Mickey webnaplója

Várszegi Asztrik említi a vele készült interjúkötet végén (254. l.), idézem: „Egy amerikai pszichológus írja, hogy aki gyermekkorában akár csak rövid időre is a nagymamája közelében élt, annak fogalma van az isteni gondviselésről, és ez a későbbiekben is meghatározó a felnövekvő fiatal életében. A nagymamák még évtizedek után is – mondja – bele tudnak köpni a levesünkbe a plafonról.”
Én ugyan nagypapája vagyok öt uncsinak, és nem is kívánok beleköpni később a levesükbe, mégis valamennyire igaznak vélem a megállapítást. Egy szülő naponta részt vesz a család létéért való küzdelemben, mely valamennyire felőrli őt. A nagyszülő már kicsit távolabbról néz a valóságra, ráadásul felelőssége sem azonos súlyú a gondviselő szülők felelősségével. Ha így tekintem: némileg „könnyebb a helyzete”. Ráadásul olyan, mint az idősödő pedagógus, akitől már nem tartanak a diákok, mert ereje hanyatlóban, hallása, látása tompul, és remélhetőleg szeretete is teljesen „érett”. Így hát többet elnéz az utána jövő második generációnak.
Gyerekkori emlékeim egyike: A szomszédunkban lakott Nagy Sanyi. Anyai nagyanyja – talán Rémai néninek hívták – látja ám egy adott alkalommal, hogy az unokája összetapossa a konyhakert ágyásait, hogy hamarabb utolérje a kertbe belőtt labdát. A gondosan művelt ágyást csakugyan összetúrta Sanyi, mire Rémai néni rákiáltott:
– Na megállj csak, megmondalak a vejemnek, aztán estére majd „ád ám” apád!
Mi azonnal kihallottuk a szójátékot, s visszhangoztuk: „Ádám apád”. Persze az öreg szüle együtt nevetett velünk.
Hát így van ez.
Különös aktualitást ad a dolognak, hogy Éva lányunkhoz igyekszünk március 15-én, hogy vigyázzunk három kint élő unokánkra, és segítsünk jelenlétünkkel, mert abban az időben várja a negyedik szülését, születését.
Húsvét előtt pedig két mosoni unokánkat kapjuk meg egy hétre, míg a szülők osztálykiránduláson lesznek. Ez a terv, mely megvalósul…
Ha Isten is úgy akarja! – szokta Laci barátom hozzáfűzni.
Most szokom magam is.

Tételem, miszerint nincs hibátlan könyv, tegnap este megerősíttetett. Egy új, igényes kiadvány olvasásába kezdtem. A 18. oldalig nem találtam (nem is kerestem) hibát, ott azonban a szemem elé tolakodott mindjárt kettő. Mivel nem feladatom a kötet korrektúrázása, megpróbáltam kikapcsolni kritikus alapállásomat, mert árt a megértésnek, vagy lelassítja az olvasást. Inkább tempósan előrehaladtam az anyagban. 11-kor elpilledtem. Karórámat, szemüvegemet, könyvemet leejtettem az ágyam mellé, kislámpát kikapcs, egy keresztvetés és megpróbáltam mielőbb eszméletemet veszteni, ha az elalvás azonos ezzel. Ha nem, akkor csak elaludni próbáltam, de mielőbb.
Sikerült.
***     
Megjöttem a Duna-parti csónakházaktól.
Amikor elindultam, esett,
amikor megérkeztem, sütött a nap.
Mindkettőre van bizonyítékom, csak arra nem, hogy
mire regisztráltam magamnak, hogy esik, addigra kisütött, s
mire észbe kaptam, hogy süt a nap, addigra esni kezdett.
Mindenesetre ma – írd és mondd – +10 fok volt (van)!
Azt hiszem, néhányan már megszokták, hogy egy idősödő fazon megszállottan fotózik. (Ez én vagyok.)
Elméláztam azon, hogy miről ismerszik meg a fotós. Szerintem arról, hogy a bal válla feljebb van a jobbnál. Miért?
Mert a bal vállamon a hordszíj végén egy kb. egy kilós masina lóg. A
súly jó része üveg (lencsék sorozata), a maradék a váz, az akku és a vaku.
Nos, ha nem akarom, hogy lecsússzon a vállamról, akkor legalább vízszintesre kell állítanom a vállamat. Ez pedig a vállizmok rézsútos volta miatt csak úgy valósítható meg, ha felemelem a bal vállamat, mint aki folyamatosan ezt gesztikulálja: Na és?   
Mi tagadás, rendesen kattogtattam a gépemet, pedig most kb. századszor jártam ugyanazon a sétányon, mely a 6. sz. EU kerékpárútjának a szépséges színes táblájával büszkélkedik (legközelebb lefotózom), de mely méltatlan arra – legalábbis szakaszonként – hogy egyáltalán útnak nevezzék. Mert igaz, hogy vannak kőkockákból szépen kiépített etapok, de a többi igen  esetleges. A part gát nélküli lévén, időről időre rosszabb állapotba kerül. A hullámok és vízállás ingadozásai gondoskodnak róla, hogy az út egyre inkább lejtsen a víz felé, míg végképp bele nem hanyatlik a folyóba egy-egy partszakasz. Tehát a flaszter a víz felé lejt, a murvával meghintett rész kátyúsodik, ahol építkeznek, ott meg csaknem járhatatlan.
Ahol azelőtt a szépséges csónakház állt, most energiatakarékos fűtésű ház épül.
70%-os megtakarítást jelölnek meg a fűtési költségekből.
Csak nem hőforrásra bukkantak a ház alapja alatt?

Isten a tenyerén hordoz minket – jó hír
sarkon parkoltam, lefényképezték a kocsimat – rossz hír
még csak negyedszer történt az évtizedek alatt – jó hír
Az ausztráliai Brisbane víz alatt áll – rossz hír
emelték a nyugdíjunkat – jó hír
csúcsra jár a benzin ára – rossz hír
megyünk Franciaországba – jó hír

hatalmas belvíz van nálunk az országban – rossz hír
voltam sétálni – jó hír
alig volt élet a fényképezőgépem akkujában – rossz hír
talán sikerül fogynom – jó hír
a Golf-áramlat felére lassult, Eu.-ban erős változások lesznek – rossz hír
élek – jó hír
egyesek rossz hírünket keltik Nyugaton (nem új, de) – rossz hír
már megedződtünk – jó hír
közel 30%-ot dobnak a csatornadíjra – rossz hír
egyelőre van mit ennünk – jó hír
hatalmas összegeket síboltak el vezetőink – rossz hír

sokan szolidárisak vagyunk a bajbajutottakkal – jó hír
rajtunk szedik be, amit mások loptak el – rossz hír
nem a pénz a legfontosabb – jó hír
a mezőgazdaság több százmilliárdos kár elé néz, azért ez mégiscsak – rossz hír
mindig volt valahogyan, ezután is csak megleszünk – jó hír
tízféle gyógyszert szedek – rossz hír
a tízféle gyógyszernek köszönhetően bírom még magamat – jó hír
Ha szívesen olvastad eddig, akkor számodra, hogy itt abbahagyom – rossz hír 
a rossz hírek súlya mindent egybevetve közelít a 0%-hoz, a jóké a 100-hoz ez – jó hír. 

Ma egész délelőtt áramkimaradás volt Óbudán. Mivel ellehetetlenült a rádiózás, elemes készüléken hallgattam a híreket. Megtudtam, hogy az ausztráliai Brisbane-ben 130 000 lakás maradt áram nélkül az árvíz miatt, de nem tudtam meg, hogy a saját kerületemben miért nincs áram. Persze így a számítógép szolgáltatásaival sem élhettünk. Még szerencse, hogy a korrektúrához elegendő a nappali világosság, és egy pirosan író toll. Ezek meglévén befejeztem az újabb adag javítgatását, átírását. Két kiadásra váró könyvet megismerve most már mindenféle apologetikai kérdésre tudom a szerzők válaszát, valamint az özvegységgel járó krízis oldásának módját.
Mivel makacs áramkimaradást értünk meg, itt hagytam ezt a műszaki csődtömeget, és meglátogattam a Margit-szigetet busszal. Háttal az északi szélnek, délnek tartva végigmászkáltam rajta. Túlságosan eredeti témák nem akadtak utamba, azért néhány felvételt készítettem.
Most egy óra van (persze időközben megérkezett az áramszolgáltatás, hiszen különben nem tudnám gépbe verni ezt a posztot).
Megnéztem az e-mail-eimet is.
Érkezett egy udvarias e-mail az egyik kiadó kft.-től, hogy érdekelné őket a Közröhejes történetek c. munkám,  és esetleg kiadná őket. Ennek részemről semmi akadálya, ha értelmesen meg tudunk egyezni.
Reggel vettem két meselemezt, ha jönnek az unokák, legyen mit hallgatniuk. Hátha újat tudok nekik nyújtani.
Magamnak meg egy retro CD-t vettem. Most, hogy újra van áram, az írás mellett parallel a rajta levő számokat hallgatom, s hogy abszolút percre kész krónikát kapjatok, most éppen egy Herman’s Hermits-szám „forog” a korongon.

Tegnap kezdtem, ma befejeztem egy korrektúrát.
Eltartott délig.
Ebéd után kezdtem, egy óra múlva befejeztem egy korrekt túrát.
Eltartott négyig.
Igaz, hogy csak háromig,
de akkor nem jön ki a rím.
Elgyalogoltam Csillaghegyig,
majd egy másik útvonalon Aquincumig.
Hogy rövid legyek:
Sár, köd, szmog, szürk, fák, út, kút, ház, víz, kő, hegy, kép, drót, ég, s még sok efféle untatott menetelés közben. (A szürkeség is csak azért szürk, mert a többi mind egytagú.)
Nem én találom ki az egytagúkat, Weöres Sándor is szeretett játszani velük: Pl. Fű, fa, füst, pl.:

Kínai templom

A verset ugye balról indulva,
felülről lefelé kell olvasni.
És most itt vár rám egy új
korrektúráznivaló,
de ez sokkal nehezebb lesz, mert magyartalan a fordítás.
Ha nem bírom tovább cérnával, feltör belőlem egy nagy ordítás.
Ennyit nem is akartam játszani a szavakkal.
Nem vagyok rosszposztó.
Megtoldom fotóval ezt a posztot (s nem kérek posztomra riposztot!),
igazolandó az útközbeni egytagú szavakba tömörített élményeim valóságtartalmát.

Elméleti és gyakorlati foglalkozásokat űzök, ezért elméleti és gyakorlati anyagok születnek részemről naponta.
Ma gyakorlati napom volt, legalábbis eddig.
Már kora hajnalban megébredtem. Azzal próbálkoztam, hogy néhány magyar népdal szövegét áttegyem oroszra. Marha jól sikerült. Zömét a ruszkik nem értenék annak, amit én összekotyvasztottam magamban a Boci, boci tarka, és a Kiskút kerekes kút nahógyicca az udvarunkban kezdetűt. A madárka, madárka csácsogó madárka is nehezen megy. Csak a kriklívüj szófordulat jutott eszembe. Persze lehet, hogy az orosz madárka így csácsog, hiszen  a ló se nyihog náluk, hanem „lósagy pajot: igogo.” Nem is lehet ez másképp, ahol a gyia így szól: prrrr.  
Még azon agyaltam, hogy a reggeli himnuszt hányféle dallamra lehet ráhúzni.
Reggeli rutinok, majd T.-t szokás szerint HÉV-hez.
Itthon kar.-fatartó és egy 20 l-es edény le a pincébe. Onnan kontakt-spray fel.
Az oldószerrel hűtő ajtaja bespricc., mert nem kapcsol tisztességesen a belső világítás.
Oldószer le, karácsonyfadíszek, Betlehem, lámpagirland szintén le.
Mise előtt az összegyűjtött szemét le, én el, majd vissza.
Utána koplalós reggeli, porszívózás az egész lakásban, erkély feltakarítása.
Egy közös blog részére anyag: Mi történt velem/ünk 1973-ban.
Séta: útközben üres üvegek visszaváltása.
Odafelé HÉV-vel, vissza gyalog és busszal.
Ebéd megmelegítése, elpusztítása. Néhány email megválaszolása.
Ennek a posztnak az elkészítése. Fotók beillesztése a helyükre.
Körszakállam megkurtítása, hajmosás, fürdő.
Pillanatragasztóval a kamera hordozó hevederének megrögzítése.
(Egyszer majdnem leesett a vállamról. Elengedett egyik oldalon a befűzés.)
És most csend.
Ma még szeretném befejezni Czakó Gábor egyik könyvét. Legalább tízet elolvastam újabb s korábbi eszmefuttatásaiból. Gondolkodásmódunk, értékszemléletünk hasonló, de az ő olvasottsága, tapasztalatai számottevően többek az enyéimnél. Így merítési lehetőségei is (pl. az idézett helyek gazdag választéka) az egyes tartalmak kifejtéséhez. Amiért kedvelem – túl a személyes ismeretségen – az a stílusában keresendő. Szokatlan képzettársításai, szófordulatai és -képzeményei, hasonlatai, élményeiben való részesítése érdekessé, meggondolkoztatóvá teszik írásait. Nemegyszer kizökkentenek, meghökkentenek, elgondolkoztatnak ezek által a stílusjegyek, eme váratlan fordulatok által.
Megerősítenek benne, amit magam is vallok. Pl. Az embernél értékesebb a teremtett világon nincs (egy többet ér közülünk, mint az univerzum); vagy hogy az Istent azért nem értjük meg, mert totálisan egyszerű lény. Mi nem tudunk ilyenekké lenni, csak töredékesen.
Megerősítenek abban is, hogy nincs sok értelme a pártoskodásnak. Építsük inkább teljes gőzzel a teremetett szép világot. Ennek a módszere: magam dolgozom tehetségem, és a kapott kegyelmek szerint. A többi nem rám tartozik. Nincs kompetenciám hozzá. A többieket meg szeretnem kell, mert ez parancs, és nincs is több parancs (természetesen az Isten szeretete ugyanennek a parancsnak az első fele).
Nos, azt látom, hogy Czakó Gábor azt éli, amit ír, és azt írja, amit él. Kerül, amibe kerül!
* * *
Még egy téma. Mostanában csaknem naponta összefutok a közlekedési eszközökön egy fiatalemberrel, akinek köszönök, és aki előre köszönt engem. Úgy látszik, ez neki elég. Társalogni nem szoktunk. Tán nem igényli, vagy nem kíván kezdeményezni. Nem tudjátok, hogy ki ő?
Én nem jöttem rá.

Nincs az a lapszerkesztő, író stb., akit ne érdekelné, hogy kik olvassák munkáit, és nincs olyan se, aki bizonyosan ismeri összes olvasóját. Mivel a szakmában évtizedeket töltöttem, engem is érdekel, hogy kik azok, akik olvasnak, és miért érdekli őket naponta írt posztom.
Sok más esélyem nincs rá, hogy megtudjam, mint hogy megnézem a „statgép” adatait, esetleg rákeresek az interneten keringő megjegyzésekre, s próbálom kitalálni, melyik korosztályhoz tartozó és miféle műveltségű réteg az, amely érdeklődik.
Hogy miért?
Részben az irántuk való megbecsülésem jeleképpen. Mert ahogyan az előadót valamennyire orientálja, ha látja, hogy hallgatósága szemében megcsillan az érdeklődés, és így egyre inkább párbeszédet kíván folytatni a lehető legtöbb érdeklődővel, kicsit ugyanígy volna az író ember is.
Van azonban egy nagy különbség. Az író vakon lő a sötétben. Az író helyzete annyival rosszabb az előadónál, mint az állatorvosnak embereket gyógyító orvosénál. Míg utóbbinak a páciens valahogyan körülírja, hogy mi a baja (pl. aprigat a térgyem) az állat kifejezéstelen melankóliával néz elébe sorsának.
Nos, ezek miatt merítek néha a statisztikából, melyet röviden így foglalhatok össze:
naponta több százan kanyarodnak blogomra,
a legnagyobb olvasottságú napon kb. 650-en.
Rendben van. Ez a szóródás érthető.
Van azonban egy még érdekesebb adat: A statisztikákat átlagolva kitűnik, hogy az olvasók fele az USA-ból klikkel blogomra, a többi fele-fele arányban oszlik meg a Magyarországról és ismeretlen helyekről való megkeresések között.
Fogalmam sincs, hányan olvassák naponta, s hányan alkalmanként. Tegnap kicsit elmerültem abban, kik lehetnek azok az amerikaiak, akik olvasnak. Találkoztam – meglepetésemre – néhány egyetemistával, akik „lájkolnak”.
Mivel az USA-beli megkeresések száma rendszeresen százon felüli, ott élő öcsémet megfaggattam, naponta hányszor nyit rám. Mivel ez egy-két esetnél nem nagyobb, azt valószínűsítem, hogy egy nagyobb, viszonylag jól kitapintható közösség tagjai érdeklődnek anyagaim iránt. Persze lehet, hogy tévedek, és éppen azok olvassák, akik messze nem értenek egyet posztjaimmal, de „orientálódásukhoz” fontos tudniuk, mit gondolnak, akik máshogyan gondolkodnak. Ebben sincs semmi kivetnivaló. Bevallom, magam is elolvasom azoknak a bejegyzéseit, akiket hiteleseknek vélek, és egészen máshogyan vélekednek a valóságról, mint én, vagy a hozzám közelállók. Meg kell mondjam (írjam), olykor elképedek makacs kitartásukon olyasvalamik kifejtése alkalmával, amivel messze nem tudok azonosulni. Ilyenkor ez marad: Nem gondolhatom komolyan, hogy én és a hozzám hasonló világnézetű emberek tévedhetetlenek, de gondolhatom, hogy az ellenkező véleményen lévők szintén nem azok.
Visszatérve az eredeti témámhoz, a hálón való szörfözésnek volt némi eredménye, bár továbbra is csak tapogatom, kik is olvasnak.
Alkalmasint többet tudhatnék, ha nyitott kérdésekkel bombáznám az olvasót, mert tán többen kommentelnének. Ám nem ez a célom. Inkább az, hogy leírjam a világot, s annak eseményeit úgy, ahogyan felőlem nézve az események történnek, ahogy felőlem a végtelen valóság látszik.
Nem szeretnék értéksemleges lenni, nem is vagyok rá képes. Favorizált értékeim nem az enyéimek, hanem  a Mestertől származnak, akivel szeretnék szinkronban élni tehetségem és lehetőségeim szerint.

Tegnap hazajött Zs. Sok mindenről beszélgettünk, pl. szerette volna lejegyezni az általunk énekelt karácsonyi nóták dallamvonalát. Én szolmizáltam, ő lejegyezte.
Még itt nevet T. meg ZS. a fényképezőgépből elővarázsolt portrékon, még itt a tegnapi beszélgetések hangulata.
Valójában a beszélgetéseknek vége lett, Zs. a családjához tart, időközben talán már meg is érkezett.
Lekísértem őt a HÉV-megállóhoz, majd a madárcsicsergős és igen szürke felhőktől borított kerületemben bóklásztam egy óra hosszat.
Fotótéma sehol, a tájat ismerem, mint a tenyeremet, mindössze két képet gyártottam.
Itthon elvacakoltam velük, közben régi kedvenceket, a Beatlest hallgattam.
QQ hívott telefonon.
Fél óra alatt híreket cseréltünk: A fiatalok fiatalok, az idősek idősek.
Én kicsit visszafogom a kajákat, hogy ne vizesedjek. S nem vagyok egyedül a családban a diétával, sajnos. QQ emlegeti a kínai tornát is, s hogy naponta kellene csinálni.
Elég sok hát az eü.-s gond a kisebb és a nagyobb családban az idő előrehaladtával.
Az idő viszont megenyhült. Ma csaknem 10 fok volt. Ez jó hír a hajléktalanoknak. Fázni nincs okunk, de ha arra gondolok, hogy a nagy lapos Kárpát-medencében összegyűlt belvíz mértéken felüli, akkor vagy még több meleget kívánok szárító széllel, vagy éppen zord időt, hogy ne terjedjen a vizesedés az országban se.     
Mica elkérte a kocsit mai rohanós programjához.
Mi tehát nem megyünk este a kicsopiba: Neki növekedni, nekünk kisebbednünk kell.
Mindenkinek harmonikus hétvégét!

A taizéi dalok egyikének magyarra fordított szövegéből idéztem. Az egész így hangzik: „Irgalmas Istenünk jóságát mindörökké éneklem.”
Ma reggel az a gondolat foglalkoztatott, hogy akik az egyház oldó hatalmát megtapasztalták, azaz feloldozást kaptak korábban elkövetett vétkeik alól, azok igazán a minket szerető, irgalmas Isten jóságát tapasztalták meg.
Ez egy semmi mással össze nem hasonlítható érzés. Párhuzamos gondolatként még az is felötlött, hogy a halálban ugyanezzel az irgalmas szeretettel találkozik az oda érkező. A múlt század hatvanas éveiben jeleskedő, magyar származású svájci jezsuita, P. Boros László SJ arra a meggondolásra jutott, hogy a halálban mindenki kap még egy utolsó esélyt arra, hogy az immár megismert végtelen jósággal találkozva döntést hozhasson: akarja-e a színről színre látott Isten szeretetét, vagy noha megismeri, mégis elutasítja azt.
Az itteni felszabadult érzés mintegy előképe, előzetes tapasztalata amannak, ami az új életre születésben fog bekövetkezni.  
Mert mi is történik akkor, amikor valaki kiesik ebből az életdimenzióból a következőbe?
Értelme és lelkiismerete teljes fényével látja életének minden egyes mozzanatát, a jót, mely a végtelen jósághoz köti, és a rosszat, mely eltávolítaná tőle. Élesebben fogjuk látni tetteinket, mulasztásainkat, mint a röntgen-felvétel mutatja a testet. Semmi sem marad rejtve. Nos, a szembesülés a Szeretet és Irgalom sugárzása által történik. Az előtt a Hatalom előtt, aki elébe megy a tékozló fiúnak, mert vágyik visszafogadni őt.
Ez a mi reményünk.
Az enyém is.

Ama kijelentés, mely ma is elhangzik minden misén, régóta foglalkoztat: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte…” (Jn 3,16) Ez azért igen fajsúlyos kinyilatkoztatás, mert Pál a római levélben kifejti: „A Krisztus a bűnösökért [értünk, emberekért] halt meg, noha az igazért is alig hal meg valaki, legfeljebb jó emberért vállalják a halált.” (Róm 5,6–7)
Persze megszokhattuk már ezeket a gondolatokat: a Krisztus életével, kínszenvedésével és feltámadásával váltott meg minket.
Mégis adódik a kérdés: Mi hogyan szeretjük a világot, hogyan Istent, hogyan az embereket, a jó embereket és a bűnösöket, hogyan látszólagosan vagy ténylegesen ellenségeinket.
Ha jól számolom ez nem egy kérdés, hanem  legalább öt.
– A világot az szereti, aki gazdájának tekinti magát, és jó gazdához illő döntéseket hoz meg, hogy elriassza a világ kártevőit, óvja a károsodástól, építi, szépíti a  számára elérhető eszközökkel és a számára adott lehetőségekkel.
– Az Istent az szereti, aki teljes bizalommal nyílik meg neki, osztja meg minden életrezdülését, vonja bele saját történéseibe, és sűrű párbeszédet kísérel meg vele. Az ilyennek (az Isten-szeretőknek)– mondja az írás – minden a javukra válik.
– A jó emberek feltehetőleg azok, akik iránt bizalommal vagyunk, akikről tudjuk, hogy soha nem támadnának hátba, se másképpen. A barátaink, a szerelmünk, a társunk, a felmenőink, lemenőink, példaképeink, és mindenki, aki bizonyította, hogy jó szívvel viseltetik irántunk.         
– Az ellenségeink azok, akik harcot vívnak ellenünk, akiknek oda kell(ene) tartanunk másik arcunkat is, akiknek a parancsára mégannyit kell(ene) cipelnünk terheiket, akiknek oda kell(ene) adnunk köntösünket is, ha kabátunkat kéri. Akikről sokszor úgy véljük, hogy nem tudják, mit cselekszenek, és akik felől nézve mi vagyunk az ellenségek, mert úgy vélik, nem tudjuk, mit cselekszünk. Utóbbi illusztrálására álljon itt egy kommentem, melyet egy tőlem teljesen idegen gondolkodású bloggernek küldtem: „Valahogyan közeledni kellene a kettéhasadt feleknek a gyűlölködés oldásával..."
Ezt válaszolta: „Én is így gondolom … Ehhez persze szükség van arra is, hogy világos legyen a párbeszédet folytatók álláspontja – ezért került a bejegyzés végére a (megengedem, elég sommásra sikerült) ’fikázó’ álláspont.”
Merthogy „bénák” értelmű, de obszcén kifejezéssel bélyegezte meg azokat, akik mást gondolnak, mint az ő tábora.
Hát igen.
Párbeszédhez közös platform kialakítására van szükség, ami nélkül csak a némaság, az életvitelünk modellként való szelíd, de szolid megélésére, bemutatására van lehetőségünk.
Vágyom a közös értékrendre, vágyom arra, hogy a jogok és a kötelességek szétválasztása ne történjék meg, vágyom arra, hogy azonos szavak azonos jelentést hordozzanak az ellenkező véleményű emberek, csoportok számára.
Építeni szeretnék, sokadmagammal, és nem rombolni.