Mickey webnaplója

Mindenkit előbb-utóbb utolér, akinek gépjárművez.-i jogosítványa van. Elérkezik abba a korba, mikor firtatják az orvosok: egészségileg alkalmas-e még arra, hogy autót vezessen.
És elkezdődik a vesszőfutás:
egyik szakorvostól a másikig,
egyik rendelőtől a másikig,
egyik kívánságától a másikig,
egyik időpontegyeztetéstől a másikig.
Egyik sorszámtépő automatától a másikig.
Engem négyfelé küldtek: labor – kardiológia – diabétesz – neurológia (az öt éve engem ért stroke miatt). Elég, ha csak az egyik szalmaszálban megbotlok, okuk van bevonni a jogosítványomat.
Picit zavar ez a megfelelési kényszer, picit zavar, hogy ítéletet akarnak mondani felettem, aki miatt a közel negyvenévi vezetése okán nem kellett senkinek sem kórházban kikötnie.  Magyarul, nem okoztam baleseti sérüléseket senkinek. Mégis védenem kell a státuszomat.
A törvény az angol gyakorlatra hajaz, amelyről N. Parkinson, angol közgazdász ír. Az öreg vezetőket a világ legtávolabbi részeire szervezett konferenciákra nevezik be. Töressék csak megfáradt testüket az orvosi vizsgálatokkal, a védőoltásokkal, az utazás kényelmetlenségeivel, míg rá nem unnak a vesszőfutásra, és míg nem kérik nyugállományba vonulásukat a cégüktől.
Ilyesfajta szórakozás ez. A nyugdíjas ráér, totyogjon csak el a rendelőkbe, várja ki a sorát, aztán majd csak lesz valami.
„Jaj, anyám, én nem ilyen lovat akartam.”
Még két évet szeretnék vezetni. Aztán kocsim a rozsdatemetőé, magam meg ellennék már nélküle. Nem lesz könnyű akkor sem a lemondás. Persze azt meg is kell érni, most meg meg kellene szerezni a jogsi folytatását.
De miért megy ez ilyen nyögvenyelősen?    
***
Hogy miért is ilyen rossz szájízűek az előző sorok? Hiszen még a gimnáziumban tanultuk, a decrescendo nem jön magától, azt meg kell csinálni, ill: Gyerekek, a savanyú almát is meg kell enni!
Jut még eszembe J., aki nevetve meséli, hogy alig várta, hogy megszabaduljon a jogosítványtól, a kocsi körüli hercehurcáktól. Lám, van ilyen is. De akkor hogyan oldja meg a meredek utcán lakó J. a napi bevásárlást egyre fakultabb állapotában?
Nem akarok elébe vágni persze a történéseknek. Lesz, ami lesz. Ez ügyben is fatalista vagyok.
Végtére is: Ahány ház, annyi baj lehet – csapok össze két közmondást.   

 Szeptember elseje valahogyan éles választóvonal az előtte és utána következő történéseknek. talán azért alakult így, mert mérsékelt a külső hőmérséklet, ami kedvezőbb a tanulás okozta terhelés elviseléséhez. Ugye „a kilencedik hónapban vagyunk” mától kezdve, és ez egy másik értelemben is a még megvalósulatlan reménykedés ideje, azaz, hogy minden szép lesz, jó lesz, az élet élhetően fog alakulni.
P.csabán immár két unokánk indult iskolába, egy meg óvodába fog járni. A negyedik karon ülő. Ugye a szülők terhelése elég nyilvánvaló. A negyedikes könyv és munkafüzet csomagjába belelapozgattam, hogy képbe legyek, mivel és milyen módon foglalkoznak. Szemet szúrt, hogy minden kiadvány gazdag képanyaggal rendelkezik. Ez több kérdést is felvet. Az első szerintem, hogy ha minden tárgy minden könyve illusztrációkkal teli, majdnem terhest mondtam, akkor nem marad helye a gyermeki fantázia kifejlődésének. A tankönyv megmondja, mit hogyan kell elképzelni.
Adódik, hogy vizuális civilizáció tagjai vagyunk mindahányan.  Körbe vesznek bennünket az internetről leszedhető, az okostelefonokból töméntelen mennyiségben ömlő jó minőségű képek, videók, stb. Ezek függvényében felmerül a kérdés, kell-e a tankönyveknek ezekkel konkurálniuk, és egyáltalán van-e esélyük arra, hogy versenyben maradjanak az előbbiekkel. Nincs válasz, és nincs megoldás sem. Úgy látszik, hogy fogyasztói igényeink kielégítése, komfortzónánk követelődzései ellehetetlenítik az egyszerű formákhoz való visszatérést a lényegre törekvés jegyében.
Egy dolog bántotta zeneszerető valónkat. T. kezembe nyomja a hittan munkafüzetet, a Magnificatnál kinyitva. Forrásként az internet van megjelölve. A korrekt meghatározás az lett volna, hogy dallam és szöveg: Dienes Valéria. Egy gyereknek mindez nem mond semmit akár, de hát a könyvet felnőttek hozták össze.
Egy másik észrevételem: emlékszem középiskolás koromban már sokszor volt a héten hat óránk. Na de nem általános negyedikben. Unokám órarendje szerint a héten négyszer van hat tanórájuk, egyszer öt. Igaz, hogy a héten négy tornaórájuk és két énekórájuk van. A készségtárgyak valamit enyhítenek a nyomáson. Mégis azt gondolom, hogy ez akkora teher a gyerekeknek, hogy szerintem nagyon meg kell szűrni ilyen körülmények között, hogy járjanak-e különórákra, és hányra.
A fiataloknak csak egyet ígérhetünk, ha szükségük van segítségünkre, hívjanak, jövünk.     

A közelmúltban írtam a kitüntetések lélektanáról, fogadásáról, felajánlásáról. Tovább gondolva a dolgot eljutottam a szentjánosbogártáborok harmonikáiig.
Röviden.
A táborok végén az egy csoportba tartozók nevével mindenkihez eljut sorban egy üres lap, amire egy-két sorban feljegyzi, hogy a név gazdájának milyen jó tulajdonságát ismerte meg, mit köszön neki. Majd behajtja a papírt és továbbadja. Mindenki mindenkiről ír. Az írások csak a név gazdájához jutnak el, akinek – gondolom – roppant jól esnek a köszönő szavak, és elelcsodálkozhat azokon a visszajelzéseken, amelyek jó tulajdonságait veszik számba.
Ilyesféle harmonika jönne össze az idők során, ha a publicista, a blogger, összesöpörné azokat a pozitív visszajelzéseket, amelyeket hozzá intéztek mások. (Van, aki rendre leközli ezeket – a kritikus megjegyzéseket is.)
Ugyanaz történne, mint Kabos egykori kabaré jelenetében. K. Laci, a szerelő minden nőt nagyságos asszonynak titulál. Kérdőre vonják érte: Nahát, de ilyet – szocializmusban … Mire Kabos: Ha egy nő nagyságos asszony volt negyvenöt előtt, és én megemlékezem róla, örül neki. Ha meg nem volt az, még jobban örül neki.
Valahogy így van ez.
Most kivételesen néhány nekem szóló dolgot megosztok azzal, hogy az embernek önérzetére applikált ékkövekként hatnak ezek – vagy, mert megérdemeltem, vagy mert nem, de tudom is én, hátha mégis…
Nézzünk néhányat:      
- Kézszorítás a különlegesen magas szintű gondolataidért…
- Mick után mindig nehéz újat írni egy adott témáról.
-  Halas vagyok a hibak jelenteseert.
- Köszönöm ezt a kis kínai tusrajzot. (Kicsi, de remek.) Elteszem emlékbe, s alkalmasint elő fogom venni. 
- Nagyon jól esett a segítséged!
- Ojjé! Köszi!!
- Köszönöm a beszámolót!!!
- Nagyon köszönöm – ezt így valóban senki más nem mondhatta volna. 
- Mikulás! Isten éltessen! Áldjon meg az Úr szép népes, egyre szaporodó Családoddal. Ma déli misémbe foglallak.
- Great image! Dada.
Most elszegem azzal, hogy ideidézem Sárközi Márta örökbecsű kritikáját, aki egyik levelében említi: „meglátogattuk Liptákékat… ahol minden tenyérnyi falfelületen képek vannak, hogy Gabusnak szeretettel Bernáth Aurél, Gabusnak hálából Egry József és Gabusnak hódolattal Leonardo da Vinci.”
Hát igen. Erről van szó. Az önfényezés indulata az emberrel egyidős valami.
Azért általában kerülöm anélkül, hogy hamis alázatosság űzne távol tőle.
Most az egyszer kivételt tettem. 
Ígérem: soha többé!
***
Cs.-t sikeresen megműtötték. Deo gratias!
***
Ennyi véletlen nincs.
Ebédnél kérdezem M. unokát, hogy volt-e a Pompidou központban, s hogy tetszik neki. Igennel válaszolt, és azt mondta, hogy leginkább nihilizmussal szembesült. Így inkább a Louvre-ot szereti látogatni. Kedvence Caravaggio, de nagyon kedveli a régiek közül H. Boscht, az újabbak közül meg S. Dalít. Még beszélgettünk, amikor T. azt mondta, hogy szeretné nekiadni Bosch albumunkat. M. örömmel vette a mesterről szóló képes monográfiát. Este nézem a tévét. Egy spanyol dokumentumfilm ragadja meg figyelmemet. S. Dalí életéről szól. Együtt néztük végig. 
Nincsenek véletlenek. Olyan gondviselésszerű volt az egész.   

A férj 20 000 ft-ot kap a feleségétől azzal, hogy vegyen magának egy inget. A férj éjjel jön haza részegen. Az asszony megkérdezi: - Na, milyen inget vettél magadnak, te jómadár?
- Éééén? Rizl-inget.
***
A kerekes kút azért jobb a gémes kútnál, mert azt oda lehet tolni, ahol van víz.
***
A tanítónéni azt mondja a gyerekeknek: Aki úgy gondolja, hogy buta, az álljon fel. Síri a csend, majd Pistike feláll.
- Úgy gondolod, hogy te buta vagy?
- Nem, mondja Pistike, csak nagyon zavart, hogy egyedül tetszik állni.
 ***
Pármai sonkát is tettem a szendvicsedbe – készségeskedik az asszony.
Miért? A többi mikori? – reagál rá a férje.
***
Reggel félnyolc.
- Szívem, Hol a pálinka?
- Nos, néztél már az órára?
- Igen, de ott nincs.
***
Ez meg velem történt. A szögletes dobozos italok alakja nem, de feliratuk segít a bennük levő löttyök megkülönböztetésére.  Nyúlok egy új dobozért, mert tejet akarok vízzel vegyíteni. Tejesdobozt akarok nyitni. Ám pechemre almalé lapul benne. Világos. Amikor ugyanis kezdem hozzálöttyinteni a félbögre vízhez, látom, ez nem tej!
Nem baj – gondolom, később majd megiszom, úgyis túl sűrű a 100%-os almalé. Még szerencse, hogy nem a nescaféval kezdtem, mert most odalenne a bögrényi ital.
Újabb bögrét veszek elő, és új tejet. A bögrét a másik asztalon töltögetem. Ezután fogom a nescafét, és … és az almalés bögrébe hintem. Öntöttem is ki mindjárt a csapba a förmedvényes ízű katyvazt.
Ez már talán nem is szórakozottság, túlmegy azon.
(Azért készítettem utána egy tisztességes kávét is.)      

Nem mondhatom, hogy a minap elhunyt biblikus professzorral sűrű kapcsolatban álltam, de a néhány találkozásunk során szeretetre méltó embernek ismertem meg. Első találkozásunkra az adott okot, hogy az ő irányításával és munkájával összeállt a Káldi-féle neovulgáta Biblia, a Szent Jeromos Bibliatársulat Szentírása.
Egyik munkatársa tudta, hogy szövegek gondozójaként dolgozom a jezsuitáknál. Megkérdezte, hogy volna-e időm átfutni a Biblia készülő 2. kiadását. Igent mondtam rá, de a kitűzött határidő roppant szoros volt. Csak úgy tudtam tartani a terminust, ha napi 40 oldalt ellenőrzök. Olvastam-javítottam a buszon, a HÉV-en, otthon, munka előtt, munka után, állandóan ceruzával a kezemben, és … elkészültem vele. Kivonatolásra nem maradt lehetőségem, az átjavított könyv példányát adtam át, típushibákra felívva a Társulat figyelmét.
Meglepetésemre kaptam egy telefont, hogy Tarjányi Béla olyan alaposnak ítélte munkámat, hogy szeretne megismerni személyesen. Akkor, emlékszem, forró nyári délután volt. Útközben megittam egy félliter zacskóskakaót. A körúti központjukban találkoztunk. Béla atyán szokásosan szalmakalap volt. Rövid beszélgetés után megköszönte munkámat, és kért, hogy válasszak öt példányt a Bibliájukból. Különféle színűeket választottam. Mire kezembe fogtam az ötöt, azt mondta: Még ötöt válasszak, mert nagyon hálás a javításokért. Megtettem. A hazahozott Szentírások nem sokáig maradtak könyvespolcunkon. Gyerekeim kaptak egyet-egyet belőlük, majd a többit is elosztottuk a rokonok, s a fiatal párok között, akik esküvőjükre meghívtak. A kapott Bibliák elfogytak, ez a szokásunk viszont megmaradt. Máig minden új házas Bibliát kap tőlünk. Egy alkalommal a szomszéd fiú esküvőjét követően anyja megkeresett, hogy a fiatalok örültek a Szentírásnak, de szerették volna, ha írok bele valamit. Írtam. Azóta mindenki könyvjelzővel kapja a Bibliát – ezzel a szöveggel:
„Az írás a legnémább beszéd, olykor mégis a leghangosabb.
Ez az „Írás” még ennél is több. Az Isten lenyomata – nevezzük kinyilatkoztatásnak.
Ez a lap csak könyvjelző, de a Könyv az Élet jelzője, iránymutatója.
Legyen a Ti életeteké is!”              
Tarjányi professzor a Biblia terjesztésének is az embere volt. Szemináriumának a résztvevői annak befejeztével egy-egy megáldott Bibliát kaptak tőle ajándékba ezzel a küldetésre való felszólítással:   
„XY, légy a Szentírás apostola!”
Lám, nem beszéltünk össze, mégis valamiféle hasonlóság látszik eljárásunkban.
Összesen még egyszer kerültem testközelbe Tarjányi Bélával. Előadást tartott Csillebércen a Bibliáról. Közvetlenül, oldottan, értő módon beszélt a Szentírásról, a benne mutatkozó érdekességekről, sajátságokról, a jó pásztorról, Jézusról. Elhallgattam volna napestig. (Emlékezetem szerint akkor is kalapot viselt.)
Hiszem, tudom, hogy az Isten – utóbbi időkben sokat szenvedő – szolgája a legjobb társaságot élvezi immár odaát az időbeliségtől egyszer s mindenkorra megszabadulva.
Remélem, hogy még találkozunk.      

Vannak olyan könyvek, amelyeken hamar elalszik az ember. És vannak olyanok is, amelyeket fal az olvasó, mert nem tudja letenni, mert ébren tartja érdeklődését. Ilyenre találtam most is. Salamon Béla, Hej, színművész… c. kötete olyan vidám, olyan jól megírt, mintha a Ludas Matyi élclap legjobb cikkei sorjáznának benne egymásután. Nincs benne sallang, nincs benne Steinbeck-féle „zöngicse”, minden mondata előreviszi a történetet, a lényegre szorítkozik, sziporkázik. Ami érdekes benne, hogy amit leír, az tőle függetlenül is megtörtént velünk vagy másokkal. Néhány poén következik:
- A Normafához kirándult egyszer. „Erről a villámsújtotta ócska fatuskóról meséltek annyit nekem? – kérdi. Igen, ez a Normafa.  És azt a hatalmas másikat hogy hívják? Sehogy... Tehát ez a kis vacak tuskó ez a híres Normafa, és annak az óriási csodaszép fának még neve sincsen? … menedzselni kell tudni mindenkinek magát…” - jegyezi meg végül maliciózusan.
Egykor belőlem is csalódást váltott ki a töpszli normafa látványa.
- Egy kellemetlen természetű Rózsika nevű hölgyet a társaságában Karinthy javasolta Ödönnek nevezni, hogy feltűnés nélkül szidhassák egymás között. Ez sok komikus megjegyzéshez adott tápot Salamonnak és társainak.
Egyik nyári táborozásunkkor a vendég lányt nevének kezdőbetűjével akart megjelölni egyik unokánk. Majd – nehogy rájöjjön az illető, hogy róla van szó –, azt javasolta, hogy nevezzük őt inkább „közmunkás”-nak. Unokánk, Á. megoldása tehát kongeniális volt Karinthyéval.
- Egy faluba betör az árvíz, amikor odaérkezik, mint turnéja soros állomásához a színészcsoport. A gáton az embermentőket dirigálja a polgármester, amikor megszólítja egy színész: Kérem szépen, mi ma este „Tarka kacagó estét” szeretnénk rendezni a vendéglő nagytermében…
Az eset egy viccre hajaz. Két gyerek felszól az emeletre, Pistike, lejössz? Pistike anyja jelenik meg a kiabálásra az ablakkeretben. – Nem tudtátok, hogy Pistike tegnap meghalt.
Azért a labdát le tetszik dobni? – így a gyerekek.
- Salamon első felesége osztrák nő volt. Törte a magyart. »Ha fiam, vagy én otthon dohányoztunk, akkor ránkszólt, hogy elég volt már abból a „bagojozásból”«.
Amikor konyhájukat csempézték, felhívta Bélát, s értésére adta, hogy csempészek dolgoznak náluk. Amikor meg Béla meccsről jövet újságolta, hogy az eredmény három null volt, felesége visszakérdezett: 3:0, a mi „javárunk”?
Mica meséli, hogy a kínai büfés megkérdezte tőle a megvett adagjával kapcsolatban: „elvisz?, vagy ide megesz?”. 
Tücsi meséli: francia unokánk SMS-t küldött neki a Belvárosból: „Deák Ferenc vagyok. Haza ebédelek.”
- Az egyik színész bakija. Szerepe szerint ezt kellett mondania: Én megmentem a vállalat életét. Ezt találta mondani: „Én megmentem az élelet vállatát!”
Van ilyen. Antal Imre bevallotta, hogy egy interjúban sehogy se jutott eszébe helyesen a csípőizületi ficam. Minduntalan csípőficületi izam-nak ferdítette. Tudta, hogy téved, de nem volt képes váltani.                
Az egykori SZB titkárunk is tartott tőle, hogy az ünnepségen rosszul fogja ejteni a fasiszták szót. Így is lett.
De a legkirívóbb baki mégiscsak a rádióban elkövetett szöveg volt: Most Cimbalmi Tóth Ida tarjánozik, helyesbítek cimbolázik.  

Tegnap kalimpált a szívem, fejem is fájt. Hidegfront jött, s távozott. Ráadásul telihold is lehetett, ami – úgy mondják – megbolondítja az idős emberek keringését. Szedtem rá a kötelezőket s ráadást is. Kb. éjfélre állt be a szokásos állapot. Ez már csak így megy. Olykor fázom, ami rám korábban soha nem volt jellemző. Persze az se volt korábban rám jellemző, hogy 75 éves vagyok.     
Vannak ide-oda mászkáló terveim, de hogy mit hoz a jövő, csak Isten tudja.
Osztálytalálkozó lesz. Ott meg kellene említenem, hogy egy piarista kötet készül, amiben lesz egy tanulmányom.
Meg kellene említenem, hogy prosztatarákkal kínlódó amerikai rokonom értesült arról, hogy a barackmag szedése ellene dolgozik, s legyőzi azt, legalábbis az ő esetében ez történt. Kb. 5-6 darabot rágcsált el naponta, s kontroll alkalmával az orvosok azt állapították meg, hogy a rák eltűnt szervezetéből. (Aki nem hiszi, járjon utána.)
Hátha valakinek használ.
Kérdeztem a fogadó társunktól, hogy mire van szüksége, vigyek-e neki valamit. Azt felelte, hogy amire neki szüksége lenne, azt senki se tudja neki vinni. Elképzelem. Az egyirányú utcán nincs visszaút, csodák csak néha történnek.
***
Megjött a FülesBagoly új száma. A legjobb vicc benne: A Nap felesleges, mert akkor süt, amikor úgyis világos van. Hozzátehetném, hogy a Nap akkor pörköli az utcákat, amikor amúgy is kánikula van. De nem teszem. Képzelhetitek, milyen színvonalú lehet a többi humornak szánt valami.
***
Megírtam az Echónak a havi kommentárt. Jelenleg nem tartozom senkinek semmiféle írásos anyaggal. Ez kellemes állapot, meg nem is. Szeretem a teljesíthető kihívásokat. S eddig különösebben nincs okom panaszra. Elég jó ritmusban értek a felkérések, s mindre tudtam érdemben reagálni.
Az ember szolgáljon, amíg teheti.
Firkász maradj a billentyűzetnél! Szólhatna a suszterről és a kaptafáról szóló lopott mondat, ha annak a „kaptafáját” húzom saját mesterségemre.
Műstoppoló, maradj a stoppolófánál.
Szabó, maradj a vállfánál.        
Krempácsoló, maradj a talpfánál.
Tűzrakó, maradj a gyufánál.
Na jó. Abbahagyom.

Amikor még jól mozogtam, nem igazán kellett mennem sehová azonkívül, hogy naponta elmentem a dolgozóba, vagy néhány rendszeresen felkeresett helyre.
Talán jobban megvilágítja a dolgot, ha arra gondolok: 34 éve lakunk Óbudán a Budai hg. közelében, és a Pilishez is legközelebb az eddigi lakóhelyeink közül. Az előzőbe még olykor eljártam, a Pilisbe szinte soha. Lehet, hogy megnyugtatott a tény, hogy közel van, bármikor felmászhatok valamelyik huplijára. De nem tettem. Mint ahogyan – gondolom – sok Balaton mellett élő ember se látogatja gyakran a tavat. Elég neki az a tudat, hogy a tó közel van, és ha kedve szottyanna, mehetne bármikor megmártózni benne.
Mostanság, amikor egyre nyilvánvalóbbá válnak kopásaink, mintha a megkeresések száma megnőtt volna. Ilyen-olyan rendezvényekre, baráti találkozókra, rokonlátogatásra, közös ünneplésre, osztálytalálkozókra, olykor temetésre, megnyitókra, kongresszusra, stb. kapunk meghívást.
Érzem a folyamat különös voltát, amely fogyatkozó teljesítőképességünk és a szíves elvárások között feszül.
Persze az ember megpróbálja a még lehetségest. Sokszor tudatosítom magamban, hogy nincs különbség életérzésemben, magamra figyelésben a fiatalkorihoz képest. Ez olykor bejön, máskor pedig közérzetem meghiúsítja, hogy fiatalnak érezzem magamat.
Hányszor eszembe jut: a crescendo magától jön, a decrescendót meg kell csinálni.
Meg kell, meg kell, de nemritkán inkább el kell tűrni megvalósulását, semmint tevőlegesen megcsinálni.       
***
Viszonylag sűrűn látogatott unokáink – szerintem – fogékonyak a jó humorra. Már veszik a Tüskevár c. regényben feltalálható Matula-féle poénokat, melyek Tutajoson és Bütyökön csattannak.
Azt hiszem, lassan meg fogják érteni Karinthy Tanár úr kérem-jét is. Várom, hogy közösen örülhessünk a Röhög az egész osztály és társai poénjainak.
Jobbak ezek a vidám könyvek, mint a sokféle rajzfilm, amiket olykor néznek, s amelyek többnyire tényleg arról szólnak, hogy a hátsó üldözi az elsőt.  
Lehet, hogy lassan kezükbe adhatom a Szeleburdi családot, vagy egyéb jókedvű leírást.  
Kellene ez nekik, kellene ez minden kisgyereknek, mert a jó kedély nagyon fontos a jó egészséghez.
A humor pedig nagyon fontos a jó kedélyállapot kialakulásához.

Kalazanci Szent József emléknapja van, a piarista, azaz kegyesrend megalapítójáé. Tagjai a szokásos szerzetesi fogadalmak mellett vállalják a gyermekek neveléséről való különleges gondoskodást. Kifejezetten a szegény gyerekek felkarolására, nevelésére, tanítására jött létre. Iskolái a világon sok helyen jelen vannak. Amikor francia vejem érdeklődött, hogy hova jártam iskolába, elmondtam neki, hogy a piaristákhoz. Nem hallott róla. Nem tudom, van-e ilyen rend a franciáknál? Hihetőleg nincs. Másutt van. Rómából indult, Frascatiban folytatódott 1516-ban, aztán itt is, ott is felbukkant. A Felvidéken is, de Magyarországon is. A rendek szétzavarása után a férfirendek közül hármat hagytak meg magnak a szocik. A bencéseket, ferenceseket és a piaristákat. Mindet alaposan megnyirbált létszámmal, és ugyanígy megnyirbált tanulói létszámmal.    
Sokat írtam róluk, itt elég legyen megjegyezni, hogy életre szóló humán műveltséget alapoztak meg bennünk. Meg is jegyezte főiskolai nyelvtanárom, hogy én semmit se tanultam abból, amit ő előadott, hanem azt kamatoztattam, amit a középiskolából magammal hoztam. Ez nem csak az én eseteben fordult elő. Sok osztálytársam mesélte el, hogy matematikai, fizikai nyelvi, stb. képzettsége sokáig elégnek bizonyult felsőiskolás tanulmányai idején.
Lehet, hogy a kamaszkor idején a legfogékonyabb az emberi elme, az új tudásanyagok befogadására?
Ami pedig a rendi iskolák jó színvonalú oktatását illeti, két dolgot emelek ki. Az egyik: a szerzetes tanárnak nincs saját családja. Ráadásul helyben lakik a hasonló ügyekben eljáró társaival együtt. Teljes szívvel fordulhat tehát a tanítás felé, nem kell a családokat terhelő magánéleti gondokkal megküzdenie. Mellé teszem Mészáros István iskolatörténeti kutató megállapítását. Ő úgy összegzett: A szerzetesek által működtetett iskolák színvonala általában jó volt, de koronként eltérő nívót képviseltek ezek az intézmények attól függően, hogy az éppen tanító gárda egyes tagjai miféle tanítói erényeket és tudást tudtak felmutatni.
***
A mai perikopából: „Atyáitok a prófétáknak sírboltot építettek, … s azt mondjátok: Ha atyáink idejében éltünk volna, nem lettünk volna részesek, mint ők a próféták vére ontásában. Ezzel magatok is megvalljátok, hogy a próféták gyilkosainak vagytok a fiai”. (Mt 23,31)
Vajon hány politikusra igazak az előző mondatok?
Vajon hány politikus tetette el láb alól a vele egyet nem értő társait?
Vajon lesz-e ezen valaha változás?
Remélem, de félek tőle, hogy nem.

Komoly tudomány lehet a kitüntetések lélektana, és én nem is vagyok avatott ismerője, hosszú életem néhány ide vonatkozó tapasztalatát mégis megosztom másokkal. Hátha latolgatniuk adatik, kit kellene kitüntetni, avagy éppen várományosai valamiféle elismerésnek.
Két szélsőséggel találkoztam életemben. Az első fajta ember nem szívesen veszi más emberek elismerését. Főleg papi személyekkel találkoztam, akik visszautasították, vagy kelletlenül fogadták a kitüntetést, ünneplést.
Miért is?
Óhatatlanul a Mester tanítása jelenik meg lelki szemeim előtt a Bibliából: „Amikor adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek. Bizony mondom nektek: megkapták jutalmukat.” (Mt 6,2) Azt gondolom, és talán nem is tévedek, hogy az írásokat jól ismerő klerikusok egy része kifejezetten ódzkodik attól, hogy más emberek kitüntessék őket. Úgy vélhetik, hogy ezzel megkapták jutalmukat, és ők nem azt szeretnék, hogy az emberektől kapják az elismerést, hanem az Istentől a végső elszámoláskor.
Többször találkoztam efféle megnyilvánulással.
A másik fajta ember jól viseli az elismeréseket. Mi az hogy?! Alig várja, örül neki, nagy ünnepséget csap azoknak, akik körüldongják, akik dicsérik, gratulálnak neki, koccintanak vele, együtt örülnek stb.
Egyszer megkaptam a magamét egy embertől, akiről jókat írtam. Kikérte magának, hogy szuperlatívuszokban beszéljek tevékenyégéről, s kemény szavakkal elmarasztalt érte. Se köpni, se nyelni nem tudtam a nem várt meglepetéstől.
Más esetben az általam írtak nem jelentek meg nyomtatásban, mert a lapszerkesztő nem hitte el, hogy az igazat írom a jubilálóról. Nem hiszem, hogy jobban tévedtem, mint kritikusom.
Szabó Magda igen hosszan élt. Egy idő után ötévenként visszatérően valamiféle rangos kitüntetést kapott. Ez egy határon túl oda-vissza kellemetlen lehetett. Még mit kellene neki adni? Illetve: Mi a csodának az újabb kitüntetés? Az írónő maga is belefáradhatott a zajos elismerésekbe.
Talán Balczó András gondolkozott helyesen. Abbahagyta a világelsőségért való kapaszkodást. Öncélúnak és felesleges erőfeszítésnek tekintve. Értelmesebb célokra talált, s tartósan boldog lett.
Egy biztosra vehető: Kényes téma a kitüntetések adományozása, fogadása. Aki kapja, sokszor érezheti, hogy más inkább megszolgálta nála, s mégis… Aki adja, ma már kipuhatolja, hogy az illető az ő kezéből elfogadja-e a díjat? Elég sűrűn felsültek a közelmúltban az adományozók az elutasítások miatt.
Alighanem az jár el helyesen, aki az általa értelmesnek felismert célja eléréséért maximális erőbedobással dolgozik, függetlenül attól, hogy áldja vagy verje érte a sors keze.
Sokféle biztatást kaphat a költőktől:
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod!
Ember, küzdj, és bízva bízzál!           
Vagy tréfára fogva:
Jöhet számum, jöhet ciklon, mi csak hajtunk a biciklon.