Mickey webnaplója

2011 A Család éve.
És ki tudja, még minek az éve 2011. Lehetne pl. az én évem is, amiatt, hogy idén megszűntek szerződéses kötelezettségeim. Így hát szabadságolásom éve, leszerelésem éve, obsitos létem éve. Akárminek az éve. 
Mégis nagyon fontos ez a család éve. Kizökkent világunkban kizökkentek a természetes emberi kapcsolatok is a helyükből. Így leginkább a házas kapcsolatok mentek át válságon és a családok is.
Nemrégiben olvastam egy sikeres, húszgyermekes családról. De jó, hogy van ilyen. Korábban viszont a párkapcsolattal való visszaélésekről olvastam, hogy is mondjam: amikor a gyerekek a világra jönnek, és kész. Nevelésük ezzel be is fejeződik nagyjából, és az életben tartásukról való gondoskodás is csaknem.
A házasságokra is vonatkozik: Bennük a jogoknak és kötelességeknek párhuzamosan kell érvényesülniük.
Felfogásom szerint minden emberi élet végtelenül értékes. Hogy láttassam, mire gondolok, csiszolatlan és csiszolt gyémántokhoz hasonlítom a megszületett gyermekeket. Megtalálásuk a születés, csiszolásuk a nevelés és a folyamatos gondoskodás róluk. A gyémántok arany foglalatba valók. Ez volna a család.
De vajon az-e?
Mit ér a gyémánt, ha csiszolatlanul vagy megcsiszoltan a sárba tapossák?
Megtartja-e az ékkövet a sérült foglalat?
Mit ér a sokfelé szakadt aranylánc?
Az aranylánc és a gyémántokkal ékes medál összetartoznak (szülők és gyerekek).
Ezért mondom, hogy büszkélkedésének csak a saját érdemei határáig szabad terjednie.
Legjobb tudomásom szerint hat unokánk van. Öt már nevelkedik, egy még megszületésére vár. Ez egy unokához képest hatalmas tömeg, 30-hoz képest kevéske, de én nem a mennyiséggel foglalkozom. Hanem a szülőkkel együtt örülök annak, hogy ember született/születik a világra. A többi csaknem kizárólag az ő dolguk.
A miénk, nagyszülőké mellékszólam – mondjuk a gordonka szólama. Megalapozza a hangzásokat, aláfesti a zenét, de nem határozza meg a dallamot.

Mottó:
„Magyar magyart
rontja. Kár.
Bár több esze
volna már.”
Idézi Szalayt (1842?) Kodály,
Kodályt pedig Emmausz

Írtam már korábban arról, hogy a Mester egész világosan kinyilatkoztatja: minden meghasonlott ország elpusztul. (Lk 11,17) Hasonló megfogalmazások találhatók a többi evangelistánál is.
Kérdezem: melyik szó nem világos? Nos, ha mindegyik érthető, akkor ocsúdjunk, mert nagy baj van, és nem elsősorban a gazdaságban, hanem  a fejekben. Most még az is mindegy, hogy bűnös megvezetés áldozatai révén lett nagy baj a fejekben, vagy magunktól őrültünk meg. Mondhatod erre, hogy a világ tele van meghasonlottsággal. Erre Arany J. szavaival felelek: „Oh, tudom; de bánatomban
Meg nem enyhit társaság;
Mint szülétlen több gyerekre
Osztatlan száll s mindegyikre
Az egész nagy árvaság.”
Ez az árvaság jelen esetben a világ meghasonlottsága, s ami engem közelebbről bánt, a magyarság meghasonlottsága. Valamikor pontosabban tudtam hivatkozni arra, amit a mottóban hozok, Kodály írt kánont egy, az 1800-as évek első felében keletkezett versre, melyet egy Szalay nevű ember írt. Már nem emlékszem keresztnevére. De nem is ez a lényeg. Talán inkább az, hogy a két évszázaddal korábban keletkezett csasztuskának ma is irgalmatlanul húsbavágó mondandója van. Ez arról szól, hogy ennyi idő sem volt elég a meghasonlás megszüntetésére, sőt, ha lehet, az ellentétek mintha tovább éleződtek volna a tűz és a víz között. Nem érdemes most azzal se foglalkozni, kik tartoznak a tűz, kik a víz zászlaja alá. A jelenség századok óta tartó nyugtalanító léte az, ami évtizedek óta gondolkodóba ejt. Ti. az, hogy mit kellene tenni a két tábor megbékélése érdekében.
Egyszerű volna azt mondani, hogy mindenki térjen meg. De vajon megtesszük-e?
Az okok számomra nagyjából kikristályosodtak. A két tábor hagyománya merőben eltér egymástól. A Mester ellenségszeretetre tanít. Idézem, mert fontos: „Hallottátok a parancsot: szemet szemért és fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, ne álljatok ellent a gonosznak. Aki megüti jobb arcodat, annak tartsd oda a másikat is. Aki perbe fog, hogy elvegye a ruhádat, annak add oda a köntösödet is! S ha valaki egy mérföldre kényszerít, menj vele kétannyira! Aki kér, annak adj, s attól, aki kölcsönt akar tőled, ne tagadd meg!” (Mt 5,38–42)
Átérzem e parancs teljesítésének a nehézségeit. Aki a szemet szemért elvet követi, annak irgalmatlan nehéz teljesen átfordulnia, és szelíd szeretettel tekinteni a tőle különbözőre. Olyannyira, hogy a Japánban dolgozó jezsuiták mondják: a japán szívesen veszi a keresztény tanítást, de itt megakad. Túl kell tennie magát egész neveltetésén, elvetni szokásait stb. Még hogy irgalmazzon valakinek, még hogy ne álljon bosszút?  Ennek a feldolgozása komoly nehézséget okoz nekik.
De nekünk is. Már írtam a katolikus pap Tabódy Istvánról, akit Recsken megalázott az egyik fegyőr. Mindennap összerugdosta, s egyre dühödtebben, mert TI rendre azt hangoztatta, hogy a vele történtek ellenére szereti amazt. Utóbb TI a benne felgyülemlett keserűség folytán úgy határozott, ha megölik is, ez alkalommal nem fogja hagyni magát. Igen ám, de közben fegyőre megbánta kegyetlenkedéseit, és TI-t ellátta reggelivel, és a körülményekhez képest gondoskodni kezdett róla. Hát ilyen nehéz irgalmazni. Márpedig az irgalmatlanság okozza a gyűlölködést, az pedig a meghasonlottságot.
Mivel magam publicista vagyok, ezután mementóképpen mindig szem előtt lesz a „mottó”, ameddig csak érzékelhető javulást nem tapasztalok a meghasonlás megszűnése vonatkozásában.
És délután voltam fényképezni, és fényképezni jó volt. Mutatok egyet:

A Zászlónk 100 éves jubileumán felkértek vezércikk írására. A cikknek ez volt a kifutása: életünk értelmes célja csak egy lehet, önmagunk felülmúlása. Ez pedig egyedül nem megy. Több élményem, apropóm is van ahhoz, hogy egy kissé közelebb hozzam, mire gondolok.
Az egyik: tegnap kezembe került egy ÚE-cikk: interjú Vedres Csabával.
A neves zongorista, orgonista, komponista megtapasztalta, milyen, amikor saját forrásaira támaszkodik és milyen, amikor elengedi saját akaratát. Idézem:
„Nekem nem volt más teendőm, mint reggeltől estig komponálni… Nem ment: egy teljes hónapon át! Akkor jöttem rá: ezt nem én irányítom… Meghallottam egy belső hangot, érzést, hívást: »Add át nekem a zenédet!« Nem akartam… szerencsére gyorsan megtapasztalhattam: az Isten hatalmas szabadságérzést kínál nekem, és olyan függőségi viszonyt, amit szeretek.”
Íme az ő önfelülmúlása.
A képlet egyszerű, és saját tapasztalatommal egybevág.
Egyszer így összegeztem íráskészségemet: Jobban írok, mint ahogyan tudok.
Bizony, bizony rácsodálkozom olykor egy-egy villanásra: ezt én követtem volna el?
Igen, kicsit én, de nem egyedül.
A fogalamazásra is igaz: Nélkülem semmit se tehettek.
Ha csak saját fantáziámra hagyatkozom, az olyan is lesz: emberi és fakó. De ha hagyom, hogy megihlessen, akinek mindent köszönhetek, akkor több lesz, mint amire magam képes volnék.
Ez mindennel így van.
Ha felolvasásra kérnek misén, egy gondolatot küldök az Égnek: „Szeretném, ha átmenne az üzenet.” Minden hangos olvasáskor ugyanezt kérem.
Kit érdekel az orgánumom? Még magamat se. De valamit szeretnék megértetni, átadni, azért olvasok. Az üzenetért.
Pünkösdkor nem ugyanez esett meg? Péter tudta a legkevésbé, hogy mi történt vele, velük. Hogyan tudott volna nyelveken szólni, hogy mindenki megértse mondandóját, mégpedig a saját nyelvén.
És mégis, és mégis.
Együttműködött azzal, aki segítette, hogy felülmúlja önmagát.
Minden művésznek, minden tudósnak, mindenkinek, aki értelmes életet kíván élni, érdemes felajánlania tehetségét, minden munka megkezdése előtt. Minden reggel.
Hogy minden este hálát adhasson érte: Mire mentünk együtt, Uram!
Nevezheted ezt aztán ihletnek, karizmának, szent elszántságnak, aminek akarod.
Csak alkalmazd, hogy szebb legyen a föld, hogy értelmes legyen az élet, hogy átlelkesüljön valamiképpen a társadalom.

Mára – két napi tobzódás után – fotósböjtöt rendeltem el. Bár ott kényelmetlenkedett a kilós teher a bal vállamon, összesen két képet hagytam a négyből. Egyiken tenmagam árnyéka volna, mely az árnyékvilágban ugorja át az alvilág folyóját, a Styx patakot.
Mégis a másikat rakom a poszthoz. Ez egy igen ritka madárfaj jeles képviselője!
Egy tőkésréce.
Kérdezhetnéd, többet ér-e a kacsa az én árnyékomnál.
Mire én: Nem ér többet, de a képeket a blog valamiért a szélesebb talpára állítja, ezért az árnyékom oldalról lebegne be a képbe, mint valami kísértet, így hát a fekvő formátumú récét választottam. Úgyis csak amolyan hangulati elemként szerepel az aktuális szöveghez.
Ma pl. a szegénységről akarok szólni.
A kacsának semmije sincs. Még árnyéka se. Nekem van árnyékom, melyet egy drága fényképezőgéppel örökítek meg, mely szintén az enyém.
Tehát szegénység.
„Szegények mindig lesznek veletek” – prófétálja a Krisztus, a Mester.
(Miért nem Krisztus, és miért „a” Krisztus? Azért, mert a Krisztus szó Felkent-et jelent. Márpedig a Felkent elé dukál névelő: A Felkent.)
Szegények mindig lesznek velünk. De miért? – kérdezhetnéd. Mire én hosszas magyarázatba kezdenék:
A teológia felel rá: A Szentháromság három személy, Atya, Fiú és Szentlélek. Ez a háromság kenózisban él egymással: egymásból él. (kenózis = önkiüresítés).
Képletesen szólva: üres a kezük, hogy elfogadhassák a másik kettőtől jövő adományokat. De nemcsak a kezük üres, egész lényük teljes önátadás, teljes bizalommal a többiekre bízott létmód. Isten hallatlanul szegény, ha a birtoklásra gondolunk. Ezért aztán minden az övé.
Van egy nevelő célzatú játék, mely errefelé tereli a gondolkodásunkat. „Engedd el magad”-nak hívhatnám, de lehet, hogy más néven fut.
A lényeg.
Egy többtagú társaságra bízod magad. Körbevesznek téged, s bekötik a szemedet. Most megkérnek rá, hogy álltó helyedből dőlj el valamerre. El fognak kapni, hogy kőbe ne üsd magadat. Szokni kell ezt a látszólagos kiszolgáltatottságot, valójában ráhagyatkozást a többiekre. Átadni nekik a felelősséget a te épségedért. A végére élményszerűen tapasztalod meg, milyen is másokban bízni „elesettség”-edben.
Na már most. Játsszunk el a gondolattal:
Mi lenne, ha csak akkor ennél valamit, ha megkínál valaki.
Mi lenne, ha csak akkor innál, ha megkínál valaki.
Előbb szomjan, majd később éhen halnál.
Az üdvösség a kenózis jegyében képzelhető csak el.
A végtelen és kölcsönös figyelmesség jegyében, a végtelen szeretet jegyében. Ezt élik a Szentháromság személyei. Ez vár ránk.
Mi köze ennek a szegénységhez? – teheted fel jogosan a kérdést.
Annyi, hogy általuk gyakorolhatjuk egyedül a ráhagyatkozást, a szeretetet. Az egymásból élést, a szolidaritást, az empátiát, mely mind-mind a szeretet megnyilvánulása. Ennélfogva rászorulunk a szegényekre, különben soha nem ismerjük meg az osztozkodás örömét, a Gondviselés jelenlétét és működését. Szegények nélkül tele lesz folyton a kezünk, s nem fér már bele semmi és senki. Ez volna maga a pokol. A pokol végtelen önzése és ebből fakadó magánya.
Mutasd a tenyeredet! :)))

Ma újra elkapott a harctéri idegesség, és újabb csúcsot másztam meg. Ezúttal a Gellért-dombot. Mi ugyan hegynek tituláljuk, de magassága nem éri el a 300 m-es kritériumot. Csak 235 m magas. Nekem mégis maga a Mont Everest. Szerencsére az alaptábor elég alacsonyan van, így elkezdtem a fotózást. Majd mind sűrűbben ezt tettem, ahányszor csak a kilátás megengedte. A művelet jól sikerülhetett, mert megannyiszor megkönnyebbülést hozott a jól végzett munka. Lendülettel vettem a következő etapot, s alig vártam, hogy megint megállhassak fotózni. Sorra kerültek tornyok, rendre a templomok, de feljebb érve már haza is „lát”-ogattam a zoom segítségével. A két makró közül az első bizonyítja, hogy jön a tavasz, a második, hogy orosz ágyúkkal lőtték a fővárost, s annak légterét. Pozitív élményként jelentem, hogy az orosz katonák szobra eltűnt a Citadelláról, s a kőbe vésett szöveg is változott. A mai árnyaltabb megfogalmazású: „Mindazok emlékére, akik életüket áldozták Magyarország függetlenségéért, szabadságáért és boldogulásáért.”
Megemlítem még, hogy tegnap Mica sulijait, ma Elviráét fotóztam le, Tücsi munkahelyeinek a környékét, a szmogot Budapest fölött, s azt a tabáni templomot is, ahol először hallottam zenekarral Szilas Üdvözlégy-ét. Engem azonnal levett a lábamról zenei megoldásaival. Nem akarom sokáig ragozni a röpke kirándulást. Csak még két mondat.
Összevissza fotóztam szentemet, akinek szülinapomon van az ünnepe. Ő „Szent Gellért”, akinek „keresztje felmutat az égre…”, mint az ének mondja.
A másik mondat, hogy túl sok épület van Budapesten; lehet, hogy hamar befejezem ezek fotózását, még mielőtt megbolondulok: Ma is rengeteg kép készült, de talán utoljára. (Azért lett ez körmondat, mert két mondatot engedélyeztem magamnak.

Igazán szeretem a természetet, mégis elegem lett a fűcsomók fotózásából. A változatosság kedvéért felvitettem magamat a Várba, és egy albumra való képet készítettem: 49 db-ot. Nos, ezek a képek nem annyira a természetet, hanem inkább a főváros építészetének egyes szegmenseit mutatják meg. Úgy, ahogy bennem élnek a hangsúlyok. Nem mentem végig a történelmi helyeken, hiszen a déli és a nyugati részen meg se fordultam. Így a Hadtörténeti Múzeum ágyúi pl. kimaradtak a szórásból éppen úgy, mint a királyi palota – en bloc.
Elképesztően szép város a miénk, és még tízszer szebb lehetne, ha nem tette volna tönkre a háború, és oly sok viszály. (Gondoltam arra, hogy külön albumot nyitok a városi fotóknak, de egyszerűbb, ha a többivel együtt maradnak. Ha elérte az 500-at a képek száma, akkor majd újat nyitok.)
Hazafelé jöttömben elég hervasztó kép fogadott.
A rétünk szélén kialakítottak egy gépkocsitározó helyet. Ide fuvarozzák lelkes vállalkozók a tilosban parkoló autókat. Elég nagy a forgalom mind a telephelyen, mind a szomszédos postán, ahol a tulajok csekken fizetik be a kirótt sarcot.
Elgondolkodtam: mivé lett az automobilozás szabadsága. Valamikor Ford szalagon ontotta a T-modelleket, hogy Amerika polgársága érezze a mozgás szabadságát. Vele versenyt futott az autópályák építése és a kőolaj-feldolgozó ipar.
Hol van már ez a szabadság?
Itt a fővárosban minden előnye abban áll a gk.-használatnak, hogy nem kell kerülgetni a taxisofőrt, ha valahová igyekszünk.
Pedig egyébként bármibe lefogadom, hogy nekünk, kocaautósoknak – akik évente kb. 5000 km-t teszünk meg vagy annyit se – olcsóbb volna.
A kocsinak van bekerülési ára (akkor is, ha új, akkor is, ha használt, akkor is, ha kp. veszed, s nem svájci frankért részletre),
van súlyadója, mert nyomja a földet,
(ha garázsod van építményadója is),
ha parkoló övezetben élsz, éves parkolási díja,
ha máshonnan mész oda, óránként sarcolnak meg, de van még
üzemanyagköltséged,
javítási költséged,
időszakosan vizsgadíjat fizetsz,
ha valami nem tetszik a rendőröknek, akkor bírságot is,
ha gyorsan mentél, lefényképeznek,
magad jó pénzért megtanulsz vezetni, majd a vizsgáért fizetsz,
orvoshoz járhatsz eü. engedélyért.
Télen, nyáron gumikat cseréltetsz,
ha rátévednél a sztrádára, matricát veszel,
s a benzined árában hatalmas összegeket fizetsz útadó címén.
Mondjam még?
Visszatérve az autósintérekre, ha nem volnék gyáva, javasolnám nekik, hogy növeljék az üzletüket. Nem kell hozzá sok. Készítenek néhány parkolni tilos táblát, ezt bárhol leteszik, ahol egyebekben szabad parkolni, s mindenkitől beszedik a sarcot.
Miért ez a kivételezés velünk, külvárosiakkal, akik egyébként joggal rettegünk attól, hogy előbb-utóbb valakiknek eszébe jut minket is megvámolni. Felszerelik azt a néhány legszükségesebb pénznyelő automatát, és jaj, annak, aki nem tesz bele!

Reggel. Kórház, vérvétel, vérsűrűségmérés. Az alapfeladatoknak jó megfelel a kórházépület és a személyzet. De a műszakilag továbbra is eléggé lepukkant. A neon lámpaburákban hat-hat cső leledzik. Ezek egy részében mind a hat cső sötét, a többi összesben 4, 3, 2 vagy csupán 1 cső világít. Nem kevés ezek közül is sűrűn pislog vagy ritmikusan fel-felvillan. Aki végigmegy a folyosón, azt látja, hogy kaotikus a világítás. A burák koszosak, lefogják a fény egy részét. A liftekből csak némelyik üzemképes.
Mégis működik a kórház. Az orvosok, nővérek, takarító és műszaki személyzet mintha összenőtt volna az intézménnyel. A kezelések rendre megtörténnek, a szakszerűség továbbra is fennáll, a tűk sterilek, a kötszerek megfelelő minőségűek. A labor folyamatosan ellátja feladatát, stb.
Csaknem emeletenként működik néhány italautomata is. Mivel havi rendszerességgel látogatom az intézményt, a hónap alatt összegyűlt úgyszólván értéktelen aprópénzeimet az automatákba süllyesztem. Ma vittem 10 db ötforintost és két tízest. A halom fémkorongért vettem egy kapucínert (érdekes módon ma már olaszul írják: cappuccino). Jobb lett volna kakaót venni, de most már mindegy. Majd egy hónap múlva.
Tegnap elküldtem az ellenvéleményemet tartalmazó levelet a kiadónak. Jót mosolyogtam a történteken. OV évértékelő beszédében arról szól, hogy aki tud munkát végezni, dolgozzon. Én tudok – írni. Írtam egy könyvet. Leadtam egy menő kiadónak, amely cég kiadja, ha fizetek egy halom pénzt. Mintha valami szabálysértést követtem volna el. Visszaírtam: Ha jó a könyv, akkor tekintsék munkámat beszállásnak a „buliba”. Ha bejön a számításuk, beszélhetünk jogdíjról, ha nem, legyen az ő rizikójuk. Ma éppen az a baj, hogy ha meg akarsz jelentetni egy könyvet, a kiadásba be kell szállnod. Ha fizettél, megjelenik a könyv. Talán elég magyarázat ez arra, hogy miért van olyan sok eladatlan kötet a boltokban. Ha jó egy könyv, eladja magát. Ha nem jó, akkor meg ne adják ki. Ez a véleményem.
Visszatérve az OV beszédre, értékelem, hogy haza akarja hívni a külföldet megjárt céhlegényeket. De agyonbürokratizált országunkban ez nem is olyan egyszerű. Tücsi meséli, hogy egy orvos házaspár kiment a nagyvilágba körülnézni. Mindenféle képzésben részt vettek, kint öt év nemzetközi tapasztalatot gyűjtöttek, szakorvosok. Ám több mint három évet dolgoztak Nyugaton. A hazai továbbképzéseket így kihagyták. Tele vannak ugyan külhonban megszerzett továbbképzések diplomáival, hazajőve mégse praktizálhatnak, mert ezeket a papírokat itthon nem veszik tudomásul. Vagy pótolják az önköltséges hazai képzést, vagy nem végezhetnek önálló szakorvosi munkákat.
Ilyen gazdagok vagyunk.
Várakozás közben elmondtam egy olvasót a hazai orvoslás túléléséért.

Reggel elkészítettem egy levéltervezetet a kiadó részére. Mint korábban megérlelődött bennem: A kötet tartsa el magát, vagy tűzre vele. Ma „átfúvattam” magamat a nyugati széllel a Duna-hídon, hogy aztán visszautazzam vonaton. Az újpesti megállóban ugyanaz a pasas várakozott, aki tegnap egy öregasszonyt „térítgetett”. Az öregember váltig állította, hogy már gyermekkorában találkozott szellemekkel, és azóta is kapcsolatot tart néhányukkal. Majd odaát csak szellem lesz, testnek feltámadása nuku. Beszélt még a szellemidézésről és a lélekvándorlásról, a pályaudvaron leszálltában még a lelkére kötötte az asszonynak, hogy tanulmányozza a dianetikát is.
Nekem egy Chaplin-film jutott az eszembe, aki a film egyik epizódjában becsüst játszik. Az éhes proletár behozza hozzá nagy vekkerét a zaciba. Az óra nem jár. Chaplin próbálja így, meg úgy életre kelteni, majd végül konzervnyitóval felnyitja. Kihúzgálja belőle a laprugót, a fogaskerekeket, a mutatókat, a számlapot és az üveget. Csóválja a fejét, átnyúl a pulton. Leveszi a proletár fejéről a kalapot, belesöpri az alkatrészeket, és átnyújtja neki: Uram, ez az óra nem jár.
Gondoltam, elmondom az öregúrnak, ha engem akar kábítani zagyvaságaival. Mert amit összehordott, az nem működik, mint ahogyan a kölcsönös analízis sem működik. A végén marad az, hogy a lélek alkatrészei kalapba kerülnek, mert nem sikerül megfogni a végtelent. De kölcsönös szerencsénkre ma csendben maradt a térítő ember.
Szép témák adódtak ma is. A legérdekesebb egy piros spray-zárókupak volt. Felidézte bennem a Mester mondását: „a kövek fognak megszólalni” (Lk 19,40). Nos ezt a kupakot erősen megsütötte a Nap, amitől az felragyogott. Mivel egy eldobott szemét fotótémám alanya, adódott a gondolat: felragyog a szemét, ha a nap úgy akarja. Nem akarom túlragozni a dolgot: De annyi igaz, hogy mindenkinek a ragyogása az Isten kegyelméből származik. Bizonyítás:
1. „Nélkülem semmit se tehettek.”  (Jn 15,5)
2. „A vámosok és az utcanők megelőznek benneteket a mennyek országában.” (Mt 21,32)
3. „Még ma velem leszel a paradicsomban”– szól Jézus a jobb latorhoz. (Lk 23,43)
4.„ Zakeus (vámos), ma a te házadban kell megszállnom”. (Lk 19,9)
5. „A semminek látszókat választotta ki Isten, hogy a valaminek látszókat megsemmisítse. Így senki se dicsekedhetik az Úr előtt. Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék.” (1Kor 1,28–29) – mondja Pál.
6. „Jótetteiteket látva a mennyei Atyát dicsőítsék” (Mt 5,16)

Hír: Ma reggeltől 50 ezer forintig terjedő bírsággal sújthatják azokat, akik a BKV-megállókban rágyújtanak egy cigire. Hmm. Nem is rossz. Ez a hír két szempontból is megfogott. Részben, mert felidézi bennem a Kolosy téri BKV-végállomás takarítónőjét, akinek a munkálkodását reggelente figyeltem a 29-es buszról. Őt most el fogják bocsátani? Feladata zömmel a csikkek összesöpréséből állt. Továbbá van egy jó hírem a dohányosoknak. Eljöhetnek hozzánk cigizni az erkélyre. Én csak 5000 forintra büntetem meg mától azt, aki engedélyemmel rágyújt a balkonon.
Ma bevitettem magamat a Nyugati pu.-ra  Siemens-szel. Átkeltem Lipótvároson, s a Duna partján felsétáltam az Árpád-hídra. Éppen jött a busz. Egy nő és én felszálltunk. (Egyikünk sem dohányzott a megállóban!)
Nos, utam elején öt reklámtáblát fotóztam le, melyeknek rendre ezt az eufemisztikus címet adtam: civilizáció.
A feliratok: 1. Sóbarlang. A sóbiznisz csontig lerágva. Ez az ügyes műbarlang azt kínálja, hogy a szikkatív tulajdonságú só részint garantáltan száraz levegőt biztosít, s a sóra mászó bacikat a klór kicsinálja. Gondolom, az asztmásoknak jó lehet. De akinek nem smakkol a sóbarlang, vegyen légpárátlanítót. Létezik ez az áru, mely elszívja a nedvességet a helyiségből. (kb. 4000 Ft.) Ám ez nem mindenkinek előnyös. Mert akit pszeudokrupp gyötör, az jobban jár, ha – éppen ellenkezőleg – légpárásítót vesz. Ez a helyiség száraz levegőjét megnedvesíti. (Kb. 6000 Ft.) Elgondolkoztam ezen a sóbarlang dolgon. Mi lenne, ha készítenének a falánkok számára pl. cukorbarlangot, ahol az édesszájúak jókat nyalhatnának a kandiscukorral tapétázott barlang falából, esetleg le is törhetnének egy-egy sztalaktitként csüngő cukrot a plafonról. Óránként 1000 Ft-ot kérnék tőlük. Elképzelek még tükörbarlangot is. Akik szeretnének karcsúsodni, azoknak hengerpalástra feszített tükör mutatná, hogy voltaképpen nem is molettek, csupán optikai csalódás szenvedői. A soványak homorú tükör elé állhatnának, hogy egy kicsit teltebbnek látsszanak. Akik magukat szépnek tartják (ezekből van a legtöbb) ajánlanám a síktükör előtt való álldogálást. Kiélhetnék minden beléjük szorult nárcizmusukat. Biztosan megnyitnék egy optikai csalódások barlangját is. Ez szoba volna, mely tértévesztés miatt őrjítené meg a magabiztosakat, akik határozottan mennének falnak. Itt abba kell hagynom, mert más feliratokat is fotóztam.
2. Pí-víz. Ez sokkal egészségesebb, mint a pi-a. Ez az, amit átdelejeznek? Ettől azután mutatja az észak-déli irányt, és nem téved el gyomrodban. Ha tehetném, forgalmaznék Lóvizet, mert – hihihi – a franciák lónak mondják a vizet. Forgalmaznék még Donauwassert is, mert néhány szekta simán issza a fertőzött Duna-vizet, azt gondolván, hogy a nap sugárzása kiirtja a bacikat. Hitük ellenállóvá teszi őket, tehát nekik elég volna szűretlenül árusítani a hazait. Szűrve meg azoknak, akik szeretik a hungarikumokat. Valaha lajtos kocsikról árulták a Donauwassert. Ennek a hagyományát éleszteném fel, elegánsan palackozva a Duna-vizet. De üzletet látok a divatszínűre festett vizek forgalmazásban. Képzeljék csak. A módi szerinti színű vizet kortyolgatnák a divatozni vágyók. Megint abbahagyom, pedig legalább száz ötletem van még.
3. Kutyakozmetika. Máris kerülöm az eszmefuttatást. Csak sorolok néhány ötletet. Macskafarok hosszabbító-rövidítő szalon, háziállat-tetováló klinika, görényillatosító puceráj, kutyaugatás-tompító rendelő; egy üzlet választékából: egeret fogóból eltávolító gépek, pókelszívók; ló-műpata-építő szalon,  Bodri bodorító nyírda, macskabundafestő műterem, kutyakonditerem (szabályozható sebességű futógéppel), harapáserősítő gyakorlatokkal. Kutyafüle-lyukasztás, kutya-macska-piercing, háziállat-szőrtelenítés, kutyafog-köszörülés; továbbá „Macskajaj” kisállatkocsma, „Macskazene” szolfézsoktatás cicák számára. „Kutya-macska barátság” klub. „Jaj, cica, eszem azt a csöpp kis szád” mulató kisállatoknak (és nagy állatoknak).
4. Parkoló. Már mobilon is rendezhetem a parkolási díjat. Nem rossz. Autósoknak érdemes további szolgáltatásokat kitalálni. Pl. elindulási díj, melyet az indítókulcs elfordítása regisztrálna, és a leolvasó alapján negyedévenként kellene fizetni.
Levegőhasználati díj, mely kilométerenként volna kiszabható. De fordítsunk a dolgon. Minden járdasziget legyen utasparkoló. Miért van még ingyen a megállóban való várakozás? Továbbmegyek. A játszótereken gyerekbicikli-parkoló kellene, dömperparkoló, és homokozólapát-megőrző. A nyugdíjasoknak meg a csúcsidőben való közlekedésért fényűzési díj. Közlekedjenek éjszaka, hogy a kocsik kihasználtsága egyenletesen oszoljék el.
5. Körömszalon. Mintájára kellene hátvakaró szalon, jegygyűrű-fényesítő műhely, szexepil-kikészítő, csaláncsapkodós reumaterem, bőrfehérítő műhely, arcpirító atelier, lábnyom-megőrző terem, testhőtérkép-készítő üzlet, „Pávatoll” testkönnyebbítő klinika, műseb-árusító bolt, „Monokróm” testet egyszínűre festő műhely.
Jaj, megint nagyon hosszú a poszt. Azonnal abbahagyom azzal a rezümével:
Minél képtelenebb egy ötlet, annál nagyobb biznisz.

– A legnagyobb platán a szigeten. Próbálgatnak belőle erőt meríteni, akik átkarolják, azt híve, hogy energiákat áramoltathatnak át magukba belőle. Nekem fordított benyomásom van róla. A hatalmas fa tárja ölelésre karjait, akarom mondani, ágait, hogy gyönyörködtessen.
– Egy kutya labda után szalad. Praktikus. Addig se az én gatyám szára után kapdos, amíg a pofája tele van labdával.
– A buszra csak az első ajtónál szabad felszállni. A sofőr szigorú. Mindenkit megvár, amíg igazolja magát bérlettel, öregségi bizonyítvánnyal, vagy míg jegyet lyukaszt. Egy esetben kivételt tesz. A tinilány mutatja jegytömbjét, majd hátraindul mosolyogva. A sofőr indít. A lány nem lyukaszt. Feltehetően a sofőr rájön, hogy kijátszották. A következő megállóban a leszállók helyén igyekszik felfelé egy idős bácsi. A sofőr kinyitja a vezetőfülke ajtaját, hátrakiabál: Uram, nem tudja, hogy csak az első ajtónál van felszállás!? Azt hiszem, az öreg, tudja, de azt is tudja: akárhol száll fel, rá már nem vonatkozik a menetdíj-fizetési kötelezettség.
– A Flórián téren már máskor is láttam ezt a hajléktalant. Zsonglőrként tekergeti a kezében tartott újságcsomót. Nincs az az autós, aki észre ne venné a produkciót. Szemmel láthatólag kevesen ismerik el pénzhozzájárulásukkal a műsort. Az az érzésem, hogy ebben az esetben a kevesebb több volna. Túljátssza szerepét a koldus, és ezt nem honorálják a szemlélők.
– A HÉV felső vezetékének a felfüggesztései az erős napfényben kaszáspókhoz hasonlók. Megpróbáltam egy közelképen visszaadni. Érdekes módon belehussant egy varjú is balról.
– Egy szakszerűen öltözött versenycangást lehagytunk a szigeten. Most Aquincumhoz közeledve egyszer csak „elnyilamodik” a busz mellett, mint egy garabonciás diák (kösz, Gárdonyi).
– A hozzánk vezető réten újabb kutya. Éppen azt latolgatja: hogy egy kutyának hogyan illik megbolondulnia.
Nem véletlenül.
A nő egymásután hat db. teniszlabdát hajít el különféle irányokba. A kutya az első után kap, hatalmasakat ugrik, majd meglátja a következőt. Inkább annak uszul a nyomába. Ám mire mindet eldobja a gazdika, az eb teljesen megzavarodik. Nem tudja, hogy egy pofájába hogy tömjön hat labdát. Leül, parancsra vár.
De honnan van hat új labdája a gazdinak? – kérdezhetném, ha kíváncsi természetem volna. Természetesen az Auchanból. Ma 300 Ft három db. teniszlabda. A nő előbb vett, majd használatba vett egy fél tucatot.  
Most pedig vallok.
Gyerekkoromban sok Mándy Iván-könyvet: regényt és novellát olvastam. Ezek között az író elég sok apró és pontos megfigyelésével találkoztam. Úgy láttatnak olykor ezek a leírások, mint egy makrofotó.
Nos, amit ő a tollával művelt (lehet, hogy írógép volt az a toll), azt én megpróbálom kamerával rögzíteni. Különben hogyan volna ép ésszel elképzelhető, hogy a flaszter repedéseitől kezdve a hókupacig, a nyilvános illemhelytől a fák termésének felnagyított képéig tücsköt-bogarat lefényképezek.
Magamban azt fogalmaztam meg eljárásomról elmélkedve, hogy mándysan fotózok.   
Még tartozom egy benyomásom megosztásával. Menyünk, fiunk ebben a meleg és verőfényes, „tavasz a télben” időszakban tartják a vezetőképzőt a Szentjánosbogár Egyesület arra alkalmas tagjainak. Jó érzés lehet nekik együtt ebben a lenge, napsugaras időszakban együtt lenni egymással és a sok fiatallal, akiket szépre és jóra, hasznosra és épületesre tanítgatnak. Nem vagyok messzire látó csodarabbi, mégis valami azt súgja nekem: szép hétvégéjük van.
Remélem, így van. Örülünk örömüknek.