Mickey webnaplója

Megvallom, hogy néhány napja korábban készült fotókat osztok meg az oldalamon. Egyszerű az oka. A monoton kánikulában, mely „konok következetességgel vonakodik” eltávozni, semmi kedvem nincs a kötelező mászkálásokon kívül feladni légkondicionált óvóhelyünket. Kint záporoz a nap, szívat bennünket, amennyiben elszívja a maradék nedvességet is a talajból. Nem igazán hálás fotótéma. Viszont sok szép fotó gyűlt össze az albumaimban. Ezekből válogatok.
Am meg a klímát illeti, el-elgondolkozom rajta, hogy milyen törékeny az a miliő, amely eddig jól vagy kevésbé jól, de működött.
Mi lesz, ha kiszárad a Velencei tó?
Mi lesz, ha kiszárad a Balaton?
Mi lesz, ha kiszáradnak a Duna és a Tisza mellékfolyói?
Mi lesz, ha kiszárad a Duna is?
Mi lesz, ha kiszárad a Szajna, a Majna, a Rajna, a Rába, a Rábca és a Principális csatorna?
A Po már kiszáradt, a Tiberisben alig csordogál víz, a mellettünk húzódó Aranyhegyi-patakról nem is beszélve.
És mindeddig csak az aszályról szóltam.
Az Ószövetségben József idején a hét szűk esztendő pusztított Egyiptomban és környékén. Akkor megoldották a hombárokból mért gabona elosztásával. De most veszélyben a világ. Kevés a tartalék, s talán hombár sincs elég.
Fülemben cseng Kovács Kati száma: Add mááár, Uram az esőt! Akkor adta. De nem mindig volt ez így.
Csaknem száz évvel ezelőtt nagy szárazság veszélyeztette a gabonatermést. A gazdák a fehérvári püspökhöz fordultak, hogy kérje az egek urát: küldjön csapadékot földjeikre. Prohászka leírja a Soliloquiában, hogy eleget tett a gazdák kérésének, hiszen maga is látta a pusztulás közeledtét. Hosszabb ideig rendszeresen kérte az égi segítséget, aztán – látva az eredményteleséget – abbahagyta. Jelzést látott benne: nem ez az ég akarata, és akkor hiába kapálózik ellene.
Előfordult ez mással is. Terézanya szintén hosszasan imádkozott társaival egy ingatlanvásárlás sikereségéért Indiában. Majd leállította a közösség ez irányú fohászkodásait azzal, hogy látható: nem talált tetszésre és meghallgatásra óhajuk.
Azért az elsivatagosodás emberséges levezetéséért érdemes kérni továbbra is égi segítséget.
A Gondviselés nem hagyja el az embert.          

Mire az ember megvénül, az egyes fogalmakhoz sokféle képzet társul. Régi élmények, jelenségek, benyomások. Az erkélyen üldögélek. A 32 fokos langymelegre már nem ellenségként, hanem mint a hűvös éjszakákra következő nappali melegségre tekintek. Még nyár van, és még nem is indiánnyár.
Tehát ott üldögélve a falombok mocorgása emlékembe idézi a nyaraló sziesztáját.
- Annak is azt a mozzanatát, amikor az öreg nyárfán megpillantom a mókust. Ha elég nyugodt maradok, akkor percekig is a látómezőmben marad a fák akrobatája.  Ezért aztán csendben figyelem mozgását.
- Idén nem találkoztunk vele, illetve az utolsó nap utolsó perceiben mégis. A szomszédban megjelent a fák lakója. Elégedetten búcsúztunk a nyaralótól. Mégis láttuk a mókust!
- A mókust legtöbben kedvelik. Van, ahol az ember kezéből eszik a mókus.
- Van, ahol előfordul, de nem közelít nagyon az emberhez. Pl. Margitsziget.  
- Van, aki szerint a mókus nem más, mint egy formatervezett patkány.
- Egykori szerkesztőségünk kertjét is felkereste időről időre egy mókus. Kötéltáncost megszégyenítő magabiztossággal haladt-szaladt a villanyvezetéken póznától póznáig.
- Egy alkalommal szerk. biz. ülés után mutatom egyik biz. tagnak: - Ott egy mókus!
Mindjárt jobb kedve kerekedett a hölgynek. – Már nem jöttem hiába! – jegyezte meg.  
- Gyerekkoromban nagyon szerettem a Misi mókus kalandjai c. Kolozsvári Grandpierre-mesét. Imponált a fürge észjárású, aktív, igazságos Misi mókus, s minden, ami csak vele történt.
- Egy ízben négy gyerekünkkel az NDK-ban (Türingiában) töltöttünk jó néhány napot. Szállásmesterünk, Lothar valamicskét tudott magyarul (egy időben magyar felesége volt, amíg egyik vendége el nem szerette). Ő nevezte gyerekeinket mókuskának. Kedves volt tőle.
- Még megemlítem gyerekeink egyik kedvenc játszószerét, amellyel a játszótereken találkoztak. Ez a mókuskerék. Fáradhatatlanul hajtották a jól olajozott motollát. Nagyon élvezték.
Van abban valami játékosság, hogy egy-egy fogalomról mennyi személyes élmény tolul fel az emberben.
A fentiekben felsorolt előfordulások is csak azt hivatottak igazolni, hogy az ember egy fogalmat hallva mennyi saját élményanyagot tudhat mögötte. Elég bedobni a fogalmat, és megindul az emberben az emlékezet, és pillanatok alatt komplett képsor bontakozik ki lelki szeme előtt.
A felmerülő képsorokból most a mókust húztam elő.      

Móra A tenger mélyén c. munkájában leírja, hogy hét évvel a háború (1. vh.) befejezése után egy angol cég megbízást kap: emelje ki a tengerbe süllyesztett német páncélhajókat, cirkálókat, torpedórombolókat. Az eset kapcsán felveti, hogy „a felizgatott bosszúvágy nemcsak az élők, hanem az élettelen tárgyak felett is tort akart ülni, s halálra ítélte a bűnös emberek ártatlan hajóit.”
Nekem felidézi Röhrig Géza gondolatát, aki NY.-i hullamosóként dolgozván valahogy úgy beszélt az emberi kadáverekről, hogy a holttest tiszteletre méltó, nem tehet semmiről, az emberi jóságnak és rosszaságnak egyaránt hordozója, és mint ilyen ártatlannak tekinthető.
A test azt követi, amit a szellem és lélek parancsol neki. Cselekvései lehetnek ösztöntől, hormonoktól, génörökségtől vezéreltek. Hathat a testre idegérzékenység, s végrehajthat olyasmit, amit a szellem tanult élete során, vagy amerre a benne lakó lélek ösztökéli. A test csupán a végrehajtó.
A halállal megszűnik a lélek uralma fölötte, s elnyugszik, elenyészik. Átadja megát a természet körforgásának. Lesz belőle termékeny föld, egysejtű és fejlettebb élők, növények, állatok, emberi táplálékok: új testek.
Érdekes valóság ez.
Ennyi volna a szamártestvér? – ahogyan Assisi szentje nevezte.
A minap került sor Ezekiel prófétai látomásának a felolvasására. Ezekiel az Úr parancsára üzent a csontoknak: „Íme, éltető leheletet adok belétek, és megelevenedtek” … aztán látta: ín és hús került rájuk, és bőr vonta be őket, s az Úr parancsára éltető lehelet szállt beléjük, életre keltek és talpra álltak.”
Egy jó ritmusú spirituálé szövege így tömöríti a történteket:
„Menj el, siess, menj el siess, siess Ezekiel a völgybe! Menj el, siess, menj el, siess, és nézz a jövőbe!
Ó, Uram! Te jól tudod! Csont élhet-e új életet?
Szél fúj. Csont ínye tapad.
Szél fúj: lábcsont ínye tapad.
Szél fúj, talpcsont ínye tapad.
Bokacsont szárcsont, térdcsont, sípcsont, hátcsont, vállcsont, villacsont, combcsont, csont csontra, íz ízre, izom izomra és tag tagra.
Óóó, Uram! Igen, Uram!”
Ez is egy elképzelés, látomás. Megemlítem még Jézust, aki megerősíti: „a lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit”. (Jn 6,36)
A test tehát csak a szolga: végrehajtó, a lélek az, ami számít.
A test elhal, aztán valamiképpen majd újra életre kel. Ésszel követhetetlen.
Marad hát a hit: „Hiszem a test feltámadását és az örök életet. Ámen.”
 
 

A kezembe került egy évkönyv, melyben újabb Prohászkának tulajdonított verset találok.
Prohászka Ottokár költői képeket alkalmazott prózájában, de verset írni nem szándékozott. Nem tudok ilyenről.
A kő az úton c.-t szokták neki tulajdonítani, noha a verset Marie Feesche német költőnő írta és Túrmezei Erzsébet fordította magyarra.
A ma olvasott vers sem Prohászka alkotása, hanem Komjáthy Jenő igen hosszú A hipokritákhoz c. verséből van összeollózva, kivéve az utolsó két sort, amelynek eredete előttem nem ismert
[„Küzd (Sic!) s ne féld az enyészetet, hogy megtaláld az életet örökre”.]
Komjáthy 1895-ben hunyt el, tehát Prohászkának kortársa.
Egy Révai nevű piarista azt írta, hogy a vers PO-é. Csaknem teljesen kizárom.
Meglepő, hogy egyesek híresebb emberekhez próbálják kötni az alkotásokat.
Így pl. sokan – tévesen – II. János Páltól eredeztették a Szeressétek az öregeket. c. verset, amelyet valójában Óbecsei István írt.
Gyakoribb ez a pontatlanság, mint gondolnánk.
A Weöres Sándor versét dalban dolgozta fel  †Benkó Tibor pap (alias Cipó), s olvastam, hogy valaki Sillye Jenőnek tulajdonítja a dalt.
Gyerekkoromban zenekarunk előadta Haydn Gyermek-szimfóniáját, majd felnőtt fejjel megvettem lemezen mint Leopold Mozart szerzeményét.
Arany figyelmeztet: Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak.
Érdemes pontosítani a tévedéseket, mert könnyen elharapódznak, és utólag körülményesebb kideríteni az igazságot.
***
Gyerekkoromban, ha forró volt az étel, arra buzdítottak a szüleim, hogy a tányér széléről kanalazgassak, mert ott hamarabb hűl. Mára némileg módosult a dolog. Ha mikróban melegítem a tál ételt, és túl forróra sikerül, belülről érdemes eszegetni, mert valamiért a szélén a legforróbb, középen kevéssé.   

Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez – szól a mondás. Csodavárás helyett cselekvést ajánlva.
 Már délben megidéztem Tücsi apai nagyanyját is, pontosabban egy mondását, amit átalakítottam a magunk szituációjára: „Ezek soha nem jönnek!”
Persze, hogy is jönnének, amikor a Balatonnál ejtőznek.
No, ezért van szükség időutazásra.
Mivel fotók ezreit készítettem az elmúlt 15 év során, és tetemes mennyiségű rövid videót is, gyermekeink és unokáink távollétében a képernyőről rám tekintőkkel szórakoztam. 
Mennyi közös élmény,
mennyi meglátogatott hely,
mennyi esemény,
hány kirándulás,
vendégség,
természetjárás emléke elevenedik meg a látott képeken, videókon.
Megannyi fotó a gyerekek
felcseperedéséről,
játékairól,
foglalkozásokról,
együtt töltött időről.
Szép volt, rég volt, részben meg nem is annyira rég.  
Megnézném az ezután következő időszak fotóit is, de a szemlézés csak visszafelé lehetséges, a múlt felidézésével. „A jövőt nem sejtheted” – mondja a nóta.
Igen.
Az első találkozások,
első ebédek.
Kísérletek az esküvők helyének megtalálására.
Maguk a lagzik,
a jelentkező unokák,
nem lehet betelni velük.
Közben számos helyszín megelevenítése.
Emberek, tájak, mikrovilág, történések, csodák, nagy hegyek, szép épületek, az elmúlás fotói, temetők, útmenti keresztek, kápolnák és bazilikák, könyvheti megnyitók, strandélet képei. Nem is sorolom tovább.
Megfürödtem a múlt képeiben, s örömmel gondoltam mindazokra, akikkel rövidebb-hosszabb ideig összehozott az élet.

A FB-ra tett fotóim némelyike egy-egy általam ismert személy kézírása. Van, aki még él, van, akinek az írása emlékeztet engem egykori gazdájára. Ha számba veszem, ki mindenkinek a kézírása van birtokomban, megállapíthatom, hogy az írott levelek küldésének megszűnte miatt szűkül a kör. Négy nagyszülőm közül háromnak az írása még megvan; apámé és anyámé is. Néhány rokonomé, barátomé, feleségemé, saját írásom, néhány dedikálóé.
Óhatatlanul felmerül: a kézírások képe olyasvalami, mint egy fotó a gazdájukról. Na, hiszen…
Az én írásom egész életemben pocsék volt, ma is az, ha lehet, még rondább.
Ja, kérem, amikor írni tanultam, a tanítói tekintély rávett, hogy „a szép kezemet” használjam. Balkezes lévén lehet, hogy a jobb kezem szép, de amit produkál, az csapnivaló.
Tehát fotóarcom jobb annál, mint amit kézírásom alapján az olvasó elképzelhet rólam..
Ma már ez is mindegy.
Kézírásom már csupán gondolatfoszlányok rögzítését szolgálja, s leginkább csak jelez egy-egy témát, ameddig szükséges.
***
Áthallások
A közgyónásban ez áll: „…sokszor és sokat vétkeztem… én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem”
Így is áll rám, dagadtra:  …sokszor és sokat étkeztem… én étkem, én étkem, én igen nagy étkem…!!! 
Megjegyzem, egyaránt voltak kövér és sovány szentek. Néhai pater Ádám János SJ úgy nyilatkozott egykor egy napilapnak, hogy fiatalkorában rettenetesen utálta a kövér papokat, miközben ő 130 kiló.
„Mit nem adnék, hogyha fogynék” – szól a dal.
És egy másik:
„Ugyan, édes komámasszony, mért kend olyan sovány asszony, hogy tudott így lefogyni…”
Enni jó – hangzik egy másik alapigazság. Igen. Ha van mit. És egyelőre van.
A porszívózás slankít. Megyek is, mielőtt még újabb hőhullám rám erőlteti a fizikai munka kerülését. (Jelentem: sikerült.)

Megköszöntem Szabó Ferinek a héten érkezett küldeményét, a Két kiáltás között címmel megjelent összegyűjtött verseit (1981–2022).
A poszt nem alkalmas arra, hogy helyén értékeljem az 500 lapos verskötetet. Megtették ezt már különben mások, akiknek az a sommás véleményük, hogy a jezsuita költő, író, egyetemi tanár alaptémája az Erósz és a Thanatosz köré szerveződik-csoportosul. A halál és a szerelem mágnesként vonzza érdeklődését, líráját.
Istenes versei szépek, gyakran zsoltár-parafrázisok.
Ami visszatérő megállapítása valamennyi értékelőnek – én is így láttam és így látom: A sokféle tudományos és művészi tevékenységet folytató Feri atya leginkább lírájából ismerhető meg. A legőszintébben szól saját belső világáról és a világhoz fűződő sokféle kötődéséről. Utóbbit bizonyítja, hogy számos versét ajánlja különféle személyeknek, hol kiírva az illető nevét, hol monogramjával utalva kilétére.
Megjegyzem még, hogy az idő szót rendre nagy kezdőbetűvel alkalmazza, ami arra utal, hogy megfejthetetlen talányként tekint erre a dimenzióra. (Az is.)
Itt be is fejezem szűkre szabott ismertetésemet, néhány sor erejéig megidézve a vaskos gyűjteményt.
RÓZSÁM…
Máris lankad a lágy szirompólya
mely dajkálja az illanó illatot
egy pillanatra és visszamarad
a tovatűnt titok fájó emléke:
az ellobbant szerelem hamva…
Másutt:     
…most, hogy öregszem és látom:
sorra halnak ismerősök – fiatalabbak!
sőt még barátaim is távolodnak
(hisz megvan saját gondjuk-bajuk
miért vennék vállukra másokét!)
ezt kérdezem: ki lesz végül velem
ha a rám váró Kapuhoz érkezem?
Lám, a két téma az általam véletlenszerűen kiemelt versrészletekben is előjön.
Amit a verseskötet megérkezése kapcsán hangoztatni szeretnék: Szabó Feri kézírása tisztes korában is harmonikus és tetszetős. Le is fotóztam dedikációját.
Mivel a Távlatok szerkesztőségében vittük számítógépbe Feri Torpedo írógépén lekopogtatott verseit, utólag bánom, hogy ezek az írógépelt lapok a papírkosárban végezték. Egy költő verseinek születése, az olykor előforduló javításokkal együtt irodalomtörténeti értékű csemege. Milyen jól mutatna egy olyan kötet, amelyben belül, vagy esetleg a címoldalán egy születő vers képével találkozhatna az olvasó. Pótolni kellene, ha lehetséges.
***
Szuszogva megmászva a lakásunkhoz vezető huszonhét lépcsőt, izomlázszerű érzéssel a lábamban az jutott eszembe, hogy nevemet feltűnés nélkül Gyorgyovich Miklósról Posztkovid Miklósra lehetne magyarosítani.    
Milyen jól hangzana, és mennyire igaz is volna.

Befejeztem Karinthy Ferenc 1973-ban írt munkájának (Leányfalu és vidéke) olvasását. Testes a kötet, jó 500 oldal terjedelmű, és sokféléről szól. Leginkább Cini életének egy-egy szeletkéjéről.
Hogy miért szeretem stílusát?
Mert azon a nyelven ír, amelyet én is beszéltem kortársaként.
Mert szellemesen fogalmaz.
Mert azok a földrajzi helyek részben ismertek előttem, amelyekről anekdotázik, (pl. a Lágymányos, pl. a Dunakanyar.)
Tud újat mondani.
Nem tudtam, hogy a 35-ös stuka (villamos), amelynek nálunk, Albertfalva kitérőn volt a végállomása, nevét honnan kapta. KF leírja, hogy ennek a típusnak a motorhangja olyan volt, mint a német zuhanórepülőgépnek, a Sturzkampffliegernek. ebből lett a Stuka rövidítés, miként az Unterseebootból az Uboot, a rohamcsónakból a rocsó, a magánszektorból a maszek.
Jellegzetes humorát is megidézem: Marci fia Párizsba készül. Az író így búcsúzik tőle: „kezét csókoltatom a milói Vénusznak.”
Hosszan és érzékletesen számol be az 1965-ös dunai árvízről.
Ugyanígy elidőzik amerikai benyomásainak a bemutatásán is. Akkor volt kint, amikor a WTC ikertornyát felhúzták. Mivel 1992-ben elhunyt az író, nem érte meg a tornyok pusztulását.
Több ízben járt Amerikában. Ekkor (1970-ben) nekem még keleti útlevelem se volt. Azért lettem lapátos katona, mert leveleztem kint élő rokonainkkal.
Egy nyelvtani elemzésben írja: „még bántóbb az az éneklő hangsúly, a szóvégek felrántása, mely mintha kérdőjelekkel tűzdelne teli minden mondatot.”
Aki a mondat végén emeli fel a hangmagasságot, tapasztalatom szerint azért teszi, hogy jelezze: Még nem fejeztem be!!! De mivel minden mondata vége felfelé kunkorodik, az embert elszomorítja: Ez soha nem akarja befejezni mondandóját.
Azt is írja a közhelyekről, hogy aki közhelyet használ, abból „hiányzik az eredetiség, de mindent elkövet, hogy eredetinek lássék”.
(Szerintem a mindent elkövet is közhely. Szoktam mondani, hogy nem lehet mindent elkövetni, de nem is kell, elég néhány célra vezető dolgot elkövetni egy ügy sikere érdekében.)
Mástól még nem olvastam, nem is hallottam:
Kacsapecsenye pecsenyekacsából
Kecsepacsanya pacsanyakecséből
Pacsakecsenye kecsenyepacsából
Pecsekacsanya kacsanyapecséből
Tetszik.
Magam is szeretek szavakkal zsonglőrködni.
Hadd folytassam: pecsekecsenye kacsanyapacsából…
***
Szent István ünnepe.
Zászló kirakva.
Lobogófelhúzás megtörtént.
Légi bemutató elmaradt.
Tűzijáték halasztva.
Viharos esőzés elmaradt.
Traktoros felvonulásból semmi se lett.
Bazilika előtt hatalmas tömeg, Bent szentmise.  
Másokat tüntettek ki. Nem baj. 

Tegnap megérkezett a hidegfront, és megszakította az immár hét hónapja tartó szárazságot. Messziről szinte állandóan villogott az égbolt a cikázó villámoktól, de a közelben kevés villám csapot le, és okozott nagy robajt a villogást kísérő  dörgés.
Ma augusztus 20. van, Cs. születésnapja, Isten éltesse őt.
Ma folytatódik a hidegfront sűrű sötétséggel, egy hatalmas közeli villámmal, hozzá tartozó csattanással. A gondos ünnepi előkészületek rendre meghiúsulnak a viharos időjárás folytán. Tegnap este nyolckor zárórát rendeltek el a mesterségek utcájában, hogy megelőzzék a nagyobb károk keletkezését. Ma délelőtt elmaradt a légi parádé a Duna felett. Kétséges, hogy a tűzijáték 40 000 pukkancsából egyet is fellőnek este.
A szemközti kert almafa gyümölcseinek a fele a földön hever. Leverte a szélvihar. A látvány kapcsán egy rég énekelt nóta szövege jutott eszembe:
Ádámot az Isten igen kedvelé
Az almáért mégis jól megbünteté,
Minden fia, lánya pokolra kerül
Ha a nagy Úristen meg nem könyörül.
 Alleluja, Kyrie, Christe eleison!
Amilyen időket élünk, nagy bajok várnak ránk, ha a nagy Úristen meg nem könyörül rajtunk. Kyrie…
Ennünk azért kell. A konyhában T. elindította a főzést. Felkapcsolta a csap feletti neont. Kettőt villant mielőtt állandósult a fény. Első meglepetésemben kitátottam a szájam, közel lecsapó villámnak gondolva a fényt. Nem akartam ugyanis a dörgéstől megsüketülni.      
***
Azt mondta az orvos, hogy a covid utóhatásai izom- és mellkasi fájdalmak, fáradékonyság, légzési problémák. Némi agyi károsodás sem kizárható. Én tapasztalom ezeket. Hipochonder vagyok.  A szaglás romlása szintén posztkovid tünet. A nagyanyám 70 éve megállapította, hogy a bunkósorrúaknak jó szimatjuk van.  A szaglásom ellen viszont semmi kifogásom nem lehet. 
Úgy látszik, én is bunkós orrú vagyok. 

Találtunk egy szórólapot a postaládánkban. Azt próbálja értésünkre adni, hogy
PÉNZROMLÁS = FIDESZ. Továbbá, hogy „NE SZAVAZZON …ra, A PÉNZRONTÓ FIDESZ JELÖLTJÉRE!”
Meddig kell ezeket a szemtelenségeket eltűrni?
Netán nem-é OV miatt tört ki a háború a szomszédban? 
Netán OV a kontinentális mértékű aszály oka? 
Netán OV és a fidesz szabadította a covidot a világra?
Netán OV felelős a Rajna drasztikus vízvesztéséért?
Van még valami el nem skandált szamárság?
Úgy látszik, igen.
Öles plakát hirdeti: REZSINÖVELÉS = FIDESZ
Erre megboldogult matematikatanárunk azt mondaná: „IGAZ, HOGY NEM IGAZ!”
Nem kellene már abbahagyni?
Nem telik többre?
A hülyítés régre megy vissza. Pl. M. Twain írja történelmi regényében (Koldus és királyfi), hogy egy nőt azzal vádoltak meg, hogy esőt csinál azzal, hogy lehúzza a harisnyáját. A tömeg ki akarta végeztetni. Minek?
Jézust meg akarják kövezni. Ő megkérdezi: Melyik jótettemért akartok megölni?     
Nem unalmas már a gerjesztett politikai halandzsa?
Olvasom, hogy a gazdák tüntetni kívánnak nemzeti ünnepünkön, a pedagógusok béremeléséért -   mintegy Bp. közlekedését ellehetetlenítve. Épeszű gazda ilyet nem tesz. Azonnal felmerül, mekkora pénzzel veszik rá a traktorosokat egy ilyen őrültségre?
Jut eszembe az a kiskölök, aki húsz évvel ezelőtt nagy bátran a Práter utca úttestén elállt egy sávot, megállásra kényszerítve az arra autózókat. Rákiáltottam: Ha nem kotródsz el onnan, fenékbe rúglak!  
Elkotródott.
Quousque tandem abutere Catilina patientia nostra? – tette fel a kérdést egykor Cicero.
Meddig kell még a többségnek a szemtelenkedő kevesek pimaszságát eltűrni?