Mickey webnaplója

Szilveszter.
Férfinév. Nekem mégis női vonatkozása miatt kedves. Estelle unokánk ugyanis ezen a napon született. Ma hatéves. Isten éltesse!
Szilveszter egyébként bolondos nap.
Azért az, mert az emberek zavarukban elhülyülik a napot, főleg az éjszakát, hogy feledjék, múlnak az évek. (A jobb megértés kedvéért: / Eheu, fugaces, … / labuntur anni! / Horatius: Oda)
Még tartozom egy poszttal, mely egy körkérdésre keresi a választ:
Milyen volt neked 2010?
Azt tudom rá röviden írni: Pikk-pakk elment.
A részletekben volna a lényeg?
Nem tudom.
Eheu, eheu, mondom Horatiussal. Az évek nem futnak, hanem száguldanak „ezerrel”. Visszatekintve, egyre inkább úgy érzem, hogy ebben a tempóban tűntek tova: tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak-tak.
Mintha az utóbbi időkben még ez a tempó is felgyorsult volna. Hogy hány tak-tak van még hátra? – egyedül az Isten tudja.
Mindenesetre neki szeretném leketyegni a hátralévőket.
Ez jelenti számomra azt az elcsendesülést, decrescendót, melyet oly nehéz megcsinálni, szemben a lármázással, mely viszont zsigerből jön.
Mivel emailen érkezett hozzám egy Arany-vers, és mivel tetszik is, mióta csak ismerem, idecsippentem posztom végére, üzenve minden kedves olvasónak, hogy
Jöjjön rá a boldogság! – ez új esztendőben.

Arany János:
Alkalmi vers

Az uj évet (ócska tárgy!)
Kell megénekelnem,
Hálálkodva, ahogy illik,
Poharat emelnem.
Mit van mit kivánni még
Ily áldott időben? -
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Olcsó legyen a kenyér,
A gabona áros;
Jól fizesse a tinót
S nyerjen a mészáros,
Mérje pedig szöszön-boron,
Font kijárja bőven.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Senkinek a nyakára
Ne vigyenek kontót;
Valaki csak ráteszen,
Nyerje meg a lottót;
Annyi pénzünk legyen, hogy!
Még pedig pengőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Szegény ember malacának
Egy híja se essék;
Messze járjon dög, halál,
Burgonya-betegség;
Orvos, bakó a díját
Kapja heverőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Tücski-hajcski baromnak
Sokasuljon lába;
Boci járjon mezőre,
Gyermek iskolába;
Gyarapodjék a magyar
Számra, mint erőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Kívül, belül maradjon
Békében az ország;
A vásárra menőket
Sehol ki ne fosszák.
Béke legyen a háznál
És a szívredőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

A biró is, mint eddig,
Tisztét jól betöltse:
Víz kedviért a babát
Soha ki ne öntse;
Emberiség, igazság
Egyik serpenyőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Zenebona, babona,
Huzavona vesszen!
Visszavonás, levonás
Minket ne epesszen.
Legyen egység, türelem,
Hit a jövendőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Nagy uraink (ha élnek)
Nőjenek nagyobbra;
Áldozzanak, legyen is mit,
Mégse üssék dobra;
Nemzetiségünk mellett
Buzogjanak hően.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Író pedig írónak
Szemét ki ne ássa, -
Ne is legyen az idén
Napfogyatkozása
Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-,
S előfizetőben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendőben.

Mire üssek még pohárt?
Asszonyi hűségre?
Barátság-, polgár-erény-,
Vagy mi más egyébre?
Hiszen ezek közöttünk
Vannak kelendőben.
Tudj` Isten, mi minden nincs
Ez uj esztendőben!

A mi Betlehemünk vagy tizenöt éves. Nem volt nagyon drága,  tán hiányos, talán eltört egyik gipszfigurája, ezért kaptuk meg olcsón. Emlékezetem szerint gyerekkoromban ugyanilyen Betlehemünk volt, ugyanezek a gipszalakok, csak festett, aranyos ruhákban. A miénk hófehér. Valaha arra gondoltam, hogy majd magunk befestjük az szobrocskákat, aztán meggondoltam magamat. Mostani formában megvan a stílusa az összeállításnak.
Olyan összhatású, mint a fekete-fehér fénykép. Mindenki tudja, hogy a kép színes valakik és valamik leképezése. Még talán a fantáziánkat is élénkíti, hogy elképzeljük, milyen lehetett a fű zöld volta, a Nap fénye, a kosztüm anyaga, az arcok pirossága. Így van ez a fehér betlehemi figurákkal is. Tudjuk, hogy a bárányok, a három királyok a szentcsalád színesbe öltözött társaság. (Azért sem vállaltam végül is a festésüket, mert joggal tartottam tőle, hogy kancsítani fognak azok a szemek, amelyeket mi festünk ki, elmosódnak a szájszögletek, stb.
Inkább a színeket képzeljük el, minthogy szembesüljünk egy esetlegesen megvalósított festéssel.)
Szegény betlehemi alakok eddigelé sokat szenvedtek hebehurgyaságunk miatt. Egy rossz mozdulat elég ahhoz, hogy lenyakazzuk valamelyiküket, egy ügyetlen villanás elég ahhoz, hogy kettétörjenek az állatfigurák.
Azért nem akkora a baj. Abban a minutumban, ahogyan tönkretesszük a szobrocskát, „meg is gyógyítjuk”. Elég néhány csepp pillanatragasztó a törésre, és úgy hozzáragadnak a fejek a nyakukhoz, hogy a ragasztás helyén többé soha el nem törnek. Csak kicsit feljebb vagy lejjebb.
Idén is ez történt. Ha jól emlékszem, egyik pásztort fejeztem le, amikor a zöld mezőhöz zöld filc hátteret kívántam applikálni, hogy mégse a könyvek gerince képezze a perspektívát a betlehemi dombokat utánozva. (A könyvespolcra fértek csak el a figurák.)
Most is ez történt, mint máskor. Pillanatragasztóval azonnal visszaadtam az életét a lefejezettnek.   
Eltűnődtem: Ez éppolyan, mint a virtuális világ játékhősei. Ki tudja, hány életük van, és ha kiteríti őket valaki, felpattannak, mintha mi sem történt volna.
Csak velünk nem így van. Talán azért, hogy észrevegyük, nem játék az élet – és nem is mese. Itt nincs háromszor a fejünkön történő átbucskálás, sem pillanatragasztás. Egy és megismételhetetlen életünk van, valahány évtizedünk, évünk van, melyből megint eltelt egy, méghozzá „pikk-pakk”, hogy kortársaim mai szlengjét vonjam be mondandóm érzékletessé tételére.
***
A nap történéseiből.
Nincs új fotó, röviden voltam lent, inkább csak vásárolni. Témáim ellőve, semmi érdekessel nem találkoztam. Ma porszívóztam az órás séta helyett.
Zsuzsáék délfelé hazaindultak. (Meg is érkeztek Lébénybe a nászasszonyhoz épségben.) Életet leheltem induláskor a gyerekek kocsijába, mely nem szereti a nagy hideget. Lecsapódhatott a benzin a hengerek falára, ezért gázfröccsökkel kellett indítózni, hogy a szikra útjába is keveredjen valamennyi üzemanyag. A művelet sikerült, hiszen már megérkeztek, mint voltam kedves megírni. Ma reggel befejeztem a könyvkorrektúrát is. Akár továbbíthattam is volna, ha nagyon sürgős lett volna. Talán holnap, vagy 2011-ben. Most tehát fele létszám van itthon.
Ma este még társaságunk találkozik egyet az idén. Ott a helyünk. Aztán alkalmasint itthon szilveszterezünk, annál is inkább, mivel oly sok helyen jártunk a közelmúltban, és oly sokakkal találkoztunk.
A fánk idén:

Ha az ember kiesik a munkahét megszokott ritmusából, kicsit úgy érezheti magát, mint aki alól kicsúszott a talaj. Kicsit úgy is érezheti magát, mint én mostanában.
A decembert ilyen ritmusok jellemezték: Hétfőtől szerdáig roráté a Köviben, csütörtökön dolgozik Tücsi, pénteken már nem.
Már ettől a pénteki itthonléttől is megváltozott a hét karaktere.
Teljesen szombati hangulatban leledztem, mivelhogy eddig szombattól kezdve voltunk itthon ketten.
Ám ádvent elmúltával kiestünk ebből a már-már megszokott ritmusból is, mármint abból, hogy hosszabbodott hétvégével számoljunk. Hol utaztunk, hol itthon voltunk. Hol mi mentünk valahová, hol hozzánk jöttek.
Tegnap találkoztunk pl. Gyorgyovichok és a sógorságunk a Mester utcában.
Korábbról emlékeztem rá, hogy hétköznapra esik ez a 28-a, mert még azon hezitáltam: a két ünnep között van-e vajon parkolási díj, vagy se.
Úgy döntöttem, hogy nincs. (Nincs is.)
De vajon melyik hétköznapra esett ez a találkozás?
Ma a Margit-szigetet céloztam meg sétálásom helyeként. Ott botorkálok a fák között, és nem tudom, hogy szerda van-e … esetleg péntek.
Egyetlen kapaszkodót találtam emlékezetemben, mely bizonyossá tette, hogy szerda van. December 18-án (és ez szombat este volt) mentünk misére, megemlékezvén arról, hogy apánk éppen 50 éve hunyt el.
Nos innen már gyerekjáték volt kiszámítani, hogy csakis szerda lehet, mert igaz, hogy nem tudom, milyen nap volt tegnap, de 28-ára beszéltük meg a találkozónkat, és az tegnap volt. Akkor viszont ma 29-e van, és mivel 18-a szombatra esett, akkor ma – annyi, mint annyi – csakis szerda lehet.
Bizony az van ma.
Na.

Ma 11-kor hozzánk indulnak Zsuzsáék négyen, kocsival. Segítse őket az Úti Boldogasszony, hogy épségben megérkezzenek ebben a zord időben. Létszámunk tehát délután megduplázódik, hogy holnap megsokszorozódjon a Gyorgyovich-karácsonyon. Aztán T. dolgozni megy, ha jól tudom, Zs.-ék valamikor haza, én a hosszú korrektúrán bütykölök, mert jön a szilveszter. Lehet, hogy csak az új évben készülök el vele.
Ma a Jánosokat éltesse Isten. Van, aki tűri, van aki nem szereti ünneplését. Megértem mindkét féle típust. Ők meg azt értsék meg, hogy van értelme a jó kívánságoknak. Az áldás kérése pozitív dolog. Ha csupa éltető mondatok hangzanának el, szebben nőne a fű, egészségesebbek lennének az emberek, s több megértéssel fordulnának az állatvilág felé is, hiszen  gondolataik összhangban állnának a Teremtő szándékával, vágyaival, akaratával.
A szépszavú emberek a szelídek, akik a krisztusi ígéret szerint öröklik a földet. (A nyolc boldogság 3. mondata így szól: „Boldogok a szelídek, mert övék lesz a föld.”)
Érdemes tehát szépszavúnak lenni,
a jót észrevenni, szavakkal támogatni,
táplálgatni az életet,
az értékeket megosztani másokkal,
értékeket létrehozni,
másokat megvigasztalni,
velük szolidárisnak lenni,
szükségüket észrevenni,
hozzájuk empátiával fordulni,
többet mosolyogni,
feleslegünket szétosztani,
társainkat meghallgatni.
Lehet, hogy ez nem is olyan könnyű, és gyorsan, flottul megvalósítható.
De alaptörekvésünkké kell lennie, mert ebben van élet.

Reggel kivakartuk a kocsit a hóból, a jégből, és jó ütemben tudtunk haladni a vacak terepen misére. Hiába, a téli gumi ilyen viszonyok között csakugyan fogalom. Még délelőtt azon frissiben elkutyagoltam (HÉV, busz) a korrektúrázott anyaggal, a Pasarétre, majd vissza. Útközben fotóztam, mert este Tücsiék karácsonya várt ránk. S mint korábbról ismeretes, egy-egy ünnep végigfotózása külön albumnyi terjedelmű. Tegnap ugyan készítettem egy válogatást a poszt mellé, de nagyon macerás. Még meggondolom a folytatást.
Az est lezajlott a szokott rendben, engem leginkább az érdekelt, kinek milyen a sorsa, mikkel szembesül, mire vigyáz, mit tervez stb. Voltunk vagy negyvenen – legalább négy korosztály.
Ma készre csináltam az Echót (lektorálás, cikkírás), és nekikezdtem a Pasarétre vitt szöveg második felének, amit cserében hazahoztam.
Végül is még nem érek rá unatkozni, pedig már magasra emeltem a bőrfotelomat, hogy „lógathassam a lábamat” a marha sok munka után (a félálláshoz képest az).
Ma belefutottam egy fura szóba: korrektorozás. Abban a szövegösszefüggésben biztos, hogy nem használta az író helyesen. Az korrektoroz, aki korrektorokkal foglalkozik, velük kapcsolatba lép, nekik előad stb. Amit olvastam, az korrektúrázás értelmű volt. A kettő nem cserélhető fel az én nyelvérzékem szerint.
De hogy még szóljon valamiről a posztom, ide írom, amit a tanulmányokról gondolok.
(Előrebocsátva, hogy magam is írtam már jó néhányat, azt vélem, hogy ezek a munkák hasonlítanak a kortárs komolyzenéhez.)
Biztosan szólnak valamiről, és biztosan valakiknek készülnek.
Nem tehetek róla, de nekem az az első benyomásom, hogy visszavisznek az iskolapadba, ahol megtanultuk, hogyan illik fegyelmezetten fejtegetni egy témát, hogyan kell a címről szólnia a dolognak, hogyan kell meghúzni a szöveget, hogy ne maradjanak benne redundáns vacakok. Ez egy bizonyos pontig segít fejlődni, aztán megakaszt. Azt a képzetet sugallja, hogy aki értelmiségi, annak tanulmányokat kell írni, és követnie benne a trendeket.
Több ilyen van.
– Idegen szakkifejezések. Egy valamirevaló tanulmányból nem hiányozhat a „diskurzus”, a „kommunikáció”, a „kontextus”, az „artikulálás”, az „attitűd”.
– Nem árt, ha olyan áttekinthetetlen körmondatokban fogalmazódik meg, melyet csak a nagyon összeszedett emberek képesek követni, és még talán élvezik is, ha egy másféloldalas mondatot elolvasva képesek összegezni: miről is szólt a mondatfolyam. Pl. arról, hogy a kutya ugat.
– Az előzőeket egy kicsit továbbgondolva, jót tesz a dolgozatnak, ha egyáltalán nem érthető, de alakilag kifogástalan megfogalmazású, és előkelően tele van szurkálva a ritka szép műszavakkal.
– Más jó nevű szakemberek felemlegetése egyetértőleg, vagy támadva őket egyaránt hasznos, mert azt igazolják, hogy magam is ezekben a körökben forgok, nem ijedek meg attól, hogy megkifogásoljam az emlegetett szakember véleményét, vagy éppen kijelentsem: „helyesen írja XY…” Ennek az a minimális haszna, hogy nem nekem kell gondolkoznom. Elég, ha hivatkozom a közismert tekintélyre. Majdnem mindegy, hogy helyeselem-e vagy bírálom-e az ő gondolatát.
– Fontos idézetekkel teletömni az anyagot, mégpedig legalább háromféle idézőjel alkalmazásával „…”, »… «, ’… ’, esetleg háromféle zárójellel is: […], (…), {…}.
– Minden lehető alkalmat meg kell ragadni arra, hogy megzavarjuk az olvasót a folyamatos olvasásban. Erre kiválóan alkalmasak a lábjegyzetek. Mondatonként érdemes kitenni: *Uo.
azaz ugyanott.  Hogy mi a fenének, azt ne tőlem kérdezd.
– Segít a megértésben, ha több idegen nyelvű idézettel világosítod meg a mondanivalódat. Pl. sapienti sat. Utána írhatod a fordítását, (bölcseknek ennyi elég), de akkor meg mi a nyavalyának hoztad előtte latinul.
Folytathatnám még hajnalig, de nem teszem, mert akkor nem poszt, hanem esszé méretűvé dagadna ez az írás. Pedig még nem is említettem, hogy miért hasonlít a tanulmányírás a kortárs komolyzenére. Az előzőekből adódik a hasonlóság.
Minél érthetetlenebb, annál komolyabb.
Minél cifrább, annál komolyabb.
Minél szokatlanabb, annál komolyabb.
Minél többet kell golyózni azon, hogy vajon miről is akar szólni, annál komolyabb.
Ugyanúgy sok a kókler mindkét műformában, műfajban. (Nem egy író, és komponista utólag beismerte, hogy nagyképűsködött, modernkedett, valami meghökkentővel, polgárpukkasztóval akart előállni.
Egy igazi esélyem van megtudni, értékes-e, vagy sem egy mű? Ez pedig a szerző személyes megismerése. Az illető előbb-utóbb elárulja magát, s számomra kiderül: hiteles-e, avagy nem az illető. Ha hiteltelen, akkor művének megismerése pusztán időmet rabolta, anélkül hogy valamiféle értékkel gazdagodtam volna.
Hát jó vigyázni velük.

Volt, aki tudta, volt, aki nem, Szombathelyen karácsonyoztunk. A szűk kétnapos program során 130 képet készítettünk. Ezeket elraktam egy albumba, de néhányat beemeltem közülük ízelítőképpen a szokásos fotók közé. (Tél 2010-11)
Jó hangulatú társaság voltunk a három család együtt.
Tavaszban érkeztünk Vas megyébe, télbe forduló időben Budapestre. Nagyon találónak vélem a Naphimnusz idevonatkozó részletét, mert már útközben megjegyeztem: Lehet, hogy a szél egyszer agyoncsap, mégis ez az én elemem.
Elmentünk a szmogos Budapestről, és egy tisztára fújt fővárosba érkeztünk.
Hófúvás volt éppen.
A vonat fülledt és levegőtlen melege után hatalmasakat szippantottunk az „átmosott” „lég”-ből.
Elég sok tennivalóm akadt, ezért vettem ilyen igen rövidre beszámolómat. Hogy mégis adjak valamit azoknak, akik elolvassák posztjaimat, álljon hát itt egy részlet abból a szép versből, melynek minden szavával egyetértek, mert magam is így gondolom.     
Assisi Szt. Ferenc Naphimnusz (részlet)
Áldjon, én Uram, asszony-nénénk, a Hold és minden csillagok, (este érkeztünk meg)
kiket az égre szórtál és szépek most és kedvesek és csillogók. (már amikor látszanak)
Áldjon, én Uram, a mi öcsénk, a Szél, (mely erősen kavarta a havat)
az Ég s a Lég s a Hó s a Hő s a derűs és borús idő, (immár havas, borús időt találtunk)
kik által éltetsz mindent, ami él. (Éljen, éljen, és mi is éljünk, éljünk, éltessenek az elemek)
Áldjon, én Uram, húgunk, a Víz, (Igen, a víz is, ha mindjárt fagyott kristályok formájában is)
oly tiszta, hasznos, jóleső, alázatos és kedves ő. (Igen, igen. Amen, amen, dico Vobis!)
Dsida Jenő ford. (Az én zárójeles kommentárjaimmal)

Pázmány Péter első karácsonyi beszédéből idézem ezt a részletet:
„Ha Ember-Fia lett, azért lett, hogy mí Isten fiai legyünk.
Ha kisded gyermek, azért illyen, hogy minket tekélletes férfiakká tégyen.
Ha erőtlen, azért ollyan, hogy a mennyi útnak járására minket vastagícson.
Pólába kötöztetett, hogy minket a bűnök köteléből mególdozzon.
Tejet szopott, hogy minket mennyei eledellel táplállyon.
Kicsinnyé lett, hogy minket naggyá tégyen. (…)
Barmok jászolába helyeztetett, hogy minket, kik büszhőttünk, mint barmok ganejúnkban, rutságunkból kiemellyen.
Sírva született, hogy a mi könny-húllatásunkat megárassza (…)
Ó kedves sírás, mely megszabadít az örök sírástúl és fog-csikorgatástúl…”

Wolf Gabriella: Betlehem

Most nem az ünnep intimitásáról szeretnék szólni, hanem a látogatásokról.
Azt hiszem, sokszínű a karácsony a családban. Itthon szokott kezdődni (idén Szombathelyen indul), majd legalább húsz éve dec. 26-án találkozunk a feleség nagyobb családjával. Ez hozzávetőleg 40 ember. Majd az én nagyobb családommal. Ez kb. szűk fele amannak. Valamikor a sorrend változott. Jó harminc éve nálunk kezdtünk, majd felugrott egy kisebb deputáció muttiékhoz. Másnap, 25-én találkoztak a mieink, 26-án a Tücsiék. Egyszer csak megfordult a két család találkozási időpontja, a mienk „mozgó” lett, a Tücsiéké mindig 26-a, de nem mindig ugyanott. Úgy igyekszik a társaság, hogy Budapest központjában legyen, és a legnagyobb lakásban
legyen. S ha már így
megyen, aki akar
egyen – székelykáposztát, mert az kell,  
legyen.
Legalább húsz éve Tücsi készíti el. Mi meg a tett színhelyére cipeljük az egyre nagyobb fazekat. (Bár lehet, hogy nem a fazék nő, csak én érzem így.)
Ehhez a húsoskáposztához fele hús (oldalas és dagadó), fele vecsési káposzta dukál, melyeket időben beszerzünk.
A káposztát pl. ma délelőtt vettük meg, s hajítottuk a kocsi hátsó traktusába, majd egyéb helyekre is elhúztunk, hogy megejtsük a bevásárlásokat (sokat).
Kijővén az üzletközpontból, bedobáltuk a holmit a csomagtartóba.
Tücsi belült a kocsiba, én visszatoltam a bevásárló rollit a helyére.
Beülök én is az autóba, mire T. megjegyzi: – Nagyon erős csatornaszagot érzek.
– Nem csatornaszag lesz az – mondom neki –, mi tagadás, a savanyakáposzta „illatozik” mögötted, annak van szaga.
:)))
Délután megnéztem a ködöt a Dunánál. Most északról fújt az enyhe szél, s tavaszi meleget hozott. Hó alig, víz mindenütt, a Dunában, a levegőben, a padokra lecsapódva, a füvön, és minden helyen (überall). Ezeket fotóztam kedvemre.
Most pedig búcsúzóul:
„Betlehembe menjetek, nagy örömöt vigyetek!
Kívánjatok mindenkinek szép karácsony ünnepet!”
Ízelítő a mai termésből:

Hogy meddig tehetem még, nem tudom.
Hogy érdeklik-e majd valakiket a naponta bejegyzett posztok, nem tudom. 
Hogy érdekes lehet-e korunk zabolátlan információözönében élve, a környezetemben megtett ballagásaim során készített fotóáradat, nem tudom.
Csak azt tudom, hogy a naponta bevésett posztok a magam által átszürcsölt valóság egy-egy rövid epizódja, a dolgokról kialakított véleményem, álláspontom. Ha úgy tetszik, világnézetem. Remélem, hogy elmondják, hogy felőlem (az én aspektusomból) szemlélve hogyan néz ki szűkebb-bővebb világunk. Mint ahogyan szüleink és nagyszüleink megőrzött levelei, ha olykor balladai homályba veszve is, de mégis fellebbentették a fátylat az írások keletkezési „környülállásairól”, egyfajta korrajzot adtak, rávilágítva megíróik lelkivilágára.
Azt hiszem, a posztok ugyanerre jók. Ha ugyan megmaradnak.
Talán annyival komplettebbek, hogy az albumokba rendezett fotók mintegy napról napra nyomon követik a körülöttem történt eseményeket, tájakat, benyomásokat, s azt, hogy mit véltem fontosnak láttatni.
Nem akarok a témánál leragadni, de mivel ma nem történt semmi különös velem, velünk, úgy véltem, talán helyénvaló egy kis összegzés az eddigi 1900-nál több posztról és több ezer kép felvételének az értelméről.
Ha rövid akarok lenni, két rovatot vezetek naponta: a Láttam (fotók) tapasztaltam (poszt) rovatokat.
***
Megint korrektúrázom. Napi ötven A/4-esen rágom át magamat. Ha csak ezt a munkát tenném le decemberben az asztalra, a félállásomat tökéletesen lefedné. Több mint 510 oldal vár megdolgozásra. Fele karácsony előtt, fele a két ünnep között fog elkészülni.
Most már tényleg ez lesz a hattyúdalom.
Egyszerűen nem fér több az évbe, utána meg kapa.

Az év egyik legellentmondásosabb napja. Nekem külön is az.
1. Az év legrövidebb nappala, ami után már növekszik a fény mennyisége a világban.
2. Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, alias Sztálin születésnapja (az év legsötétebb napja).
3. Pontosan ötven éve temettük el apámat, apánkat. 
És mégis szépséges. Az árnyék és a fény nagyon kontrasztosan elválik egymástól. A roráte misén az ószövetség egyik legszebb olvasmányát olvassák. Az egészet ide másolom, hogy együtt örüljünk neki. „A menyasszony: Csitt! A szerelmem! Nézzétek! Ő jön ott, ugrál a hegyeken és szökell a dombokon! Szerelmem olyan, mint a gazella, a fiatal szarvas a hasonmása. Nézzétek, már itt áll házunk falánál, benéz az ablakon, nézelődik a rácson át. Aztán köszön, s így szól szerelmesem (A vőlegény): Kelj föl, kedvesem, gyere szépségem! Nézd, elmúlt a tél, elállt az eső, elvonult. A föld színén immár virágok nyílnak, itt van a szőlőmetszés ideje, és gerlice hangja hallatszik földünkön. Már színesedik az első fügetermés, hajtanak a szőlők s jó illatot árasztanak. Kelj föl, kedvesem, gyere szépségem! Sziklák hasadékában fészkelő galambom, rejtekhelyeden, a szirtek szegélyezte ösvényen mutasd meg arcodat, hadd halljam hangodat, mert szépen cseng a hangod, és bájos az arcod.” (Én 2,8–14) Akinek füle van, hallja meg!
Több olvasata van: a) Korabeli szerelmes vers. b) A vőlegény Isten, a menyasszony a rá reflektáló ember c) a vőlegény Krisztus, aki kisgyermekként érkezik, a menyasszony az ő közössége (egyháza). d) Saját leleményem, hogy a szöveg eme fordítása egy „y” híján a karácsony szót is magában rejti. (vastagítottam) :-)))
A rorátén Tücsi megbökött a lábával, én meg cinkosan vissza. Régen találtam rá erre a szójátékra, és emlékez(tet)ett rá.
Mit lehet még ehhez tenni.
Talán érdemes megjegyezni, hogy a Szentföldön lényegesen melegebb van ilyenkor is, mint nálunk. Ellentétben tehát azzal a valósággal, hogy a Szentföldön alig ismerik a havat, itt havas karácsonyra áhítozunk, mert van annak is mondanivalója, hogy a természet is megtisztul, miként mi is a magunk módján megpróbáljuk a megújulást, a forráshoz való re-formot, visszaalakulást, próbálunk megtisztulni, próbálunk bizalommal nézni a jövőbe, s örülünk annak, hogy a nappalok világosabbak ezután, mert ez az éves körforgás rendje, mert eljön a világ Világossága, hogy övéi befogadják.
Tehát vigasztalódjunk, ha fekete karácsony előtt állunk is. A világnak csak egy részén szokott néha fehér karácsony lenni.
Nem ez a lényeg.
Még akkor se, ha van abban valami kihívás, hogy
a hideg ellenére,
a lábunk alatt krosnyogó hó ellenére,
a ránk törő álmosság ellenére elmegyünk az éjféli misére.
***
Ma a rádió óva int mindenkit attól, hogy autóba szálljon, mert igen szmogos a levegő. Így hát elhatároztam, hogy HÉV-vel, busszal fogok munkába menni, átvenni a gépiratot, miegymást, s együtt ünnepelni a kollégákkal – tán utoljára – a karácsonyt.