Mickey webnaplója

Meghallgattuk Micát, aki rádióinterjút adott projektsorozatukról, a 72 óra Kompromisszumok nélkül nevet viselő akcióiról. A műsor betelefonálós volt, többen hozzászóltak, köztük jó néhányan azt firtatták, hogy miért projekt, miért nem alkalmaznak rá magyar szót.
Legyünk igazságosak: Használunk mi elég idegen szót. Ha megfigyeled rövid bekezdésemet, szembetűnhet mindjárt  a rádió szó. Értenéd, ha azt írnám helyette, hogy hangsugárzó vevőkészülék?
Mi magyarul a rádió? Még az MRT is magyar rádió és televízió.
Mi magyarul a tévé? Távképsorozat leképező vevőkészülék? Továbblépek.
Mi az interjú. Az értelmező szótár szerint riporterrel folytatott, a nyilvánosságnak szánt beszélgetés.
Maga a riporter sem magyar szó (sajtómunkatárs, aki sokszerűen térképez fel valamely közérdekű eseményt, fotókkal, ábrákkal, beszélgetésekkel stb.).
Kompromisszum. Magyarul kölcsönös engedményeken alapuló megegyezés. Az ő akciójuk szempontjából nem jöhet számításba sem ez, sem egy másik jelentés, a megalkuvás, mert itt nem arról van szó. Inkább arról, hogy válogatás nélkül bedobják magukat a fiatalok azokba az önkéntes karitatív és szociális tevékenységekbe, melyekre meghívják őket. Most azt sem firtatom, hogy miért nem magyarul fogalmaz, aki karitatív (jótékonysági, emberbaráti), és szociális (emberi társadalommal, közösséggel kapcsolatos) munkára hív. Azért, mert mint megmutattam (zárójelbe tett kifejezések), máig nincs megfelelő rövid magyar kategória (itt: szakkifejezés) rájuk. Ugyanúgy, mint a fájl szóra sem.
Mi magyarul a  betelefonáló: (Betávbeszélő?)  
A bekezdésben használt akció (céltudatos tevékenység, cselekvéssorozat) meg igen sok értelemben használt divatszó lett. Aligha fogja értelmes magyar szó kiváltani. Gondoljunk csak a kereskedelmi akciókra.
És akkor kanyarodjunk csak vissza a bírált projekt szóra. Ezen még a legújabb magyar értelmező szótár nyelve is kibicsaklik. Megjegyzi, hogy a sajtó által használt szó jelentése Projektum (sic! [így]) Hozzáteszi még, hogy angol eredetű. Hát erre varrjon valaki gombot!
De tudjátok mit? Van egy ötletem.
Küldjétek el kommentben (itt: vélemény, hozzászólás) hogy milyen nevet álmodnátok a projekt szakszó kiváltására. De rövid legyen, mint pl. nekibuzdulás, összmunka, álomterv, , tervszerű csapatmunka, kalákasorozat stb. A csúszótervet alkalmazó összeműködés pl. használhatatlanul hosszú.
Ha sikerül kiváltani és elterjeszteni a projekt helyett valami kackiásan magyaros szóval, az jó, ha nem, akkor marad, mint az ugyancsak idegen méter, fizika és társai.

A tegnapi nappal pont került a Távlatok digitalizálására. Legalábbis részemről. A folyóirat 88 számából 87 fent van a honlapunkon. A legtovább a 32. számmal nyűglődtünk. Bevittem számítógépbe, majd többször végig kellett mennem rajta. Leginkább háromszor. Alaki pofozgatások, helyesírás-ellenőrző program, s egyszeri végigolvasás végigjavítgatás. Noha rettenetesen elfáradtam, tegnap műszak végére kb. 16^h-ra elkészültem vele. Hátradűlhettem volna a székemen, de semmi kedvem nem volt hozzá. A melegfront (súlyos felhők) közeledtére a szívemet éreztem. Valamikor nem érdekelt az időjárás, de ahogy „eljár az idő”, egyre inkább foglalkozatnak a jövő-menő frontok. Mivel kb. 270 alkalommal vonul át évente ilyen Magyarország fölött, elég sűrűn foglalkoztat a dolog. Egyszer „elvisz” az időjárás!?Ma reggel megbeszélésre mentem a szerkesztőségbe. Rajtam kívül még ketten panaszkodtak a meteorológiai eseményekre.
Mindegy. Kinyomtattam egy könyvet, kijavítottam benne a végén lévő képtár általam még korábban nem látott szövegét, ahogy kell. Igazából ezzel a mór meg is tette kötelességét.
Hazafelé jöttömben jellegzetes nyugger tevékenységeket folytattam. Vettem egy fél kiló friss kenyeret, feladtam egy csekket. A patikában kiváltottam egy negyed évre való szatyornyi gyógyszeremet. Itthon megszabadítottam őket a felesleges papírburkuktól, s szortírozva elrakosgattam őket. A hulladékot elvittem a szelektív h.gyűjtőbe, majd a postán érkezett két újabb csekkel visszatértem a postára. (Tudjátok még követni?) Ezeket feladtam, majd megsétáltattam magamat. Gyönyörű és igazán színpompás ősz fogadott a Duna-parton.
Itthon megírtam egy kommentárt az Echónak, majd felidegesedve csuklós lámpámtól (rendszeresen lekívánkozik a polcról a számítógépre), elhatároztam, hogy „hátrakötöm a sarkát”. Találtam rajta egy felfüggesztési nyílást. Keresgéltem alkalmas csavart, készítettem neki egy furatot, majd megrögzítettem a lámpát. Pillanatragasztóval pedig fixáltam a csuklóját, hogy egy szögbe beállítva maradjon veszteg. Most éppen a billentyűzetre világít. Ahogy kell.
Tücsi riadóztatott: Fussak a fényképezőgéppel az erkélyre, mert igen sok varjú érkezett. Mire kiértem, jó távol gubbasztottak. Azért két képet csináltam róluk. Még tartozom azzal, hogy digitális képet készítsek két analóg fényképezőgépről. Ezeket kaptam, de nem tartom meg őket. Csak a gyűjtők foglalkoznak keskenyfilmes masinákkal. Ezek is ott fognak kikötni.
Ha ezzel kész vagyok, nekiugrok olvasni három könyvecskét, mert véleményemre kíváncsi a kiadó.
Akkor hát munkára.

Egyik blogger társam, Bikfic, évek és emlékek néven posztokat vár egy körtől, akik hozzá bejentkeztek. Én is. Most az általa kért év 1968. Íme, amit küldtem a gyűjtóblogba:
Mikor én még legény voltam
A kapuba kiállottam
Egyet-kettőt kurjantottam
Mindjárt tudták, hogy én voltam.
(népdal)
No nem egészen, de lényegét tekintve ez történt velem is.
Életem legszabadabb korszakát éltem. Nappali főiskolás koromban. A még elköteleződés nélküli társkeresés lengte be  ezt az időszakot. Nem kurjantottam, de a szünetekben előkaptam szájharmonikámat, kirándulásokon a gitárt, és lubickoltam a létezés időtlen valóságában. Akkor már kezdtem megismerni őt, aki később a feleségem lett.
Bejártunk tanulni. A társaság kedvéért? A kötetlen dumcsizgatások miatt? Ki tudja. Vélem, mindezekért együtt.1968-ban kicsit oldódik a belpolitikai nyomás. Indul az Új Gazdasági Mechanizmus nevű tákolmány, mely akkor igen nagy port vert fel (olyat mint később a peresztrojka). Arról volt szó, hogy a központi tervlebontásos módszert felváltotta az egy kicsit decentralizáltabb vállalati tervezés. Az árképzés is helyben történt meglehetősen sok megkötéssel. Kötött árak, maximált árak, szabad árak. Némileg az üzletformák is változgatni kezdtek. Önkiszolgáló boltok nyíltak. Hogy mit jelentett ez, próbálom két példán bemutatni. Kaptam egy orosz kéziszerszámot. A szerszám vasába öntve találtam az árát: 4p. 16ҝ: négy rubel 16 kopejka. És ez volt az ára a moszkvai GUM-ban, és Kamcsatkán is, függetlenül attól, hogy az országnak melyik részén készült, és hányszor tették más fuvareszközre közben. Vagy tíz évvel később még ugyanezt találtuk az NDK-ban: A hegy tetején lévő étteremben a torta ára ugyanaz volt, mint a restiben vagy Berlin közepén.
Más. 1968. A Prágai Tavasz, majd ősszel a Varsói Szerződés tagállamainak a bevonulása. Mi magyarok is ott tébláboltunk, talán így köszönve meg a csehszlovák államnak a négy vagon gumibotot, melyet állítólag 1956-ban küldött a baráti Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megsegítésére. De vissza a főiskolához. Még nem volt „beadandó”, akkor még házi feladatnak hívtuk. Volt viszont zéhá, mely helyben készült (zárthelyi).
Találtam otthon egy könyv vastagságú üres füzetet, egész évben ezt hordtam magammal. Minden tárgy kapott egy-egy részt, ahova jegyzeteltem a hallottakat. Akkoriban szerettünk sakkozni. Volt rá alkalom, hogy reggel előszedte padtársam a minisakkot és egyfolytában játszottunk ebédig. Közben néhányszor kicsöngettek, meg becsöngettek, a tanárok váltották egymást, mi meg rendületlenül sakkoztunk. Azért a „fél eszünk” jelen volt, a szaktárgyakra is figyeltünk.  
A vizsgák.
– Teát ittam este, egész éjszaka jogot tanultam. El se tudtam aludni, bár egyre kevésbé voltam „jelen”. Reggel kábán indultam vizsgázni. Útközben egy antikváriumban vettem két National Geographic-ot. Azokat nézegettem. Ladys first – szólt az egyik képaláírás. Menetelő szarvasokat mutatott. Az állatcsorda előreengedte a nőstényszarvasokat valóban.
Nos, megérkeztem. A szokott zsongás fogad.
Megőrültél? Képes újságot olvasol? Már ötöt rúgott ki a prof! Képzeld, a leglinkebb tétel az első, mely sokkal szélesebb papírcsík mint a többi. De mindenki azt húzza. A többi meg rohadt nehéz – mondták el egy szuszra.
– Ki akar bemenni, kérdeztem?
– Senki, jött a válasz.
– Jó, majd én megyek.
Bementem.
Az első padban ülök szemben a katedraasztallal. Előttem a tételek.
– Húzzon egyet, szólított fel a prof. Én meg nézem a három vékonyka papírcsíkot. Észrevette a prof hezitálásomat, és egy laza mozdulattal elém söpri az egész kupacot mondván: - Igaza van, az a néhány tétel már nem igazán választék. Kihúztam a legszélesebbet. Csakugyan az első tétel. A könnyű. Eldaráltam neki. Ő még rákérdezett a teleki szolgalomra. Azt is vágtam. Elég hamar végeztünk. Jövök kifelé.
– Na mit húztál?
– Az egyes tételt. Kaptam egy ötöst – mosolyogtam.
– De szemét vagy – kedveskedtek a haverok.
Alig tudtak napirendre térni az eset fölött a vizsgára várakozók.
Még 3 vizsgáról röviden.
1. Lélektan. Rám néz a pszichológus. A lélektan felosztása lesz a tétele. Előszedtem zsebemből az általa írt könyv tartalomjegyzékét, melyet azért téptem ki, hogy legalább a könyv szerkezetéről legyen fogalmam. Igazából tartalmazta a felosztást. Sorolom neki. Benne volt, amit kérdezett. Máig nem értem, miért adott négyest. Hisz a könyvet ő írta.
2. Gazdasági földrajz. Ide estefelé kerültem be. Addigra már kiszórt elég sok kollégát a tanárunk. (Egyik vizsgázótól megkérdezte: hány köbméter fát dolgoznak fel évente Magyarországon? Az rávágta: kb. 100 köbmétert.
– Dohányzik? Kérdi a tanár.
– Igen, válaszolta a vizsgázó.
– Kolléga, akkor magának a feldolgozott fából egy szál gyufa se jutna a rágyújtáshoz. Persze kirúgta)
Nos bekerülök. Rám néz. Magyarország vízrajza.
Előttem a padban a vízrajzi térkép. Felírom a két nagy folyóba jobbról és balról beömlő mellékfolyókat. Bölcsen megnevezem három nagyobb tavunkat. Még megkérdezi az üres térképre bökve: innen mit szállítanak vízi úton. Mondom: kőolajat. Mire ő: ötös.
3. Államvizsga. A tételek alapján összeszedem a jegyzeteket. A kupac kb. 80 cm magas. Mondom magamban: Ezt a kásahegyet nem rágom át. Ha olyan hülye vagyok, hogy az itt eltöltött évek kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy továbbjussak, akkor bukjak meg. Ettől kezdve többé nem foglalkoztam a tételekkel. Nem is volt rá szükségem. (Persze voltak kevésbé izgalmas vizsgáim is, több-kevesebb sikerrel, de azokkal nem untatok senkit.)
A diplomát megkaptam, soha nem kérte senki (munkahelyem személyzetise megkért, hogy írjam fel egy papírra a sorszámát, és vigyem  be hozzá). Csak én tudtam, miből hányasra vizsgáztam. Később már engem se érdekelt. Mivel ma nyugdíjas éveimet töltöm, nyugodtan kidobhatnám minden végzettségem írásos dokumentumát. A zenei bizonyítványtól a menedzsmentvizsgáig, s az összes elvégzett tanfolyamról szólót.

Kit érdekel ez ma?
Meg tudná mondani valaki, hogy miért nem szabadulok meg tőlük?           
Talán identitásom részei, kupálódásom fázisainak igazolásai?
Nem tudom.
Súlyuk ma már semmi.
Hogy miért őrzöm őket? Egy anekdotával válaszolok. Öreganyám megkérdezte egyik unokáját: Milyen lett a bizonyítványod? Alig négyes – válaszolta az uncsi. Nahát, én mindig tiszta kitűnő voltam – horkant fel a nagyi (lám mire jó a bizonyítvány: Megnéztük, sose volt kitűnő. Csupán emlékezete szépítette meg eredményeit.). – És mi lett belőled? – kíváncsiskodott az unoka. – Mi lett? Hát nagymama. Mire a kislány: – Ha tehát nagymama lett belőled, minek tanultál egyáltalán? Különben nem lehettél volna nagyi?

„A világ most nehéz időket él át. A fiatalok csakis magukra gondol­nak. Nem tisztelik szüleiket és az öregeket. Mohók és türelmetlenek. Úgy beszélnek, mintha csakis ők tudnának valamit, és amit mi bölcsességnek tartunk, azt ők értéktelen ócskaságnak tartják. Ami a lányokat illeti, ki­hívóak, és nincs bennük szerénység. Sem a beszédmódjukban, sem a viselkedésükben, sem ruházkodásukban nincs semmi nőiesség..."

Mindez, mennyire mainak hangzik. Pedig ezeket a sorokat nem ebben az évszázadban írták. Remete Péter [mások szerint kortársa: Damiani Szent Péter] jegyezte fel – 1050-ben!
Az idézet a legfényesebb bizonyítéka annak, hogy nincs új a nap alatt. Bizony, szinte nincs.
Sokakkal ellentétben én szeretem olvasni a szellemes – bár kétségtelenül pesszimisztikus hangvétellel megfogalmazott – Prédikátor könyvét.  
A prédikátor egész könyvén végigvonul a „minden hiábavalóság”, minden csupa „szélkergetés”, minden csak hiúság gondolata. Már indulásában is ezt erősítgeti: „Nemzedék elmúlik és nemzedék érkezik, a föld pedig mindig megmarad… Mi az, ami volt? Ugyanaz, mint ami lesz. Mi az, ami történt? Ugyanaz, ami ezután is történik, és semmi sem új a nap alatt. Senki sem mondhatja, ’Íme, ez új’, mert megvolt az már azokban az időkben, amelyek előttünk elmúltak.” (Préd 1,1skk)
No, nem fogom idemásolni az ószövetségi könyvet. Olvassa el mindenki, akit érdekel. A prédikátor mindenesetre kb. 2300 évvel ezelőtt fogalmazta meg könyvét. Jót mosolygok kifakadásain, megállapításain, bár a végén igen megkomolyodik és kinyilatkoztatja: „Féld azt Istent, és tartsd meg parancsait” [mert ez az egy nem hiábavalóság – teszem hozzá.]
A poszt elején idézett kifakadás csak azt példázza, hogy minden időkben voltak bezzegező öregek, akik mind úgy tudták, hogy az ő idejükben mások voltak még a fiatalok.
Jókat mosolygok rajta.
***
Ma nem sok ambícióval láttam a sétámhoz. Elvitettem magamat az Árpád-hídra, aztán fotózni kezdtem (volna, ha nem mondta volna az akku az első képnél azt, hogy csekk). Most töltőn liheg az akku, én meg nem tudok újabb felvételt mutatni.
Sebaj! Kárpótlásul egy kis nyelvészkedéssel élek. A Siemens-vonatokon hangszóró tudatja, hogy a szerelvény ajtajai automatikusan csukódnak.
Nekem furcsaságos ez az „ajtajai”. Nem is találtam meg ezt a szóalakot a MHSZ-ben (Magyar helyesírási szótár). A nyilvánvaló „ajtói” formában szerepelt – helyesen. Az ajtajaiban van egy logikai geller. Ha egy szobának egy ajtója van, akkor e szoba ajtaja vagy nyitva van, vagy csukva. A szókép (ajtaja) arra utal, hogy nincs neki több, csak egy. Ha több volna, akkor ajtói volnának. Ha viszont azt mondom, hogy ajtajai, akkor egyszer azt nyilvánítom ki, hogy egy ajtaja van, majd erre vetítem, teljesen szabálytalanul a „mégis több van neki”-re utaló „-i” jelet, a többes szám jelét.
Ugyanilyen ficamos volna több szakajtóm lévén szakajtaimról beszélni, kocsihajtókból több lévén kocsihajtajaimról szólni, s nyomdagépeim lévén sajtajaimról elmélkedni. Helyesen ezek rendre: szakajtóim, kocsihajtóim, sajtóim.
Egyetlen hasonló szöveget hallottam gyerekkoromban. A gyerekszáj így szólt: Megmondalak „tégeteket”. A tégedet és a titeket (benneteket) egybevonásáról van itt szó. A megmondó feltehetőleg menet közben meggondolta magát, és a kimondott szó közepén váltott többesre. No de hát kisgyerek volt. 
A nyelv persze nem logikus, és ember meg nem mondja, hogy miért koszorúzok, és köszörülök, ahelyett, hogy koszorúlnék, és köszörűznék.
A tömérdek furcsaságból még egyet vázolok. A norvég ski-ből rövidült a magyarban a sporteszköz sí alakra. Aki használja ezt az eszközt, az vagy síl, vagy sízik. Mivel a síl lehetetlenül gnóm és szokatlan forma, így sokak a síel – kötőhangzós –formát alkalmazták az idegenből származó ski igeként való használatára. Ez csaknem kimondhatatlan és suta. Nem így a sízik, mely már elég szabályos volna, de senki nem tudja megmondani, hogy mitől lett ikes ige, mely a magyar igék egy részének a sajátja. Én se tudok jobbat, minthogy a síz ugyanolyan túl rövid, ezért éppolyan suta igealak volna, mint a „síl”.

Ma kilátogattunk a 301-es parcellához (is), merthogy szokásosan rokonaink sírját kerestük fel. És ha már itt jártunk…, akkor…
Készítettem is néhány felvételt a mártírhalált haltak kopjafáiról, az október 23.-i ünnepség keretén belül díszelgő katonákról, és az érkező motorosok első rajáról (út közben egy másik sokadalommal is találkoztunk, immár rendőri felvezetéssel közeledtek.)
Mindez méltó volt, talán itt-ott szép is, mégse hozta a lényeget.
56 lényege bennem él. Olyan eszményien, ahogyan akkor, tíz évesen megéltem a kivívott szabadságot. Alighanem attól lett bennem még kontrasztosabb, mert időközben a megtorlások végrehajtói iránt teljes ellenszenv alakult ki. Senki ne csodálkozzon rajta.
Itt egy megnyirbált szabadságú nép, egy ellenséges tenger közepén. Magára hagyva. Fojtogatói visszatelepedtek, a nyakára ültek. USA, Európa és az ENSZ hallgat. S tudjuk: bűnösök közt cinkos, aki néma.
Ekkor még nem tudjuk, hogy az USA és a SZU megegyezett arról, hogy fenntartják a status quót, azaz az oroszok azt csinálhatnak velünk, amit akarnak. Ekkor még azt se tudjuk, hogy Spanyolországból tízezrek kívántak mellettünk harcolni, s azt se, hogy az USA ellehetetleníti megindulásukat. Ekkor még nem tudtuk, hogy Albert Camus szégyelli magát Európa helyett, és vádló sorokat ró papírra a magyar szabadságharc mellett, Európa közönyössége ellen. Ekkor már beleszagoltam a szabadság levegőjébe, és a 89-es fordulatig nem éreztem, amit 56-ban igen: hogy jó magyarnak lenni.
Utálom hallgatni az 50. évforduló eseményeiről elhangzó értékeléseket. Még mindig nem tiszta a megfogalmazás. A tévében elhangzanak kettős igazságokról szóló megnyilvánulások. Nem hiszek benne. Több ezer, állig felfegyverzett rendőrt – az országból, s ki tudja, még honnan – nem vezényelnek egy helyre csupán azért, mert még az is előfordulhat, hogy a megemlékező tömeg elragadtatja magát.
Ezek a valakik megtorolni érkeztek. A tévé közvetítette vérlázító brutalitásukat. Nem létezik, hogy maguktól verték össze honfitársaikat, avagy ki tudja, milyen társaikat.
Bizony-bizony – csak a vak nem látja: megrendelésre történt a kegyetlenkedés, és ezzel nem nézett még szembe a nemzet.
Mikor fogunk róla igaz szavakat tanítani a történelemórán? Vagy csak a vérvörös csütörtök tekinthető valóságnak? A közelmúlt véres megtorlóakciója nem?
Még meddig nem?

A Koch Sándor (1925–2009) virológus 80. születésnapjára készült Festschrift került a kezembe. Ezt az urat volt szerencsém ismerni. A szerkesztőség közelében, a Sodrás utcában élt hatalmas könyvtárral rendelkező lakásában. Ide gyűjtötte össze a Sodrás-klubnak nevezett kompániát. Sokat sétálgatott az utcában, s köszöngettünk egymásnak. Tudta, hogy ki vagyok, és én is tudni véltem, hogy ki is ő. A pesti és szegedi piaristáknál végezte középiskoláit, majd  az életet és a világot mint olyat nagy tisztelettel emlegető kutató mikrobiológus lett, aki – többek között – legyártotta hazánk számára a gyermekbénulás elleni vakcinát. (Itt említem meg, hogy egykori osztálytársam, Csapó Jóska is ennek a betegségnek az áldozata lett egykoron, talán az ötvenes évek végén, vagy a hatvanasok valamelyikében.)
A mindenkori „káderpolitika” ellene dolgozott Koch Sándornak, mégis – kitűnő képességeinek és szorgos munkájának, kitartásának köszönhetően – nagy értékekkel gazdagította szaktudományát, és mindazokat, akik előadásainak részesei lehettek. Egy időben a II. kerület alpolgármesterének is megválasztották. Élvezetes tanulmányai megtalálhatók a könyvtárakban, és egy részük olvasható az interneten is.
Koch professzor a természetes élet híve volt, aki előnyben részesítette a focit a számítógéppel szemben, és a hógolyózást a konditeremmel szemben. Most ismerkedem művével, mert mától egy kicsit több időm van rá.
Élvezettel olvasom irodalmi kitérőkkel gazdagon fűszerezett előadásainak írásos lenyomatát, és mindenkit buzdítok, hogy vegye a fáradságot, vegye kezébe írásait, szépséges és szellemi csemegékkel meghintett, felszabadító gondolatait.   
Most még a poszt-írást is felfüggesztem, mert szeretnék tőle idézni eredeti mondatokat. Nagyon közel érzem magamhoz gondolatiságát, miközben kellő alázattal be kell vallanom: közelébe se jöhetek az ő kvalitásaihoz, legalábbis azon a szakterületen nem, melyben ő olyannyira otthonosan mozgott.
Most tehát engedjetek hozzá.
Köszönöm.
* * *
Ízelítő a kötetből:
A hangvételéről:
„[a brünni szerzetes]Mendel megfigyeléseit matematikai formulákba öntötte, s a valószínűségszámítás elveit alkalmazva rájött, hogy az öröklődés diszkrét jellegű elemi egységekhez kötődik. Sajnos jóval megelőzte korát, s így felfedezésével a maga idejében inkább Istent szolgálta, mint a tudományt, s elismerésére már csak akkor került sor, amikor örök boldogságához az már semmit sem adhatott hozzá.”
Szellemes okfejtése:
„A sejt nem lehet ’tökéletesen rendezett’, mert ez esetben környezetétől teljesen független kellene legyen, ami önellentmondás, lévén a sejt nyílt rendszer. [De] a sejt nem függhet teljesen a környezetétől, mert akkor nem lehetne saját, specifikus szerkezete, ami ismét önellentmondás lenne. Eszerint a sejt léte – az élet – éppúgy összeegyeztethetetlen a tökéletességgel, mint a ’tökéletes tökéletlenséggel’, azaz az élet (mint minden egyéb reális rendszer) létének alapja a korlátos tökéletlenség.”   
Egy meghatározás:
„Univerzumunk sugárzásból áll, amelyben csekély részben atomos anyag – ’szennyezés’ is van.”
Egy levezetés:  
„E csekély mennyiségű atomos anyag közel 90%-a H, 9%-a He, azaz a két legegyszerűbb atom alakjában van jelen. A magasabb rendszámú atomok mennyisége alig 1%. Még ritkábbak az óriásmolekulák… Az eddig becsülhetően élt és ma élő összes ember tömege kb. 5x10¹⁴g, vagyis az Univerzumból emberré vált anyag nem több, mint 10^-42 rész… szinte felfoghatatlanul kicsi arány… Ez a tény informatikai szempontból igen izgalmas problémát vet fel…. Az egyedi ember, egyetlen és megismételhetetlen példánya egyszerűen felbecsülhetetlen informatikai érték, függetlenül attól, hogy A. Einsteinnek, vagy Tóth XXII. Jánosnak hívják. Itt kell rádöbbenjünk arra, hogy micsoda téboly az emberölés és az embert pusztulnihagyás minden formája… Másfelől az is igaz, hogy az ember puszta elemi anyagainak (C, O, N, H, P, Na, K stb.) értéke még az inflációs árak mellett sem éri el a kb. 50 forintot… Az ember, tehát nyilván nemcsak egy ’híg vizes oldat egy bőrstanicliben’, ahogy …biokémikus humorizált, kissé cinikus formában.”    
„Az ember, ha így nézem, szinte tiszta szellem (némi kényszerű anyagi nyűggel, ha meg úgy nézem, bizony nemegyszer alig jobb, mint az a bizonyos ’szőrtelen majom’.” (Itt a monista és dualista szemléletmód különbségeire utal.)  
Folyt. köv.

Immáron befejeztem a Távlatok 3–4. száma helyett kiadásra kerülő Bangha Béla jezsuitáról szóló könyv korrektúráját. Háromszáztíz oldalon több ezer lábjegyzettel megspékelt, több nyelvű idézetektől tarka írás ez, melyre három munkanapom volt.  Nem unatkoztam. Azzal együtt megvallom: bizonyos mértékben még élveztem is.
Mivel a rend szolgálatában másfél évtizedet töltöttem, szellemi csemegeként hatott rám Bangha abszolút jezsuita életvitele, önértékelése, mások értékelése az ő szemüvegén keresztül, mert felismertem benne „a” jezsuitaságot, annak az esszenciáját érzékeltem, amit közöttük élve magam csak megerősíthetek. Vagy inkább megfordítva: a könyv, mely nagyjából Bangha naplójegyzeteire épült, megerősítette bennem azt a képet, melyet a Társaságról alkottam magamnak. Itt nem a személyek a fontosak, hanem a belső-külső vívódás, harc. Az állandó kontroll: Vajon teljesítem-e azt, amire teremtve vagyok.
Mit jelent szerzetesként szembenézni a végső kérdésekkel? Jezsuiták egymás közt, jezsuiták és világiak, jezsuiták és a klérus, a hierarchia  stb.
Lám, lassan recenzió készül, pedig nem azt kívántam írni, csupán a legfontosabb reflexióimat megosztani veletek.
Most jött el az a pillanat, amikor hátradőlhetek a székemben. Egyik visszatérő munkám, egy havilap korrektúrázása megszűnt. (Bevallom, már régóta reménykedtem benne, hogy így lesz, és ennek egészen önös szempont lapult meg a hátterében. Minden hónapban szabaddá kellett tennem egy szűk hetet, mert nem tudtam, hogy azon belül melyik délutánomat igényli a munka. Kb.  67 A/négyes szöveg javítgatásáról van szó. Egy szűk műszakot kell számolni rá.
Ha már a munkával kapcsolatban kezdtem elmélkedni, hadd írom ide: fokozatokban szabadítottam fel magamat alóla. Már több mint 4 éve nyugdíjas vagyok. Három évet teljes állásban hozzámunkálkodtam. Idén, tehát a 4. évben először félállásúvá minősíttettem, aztán kértem és kaptam ugyanezt a feladattömeget távmunkába. Idén annak is vége szakad.
Egyre több időm szabadul fel.
Most csaknem mindennap járok egyet a környéken.
Lehet, hogy januártól nagyobb felfedező utakat fogok tenni?
Lehet.
Munkám természetesen még van. Pl. a 32. Távlatok digitalizálása is rám vár. Az alapanyagot gépbe vittem, s most feldolgozása következik. Majd egy könyv korrektúráját végzem el. Messzebb még nem látok. Nem is vagyok kíváncsi a jövőmre.
A parafa dugó se tudja, hogy a káosz-jellegű folyamat során mikor, hová ér a patakban úszva. Reménye arra irányul, hogy egyszer csak e tengerben köt ki. Erre jó esélye van. A többi meg nem számít. Elakad – továbbúszik – partra vetődik – továbbúszik.
Ma is megsétáltattam magamat a jó levegőn. Néhányat fotóztam is, mert az kötelező. Megvallom nemigen találtam témákat, így kevés kép készült. Rámentem az adódó sárga-kék komplementerek együttfotózására, amennyire alkalmam nyílt rá. Mindjárt megnézem, milyenek lettek a „szülemények”.

Újabban felmerült az egyházban, hogy Krisztus mindenkiért vagy sokakért ontotta-e a vérét. A vélemények summázata: sokakért – de mindenkiért értelemben. Mielőtt bárki vitatkozna erről, közlöm, ez most nem fórum, és  kedvem sincs vitázni. Vita nélkül fogadjátok el, amit írtam.
Bennem  már régen felmerült, hogy bár a boldogságos Szűz a magyarok Nagyasszonya (Ezt se vitassátok.), mégis tudomásom szerint számos ország, mit ország, földrész tekinti Szűz Máriát pátrónájának. A sokat tudó interneten találtam egy angol nyelvű felsorolást, mely részletezi, hogy mely országok tekintik pártfogójuknak Máriát, Istennek szent anyját. Kapásból rávágom, hogy nem teljes a lista, merthogy nem volt köztük Szlovákia védőszentje, a Hét fájdalmú Szűz Mária. Nyilván előfordulnak egyéb hiányosságok is.
Arra azonban elegendő a felsorolás, hogy rávilágítson, kb. 50 földrajzi térség tekinti kifejezetten a Szent Szüzet patrónájának. Nagyon pozitív, hogy a világ országainak jó része a Szűzanya oltalma alatt áll. De sietek megjegyezni, hogy e sok országon kívül minden országban vannak tisztelői Máriának, akik rendszeresen kérik az ő közbenjárását, és oltalmát.
Ráadásul 26 évvel ezelőtt, 1984-ben II. János Pál a világ püspökeivel együtt felajánlotta a világot Mária Szeplőtelen Szívének.
Tehát mára az egész világ az ő oltalma alatt áll.
Eme rövid bevezetés után mégis hadd soroljam fel azon földrészek és országok neveit, melyeket megtaláltam a neten:          
Földrészek
Ausztrália, Miasszonyunk Mária, keresztények segítsége
Dél-Afrika, Mária mennybevétele
Dél-Amerika, Guadalupei Miasszonyunk
Közép-Afrika, A legtisztább szívű Mária
Közép-Amerika, Guadalupei Miasszonyunk
Latin-Amerika, Guadalupei Miasszonyunk
Államok:
Albánia, Mária, a jó tanács anyja
Angola, A legtisztább szívű Mária
Arábia, Arábiai Miasszonyunk
Argentína, Lujáni Miasszonyunk
Bolívia, Copacabanai Szűz Mária, Kármelhegyi Szűz Mária
Brazília, A Szeplőtelen Fogantatás
Chile, Kármelhegyi Miasszonyunk
Costa Rica, Angyaloknak Nagyasszonya
Dominikai Köztársaság, Irgalmas Szűzanya
Ecuador, A legtisztább szívű Mária
Egyenlítői-Guinea, Szeplőtelenül Fogantatott Mária
Egyesült Államok, Szeplőtelenül Fogantatott Mária
Franciaország, A mennybe felvett Mária
Fülöp-szigetek, Szeplőtelenül Fogantatott Mária
Haiti, Állandóan segítő Szűz Mária
Honduras, Suyapai Miasszonyunk
India, Mária, India Patrónusa
Jamaica, A mennybe fölvett Mária
Kína, Mária, Kína királynője
Kolumbia, Chiquinquirai Mária, Szűzanya
Kuba, Könyörületes Miasszonyunk + Virgin de Regla Virgin de Regla
Lengyelország, Mária, Lengyelország királynője
Luxemburg, A szenvedők vigasza, Mária
Magyarország, Mária, Magyarok királynője és Nagyasszonya
Mexikó, Guadalupei Miasszonyunk
Mongólia (belső), Szeplőtelenül Fogantatott Mária
Nigéria, Mária, Nigéria királynője
Olaszország, Messinai Szent levelek Nagyasszonya
Palesztina, Mária, Palesztina királynője
Paraguay, A mennybe felvett Szűzanya
Portugália, Szeplőtelenül Fogantatott Mária
Puerto Rico,Mária, az isteni Gondviselés Szűzanyja
San Salvador, Mária, a béke királynője
Srí Lanka, Szeplőtelenül Fogantatott Mária
Szlovákia, Hét fájdalmú Szűz Mária
Tanzánia, Szeplőtelenül Fogantatott Mária
Új-Kaledónia, a mennybe felvett Mária
Új-Zéland, Mária, a keresztények segítsége
Uruguay, a Boldogságos Szűz Mária
Venezuela, Coromotói Szűzanya
Zaire, Szeplőtelenül Fogantatott Mária.

Mai képeim (4) zárják az új mappa-albumot. Holnap újat kezdek Tanúim vagytok
Egy érdekes adalék a tegnapi felvételdömpinghez. Megtaláltam a neten a lócitromszerű (egyebekben ehetetlen) termésű fa rendes nevét (Narancseperfa) és a fa történetét. Egyszer, egy télen a Margit-szigetet két és fél méteres jégtáblák zúzták. A legtöbb fa tönkrement. Ez az általam összevissza fényképezett fa tanúskodik róla megroggyant állapotában és törzsének sérüléseivel. Ettől kapta címét, könyöklő, és két kép, mely arról szól, hogy szobrászok megirigyelhetnék, amit a természet művelt. E sorsűzte fa látványa lám, engem is megihletett: körbefényképeztem.
* * *
Naplófunkciók
Ma egy nagyon találó megfogalmazásra bukkantam munka közben. Philippe Lejeune szerint a naplók funkciói (és hadd terjesszem ki korunk netes változatára is: a blogra gondolok természetesen):
kifejezési lehetőség – elmélkedés – emlékezet – az írás öröme.
Tökéletes. Kezdem a végével.
Hát nem öröm az írás, amikor ilyen frappáns mondandóm adódik?
Az emlékezet gyökereink hangoztatása, ami nélkül nem létezhetünk, identitásunk része! Ma retro néven fut.
Elmélkedés? Az is. Valamit tapasztalok, ez gondolatsort indít bennem. Sokszor nem is sejtem, mire fogom végezni az írást, mert az írás találja meg formáját. (Ugyanúgy, mint a fotótémák. Néha rám törnek, néha törnöm kell a fejemet, hogy mit kapjak lencsevégre.) Tehát valamiféle témaelemzés, valamiről elmélődés, fejtegetés, vagy éppenséggel kroki, esszé, ritkán tanulmány, ahogyan a téma megkívánja.
Kifejezés. Ha nem érezném, hogy képes vagyok pontosan azt leírni, amit akarok, nem merném megkockáztatni, hogy mások idejét raboljam ürességekkel.
***
Utoljára hagytam, bár a maga nemében páratlan. Nászomék ma eredményesen újraindították a Foucault-ingát a helyi (szombathelyi) székesegyházban. Az eseményre kiszállt a tévé is. Tudományos előadás is elhangzott. Sokat dolgoztak rajta a szervezők, hogy sikerüljön, ami egyszer már ott megvalósult. Még megtekinthető két napig. 130 éve mutatkozott be az ingakísérlettel Kunc Adolf Sz.helyen. Akkoriban (XIX. sz.)  mindössze hárman tudták kivitelezni a kísérletet. Foucault, K., Onnes és Kunc Adolf két tanítványával: Gothard Jenővel és Gothard Sándorral.
***
Ráadás. Ma utánanéztem, hogy a Názáreti Máriát hány földrész és ország tekinti pátrónájának. Nem hiszem, hogy mindet megtaláltam, de 47 ilyet találtam. Egy kis összerendezés után lehet, hogy megosztom Veletek. Emlékezetem szerint Szlovákia nem szerepel köztük, pedig a Fájdalmas Szűzanya annak az országnak a védőszentje. Talán még nem volt önálló állam, amikor a felsorolás készült. Nem tudom. címmel.

Ami kevés:
Neten olvasom: A Youtube-ra feltöltötték John Cage, avantgárd zenész híres művét, a "Four, thirty-three"-t, ami nem más, mint 4 perc 33 másodpercig tartó csend. Azonban a szerzői jogvédelem résen volt: "a videó olyan hangsávot tartalmaz, amelynek használatára WMG nem jogosított fel. A hanganyagot letiltottuk." Ennek eredményeként a csend helyett csend hallható az anyagon.
A hírhez kommentet fűztem: „Nem oszt nem szoroz, mert bárhányszor nulla hang, az nulla. Az osztás meg szóbe se jöhet, mert mint matematikából ismeretes: nullával nem osztunk.”  
Ami túl sok:
Jaj,jaj, ma az esőgyanús időjárás ellenére megjártam a Margit-szigetet. S a témák tengere ingerelt: nyomd már meg az exponáló gombot. Én megnyomtam… de hogy ennyiszer?
Most aztán mit tegyek fegyelmezetlen szememmel s kezemmel? Kutatnom kellene, hogy egy átlagos kutya egy sétáltatás alatt hány fát jelöl meg. Mivel kutya helyett viszem magammal a fényképezőgépet, magamnak is annyiban kellene maximálni a felvételek számát, mint kutyásnak a „jelölés”-számot.
Amíg egzakt anyagom nincs, tíz-tizenötre taksálom kutyalegeltetésenként, különben a kutya kiszárad.
Vagy tévednék?
Mindenesetre megpróbálom selejtezni a készült mai anyagot. Kívánjatok nekem hozzá szigorú önkritikát.