Mickey webnaplója

André Gide: Higgy azoknak, akik az igazságot keresik, de óvakodj azoktól, akik azt hiszik, hogy megtalálták. Valahogyan a végtelenre utal. Futunk hozzá, de el nem érjük, mert mindent túlhalad
József Attila egyik örökzöldje: Ne légy szeles. / Bár a munkádon más keres –, / dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes.
És akkor legyen az idétlen diákhumor: Dolgozni csak pontosan, szépen, ahogy a csiga megy a stégen, úgy érdemes. 
Maczkó Mária szerint az ének ünneppé szenteli a napjainkat. Így azt gondolom, hogy volna értelme a tévében, az M1-en reggel egy-egy szép, mély értelmű dallal köszönteni a napot.
Tímár Böske szerint a véletlenek, ha vannak egyáltalán véletlenek – a legmeghatározóbbak.
És egy még általam nem ismert, ám eredeti gondolat: Két oszlop emeli az emberi létet: az egyik a segítőkész részvét, a másik a tudás. A segítőkészség tudás nélkül tehetetlen, a tudás részvét nélkül embertelen. (Viktor Weisskopf) Ez igaz. Éreztem már magamat tehetetlennek.
Egy igazi unikum: Állítólag Jókaitól való: A ló előnye tenger, a bölcsnek ló való, / Mert lóvá tesz az ember, s emberré tesz a ló.
Vukán György muzsikus és orvos, de úgy látszik alkalmi költő is. Ezt vallja:
Játszom, írok, dolgozok, lelket pénzért nem adok… / Istenem, ha befogadsz, / talán meg is simogatsz? / Átölelem lábadat, / s túlélem halálomat. A maga nemében tökéletes.
Idéznék még sokat, ha nem értem volna a végére az Egy csepp emberség c. munka II. kötetének.
Írhatnék még közhelyeket, (miszerint mindenütt jó, de legfehérebb a konyhaszekrény, továbbá a kétpúpú tevét az különbözteti meg az egypúpútól, aki akarja), de nem teszem. Inkább ide írom:
Itt a vége, fuss el véle!   

Azt álmodtam, hogy zuglói házunk lépcsőházában fejtegetek, javítgatok, szöszmötölök egy szőnyegen. Munkámat befejezvén nyomom a csengőt, de bentről nincs rá reagálás. Nyomom és nyomom, mígnem elunom és előkotrom a kulcsot a zsebemből, és kinyitom az ajtót. Bemegyek, ekkor kel fel a feleségem a heverőről, és csodálkozik rajta, hogy miért zörgetem fel, amikor van nálam is kulcs. Egyik vicc poénjára hajaz az álom. Valahogy úgy szól, ha nem kínálsz meg cigivel, nem akkora a baj, majd az enyémből szívok.
Tehát feleségem álmosan rám csodálkozik, hogy miért keltegetem, ha nálam is van kulcs.
Bementem.
Együtt ülünk az ebédhez. Megvárta, míg befejezem, a munkát.
Bennem pedig egy idétlen nóta szól. „Nékem olyan asszony kell, ha beteg is keljen fel. Főzze meg a vacsorát…” Na hiszen. Genderista-feminista korunkban teljesen szalonképtelen ez a nóta. Korábban is csak részegek énekelték a kocsmában, vagy férfiak a szebbik nemmel szembeni csipkelődés gyanánt.
Abba is hagyom csipás álmomat.
Inkább idézek egy kis Prokopot, mert olvasását újra folytatom. A Kavicsdobálóban akad meg a szemem ezeken a sorokon.
„Szőnyi Zsuzsa bevallotta, hogy ha különleges osztálylátogatójuk akadt, vele, a csodagyerekkel, a nagy Szőnyi lányával rajzoltattak a táblára… arra jutott, hogy neme tagjai között még nem támadt igazán nagy festő... A belátás pillanatában döntött, s többé nem vett kezébe rajzszert.” Zsuzsa nekem is mondott hasonlókat, ugyanakkor a Triznya-kocsma c. kötetének jó hangulatú illusztrációit alighanem ő rajzolta (hacsaknem férje, aki „szintén zenész” volt).
A szerző másutt a Szolgálat, Teremtő dicsérete c. füzetével kapcsolatban említi „szerényen”: „összehasonlítva magamat a többi értekezőkkel, mintha az én elmélkedéseim mártása zamatosabb volna. Elvont rágcsálásaik nem alkotó típusok termékei, hanem lexikonok elnyűtt elméletei.” No, majd kikeresem az említett számot.
Másutt kritikusan: „A körítés, a külső esedékes jelek, medáliák, masnik, rojtok, bojtok…ezüst csatos cipellők stb… méltóságosítják a hordozó Ő-madárijesztőségét.” Igen erőteljes-kritikus szavak. A festő ugyanis nem szerette az emberekre ráaggatott elvi-gyakorlati cafrangokat. 
Még megjegyzem, hogy környezet kutyáiról ír a kötet 167-től a 171. lapjáig. Sorra vesz minden négylábút, s értékeli kettejük viszonyát. Ez csakugyan szép teljesítmény egy festőtől, aki pap, és bizonyítottan író is.

Események estek reggel és este. A megrendelt beste kínai összeszerkeszthető játékot nem lehetett összeszerkeszteni a küldött elemekből, így Levi 9. születésnapjába némi üröm is vegyült az öröm mellé. Persze többféle ajándékban is részesült a harmadikos fiú, de ilyenkor éppen az szerzett volna legnagyobb örömöt, ami belement a lecsóba (alias légy a tejbe).
Ami az ezer darabos összerakhatatlan összerakhatását illeti, bámultam apjuk türelmét, amellyel naphosszat próbálkozott a lehetetlennel. Én visszaküldeném a faladónak azzal, hogy próbálják ők összeállítani a darabkákat.
Mindent összevéve az a véleményem továbbra is, hogy fogyasztói társadalom lévén elárasztanak bennünket a műanyagcuccok. Szerény véleményem szerint az a jó ajándék, amely értékes, kicsi és/vagy megehető.
Ilyen a gyerekeknek felszerelt bordásfal, amely ugyan nem kicsi, de fel lehet rá kapaszkodni, a mellékelt csúszdára felszaladgálni. Mindennapos edzést jelent és egészséges mozgást a pandémia idején, amikor a külső tartózkodás meglehetősen csökötté vált.
Az én örömöm sokféleképpen megvalósult. Örültem a bővebb családnak, és annak, hogy trombitás Levi olyan érdeklődéssel fordul a hangszeréhez. Mivel láttam, hogy a néhány hónap elteltével mekkora hangterjedelemre futja, sebtében lekottáztam neki C-dúrban a When the Saints, go marching in… kezdetű jazz-dolgot. Ő meg sebtében elfújta lapról olvasva. Nekem ez nagyon tetszett. Rögtön le is videóztam. Persze nem volt kigyakorolva, mégis nagyszerűnek éltem meg a közvetlen megszólalást, és L. hozzáállását. (Ma négy db ötössel gazdagodott a fiú. Hangszer, szolfézs és mindkettő szorgalmi jegye.) Ennek is kiváltképpen örülök.
A mai nap egyebekben a népdalfeldolgozásokkal való ismerkedés jegyében zajlott.
Egyszer egy királyfi mit gondolt magába? Kis kece lányom, kis kacsa fürdik, a Vargáék ablaka, a
part alatt. Így egymásután írva eléggé szürrealista benyomást kelt a népdalcsokor-címekből álló sorozat.  
***
Zene. Levinek küldöm: When the Saints, go marching in… trompet https://www.youtube.com/watch?v=_nSqrLIHn_s

A kutyaidomár rövid parancsai: ül, áll, mehet. Egyszerű a képlet, de szegény kutyáknak lehet, hogy nem is olyan egyszerű.
Napjában legalább egy órát sétálok. És a többi tizenöt órában? Ülök. Ülök a számítógép előtt, ülök az étkező asztalnál, ülök a tévé előtt, ülök a kanapén, amikor olvasok. Van egy pulpitusnak használt polc. Ha nehéz könyvet olvasok, akkor inkább állok, semhogy agyonnyomjon a könyv súlya.
Tudom, ez meglehetősen egyforma tevékenység, unalmaska, ahogy Nemeshegyi páter mondta volt egykor. De hát többnyire ezek a visszatérő napi „foglalatosságaim” (hogy megint Nemeshegyi páter nyelvi leleményével éljek). Erre predestinál az önkéntes karantén, erre a tunyaságom, erre száz kilóm, erre az, hogy odakint csak maszkban közlekedhetnék, és nincs kedvem hozzá.
Tehát állok, ülök, megyek.
Azonnal bevillan egy jó évtizeddel korábbi lelkigyakorlat, melyet a német P. Alois Berger SJ tartott nekünk német nyelven – tolmáccsal. Számos alkalommal hallottuk akkor hétvégén, hogy sehr wichtig. Egy ilyen sehr wichtig éppen az állással, üléssel, járással mutatott kapcsolatot. Pater Berger egy Antoin de Mello-történetre apellált, amikor kifejtette:
Egyszer megkérdezték a mestert: mit teszel, amikor oldódol? Ő ezt válaszolta: amikor ülök, ülök, amikor állok, állok, amikor megyek, megyek. Ti pedig amikor ültök, már álltok, mikor álltok, már mentek... A jelenlét számít.
Igen, a jelenlét sehr wichtig. Mert csak a jelen van, amit érzékelek. A legfontosabb életállapot a mindenkori jelen. Éteri a dolog. A fizikai világban létezhet csak egymásutániság, a lelkiben nincs, csak az örök jelen. Törekedni kell örökké jelenben lenni. Jelen lenni magunknak, másoknak, az égieknek.        
Zene.
Fiatalabb koromban, amikor még létezett a Ki mit tud, ott vezette elő két lány azt a dallamot, amit napok óta hallgatok belső hallással. Rövid, kétzongorás darabról van szó, Darius Milhaud a szerzője, és roppant jól hangzik. Scaramouche: Brazileira.  (kb. Brazil bohóc)
https://www.youtube.com/watch?v=pgGeNRlizhA

Olvasom az Egy csepp emberség II. kötetét.
Érdekes volna statisztikázni, hogy kiktől s mely idézetekkel élnek a legtöbben. Jó helyezést érne el a Biblia, Ady, Hamvas Béla, s még néhány gyakrabban megidézett költő – Arany, Petőfi, Weöres stb.
Ide mégis két meggyőző mondatot idézek.
Az egyiket Németh Lajos meteorológus hozza:
Optimista meteorológusok azt mondják, hogy valójában nem is létezik rossz idő, csupán a jó időnek vannak különféle változatai. Ez nekem nagyon tetszik, mert szembe megy a pesszimista népdal-szöveggel (Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van, ősszel esik az eső, soha sincsen jó idő.) De van!!! Mindig jó az idő, csak a mi hozzáállásunkkal van baj. Mondják, hogy a finneknél annyi esős nap van, hogy ha arra figyelnének, hogy ne essen az eső, amikor kirándulni akarnak, sose kirándulnának.
A másik mondatot Hegedűs Endre közli, akinek Barsi Balázs dedikációként írta könyvébe:
 A szó az Ige titka, a zene inkább a Szentléleké, de mindkettő az Atyáról üzen. Miért tetszik különösképpen is ez a mottó? Talán, mert bennem szinte mindig szól valamiféle zene. Nagy ajándék ez, nem árt tudatosítani. Most pl. Mozart G-moll szimf. III. tételét váltotta fel bennem a Kis éji zene részlete ugyanettől a szerzőtől. Éjjel a Kék Duna keringő ringatott álomba.
Most jön egy harmadik. Gerzson Pál festőművész írja:
Nincsenek színek, csak színviszonyok, nincsenek tónusok, csak tónusviszonyok. A világ kontrasztokból áll. Igaza van. Én a fotókra is kiterjesztem. A tónusoktól a kontrasztoktól él a kép. Attól tárul fel mondanivalója, és attól lesz esztétikus. Témaválasztásom sokszor a fény-árnyék ellentétpár megmutatása.

Marton püspök interjúkötetében emlegeti a gulágot megjárt humoros Olofsson Placid atyát, aki azt mondta, hogy „őt Isten egész életében a tenyerén hordozta, csak közben gyakran tapsolt”.
Könyve tele van ismerős egyháziakkal. Nem csoda, én is piarista diák voltam. Jelenits István, Tuba Iván, Diószegi László, Lukács László, Balás Béla neve köszön vissza. De Szegedi atya, Bulányi György, László Gábor, Varga László pp, Bíró László pp. is említve vannak. Máriás (Gologi) Lajos SJ-vel Sülysápon találkozott.
Én is ismertem sok magyar jezsuitát, főleg azokat, akik a Sodrás utcában laktak. Közülük is főleg azokat, akikkel egy asztalnál ebédeltünk.
Evés közben ment a laza csevegés. Nemeshegyi P. felvetette, pl. hogy mennyire nem szereti, amikor temetések vége felé azért kezdenek imádkozni, aki a legközelebb a jelenlévők közül meghal. Én azt találtam mondani, hogy változtatni kellene a gyakorlaton, és azért kellene imádkozni, hogy legközelebb senki se haljon meg. Nem volt zajos sikere megjegyzésemnek.
Máskor arról panaszkodott Pepi bácsi, hogy a villamoson elbóbiskolt, s valaki ellopta a zsolozsmáját a kis táskájával együtt. Most nem tud zsolozsmázni, bár ilyen esetre felmentést kapnak a szerzetesek.
Megint belekotyogtam beszélgetésükbe: Ha élni akartok a felmentéssel, te ellopod a Feri zsolozsmáját, ő meg a tiedet, és egyiteknek se kell elmondani az imákat. Mondanom se kell, hogy újfent sikertelen maradt közbeszólásom.
A napok humorához mind hozzátettük a magunkét.
Szabó Feri: Néma gyereknek híg a leve.
Én: Előttünk az élet, mögöttünk a széktámla.
Póta Laci: Ki korán kel, hamar elfárad.
Benkő Antal: Maga alatt vágja a fejszét.
Jávor Cs.: Májusi eső aranyat ér, mondja Józsi bácsi, és fejest ugrik a búzatengerbe.
Én: Belehalok, ha addig élek is.
És még: Ne tudjak innen elmozdulni, ha nem tudok innen elmozdulni.
És még: Nem bánom, legyen enyém az utolsó szó.
És még: Doktor úr, én idegi alapon vagyok idegbajos.
És ez így ment naponta.

- Reggel vettük az Eucharisztiát [élő Isten].
- Plébánosunk említett engem azzal, hogy talán emlékezni fog rólam az utókor írásaim kapcsán. Próbáltam rezzenetlen hallgatni, s közben belül bizonyos kétségeim támadtak.
- Utolért a hír, hogy közösségünk ötödik tagja hunyt el 20-án. Közülük négyen biztos, hogy rákban, de az ötödik is valószínűleg rákos volt. Requiescant in pace!
Fogyunk.
- Tavaly infarktus vitte el 10. osztálytársamat, idén meg prosztata rák készíti ki KK.-t.
- A Bécsben elhunyt Kardos Klára búcsúlevele jutott eszembe. Ő, aki tüdőrákos volt, említette, hogy derűvel gondol arra, hogy immár odaát van a legtöbb kedves jó barátja. Így próbál a jövőre tekinteni.
- Olvasom a Marton püspökkel felvett interjúkötetben, hogy a kecskeméti piaristáknál hittanárja Tuba Iván, aki bátyám barátja volt a pesti piaristáknál annak idején. Kedvelt tanárjuk volt, jó színészi képességekkel, megáldva, s akit 65 éves korában szintén a rák vitt el.
- M.-ék szép helyre költöztek, kertes házba, de második szomszédjuk közveszélyes eszélyes, s még inkább eszelős. Egy idillt próbál elhomályosítani. 
Mindenbe belerondít a valóság árnyékosabb része. Oremus.
- Rita unoka most jött rá, hogy újszülött babájuk érthető okoknál fogva elsőbbséget élvez vele szemben. Azt találtam ki, hogy segíthetne a konfliktuskezelésben nagyi, akivel igen bensőséges kapcsolatot ápol.
- Évfordulós gyászmise lesz este 6-kor sógoromért, V. M.-ért. Régi barátja. a jezsuita Sajgó Szabolcs celebrálja (online).
- Január 21., Ágnes-nap van. Húgom, unokahúgom keresztneve. Volt munkatársaim közül kettőt így hívtak. De egyik sógornőm testvére is Ági, rajta kívül a reggeli misék két résztvevője Ági.
Muszáj egyszer leírnom, hogy csak Horváth Ágnesekből négyet ismertem.
1. unokatestvérem USA-ban, 2. regnumi társunk, 3. tőlünk vidékre költözött barátunk, 4. volt eü.-min.

ISTEN ÉLTESSEN MINDEN ÁGNEST!!!
         

- Elméleti festő elméleti képeit nem akaszthatja falra – mondja Prokop. – Legfeljebb elméletben – teszem hozzá. 
- Otthon is lehet hadonászni, de a karmester munkája nem tornagyakorlat.
- A zongora klaviatúrájának papírra rajzolt másán lehet kopogni, de zongorázni nem.
- A kerékpárra szerelt visszapillantótükör nem teszi autóvá a kétkerekűt.
- Iskolapadon hasalva lehet imitálni az úszást, de vízben egész más.
- A legkitűnőbb oltási terv sem mulasztja el a világjárványt, csak a vakcina. Vak, aki nem látja, hogy akadozik a vakcinaellátás. Csak ennyi, csak annyi... Sok ismeretlenes egyenlet. Cui prodest?
***
Újra olvasom az általam évenként összegyűjtött poénokat, amelyek a közös étkezések alkalmával estek.
A csúcs egy három versszakos csasztuska. Vagy huszonöt éve rakta össze Kékes Jóska, a Sodrás utcai portás-telefonközpontos (magányos ember volt, Isten nyugosztalja), aki rendszeresen foglalkozott rímfaragással. Jóska saját névnapjára kreált egy felköszöntőt, elő is adta a kolhozkonyhán, nekünk csak tapsolni kellett hozzá.
Íme:
Ünnepi dalomat zengem:
a Jóisten éltessen engem!
Nem vagyok se pap, se kántor,
Csak Kékes Jóska, ki Sándor. [két keresztneve volt]

Híres utca ez a Sodrás,
Itt vagyok nyugdíjas portás.
Nem mindig jár itt az eszem,
Aki nem szól, „HOLD”-ra teszem.

Beosztásom mégis rangos,
Itt egy soproni kékfrankos.
Kiáltunk, hát mind, hogy: Ácsi,
Éljen soká, Jóska bácsi!
***
Rácz Pistánál találtam:
A vádlott ügyvédje egy rendőrnek tesz fel keresztkérdéseket:
- Ön miért fogta el a vádlottat?
- Mert a kollégáim leírásából ráismertem a betörőre.
- És Ön mindig megbízik a kollégáiban?
- Az életemet bíznám bármelyikre.
- Van Önnek öltözőszekrénye a rendőrségen?
- Igen.
- És van rajta lakat?
- Igen.
- Ha úgy megbízik a kollégáiban, miért tesz a szekrényére mégis lakatot?
- Tudja, néha ügyvédek is járnak arra.
(A tárgyalóteremben kitört a röhögés, a bírónak szünetet kellett elrendelnie.)

Hátralevő életemnek ma van az első napja. Ez elég combos felismerés, de Tabi Lászlóé jobban tetszik. Valahogy így szól: Ha azt mondom, hogy közelebb vagyok a hatvanhoz, mint az ötvenhez, nem hazudok, noha lassan hetvenöt leszek.
Napjaim itthon rutinok mentén folynak. Fogyózok, sétálok. Mint már több ízben, a fogyás jele, hogy bal kezem átéri a jobb csuklómat. De hogy nem elégedhetek meg a tempóval, az abból derül ki, hogy a jobb kezem nem éri át bal csuklómat! Mondhatni erre, hogy egyszerű az oka. Bal kezem icipicit erősebb lehet, mint a jobb, hiszen balkezes lévén jobbára azt használtam, s ennél fogva nagyobb egy hajszállal, mint a jobb kezem.
Eddig alig hallgattam bele a Dankó Rádió műsoraiba.  Balázs Géza blogjában olvasom, hogy este 21 és és 24 óra között Népek zenéi c. összeállítást hallhatunk, amely muzsikák szerte a nagyvilágban keletkeztek, s gazdagították a zenei kincset. Tájékoztatásként ide írom, hogy Bp-en ez az adó az 100,9 FM-em hallgatható. Meg fogom próbálni.
Váli D. is lényeges témáról ad hírt. Az ezredforduló után a jordániai király Vörös Győző régészt bízta meg, hogy egy földdel feltöltött hegy gyomrából hozza felszínre a Krisztus korában uralkodó Heródes Antipász negyedesfejdelem palotáját. A munka méretére jellemző, hogy az ásásra és rekonstruálásra húsz évet kapott. A munkálatokról beszél a pécsi egyházmegyei média előtt a jeles régész.
Ugye ez az a palota, ahová bezáratta Heródes Antipász Keresztelő Szent Jánost, majd a házi őrizetben lévő prófétát lefejeztette Heródiás lányának, Saloménak a kérésére, aki táncáért bármi kérhetett, s ő János fejét kérte. Rászántam az időt, és meghallgattam a régész előadását. Valamennyi bibliai összefüggést megvilágított. Mondandója végére hagyta, hogy II. András 800 éve, 1217-ben a pápa megbízásából eredményes keresztes hadjáratot vezetett a Szentföldre. Hétezer lovassal csatát vívtak a Szentföldön. A szaracénok viszont nem fogtak fegyvert ellenük, mert rokon népnek tekintették a magyart. Ennélfogva II. András ( Szent Erzsébet apja) sértetlenül vonult vissza, immár végig szárazföldön hazájába lovagjaival együtt, de előbb megmártóztak a Jordánban. (Magyarország nem ünnepelte a jeles évfordulót.)   L
PS. 2029-ben lesz a helyreállított Heródes-palota avatása. A készült videófelvétel:
https://www.youtube.com/watch?v=watrSvm5k4Q&feature=youtu.be     

Mottó: »A zsenik sose volt megállapításai gondolataiknak max 5%-a. Én meg nem vagyok lángész.«
„Amikor már sem katedrám, sem szószékem nem volt – éltem át azt, hogy még mindig van íróasztalom, és ott olvashatok. De van egy olyan karosszékem is, amiben most egy-egy embert tudok tanítani, útbaigazítani, vigasztalni. Még mindig tudok valamit adni. Életem értelme lett most, hogy adni tudjak a következő nemzedéknek így közel a nyolcvanhoz” – mondja Hafenscher Károly, ny. ev. lelkész.
Jóllehet nekem nem volt katedrám, de íróasztalom volt, s a szerkesztőség idejében beúszott a blogom, az előbbi elmaradása után is megmaradt a blog, mindmáig.  Ha valakinek hasznára volt, akkor nem írtam hiába. Ha elgondolkoztatott valakit, vagy akárcsak ingerelt, akkor is megérte.
Azt remélem, hogy az ismert lelkészhez kicsit hasonlóan magam is tudok még valamit adni így közel a hetvenöt felé.
„Itt a két kezem, ez van nekem, tudod jól, ezt adom, ez mindenem” – hallottuk a Tolcsvay-dalban. Nekem a lerögzített gondolataim, amiket adok, s ezek a majdnem mindenem.
Bár sokszor kértek tőlem mást.
- Ugye, Miklós, neked főkönyvelői képesítésed van?
- Ugye, Miklós, te sok idegen nyelvet beszélsz?    
- Ugye, Miklós, képes volnál vezetni gyászszertartásokat?
- Ugye, Miklós, te szívesen szerepelnél a Bartók rádió adásában beszélgető partnerként?
- Ugye, Miklós, te szeretsz szerepelni nagy nyilvánosság előtt?
- Ugye, ugye, és ugye…
Rendre hárítottam a nem nekem való felkéréseket.
Ugye, suszter maradj a kaptafánál, rendőr maradj a gumibotnál.
Maradtam. És maradok. Maradok tisztelettel.
***
Most mégis azt álmodtam, hogy nekem kell egy liturgikus cselekményt levezetni. A hívek gyülekeznek. Megérkezik a főpap limuzinja is villogó fénnyel. A klerikusok olyan fesztelen beszélgetnek egymás közt, mintha rutinfeladat ellátását kérték volna tőlem. Beszélnek tartozásról, az olvasási szokásokról. Az előkészületekhez fogunk, s nekem sem a szertartás lebonyolítási sorrendjéről, sem arról nincs fogalmam se, hogy miről, és főleg, hogy mit fogok beszélni. Majd a főpap megkérdezi asszisztensétől, hogy hányadika van. Az rávágja: 17. Nekem ezt gyanús volt. Felébredtem, s arra gondoltam, hogy két napot tévedett a kérdezett, hiszen már 19. van, és hajnali három. És még ki is térhetek a szokatlan felkérés elől. Megkönnyebbültem. Maradok a kaptafánál.
***
Zene. Nincs zene, hajnal van, s internet sincs. Vagy csak a gépemen, vagy a router többi csatlakozásán is. Megyek, s utánanézek.