Mickey webnaplója

Ama kijelentés, mely ma is elhangzik minden misén, régóta foglalkoztat: „Isten úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte…” (Jn 3,16) Ez azért igen fajsúlyos kinyilatkoztatás, mert Pál a római levélben kifejti: „A Krisztus a bűnösökért [értünk, emberekért] halt meg, noha az igazért is alig hal meg valaki, legfeljebb jó emberért vállalják a halált.” (Róm 5,6–7)
Persze megszokhattuk már ezeket a gondolatokat: a Krisztus életével, kínszenvedésével és feltámadásával váltott meg minket.
Mégis adódik a kérdés: Mi hogyan szeretjük a világot, hogyan Istent, hogyan az embereket, a jó embereket és a bűnösöket, hogyan látszólagosan vagy ténylegesen ellenségeinket.
Ha jól számolom ez nem egy kérdés, hanem  legalább öt.
– A világot az szereti, aki gazdájának tekinti magát, és jó gazdához illő döntéseket hoz meg, hogy elriassza a világ kártevőit, óvja a károsodástól, építi, szépíti a  számára elérhető eszközökkel és a számára adott lehetőségekkel.
– Az Istent az szereti, aki teljes bizalommal nyílik meg neki, osztja meg minden életrezdülését, vonja bele saját történéseibe, és sűrű párbeszédet kísérel meg vele. Az ilyennek (az Isten-szeretőknek)– mondja az írás – minden a javukra válik.
– A jó emberek feltehetőleg azok, akik iránt bizalommal vagyunk, akikről tudjuk, hogy soha nem támadnának hátba, se másképpen. A barátaink, a szerelmünk, a társunk, a felmenőink, lemenőink, példaképeink, és mindenki, aki bizonyította, hogy jó szívvel viseltetik irántunk.         
– Az ellenségeink azok, akik harcot vívnak ellenünk, akiknek oda kell(ene) tartanunk másik arcunkat is, akiknek a parancsára mégannyit kell(ene) cipelnünk terheiket, akiknek oda kell(ene) adnunk köntösünket is, ha kabátunkat kéri. Akikről sokszor úgy véljük, hogy nem tudják, mit cselekszenek, és akik felől nézve mi vagyunk az ellenségek, mert úgy vélik, nem tudjuk, mit cselekszünk. Utóbbi illusztrálására álljon itt egy kommentem, melyet egy tőlem teljesen idegen gondolkodású bloggernek küldtem: „Valahogyan közeledni kellene a kettéhasadt feleknek a gyűlölködés oldásával..."
Ezt válaszolta: „Én is így gondolom … Ehhez persze szükség van arra is, hogy világos legyen a párbeszédet folytatók álláspontja – ezért került a bejegyzés végére a (megengedem, elég sommásra sikerült) ’fikázó’ álláspont.”
Merthogy „bénák” értelmű, de obszcén kifejezéssel bélyegezte meg azokat, akik mást gondolnak, mint az ő tábora.
Hát igen.
Párbeszédhez közös platform kialakítására van szükség, ami nélkül csak a némaság, az életvitelünk modellként való szelíd, de szolid megélésére, bemutatására van lehetőségünk.
Vágyom a közös értékrendre, vágyom arra, hogy a jogok és a kötelességek szétválasztása ne történjék meg, vágyom arra, hogy azonos szavak azonos jelentést hordozzanak az ellenkező véleményű emberek, csoportok számára.
Építeni szeretnék, sokadmagammal, és nem rombolni.

Az ötvenéves anekdota szerint azt USA-ban tartott nemzetközi reklám-szaktanácskozáson feláll egy hirdetológus, és azt mondja: „Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Én évente 1 millió dollárt költök reklámra. Bizton tudom, hogy a befektetett összeg fele kidobott pénz. Csak azt nem tudom, hogy melyik fele!
Eddig a történet.
Persze jó az amerikaiaknak, mert eszerint a szakma 50%-os hatékonysággal dolgozik. Ha 55 md dollár/év a ráfordítás, legalább 27,5 md hasznosnak bizonyul. De mit mondjon a magyar hirdető, ha ránéz arra a háromoldalú hasábokat forgató plakátgépre, melyet ma lefotóztam?
És melyet egyedül pihent agyú rejtvényfejtők képesek megfejteni némi munkával.
Az ott elhaladók csak azt látják, amit a fotós.
Ez is olyasvalami, ami elég sok pénzbe kerül – és nem működik.
Illetve ez nem egészen igaz.
Működik, csak éppen rosszul és feleslegesen.
A gép szorgalmasan forgatja a hasábokat, melyek ehhez képest soha nem adnak tiszta ábrát.
Egyet megmutatok közülük.

Jogi értelemben a dereguláció a jogi (túl)szabályozottság mértékének csökkentését jelenti. Lényegében véve egyszerűsítést jelent. Ma egyszerűsítettem az életemet.
Négy kulcsot számláló acélkarikámról leemeltem egyet, a Sodrás utcait.
Miért?
Tavaly heti három, utóbb egy alkalommal jelentem meg a szerkesztőségben. Ehhez kellett a kulcs.
Idén egyszer sem, vagy legalábbis csak alkalomadtán.
Hiszen állásom, foglalkoztatásom befejeződött.
Persze őrzöm, amíg vissza nem juttatom.
Átraktam a farzsebembe ezt a kulcsot.
Mindenkit kérek, jegyezze meg, mert feledékeny kezdek lenni.
Tehát a szerk. kulcsa a jobb farzsebemben.
A maradék három kulcs elég karakteresen különbözik egymástól.
Használatuk  mindenesetre egyszerűbb lesz, amennyiben azonnal felismerem őket. Nem kell a fény felé tartani, hogy lássam, melyik sima, melyik cizellált az egyforma profilú célszerszámok közül.
Nyuggerként javasolom: Nézzétek meg kulcskarikátokat!
Ha van rajta felesleges, szabaduljatok meg tőlük!
A karika „megtisztításával” leegyszerűsíthető a mindennapos ajtónyitási feladat gyakorlata.

Ha az ember meghal, akkor kihűl. Ugye ez elég morbid, de igaz.
Ha viszont egy ember nagyon kihűl, akkor ő is meghal.
Megfagy.
Ez pedig már nem morbid, hanem észbontó.
Észbontó a XXI. sz.-ban, hogy az EU egyik tagállamában, jelesül Magyarországon (félek tőle, hogy nem csak itt) megint és megint jelenti a tévé: rátaláltak udvarában … halálát kihűlés okozta.  
A kukatároló nálunk cseréptetős betonházikóban leledzik,
autóink a házba beépített kocsitárolóban.
Emberek pedig hajlék nélkül vagy lakásban, de fűtési lehetőség híján élnek (halnak)!
A száz sebből vérző ország ezer sebből vérző önkormányzatainak valamiképpen mégiscsak oda kellene hatni, hogy településenként önkéntesek jelezzék, ha valaki közel kerül a megfagyáshoz.
Az nem lehet, hogy erre nincs elég energia.
Miként az sem lehet, hogy nincs elég élelmiszer az alultápláltak ellátására.
A társadalom csak úgy tudja bizonyítani, hogy legfőbb érték az ember, ha gondoskodik a közjó valamilyen eszközrendszerének a megteremtésével arról, hogy oktalanul ne pusztuljanak „legfőbb értékei”.
Pénz kell hozzá?
Gyűjtsék össze célzott támogatásra,
vessenek ki annyi adót, hogy általa az elemi életfeltételek minden ember számára biztosítottak legyenek. (Nem társadalmi biztosításra, hanem  társadalmi biztonság megteremtésére van sürgős szükség. Majd utána ráérünk meggazdagodni.)
Persze nem győzöm hangoztatni: „célzott támogatásra”, de nem úgy, ahogy az a benzinben beszedett útadóval történik, s amihez képest állapotszerűen és évtizedek óta ramatyok az utak.  
Ha egymás iránti humanitásunk (szeretetünk) nem hűl ki, akkor emberek sem hűlhetnek ki halálosan, mint ahogy ez évek óta történik.

Bár a mai napfogyatkozásból semmit se láttunk, talán csak azt, hogy annál is szürkébb az égbolt, mint reggel korábban, el kell fogadnom, hogy ma fél tízkor a nap a mi zónánkban 80%-ot „fogyott”, hogy azután órák alatt „visszahízza” korábbi formáját.
Napok óta püffedt a lábam – Szívelégtelenség – Tegnap nem vacsoráztam – Reggelre szinte teljesen lelappadt a bokám vizessége.
Gyanítom, a sokhelyütt megtartott ünnepi lakomák közös eredménye az a túlsúly, melyre jelen állapotomban a legkevésbé van szükségem. Igyekszem gyorsan leszögezni: Az ünneplés mindenütt felemelő volt. Csak rajtam múlt, hogy hol, mikor, mennyit teszek-veszek a tányéromra, mennyit eszem. Mivel ma is rajtam múlik, próbálom állapotszerűen visszafogni mindent elnyelni kívánó ingerenciámat.
T.-t emlékeztettem rá, hogy egyszer karcsúra fogyott. Mire elmesélte: evés helyett imádkozott – gondolom erőt és kitartást kérve –, hogy sikerüljön visszaállnia a minimális mennyiségű adagok bekebelezésére. Mint mondta, akkor 15 kg-t fogyott két hónap alatt.
Három dolgot szoktam emlegetni élettapasztalataim alapján:
1. Eredményesen fogyni csak a sovány emberek tudnak, azért soványak. Ha a molettek is tudnának fogyni, ők is soványak volnának, akikről mondtam: eredményesen tudnak fogyni.
2. Erősödő meggyőződésem, hogy fogyni csak életmódszerűen lehet. A visszafogott étrendet állapotszerűen alkalmazni tudók remélhetik, hogy normális súllyal élik le életüket. Lehet, hogy favágók, és sokat kell enniük, de lehet – és egyre többen így vagyunk –, hogy íróasztal mellett dolgoznak kevés mozgással. El kell hinniük (hinnünk), hogy a szellemi munka nem igényel sok kalóriát, bármennyire gyorsan jár is az eszü(n)k.
Mindezek rám értendők és azokra, akik belátják, amit itt elmeséltem.
3. Nemrég már leírtam, de megismétlem: A fogyáshoz semmit se kell csinálni. Még enni se…
De ha már mindenképpen muszáj, kevés húst, sok növényi rostot, gyümölcsöket. 
Hát sok sikert nekem, és mindenkinek, aki az új évben már megint elhatározta,
hogy
fogy

2011.
Az új évet még szoknom kell.
Benne ugyanazok a számjegyek, mint tavaly, csak a kis arányeltolódásra kell figyelni.
Az ágyam ma ugyanúgy kidobott korareggel, mint tavaly.
T.-t kivittem a megállóba, ugyanúgy, mint tavaly.
A kocsit ugyanúgy meg kellett tisztítani a kívül-belül rálehelt jegektől. [A ciki, hogy a szélvédő íves. Kívül még csak követi valamelyest a jégkaparó, de belül nem. A két szélével vakargat egy-egy milliméteres csíkot. Mára megálmodtam szabadalmaztatható ötletemet. Bármilyen plasztik kártya (lejárt bankkártya, nemzetközi eü.-kártya stb. alkalmas rá) felveszi a kellő ívet, és a homorú üveg hajlatát követi. Seperc alatt végezni lehet az üveg belső oldalán lecsapódott jég levakarásával.]
Hazaérkezve megnéztem a szokott webhelyeket. Kommenteltem néhányat, ugyanúgy, mint tavaly.
Holnap még folytatódik a sorozat. Vért vesznek tőlem, ugyanúgy havonta, mint tavaly.
Valami azért alapjában megváltozik.
Már nem megyek konzultációra a szerkesztőségbe ugyanúgy, mint tavaly.     
Mostantól kezdve nekem kell kitalálni, mihez van kedvem, mihez legyen kedvem, mi az a legfontosabb, amit el kellene intézni, végezni, megalkotni. Nem is tudom, mikor volt ez utoljára. Ha becsületes akarok lenni, akkor kicsit a munkanélküliséget juttatja eszembe, de igazán akkor volt ilyen időszakom, még mielőtt iskolába jártam. Mivel nem voltam soha óvodás (anyánk otthon volt velünk), magamnak kellett kitalálnom, hogy a világ melyik szeletével ismerkedem meg aznap. Persze ezt nem fogalmaztam meg ilyen csiszoltan, ösztönösen éltem bele a világba, mint minden más kisgyerek, és gyűjtöttem játék közben a tapasztalatokat.
Mindent összevéve tehát igazán ma indulok el második gyermekkoromba. Egyelőre tiszta elmével, kissé megroggyant egészséggel, s készen mindazon kihívásokra, melyeknek még meg tudok felelni.
Nem „lógatom a lábamat” naphosszat, hanem most pl. megpróbálok összeszerkeszteni egy kötetnyi könyvet, esetleg többeket is.
Egyébként reggel vár a templom, a séta, a fotózás, a posztok írása, rendszeres olvasás, nyitás mindenre, ami felötlik és foglalkoztat.
Játékaim leegyszerűsödtek, csaknem a szójátékok szintjére apadtak. Ezeket viszont szeretem.
Most éppen ez jutott eszembe: ha van érzéstelenítés, miért nincs vérzéstelenítés, ha van véradás, miért nem annak nevezik a vérvételt is, hiszen akitől veszik, az adja is egyben.
Valamikor a hittanfüzetem elejére ezt írtuk fel:
Isten nevében!
Így a év elején blogom elejére is ezt írom:
Isten nevében.
Csak a móka kedvéért iderovom azt is, amit a matematika-füzetünk első lapjára kellett felírnunk:
1. A matematika az a tudomány, mely megtanít minket arra, hogy hogyan kell a számolást elkerülni.
2. Tudomásul veszem, hogy amennyiben felelet (dolgozatírás) közben két előjelhibát vétek, a legjobb esetben is csak kettes osztályzatot fogok kapni.    
Lám a másodikból csakugyan visszamentem az első gyermekkoromba

Még nem tökéletes ez a világ.
Elhatároztam, hogy megveszem éves és negyedéves bérleteinket, mindenkiét, akinek szüksége van rá.
Megyek a megállóhoz.
A Római téren egy magas oszlop tetején négyszögletes villany óra néz négy felé. Az egyik oldalán fél tizenegy van, a másikon már elmúlt tíz perccel, a harmadik megint fél tizenegyet mutat, a negyedikre ezek után már nem is voltam kíváncsi, mert saját órám jóvoltából megtudtam, hogy háromnegyed egy van.
Nem merem megkérdezni, hogy mi a csudának ekkora költséggel felállítani egy olyan masinát, mely ennyire tökéletlen. Le kellene ütni onnan ezt az időjelzőnek semmiképpen se nevezhető pocsékságot, mely lényegénél fogva rossz, és inkább, mondjuk Nelson admirális szobrát az oszlop tetejére biggyeszteni, hogy mentsük, ami menthető a hasznavehetetlen kolosszusból.
A HÉV-pénztárban kérem a többféle bérletszelvényt. Csak negyedéves volt készleten. Ettől megint kettéálltak a füleim. Ez olyan, mintha pl. a színház pénztáránál csak oldalpáholy jegyeket árusítanának, a hentesnél pedig csak tengeri csikót lehetne kapni.
Miért nincs a jegypénztárnál jegy? Olyan, amilyenre az érdeklődőnek szüksége van.
Mert, tévedés ne essék, nem kutyatápot kértem, hanem bérletszelvényt. És ha tetszenek rá emlékezni, vagy negyven évvel ezelőtt komolyan lehetett rá számítani, hogy „Cipőt a cipőboltból” kell vásárolni.
Visszafelé jövet már félve tekintettem az elektronikus menetrendre, mely – talán ki tetszenek találni – nem mutatott semmit. És erre még nekem sincs használható ötletem, hogy egy fatörzs vastagságú, zöldre festett, kb. háromméteres P-betű alakot formázó vastraverzet mire lehet használni a HÉV-megállókban, ha eredeti funkciójára alkalmatlan?
Esetleg tőből le kellene fűrészelni, minthogy semmire sem való, káoszt növelő semmiről van szó.
Kétezer éve ez így volt.
A terméketlen fügefát kivágták.
Ebben az évben nagyon kellene törekednünk rá, hogy amink van, működjön. Hogy minden működjön, vagy inkább ne legyen. Hogyan szerezhetjük vissza biztonságérzetünket, ha az óra nem jár, ha a pénztár nem funkcionál kellőképpen, ha a menetrend süket, mint a nagyágyú.
Mindennap szembesülnünk kell a működő vagy működésképtelen műtárgyakkal. Ezekből áll össze emberi miliőnk. 
Még nem tökéletes. Elvitték a fémkosarat. Ez a nájlonpelenka gyűjti a szemetet. Nem snassz?

Egyszer már le kell írnom két gondolatomat, amit csaknem minden évben hangoztatok, de emlékezetem szerint még nem publikáltam:
– Nem kezdek új életet az új évben, mert még a régit se fejeztem be!
– Ne fogadjatok el mástól tanácsot. Ezt az én tanácsomat se fogadjátok el!
Hadd komplikáljam tovább az előzőeket.
Nincs az az ember, akit valamelyest ne hatna meg az évváltás, és valamennyire el ne gondolkodna azon, hogy évei szaporodtával az előtte álló évek száma csökken. Ha pedig így van, mégiscsak egyre inkább arra kell törekednie, hogy környezetét megnemesítse, művelje, értékeket teremtsen az utókor számára. Magyarán: egyre sürgetőbben érzi, hogy meg kell(ene) felelnie annak a tervnek, melyet róla álmodott a Teremtő.     
Na, innen vannak a fogadkozások, melyek lehetnek kedves szemárságok is (pl.: Mától kezdve többet nem iszom! – de kevesebbet se!), és lehetnek értelmesek is, a múlt tapasztalataiból következők, lepároltak. Ezek csakugyan komolyak, és annyit érnek, amennyire megvalósulnak. Én legalább két valamit elhatároztam, de magamban őrzöm őket, mert nem abban rejlik értékük, hogy ide írom őket, hanem  abban, hogy igyekszem őket megvalósítani.
És most minden  kedves olvasómnak jókedvű, derűs, értékekben gazdag új esztendőt kívánok. Az éjszaka nagy petárdázás volt, néhány képet készítettem róluk, melyek nem nevezhetnek be fotókiállításra, de a hangulatból visszaadnak valamit.
BÚÉK!

Ha bolygónk eddigi történetét egy napnak vesszük, a homo sapiens megjelenése a napnak a 23 órája 59 percének is az 58. másodpercekor történt meg. Azaz a föld életkorához képest az ember csak két másodperce létezik. Húúúú.
Ha az évet 365x24 órára bontjuk: 8760 óra, akkor – mivel most december 31. 14 óra van – csak 10 óra van hátra belőle, mert 8750 óra már lejárt, és azt annyi mint 998,8 ezrelék. Már csupán 1,14287142871428714287 ezrelék van hátra az évből. Mire leírtam, persze már ennyi sincs. Aztán indul az egész elölről.
Ezeket jól ki kehet számítani.  
Még azt is, hogy eddig 93-szor annyi időt éltem megszületésem óta a világban, mint magzatkoromban, amely hozzávetőleg 252 nap lehetett.
Van viszont, amit nem lehet kiszámítani.
Eddigi életem jó közelítésben 23 475 nap volt. Ez teljes életemhez képest ki tudja, hány %? Nem tudom.
Még akkor se, ha biztosan tudom: „kenyerem javát már megettem”. Aztán indul a túlvilági lét, más minősége.
Tessék mondani: az örök élet mennyivel több, mint az eddig leélt 23 475 nap? (Azt meg sem kérdezem, hogy mennyivel hosszabb, merthogy fizikai valóság nélkül nincs idő. Csak intenzitás és millióegy dimenzió van. A szeretet végtelen kiterjedései.)
Ez olyan szép, hogy a lényegét tekintve már én sem tudom követni.
Nem is csoda: Írva van: Szem nem látta, fül nem hallotta, ész fel nem fogta, amit az Atya készített az őt szeretőknek, és … ahol örökre letörlik a könnyet a szemünkről.
Van egy fotós adósságom: a gipszbetlehemünk.

Szilveszter.
Férfinév. Nekem mégis női vonatkozása miatt kedves. Estelle unokánk ugyanis ezen a napon született. Ma hatéves. Isten éltesse!
Szilveszter egyébként bolondos nap.
Azért az, mert az emberek zavarukban elhülyülik a napot, főleg az éjszakát, hogy feledjék, múlnak az évek. (A jobb megértés kedvéért: / Eheu, fugaces, … / labuntur anni! / Horatius: Oda)
Még tartozom egy poszttal, mely egy körkérdésre keresi a választ:
Milyen volt neked 2010?
Azt tudom rá röviden írni: Pikk-pakk elment.
A részletekben volna a lényeg?
Nem tudom.
Eheu, eheu, mondom Horatiussal. Az évek nem futnak, hanem száguldanak „ezerrel”. Visszatekintve, egyre inkább úgy érzem, hogy ebben a tempóban tűntek tova: tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak.
Mintha az utóbbi időkben még ez a tempó is felgyorsult volna. Hogy hány tak-tak van még hátra? – egyedül az Isten tudja.
Mindenesetre neki szeretném leketyegni a hátralévőket.
Ez jelenti számomra azt az elcsendesülést, decrescendót, melyet oly nehéz megcsinálni, szemben a lármázással, mely viszont zsigerből jön.
Mivel emailen érkezett hozzám egy Arany-vers, és mivel tetszik is, mióta csak ismerem, idecsippentem posztom végére, üzenve minden kedves olvasónak, hogy
Jöjjön rá a boldogság! – ez új esztendőben.

Arany János:
Alkalmi vers

Az uj évet (ócska tárgy!)
Kell megénekelnem,
Hálálkodva, ahogy illik,
Poharat emelnem.
Mit van mit kivánni még
Ily áldott időben? -
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Olcsó legyen a kenyér,
A gabona áros;
Jól fizesse a tinót
S nyerjen a mészáros,
Mérje pedig szöszön-boron,
Font kijárja bőven.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Senkinek a nyakára
Ne vigyenek kontót;
Valaki csak ráteszen,
Nyerje meg a lottót;
Annyi pénzünk legyen, hogy!
Még pedig pengőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Szegény ember malacának
Egy híja se essék;
Messze járjon dög, halál,
Burgonya-betegség;
Orvos, bakó a díját
Kapja heverőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Tücski-hajcski baromnak
Sokasuljon lába;
Boci járjon mezőre,
Gyermek iskolába;
Gyarapodjék a magyar
Számra, mint erőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Kívül, belül maradjon
Békében az ország;
A vásárra menőket
Sehol ki ne fosszák.
Béke legyen a háznál
És a szívredőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

A biró is, mint eddig,
Tisztét jól betöltse:
Víz kedviért a babát
Soha ki ne öntse;
Emberiség, igazság
Egyik serpenyőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Zenebona, babona,
Huzavona vesszen!
Visszavonás, levonás
Minket ne epesszen.
Legyen egység, türelem,
Hit a jövendőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Nagy uraink (ha élnek)
Nőjenek nagyobbra;
Áldozzanak, legyen is mit,
Mégse üssék dobra;
Nemzetiségünk mellett
Buzogjanak hően.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Író pedig írónak
Szemét ki ne ássa, -
Ne is legyen az idén
Napfogyatkozása
Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-,
S előfizetőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Mire üssek még pohárt?
Asszonyi hűségre?
Barátság-, polgár-erény-,
Vagy mi más egyébre?
Hiszen ezek közöttünk
Vannak kelendőben.
Tudj` Isten, mi minden nincs
Ez uj esztendőben!