Mickey webnaplója

A jóságos Beton püspök atya kötetkéjét (A legszebb kor) olvasom. Két idézetét emelem ki, noha egyiptomi beszámolója is magával ragadó, és a többi elmélkedése is.
Az első szemelvény tükröt tart elénk.
„Ó, ha csak arra kellene igent mondani, hogy Istenben három személy van, és hogy Krisztusban két természet egy személyben egyesül, igazán nem rendülne meg bele egész emberi valónk. De hitünknek az is a tárgya, hogy nem szabad egyszerre két úrnak szolgálni, mi pedig egynek sem akarunk. Az is a tárgya, hogy ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, de a lelket nem tudják megölni. Attól féljetek, aki a testet is és a lelket is a pokolra taszíthatja. Mi pedig ettől is, attól is félünk. Az is a hit tárgya, hogy aki utánam akar jönni, vegye fel keresztjét mindennap. Mi pedig azért akarunk utána menni, hogy vegye le keresztjeinket mindennap. Az is a hit tárgya, hogy aki nem mond le mindenről, nem lehet az én tanítványom. Mi pedig a tanítványai is szeretnénk lenni, de semmiről sem mondunk le…
Hinni, milyen más ez, mint „jó fiúnak” lenni. Azt csináltuk a hitből, amit az angyalokból: puttókat, szöszi fürtökkel, aranyos szárnyakkal. Pedig a hit olyan, mint Jákob angyala: sokáig kell vele birkózni, amíg megáldja életünket.
…és a másik:
„A levert magyar forradalom után történt. A balassagyarmati plébánián este véget ért a jegyesoktatás. A fiatal pár lent a ház előtt a fák árnyékában még beszélgetett, amikor fegyveresek érkeztek.
Csengettek.
Az egyik emeleti ablakból kinézett az atya.
- Kit keresnek? – kérdezte.
- Thiry Istvánt* (1933-2000).
- Mindjárt megnézem.
Azzal átment a saját szobájába, és máris visszatért a nyitott ablakhoz.
- Nincs a szobájában! Mit mondjak, ki keresi?
A válasz elmaradt, a hívatlan vendégek továbbálltak.
*Thiry István a Regnum Marianum papja volt, őt is börtönre ítélték koncepciós perben.

A 20. sz.-i magyar elbeszélők kötetiből több mint 1200 oldalt olvastam, míg rátaláltam egy szellemes, mégis irodalmi értékű novellára. Szerzője Kós Károly, építész, írásának címe: Koronázási emlékeim.
A novella azt meséli el, hogy Bánffy Miklós grófot kérik fel, irányítsa a IV. Károly és Zita koronázása helyszínének felékesítését. A gróf többek között Kós Károlyt kéri fel a munka megálmodására, elkészíttetésére.  Így számol be róla a szerző.
…amikor a sors szeszélyes akaratából szerény részese voltam annak a művészcsoportnak, mely Bánffy Miklós gróf közvetlen parancsnoksága alatt és irányításával az utolsó magyar király koronázási szertartásának külső művészi munkálatait tervezte és végrehajtotta, a rajtam való hétköznapi ruhának és fehérneműnek nem voltam boldog tulajdonosa, csupán szerény és háládatos árendálója, aki azokat sógoromtól kaptam volt kölcsön. Viszont ugyanakkor, a háború kellős közepén, ötvenszázalékosan rendelkezésemre állott egy tekintélyes és kitűnő szürke autó, katonai jelzéssel és katonasofőrrel, melynek tülkölésére minden rendőr haptákba vágta magát és szalutált. Sem azelőtt, sem azóta nem állott rendelkezésemre semmiféle autó, és nem szalutáltak nekem a rendőrök…
Egy ilyen kontrasztos indítás után elmeséli Kós, hogy a rövidre szabott határidőkkel, a zord időjárással (tél hidege) és a bürokráciával megharcolva hogyan készült el a mindenféle díszlet, a királydombtól kezdve a hatalmas országzászlóig és a kifeszített óriás molinóig. Igénybe vette hozzá a rendőrséget, a katonaságot, de még a tűzoltókat is.
Érdekes kortörténeti adalék a hiteles tanú visszaemlékezése jóvoltából. Izgalmas és szellemes munka.   
***
Azon gondolkozván, hogy miért is áll hozzám ily közel a leírás, rájöttem, hogy a hasonlóság okán. Lapszerkesztőként ért az a felkérés, (amit több neves szerző elutasított), hogy írjak cikkeket adott címszavakhoz, és találjak ki tartalmakat egy készülő jubileumi albumhoz (Jubileum 1000-2000). A feladatot elvállaltam felmérve, hogy akárhogyan sikerül is, nincs mihez hasonlítani, mert minimum ezerévenként keletkezik egy ilyenhez hasonló mű.
Az album elkészült, s köze is volt a koronázási helyhez a szervezők (Blanckenstein M., Csupor Z, Szalay Olga) miatt. Nem mindenki reagált, aki felkértem, nem mindenki dolgozott úgy, ahogy szerettem volna, de így is sok elismerést kapott a kiadvány.
Rég volt, szép volt.        

Kütyüsimogató jelenünkben nem ritkák a könyvtárak felszámolása. Egy alkalommal én is meghívást kaptam, hogy egy immár mások által kiherélt könyvállományból vigyem, amire szükségem lehet.
Ellenálltam a kísértésnek.
Nem volt nehéz, mert emlékezetem szerint ez arra az időre esett, amikor nem volt autónk. A könyvek pedig – mint ismeretes – elhagyják magukat. Más oka is van visszafogottságomnak. Idősödve arra kell gondolni, hogy hogyan szabaduljunk meg házikönyvtárunk darabjaitól – megkönnyítve az egykori örökösök dolgát.
Hogy egyáltalán a témával foglalkozom, annak az az egyszerű oka, hogy álmomban megjelentem a szerzetesek házában, ahol a könyvtárak likvidálása folyt. Az álom képtelensége abban állt, hogy volt főnököm, néhai SzF könyvtárának a felszámolása is napirenden volt, ám a könyvespolcok között éppen vele találkoztam. Feri annak idején jelentős mennyiségű könyvet gyűjtött össze Rómában, és menekített Bp-re hazatelepülésük alkalmával.
Tehát ott álldogált a könyvek közötti folyosón, és sajátos mosolyával fogadott.
Azt magyarázta, hogy lanyha az érdeklődés.
Egy naptárt mutatott, aminek az egyik lapja félig hiányzik. Az illető nem vitte el az egész naptárt, csak az őt érdeklő idézetet nyeste le az oldalról, mint ahogy a sonkából nyesnek le egy-egy szeletet. Feri derűs volt. Kicsit még beszélgettünk, aztán felébredtem.   
***
Miközben írom a posztot, megérkezett postán egy doboznyi új könyv. Amolyan karácsonyra szánt kötetek.  Knyígi… legyintene a szibériai rab, aki jóféle élelmiszerek érkezését remélte.
Tehát – ha akarom, ha nem – tovább gyarapodik könyvállományunk, még ha csak átmeneti jelleggel is.  
Mi lesz az olvasással, mi a Gutenberg-galaxissal?
Nehéz megjósolni.
Talán csak annyi, mint az LP lemezekkel és lejátszókkal. Aki szereti, hogy serceg a tű a lemezen, aki szereti, hogy imbolyog a Pick-up-fej a barázdákon, aki szereti, hogy forog a lemez, az továbbra is időt szán a régi időket idéző lemezhallgatásnak, mert teljesen más hangulata van, mint a CD-nek és társainak.
Ugyanígy, aki az olvasást azzal kezdi, hogy beleszagol a könyvlapok közé, s élvezettel falja a szövegeket, az továbbra is szeretni fogja a kézbe vehető könyveket. Az is megeshet, hogy információkért továbbra is a lexikonokhoz, enciklopédiákhoz fog nyúlni, és nem a google-t faggatja.
A többiek meg…?
Nyomkodják, simogatják a kütyüt.

„Ez az a nap, ez az a nap, mit az Úr rendelt”
– mondja a nóta, majd egy másik versszakában úgy folytatja, hogy
„eljön az Úr, eljön az Úr, aki úgy várunk…”
A dal nem magyar. Sem a dallama, sem a szövege.
Ma valahogy megérintett igazsága.
A nap minden reggel eljön, de nem minden reggel felhőtlen az ég, amikor csak sejtjük, hogy eljött (hiszen kivilágosodott).
Ám, ha teljes ragyogásában jön el, akkor minden megváltozik.
Felragyognak a színek, bevilágítja lakásunk minden zegét-zugát. Felerősíti tárgyaink harmonikus vagy épp ellenkezőleg: megmutatja dolgaink poros, kopott mivoltát.
Láttat.
Az amatőr fotós kihasználja az alkalmat, és elkezd képeket gyártani a fellobbanó fényekről és éles árnyékokról.
(Én is ezt tettem reggel).
Elgondolkoztatja az embert, hogy lehet az, hogy a kb. 150 milliárd km távolságból indult sugarak megtalálják az utat hozzánk, a lakásunkhoz, a szobáinkhoz, a tárgyakat reflektorfénybe állítva, minden porcikájukban megvilágítva? A fény nyolc percig utazik, míg elér hozzánk, hozzátok, hogy bearanyozza tárgyainkat.
Nem észbontó? 
A nóta folytatása szintén gyújtó hatású.:
„eljön az Úr, eljön az Úr, aki úgy várunk…”
Nincs mese, itt az advent.
Az úrjövet kifejtése áll előttünk a lehető legrövidebb formában.
Várjuk, hogy megszülessen, akinek el kellett jönnie.
Még 12 nap, és eljön.
Eljövetelére talán még sose volt ilyen szükség, mint 2023-ban.
Éltető napunk, melegítő napunk, sugaraiddal minket körbeölelő napunk, bennünket megvilágító napunk, jöjj el! Marana tha!

A felsőoktatási szemeszterek két részből állnak: szorgalmi időszak és beszámolási időszak.  
A szorgalmi időszak idején nincs nagyobb számonkérés. A diákság igyekezik is kihasználni mozilátogatásokkal, bulikkal stb. A beszámolási időszak keményebb. A korábbi időszak mulasztásait éjszakába nyúló tanulás követi. Utána jön a vizsga, ahol is ébren kell lenni.
Ma indult el első szóbelijére a nálunk tanyázó Á. Nem tűnt idegesnek.
Hogy én annak idején az voltam-e? Ki tudja? Talán igen.
Előkerestem pókhálós indexemet. Az érdekelt, hogy miből szóbeliztem legelőször.
Ha minden igaz, 66. dec. 20-án, jogból, Dr. Kordánál. Sorra vágta ki társaimat. Nem akart senki bemenni, amikor megérkeztem egész éjszakai tanulás után, és az után, hogy az antikváriumban vettem egy National Geographic c. színes lapot. Azt nézegettem, hogy valami kellemes is történjen velem. Mivel nem akadt vizsgára jelentkező, bemenetem. Nagyon jó tételt húztam, s jöttem ki egy ötössel.  
Az indexet nézegetve még sok érdekes élmény jut eszembe. Ezekből csak egyet emelek ki, a  kereskedelem-gazdaságtant (kergazd). Ezt a tárgyat Zala F. tanította. Az indexben többször szerepel aláírása, amit rendre Zulunak lehet olvasni, mert nem zárta az a-betűt felül.
Történt, hogy záródolgozatot íratott velünk. Kijavította őket, majd beszámolt a szomorú statisztikáról: az osztály fele elégtelen: s kezdte sorolni a neveket. Számolgattuk, hány nevet mondott eddig, s mekkora annak az esélye, hogy a mi nevünk is szerepelni fog.
Nem szerepelt a nevem a bukottak között, nem szerepelt az elégségesek között, sem a közepesek között, de még a jók között sem. Már-már arra gondoltam, hogy elkallódott az én dolgozatom, amikor nótájának a végére érve azt mondta: van egy jeles is, GyM dolgozata.
Eléggé hihetetlennek tűnt, hisz sok jófejű diák akadt közöttünk.
Azért elfogadtam értékelését.
PS.: A bukásomról majd máskor.
Addig csak annyit: Nem igazi diák az, akinek nem volt utóvizsgája.

Számos gyógyszert beszedtem a héten.
A legjobb közülük az Ambroxol.
Hat, mert ugye van benne x-betű.
A Neocitrántól felszabadult légzést, megkönnyebbülést vártam.
Ezek meg is jöttek valamennyire, de azonnal megérkezett mellékhatásként az ínygyulladás.
Nincs kedvem semmit rágni, még érett banánt se.
A közmondásnak így kellene hangoznia: Nincs betegség betegség nélkül.
Továbbá: Amit elkaphatsz ma, ha teheted, halaszd el holnapra.
Jelen állapotom derűlátásra ad okot.
Este óta nem vettem be lázcsillapítót, s nem is szökött fel a lázam.
Antivakarinra nincs szükségem.
Viszont egy kis antibőrbirizgálóra igen.
Kellene még
antiizomlázix
antiszédelex
antifejfájox
antilevertseng
antiorrdugix
antidezodrix
Na meg az, hogy elhagyjon végképp ez az átkozottak által kitalált betegség.

No, de ennyire?
Ha akarom igen, ha akarom nem.
A FB-ra feltett csinálós (kreatív) videókhoz külön idegrendszer szükségeltetik, mert ezerrel öltögetnek, vibráló mozdulatokkal csiszolnak, elképesztő sebességgel hányják a maltert a falra, követhetetlen tempóban készítik fejjel lefelé a portrékat.
Végeredményben mindegy, hogy min, de eszetlen tempóban dolgoznak. Mintha idegesek volnának.
Avagy miattunk teszik, úgy vélvén hogy ennyire nincs időnk egy-egy klipet, videót megnézni?
Ennyire…
Mit hoz a jövő?
Lemezjátszónkon 33 helyett 78-as sebességben fogjuk meghallgatni kedvenc zenéinket?
A filmeket kétszeres tempóban nézzük majd?
A száz méteres síkfutást is két másodperc alatt fogjuk megnézni, mert több időnk nincs rá?
Nem is tévedek nagyot. Láttam már néhány újravetített labdarúgómérkőzést kétszeres tempóban. Feltűnően gyorsak voltak a gyerekek.
Ösztönösen védekezem ez ellen a nyomorult kapkodás ellen, mert ellentétes emberi méltóságommal. Hagyjanak engem saját tempómban élni, ha meglátom ezt a kényszeres kapkodást, rendre kilépek a klipből, vagy a végére ugrok, hogy megnézzem: mire megy ki az idegbajos kapkodás.
***
Valamiért vannak tendenciák, amelyeket az emberek ösztönösen követnek.
Alighanem igen sok ilyen van, nekem csak néhány tűnt fel.
Pl. hogy a vándorlás szokásosan kelet felől nyugat felé tart. Gondolom a nap járását követve.
Pl. hogy a fejlődés a konkrét valóságtól az absztrakció felé tart: az egyszerűtől a bonyolult felé.  
Ilyenre példa a zenében bőven van: a népdaltól az áriáig, a cakewalktól a freejazzig, az egyszólamúságtól a sokszólamúságig, a könnyű zenétől a modern komolyzenéig.
De a népmesétől a dagályos regényig, a népköltéstől az absztrakt versig is igaz a tendencia.
Sőt talán még a házasodási szokásokat is ide lehetne sorolni. Mindenki igyekszik értelmesen házasodni. Aztán a kiválasztódások során eljut egy olyan beszűküléshez, hogy az elit olykor már arra kényszerül, hogy vérfrissítés céljából rangon alul házasodjon, ha nem akar degenerálódni.  
   

Egyelőre hűséges hozzám a covid.  Éjjel nem kaptam levegőt – csak a szájamon át. A fekvés se ízlett, ezért elég sok időt töltöttem a kanapén üldögélve. Most azt álmodtam, hogy minden levegővételnek értelmes szavakba, mondatokba kell összeállniuk. Persze ez is teljesíthetetlennek bizonyult. Tripla munkával olykor sikerült átpréselnem egy-egy lélegzetvételnyit orromon – főleg kilélegezve. A reggel folyamán valamennyire enyhült az orrdugulás. Azért nem hagyott el teljesen. Valamivel kisebb mértékben kísért a hidegrázás is.  Nem foglalkoztam vele érdemben. Azért a Nurofent bekaptam, mielőtt még elkapott volna a láz újabb hulláma. Így viszonylag normális  közérzettel töltöttem a délelőttöt. Ám az említett kapszula csak hat órán át hat. Ennek lejártával ma is visszatért a lázam. Most csak 38.4-et mértem. Van némi remény, hogy előbb-utóbb csak befejezi átkozott munkáját a vírus. Most még fáj minden mozgás, fáj a bőröm is.
***
Van más hír is. M.-nak beállt a dereka a hólapátolás alkalmával. (Nekem annak idején szívritmuszavart okozott ez a megerőltető munka.)
Azt gondolom, hogy a történtek miatt bízza fiaira M. a továbbiakat. Nem elég, hogy városukat áramhiány késztette ki, most meg ez is.
Elképzeltem, hogy reggel nem nyílik a kapu, mert nincs áram. Reggel nincs kávéivás, mert nincs áram. A fagyasztó tartalmát pedig legjobb a hóba kitenni.
Hála Istennek, már múltidő az előfordulás. Visszaért az áramszolgáltatás. Fejemben pedig visszatért egy  jó régi óriásreklám szövege: HA ÁRAM VAN, MINDEN VAN.
Visszatért az erre adott válaszom is:
NA, NE MONDJÁK! HA ÁRAM VAN, ÁRAMSZÜNET PL. EGYÁLTALÁN NINCS.
***
Ma szentelik a második engesztelő kápolnát Normafánál. ez léptékkel nagyobb, mint a korábbi trafik méretű házikó. Megtudtam, hogy Natália asszony (látnok) bazilika méretű templom megépítését szorgalmazta az alig lakott térségben.  
Hogy kinek volt igaza: Natáliának-e, hogy ha megépül ,ezrek fognak odatódulni?
Az egyházi elöljáróknak, hogy fokozatosságot illik a dolgokba vinni. Lourdes sziklabarlangjánál se épült azonnal hatalmas bazilika.
A Normafa ráadásul közismert sí- és szánkóterep. Oda bazilikát építeni elég nagy kihívás. K. I. egyszer azzal érvelt, hogy a Szűzanya nemcsak az engesztelőket szereti, hanem a sízőket is.
Hogy így körüljártam a témát, nem fűzök hozzá kommentárt, de azért megjegyzem: Istennek semmi sem lehetetlen, másrészt: „ha az Úr nem építi a házat, hasztalan fárad, ki építi azt.” (126. zs.)  

Az én covidom hihetőleg ugyanolyan mint a többi covid. (De nekem erről tesztem is van.) Elmesélem, hogy milyen nyomorúság tört rám.
Miközben írom posztomat, kb. 90 a pulzusom, minden lüktetést külön közvetíti a fülem. 
De ugorjunk az elejére.
Még nem tudtam, hogy covidos vagyok, csak rázott a hideg.
Egy vödör teát felszíva átmenetileg alábbhagyott a hidegrázás, hogy aztán újult erővel csapjon le. Közben egy oktávot mélyült a hangom (tényleg, nem kell valakinek infrahangot kiadó szinkronhang, mondjuk tigrisbőgés utánzására?)
Hogy ne unatkozzak, lázas lettem: 38.7. A Nurofen forte levitte, hogy aztán hajnalra egy tizeddel még magasabb értéken kulmináljon.
Éjjel hol arra vártam, hogy reggel legyen, hol hülyeségeket álmodtam. Pl. egy Mengyelejev-táblához hasonló valami jelent meg szemem előtt, és a négyzetekbe került – számomra megfejthetetlen – jelek lassacskán elfogyadoztak, mint a mahjong kövei.
Ez annyira zavart, hogy felkeltem hajnali 4 órakor. A kanapén üldögélve békésebb időket éltem meg, igaz, hogy 38.8-ra felszökő lázzal. Újra Nurofen, újra elmúlt a láz. Ekkor az orvos javaslatára reggel covid-tesztet vettünk.
Naná, hogy pozitív értéket mutatott.
Közben-közben próbálok megszabadulni torkom váladékától, és fújom az orromat a papírzsebkendőkbe (pézsé) – számolatlanul.
Remélem, e vírus unja meg előbb, s nem én.
Apropó, megint kezd a hideg rázni, megint beveszek egy Nurofent, és magamra veszem a radiátorokat is.
***
Maradék energiámmal próbáltam néhány fotót készíteni a meglepetésszerű havasesőzésről.
Azokból megjelenítek néhányat a FB-on. Persze hogy, hisz olyan kevés havas táj-fotó készül napjainkban. : )

Levél (1946. december 1.): anyai nagyanyám keze írása.
„Kedves gyermekeim!   
Első névnapjára a kis Mikinek sok szerencsét és boldog gyermekkort; a jó Isten áldása vezérelje egy hosszú életen át a ti örömötökre. Nagyon szeretném látni, hogy tud-e már mosolyogni…”
***
(1994)
Tízéves Miklósom így készült a Mikulásra: Elővette zsebpénzét és egy műanyag szatyrot. Elindult bevásárolni a családnak. Vett 3 flakon habtejszínt, nápolyiból annyit, ahányan vagyunk. Golyós rágóból egy harmincdarabosat kapott. Azt azután igazságosan felszeletelte ollóval. Mindenkinek öt-öt darabot vágott ki.
A habtejszínt kivitte az erkélyre, hogy hűvös maradjon.
Este elém állt:
– Apa, keltsél föl éjfélkor, mert akkor jön a Mikulás.
Az órát csörgőre állította, s még elmondta, hogy jó lenne, ha a biológiai órám is működne, amely úgy ébreszt, hogy azonos alvás-szakaszokban azonos erősségű fáradtsági érzésem támad.
– Na, jó, itt hagyd abba! – mondtam, majd fölkelünk.
Még elkészítette az ajándékozás folyamatábráját, hogy egyeztethesse anyjával a meglepetések sorrendjét.
Odament tehát hozzá az én tízévesem tárgyalni: „Anya! Tudom, hogy te hozod az ajándékokat a csizmákba. Légy te az első tíz órakor, majd én éjfélkor, mert te korán kelsz.”
Végül abban maradtak, hogy Miklóska kel éjfélkor, anya csak reggel jön.
Az idő eljárt. Csörgött az óra. Miklósom meg se mozdul, meg se rezdül. Odanyomom a vekkert a fülére, mire odébb húzódik. Keltegetem.
– Mi van? – kérdi félálomban.
– Az van, hogy itt az idő. Éjfél van, s te vagy a Mikulás – mondom.
– Igen – nyugtázza – és alszik tovább.
– Na neee! Te vagy a Mikulás! Hééé!
Mire ő:
– És mit csináljak?
– Hát fogd meg a szatyrodat, és rakd mindenkinek a csizmájába, amit szántál neki.
Erre felébredt.
Hamar szétosztotta a szajrét, majd megkóstolta a kakaót, amit legyártottam a habtejszínhez. Ízlett neki. Még adott egy puszit, és boldogan álmodott tovább, immár a jól végzett munka örömével szívében.
***
(2008)
Elmúlt a Mikulás, befutottak a megemlékezések, s a késő ősz télbe hajlott.
Hó, mínusz 5 fok, Glatteis a német utakon, nálunk tükörjég. Tegnap megtanult kocsink jégen közlekedni. Jól vizsgáztak a téli gumik. Igaz, hogy a szokásos bő tíz perc helyett egy óra alatt értünk át V. Miklóshoz Angyalföldre, hogy az egybegyűlt Miklósok és nem Miklósok Miklós napot üljenek (-álljanak. Állófogadás volt). Ez a jégen toporgás adta az ötletet, iparnak-kereskedelemnek-fogyasztónak kedveset, hogy gyártsunk cipőket téligumitalppal. Lefogadom, hogy a nagyérdemű megvenné őket a combnyaktörés kivédésére. Ez az ötletem nekem is sokba volt, ezért a szokásos 1%-ra igényt tartok a haszonból.
Bezzeg gyerekkoromból nem emlékszem tükörjégre. Több oka lehetett. A háború után olyan pocsék minőségű makadámok, kátyús földutak, töredezett flaszter-utak voltak, hogy legfeljebb görbetükör-jég keletkezhetett volna rajtuk. Oly korban voltam gyermek, amikor még téligumi se létezett, radiál-gumi se létezett, autó is alig létezett mifelénk. Csak autógumi létezett, amit később diagonál-guminak kereszteltek el, hogy megkülönböztessék a radiáltól. Ugyanígy, gyerekkoromban csak korcsolya létezett, a görkorcsolya olyan ritka volt, mint a fehér holló, ezért nem kellett a korihoz hozzátenni, amit ma muszáj, hogy az egyéb guruló cipőktől megkülönböztettessenek. Felnőtt fejjel nekem nagyon idegennek tűnt az új szóhasználat: JÉGKORCSOLYA. Azért az, mert amelyik korcsolya nem kapott jelzőt, korábban az mind jégkorcsolya volt. Csak a „hó”korcsolya és a „hokikori” élvezte a nemesi előnevet. A cipőre csavart talpletépő alkalmatosság neve csak korcsolya volt és kész. Később, gyermekeim ifjúkorában lepte el az országot az NDK-beli GERMINA görkorcsolya, és ettől kezdve lett jégkorcsolya, ami nem gör-.
A héten feltehetően korcsolyázni fogunk, akár akarunk, akár nem.  Hét végén pedig sízni, mert 15-20 centis havat trombitál a köpönyeg névre hallgató időjárás-előrejelző honlap. Itt futólécet érdemes felkötni, mert síkvidék a miénk. A hegyvidékiek pedig lesikló léccel brillírozhatnak, ha be akarnak jönni a városba. A buszok is közlekednek, csak az utakra szórt sós homoktól olyan koszos az ablakuk, hogy a szegény utasoknak fogalmuk sincs, merre jár velük a negyed évszázados Ikarus.
***
(2012)
Mit is kívánjak erre a szép szeretetről tanúskodó ünnepre?
Azt kívánom, hogy mindazok akik a Miklós püspök süvegét utánozó mindenféle piros plüss-sipkákat a fejükre biggyesztik, legyenek olyan nagylelkűek, mint a Mira püspöke volt egykor. És akik veszik az ajándékokat, fogadják szívesen és alázatos szívvel, és éljenek a többiek hasznára.
Most abbahagyom a postot, mert bármikor jöhet a Mikulás, és beteheti ajándékát a két ablak közé. Mivel pedig a thermopan üvegek között vajmi kevés hely van, elég, ha húszezresekkel tömi tele azt a kis helyet. :)
***
(2013)
Mikulásra várva
Sok mindenre várok én,
sokan meg a Mikulásra várnak.
Napok óta várom, hogy elkészüljön vagy szemétre kerüljön lapmonitorom. Tegnapra ígérték, majd mára, hogy ha a lapmonitorológustól visszaérkezik megjavított, vagy kidobásra ítélt példányom, akkor értesítést kapok.
Már délfelé járunk, de senki sem hívott, pedig jó volna megtudni, hogy csak számítógépet kell-e cserélnünk, vagy monitort is. Számítógépet is csak azért, mert „erkölcsi kopásban szenved”. Manapság az ember fiának nemcsak a cipőjét lehetetlen megjavíttatni, a számítógépét is. Úgy van ez kitalálva, hogy ne bírja a RAM az iramot. Ne bírja a fejlesztést, mely egyre nagyobb kapacitású gépet kíván. Hogy én mit kívánok, azt jobb nem szellőztetni.
Ámbátor: Azt kívánom, hogy a vízhajtó kihajtsa lábamból a felesleges leveket, felszabadítsa a terheléstől öregedő szívemet, s lihegés nélkül ugrándozzak, mint egy gazella, vagy mint az őt üldöző gepárd, oroszlán. Ennek ellene mond: az én koromban már nem elvárás az ugrabugrálás. Örülök, hogy élek. Hát örülök, örülök, hogyne örülnék, de ha …
A Mikulásra pedig várjanak a gyerekek. Nekik szól a nóta:
Pattanj, pajtás, pattanj, Palkó,
látod, nyílik már az ajtó.
Nagy pelyhekben hull a hó,
itt van, itt van Télapó. 
Hát pattanjanak ők!
A tanárok pedig olvassák figyelmesen a fekete táblára (van még ilyen, vagy csak elektronikus?) írt figyelmeztetést:
JÓ MIKULÁS AZT ÜZENI,
NE TESSÉK MA FELELTENI,
AKI EZTET MEGSZEGI,
AZT A KRAMPUSZ ELVISZI. 
Csak aztán úgy ne járjanak, mint mi annak idején a gimiben, ahol is matektanárunk futó pillantást vetett a táblára, és a konfliktust seperc alatt rendezte:
„Háhááá! Nem félünk a krampusztól!
Táblát letörölni!
Kijön a táblához máris kezében a házi feladat példáival, de futólépésben…,
Laricsevet húz…,
felmondja a leckét…”
És csak nem vitte el őt a krampusz.