Mickey webnaplója

Régóta foglalkoztat a kérdés: Egy méh nem méh, egy hangya nem hangya, egy termesz nem termesz. Mert egy hangya nem életképes. Egy méh se. A hangya csak bolyban élőlény, a méh csak rajban az, a termesz csak a váron belüli funkciójában az, ami. Körükben nincs „rongyos élet”, csak feladat van, amelyet életük kioltása árán is teljesítenek.
Sokan írtak már erről. Henri Bergson pl. ezt: „A társadalom mindenképpen szerveződés; de a kasban vagy a hangyabolyban az egyént test berendezése láncolja munkaköréhez, s a szervezet aránylag változatlan, az emberi társadalom viszont változó formájú, és minden haladásra nyitva áll…. Amazokban minden szabályt a természet parancsol, szükségszerűek: emezekben pedig csak egyetlen dolog természetes: Az, hogy szabályra van szükség.” (Az erkölcs és a vallás két forrása).
Akik szoktak a természetben járni, már mind megtapasztalhatták, mekkora nyüzsgés keletkezik, amikor egy hangyaboly valamiért a felszínen dzsambázik. Egymás hegyén-hátán hemzseg a sok-sok apró hatlábú, mint egy barna mákos tészta, mint egy sűrű sötétbarna rasztás frizura. Kerestem, de igazán idén még nem akadtam erre a hallatlan sűrű „kitelepülésre”. Viszont vándorló hangyákkal találkoztam. Levélvágó hangyák lehettek, legalábbis erre utal a képen látható sok apró zöld levéldarab.
Visszatérve a hangyatársadalomra, Bergsonnak igaza van. A hangyákba kódolva van egész életük lefutása, ezzel szemben az emberi társadalomnak közmegegyezésen alapuló normái vannak, melyeket lelkiismeretem szerint tartanom kell. Modellt nemcsak a gyerekeknek kell adni, hanem a felnőtteknek is, ha egyáltalán közlekedni kívánnak egymás között. Jó volna, ha ezek a szabályok nem változnának választási ciklusonként, hanem megalapozottságuknál fogva többé-kevésbé kiszámíthatók volnának, mert ellenkező esetben frusztráltságot, súlyosabb esetben depressziót okoznak, mégpedig társadalmi méretekben.
De most visszatérek csavargásom színhelyére, az Óbudai sziget déli felére. Nem sok kép készült róla, mert vannak jellegtelen részei, mások pedig nehezen fotózhatók, mert nem áll rendelkezésünkre elég tér. Már a szigetbejáratnál közli egy tábla, hogy magánterület, csak belépési engedéllyel szabad belépni. De mert senkivel nem találkoztam, akitől ilyet kérhettem volna, és mert sokak megfordultak ott mindenféle megkötés nélkül, magam is végigmentem a római kori emlékeket rejtő szakaszon. Találkoztam rajta egy működő golfpályával, és sok megszámozott régi épülettel. Ezeknek vannak tulajdonosaik, talán raktárnak, műhelynek használják őket. Sokat akkor fognak éri, ha megépül a hotelkomplexum, és a bodegákat kisajátítják az építtetők. Mivel ipartelep volt a sziget eme csücskén, (hajógyár), néhány magas őrtoronnyal is találkoztam. A tíz-húsz méter magas vastraverzek tetején, lyukas kazánvas placc, onnan nézték az őrök, hogy nincs-e a területen tolvaj, kém, betolakodó, mit tudom én, ki mindenki.
Meg is jegyeztem a fotó címében, hogy „korunk oszlopos szentjeinek” emelt tornyok ezek. Csak éppenséggel a gyanakvás céljaira épültek.
Szép lehetőségként kínálkoztak a Duna vizén tükröződő hajók, épületek, táj, híd stb. Ezekről, meg néhány magát az enyészetnek átadó fatörzsről készítettem képet, s a megújuló élet tanúbizonyságait felmutató szépséges virágokról, új zsenge hajtásokról is.
Persze poénból a belépést engedélyhez kötő tábláról is – távozásom alkalmával.

Reggel eldöntöttem a mai poszt témáját. Legyen az most a sugárzás. A történet a kórházban kezdődött. Az orvosnő párhuzamosan kérdezgetett kettőnket, egy Emil nevű fickót és engem, új betegeket, csendes hangon, ilyen stílusban: Emil, mióta érzi a nyomást a lapockájánál? …. Miklós: Mi a foglalkozása? Mondom, lapszerkesztő vagyok. És melyik lapnál dolgozik? Egy jezsuita lapnál, a Távlatok című folyóiratnál. Rám mosolyog: én csak az Új Embert ismerem. … Telt-múlt az idő, egy reggel vérvételre várakoztam a folyosón. A doktornő a komputer előtt ül, feljegyzi megfigyeléseit valamelyik betegről. Közben M., a nővérke valamiért elkenődve megjegyzi, hogy kit érdekel egy nő, ha nem kifogástalanul csinos? Az orvosnő – remélve, hogy elveim keresztényiek –, hozzám fordul: Mondjam meg őszintén, melyik fontosabb, a külső szépség vagy a belső? Mondom neki, hogy mindkettőnek más funkciója van. Általában előnyös, ha valaki jól mutat, de fontos a belső szépség is. Erre az orvosnő választás elé állít:
– Gondolja meg, Miklós, melyik a fontosabb a kettő közül. Erre aztán elég gyorsan válaszoltam: A belső derű s lélek harmóniája.
– Hallod ezt? – fordult M.-hoz –, mit mond Miklós? Majd megkérdezi tőlem: Tudnék példát mondani állításom igazolására?
–  Persze – válaszoltam. – Számos példa igazolja ezt. Itt volt pl. Edith Piaf. Szép volt? Talán nem. Alacsony, vékony veréb, mint a neve is mondja. De amikor elkezdett énekelni, egész emberségét, szépséges személyiségét megmutatta a hangján keresztül, és a kis veréb kivirult, táncolt, átlényegült, meghaladta önmagát, énekesmadárrá változott, beleszerettek férfi hallgatói.
– Na látod – fordult a nővérhez –, Miklósnak igaza van. A belső szépség sokkal fontosabb a külsőnél. Itt fejeződött be a párbeszéd, de folytathattam volna a szentek példáival. Elsőnek Teréz anyát említettem volna, aki mindenkire empatikus mosolygással tekintett, és megpróbálta szép szóval orvosolni baját, kedvesen rávilágítva arra, hogy leginkább mire volna szüksége. Így járt el II. János Pál pápával is nála időzve. Elmondta neki, hogy a Vatikánban otthont kellene építeni, berendezni hajléktalanok számára. A pápa elfogadta kérését, mely alkalmasint hatalmas kiadási tételt jelenthetett. (Annak idején megemlékeztem róla, Távlatok 62. sz. 537.)
De ilyen volt a délszláv Mirjana látnokasszony is, akinek az arca (videofelvétel tanúskodik róla) az egyik jelenés során átlényegült, felragyogott, tekintete sokkal kifejezőbb lett, mint a jelenés előtt és utána. (A 2009. dec. 11.-i posztban részletesen megírtam.)
S ilyeneknek kellene lennie mindnyájunk arcának húsvét után, amikor megéltük a Krisztus kínszenvedését követő feltámadását, amikor végighallgattuk a második csodálatos halfogás történetét. A szakember halászok, Péter és a többiek egész éjjel nem fognak semmit, s az Úr a partról beszól nekik: Fiacskáim vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán. Kivetik, s 153 db nagyhalat fognak ki, s ócska hálójuk mégsem szakad ki. Ennek a történetnek az ismeretében jó okunk van állandó harmóniában, örömben, élni. Erős hittel fogadni, hogy minden jó lesz, és máris minden jó, mert Isten jelen van a világban, s életünkben is. Minden átszíneződik ettől, felragyog a teremtés, és a legnagyobb optimizmussal élhetjük meg életünket a nekünk szánt természetben, és a ránk váró természetfeletti világban. Mellesleg a történet ugyanazt mondja el, amit máshol így fejez ki Jézus: „Nélkülem semmit sem tehettek.”

Reggel eldöntöttem a mai poszt témáját. Legyen az most a sugárzás. A történet a kórházban kezdődött. Az orvosnő párhuzamosan kérdezgetett kettőnket, egy Emil nevű fickót és engem, új betegeket, csendes hangon, ilyen stílusban: Emil, mióta érzi a nyomást a lapockájánál? …. Miklós: Mi a foglalkozása? Mondom, lapszerkesztő vagyok. És melyik lapnál dolgozik? Egy jezsuita lapnál, a Távlatok című folyóiratnál. Rám mosolyog: én csak az Új Embert ismerem. … Telt-múlt az idő, egy reggel vérvételre várakoztam a folyosón. A doktornő a komputer előtt ül, feljegyzi megfigyeléseit valamelyik betegről. Közben M., a nővérke valamiért elkenődve megjegyzi, hogy kit érdekel egy nő, ha nem kifogástalanul csinos? Az orvosnő – remélve, hogy elveim keresztényiek –, hozzám fordul: Mondjam meg őszintén, melyik fontosabb, a külső szépség vagy a belső? Mondom neki, hogy mindkettőnek más funkciója van. Általában előnyös, ha valaki jól mutat, de fontos a belső szépség is. Erre az orvosnő választás elé állít: Gondolja meg, Miklós, melyik a fontosabb a kettő közül. Erre aztán elég gyorsan válaszoltam: A belső derű s lélek harmóniája.– Hallod ezt? – fordult M.-hoz –, mit mond Miklós?Majd megkérdezi tőlem: Tudnék példát mondani állításom igazolására? –  Persze – válaszoltam. – Számos példa igazolja ezt. Itt volt pl. Edith Piaf. Szép volt? Talán nem. Alacsony, vékony veréb, mint a neve is mondja. De amikor elkezdett énekelni, egész emberségét, szépséges személyiségét megmutatta a hangján keresztül, és a kis veréb kivirult, táncolt, átlényegült, meghaladta önmagát, énekesmadárrá változott, beleszerettek férfi hallgatói.      – Na látod – fordult a nővérhez –, Miklósnak igaza van. A belső szépség sokkal fontosabb a külsőnél.Itt fejeződött be a párbeszéd, de folytathattam volna a szentek példáival. Elsőnek Teréz anyát említettem volna, aki mindenkire empatikus mosolygással tekintett, és megpróbálta szép szóval orvosolni baját, kedvesen rávilágítva arra, hogy leginkább mire volna szüksége. Így járt el II. János Pál pápával is nála időzve. Elmondta neki, hogy a Vatikánban otthont kellene építeni, berendezni hajléktalanok számára. A pápa elfogadta kérését, mely alkalmasint hatalmas kiadási tételt jelenthetett. (Annak idején megemlékeztem róla, Távlatok 62. sz. 537.)  De ilyen volt a délszláv Mirjana látnokasszony is, akinek az arca (videofelvétel tanúskodik róla) az egyik jelenés során átlényegült, felragyogott, tekintete sokkal kifejezőbb lett, mint a jelenés előtt és utána. (A 2009. dec. 11.-i posztban részletesen megírtam.)S ilyeneknek kellene lennie mindnyájunk arcának húsvét után, amikor megéltük a Krisztus kínszenvedését követő feltámadását, amikor végighallgattuk a második csodálatos halfogás történetét. A szakember halászok, Péter és a többiek egész éjjel nem fognak semmit, s az Úr a partról beszól nekik: Fiacskáim vessétek ki a hálót a bárka jobb oldalán. Kivetik s 153 db nagyhalat fognak ki, s ócska hálójuk mégsem szakad ki. Ennek a történetnek az ismeretében jó okunk van az állandó harmóniában, örömben, élni. Erős hittel fogadni, hogy minden jó lesz, és máris minden jó, mert Isten jelen van a világban, s életünkben is. Minden átszíneződik ettől, felragyog a teremtés, és a legnagyobb optimizmussal élhetjük meg életünket a nekünk szánt természetben, és a ránk váró természetfeletti világban. Mellesleg a történet ugyanazt mondja el, amit máshol így fejez ki Jézus: „Nélkülem semmit sem tehettek.”

Ma reggel a HÉV-hez kivittem Tücsit, Elvirát, majd reggeli, munka, mise, munka, posta és vásárlás, munka, ebédkotyvasztás, kaja.  
Eredménnyel felhívtam az engem kezelő kardiológust, megérdeklődve, hogy milyen görbéket produkált a 24 órás EKG? Azt mondta, hogy szépséges szinuszokat. Viszontkérdezte, hogy jól érzem-e magam? Mondom: Kitűnően. 28-án megyek vérvételre, ha addig nem jön közbe semmi sem.
Pószle ábédá ki Börsre, vissza Csiával az Óbudai szigetre. Ott bóklásztunk beszélgetve másfél órányit, majd Csiával a Moszkva térre, ill. a Szilágyi fasor elejére, mert ment a fogorvoshoz. Azt mondta, bőven van ideje, megtalálja a dokit, van visszafelé két buszjegye, s nem fog eltévedni. Én meg haza, miután az égiek oltalmába ajánlottam a dentisthez igyekvőt.
Mivel már elég képet készítetem a szigetről, tegnap meg Csiáról, így ezek a témák ma ejtve. Viszont adósa voltam magamnak tegnap óta egy Márffy Ödön-akttal, melyet végül mégiscsak egy hirdetőoszlopról kaptam le nagy hirtelen egy piros lámpánál. Olyan is lett, és akkor még nem beszélek arról, hogy milyen befénylések vannak, meg mittudomémik, a szélvédő reflexei. Mindenesetre működik mint módszer, hogy értékeket mutassak fel képeimen. Ez is egy szelete a művészetnek. A másik képet meg itthon vettem fel. A szúnyoghálón túl egy holland tulipánhagyma minden évben megteszi a magáét. Egy szál tulipánt rittyent a franciabalkon ládájába. Ennek a jelentkezését próbáltam meg érzékeltetni erősen raszteres (sz.háló) rajzolattal körítve. Észre kell venni, hogy a szigorú négyzetrács milyen hatásosan kontrasztos a tulipán kecses íveivel. Mintegy hangsúlyosabbá teszi amannak lágy íveit.
Mivel még nincs este, újra nekilátok a digitalizálásnak, addig sincs ingerem, hogy kulináris kérdésekkel foglalkozzam. Diétázni és fogyni akarok, mert én XY, akarom mondani én, Gyorgyovich Miklós, obesitasban szenvedő beteg ember vagyok életfogytig.
PS.: Csia rendben megérkezett a főhadiszállásra.

Reggel kocsival repültem dolgozni, misére s tájékozódni. Fél nyolcra képben voltam, mit kell intézni, mit hazaküldeni emailben, szkennelni helyben, megbeszélni a kollégákkal. Kéthetenként fogok csütörtökönként egyeztetni. Onnan tovább autóztam Budaörsre, hogy kicseréljük a gyaloglásról szóló tapasztalatainkat Kaliforniából érkező öcsémmel, Csiával. Jobbra, balra tettünk egy-egy kört. A nagyobb eltartott egy órát, mert a sok egyforma épület között gondtalanul cseverészve alig akadtunk QQ házára. Amikor megtaláltuk, újabb séta következett, s szintén keresgélnünk kellett a sok egyforma ház közül az igazit. Persze megtaláltuk.
Megnéztük a Kálvária-dombot közelről, s a Török-ugratót távolról. Nekem egészen fals elképzelésem volt erről az oromról, nevezetesen az, hogy egy Török nevű pali leugrott lovastul a sziklaszirtről, és így végezte be életét.         
Mica itthon felhomályosított, hogy egy másik anekdota él a köztudatban, miszerint egyszer a magyarok a törökkel csatázva felzavarták őket a szikla tetejére, ahonnan azok egész egyszerűen a semmibe hulltak. Mind kitörték a nyakukat. Ez hihetőbb, csakugyan. De hogy így volt-e, arra nem esküdnék meg.  
Készítettünk néhány fotót a tájról, egymásról, s a hazaérkező QQ rólunk. Igazán remekül mutatok az egyiken – félig tátott szájjal. Tanulság: akit fényképeznek, az ne beszéljen közben és ne is énekeljen, mert nagyon esetleges lesz a pillanat egyszeriségének kitett ábrázata a képen.
Előfordul az ilyesmi.
Egy világhírű operaénekesnő szerepléséről készült videofelvételen közelről is mutatták arcát éneklés közben. Bizony méltatlan volt látni, hogy meddig ér szájpadlásán a protézis. Már csak ezért is vigyázni kell, amikor fényképeznek.
Elég sokat mászkáltunk, jó két órát, utána meg megérkezvén Ancsa, még egy csomót beszélgettünk jó hangulatban.
Csia mesélte, hogy Connie-val is szokott sétálni. Megszokták, hogy minimum tízezer lépést mennek naponta. S közben megtesznek 4 mile-t. Mivel Csia magában morfondírozik, járatja az esze kerekét mindenféle dolgokon, Connie nemegyszer rákérdez: – Most mit mondtál magadnak? Ez azért is érdekes, mert ma nem magának mondta azt, ami éppen eszébe, eszünkbe jutott, hanem nekem, én meg neki. Nagyon sokat trécseltünk.
Úgy látszik, fejlődik angolom, mert a mondatokba csempészett angol szavakat, kifejezéseket sokszor megértettem.
Holnap a mi kerületünket vesszük célba, talán az Óbudai szigetet, esetleg a Megyeri híd környékét.

Jönnek a választások. Nem tehetek róla, Grätzer SICC c. könyvét kell idéznem: „Öt török, öt görögöt dögönyöz, örökös örömök közt…”
Tegnap az emeregyen (ez már nem Kossuth, hanem mirigy) politikai hirdetést olvastak be. Hallgatom, csak hallgatom, s ez a képzetem támadt: A fidesz most jól beolvas az  emeszpének. Ahogy elhangzottak a pejoratív szavak, így folytatódtak: Az emeszpé hirdetését olvastuk be. Másodszor is meghallgattam, s próbáltam jobban odafigyelni a szövegre. Kiderült, hogy a fidesz kormány pozícióba kerülve mindenféle ocsmányságba akar kezdeni. Úgymond elszólásaikból kiderül, hogy csökkenteni fogják a nyugdíjakat, politikai hovatartozás alapján kirúgják a pedagógusokat, megszüntetik a munkahelyeket, stb. Az eszem megáll!
Az ügy további pikantériája, hogy ugyanaz nap este a tévében az emeszpé minelnökjelöltje  kijelenti, hogy ők aztán nem foglalkoznak más pártokkal a saját programjuk ismertetése helyett. Az ég meg nem szakad le! No comment.
Más.
Világunk egyre színesebb. De ezek a színek nem természetesek. Az okai sokfélék.
Gondolom, a reklámnak nemcsak hangosabbnak, hanem színesebbnek is kell lennie, mint egy irodalmi műsornak.
A joggingok lila-sárga-vörös-kék és fehér színekben tobzódnak a legkirívóbb mintákkal magukra híva a többi ember figyelemét.
A színes tévé erős színeket használ,
a fototechnika úgyszintén élvezi az erőteljes színezés lehetőségeit (szaturálás).
De a mobilok színskálái,
a PC-k színvilága,
a filmeké,
a PC-játékoké ugyanúgy mind erőteljesebbek.
Mintha a színek is érvényesülni kívánnának, s magukon tartani mindenki érdeklődését. Rövidebb-hosszabb utazgatásaim alkalmával egyre több rikító épülettel is találkozom. Egy jellegzetesen erős szín megkönnyíti mindenkinek az odatalálást egy céghez. Elég azt mondani valakinek: A Kossuth utca vége felé találsz egy erős narancssárga kockaházat. Na az a Bámexbumfért Zrt. Irodaháza.
Lehetetlen elvéteni.
Sok intézmény úgy néz ki, mintha a valamelyik festékgyár reklámjaként fungálna. Ma először egy ilyen színes épületre kattintottam. Nem vezetett más szándék, minthogy az előzőeket támasszam alá fényképpel. A többi kép pedig azt láttatja, ami adódott.
Végül az adódott, hogy felszálltam a Rómainál a HÉVre, mert elfáradtam, s mielőtt beállt volna a szerelvény körbejártam a szépen megformált, de abszolút elhagyott állomásépületet. Az utolsó pillanatban készítettem sebtében egy fotót a jobb sorsra érdemes téglaépületről is.
Egy szép festményt találtam: Márffy-kiállításra invitál a plakát. Nem örökítettem meg, mert hengerre ragasztották, és így torz arányai lettek volna. De felötlött bennem, hogy korábban vagy megvettem a posztert, vagy elestem a művészi plakát élményétől. Most már elég lefotózni, s akár albummá állítható össze a sokféle kép. Milyen szép volt egy Gulácsy-kép is néhány éve az öles falragaszokon!

Nem is tudom, ma csavarogtam-e vagy ügyintéztem. Mert rendben van: felmentem a Remete-hegy derekára, hogy körbenézzek onnan, de kétféle indíttatásnak is meg akartam felelni útközben.
Ám haladjunk csak sorjában.
Csakugyan jártam a Remete-hegyen – szemergő esőben. Korábban a Margit-kórház ablakából lestem a domboldal forgalmát. Egy út vízszintesen, rajta állandó forgalom, majd jobbra egy letörés szintén sok közlekedő autóval. Az ablakból vágyakozva lestem a kinti életet. Bár ott lehetnék a jó levegőn, s nem itt a koriban.
Ma megfordult a helyzet.
A fenti útról néztem lefelé, s immár balra esett a letörés, a Perényi köz.
Innen néztem a környéket, a kórházat, az Árpád-hidat, Pest szmogos látképét. A hegyen itt is hatalmas épületek pompáznak, hirdetve, hogy egyesek jól megszedték magukat. Kb. nonstop száz év szorgalmas munkája bérének megfelelő értékű villák sorakoznak itt.
Az egészben az a groteszk, hogy a dúsak, ha kinéznek az ablakukon, mit látnak? Azt, amit létrehoztak: Szovjet típusú szürke falansztert, mely roppant egyhangú látvány. Igazán nem irigylésre méltó szemüket pihentetés helyett ezeken a betonkolosszusokon legeltetni. Készítettem bizonyítékul néhány képet.
Lefelé haladtomban egy hatalmas rétet találtam elkerítve. Kiderült, hogy itt golfklub és golfpálya létesül, mesterséges tóval. Most dolgoznak rajta a földgépek. Annyi haszon van benne, hogy ide nem épül semmi, és a természet megmarad jó levegőt – a golfklub meg nyereséget – termelni.  Leszállva a földszintre, megvásároltam, amit akartam, majd hazafelé beugrottam egy megrendelő irodába, hogy meg érdeklődjem, megérkezett az a megrendelt alkatrész.
Meg – hangzott a lakonikus felelet. – Ők kétszer is üzenetet hagytak üzenetrögzítőmön.
Hát nem egészen.
Az igaz, hogy kétszer is keresett egy telefonszámon valaki.
De: Az én papíromon nem szerepelt az ő telefonjuk, s a nálam kijelzett szám után sem következett semmiféle üzenet.
Én meg azt hallottam, hogy nem jó felhívni a nekem ismeretlen telefonszámokat, mert lehet, hogy nagyon sokba fognak kerülni.
Ezért mentem el hát személyesen. Nem magyaráztam el nekik a szitut, mert mint olvashatjátok, elég bonyolult a probléma.
De nemcsak ez.
Azt is hallottam, hogy az internetes kalózok betörnek egy-egy számítógépbe, megpróbálják feltörni a bankszámlaszámodat, s ha eredményesek, kasszád esetleg azonnal és teljesen kiürül. Ez ellen valaki úgy védekezik, hogy tart egy második számítógépet is, melyet csak banki műveleteinek rendezésére használ. Folyamatosan pedig másik PC.-jén dolgozik. A netre is a nem banki műveletessel száll be. A hackerek feltehetően a sűrűn használt gépet támadják, hiszen időre van szükségük ahhoz, hogy alapos „munkát” végezzenek. Érdemes ezt is megfontolni.                 
Egy harmadik gyakorlatra talán nem is szükséges figyelmeztetni. Aki nem szeretne spamekkel bajlódni, jól teszi, ha emailjét nem a szokásos módon adja meg, saját kódja után nem a szokásos @ jelet adja meg, hanem kiírja betűkkel, hogy „kukac”, és ezután veti oda a rendszer nevét, melyben rögzítve van a kódja.
Nem árt egy kis óvatosság!    
* * *
Végül egy csacsi-pacsi. Ma akadtam rá.
Nem mindegy, hogy minden borom sokkolja, vagy minden sorom blokkolja őt. :-)
*****
Szolgálati közlemény: Ma megérkezik Ági Németországból és Csia (USA) Írországból.

Amikor busszal Móvárra megyünk a gyerekekhez, akkor a nap mindig hosszú lesz. Nem lehet másképp, mert kelés félhat előtt, megérkezés este 8 körül. Akkor aztán jöhet a fotók felrakása, a friss email-ek gyors áttekintése, s illenék valami kedves beszámolót is összetákolni a nap szépségeiből.
Jó Zsuzsáékhoz a buszközlekedés, ma is egy Mercedes-busszal mentünk s – utóbb – jöttünk. Megmutattam Tücsinek a 103-4 km szelvény között azt a varjas erdőt, melyben megannyi varjúfészek található. Megcsodáltuk újfent az új építésű szélkerekeket, és rendes időben megérkeztünk a rokonokhoz, mégpedig annyiban meglepetésszerűen, hogy a kapujuk nyitva volt, s nem csengettünk fel. Volt nagy öröm, amikor beestünk hozzájuk. Gostival naphosszat fociztunk, Blansi pedig szokásos cicás mosolyával járt-kelt közöttünk, s teljesen boldog volt, mint rendesen. A nők közben megtárgyalták a szobafestést, a függönyhöz illő fal színt, kiválasztották a megfelelő típusú varrógépet, amit meg kell venni, Tücsi bemutatta konyhaátalakítási terveit, Tamás az iskoláról számolt be pedagógus-szemmel, én meg készítettem néhány friss fotót róluk.
Érdekességként elmondom, hogy nem találkoztunk sehol egyetlen locsolkodóval, vagy a locsolkodások kézzel fogható jeleit felmutató fickóval. Talán nem divat Mosonban már ez a húsvéthétfői népszokás? Nem tudom.
Hazafelé megemlítettem Tücsinek, hogy ma még egyetlen tőkésrécét se kaptam lencsevégre, pedig odatúl, a busz ablakának a másik felén feltűntek néhányan. De túl kicsik, a busz ablaka túl vizes az esőtől, és egyébként is csak poén az egész. Ha már állatról akarnék fotót készíteni, inkább a kócsagot, vagy talán bakcsót kellene célba vennem, merthogy azt is láttunk útközben.
Hazaérve kicseréltük élményeinket Elvirával, Micával, akik beszámoltak kalandos utazásukról. Hála Istennek mind a négyen épen és egészségben megérkeztünk. Gyorsan ittunk is egy-egy kortyot, hogy lemossuk az út porát, és oldjuk az izgalmakat.
Az emailek között újabb feladat érkezett, egy korrektúráznivaló.
Ám erre csak holnap kerül sor.
Addig pedig mindenkinek jó éjszakát.

Az elstartolás után nem sokkal megálltam a réten. Virágzik ugyanis a vadcseresznye. Képsorozatot készítettem a fakadó bimbókról, s próbáltam a méhek munkálkodását is elkapni. Elég sok kép készült róla. Majd futottam, hogy elérjem a befelé menő HÉVet. Felkapaszkodtam rá, s mire az Árpád-hídhoz ért, már tudtam, hogy nem a kerületben fogok kószálni, hanem a Margit-szigeten. Átsétáltam a hídon, s mire leértem a szigetre, az ott található zenélő kút éppen régi magyar táncokat vezetett elő. A kút az 1800-as évek elején Marosvásárhelyt építettnek a másolata. Az eredetit Bodor Péter helyi ezermester készítette. Az erdélyit forrásvíz energiája működtette, s a kupolájában elhelyezett szerkezet zenélt. A környező falvakig elhallatszottak a dallamok. Volt egy óraszerkezet is benne. Az idő múlását a tetején álló Neptun-szobor körbeforgása mutatta.
A sziget számos korábbi személyes élményem helyszíne.
Mindig ünnep volt oda kimenni, körülnézni. Az arany halak, a kacsák, az állatkert, a Palatinus, a Sportuszoda, a Szabadtéri mozi, a Domonkos apácák kolostorromjai, Szent Margit sírja, a Szent Mihály-kápolna, megannyi emlékezetes vagy éppen magasztos hely. Mamintival egyszer ott jártunk még az ötvenes évek közepén. Később mesélte el, hogy ő ott Szent Margit közbenjárását kérte, hogy meglévő öt gyermekével tisztességes otthonra találjon. Ugyanis igen szűkösen laktunk a háború után.
Summa summárum igen gyors segítséget kapott. Apánknak a munkahelyén hamarosan felajánlottak egy kétszobás tanácsi bérlakást Zuglóban. Nem sokkal a dunaharaszti földrengés után, még 56 januárjában Zuglóba költöztünk.
Nos, kérem szépen… A sírhely ma is ott van. A közeli kis kápolnában pedig márványtáblácskák sokasága tanúskodik arról, hogy a közbenjáró kit miben segített meg.
Igen kontrasztosra sikerült a rövid kirándulásom.
Idilli tavaszi környezetbe csöppentem. Mellettem egy méterre fújta a magáét egy feketerigó. Egy récét megint meg kellett örökítenem. Vidám embercsoportokkal találtam szemben magam. Ki sárkányt eregetett, ki focizott, ki pedig padon üldögélt. Sokan cangáztak vagy autónak álcázott kerékpárt béreltek, családi hatszemélyest, gyerekeknek való kétszemélyest, s volt aki elektromos autóval szemlélte meg a parkokat. Egy csoportot lefotóztam, akik csupa fekete szerelésbe öltöztek, és próbálták magukat jól érezi a romok között. A kolostor maradványaihoz közeledő tinik egyike, egy lányka a romokat meglátva ezt kérdezte társaitól: Ez egy labirintus? Na, jól nézünk ki.
Még kontrasztosabb volt elolvasni egy hirdetményt, melynek írója keresi azt az embert, aki lányuk holttestét felfedezte a szigeten a közelmúltban. Tragédia.
A sziget közepét hatalmas füves rét, park uralja. Ameddig a szem ellát, gyep található mindenütt. Nos, itt fordultam vissza, mert a HÉVig gyalog akartam sétálni, noha 20 percenként busz indul a szigetről, mely hazáig hoz, a 234-es járat. Ezúttal kihagytam a buszozást, mert újra bele akartam kóstolni abba a friss levegőbe, amelyet a déli szél produkált odafelé. Persze vissza is a híd déli oldalát választottam, hogy ne az autók termelte bűzt, hanem a tiszta levegőt szívjam.
Kegyes volt hozzám mindvégig az idő.
Se nem fáztam, se melegem nem volt.
Holnap Mosonm.óvárra megyünk, ezúttal Tücsivel együtt.

Mindennapos barangolásom alig hozhat már meglepetést – vélem, amikor elindulok –, de nem így van. Minden alkalommal sajnálnám, ha nem hoznék „fényképgépt”. Mert mit látnak szemeim ma is?
Nagyszombat délelőttjén szembetalálkozom Óbudán egy kisebb birkanyájjal. Nocsak: húsvét és bárány. Kissé megközelíthetetlenek, azért a bizonyíték kedvéért készítek néhány távoli képet. Van köztük kis bari is. Odébb meg, kecskék legelnek. Két nagy, és néhány apró. Ezek még inkább elbújnak. Nem zavarom őket.   Meglepetést okozott az is, hogy az ipari park méretű bádogvároson keresztülmenni nem lehet, így jókora kerülőt kellett tennem. Egy órásra tervezett sétám kétórás lett, mert bérletet sem vittem magammal. A kerülőt ugyancsak gyalog kellett megtettem. Többek között távfűtéshez alkalmas csöveket tároló depó mellett vitt el az utam, meg egy hatalmas és építészetileg hallatlanul unalmas részen, melyet magáncég ad ki a tévéstúdióknak bérbe.
Ezekről egy-egy képet készítettem, meg arról, hogy hogyan ébred a tavasz a patak partján és a kertekben. Végül pedig egy mindennapos látványt kaptam le a Szentendrei úton. A túlsó járdán közlekedő guberálót, aki ócska babakocsin tolta maga előtt szerzeményeit. Tekintete megrázó belenyugvást és közönyt mutat. Fotóim persze már mind megtekinthetők.
Nekem a legkedvesebbek persze a természet képei: a kék futrinkáról, a salátaboglárkáról és a májvirágról készült makró, meg egy meggyfa virágzó ága.Néhány más blogot átnézve nagyon szélsőséges irományok és anyagok találhatók húsvét előtt a neten. A szitkozódó dudvától az emelkedett hangú anyagokig minden. A legjobban az tetszett, hogy az általam olvasott blogok egyikén kiváló előadásban hallható Haydn: Krisztus hét szava a kereszten c. egészen egyedi és sehová nem sorolható műfajú kompozíciója.