Mickey webnaplója

Meg nem értések mentén keletkeznek ezek.
- Eliquis vérhígítót szedek 5-6 éve. Minden évben engedélyeztetnem kell a további szedési lehetőséget. Miért? A Kalmopirinhez nem kell engedély évente.
Felmentem a Google-ra kérdésemre választ keresve. Az ismertette a gyógyszert elölről-hátulról, a forgalmaztatáshoz kiadott engedélyt stb, stb. De kérdésemre nem adott választ. Talán nincs is.   
- Labor, Vvári út. Leadom a vizeletmintát. Az egyiket beveszik, a másikkal elküldenek a férfi wc-be, hogy töltsem kémcsőbe és hagyjam a polcon. Töltöttem otthagytam.
A nap vége felé emailben közölték, hogy nincsenek meg a minták, csak a vizsgálatkérő papírok. Válaszom. Én leadtam őket.
Viszontválasz: Ha másik mintával érkezem, soron kívül átveszik és lefolytatják a vizsgálatot, mert azt egyik minta mégis megvan. Viszem. Zárt ajtó fogad. Kilenc perc még a legközelebbi átvételi időpontig. Ki meri kopogással zavarni a labor munkáját? Tán egyedül a mentők. Felmegy a redőny. Motorosan, mint a függöny a színházban, vagy mint az automata garázsajtó. Úgy várunk a szertartásra, mint a napfogyatkozásra várók az égitest elsötétülésére. Kapok egy kémcsövet. Ebbe tessem, és a férfi wc-be… elindulok. A folyosón szemben van. Utánam szól immár az asszisztens: Ne oda menjen, hanem a másik oldalon lévő labor férfi wc-be. Aztán tessenek mondani, honnan kellene nekem tudni, hogy van egy másik wc-páros is. Kiírva sehol, s csak akkor veszem észre, amikor szembe kerülök vele.
Pedig… én betegen megtakarítottam volna egy autóutat, egy parkolási díjat, órákat…, ha nyíl jelzi vagy kiírás, hogy az az igazi, és csak az.
- Az urológus szerint az antibiotikum mellé normaflórt is kell szedni. A patikus szerint nem. A háziorvos szerint csak akkor, ha hasmenést okoz a szer. Én úgy tudtam, hogy a bélflórát megeszi az antibiotikum, és ennek a pótlására javasolt. Kissé bonyolult világ a miénk.
- Megyek a gumishoz, mert tíz órára van felírva a naptáramba a gumicsere. Az övében 14 órára. Nem vitatkozom. Talán addig nem esik méteres hó. Végül abban maradunk, hogy legjobb, ha otthagyom a kocsit, 15 órakor kész lesz. Aztán jöhet a hógörgeteg.
Pazienza!    

Elmúlott az ólmos szürkeség, visszajött a nap, s derűs az ég. Hála Istennek!
Elhagyott a láz, visszajött az életkedvem. Hála Istennek!
Elhagyott a sokszerű kellemetlenség, van remény a folytatásra. Hála Istennek!
Egyelőre letudtam az eü.-megjelenéseket, van kedvem fotózni. Hála Istennek!
Megérkeztek az immunerősítő bogyók, szedem az antibiotikumot, és élek. Hála Istennek!
(Úgy látszik, a sokféle végzetességgel történő fenyegetés pusztán arról szól, hogy „mi előre megmondtuk”.)
Egyelőre elszoktam a mozgástól, de gyengíthet is a szedett Cifran.
Egyelőre megemelt dózisban szedem a valsacort reggel.
Egyelőre fogynom kellene tíz kilót.
Na jó, na jó.
Hogy magamnál vagyok, arra bizonyíték, hogy humorom nem hagyott el.
Kérdem feleségtől, mit lépjen a gazdaság, ha elszemtelenednek a svájci beszállítók, és az egekbe akarják emelni az áraikat?
???
Húzzon svájcisapkát az áraikra.   

Valami megfertőzött, valami „lázba hozott”.
Valahogy elkezdtem kikecmeregni belőle.
Bár a láz, hűséges kutyaként naponta tudat magáról.
Jezsuita emlékeim egyikét a sok közül megboldogult Szabó Feri mesélte. Említette volt, hogy képzeljük el, az egyik olasz gyógyszer egyik mellékhatásként megjegyezte: morte.
Milyen morbid vicc!!!
Fene jó gyógyszer az, amely halált okoz. Így hát nehezen képzeltük el.
A most szedett antibiotikumhoz mellékelt papíron több ízben és apropóból olvasom: végzetes.
Hát ez se jobb, mint az olasz!
Az első tablettát tegnap vettem be olyan érzéssel, mint amilyent Szókratész érezhetett, amikor kiitta a bürökpoharat.
Aztán megnyugodtam arra gondolva, hogy vajon praktizálhatna-e a főorvos úr, aki felírta nekem is ezt a szert.
Praktizálhatna-e, ha csak egy ember is meghalt volna az általa ajánlott antibiotikumtól.
Aligha.
Papp Lajos szerint naponta két órát kellene sétálni. Nekem is. Ehhez képest többnyire fél órát sétálok. Néha annyit se.
Szedem a C+D vitaminokat. Jobb volna egy komplexebb immunerősítő – adta értésemre az urológus. T. már megrendelte.
Nem akarok az egészségemmel foglalkozni. Ennyi volt. Abbahagyom.
Továbbra is az egyirányú időutcán sétálok. Életem napjainak a száma ismertelen, de hogy egyre fogy, az kétségtelen.
Eddig mindenki meghalt: betegek és egészségesek, szegények és gazdagok, mind, az orvosok is!  

Két napja megírtam, hogy megyek az urológiára. Aztán töröltem. Aztán mégis mentem, mert valamiféle fertőzés döngeti egészségemet.
Az úgy volt, hogy pénteken elstartoltam az ügyeletre, mert a körzet minden ajtaja már zárva volt.
Az ügyelet elhajtott a Honvéd-kórházba. Kb egy óra parkolásra volt nálam aprópénz. A sorukra várók három fő és két mentő elmondták, hogy négy órája várnak bebocsátásra.
Azonnal távoztam. Nem kívántam az adósok börtönében kikötni.
Egy napot gondolkoztam a továbbiakon, mert jobban éreztem magamat. Aztán rosszabbul.
Végül ma elindultam a szakrendelőbe, mert azzal biztattak, ha szúr, ha fáj, akkor fogadnak időegyeztetés nélkül is.
Már a vendégfogadónál (ügyfélirányító vagy efféle) majdnem lepattantam. A szúr, a fáj nem hatott, az éjjeli hidegrázás és láz igen. Beengedtek. Egyszer csak rám került a sor.
A doktor – nagy tudású úr -, finoman célzott rá: Ilyenkor kell jönni? Majd megvizsgált, felírt egy sorozat CIFRAN-tablettát.
Halálra váltan olvastam a tájékoztatót a végeláthatatlan sorokban kígyózó mellékhatások leírását. Azért beveszem… ha lehet tíz nap alatt mindet. Hátha életben maradok általa. Hisz antibiotikumra vártam. Most aztán megkaptam.
Egyelőre lázam van, de az esti adagot bekapom.
Majd adok én annak a láznak.
Majd adok én annak a fertőzésnek.
Várok, várom az Úr érkezését, hiszen advent van.
Várom sorsom jobbra fordulását is.

1. Kettőnket választottak ki arra, hogy a Népművészeti vállalatnak a Knertől „betekintő ablakos” díszdobozokat rendeljünk. Kiküldetésünk tehát Békéscsabára szólt. A Keletiből tán a félhétkor induló gyorsat kellett elérnünk.
Ámde.
Fiatal felnőttként jó alvókám volt, és Kispesten laktunk. Úgy ébredtem, hogy a katonáéknál megszokott riadós tempóban történt felcuccolásom után 32 perc maradt arra, hogy beérjek a Keleti pu.-ra. Talán jött is a 42-es villamos. De sorba kellett állnia a Népligetnél.
Kinyitották az ajtót, hogy aki siet, az hadd siessen.
Leugrottam, és átszálltam egy jó irányba vivő buszra.
Arról pedig a 24-es villamoshoz rohantam átlósan átszelve a teret. Sikerült felkapaszkodnom rá. Innen már teljesen kiszolgáltatva tudtam magamat a forgalmi viszonyoknak. A végállomáson leugrottam és hanyatt-homlok megcéloztam a Keleti csarnokát. Rohantam a tülkölő targoncák között. Megpillantottam kollégámat, aki egy hölggyel beszélgetett. Az órámra néztem, aztán rá, és kérdeztem hogy vett-e jegyeket? Igenlő válaszát nyugtáztam és rászóltam, hogy fusson velem, mert külső vágányról indul a gyors, és mindezt egy perc múlva teszi. Ketten szaladtunk, én elöl, ő mögöttem. Felugrottam a lépcsőre az immár mozgó vonatra, és segítő kezet nyújtva Gábornak őt is felhúztam magam mellé. (Ma ezt nem tehetném, mert az automata ajtók és lépcsők nem tennék lehetővé.)  Sokáig lihegtünk, belefért az időnkbe, nem késtük le a B.csabai megbeszélést. A kérdésem félévszázad távlatából: Mi történt volna, ha lekéssük? Alighanem semmi.
2. Kiindulási helyszín ugyanaz. Kispest, a Hattyú-kocsma és Hattyú-strand térsége. (Ma egyik sincs meg, üzletházakat húztak a helyükre.) Én háromlányos apa, reggel időben elszállítottam kettőt az óvodába. Korán értem a 42-es villamos megállójába. Ment is minden a maga rendjén. Egészen az Üllői útig. Akkoriban épült a hármas Metro, és történetesen egy teherautó állt keresztbe a villamos előtt a sínen. Hordták rá a földet, és elég sokáig hordták, míg telelett. Aztán tovább indult a villamosunk. Ám az idő is jócskán előre haladt. A munkaidő fél 8-kor kezdődött, és 7.25-kor még csak a Kálvin téren voltunk. Tudtam, hogy ha a Madách térig villamosozom, s aztán gyalog a Váci u. sarkáig, akkor biztosan elkések. Ezért gyors döntés után leszálltam a villamosról és futásnak eredtem. Végig a Kecskeméti utcán, a Károlyi Mihály utcán s a Petőfi S. utcán. Na, itt egyszer csak kezdtem nem látni. Eléggé megrémültem, mert soha ilyen nem történt velem. Néhány másodperc múlva újra láttam. Újra futottam, újra nem láttam, újra visszajött a látásom, újra futottam. Beértem olyan időre, amit még el lehetett fogadni pontos fél nyolcas érkezésnek. Lerogytam a székemre, öt percig lihegtem, kitántorogtam a mosdóba, hogy megszabaduljak valamennyire az izzadságtól. A következő félórában nem voltam semmire alkalmas. De nem késtem el, megúsztam fejmosás nélkül. Hogy érdemes volt-e? Alig hiszem.               

Fél évtizede is van már annak, hogy kemóra feküdtem be a Kútvölgyibe.
Szakadt függöny, javíthatatlan bűzelzáró a szobák közti zuhanyozóban.
Pislogó neoncsövek, reluxa mint a vitorla, törve-tépve lóg.
Bennünk a branül, s figyeljük, ahogy percenként 36 csepp nyomul belénk az általunk értelmezhetetlen összetételű anyagból.
Aztán valamikor éjfél után kifogy a készlet.
Csengetjük az ápolónővérért, aki jön, leszedi rólunk az infúziót, belénk nyom egy fecskendőbe felszívott deszt vizet, hogy átmossa ereinket.
Eláramlik bennünk a víz hűvöse.
A nővér megszabadít a branültől.
Nagy felszabadultság tölti el az ember szívét.
Amikor megkapom a zárójelentést, rövid mosakodás, borotválkozás, civilbe öltözés, sportszatyor fel, s indulás a kihalt folyosón a lifthez.
A kapu zárva.
Kapus felébresztése, nyílik a szabadulás kapuja.
Megcsap a hajnali friss levegő, és boldog séta a legközelebbi villamosmegállóhoz.  
Mindig nagy-nagy öröm uralkodott el bennem ilyenkor.
***
A vb nem igazán foglalkoztat. Az azért meglepett, hogy Belgiumot két nullra verte Marokkó.

 A professzor vizsgáztatja a medikus hallgatót:
− Azt mondja meg, kedves kolléga, ha magát beteghez hívják, mi az első kérdése?
− Az, hogy hol lakik a beteg…
Az orvostanhallgató államvizsgázik.
− Mit kell először is biztosan tudnia – kérdezi a vizsgabizottság elnöke –, ha egy beteghez hívják? A hallgató nem sokat töpreng. − A címet, professzor úr!
− Nem tudom, emlékszik-e rám doktor úr? Tavaly voltam itt a reumámmal, s akkor azt tetszett mondani, hogy kerüljem a nedves helyeket.
− Igen, ez nagyon fontos…
- Csak azt szeretném tudni, megfürödhetek-e már?
***
− Betartotta az utasításaimat, és nyitott ablaknál aludt?
− Be doktor úr, nagyon szigorúan.
− Helyes… És az influenzája nyomtalanul elmúlt?…
− Nem, az megvan. A karórám meg a videóm tűnt el nyomtalanul.
Az állatorvos megbetegszik, és elmegy a háziorvosához.
− Mi a panasza? – kérdezi a doki.
− Nézze, én állatorvos vagyok. Én úgy gyógyítom a betegeimet, hogy nem kérdezek tőlük semmit, hiszen ők nem tudnak válaszolni. Maga erre nem képes?
− Dehogynem – válaszolja az orvos kis gondolkodás után. Szó nélkül megvizsgálja az állatorvost, majd átad neki egy receptet.
− Tessék, ezt váltsa be!
− És ez hatni fog?
− Persze. Ha mégsem, akkor legfeljebb elaltatom…
***
− Az ifjú házas orvost telefonon bridzselni hívják a kollégái. − El kell mennem drágám – mondja, amikor leteszi a kagylót. − Valami komoly eset? – kérdezi aggódva az asszonyka. − De mennyire komoly… Már három orvos ott van!
***
Beteg a patikában: − A gyógyszer nevét elfelejtettem, de azt tudom, hogy Methylalminodimentholphenyl-t tartalmaz…

Két gyógyszervegyész beszélget: Minek nevezzük el az új gyógyszert:? Trichloraneurinbutylmenachhindioxyphenyaethanolbarbituratnak, vagy valami hasonlónak, hogy a hipochonderek ne tudják könnyen megtanulni.

Orvosnál: − Sóhajtson, Józsi bácsi! − Hajjaj!

A nénike érdeklődik az orvosnál, hogy tekintettel súlyos betegségére, milyenek a kilátásai.
- Hát nénike, a jövő hétre már ne vegyen tartós tejet!

− Doktor úr, tudom, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok.. Mondja meg, mennyi időm van még hátra? − Na, Kovács néni. Olvasta maga a Háború és békét?
− Nem.
− Nos, akkor már ne is kezdjen hozzá…

Szeretem a KRÉKER kekszet. Vettünk is egy fél kilós vödörrel.
Ez a fajta nem egészen az, mint amit szokásosan vásárolunk.
Ez enyhén sózott hagymás-tejfölös.
Ennél azért többféle összetevőből áll.
Ezegyszer felsorolok egy ilyen gyűjteményt.
Búzaliszt, pálmazsír, pálmaolaj, glükózszirup, fruktóz-glükózszörp, hagymás-tejfölös fűszerkeverék,
tejtermékek, tejsavópor, sovány tejpor, tejfölpor,
só, cukrok, vöröshagymapor,
nátriumglutamát, dinátrium-inozinát, dinátrium-guanilát,
petrezselyemlevél,
nátriumacetát, citromsav, nátriumlaktát, fokhagymapor, sziliciumdioxid, tejpor,
térfogatnövelő: ammónium-hidrogén-karbonát, tetrakálium-difoszfát, nátrium-hidrogén-karbonát,
emulgeálók, lecitinek, antioxidáns, kálium-metabiszulfit.
Na kérem. Hangzásra felér egy cifra káromkodással, ha valaki egyvégtében elhadarja. És aki hibátlanul kiejti ezeket a bűvös összetevőneveket, bízvást ihat még kedvére.
Hogy mit tesz a szervezetünkkel ennyiféle élelmiszervegyipari adalék, ember ki nem számíthatja.
Ráadásul élelmiszer lévén a kockázatokat és mellékhatásokat nincs kivel megbeszélni, s a terméken sincs feltüntetve.
Ez nem gyógyszer.
Mit mondjak?
Soha többet!

Mostanában elég sűrűn „lilul  az ég”, én próbálok szép fotókat készíteni róla,
Gárdonyi viszont a megszövegezésben verhetetlen. Így ír a jelenségről:
„Az égen meghamvadt a felhők parazsa.”
Mindez a Mi az a szerelem? c. elbeszélésében.
Következő bámulatom az az idill, amellyel a témához nyúl az a Gárdonyi, akinek a házassága nem igazán sikerült. Ahogy ma mondanák: életmódszerűen „bekuckózott” az ablakát felül viselő szobájába, lakrészébe.
Ez az elzárkózás talán annak szólt, hogy ne zavarja az utca látványa alkotás közben.
Csakúgy, mint Váli Deskét, aki nagy ritkán tekint ki ablakán a budai hegyekre, műterme ablaka jószerével szintúgy „használaton kívüli”.
Nem életem közepe a foci vb, mégis nézem olykor, valameddig.
Túl sok időt emészt, és ehhez képest túl kevés gól esik általában.
Csak erőfeszítések, és erőfeszítések. Futkosás föl-alá.  
Mégis meglepett, hogy Szaúdi A.-val nem bírt Argentína,
hogy a japánok elkalapálták a németeket,
hogy a kisebb merítésű Wales döntetlent játszott a lényegesen több eséllyel futballozó USA csapatával,
Costa Rica reményeit pedig a földbe döngölte a spanyol válogatott (0:7).
***
A néhány éve Dunába veszejtett Hableány esete folytán azt várta az ember, hogy a nagy cirkálókat, a hajóhoteleket kizárják a főváros forgalmából.
Nem ez történt.
Ma is itt sürgölődnek, itt forgolódnak a budapesti kikötőket célozva.     

„Hiszen véletlenül keletkeztünk, és majdan úgy leszünk, mintha sose lettünk volna.(Bölcs 2,2) 
***
Akkor hát mesélek.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy munkanélküli. Én voltam az. Ráérvén elvetődtem Czakó Gábor újságíróakadémiájára kitanulni ezt a mesterséget. Ő megtudta, hogy munkanéküli vagyok. Javasolta, hogy keressem meg a Pestmegyei Hírlap rovatvezetőjét, XY-t, hogy alkalmazzon külsősként.
Meg akartam hát ismerni a napilapot, és vettem egy példányt tájékozódás céljából.
A lap apróhirdetései között összesen egy álláshirdetést találtam. Így szólt:
„Államigazgatási intézmény sajtóelemző munkára munkatársakat keres egyetemi főiskolai, de legalább középfokú végzettséggel, íráskészséggel. Telefon: 112-6815.”   
Felhívtam a számot. Egy női hang szólt bele:
- Tessék, Miniszterelnöki Sajtóiroda.
Mondom:
- Ö-ö-ö… állásügyben keresem az apróhirdetésük nyomán.
- Rendben van, adja be jelentkezését.
Felvettek.
Így kezdődött jó másfélévtizedes publicista munkásságom.
Véletlenség? Gondviselés? Sorsszerűség? Ki így gondolja, ki úgy.
***  
Freund Tamás interjúja 24.hu-val. „Én azok közé tartozom, akik hisznek abban, hogy van célja, küldetése a teremtett világnak. Az ateisták hite viszont még az enyémnél is nagyobb, mert ők meg abban hisznek, hogy a világunk létrejöttéhez elég volt egy céltalan, véletlen bumm. Komoly fizikusok állítják, hogy ha a nehézségi erő csak egy milliárdnyival nagyobb, akkor az anyag az ősrobbanás pillanatában visszazuhant volna önmagába, ha pedig egymilliárdnyival kisebb, akkor szétspriccelt volna az univerzum. Egymilliárdnyi pontosság!
…Mondok mást. Az atommagon belüli, a protonokat és a neutronokat kordában tartó erőket úgy kalibrálta a Teremtő vagy a véletlen, hogy ha egymilliárdnyival kisebb ez az erő, akkor csak hidrogénionok léteznének, ami egy darab proton. Ha viszont egymilliárdnyival nagyobb ez az erő, akkor meg csak héliumatomok léteznének. Ismét egymilliárdnyi pontosság!
Megmagyarázhatná valaki nekem?”
Még véletlenségből sem vállalkozom arra, hogy megmagyarázzam.