a bevásárlóközpontban járkáltam néhány 10 000 Ft erejéig, aztán meg itthon porszívóval sétáltam körbe a lakást), megsétáltattam a fényképezőgépet is, de a hideg elég gyorsan hazahajtott. Kevés volt az egy szál rövid ujjú blúzom a 15 fokban és az élénk szélben. Nem is találtam jó témát a szokott sétányon. Talán ha megérkeznek a rokonok, adódik még alkalom a fotózásra.

1. Nem tudom, a Retro szótárban szerepel-e a guláski cipő. Csak azt tudom, hogy a 34-es buszon megállt egy fickó a székem mellett, és hajszálra olyan fazonú hasított bőr cipőt viselt, mint a guláski volt annak idején, a százforintos cipő. Még a színe is stimmelt.
Apropó, Retro szótár. Ez sem új találmány. A szavakon való nosztalgiázás sokkal régebbi.
Nekem most egy Rejtő Jenő-kötetbeli nosztalgiázás villan be (Csontbrigád). Azon méláznak a szereplők, hogy korábban jobb sorskörülmények között élvén mennyi minden kedvesség vette körül őket – „a völgyben”. Próbálják számba venni ezeket a történéseket, tárgyakat, fogalmakat. Pl.: „Vasárnap, ez jó szó. A Völgyben vasárnap volt!”
Ennek a mintájára sorolhatók nagy-nagy sóhajtások közepette: mi is volt még, amikor fiatalok voltunk.
A guláski jó szó. Amikor fiatalok voltunk, guláski volt!
A Mambó-magnó jó szó! Amikor fiatalok voltunk, Mambó-magnó volt!
A Czeglédi-lemezkölcsönző jó szó. Amikor fiatalok voltunk, Czeglédi-lemezkölcsönző volt!
Az éjjel-nappal közért jó szó. Amikor fiatalok voltunk, éjjel-nappal közért volt!
A csapóajtó jó szó. Amikor fiatalok voltunk, a villamosokon csapóajtó volt!
A nemdohányzó jó szó. Amikor fiatalok voltunk, volt nemdohányzó és dohányzó kupé a HÉV-en!
Sine fine…
2. (Kerge) mondatok:
– Falra hányt szöveg: Hülye, aki elolvassa. Ez bumeráng. Ha nem csukott szemmel írta a kis csibész a falra, akkor ő volt az első, aki elolvasta.
– Senkinek a tanácsát ne fogadd el! Az enyémet se.  Ezt se. ???
– Régen olvastam valahol: „Ha ember vagy, ne légy marha, a pofádra írj (sic!), ne a falra!” – írta az illető a falra. ???
Na jó, itt inkább abbahagyom.