Mickey webnaplója

Volt egyszer egy munkahelyi csoportom (osztályom). Egyik beosztottam kiküldetése során a bolt telefonján felhívta a kutyáját, és a boltiak szerint hosszasan „beszélgetett” vele az ő számlájukra.
Történt, hogy költözködtünk, nevezetesen a kutyás illető szomszédságába. Felelőtlenül elmondtam gépírónknak, hogy még az hiányzik, hogy beállítson hozzánk a kutyájával. Nem számoltam vele, hogy a nő elpletykálja, amit csak vele osztottam meg.
Történt, hogy a kutyás hölgy felmondott. Távozása során a fejemhez vágta a fentieket. Amit mondott, igaz volt, és mégse.
Visszavágtam azzal, hogy milyen alapon várja el tőlem a tökéletességet. Vajon ő tökéletes, én meg nem? Bizonyítsa be! Itt befejeződött az indulatos beszélgetés.
Mindez azért jut eszembe több évtizedes régiségből, mert MP elkezdte mindenszarozási manőverét. A kórházakon kezdte. Borítékolni lehet, hogy az iskolarendszereken folytatja, aztán a MÁV kerül terítékre.
A riposztozás lehetőségének itt is az lehet az alapja: Miért gondolja, hogy az általa kifogásolt intézményrendszernek tökéletesnek kellene lennie. Látott-e már ilyet akárhol a világon? De nem is kell messzire menni, azt hiszi magáról, hogy ő tökéletes? Vagy kívánja-e, hogy soroljuk hitványságait?
Ha ő messze nem tökéletes, honnan veszi a bátorságot, hogy máson számon kérje a tökéletességet?
***
Volt ennek a magatartásnak egy filmbeli megfelelője. Nekem nagyon tetszett annak idején a Bolondok hajója c. film. Annak egyik epizódjában hangzik el egy ingerült vita egy Übermensch német és egy zsidó között.  
Az Übermensch így érvel: - Minden rossznak a zsidók az okai!
A zsidó riposztoz: - Ez egy nagy tévedés. Nem a zsidók, hanem a biciklisták.
Meghökken a német. – Miért éppen a biciklisták? – kérdezi.
- Miért éppen a zsidók? – fordítja vissza a szót a zsidó.
És tényleg.
Az érvek nélküli vagdalkozásnak az égvilágon semmi értelme nincs.  

Valaha a spártai katonák utolsó leheletükig védték hazájukat.
Mucius Scaevola tűzbe tartotta kezét, hogy igazolja: Nem fél a kínzásoktól.
Mint Tacitus írta: Dulce et decorum est pro patria mori. Azaz: édes és dicső a hazáért meghalni.
Ha pedig rátámadtak az országra, körben járt a véres kard, a veszedelem megállítására verbuválván a nemzetet: „Fel-fel vitézek a csatára, a szent szabadság oltalmára…”
Általában test-test elleni halálos mérkőzés folyt annak érdekében, hogy a megtámadott fél elhárítsa az alávetettség fenyegetését.
Ma ez nem így van.
Lózungok mentgén egymásnak uszított, egymással semmiféle elszámolnivalóval nem terhelt idegenek bőrét viszik vásárra a háttérhatalmak ördögi haditechnikák alkalmazásával.
Beigazolódni látszik a LudasMatyi szakállas grafikájának igaza:
A rakétatechnika fejlődése ábrán:
Rakéta
rakétaelhárító rakéta
rakétaelhárító rakétát elhárító rakéta
rakétaelhárító rakétát elhárító rakétát elhárító rakéta
rakétaelhárító rakétát elhárító rakétát elhárító rakétát elhárító rakéta…
(a képet magyarázó tisztért már jönnek az ápolók a kényszerzubbonnyal) Ám, a világ csak a emberi méltóság kölcsönös tiszteletben tartása mellett működik/működne. Ettől pedig – mi tagadás– még jó messze vagyunk.      
Végül tegyük az előző képek mellé Jézus Krisztus életáldozatát, aki kínhalált szenvedett teremtményei iránti szeretetből, hogy örök életü(n)k legyen. Jó lenne fontolóra venni.
***
A kánikula prolongálva az érdektelenség ellenére.
Szöveg az ugyan édes komámasszony nótájára.
Ugyan édes uram, Jézus,
mért vagyok ily kövér manus,
 hogy tudtam így elhízni.
Tény, hogy nagyon dagadt vagyok,
mint a háj majd elolvadok
ebben a nagy melegben.
Ha csak el nem múlik rólunk, lassan már homályba vész, hogy mikor is kezdődött a hőség.

Valamiféle apropóból a Chevrolet szóra kerestem rá korábbi posztjaimban.
Egészen váratlanul egy érdekes emlékre bukkantam a 2015-ös bejegyzések között.
Alanya Levi unoka, aki akkor még kicsi volt. Tanulta a magyar nyelvet.
Így szólt apjához: Veszekedjünk a labdáért! (azaz cselezzünk egymással).
Az igekötőket még nem használta elváló módon. Így beszélt: Idejöjj!; elkapjál!; megfogj!
Emlékszem ezekre a szavakra. az asztal körül kellett futkosni.
Kilógott a nyelvünk, ő meg egyre csak hajtogatta: Elkaplak! Elkaplak! Én még bírom, én még bírom…
És elkapott, mert ő még bírta, mi meg már nem bírtuk szusszal.  
***
IdősödVÉN szokásommá vált, hogy utánaszámoljak, ki meddig élt a híres emberek közül.
Egy mai írás azt taglalta, hogy ki mindenki foglalt állást a magyarokról, a magyar nyelvről. Így többek között
a fizikus Fermi – élt 53 évet,
a scifi író Asimov élt 72 évet,
J. Grimm meseíró meg 78-at.
***
Tegnap egy galamb (tubi) fotóját osztottam meg Shakespeare elhíresült mondatával: To be or not to be.
Néhányan vették a szójátékot.

Találomra idézek R. Sarah könyvéből (A nap már lemenőben), mert nem lehet 500 oldal ismétlődő, de érdekesnél érdekesebb megfogalmazásait mind idehozni. A könyv mondandója a címből leolvasható. A Nyugat önfeladó, haldokló kultúrájáról szól az istenhit fényében. Sokan, sokféleképpen értésünkre adták a szomorú valóságot: Ez így nem mehet tovább.
A rossz nyomulása kézzelfogható.
Jöjjön akkor egy néhány idézet bizonyítékul.
- A nyugati hatalmak meg akarják gyengíteni és le akarják rombolni az államokat, hogy átvéve az uralmat fosztogathassanak és abszolút úrként irányíthassanak.
-  A fegyverszállítási szerződésekből a nagyhatalmak húznak hasznot, hogy háborúk legyenek – ez szégyen és gyalázat.
- Nappal humanitárius konferenciákat tartanak, éjjel fegyvereket adnak el.
- A mestereséges intelligencia idejében az átláthatóság rendszere az igazi szabadság meghamisítása lesz.
- Ma számos kormány és gazdasági társaság cinizmusa lábbal tiporja az erkölcsi alapelveket s a népek jóllétét. A média eredményesen játssza a másodhegedűst, hogy ezt a gyászmenetet kísérje.
- A nácizmus, fasizmus, kommunizmus szörnyű utódokat szült… idetartozik az iszlamista fanatizmus is, mely gyilkol és uralomra juttatja a terrort. …Felismerhetjük e mozgalmak közös ördögi eredetét: embergyűlölet és romboló gőg.
- A radikális iszlámmal szemben Európának kötelessége lenne határozottan kijelenteni, hogy milyen feltételek mellett ad részt másoknak az életéből és civilizációjából. Ehelyett szégyelli keresztény identitását. Így azzal végzi, hogy megvetés tárgya lesz.
- A keresztény Európa megsemmisülése a világ minden más részére kiható következményekkel jár.
- a mediokrácia minden eszközzel azon van, hogy darabokra törje, ami még a kereszténységből megmaradt.
- A zaj a hazugság ikertestvére. A csönd az igazság székhelye, Isten hajléka.
- A liberális demokrácia a médiát használja üldözésre és az ember átnevelésére egészen kicsi korától kezdve. A liberális demokrácia azt hiszi magáról, hogy ő az emberiség egyetlen politikai, gazdasági és társadalmi vonatkozási pontja. A keresztények ezért mindig is szálka lesznek ezeknek a rendszereknek a szemében.
Sapienti sat.  
 

2019-ben jelent meg a Szent István Társulat gondozásában Robert Sarah bíboros sokadik könyve: Esteledik, a nap már lemenőben. Megállok ennél egy pillanatra: Eredeti címe: La soir approche et dejà le jour baisse. Tükörfordításban ez lenne: Közeledik az este, és már fogy a nap. De hát a fenti választott cím sokkal költőibb. Alighanem a fordító Barsi Balázs OFM leleménye.
A Nicolas Diattal felvett interjú leginkább a bíboros monológja. A kérdező hagyta beszélni alanyát, s csak ritkán szakította meg röviden odavetett gondolataival.
Ez a hosszas bevezető akár el is maradhatott volna, mert nem ezt akartam elmondani mai posztomban, hanem azt, hogy hozzájutván a bíboros könyvéhez elkezdtem olvasni, szokásom szerint ceruzával a kezemben, hogy később visszatérve a mondandókhoz csak a lényeges szövegeket tekintsem át. (Nem azzal a szándékkal teszem, mint Ortutai, aki remélte, hogy széljegyzeteit idézve mindenki hozzáteszi: „ahogyan Ortutai rámutatott”).
A meglepetés most következik.
Megláttam a könyvespolcunkon a könyv egy másik példányát. Hogyne tűnt volna fel az 500 oldalas munka piros gerince.
Úgy véltem, hogy az bárkinek elajándékozható, hiszen vadonatúj. De hát egy fenét. Megtaláltam benne a fél évtizede tett ceruzás bejegyzéseimet az utolsó lapig bezárva.
Ezt a könyvet már olvastam!
Alighanem tetszett a tartalma, hogy újfent belefeledkeztem. Mi több megtettem bejegyzéseimet is. Immár csak az a lélektani kísérlet maradt hátra, hogy vajon az egykor lényegesnek tartott gondolatokat húztam-e alá az újabb olvasáskor, vagy se.
Az összevetett néhány tétel azt mutatja, hogy ötször ugyanazt húztam alá, háromszor nem. További elemzésnek kellene kideríteni, hogy miben változott lényeglátó mivoltom, és mikhez ragaszkodom továbbra is. De ez csak egy poszt. Legyen elég annyit rögzíteni, hogy változom is, meg nem is.
***
Ceruza.
Gyerekkoromban létezett egy igen karcsú ceruzafajta. A grafitot épp csak körbevette egy vékonyka faréteg. Ára az ÁPISZ-ban 15 fillér volt darabja. Utóbb eltűnt ez az alig ceruza, ám piarista magyartanárom valahogyan hozzájutott. A hatvanas években is azzal jegyzetelt noteszében. Oda írta be ceruzával a nebulók feleleteinek érdemjegyét.

Katalizátorokkal először a kémiaórán találkoztam, mégpedig a kontakt kénsavgyártás kapcsán, amelynek során vanádiumpentoxid katalizátort alkalmaznak a kémiai folyamat felgyorsítására. A katalizátor maga – mint tudjuk – nem változik a reakció során, csupán elősegíti a folyamat végbemenetelét.
Nos, nemcsak a kémia területén használatos a katalizátor.
- Teszem azt, az összes labdasport labdája katalizátorként hat.
Ki a csoda volna hajlandó összevissza futkosni a kézilabdapályán, a kosárlabdapályán vagy a futballstadionokban, ha nem volna ott a katalizátor-szerepet betöltő labda (a labda nem vesz részt a folyamatban, csak mintegy serkenti a labdakergetőket).
Gyerekkorom egyik humoros könyvét az osztrák operaénekes írta: Leo Slezak. Egy helyen említi, hogy hajóval kelt át az óceánon, s mielőtt New Yorkban kikötött volna a hajó, elévezettek egy kecskét. Kezébe nyomták a kötőféket, s paparazzók fotózták agyba-főbe. Mint említi a kamaraénekes, semmi köze nem volt ahhoz a döghöz, de kit érdekel egy énekes érkezése? Senkit. De ha „kedvenc kecskéjével” utazik, az már hír értékű kecskével már hírértékű.
Vannak turisztikai katalizátorok is.
- Sidney egy kikötőváros. Na és!
Sindey a kagylóhéjjellegű operaházával már valami.
- Nápoly tengerparti város. Na és!
Nápoly a Vezúvval, különösen, ha aktív, az már valami.
- Párizs hatalmas város, tele szürke házakkal. Na és!
Párizs az Eiffel-toronnyal, Párizs a Notre Dame-mal már valami.
És így tovább, és így tovább.
Így van ez a posztírással is.
Ha akad valamiféle katalizátor, amire fel lehet fűzni a mondandót, az már valami.
Jelen posztom katalizátora – nem nehéz kitalálni – maga a katalizátor lett.

Kábán ki a templomból.
A kánikula folytatódik.
Kint reggel harminc fok, bent légkondicionálás.
Meg is jegyeztem: A tavaszi fáradtság mellé kaptunk egy nyári fáradtságot is. Hogy mikor lesz vége? Naponta kérdezzük tömegesen. 
Nem tudni.
Olyan ez, mint a madzag, amelyiknek nincs vége. (Azért nincs vége, mert levágták. Igaz-e, Laci?)
***
Üldözzük az intézményeket időpontkérések miatt.
A kardiológiára ma már lehet menni, az autószerelő még egy hétig szabadságon van.
Ps. Voltam a kardiológián.
Értésemre adták: az, aki a mai dátumot javasolta, hogy jöjjek időpontért,  félrevezetett.
Kezelőorvosom időpontjai már rég elfogytak.
Jöjjek szept. 12-én, akkor fogják az októberi időpontokat osztani. Az illető orvos időpontjai kb. egy óra alatt betelnek.
Nem mertem megkérdezni, hogy mit tegyek, ha be akarok jutni a doktornőhöz.
Féltem, hogy azt mondja: Üljek le a küszöbre, és várjam ki a megfelelő pillanatot.
Nem teszem.
Jézus kellett a bénának, hogy meggyógyuljon, hiába várt már évtizedek óta a Bethesda-fürdőnél.
Mintha ismétlődne a történelem.
Van jobb tipp?
Ki vele!

R. Sarah bíboros egyik gondolatát lopom, aki beszélgetős könyvében kijelenti: „Nem igaz az a feltételezés, hogy az emberek tíz perc után már nem tudnak figyelni. Ha ilyen korlátozott a figyelmük, hogy tudnak órákat tölteni a televízió előtt?”
A megfogalmazás igazságával nehéz vitatkozni.
Hogyan lehet, hogy egy futballmeccs közvetítését minden erőfeszítés nélkül végigüljük?  
A megoldás abban rejlik, hogy a látottakkal ösztönösen azonosulni tudunk, nem kell hozzá különösebb figyelemösszpontosítás.
Általánosságban pedig azt vélem, hogy az élmény intenzitása az, ami a képernyő elé ragaszt. De még általánosabban is igaz. Ha az élmény intenzitása leköti teljes énünket, sokkal kitartóbban képesek vagyunk figyelni egy jelenségre: egy szónoklatra, egy hangversenydarabra, egy színi előadásra, egy sporteseményre, mint ha az élmény intenzitása hiányoznék.
A bíboros valami lényegesre hívja fel a figyelmünket.
Ha meg akarunk szólítani másokat, akkor az ő nyelvükön kell megszólalnunk, az ő lelkükbe látva az őket foglalkoztató felvetésekre rezonálnunk.
Ez a könyvírótól az előadóművészig, a képzőművésztől a filozófusig, a buszvezetőtől a politikusokig mindenre és mindenkire érvényes.
Czakó Gábor magyarázta, hogy a formalista művekből hiányzik az élmény, így nem is hatnak igazán az őket „fogyasztókra”.
Tegnap Bachról beszélgettek hozzáértők.
Kiemelték szoros istenkapcsolatát, mely kihallatszik a zenéjéből, de amelynek írásos lenyomata is van. A kéziratos kottákat imával indítja és hálaadással fejezi be. Az értő fül kihallja a zenéiből, hogy magával a Tökéletességgel áll párbeszédben.
Még megemlítem, hogy egyszer Pilinszky Bach kompozícióját hallgatta. Nosza, vett egy lemezjátszót, és a hozzáférhető Bach-felvételeket megvásárolta. Igen sokat hallgatta őket.
Hagyta, hogy átjárja őt a mester zsenijének megannyi tanújele.         

A ma reggeli imaóra idézi a 62. zsoltárt.
A minket kereső Isten és az őt kereső ember kapcsolatának egyik legintimebb megfogalmazása az alábbi mondat.
„Lelkem szorosan átölel téged, és a jobbod szilárdan tart engem.”
                                                                     (9. vers)
Kell ehhez valamit hozzátenni?
***
Tegnap rávettem magamat, hogy személyesen felkeressem a szakrendelőt, mivel ismételt telefonhívásunkat nem fogadta az ottani recepció, és a központnak küldött e-mail megkeresésre sem reagáltak hetek óta.
Nos, autóval mentem oda.
Parkolójegyet váltottam, s aztán be a rendelőbe.
A recepciónál szolgáló hölgy meghallgatta a kérésemet, rátekintett beutalómra, és közölte velem, hogy csak négy nap múlva kérhetek időpontot a kardiológiára.
(Grr! Le a bürokrációval!!!)
Elgondolkoztam rajta, hogy nekem most dagad a lábam, most szaporább a pulzusom.
Érdekel ez valakit?
Hány hasonszőrű vár még bebocsátásra?
A vigasztaló a dologban, hogy nem vagyok egyedül e problémákkal, a nálam fiatalabbak hasonlók tünetekről panaszkodnak, az orvosmeteorológia pedig megerősíti, hogy a visszatért kánikula idézi elő ezeket.
Már májusban próbáltam rákészülni a forróságra.
De hát nemigen lehet.
Mit lehet itt tenni?
Lehet idézni az ezermester mondását, amelyet akkor ejtett ki a száján, amikor beletörött a vésője a betonba:
ETTŐL FÉLTEM!!!  

Van egy Nyolc boldogság nevű katolikus közösség.
Nyáron Veszprémben ún. Betánia Napokat tartottak.
Ez kedves, oldott, közvetlen kapcsolatokkal járó alkalom: megpihenés, találkozás, növekedés az istenismeretben, kikapcsolódás és bekapcsolódás.
Ott hangzott el idén egyik elmélkedésben – az Új Ember c. hetilapból idézem:
„Gyűjtsük listába, mikor éreztük úgy, hogy Isten formálta az életünket, és keressük annak a lehetőségét, hogy ezt másoknak is elmondjuk. Így erősíthetjük a jót, és egyszersmind megmutathatjuk a világnak, hogy Isten működik benne.”
Némi formabontással illetékes elvtársat is idézhetném:
„Elvtársak, ne mindig csak a rosszat…”
De inkább a saját reggeli misénken elhangzottakat teszem ide: Jézus az álnokul feltett kérdésekre is szeretettel, türelemmel válaszolt. Pozitívvá oldotta a negatív támadásokat.
Kicsit ide hozható a Böjte Csabától hallott kijelentés:
Senkit se lehet jóvá szidni.
De Szalézi Szent Ferenc gondolata is ide vág:
Egy csepp mézzel könnyebb legyet fogni, mint egy hordó ecettel.
Lám, elkalandoztam, ha nem is messzire.
Megismétlem tehát az elmélkedés mondatait:
„Gyűjtsük listába, mikor éreztük úgy, hogy Isten formálta az életünket, és keressük annak a lehetőségét, hogy ezt másoknak is elmondjuk. Így erősíthetjük a jót, és egyszersmind megmutathatjuk a világnak, hogy Isten működik benne.”
Hát gyűjtsük!
Azt hiszem, hogy egy-egy tapasztalatot követően érdemes felírni a felismeréseket, mert könnyen elillannak emlékezetünkből.