Mickey webnaplója

Tegnap, amikor sütött a nap, a dunsztos, 23 fokos hőségben meg lehetett fulladni. Ma vigasztalanul esik az aranyat érő eső, 15  fok van és borús ég, kellemetlenül hideg.
Ma azonkívül országos métabajnokság is van a Szentjánosbogár Egyesület szervezésében. 
Ma reggel óta nélkülözzük Mica társaságát, aki angol középfokú nyelvvizsgára indult, és csak estefelé tér vissza. Eredményhirdetés pedig jó húsz nap múlva. Addig kiméricskélik, mit tudott mit nem, mit kellett volna tudnia, s mit nem. Ez Európa.
Azért hangsúlyozom, mert bár tegnap négy könyvet vettem ki a Platán-könyvtárból, ma mégis az elkezdettet olvasom. A Szent István Társulat kiadásában megjelent pásztorok sorozaton belül is a Német László nagybecskereki püspökkel készült interjúkötetet.
Nos, mint verbita bejárt néhány földrészt.
Tud 7-8 nyelven kommunikálni,
Lengyelországban képezték ki, meg Horvátországban, utána Rómában.
Ettől kezdve meg ő kezdett másokat kiképezni.
Elkerült többek között a Fülöp-szigetekre is. Az ottani élményeiből vágtam ki ezt a jellegzetes snittet:
„Vissza kellene térni arra, amit a II. vatikáni zsinat mond: két pilléren áll a kereszténység és a katolikus egyház. Ezek: Isten igéje és Krisztus teste.  Mindkettőben Krisztus van jelen, az igében, valamint a kenyérben és a borban is. … Fülöp-szigeteki tanulság, hogy a formák nem a legfontosabbak. Vedd lezserül az életet! Take it easy, mondja az amerikai. A cebui segédpüspök, aki felelős volt az egyetemért, évente kétszer összehívott bennünket. A tengerparton találkoztunk. Megbeszéltük a feladatokat nagyjából egy óra alatt, utána elmentünk fürödni, addig a segítők csapata elkészítette az ebédet, ettünk, újból csevegtünk egy kicsit, és a végén volt a mise. A többség térdig érő rövidnadrágban volt, a segédpüspök is. Azon se akadt fenn senki, hogy ott miséztünk, ahol előtte ettünk. Hihetetlen szabadságérzet. Aki egyszer misszióban dolgozott, nevetve nézi a protokoll és a külső elvárások burjánzását az európai egyházakban, meg azt a hihetetlen hidegséget, ami nálunk a templomokban uralkodik. És itt nem az időjárásra gondolok.”
Vagy:
„Kevés a pap. Jártam olyan helyen, ahol évente egyszer volt mise. Vannak képzett bibliaolvasók, vagyis közösségvezetők, akik a püspöktől kapják a megbízólevelüket. Vasárnap összejönnek a templomban vagy másutt, megvan, hogy milyen szövegeket kell olvasniuk, megbeszélik, közösen imádkoznak, és megvolt a közösségi élet.” 124. o.
Persze a kép sokkal összetettebb. Az olaszok fegyelme és a skandinávoké kissé elüt egymástól. Újra csak a könyvet idézem: „Ostia mellett volt egy 15 000-es plábánia, ahol Don Vincenzo volt a plébános. A hívek átlag életkora 34 év volt. A plébános áldott jó pasztorális tehetséggel megáldott ember. A templom közepén volt az oltár, és körben, mint egy római teátrumban ültek a hívek …
Több mint száz (!) csoport működött a plébánián.
Meghívott mindig az egyháztanácsi ülésekre. Este hétkor kezdődött, éjfélkor mondta, hogy most már fejezzük be. Én azt hittem, hogy megölik egymást, olyan eleven beszélgetés, vita folyt. Éjfélkor befejezték, akkor kettőig még kávézás. Missziós csoportjuk is volt, melynek tagjai látogatták az újonnan odaköltözötteket, volt egy csoport, amely a betegeket karolt fel és így tovább.” (105, 106. o.) 
Itt abbahagyom.
Azt hiszem, szerencse, hogy nem vagyunk egyformák:
Varietas delectat.

A mai napról néhány szóban.
A nap munkában telt miséig, majd utána is egy darabig.
Egy látcsőből kioperáltam 3 kisebb-nagyobb nagyítót.
Elgondolkoztam azon, hogy hányféleképpen lehetne laposra hajtható fém könyvtámaszt készíteni, forgalmazni. Egyetlen előnye az volna, hogy „lapra szerelve” lehetne hazaszállítani a boltból. Volna értelme néhányat itthon is használni. Jelenleg egy kiskockakő támasztja meg a polcon a szélső könyvet.
Ma garnéla-levest ettem, majd vettem egy üveglapot a frigóba a törött helyére, mert elegem volt már belőle, hogy nem terhelhető igazán és kinézetre is snassz a polc.
Koradélután, de még az esős idő beállta előtt (merthogy a délutáni esők övébe tartozunk már egy hete) elzarándokoltam a helyi könyvtárba, hogy hosszú kihagyás után újra kedvemre legelészhessek az irodalomban. Mivel 62 000 kötet van, sose érek a végére. Kitöltettek velem egy belépő-nyilatkozatot.
Mondom a hölgynek:
– Olyan hosszú nevem van, hogy kifogyott a tinta a golyóstollból, mielőtt a nevem végére értem volna. Adott másikat. Kérdem tőle: – Mennyi az éves tagság? Mondja: – 2000 pénz. Mondom: –  4 éve nyugger vagyok. Akkor is?
– Nem – mondta ő –, akkor csak 1000. Ebben maradtunk.
Rövid ideig bámészkodtam a gazdag kínálatot mustrálgatva, majd kétkötetnyi Márai-naplót és kétkötetnyi Sárközi Györgyöt választottam. Meglepetéssel láttam, hogy több száz kötet megvásárolható á 50 Ft-ért. Nem volt idegem hozzá, hogy sokat kotorásszak közöttük. Pedig biztos van néhány rejtett kincs, ritkaságszámba menő irodalmi csemege. Majd tán legközelebb. Hazafelé jöttömben egyik pocsolyában gyönyörű felhők tükröződtek. Naná, hogy nem volt nálam a kilós apparát. Itthon a balkonról megpróbáltam még elcsípni belőle egy darabot. Bár lassan betelik picasa-tárhelyem.
Akkortól kezdve viszont elhallgatok egészen addig, amíg Mica le nem gyárt nekem egy fotós blogot, amire aztán rá lehet majd linkként kattintani.

És még sincs este.
Pedig kelés 5.45.
Indulás 6.10
Mise 7,30
Fénymásolat zárójelentésről
Nyomtatások két anyag.
Inf.-k: Megszűnt a helyi fax szám, két hét múlva jön az üzemorvosica
Haza néhány Szív újság.
tel: antikvárba. Megjött szerénységem könyvrendelése.
10.10: Elrobogok érte.
10.20: Körbenézek a Szt. István könyvvásáron. Áttekinthetetlenül sok kiadó kínálja sok könyvét. Két ismerőst üdvözlök, két ismerőst nem, mert nem kerülnek velem szemkontaktusba.
11.00 Átveszem a Fiatalok Bibliáját, mely immár nem Bálint Gabriella tulajdona, mint az bele van írva, hanem Gyorgyovich Miklós tulajdona, mint az nincs beleírva.
12.00: Megérkezem a parkolóba, kocsiba vágom magamat, megtankolok és lemosom a kocsit.
12.30 Auchan. Visszaviszem az üvegeket az automatához. Veszek négy műlevest, két nyári pantallót, 15 zsömlét.
12.50: A köszörűstől elhozom a kifent kisollót. És átvágok a füvön.
13.00: A bankautomatából újabb összeget hívok le, hogy kifizessük hét végén a konyhába szánt új bútorokat.
13.10: Megmelegítem a tegnapról maradt halszeleteket, ebédelek.
14.00: beírom a délelőtti történéseket a blogba.
14.10: Még nem esik az eső, elmegyek gyalogolni.
Ma nem unatkoztam.
Eddig.
Kedves olvasóim: Melyi betűtípus tetszik jobban: a fentio Ariel, vagy az alábbi Times New Roman?

Délután csakugyan mászkáltam egyet. Félszemmel a felhőket bámultam, a szélirányt, és a közeledés sebességét, másikkal próbáltam felfedezni korábban elkezdett kutakodásaim nyomán néhány objektumot.
1. Gyaloglásom az időjárás miatt kb. spirális alakban a házunk körül való cirkálásból állt. Felfedeztem közben a Platán könyvtárat, mely az iskola mögött eldugva létére utaló irányító tábla nélkül áll a nagyérdemű rendelkezésére. Mivel ócska rövid gatyában érkeztem, az ajtó előtt megtorpantam és elnapoltam a beiratkozást. 61 000 kötet áll a rendelkezésére az érdeklődőknek. Ha 100 évig élek, és több könyvet a könyvtár nem vesz, akkor se tudom befogadni ezt az írástömeget, de még a tized részét sem. Mi indított arra, hogy megnézzem magamnak ezt az intézményt? Tegnap a villamoson egy pasas (nyugger csákó – hogy a fiatalok is értsék) azt mesélte, hogy kb. 100 könyvet kölcsönöz ki és olvas el egy év alatt, ezzel mintegy 200 000 Ft-ot takarít meg, arról nem is beszélve, hogy mihez kezdene a könyveknek ekkora tömegével. Hol tárolná stb. Igaza van. Csatlakozom gyakorlatához.
2. Nem találtam nyitva a hűtőgépszervizt, noha vennék egy üveglapot a törött helyére, ha van nekik. Snassz szembesülni naponta az ócska lappal.
3. Megtaláltam annak a növényfajnak (bokornak) a nevét, melyből annyi ontotta fülledt szagát egykoron Münchenben, s mostanság nálunk. Íme: gyöngyvessző (Spiraea) a helyes kifejezés.
4. Régóta figyelem fügebokrunk rügyezni nem akarását. Most, mintha az élet halvány jeleit mutatná a gyökérhajtásokban elsősorban, de a fás-bokros rész tövénél is. Mivel az eső már szemeregni kezdett, gyorsan megtisztítottam a tövét a gizgazoktól, hogy látsszék: ezek itten fügekezdemények, ezek itten füge levelek. S lesz még belőlük valami. Feltételezésem szerint a télen elfagytak a bokrosan felnyúló törzsek. A tél hőmérséklete nem tartozik hozzám – mondaná illetékes elvtárs.
5. Befejeztem Szendi püspök interjúkötetét, mely többek között egy Csernoch-anekdotát hoz. Csernochról azt kell tudni, hogy rafinált főpap volt a múlt század elején. Számos anekdota örökítette meg slágfertig viselkedését, szövegeit. Ezekből való, amit Szendi József idéz (s tőle most én):
„Az első világháború után a vitézek közül azok, akiknek legalább nagyezüst kitüntetésük volt, háborús helytállásukért földtulajdont kaptak. A vitézi rend vezetői azzal a kéréssel keresték fel Csernoch János, esztergomi hercegprímást: az egyházi birtokokból is bocsásson rendelkezésre területeket a háborúban kitüntetett vitézek számára. Erre az egyébként szlovák tetőfedőcsaládból származó Csernoch János az esztergomi érseki palotában így fordult a küldöttség tagjaihoz: »Uraim, jöjjenek ide az ablakhoz. A Duna túloldalán lévő rész, ameddig ellátnak, mind az esztergomi érsekségé volt. Nyitra és Szepesség kivételével Pozsonytól Kassáig minden terület az esztergomi egyházmegyéhez tartozott. Ha önök olyan nagy vitézek, foglalják vissza, s a felét azonnal felajánlom.«”

Ma is megmaradtam a svéd király várakozó álláspontján. Érdeklődésemre ma ugyancsak nemleges választ kaptam. Holnap is érdeklődni fogok a következő telefonszámon (215 7972) Weiner elvtársnál, hogy tudniillik megjött-e már a Fiatalok bibliája, teccik tudni, az a polcról levehetős NSZK (Stuttgart) portéka. Remélem, az adott számon nem a VASEDÉNY fog bejelentkezni.
Ma böjtös ebédem (saját levében sütött hal morzsolt kukoricával) és négy szelet kenyér + mismások-ból álló vacsorám volt gyógyszerekkel fűszerezve. Jutalmul bekaptam egy túrórudit is, amiért nem bőgtem amiatt, hogy keserűk a pirulák. 
Most meg valamit írok a szenvedélyekről.
A szenvedélyek (hobbik, szórakozások, kedvenc időtöltések, vesszőparipák, káros és káratlan szokások, játékok [melyek szintén szokásokká képesek aljasodni]) csakugyan jók vagy rosszak. Loyolai Szent Ignác Fundamentuma szerint mint minden, ezek is az emberért vannak teremtve, de csak annyira kell ezeket felhasználnom, amennyire célom (üdvösség) elérésében segítenek, és annyira kell megválnom tőlük, amennyire akadályoznak célom elérésében.
Tehát a szenvedélyek lehetnek üdvöt és lehetnek nem üdvöt hozók.
Itt, most a károsakról lesz szó.    
Soha nem voltam még az Anonim Alkoholisták (AA) Klubjában. Mégis megtudtam róluk egy s mást.
Az AA-tag tudomásul veszi az AA 12 lépését. Ha felkérik, vagy ha úgy dönt, a megjelenteknek elmondja életének korábbi – alkoholista szakaszát. Minden esetben ezzel indít:
Én…., alkoholista beteg ember…
Akkor is ezzel a korrekt bemutatkozással indítja elbeszélését, ha egy évtizede nem nyúlt pohárhoz, azaz „tiszta”.
Engedtessék meg nekem, hogy most nekem tetsző önmeghatározásukat, pontjaikat szabadon és némileg hektikusan idézzem:
„Az Anonim Alkoholisták olyan emberek közössége, akik megosztják egymással tapasztalataikat, erejüket és reményüket azért, hogy megoldhassák közös problémájukat és segíthessenek másoknak felépülni az alkoholizmusból.
A tagság egyetlen feltétele az ivással való felhagyás vágya.” (…) Elsődleges célunk józannak maradni, és segíteni más alkoholisták józanodását.
Az Anonim Alkoholisták 12 lépése
1. Beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben –, hogy életünk irányíthatatlanná vált.
2. Eljutottunk arra a hitre, hogy egy nálunk hatalmasabb Erő helyreállíthatja lelki egészségünket.
3. Elhatároztuk, hogy akaratunkat és életünket a saját felfogásunk szerinti Isten gondviselésére bízzuk.
7. Alázatosan kértük őt hiányosságaink felszámolására.
Stb., stb.
A módszer – jelentem – bevált. Ezzel az alázattal felfegyverkezve számos alkoholista képes túllendülni saját határain, s előnyére változni.
Az egész azért foglalkoztat, mert a módszer kiterjeszthető megannyi káros beidegződésre, hobbira, szenvedélyre, őrült szokásra. Azt hiszem azon a jézusi tanításon alapul, mely szerint nélküle semmit sem tehetünk. Más szóval: minden kegyelem.
Akkor kezdem őket sorolni:
Én …(obesitasban, PC-játékoktól, kóros mértékű tévézéstől, helytelen táplálkozási szokásoktól, dohánytól, kártyázástól, lóversenyezéstől, nyerőgépektől, szexmániától, drogoktól, esztelen pazarlástól, hiúságtól, nagyzási hóborttól, monomániában, anorexiában, megalomániában, pénzsóvárságban, gőgtől stb.) szenvedő beteg ember beismerem tehetetlenségemet, s hiszem, hogy Isten helyreállíthatja egészségemet.
Bizony, bizony érdemes volna klubokat létrehozni azon emberek körében, akik azonos káros szenvedélytől szenvednek, hogy nemtelen ragaszkodásuktól a kegyelem erejében bízva megszabadhassanak! Mert feltételezem, hogy a legtöbb vétkes szokás életfogytig kísért, csupán a kegyelem folytán és kellő alázattal lehet „tisztá”-nak maradni – életünk végéig is akár.

Igenis ma én voltam a svéd király. Legalábbis ugyanúgy jártam, mint ő.
Ki nem mondott kérdésedre válaszom: A svéd király bement egyszer a kedvenc könyvesboltjába. Illedelmesen sorban állt. Örömmel vett észre egy pulton heverő albumot, melyet egy előtte érkező vevő lapozgatott. Az ácsorgó kiszolgálóhoz fordult széles mosollyal:
– Látom, uram, megérkezett az általam rendelt album – s mutatott az előtte heverő albumra.
– Nos, uram, az a helyzet, hogy az öné még nem érkezett meg. Az ön előtt álló úr korábbi rendelését küldték el ma.    
Kedves feleim: Lehet királyság, mint a svédeknél, lehet – mint nálunk – köztársaság az államforma. A demokrácia nem ezen múlik, hanem azon, hogy a polgárok által közmegegyezéssel elfogadott törvényeket mindenki tiszteletben tartja-e, és követi is, lett légyen az illető polgár király avagy dokkmunkás.
Eme hosszúra sikeredett bevezető után már talán nem is kérdés, miért voltam svéd király. Azért, merthogy ugyanígy jártam. Megrendeltem a Fiatalok bibliáját a szegedi antikváráruházban, csakhogy elszámoltam a beérkezése napját. Mutatom az eladónak:
– Ott van lent az a sárga gerincű kötet az.  
– Én is látom, csakhogy másnak a nevére érkezett az a példány. Így hát nem adhatom oda. Az Öné csak holnap lesz a lerakatunkban.
Nos.
Most már mindent elmeséltem.
Azt is – burkoltan –, hogy ma nem érvényesült a parafadugó-elmélet, mert felülírta a célszerűség: üzleti (lehet, hogy mennyei) ügyekben utaztam.
A lépésadagom megvolt, de az élvezet sokkal alacsonyabb szintű volt, mint szokásosan. Fényképezőgépem meg kijelzett, így csak két fotót lőttem a Flórián tér alatti római fürdő romjairól. A mutatott képeknél izgalmasabb a valóság, mert az út alatt feltártak eredeti fürdőtermeket is, melyek valamennyire meg is vannak világítva. Ám döglődő gépemmel nem akartam kínlódni a belső felvételekkel.
Talán majd máskor.  
A szenvedélybetegségekről vállalt írásomat megint más alkalommal teszem.
Viszont van egy Beatles-szám, mely egy órája szól bennem. Talán nem véletlenül (bár szeptemberig még öt hónap van), merthogy a címe: When I’m Sixty-Four.

Hogy mit, azt mindjárt elmesélem.
A parafadugó-elmélet ma azt diktálta, hogy meg kell várnom az esőre hajló idő jobbrafordulását, majd elmegyek a patikába a kifizetett, de takarékossági okokból átmenetileg éppen hiányzó gyógyszerért. Akkor pedig máris a HÉVnél vagyok. És mivel tegnap egy 200 m magas hegy „csúcstámadását” hajtottam végre, úgy döntöttem, hogy ma kényelmes lapos séta következik. Éspedig a közeli szigetre. Ott kedvemre bóklászhatok.
Lehet, hogy hülyének tartanak az avatatlan szemlélők, mert meg-megállok, és a többiek szemében megmagyarázhatatlan okokból irányt változtatok. Hát hogyne mehetnék arra, amerre éppen akarok.
Néha másfelé akarok menni.
Kiváltképpen, ha meglátok valamilyen fotótémát.
És meglátok.
Általában növényeket és egyéb „ingatlan”-okat fotózok, mert ezek csakugyan megvárják türelmesen, amíg megtalálom a megfelelő képkivágást, és így tovább. Ma is lefényképeztem egy gumipitypangot, mert annak tudom a nevét, és még sok más szép növényt, melyeknek nem tudom a nevét.
Ezért adom fel.
Elég volt a növényhatározókban a keresgélésből.
Van pl. egy enyhe, viszonylag kellemetlenül fojtó szagot árasztó bokor. Lefotóztam, s kínomban büdöskének neveztem. (Könnyű volt Ádámnak, úgy nevezte a fajokat, ahogy akarta. Múltkor mondom is a Tücsinek: Na hogyan nevezte el a fajokat Ádám? Azért mert mi a szikomorfát annak hívjuk, lehet, hogy Ádám zikkunak hívta. Hát ki a megmondhatója?)
Nekem nehéz, mert van a növényeknek közmegegyezésen alapuló neve, csakhogy én nem tudom ezeket. (Amit Miklóska nem tanult meg, Miklós már hiába akarná.)
Pedig ez a büdöske engem pl. Münchenre emlékeztet. Amikor ott jártam először és huzamosabb ideig, éppen tavasz volt, mint most. Egész idő alatt meghatározó szagként ennek a bokornak a szagát lehetett a kertben-parkokban érezni. Tehát München-érzésem van, és mégse tudom annak az átok bestiának a nevét, pedig egészen közönséges bokor.
Hát ezért adom fel.
Hogy humorosra vegyem: „A bálványfát az különbözteti meg az ecetfától –
aki akarja.”
Más.
Lekaptam egy pad két betonpillérét.
Ennek a képnek a padszaporítás nevet adtam.
Egy pad helyett immár kettőre lehet ülni, ha nem is túl kényelmesen.
Hiányzik a legtöbb pad három-három gerendája, melyre ülni lehetne, ha nem lopták volna el, vagy nem tették volna tönkre őket.
Amikor még Szovjetuniónak nevezték az összes utódállamot, a GANZ szállított nekik személyszállító vagonokat. A furcsa kikötésük az volt, hogy ne műbőrborítású, hanem fapadokat készítsenek a kocsikba. A műbőrt a forgalomba helyezés utáni első alkalommal ugyanis kivágják az utasok, és hazaviszik.
Mi mennyivel vagyunk különbek náluk?  
Vélem, még csak haza se visszük. Helyben törjük össze, mint a „vandálok”.
A szenvedélybetegségekről is akartam írni, de majd más alkalommal teszem, hogy ne legyen túl hosszú ez a poszt.

Ma jött a HÉV, mely kifelé vitt a városból. A végállomáson felszálltam az egyik buszra, mely éppen indult. Fel a domboldalra. Megjegyzem, beljebb gazdagabbak lakhatnak a hegyen, mert ott feljebb visz a busz. Mindegy. A lábusz is megteszi.
Ma felkapaszkodtam az Ezüst-hegyre. Felmentem a tetejére, mert belefért az időmbe. Az időjárás is kegyes volt hozzám. Fenyegető felhők jöttek-mentek, de csak árnyékot adtak, esőt nem.
Felérve gyönyörű panoráma fogadott.
Szemben egy nagy völgység túlsó oldalán Pomáz, mögötte a Kőhegy és még mögötte különféle más hegyek sorjáznak. Fotóztam néhányat, de újra csak a „megtelt” táblával találkoztam a Picasán, amikor fel akartam tenni őket az albumba. Türelem, megoldom én ezt, de nem azonnal.
Fenn a hegytetőn már csak néhány földút visz erre, meg arra. Megpróbáltam jól navigálni, mert egyáltalán nem mindegy, hogy erre vagy arra kanyarodok, ha még időben haza akarok érni.
Próbáltam jó irányban menni.
Ám jó irányban egy istálló helyezkedett el, benne egy ló és legalább két kutya. A ló élt, ez arra vallott, hogy a kutyák kapnak enni. Eddig rendben volnánk, de egy puli az út közepén próbált meg kilátni a szemét takaró bozont alól.
Méregettük egymást.
Megálltam egy pillanatra, majd megindultam felé.
Most kiderül, kettőnk közül ki a gyáva kutya.
A puli volt az.
Hátrálni kezdett.
Majd megint megállt.
De közeledtemre tovább fartatott, mígnem mellé értem, hogy tovább igyekezzek. Ezt jó néven vette az eb, mint ahogy én is jó néven vettem, hogy nem estünk egymásnak.
Amilyen lassan botorkáltam fel a hegyre, olyan hamar gurultam le a könnyen járható ösvényeken, utcákon. Elmentem az író Czakó Gábor háza előtt, lefényképeztem a Templom utcai templom templomkertjében álló Mária-szobrot fején a tizenkét csillagból álló koronával, lába alatt a földgolyóval, még egy házak közötti sikátort is, aztán a buszhoz ügettem. A többi már próza.
Most hogy befejeztem a Csehov-kötetet, rátérek a háromkötetnyi Dürrenmatt-novellára. Ezeket Tücsi hozta.
Én meg örömmel kapok rajta.
Dürrenmatt neve a 60-as években már nagyon divatos volt nálunk. A gimiben magyarszakkörön is bemutatták valamelyik darabját, és a két magyartanár (nevüket hadd ne szerepeltessem) csaknem összekapott a diákok előtt, mert mindegyikük másképp tartotta helyesnek kiejteni a svájci író nevét. Egyik Dürrenmattnak, a másik konok következetességgel Dürnmattnak ejtette, és ragaszkodott is hozzá, hogy csak így helyes kiejteni.
Bánom is én, kinek volt igaza, csak jók legyenek a novellák.

Ma jött a HÉV, mely kifelé vitt a városból. A végállomáson felszálltam az egyik buszra, mely éppen indult. Fel a domboldalra. Megjegyzem, beljebb gazdagabbak lakhatnak a hegyen, mert ott feljebb visz a busz. Mindegy. A lábusz is megteszi.
Ma felkapaszkodtam az Ezüst-hegyre. Felmentem a tetejére, mert belefért az időmbe. Az időjárás is kegyes volt hozzám. Fenyegető felhők jöttek-mentek, de csak árnyékot adtak, esőt nem.
Felérve gyönyörű panoráma fogadott.
Szemben egy nagy völgység túlsó oldalán Pomáz, mögötte a Kőhegy és még mögötte különféle más hegyek sorjáznak. Fotóztam néhányat, de újra csak a „megtelt” táblával találkoztam a Picasán, amikor fel akartam tenni őket az albumba. Türelem, megoldom én ezt, de nem azonnal.
Fenn a hegytetőn már csak néhány földút visz erre, meg arra. Megpróbáltam jól navigálni, mert egyáltalán nem mindegy, hogy erre vagy arra kanyarodok, ha még időben haza akarok érni.
Próbáltam jó irányban menni.
Ám jó irányban egy istálló helyezkedett el, benne egy ló és legalább két kutya. A ló élt, ez arra vallott, hogy a kutyák kapnak enni. Eddig rendben volnánk, de egy puli az út közepén próbált meg kilátni a szemét takaró bozont alól.
Méregettük egymást.
Megálltam egy pillanatra, majd megindultam felé.
Most kiderül, kettőnk közül ki a gyáva kutya.
A puli volt az.
Hátrálni kezdett.
Majd megint megállt.
De közeledtemre tovább fartatott, mígnem mellé értem, hogy tovább igyekezzek. Ezt jó néven vette az eb, mint ahogy én is jó néven vettem, hogy nem estünk egymásnak.
Amilyen lassan botorkáltam fel a hegyre, olyan hamar gurultam le a könnyen járható ösvényeken, utcákon. Elmentem az író Czakó Gábor háza előtt, lefényképeztem a Templom utcai templom templomkertjében álló Mária-szobrot fején a tizenkét csillagból álló koronával, lába alatt a földgolyóval, még egy házak közötti sikátort is, aztán a buszhoz ügettem. A többi már próza.
Most hogy befejeztem a Csehov-kötetet, rátérek a háromkötetnyi Dürrenmatt-novellára. Ezeket Tücsi hozta.
Én meg örömmel kapok rajta.
Dürrenmatt neve a 60-as években már nagyon divatos volt nálunk. A gimiben magyarszakkörön is bemutatták valamelyik darabját, és a két magyartanár (nevüket hadd ne szerepeltessem) csaknem összekapott a diákok előtt, mert mindegyikük másképp tartotta helyesnek kiejteni a svájci író nevét. Egyik Dürrenmattnak, a másik konok következetességgel Dürnmattnak ejtette, és ragaszkodott is hozzá, hogy csak így helyes kiejteni.
Bánom is én, kinek volt igaza, csak jók legyenek a novellák.
PS. A fotók a helyükön.

Mai mászkálásomat két tényező befolyásolta. Az egyik, hogy fehér pantallóm alfelén folytonossági hiányok keletkeztek. No hiszen, lehet, hogy másnak hamarabb feltűnt, mint nekem, aki csak akkor vettem észre, amikor kibújtam belőle.
A másik pedig, hogy három pillepalackot a szelektív hulladékgyűjtőbe akartam dobni. Ha viszont rövidnadrágban megyek, akkor biciklizni fogok.
A fényképezőgépet nem viszem magammal, a pillepalackokat viszont igen. A hulladékgyűjtő pedig a Szentendrei út közelében van. Ha már ott járok, megnézem a szélirányt, s aszerint választok útvonalat, hogy lehetőleg tiszta levegőt szívjak tekerés közben.
A napokban Mica véleményezte a cangát. Szerinte alapjában véve jó. Hajtani minden biciklit kell, anélkül nem megy.
Nos elindultam a Szentendrei úton felfelé. Láttam, hogy egy cég reklámzászlói nyugati irányban lobognak. Éreztem is, hogy benzinszag nélküli levegőt szívok az út jobb oldalán haladva. Maradtam ennél.
Tényleg jó ez a canga, rendesen gurul – erősödött meg bennem is. A nap nem süt, a felhők egyelőre nem ígérnek esőt; hajthatok hát egy órányit északnak, aztán majd visszakódorgok egy másik óra alatt. Elmentem Békásmegyer mellett, el az Omszk-tóhoz. Itt a bicikliút jobbra tartott, nem folytatódott északnak úgy, ahogy korábban. Régebben Szentendréig lehetett az országút mentén hajtani. Mindegy. Beértem Budakalászra, ahol megszűnt a bringaút, de megtaláltam a Pomázi utat. Rátérve meg sem álltam Pomázig. Ott áthajtva a HÉV-síneken megindultam Szentendre felé. Nem akartam bemenni a városba, csak az országútig a bekötőúton, hogy onnan délre fordulva hazatekerjek. (A Kőhegyre is felnéztem. De nem látszott lányunk, Kati, sem a Menedékház onnan, ahol álltam.)
Út közben meglepően sok takácscincér dzsambázott a meleg flaszteres utakon. Ezért a pillanatnyi kellemes érzésért legtöbbjük az életével fizetett. Vajmi kevés esélye volt a bogaraknak úgy átkelni az országutakon, hogy szét ne loccsantsa őket valamiféle jármű. Szintén az út mentén a mező felől hosszasan erős ciripelés-szerű hangokat hallottam. Nem létezik, hogy a tücskök zenéljenek. Az őszi mulatság. Most meg május van.
Hát persze.
Békák fújják a magukét, mert most ők vannak begerjedve.   
Egyébként visszafelé sem találtam meg a korábbi bringautat. Gyanúm, hogy kisajátította valamelyik cég, és egyszerűen elbitorolta. (Vö. a korábban a demokráciáról és a kaliforniai óceán-partról írott posztot.) Az országút, mely mégis elfogadható irányú volt, B.kalász felé vitt.
Persze. Ez az a másik bekötőút, melynek a mentén vagy húsz éve még résztulajdonosai voltunk egy kukoricásnak, (Klenity-dűlő), amit aztán eladtunk, hogy lakásunkat megvásárolhassuk. Csakugyan visszavitt az egykori Trapper-gyárhoz (Budaflax). Innen viszont balra kanyarodva a Lupa-sziget felé visz egy út érintve az Omszk-tavat. A tó mellett kacsáztam el, s figyeltem meg a dróton rángatott vízisízőket. A tó felett csigákon kifeszített kötél fut megfelelő tempóban. Erről csatlakoznak le a vízisízők kötelei, melybe kapaszkodva siklanak a vízen, vagy éppen belebuknak, mint az orrom előtt két fickó is.
Nos innen már próza az egész történet. Hiszen ugyanúgy jöttem vissza, ahogyan elfelé gurultam.
Csak immár sokkal lassabban, és nehezebben. (Már megint nem gurult rendesen a canga.) Nem is tehette, mert folyamatosan déli szél támadott. Ezek szerint délkeleti szélben tettem meg oda-vissza az utat az Aquincum, B.kalász, Pomáz, Szentendre, B.kalász, Óbuda háromszögben. A két óra során négy települést érintettem, mígnem beálltam a garázsba dolgom végeztével.
A szél hol segített, hol gátolt, de hűtése lehetővé tette, hogy eltikkadás nélkül tegyem meg a mai etapot.
Ma csakugyan nem készült fotó, de a tegnapiakat mégis feltettem a többi közé.

A mai evangéliumi szakaszban van egy olyan mondat, mely egy régi emlékemet idézi fel, még katonakoromból.
Történt pedig, hogy valamikor 1970-ben kimenőt kaptunk a városba az egyik szombaton. Ennek megfelelően öttől elhagyhattuk a laktanyát. Nekem kapóra jött, mert Pápán a nagytemplomban hatkor kezdődött a mise. Erre akkor értem oda, ha elhagytam a vacsorát aznap. Nem számít, éhgyomorra megyek és kész. Abban maradtunk a cimboráimmal, hogy utána elmegyünk egy „gyógygödörbe” dumálgatni, és inni mellé valamilyen bort, ha már arra ítéltek minket, hogy helyben rostokoljunk a kemény, hóviharos időjárás miatt.
Találkoztunk is annak rendje-módja szerint az étteremben. Ők ketten egy kiadós vacsora után voltak, azonnal kiparancsoltak hát egy litert bikavért. Velük tartottam, és az idő múlatása közben rendesen emelgettük a poharakat is. Borrendelésüket még háromszor megismételték. Ennyi bikavér az egy liternél is több fejenként. Nos mire azzal is végeztünk, ugyancsak eljárt az idő, igyekeztünk vissza a laktanyába. Persze a kerítésparancsnokságot választottuk, azaz átugrottuk a kerítést, hogy le ne bukjunk kései csavargásunk miatt.Igen rózsás hangulatban leledztünk, mire felérkeztünk a körletbe.
Nem is lett volna semmi baj, de ez az erősen savas, vagy tudom is én milyen bor – ekkora tömegben – nem tetszett az én gyomromnak. Amint kiértem a zuhanyozóba, meg is szabadultam az egésztől. Ahogy belém jött ugyanúgy távozott is.
Dolgom végeztével lefeküdtem, és mély álomba merültem.
Másnap igen jókedvűen jött ébreszteni a törzsőrmester: Rám vigyorog, és azt mondja:
– Professzor (tán egyedül nekem volt felsőfokú végzettségem a „dombelhárítók” [kubikos század, lapátos katonák] között), hallom, amit hallok, jól berúgtál az este. Kiderül, hogy mégiscsak „ember” vagy te is. És kezet fogott velem.
Hogy jön ide a mai evangéliumi szakasz? Ideidézem egyik mondatát:
„Ha a világból volnátok, szeretne titeket a világ, mint övéit. De ti nem vagytok a világból, mert kiválasztottalak titeket a világból; ezért gyűlöl benneteket a világ.”
Nos, egy napra szeretett engem is a világ.
Azért egy napra, mert soha többé nem láttak a 25 hónap alatt Pápán engem nemhogy berúgva, még spiccesen sem.

Tegnap említettem Tücsinek, hogy ha én pap volnék, rendszeresen közölnék lelkipá-sztori sztorikat. De nem vagyok az. Viszont megírhatnám a parafadugó-sztorikat a megélt parafadugó-elmélet kibontásaként, aprópénzre váltásaként. A lényeg már a könyökötökön jön ki: Nem tervezek, hanem cselekszem, és van ebben valami izgalmas, valami kalandos, a „véletlen”-ek kiszámíthatatlansága, játékossága. Ma pl. induláskor a jó levegő arra ösztönzött, hogy keressem meg az egyik hegytetőt. A Széchenyi-hegyre gondoltam, de ezúttal nem fogaskerekűvel, hanem a Moszkva tértől busszal, mert nem közlekedni, hanem mihamarabb odaérni akartam. Két órát ütemezek naponta a kiruccanásra. Ez húszezer lépés, ha folyamatosan gyalogolok. Tízezer, ha a közlekedés elvesz belőle egy órát. Persze nem kőbevésett igazság a napi két óra, de mégis így alakult.
Nos elindultam a BKV-megállóba. Mindkét irányban elment a HÉV az orrom előtt. Viszont éppen bent állt egy Békásra menő busz. Nem sokat gondolkoztam, felpattantam rá, abban reménykedve, hogy a végállomástól indul talán valami a hegyek irányába. Ám ahogy leszálltam, ott töfögött egy 204-es. Egy gyors pillantást vetettem a táblára, s felpattantam, merthogy azt is indult. Régóta terveztem, hogy valahogy átmegyek a Megyeri hídon. Most kapóra jött. Persze előbb tett egy kanyart a budakalászi CORA-hoz, de utána néhány körforgalom közbejöttével rátért a hídfeljáróra. Ez csakugyan szokatlanul hosszú híd. Messziről mutatós, közelről se csúnya, inkább csak rettenetesen célszerű. Nos a túlsó oldalon a bekötő utat elhagyva ahhoz a ponthoz ért, ahol a régi 2-es út beszájazik Vác felé. Onnan tovább már ismerős vidékeken járt. Laktanya, Újpesti Cérnagyár, General Electric, a volt Tungsram, majd az Árpád-híd. Aki olvasta tegnapi csavargásom helyszínét, most elmosolyodhat, mert ma megint ott kötöttem ki. Miként a részeges ember Örkény egyperces novellájában. (A történet egy részegről szól, akit Hornyák úr, a házmester piszkosul utál, mert általában felcsengeti őt éjjel 11 után, hogy nyissa már ki neki a kaput. Egyszer nagy hó esik. A részeg hazatámolyog, felcsengeti a házmestert, és archaikus félmosollyal a fején üdvözli: „Jó estét, aranyos Hornyák úr…” Amaz mérgesen beengedi. A részeg fel az emeletre, ahol lakása van, és ahol tataroznak, és ahol elbontották a balkon rácsát. Jó levegőt akar, kibotorkál az erkélyre, és megtámaszkodna, de lezuhan egy hókupacba. Megvakarja a fejét, és mi mást tehetne, újra becsönget a kapun. Jön a házmester, ő meg mosolyogva: „Jó estét, aranyos Hornyák úr…”)
Nos, ez jutott eszembe, mert már megint ott találom magam a hídon. Előttem Buda, és fúj a déli szél. Orromba hozza a nagy tömegben nyíló útszéli zsázsa illatát. Nyílik még a szagos bükköny, a pipacs és a fehér mécsvirág is. (Onnan tudom, hogy megnéztem a növényhatározóban.) Ma elég sok felhőfotót készítettem, lehet, hogy fel se rakom őket. Próbáltam a nap különös ragyogását is elkapni, de vannak kétségeim a siker iránt. Mivel szűk fél óra alatt visszaértem a hídról, még tettem egy kört a Duna-parton. Szerintem megvan a tízezer lépés.
Kertünkben nem nyit a fügebokor.
Érdekes módon gyökérről újabb fügevesszők hoztak leveleket.
Lehet, hogy az öreg bokor törzse megfagyott a télen?
Nem tudom.
Mindenesetre van utánpótlás, mert az aprók közül több kihajtott.
A franciabalkonon elhervadt a tulipán, most a kövirózsa terpeszkedik ész nélkül. Viszont felütötte a fejét a Felálló Iszalag (növényhatározó) is. Ez méteresre is megnő, ha jobb körülményeket kap, mint nálunk.            
Felfelé jöttömben összeszedtem a postát.
Mica kapott egy értesítést talán arról, hogy ösztöndíjban részesült a szakdolgozatának a témája, kidolgozottsága miatt.
Egyet a nyelviskolától (angol nyelvvizsga előtt áll), és
egy harmadikat is  – Vedres Csabától. Alkalmasint az a kotta lehet benne, melyet esküvőjén szeretne eljátszatni az orgonistával. (Szilas Imre már megküldte a John Bull G-dúr rondót, melyet viszont kivonulásra szeretne eljátszatni.)
Mondanom se kell, hogy én meg a Greenpeace-től kaptam egy borítékot.
Gondolom, támogatást kérnek.
Még nem nyitottam ki.
Megemlítem még, hogy a rigók tanulékonyak. Írtam róla, hogy egyikük pánsíp glisszandót fúj, egy másik a volt szovjet himnusz első sorát vezeti elő, egy harmadik pedig - nem viccelek -: a Family Frost autójának a jelét recitálja (emléksztetőül abszolút hangokkal:
c ed fe g c'.)
Azért ez elég szenzációs, nemde? Már mástól is hallottam, hogy romlik az énekesmadarak műsora, mert mindenféle civilizációs hamisságokat megtanulnak.