Mickey webnaplója

Úgy látszik, ma még posztot kell írnom.
Kell?
Nem tudom.
Lehet, hogy kell.
Ma csavargás helyett bementem a nyóckerbe alkatrészt venni varrógépünkhöz.
Fényképezés helyett néhányat kattogtattam a HÉV-megállóban, és a mozgólépcsőn.
Ma sokat foglalkoztam családunk múltjával, régi emlékek, történetek felidézésével.
Ma kínoztam magam Koch egyik virológiai tanulmányával. (Nagyon szellemesen megírt munka, csak nekem a fele kínai. Ám a maradék tele van számomra nóvummal. Ezért rágom végig rajta magam.) Már adva is a téma.
Néhány gondolatát megint ideidézem, mert nemcsak nekem újdonat újak, mások érdeklődésére is számot tarthatnak.
1. A gyermekét szíve alatt érlelő nő ebben az állapotában se nem önmaga, se nem születendő gyermeke, hanem  egy egészen sajátos „szimbionta” [elválaszthatatlanul együtt élő] élőlény.
2. Anyagcserénket sejtszinten lebonyolító mitokondriumainkról ezt írja: önálló életet élnek bennünk, tehát ők nem mi vagyunk … minden mitokondriumunk közvetlenül a petesejtből származik, semmi köze a spermiumhoz… közvetlenül Éva ősanyánktól származik… Lehet, hogy nem is én vagyok, hanem csak a prokariótáim [ez a prokarióta még a Brencsán orvosi szótárban sincs benne] és vírusaim szimbionta létének feltételeit biztosító ökológiai rendszer?   (Ki kell éreznetek ez utóbbiból a gyilkos humort.)
2. Egy sejt fogékonysága a vírussal szemben azt jelenti, hogy a sejt felszínén olyan molekuláris mintázat (receptor) van, amely komplementer az adott virion felszínén jelen lévő molekuláris mintázattal, kötőhellyel… A receptor függ az életkortól is.
3. A sejthártya a rajta megjelenő mintázatokat (receptorokat) állandóan változtatja, ezzel mintegy letapogatja (screeneli) a környezetét, hogy hordoz-e valamely a számára ’érdekes’ információt. Eközben kialakulhatnak olyan mintázatok is, amelyek az éppen arra kószáló virion számára receptorként működhetnek. (Így kapunk vírusfertőzést.)
Reflexiók más témákra  
– A megy igére több száz magyar szót gyűjtött össze Czakó Gábor. Most nincs előttem a könyve, de Koch Sándor ihletett néhány variációra, s nem tudom, szerepelnek-e már a gyűjteményében: kószál, de még slattyog, ténfereg, ácsorog, poroszkál, sertepertél, lődörög, s még vagy eszembe nem jutó félezer másik is idetartozik. (PS.: Megtaláltam a szószedetet, ezren felül találhatók ezek az igék, és minden itt felsorolt szerepel amott is. De nem találtam benne pl. a lefalcol, a dzsesszel, dzsambázik, bódorog igét. A Czuczor igennagy kincsesbánya a bővítés irányában. Kapásból néhány lelet: böcöléz, böcög, böcörög, csötönyöz, csótolog.) 
– Aki a projekt megmagyarításán fáradozik, annak szíves figyelmébe ajánlom első – általam olvasott –  szabatos megfogalmazását: A projekt meghatározott célok, feladatok és tevékenységek összefüggő rendszere, amelyet előre meghatározott erőforrásokkal, rögzített határidőre kell megvalósítani (és nem projektum, kedves Magyar értelmező kéziszótár.) Na ezt add vissza egy szóval magyarul!
Magam azt vélem, ezt csak huszárvágással lehet elintézni. Helyettesítsük pl. a projekt szóval. Vagy Pléh Csaba módszerét kiterjesztve erre is, mondjuk ezután azt a projekt helyett hogy – tudom is én – biris.
Vagy jelöljük egy kicsit is ráközelítő célkövetés szóval. Vagy… most ti következtek.

Reggel, bár magammal cipeltem a fényképezőgépet, lemerült erőforrása miatt nem tudjátok meg, milyen is volt a HÉV alagútja mielőtt felbukkan a szerelvény, amikor csupán a sínpárok s-kanyarjai tükrözik az érkező vonat lámpafényét. Most viszont már olyan szépen leírtam, hogy le se kell fotózni. Él bennetek, mint egy cikkanás.  
Jelentem, a Margit-híd még mindig nincs kész, viszont nyomják a flasztert, s sűrített levegővel tisztítják az elkészült szakaszt, miáltal a levegő halál koszos. Hatalmas daru emeli be az újabb vas hídelemeket a helyükre, viszont a síndarabokat még mindig manuálisan hórukkolják a szorgalmas, erős emberek – vezényszóra. Gyermekkorom óta azzal az óriási harapófogóra emlékeztető vasszerszámmal emelik, vonszolják a síneket a megfelelő helyre.
A fél hidat bejártam, mert ismét a Margit-szigeten kötöttem ki, hogy jó levegőt is szippantsak, mielőtt buszra szállnék, hogy hazahozzon.
Jelentem megtörtént.
Deske írja ma: Barna (12) teljes élete az állatok körül forog. Otthon hatalmas tenyészetek. Igen készül a november végi óbudai állatvásárra. De hazahozott egy egyest, s a legszigorúbb büntetés; a következő állatvásárra nem mehetsz el. Tíz perc múltán vigyorogva jön: megnéztem a google-ban, addig még három lesz, úgyhogy az óbudaira mehetünk.

Befejeztem a Koch-Festschriftet. Nem tudom: kimondani vagy leírni nehezebb-e ezt a szószörnyet. A könyv viszont szellemi csemege. Még szemezgetek belőle „igazság”-okat.
– A cél végül is az, hogy amit az ember a fejében, ebben a 80% vízből, 20% foszfolipidből álló szerkentyűben felhalmoz, azt szétszórja, mielőtt az egész cucc a krematóriumba kerül.
A mikrobiológus Koch a megtermékenyítés környékéről:
– A kb. hatmilliomod grammos petéből 9 hónap alatt 3500 g-os újszülött keletkezik. A testnövekedés durván egymilliárdszoros.
„A megtermékenyített pete szükségképpen kell ’tudja’ az egész szervezetet, annak teljes strukturális és funkcionális algoritmusával együtt. Nem csoda, hát, ha a biológia korai nagyjai mint pl. Albertus Magnus hittek (jobb híján) a preformációban, vagyis abban, hogy vagy a spermiumban (vagy a petében, vagy csak a már megtermékenyített petében) icipici alakban már minden „készen” van, csak éppen meg kell nőnie. Ma úgy látjuk, hogy a genetikai program különböző részletei leolvasásának (indukció), továbblapozásának (represszió), vagy éppen végleges kihúzásának (a leolvashatóság irreverzibilis blokkolása) egy bizonyos szigorú téridőbeli rituáléja vezet az új élőlény  kialakulásához a sejtszám növekedésével és téridőbeli helyzetével koordináltan, fokozatosan megjelenő saját belső kommunikációs és szabályozó rendszerek nyújtotta új információk és a genetikai program komplex kölcsönhatásain keresztül. Ebben a folyamatban a kezdeti szakaszt a közvetlen sejt-sejt kommunikáció jellemzi, majd ehhez adódik a humorális, majd neurális kommunikáció. Mind a struktúrák, mind a folyamatok kialakulása hierarchikusan folyik, mindig megőrizve és magasabb szinten integrálva a már korábban elért kommunikációs szint még szükséges elemeit. A mondottak értelmében világos, hogy hasonlóan a világ egyéb jelenségeihez, az élő szervezet soha nem ’kész’, soha, azaz nem VAN, hanem szünet nélkül TÖRTÉNIK.” (A tökéletlenség és korlátosság dicsérete)

A tegnap a Duna árterében talált és lefotózott mérföldkő vagy ahhoz hasonló két betűt tartalmazott. Próbáltam értelmezni. Mivel nincs egyértelmű jelentése számomra, kerestem a Google-on. Na itt aztán több millió megoldás kínálkozott. Persze a több millióból legalább másfél millió a Hawlett-Packard valamilyen reklámanyagára célzott, és még jó néhány egészen szamár megoldásra bukkantam. Leggyakoribb közülük a lóerő értelmű horse power röviden HP, de akadtak még érdekesebbek: H,P = hétfőtől péntekig, és a computer világából a Home Page.
Ezek kapásból kiestek, mert a régről maradt kődarab nem hordozhat mai tartalmakat. Régit viszont nem találtam.
Adódna a Hadrianus Palatium. Hadriánusz palotája, de a birtokos és birtoka a latinban fordítva áll, és PH-nak kellene állnia a kövön. Egyébként is a palotára megszokottabb elnevezésük a Domus volt. De hát nem HD a rövidítés.
Azt hiszem, minden erőlködésem felesleges.
Az ember nem hatvannégy éves korában kezd el elmélyedni a régészet egyik speciális ágával. Egyébként is a régészeket egy kődarab meg egy szög nem izgat azon a vidéken, ahol tonnaszám kerülnek elő a földből érdekesebbnél érdekesebb leletek, házromok, kőszarkofágok. Elég, ha arra gondolok, amit a Graphisoft melletti sétányon fotóztam, vagy a Flórián tér alatt, sőt ne menjünk olyan messzire, az Auchant környező zöldterületen is római kori szarkofágok vannak elhelyezve, mintegy azt tanúsítva, hogy nem is olyan könnyű értelmesen közszemlére tenni ennyi ókori emléket, látnivalót.
Ami engem foglalkoztat, hogy mi célt szolgáltak és mely időben keletkeztek azok a Duna medrébe levert fenyőrönkök, melyekből vagy harminc az alacsony vízállás miatt ott meredezik a sétálók előtt.
Sajnos a neten nem bukkantam a nyomára.
Halottak napja van ma.
Reggel a misén kivonulásra orgonistánk nagyon szépen játszotta Beethoven VII. szimfóniájának a II. tételét. Kár, hogy nem végig, csak a tétel főtémájának néhány variációját. Gyönyörű ez a zene, az egyik kedvencem, és ahogy az orgonista interpretálta, az is igen hiteles volt.

Mai csavargásom elején a helyi HÉV-megálló elkészült graffity-jeit örökítettem meg, szelvényenként. Lehet érdekesen is festékszórózni.
Utam az óbudai szigetre vezetett. Azzal a szándékkal mentem oda, hogy megnézzem az északi spiccet a rendkívül alacsony vízállás mellett. De mielőtt odaértem, meglepetéssel tapasztaltam, hogy a máskor szinte üres sziget ma tele van kutyákkal és kutyalegeltetőkkel.
Akármibe lefogadnám, hogy legalább ezer kutya spacírozott gazdástul. Pedig nem a kutyák napja volt ma, hanem Mindenszenteké. Találkoztam embergyerekkel is, de létszámuk elenyésző volt a kutyákéhoz épest., kb. 10 az 1-hez saccolom a kutyák javára. Ez azért elszomorító, akárhogy is vigasztal az a tudat, hogy az emberek egy részének igen nagy hasznára van kutyája, mert világtalan, mert magányos, mert nincs „se kutyája, se macskája”. Igen, így szól a mondás, noha mint említettem volt, éppen hogy van kutyája.
Így hát kutyafuttában a kutyásokról készítettem az első sorozatot.
Majd pedig a szigetcsúcsról. Csakugyan megnőtt a szárazulat. Most nagyon szépen meg lehetne kutatni azt a cölöpsort, melyről gyanítom, hogy ókori (római kori?) kikötő maradványa. De ha későbbi, akkor is érdekes meglepetéseket szerezhet. Magam az egyik cölöp mellett találtam egy rozsdás szöget hatszögletesre kovácsolt fejjel. Lefényképeztem a cölöpsorokat távolról, közelről, egy deszkapalánk maradványát is, és egy négyszögletű hasábra faragott csúcsba futó követ, melynek HP felirata volt. Ha tudok, utánanézek, hogy mi volt a sziget északi részén hajdanában. (Ha volt korábban nyulak szigete, ez az óbudai lehetne a kutyák szigete, annyi van belőlük.) Hát ha tehetitek, nézzétek meg elkészült kutya sok fotómat is.

Ivan Kozirev lapszerkesztő munkás a XXI. század első évtizedének a végén vásárolt egy lapra szerelt szekrénykét (VARIO), hogy felesége a fürdő mosdó alatti részét praktikusan tisztító szerek tárolására használhassa.
A Praktikerben megláttuk a hozzánk illő darabot. Fémlábakon állt, hogy alatta fel lehessen takarítani, kétajtós volt, és elég nagy.
Kértük. Itthon kibontva láttuk, hogy nem azt kaptuk, amire rámutattunk, hanem  egy kétszer akkora hasáb alakú szekrényt.
Visszavittük.
Udvarias mosolyok. Vissza 3000 ft. Szekrényke cserélve.
Ahogy kell.     
Itthon kibontva látjuk, hogy a mellékelt összeszerelési rajz szerinti kivető pántok nincsenek a kapott tasakban. De meg lábak sincsenek hozzá, mint ahogy azt a mintadarabon láttuk. Vissza a Praktikerbe. Udvarias mosoly. A zacskót mutatjuk az eladónak a rajzzal. Mire ő: A rajz nem jó, de találunk a csomagban négy polctartó stiftet, ezeken fordulnak az ajtók az alkalmas lyukakba helyezve.
Rendben. És a lábak?  
Azok nem részei a szekrénynek, de lehet kapni az alkatrész osztályon.
Vettünk további kétezer négyszázért lábakat. A legrövidebbet vettük, merthogy a mosdótál alatti hely ugye nem túlságos.
Itthon aztán összeszereltük, amit össze lehetett szerelni. A hátlapmerevítéshez nem kaptunk szögeket, a mágneszár helye nem volt előfúrva, sem az ellendaraboké az ajtón. No  mindegy. Vannak itthon barkácsoló szerszámok, majd megoldjuk. Fúrógép bedobva, csavarozó gép bedobva, végül is állt a szekrényke. Ekkor látjuk, hogy nem érnek össze az ajtók. Hiányzik közöttük egy sáv. Talán ott jön ki a felesleges matéria , ha valamelyik spray hirtelen ereszteni kezdi a hajtógázt. A pincében még megtaláltam a régi konyhaszekrény pvc-csíkját. Leszabtam méretre. Ráragasztottam az új ajtóra, hogy az átlapolás kérdése megoldódjon.
Vittük boldogan a szekrényt a mosdó alá, csakhogy lábai 6 cm-vel hosszabbak voltak a kelleténél.
Itt aztán elfogott a harctéri idegesség. A szomszédot hívtuk segítségül, mert neki van sikítója (gyorsdaraboló). Az az igazság, hogy legszívesebben én sikítottam volna. Levágtuk a felesleges hosszt a lábakból, a csonkokból kivertük a műanyag végződéseket, s a rövidebb lábak végére visszavertük.
Ekkor derült ki, hogy a mosdótálnak hagyott kivágás túl keskeny, és rövid is. Továbbá a hideg és meleg víz szelepeknek egyaránt ki kell vágni a szekrény tetejéből egy-egy darabot. Az aljából meg azért, mert a mosógép szennyvízcsöve meg onnan csatlakozik be.
Két kemény napi küzdelem után értük el a végső sikert. miszerint a flakonok és sprayk ezután nem műanyagszatyorban, hanem egy fehér szekrényben foglalnak helyet. A fene a jó dolgukat.
Ami pedig a konstrukciót illeti:
1. Egy ilyen szekrényke aljának, tetejének perforált valamiből kellene lennie, hogy idomra alakítgathassuk egyszerű eszközökkel.
2. A szükséges célszerszámoknak a csomagban volna a helyük (egyetlen imbusz-kulcsot mellékeltek).
3. A műszaki rajznak arról a bútorról kellene szólni, amelyet vettünk, hogy otthon összeszerelhessük.
4. A bútor ajtóinak hézagmentesen zárnia kellene, s ha nem, mellékelni kellene a köztes lamellát, hogy ha már vannak ajtók, nem menjen a szekrénybe a szösz,vagy mi a szösz.
(Ha én fürdőszobába terveznék szekrénykét, egész biztosan tolóajtói lennének. Szűk helyen ugyanis nem marad elég tér, ha kinyitom az ajtókat. Ajánlom a VARIO tervezői figyelmébe.)
5. Ha a bútornak nincsen lába, ne úgy állítsák ki az üzletben, mintha volna.
6. Ha láb szükséges hozzá, állítható méretű lábakra volna szükség, mert úgy praktikus (igaz, Praktiker?), hiszen a vízvezeték-szerelők csak hozzávetőleg szerelik azonos magasságban a mosdótálakat.
6. Ha már két alkalommal vissza kellett vinnünk a bútort, megkérdezhették volna, hogy mekkora benzinköltségünk keletkezett, s ha igazi nemes gesztussal akartak volna élni, akár visszaadhatták volna a termék árát, mert a kétszeri oda-vissza út a mi rezsink lett az ő tévedéseik miatt. (Slampos műszaki adottságú vacakot forgalmaztak, a kiállított mintával pedig – még ha akaratlanul is – megtévesztettek bennünket.)
Úgy vélem, hogy tőlünk Nyugatabbra ez valahogy így is történt volna, de itt még mindig azt gondolják, hogy az Ivan Kozireveknek így is jó.
Hát lehet, hogy tegnap még jó volt, de ma már nem az.
Azért is írom le mindezt, hogy holnap már ne így legyen.
Ja és praktikus tancsaimért most is az általuk hozott plusz hasznok 1%-át kérem rendszeresen folyósítani.
Köszönöm.

A tőkés récék úgy tudják, hogy az övék.
A dankasirályok is, talán azért is veszekszenek időnként amazokkal.
A horgász egészen biztosan tudja, hogy a part az övé. Tesz is érte, időnként a sporttársak összefognak, és az áradások szutykát ellapátolják betonstégjükről.
A hajléktalanok úgy tudják, hogy az ártér senkié, így zavartalanul elfoglalható a senkiföldje. Két sátrukkal találkoztam idén. Lehet, hogy több is van.
A hal- és lángossütők elképzelni sem tudják maguk nélkül a partot. Ha nem az övék volna  a part, miből élnének meg?
Ám jól megélnek, mert a parton sétaút vezet kilométereken át. Világos, hogy a part a sétálóké, akik időnként megéheznek, kiváltképp, ha orrukat megcsapja a lángos fokhagymás illata, vagy a sült hal semmi mással össze nem téveszthető szaga.
Igaz, a flaszterre helyenként kerékpáros közlekedésre utaló felfestés megmutatja, hogy ez a biciklisek számára kijelölt terület. Szeretnék is, ha a gyalogosok inkább az út menti földes részen közlekednének.
Ha bármikor sétálsz a parton, futókba fogsz botlani, merthogy az övék. A Duna felett általában légmozgás van. Az ottani tiszta levegőben sokkal elviselhetőbb a kocogás, mint másutt a nagyvárosban.  
Viszont egyetlen kutyasétáltató sem hiszi el, hogy másé volna a part, mint az övék. Otthonosan érzik magukat a parton a gazdik, a kutyák pedig olykor a vízben, kivált, ha a gazdi fadarabot hajít a folyóba. Nincs az a fáradt kutya, amelyik ne ugrana azonnal utána a kivadászható botnak. A parton aztán mindenki örömére lerázzák bundájukról a vizet.
A Duna-part persze a vízi embereké. A kenusoké, kajakozóké, a kílbótosoké. A csónakosoké és a motorcsónakosoké. A jetsky-vel szórakozóké, és a vizisízőké. Naná, hogy az övéké. Ki-be vontatják a csónakokat, drótkötélen és spéci terepjárókkal. Mintha az övék volna a part.
De ez messze nem igaz. Mert a part a pihenni vágyó szállólakóké, akik előszeretettel napfürdőznek a stégeken, a part menti gát gyepén.
Vannak, akik párban töltik itt az időt egy-egy padon csókolózva, ölelkezve, szerelmes szavakat suttogva vagy éppen egy-egy italt lenyelve.
A part nem utolsó sorban a kisgyerekeké, akik begyűjtik az uszadékfákról leeső husángokat, a lehető legtöbb kavicsot, nagyobb kődarabokat dobálják unhatatlanul a folyóba, apjuk pedig feltétlenül megkísérel kavicsot kacsáztatni.
Mondhatnám persze azt is, hogy halpusztulás után a part a döglött halaké. De ez tényleg nagyon ritka valami.
Ami viszont elég sűrű, a magas vízállás, amikor a víz megmutatja, hogy ki az úr a parton.
Számos fotóm bizonyítja.
Apropó fotó. A Duna partja a fotósoké is. Örök téma a fényreflexek játéka, megismételhetetlen egyszerisége. Találkoztam már aktfotósokkal is az Óbudai sziget-spiccnél.
A legmeglepőbb viszont, hogy a Duna-part a hangyáké. Az, noha nem tudom, egy-egy árvizet hogyan vészelnek át. Mindenesetre az ártérben millióegy hangyaboly található, melynek lakói időnként költözködésbe fognak, és vonulnak az út mentén, a part mentén, a fák tövében.
A végére hagytam, hogy a Duna-part az enyém, aki a nyuggerek egyike vagyok. Ide (is) járok(unk) nézelődni, szemlélődni, gondolkozni vagy éppen önfeledten lebegni az időtlenség alkalmi megélésével.
Jó el-elmélázni azon, hogy ezer évekkel ezelőtt ugyanezeknek a természeti tüneményeknek a látványa fogadta az avarkor, a római kor stb. embereit. A patríciusokat, a légionáriusokat és a rabszolgákat, valamint a bennszülötteket is. Generációk váltották egymást, a part – ahol megmaradt kiépítetlen mivoltában – teljesen hasonlóképpen nézett ki, mint ma. A sirályok, kacsák röpte mit sem változott, a halak is csakúgy dobták fel olykor magukat a víz felszínére mint manapság, és eztán is, tovább – az idők végezetéig.

Ma el kellett volna olvasni egy harmadik füzetnyi könyvet véleményezés miatt, de elmismásoltam.
Ma sétálnom kellett volna, de nem tettem, helyette több ízben bevásároltunk.
Ma is kellett volna fényképeznem, de nem tettem, más valakinek a fotókiállítását tekintettük meg.
Séta helyett játszottam egy kicsit elektromos orgonán.
Olvasás helyett vásároltunk egy fürdőszoba szekrénykét.
S mint említettem, a fotózás helyett máséit tekintettük meg.
De nem bánom, mert
olvasni holnap sem lesz késő,
a mosdó alatti térségben eddig nem volt szekrényke, s mostantól lesz,
s a fotótémáim is mintha fogyatkoznának. A levelek bár mind más, mégis – lényegüket tekintve – azonos mondanivalót, tartalmat, látványt hordoznak.
Még este ugyan pótolhatok valamit: portrékat készíthetek korombeli társaságunk tagjairól.
Tehát megvettünk egy lapra szerelt szekrénykét, majd kicsit nehéznek ítéltem, de hoztuk haza boldogan. Kibontva vettük észre, hogy ez biz nem fér a mosdó alá. Mert nem az, amit kértünk. Nosza kocsiba be, vissza a feladóig.
A csere ügyintézése közben egy Back and Decker-installáció előtt álldogáltunk. Volt ott az ipari ollótól kezdve üvegvágóig mindenféle szerszám és kisgép. Valamikor ezek teljesen lázba hoztak, elvarázsoltak, mert szerettem munkálkodni a célszerű és okos szerszámokkal. Megszereltem a kerékpárt, összeállítottam a polcot, stb, stb. Egyik leghasznosabb ajándékot Tücsitől kaptam karácsonyra ifjú házas korszakunkban. Egy műszerészsatut. Megdolgoztattam abban az időben és később is.
Ma nem izgat a popszegecselő, sem a lombfújó masina. Nem érdekel a szöghúzó kalapács, sem a sarokcsiszoló.
Még ha használnám is, kihasználni már egyiket sem tudnám. Ha kezembe akad egy célszerű szerszám, még elboldogulok vele, de hiányzik belőlem már az indíttatás, hogy holnapra, mit holnapra, mára megforgassam az egész lakásunkat.
Inkább írtam róluk.
Végül: ne felejtsétek el visszaállítani egy órával  vekkereiteket. Nekem sikerült mind a tizet.

1959-1960 Menekültügyi év
1965 Nemzetközi együttműködés éve
1967 A turizmus éve
1968 az Emberi Jogok éve
1970 Az oktatás éve
1971 A rasszizmus és a faji megkülönböztetés elleni fellépés éve
1974 A világ népességének éve
1975 A nők éve
1978 Apartheid-ellenes év
1979 a gyermekek éve
1981 fogyatékkal élők éve
1982 Dél-Afrika elleni szankciók igénybevételének éve
1983 A kommunikáció éve
1985 Ifjúság éve
1986 A béke éve
1987 Szállás- és a hajléktalanok éve
1990 Műveltség éve
1992 Nemzetközi űrállomás éve
1993 Világ bennszülötteinek éve
1994 a család és sport, az olimpiai eszme éve
1995 Egyesült Nemzetek tolerancia éve
1996 a szegénység felszámolásának éve
1998 Az óceánok éve
1999 Idősek és az első nemzetközi békekonferencia centenáriumának éve
2000 A béke, a kultúra és a hálaadás éve
2001 az önkéntesek, az ENSZ éve, a civilizációk közötti párbeszéd a rasszizmus, a faji megkülönböztetés, az idegengyűlölet és a kapcsolódó intolerancia éve
2002 a hegyek és a Kulturális Örökség Nemzetközi és az ökoturizmus éve
2003 az édesvíz éve
2004 a rabszolga-kereskedelem megszünteésének éve, a sport és testnevelés éve,
2006 burgonya éve, a Föld, a közegészség éve
2009 a tanuláshoz való jog éve, az emberi jog éve, a megbékélés éve
2010 a párbeszéd és a kölcsönös megértés éve
2011 Az erdők éve és a kémia éve, az önkéntesség éve.
A felsoroltak mind az ENSZ égisze alatti, fontosnak tekintett valamik nemzetközi évei.
Már-már sok is a jóból. Még akkor is, ha nem sorol fel mindent. Pl. öles plakát hirdeti, hogy 2010 a macskák éve. Épp csak azt nem teszi hozzá: Kóstolja meg ön is a Whiskast, (a macskák ezt kérik.)
Tehát elég bódultan veszem tudomásul, mi mindennek volt már éve. Nem tehetek róla, nekem ellenszenvesek ezek a programozott évek.
Minden porcikám tiltakozik
az ellen, hogy programot csináljanak nekem.
Az ellen, hogy megmondják,
mit kell favorizálnom,
mit kerülnöm,
mi a trendi,
kiknek kell tapsolnom és mihez.
Mi ellen kell tiltakoznom.
Szeretném, ha hagynának futni,
hogy  gondolataimat zavartalanul végiggondolhassam,
hogy életem hangsúlyait magam jelölhessem ki,
hogy a számomra fontos soron következő feladataimra figyelhessek.
Javaslatom egyszerű.
Legyen a következő esztendő a 2011 éve, és így tovább.
Én meg cserében megígérem, hogy döntéseimben normális leszek, a tevék évében sem fogom felakasztani a kutyákat csupán azért, mert nekik éppen nincs évük.
De ha nem tud az ENSZ szabadulni a programozott évek őrületétől, szívesen küldök a XXI. sz.-ra elég ötleteket. Legyen éve a lyukaknak, a rekettyéseknek, a szélcsendnek, a szélvésznek, a pillepalackoknak, a delfineknek, a nemeseknek, a nemteleneknek, a szemteleneknek, a fogasoknak és a fogatlanoknak…
Na jó, itt abbahagyom.

Amennyire tudom, a Magyar Népzene Tárában a keresés a dallamok rendszerezése óta lehetséges és gyerekjáték. Nem ismerem a kódot, de akármi legyen is, könnyű az eligazodás azoknak, akik képesek kottát olvasni, vagy szolmizálni.
Remélem, egyszer felpakolják az internetre is ezt a hatalmas kincset, a több százezer népdalt.
Ugyanígy remélem, egyszer lesz egy komolyzenei tár is, melyben az induló dallamrészlet bepötyögése útján esetleg szolmizációs betűk beírása alapján kikeresi a keresett zenét, s megadja a pontos címét, sorozatszámát stb. Mire gondolok?
Beírom pl.: Beethoven, beírom  a kezdőmotívum hangjait szolmizációs betűkkel: pl. D’ s m l s r s, ls s ls d’ s sfmfsl ta s… még eddig se jutok, amikorra kidobja az eredményt: VII. szimfónia 1. tétel.
Nagy jótétemény lehetne ez, különösen a kevéssé ismert, a ritkábban előadott darabok megtalálása céljából.
Én pl. zenekarban hegedültem (ezelőtt ötven évvel), és J. Haydn szimfoniettájával kezdtem pályafutásomat szekund hegedűsként. A lapról olvasással érdemes volt jó barátságban lenni, mert ez a tétel pl. igen élénk tempóban indult D-dúrban. Ez volt a bevezető néhány taktus dallama:
D / sfmrd s,l,t, /d / sfmrd s, l, t, / d r m slsfsl s f m etc.  Mire eddig érek, tudnom kellene a Haydn zene Hoboken-jegyzék számát.
(Muszáj közbevetnem: Úgy indul ez a zene - és olyan fiatalos is - mint a Tom Sawyer kalandjai. Figyeljétek csak:
Tom!
Semmi válasz.
Tom!
Semmi válasz.
- Kíváncsi vagyok, hol csatangol ez a gyerek! )
De ha már ennyire belejöttem, kellene még egy olyan dallamfelismerő program is, mely bármely dallamrész helyes bebillentyűzése esetén ugyancsak képes felismerni a szerzőt s a művet. Úgy, ahogyan a google működik szövegek tekintetében.
Na már most. Mivel ezek nekem jutottak eszembe, a becsületes programkészítőtől kérek az általa megszerzett őrült nagy haszonból 1%-ot.
A kapott összeggel úgy rendelkezem, hogy adassék négy gyermekemnek egyenlő arányban, azaz kapja meg mindegyikük annak 25%-át.
Mire idáig juttok a poszt olvasásában, tudom,legszívesebben ide telefonálnátok: hogy ébredjek fel.
Jelentem, ébren vagyok. Nagyon is ébren, hiszen megpróbáltam reálisan intézkedve törődni utódaimmal.
Nekem erre futja.
Ötleteim vannak.

Nem az, valami más, de nagyon hasonló. Két kép alapján és firkálási szokásaimon mélázva írom ezt a teszt-posztot.
Volt egy elég jó minőségű poszterünk. Évekig falunkon őriztük, mígnem színehagyott volta miatt meg kellett válnunk tőle: Szőnyi Istvánnak A pad c. festményéről van szó. (Most nem arról szeretnék írni, hogy a zen buddhisták egyik kedvelt képe, mert a napsütötte pad olyan fehér, hogy a tarka kép közepén lévő fehér padkontúrú valami maga a semmi, ami körül vannak valamik.) Inkább arról, hogy ezek a megfestett valamik fakoronák, amolyan ágas-bogas erdőszélére emlékeztető helyet, valójában a kert végét ábrázolják, ahol a padot felállították Zebegényben.     
Nos ezt a fakoronát éveken át nézegettem, merthogy szemben állt a kép az ágyunkkal. S ahogy nézegetem, egyre inkább előbukik egy arc a Beatles-ből a lombok rajzolatából. Sejtelmes kontúrok mutatják az arc egyes vonásait. Később még egy gombafejűt véltem felfedezni a lombokban. Nem őrültem meg, bár nagyon szeret(t)em a Beatles-zenét. Hozzáteszem gyorsan, hogy nem kerestem én semmit a poszteren, egyszer mégiscsak bevillant a portré, később még egy. Többé nem tudtam elvonatkoztatni attól, hogy ezek a pofák ott szerepelnek a festményen.
Egy másik élményem hasonló. Legkisebbik helyiségünk ajtajára évekkel ezelőtt legkisebbik lányunk néhány képet ragasztott valamiért. (Tetszettek neki, de az ő szobájában már nem volt rá hely a falon etc.) Így ha eléjük ülök, farkasszemet nézek egy, a szemmagasságban elhelyezett természetfotóval, mely kétoldalt hegyekkel körülvett horhost mutat, kis hegyi ösvényt házikóval az út mentén. Nos az útbevágásban felfedeztem egy rohamsisakos katonát, majd egy másik kisebbet. Ne kérdezd, hogy miért éppen ilyen militáns alakokat, én se tudom. Érzésem szerint valami irányítja fantáziámat (mindenkiét). Mindenki azt lát bele a kaotikus vonalakba, színekbe, ami rá valamiért jellemző.
Ide tartozik egy másik megfigyelésem is. Ifjonti korom óta rengeteget forgatom a szótárakat: nyelvi szótárakat, helyesírásiakat, szóvégmutatókat. Bizonyos kategóriájú szavak mintegy szemem elé tolakodnak akkor is, ha akaratilag egészen mást keresek. Nos érdemes elgondolkozni azon, miért éppen egy meghatározott kérdéskör szavain akad meg a szemem (a szemed), amikor egészen más miatt nyitottad ki a szószedetet.
Az elején firkáimról esett szó. Sokáig őrizgettem főiskolai jegyzetemet (egy könyvszerű füzetet használtam, ide jegyezve minden fontosat a különféle tárgyak anyagából.) Ennek a végén kezdtem el unalmamban firkálni. (Mindenki megteszi.) Élveztem, ahogyan egy-egy firka elkezdett valamilyen értelmes formát ölteni. Persze voltak a füzetben is firkáim, ezeket utóbb kivágtam, és a végére ragasztottam. Egész képtár alakult ki utóbb a rajzokból. (Ma már nincs meg, mert kidobtam valamennyi jegyzetemet). Egy pszichológusnak – vélhetőleg – valódi kincsesbánya lett volna, hogy miket láttam a rajzkezdeményekbe, s milyennek dolgoztam ki őket.
Ma már mindez mindegy és súlytalan, csupán érdekesség.
Tesztjeim ma laboratóriumban készülnek, és arra vonatkoznak, hogy a gyógyszeripar mely csodaszereivel segítsék további életemet.
Persze ettől még igazak, és a maguk módján izgalmasak is azok a tapasztalatok, amelyekről az előbbiekben beszámoltam.
Legalábbis nekem.