Mickey webnaplója

Tegnap hatalmas változatosságban találkoztunk a hígabb-töményebb italokkal, változatos és gazdag ételekkel. Három születésnapot ünnepeltünk.
Az ember feszeng a megannyi figyelmességet megtapasztalván. Az önfeledt beszélgetéseket igazolja az a tény, hogy alig készítettem fotókat.
Ma az ünneplés nekem szólt. Hasonlóan bensőséges és vidám hangzavarban folyt le. Ma már egyáltalán nem készítettem fényképeket. Ez megint önmagáért beszél.
Ami a két napban közös, az a jó emberek találkozója, az általános hangzavar, a gazdag lakoma, a kötelező pogácsák és a nem kötelező itókák kínálása. Amott torta, emitt lekváros papucs, amott rétesek, emitt krémesek és csokoládé, túrórudi, ki mit szeret, ki mit ehet.
Ami különbözött: tegnap sütött a nap, ma esett az eső.
Tegnap utaznunk kellett, ma a zegernye ellenére ide tömegközlekedtek Micáék, ideautózott Matyi.
Ettünk, ittunk, jól mulattunk.
Megvitattuk, kinek mi a kedvenc étele. Nekem a szalontüdő zsemlegombóccal, rég ettem, utoljára akkor, amikor 22.- ft volt egy adag az étteremben. Volt, aki a pacal mellett voksolt. Ki nem állom.
Elmaradt, hogy az asszonyok elmeséljék, ki hogyan szült.
Tervezem, hogy egyszer megkérdezem, kinek melyik zenedarab a kedvence, és youtube-on meghallgatjuk, ha van rá érdeklődés.
A kapott rejtvényújságoknak nekiláttam, de nem kapkodom el a fejtegetést. Mindennapra egy olasz módra rejtvény megfejtését tervezem.
***
Annyiszor hallom mostanában, hogy az infláció miatt az árak emelkednek, felfelé kúsznak, a rezsiárak megugranak.  Tiltakozom. Nem emelkedtek, hanem cégek emelték, nem kúsztak, hanem ismételten megemelték, akik kúszatták az árakat. Nem megugrottak, hanem megugrasztották, akik ezzel foglalkoznak. Nem kellene az eufémizmus. A média a politikusok nyomására élnek vele, de minek ez a parasztvakítás? Miért kell etnikai tisztogatásnak nevezni a piszkos népirtást. Miért kell kesztyűs kézzel bánni a ránk küldött migránsokkal, és sokkal enyhébb módon reagálni kéretlen inváziójukra, mint a hazaiak jogtalanságaira. Miért kell szó nélkül tudomásul venni, hogy semmiféle irattal nem rendelkezők támadják az országhatárt? Próbálnék meg én iratok nélkül közlekedni idehaza!
Jézus azt kérdezte Pétertől: Szerinted kiktől szednek adót a királyok? A fiaktól vagy az idegenektől? Péter válasza: Az idegenektől. A kérdést mi is, ma is feltehetnénk. Ugyan mit válaszolhatnánk államadósságunk permanenciája kapcsán. Mit arra, hogy szövetségeseink haragosdit játszanak velünk?
Jobb mindig néven nevezni a dolgokat.

Megvettem angolul Mikszáth kisregényét: St. Peter’s umbrella, és elolvastam magyarul a Szent Péter esernyőjét. Igazából egy régi mulasztásomat pótoltam. Többször is láttam filmen, s azt hívém, hogy már olvastam vala korábban. De nem – mais non, ahogy a francia mondja.
Meglepett, hogy milyen vontatottan indul a regény, s milyen sűrűvé lesz, amikor a bonyodalmak és a kisimításukra való törekvések fokozódnak.
Meglepett az is, hogy a számítottnál is romantikusabb a történet. Valósággal csupa angyalok és ördögök a szereplői. (Természetesen így egyszerűbb az emberábrázolás.) A szereplők élesen elkülöníthető két táborra oszlanak.
Romantikus a cselekményvezetés is. Túl sok a véletlenszerű történés. Csaknem hihetetlen az a rengeteg esetleges találkozás, éppen ott, éppen akkor, éppen azokkal.
Nem is folytatom.
Mikszáth nagy mesélő. Kisregénye tele van apró epizódokkal. A fordulatok tarkává, megunhatatlanná teszik az olvasást. Poénok, viccek, anekdoták, közhelyek váltják egymást, és tartják fenn az olvasó érdeklődését.  
Legjobban egy esti vendégség ad alkalmat az írónak ahhoz, hogy bemutassa ezeket a fogásokat. „Némely asszony csak azért beszél, mert jól esik neki. Mit is csinálna, ha nem beszélne? Még bizony beszőné száját a pók” - írja.
Egy másik közbevetése: „A zólyomi talyigás hármasával hozatta a borospalackokat. Derekasan el volt már ázva, s hangos beszélgetésbe eredt önmagával.” 
Az egyik vendégnek a kisujján kesztyűfélét visel. Lekapja az ujjáról, és mint kisujjszállást mutatja be.
A Rafanidesz nevű pap neve visszafelé olvasva szedi na fare – azaz – „ül a parókián”.
Ki nem hagynák azt a közhelyet sem (sőt két ízben is előjön): „Huj, huj, keresztelő lesz!” – mondják, amikor valaki feldönti a borral telt poharát.
Amikor az esti szél elfújja a gyertyákat a teremben, persze hogy felkiált valaki: Szabad a csók! Az egyik asszony demonstrálni akarván, hogy felüláll az ily bárdolatlan élceken, elfogulatlanul folytatá történetét, amivel egyszersmind azt is bizonyította, hogy beszél a szájával, tehát semmi másra nem használja.”  
A pálmát mégis egy lengyel menyecske viszi el, aki folyamatosan irányítgatja a férjét. Néhányat idecitálok:
- Wladin, vakard le a kövéret a libacombról.
- De mikor azt szeretem a legjobban.
- Mindegy, Wladin. Nem engedem meg, az egészség az első.
- Miért van a kabátod kigombolva? Nem érzed, hogy hűvös van? Tüstént gombolkozz be, Wladin.
- Egy falatot se többé, Wladin. Elég volt.
Majd amikor Wladin egy pohár vizet kér:
- Add ide előbb, hadd nézzem meg, nem túlságosan hideg-e? (Kortyol belőle.)
- Ihatsz egy pár kortyot, elég langyos. De sokat ne igyál, mert a sok locspocs nem jó a gyomorban. No, mi az, Wladin? Úgy iszol, mint egy szivárvány! Elég, elég, az Isten szerelméért!
És így tovább és így tovább.
A sokféle eseménynek az a vége, hogy a fiskális elveszi a glogovai pap húgát. Az esküvővel záródik a kötet, pontosabban azzal, hogy a menyasszony elpityeredik, és nincs nála zsebkendő. Innen szóljon megint az író: „Odanyújotta neki a magáét egy asszonyság, aki a háta mögött állott s minduntalan hátra szól az urához:
- Gombold be a kabátodat, Wladin!
VÉGE 
PS. Talán nem véletlen, hogy T. Roosevelt amerikai elnök kedvenc olvasmánya lett ez a mű, és kereste az ismeretséget a szerzőjével.

A mai olvasmány is a Prédikátor könyvéből való,  éspedig a 3. fejezet elejéről.
„Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt:
Van ideje a születésnek és a halálnak;
ideje az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének. 
Ideje az ölésnek és ideje a gyógyításnak;
ideje a bontásnak és ideje az építésnek. 
Ideje a sírásnak és ideje a nevetésnek;
ideje a jajgatásnak és ideje a táncnak. 
Ideje a kő eldobálásának, és ideje a kő összeszedésének;
ideje az ölelkezésnek, és ideje az öleléstől való tartózkodásnak. 
Ideje a keresésnek, és ideje az elveszítésnek;
ideje a megőrzésnek, és ideje az eldobásnak. 
Ideje az eltépésnek, és ideje a megvarrásnak;
ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak. 
Ideje a szeretetnek, és ideje a gyűlöletnek;
ideje a háborúnak, és ideje a békének.
Mi haszna van a munkálkodónak abból, hogy fáradozik? Elnéztem a vesződséget, amit Isten az emberek fiainak ad, hogy bajlódjanak vele. Mindent ő tesz, a maga idejében. Adott ugyan nekik (némi) fogalmat az idő egész folyásáról is, de anélkül, hogy az ember elejétől végig fel tudná fogni, amit az Isten tesz. Ekkor megértettem: nem tehet jobbat az ember, mint hogy örüljön és élvezze az életét. Mert hiszen az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik és kedvét leli a munkájában.” 
Már megírtam, hogy a nagyon is emberi, olykor kifejezetten pesszimista megközelítése ellenére is kedvelem ezt a könyvet. Ma én olvastam fel. Ez néhai osztálytársam, plébánosunk ajándéka, aki a misét is értem mondta.  
Különösen is kedvelem ezt a szakaszt, mert a Turn, turn, turn, turn c. sláger éppen erről szól (a the Byrds együttes és a the Seekers is előadja. Egyik kedvesebb, mint a másik, amit már szintén megírtam).
PS Judith Durham, a Seekers énekese idén hunyt el, 79 éves korában.
Amit most ki szeretnék emelni, az az a mondat, amely az újabb időkben foglalkoztat. „Adott ugyan nekik (némi) fogalmat az idő egész folyásáról is, de anélkül, hogy az ember elejétől végig fel tudná fogni, amit az Isten tesz.” Nevezetesen, hogy a hittételek stabilak, mert kinyilatkoztatottak, s a világ végéig érvényben maradnak változtatás nélkül. A tudásunk viszont folyamatosan változik. Korábban kevesebbet tudtunk, mint most. Száz év múlva többet fogunk tudni mint most, de sose lesz e világon 100%-os a tudásunk.
A hit igazságai ezért alapvetőbbek és meghatározóbbak a tudásnál. Másképpen fogalmazva a hitnek prioritása van a tudással szemben. Erre mondta egy ezotériában jártas kortársam, hogy könnyű annak, aki hisz.
Bizonyos szempontból könnyebb, viszont szembe megy azokkal, akik a tudásra alapozzák életüket.
Ez kettősséget okoz, és alkalmanként súrlódáshoz vezet.   

A mai olvasmány a Prédikátor könyvéből való. Sokan nem kedvelik, pesszimista kicsengése miatt. Nekem mindig is tetszett. Olyan kézenfekvő igazságokat taglal, amelyeket nehéz volna cáfolni. A könyv keletkezésének idején lassan forogtak az idő kerekei. Mintha megállt volna az idő. Persze, hogy nem találkozott sokféle újdonsággal.
Bezzeg ma.
A változások kaotikus gyorsasággal állnak be.
Az ember idegrendszere túlfeszített az információs dzsungel folytán.
Olvassuk hát, mit is mond:     
Hiábavalóság, csak hiábavalóság, ezt mondja a prédikátor, hiábavalóság, csupa hiábavalóság. Minden hiábavalóság! Mi haszna az embernek minden fáradozásból, amit magára vállal a nap alatt? Az egyik nemzedék megy, a másik jön, de a föld örökké megmarad. A nap fölkel és a nap lenyugszik, a helyére siet, s ott újra fölkel. A szél dél felé fúj, északra fordul; körbejár, megfordul, visszatér –  így ismétli járását a szél. Minden folyó a tengerbe ömlik, s a tenger mégsem telik meg; a folyók egyre folytatják útjukat céljuk felé. 
Minden fáraszt.
Nem mondhatja senki, hogy a szeme eleget látott, vagy hogy a füle eleget hallott. Ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint: semmi sem új a nap alatt. Ha azt mondják valamire: „Lám, ez új”, az is rég megvolt azokban az időkben, amelyek előttünk voltak. Nem törődnek az emberek a régiekkel. De a későbbiekre sem gondolnak majd azok, akik még később lesznek.
A természet körforgása lehet egyhangú, lehet az unalomig visszatérő, mint ahogy az is, vagy ha nem, akkor nagy baj fenyeget. Árvizek, hegycsuszamlások, sivatagosodás, erdőtüzek, stb. Meg kell becsülni a működő ökoszisztémát, mely állandóságával felhőtlen életünk kereteit biztosítja. Inkább elüldögélek a medrében tovatűnő vizet bámulva, minthogy megérjem az életadó folyó kiszáradását.
***
Tegnap megvolt a családi találkozó. Szép helyen jöttünk össze. A lakás erkélyéről belátható az Istenhegy, a Tündér-szikla, a Hunyadorom, a Svábhegy, s alatta Hűvösvölgy. Látszik a „Kútvölgyi” is, ahova sose térjek vissza. Immár új köntöst kapott, miután évekig nélkülözte külső márványbevonatát. Mellette jobbra a Pető-intézet.

Jól ismerem Mikszáth történetét, a Szent Péter esernyőjét. Többször utaltam is rá blogomban. Most a témát érintő posztokat érdeklődve néztem vissza, mert az ötlött fel bennem, hogy ugyan a róla készült bájos filmet többször is megnéztük a tévében, de mintha magát a könyvet nem olvastam volna el.
Ez a felfedezés meglepett.
Nem gondoltam volna, hogy a nagy mesélő romantikus elbeszélésének elolvasását kihagytam.
Pedig.
Vagy ennyire rossz volna a memóriám?
Mindenesetre lekaptam sebtében a polcról a könyvet, és élvezettel elkezdtem lapozgatni.
Csak beesik, mint már oly sokszor, hogy olvasás közben döbbenek rá: hisz olvastam már a művet.
Érdeklődve várom a fejleményeket. 
Az nem lehet, hogy T. Roosevelt elnök jobban ismerje a novellát, mint én. (Állítólag nagyon szerette ezt a művet.) Már régen lefordíthatták angolra, hisz az USA elnöke nem ismeri a magyar nyelvet. Az elnök találkozott a szerzővel is.
***
Végre megérkezett a fr. levél, amely kinyilvánítja, hogy unokánk tulajdona a tőlük hozott autó. A honosítás nem is olyan egyszerű.
***
Szept. 20. QQ szülinapja (69 lenne). De immár odaát üli meg, ha ugyan ez a szokás ott is. Isten békéje vegye körbe!
***
Szerda du. kb. 14-hra érkeznek meg az amerikaiak. Velük találkozunk.  
***
Bloggerek írják, hogy kerül, amibe kerül, ők bizony fűtenek, mert nincs kedvük meggebedni. Igazuk is van. Bár nincs még itt a szezonja a nagy hidegeknek, szokatlanul erős a lehűlés. Mégsem illik otthon télikabátban várakozni a melegebb időkre. Titkon meg azt érzem, Putyin alig várja, hogy szétfagyjon a földrész nyugati fele.
A politikusok kénytelenek spekulálni, mert a spekulánsok túl sokat spekulálnak.

A késő esti órákban interjút hallgattam, melyet a M. Kat rádió munkatársa a Magyarságkutató Intézet vezető munkatársaival készített. A hosszas beszélgetés lényege:
Tudományos precizitással vizsgálják eleink genetikai kódját. Ezek alapján a következő megállapításokat tetszik:
- Szent László koponyaereklyéje hiteles, génállománya igazolja, hogy III. Bélával rokonságban állt: egyként az Árpád-házi család tagjai.
- A korabeli elit és az alattvalók génállománya azt mutatja, hogy a vezetők és a nép egyaránt azonos nemzet részei. Nem nők elrablása történt, sem katonák erőszakoskodása. Egységes magyarság élt itt egykor.
- Megállapították a markerek vizsgálatával, hogy őseink nem finnugor eredetűek, és nem volt az a fajta honfoglalás, amelyet a tankönyvek hirdetnek, mert őseink hunok, egy legalább 6000 éves kultúra tagjai, akik keletről vándoroltak ide, mégpedig a kínai nagyfal környékéről.
- Hun lovas íjász nemzet vagyunk. Attila és népe.
- Az avarok Korea felől csatlakoztak, és még újabb népsereg jött Árpáddal, de nem idegen földet hódítottak meg, hanem a hunokkal egyívásúként telepedtek le ők is.
- A kapott és ellenőrzött adatok alapján korrigálni kell a magunkról szóló elképzeléseket, a tananyagokat is.
- A kutatások folyamatosan zajlanak, és még sok vizsgálni való pontosíthatja a régi időkről szóló tudásunkat.
- Mindenesetre nem véletlen, hogy a magyar népmesék táltos paripákról szólnak, és szájról szájra terjedtek, adódtak tovább nemzedékről nemzedékre.
- A magyarságkutató Intézet kutatási anyagai megtalálhatók az interneten, ha jól értettem.         

A klímakutatók egy része azt extrapolálja, hogy megsülünk, másik fele meg azt vetíti előre, hogy megfagyunk. Lehet-e hinni az időjáráskutatóknak, vagy egymással homlokegyenest ellentétes megállapításuk csak arra elég, hogy a figyelmünket magukon tartsák, és hogy reszkessünk, mert hamarosan végünk lesz. Meg fogunk sülni, azután meg fogunk fagyni, vagy megfordítva.
A túlvilág elrettentő helye a pokol, ahol pokoli a hőség.
Ezzel szemben a nirvána csak abszolút hideg lehet, ahol nincs mozgás, következésképpen anyag sincs, csak megsemmisülés 0 kelvin fokon.
Szt. Pál sokkal pozitívabb képest fest. Azt írta, hogy „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik”. (1Kor 2,9) Ennél sokkal többet nem tudunk az „odaátról”.
***
Valószínűségek vannak. Nézzünk néhányat.
Hogy mikor ér véget az orosz-ukrán csatározás? Ki tudja?  Lehet, hogy hamar, de inkább sokára.
Hogy megkapjuk-e az EU-tól nekünk járó hitelt, ki tudja? Ha a lengyelekre gondolok, akkor soha.
Hogy mikor követjük az angol példát (brexit) ki tudja? Lehet, hogy hamar, lehet, hogy nem.
Hogy az EU-nak nevezett sóhivatal mikor omlik össze, ki tudja? Lehet, hogy hamar, lehet, hogy később.
Hogy mikor lesz világbéke, lehet, hogy később, lehet, hogy sose.
***
Olvasom, hogy a Svédországba vándorolt migránsok 85%-a hazament nyaralni a közelmúltban, hogy aztán visszatérjen a befogadó országba további léha életet élni.
Elhunyt pap iratai között bukkant fel egy cédula ezzel a szöveggel: Megyek, megfejni a papot.
Ami kicsiben előfordul, az folyik nagyban is. A megvezetett Európa nyakába zúdították a tömegeket, s a folyamat addig tart, ameddig a földrész el nem sorvad, ki nem vérzik, vagy – és ez eléggé valószínűtlen – fel nem lázad.
Érdemes végiggondolni, hogy kinek az érdeke? (Cui prodest? – kérdezte Seneca.)  
Nb.: Minden feltett kérdésünkre gondviselésszerű választ fogunk kapni a megfelelő időben.

Tegnap és ma rendkívüli dolgok estek.
Megpróbálok beszámolni róluk dióhéjban. M és E csatlakozott egy lelkiséghez. Érdeklődésemre, hogyan találkoztak velük, M elmesélte, hogy egy alkalommal – már vagy egy évtizede – rendelt az Antikvárium.hu-tól nekem egy vicceket tartalmazó könyvet. A rendelésben beixelte, hogy kér ajándékkönyvet is. Megérkezett a két könyv. Megkaptam a vicceset, s polcra került a plusz ajándék. Majd egy üdülés alkalmával magával vitte M. az ajándékkönyvet. Elolvasta, és azonnal tudta, hogy neki a benne foglalt közösségre van szüksége. Felvette velük a kapcsolatot. Párjával együtt tagjai lettek. Szombaton bemutatott annak az embernek, akinek a könyvét ajándékba kapta egykor. Érdekes módon ez az ember (Farkas Ferenc) idén is kiadott egy kötetet Tenyerembe rajzoltalak címmel.
A könyvet sebtében elolvastam. Olyan ismerős nevekkel találkoztam benne, mint Balás Béla pp, Varga László pp, Slavko Barbaric, Katona István, Futó Károly és még sokan mások.
A könyv egésze a Deus ex machina megvalósulásairól szól. Folyamatosan az isteni erőteret tapintja a szerző. Ez hol élesebben rajzolódik ki, hol árnyaltabban, de élete történéseiben mindvégig jelen van.
Az író részben ismeri az én publicista-működésemet is. Most én is megismertem az övét, mert dedikálta nekünk a könyvét.
A kötet olyan szavakat is használ, ami előttem eddig ismeretlen volt. Pl. a belső indíttatású próféciákat ismeret igének nevezi.
A könyv érdeme, hogy megerősíti bennem: a hit felette áll a tudatnak, jó kezekben vagyunk, tehetünk jót egymásért, semmi sem történik véletlenül, csak sokszor nagy idő elteltével lesz világossá, hogy mi miért történt úgy, ahogy történt.
A Tanú c. filmben Virág et. felrója Pelikánnak: „azon lovagol, amit a vaksi szemével lát?!“       
Az olvasott kötet megerősíti, hogy az egyre bővülő, de sohasem tökéletes tudásnál, tudatnál élettelibb a hit, amely „hegyeket mozgat”.
Erre hoz számos példát saját életéből.
***
Ami meg a nem véletlen „véletleneket” illeti, elmesélem, hogy évekkel ezelőtt falatka lányunokánk üdülésünk során egy szabadtéri mise elején meglepett egy biankó csekkel, mondván: ezt neked hoztam nagypapa. Azóta többször átutaltam a lepramissziónak egy-egy pénzösszeget.
A Deus ex machina csatornái hihetetlen nagy változatosságot mutatnak.

Egy tiszta szívű emberi társaságban töltött nap után nem sok energiám van poszt írására.
Inkább megidézek részben egy ma olvasott felsorolást.  
Össze ne téveszd
– a boka táját a toka bájával,
– a borztanyát a torz banyával,
– a száradt füzet a fáradt szűzzel,
– a fartőt a tar fővel,
– a harcsa máját a Marcsa hájával,
– a jó bor kulcsát a kóbor Julcsával,
– a csokorban adott bókot a bokorban adott csókkal,
– a foltos bölényt a boltos-fölénnyel,
– a hős ember nevét a nős ember hevével,
– a réti pipacsot a péti ripaccsal…
Nem mindegy
– hogy egyöntetű vagy ön egy tetű,
– hogy mögöttem vagy nem öttem mög,
– hogy köhögve röpülsz vagy röhögve köpülsz...
- hogy kecsesen ringó fecske, vagy recsegve f*ó kecske
Egy nyelv sincs a földön, amelyben ennyiféle szinonimát találunk arra, hogy valaki meghal – olvasom.
Hát nem is tudom.
Mindenesetre sokféleképpen fejezi ki a magyar a halált. A poszt abc-rendben hozza a meghatározásokat.
Csak az elejét és a végét idézem:
– Az aratót lekaszálja a halál.
– A vegetáriánus fűbe harap.
Majd megtoldom kettővel.
„Jó pap holtig tanul”, így sírköve felirata: Tanulmányait befejezte.
…és egy meglehetősen cinikus szójáték: Hogy hal meg, aki olvasztókemencébe esett?
Elég gyorsan.   

Mottó:
„Nyáron nagyon meleg van,
télen nagyon hideg van,
ősszel esik az eső,
soha nincsen jó idő.”
Idén nyáron valóban hatalmas szárazság volt ismétlődő kánikulával. Most hűvös szelek járnak, itt-ott kitartó zuhéval.
Melyik jobb?
Megsülni vagy megfagyni?
Egyik se.
A nyári kánikula energiáját fel kellene fogni valamiféle rendszerben. Találják ki a tudósok, hogy hogyan. Aztán hűvösség idején a megőrzött energiát felhasználni.
A nyári kánikula ellen vetkőzni lehet, de sokszor az is kevés. A légkondi energiát használ. (Kerül, amibe kerül.)
A fűtés ugyancsak energiát használ. (Egyre drágábba kerülőt.)
Legjobb a középút.
A Hyppolit a lakáj főszereplőjének, Schneider úrnak volt igaza, aki a lakáj kérdésére: Hideg vagy meleg legyen a fürdővíz, így felelt: Legyen benne „ebbül is egy kicsi, abbul is egy kicsi.”
Ha túl sok az eső, az a baj, ha túl kevés, az a baj.
Pedig részben rajtunk múlik, hogy kialakítunk-e víztározókat, amelyek zsilip használata révén szabályozzák az összegyűlt vízmennyiséget. Régen ezt tudták, s valamiért feledésbe merült, avagy a bevethető területet akarták maximálisan hasznosítani.
Tartok tőle, hogy a természet sebezhető, és a sebesedés megbosszulja magát.
Ébren álmodva elgondolom, hogy a gleccserek felkopaszodásával, a korszakos melegedéssel együtt járhat, hogy a tavaink kiapadnak, folyómedreink kiszáradnak.
Mi van akkor?
Hova megyünk vízért?
Akkor kiürülnek a városok, a falvak, népvándorlás indul a zöldterületek felé, ha lesz olyan.
Akkor megnézhetik az emberek, hogy mit ér az aranyuk, mit ér mindenféle luxustárgyuk, műkincsük, akármijük.
Amikor nagy mellénnyel tárgyalnak a birodalmak elejei, egy Pitkin-film zárójelenete jut eszembe. A politikusok egy hajón az újonnan felfedezett sziget hovatartozásán vitatkoznak, érvelnek és veszekednek. Pitkin kinéz az ablakon, elkezd nevetni, és mutatja, ahogyan a szóban forgó vulkáni sziget az óceánba süllyed.
Így múlik el a világ dicsősége.