Mickey webnaplója

Huzamosabb idő óta kerestem egy, csak a fejemben létező kórust.
Gondoltam a stílus alapján, hogy Baché, de hogy a 220 kantátájának melyikében találom, vagy egyebütt, azt nem tudtam.
A dallamot kb. 1960-ban hallottam. Egy kórus próbált a mi zenekari próbánk előtt, és azonnal megjegyeztem az általuk élnekelt dalt. Keresési próbálkozásaim azóta rendre kudarcosak maradtak. Pedig szerettem ezt a dallamot. Erősen hasonlított a Paraszt-kantáta hangvételére, de hát nem az. Most, hogy az itthon fellelhető Ének-Zene könyveket lapozgatom, egyszer csak – mit látnak szemeim! – a kérdéses kórusszám kottáját. Menten lefotóztam. Hát persze, hogy a Paraszt-kantáta!
Csak nem az eleje, hanem a zárókórusa.
Kissé meglepett a tempója. Emlékeim szerint valaha lényegesen lassúbb tempóban hallottam.
Mindegy.
A lényeg a lényeg: J. S. Bach, BWV 212. darabjában szerepel, és szép és vidám és könnyed és lelkesítő.
***
Félfüllel a tévéhíradóra figyelek.
Elindult az idei érettségi. (Még mindig nem törölték el, pedig magam is bizakodtam benne 1965-ben.)
Egyelőre az idegen nyelvű oktatásban részt vevők írnak.
Hétfőn jön a magyar írásbeli, s ha nem változtattak a sorrenden, utána lévő napon a matematika.
Azt hiszem, magyarból nem buknék meg. Matekból viszont jó esélyem volna rá.
A valószínűségszámítás sose lett erősségem, a trigonometriára is csak úgy emlékszem, hogy volt benne sinus-tétel. A másodfokú egyenlet képlete még csak menne, de az Karinthy bukott diákjának (Neugebauer) se volt elég az üdvösséghez. 
Azért minden évben elfog a harctéri idegesség, hogy vajon mi az aktuális feladat.
Próbálom elképzelni, hogy mihez kezdenék vele, ha az iskolapadban kellene izzadnom.
Hogy ez mennyire képtelenség, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy el se férnék benne.


  
   

Az ember elméjének gyökérkönyvtárában biztosan szerepelnek azok a körülmények, amelyek között gyermekkorát töltötte. Az a ház, amelyben életem első tíz évét éltem, az ún. „cifra villa” az albertfalvai lakótelep helyén állt. Most az ő helyén áll valamelyik panelház. Sokáig kerestem az interneten egy képet az egykori épületről (Albert u. 139.), de nem találtam. Tudom, hogy unokatestvérem készített róla fotót, de elkallódott a fénykép. Magam végigböngésztem a régi Albertfalva épületeiről, utcáiról fellelhető internetes felvételeket, de nem találtam közöttük se. Nem is találhattam, mert a pataktól (Keserű ér) északra, már a kerület Kelenföldhöz tartozó részén állt a ház, annak is legdélibb csücskén. A pataktól délre eső rész már Albertfalva.
Hát persze. Ha odamentünk vásárolni, úgy mondták az asszonyok, hogy „megyek a faluba”. Sorolom, hogy miket láttam viszont a „falu”-ból. A Kondorosi út Fehérvári út sarkán álló Csillag-házat. Abban lakott a Csécs és a Nyikos. Nyikoséknak valaha vendéglőjük volt a közelben. Láttam a fogadalmi feszületet a Szabadság út mentén. Utána következett a Rózsika kis boltja. (Egyszer húszassal fizettem, de tízesből adott vissza. Hiába reklamált az utóbb velem jött anyám, nem kapta vissza a tízforintját.)
Láttam a két kocsmát. A Csercsicset az Albertfalva u. sarkán, és az Alberfalva- kitérői Jó Barát vendéglőt. Közel hozzá azt a trafikot, amelyben öreganyám árulta egykor a cigit és a „córesz”-t, a Nyolcórai újságot. Nem láttam a kitérő túlsó oldalán szuterénben működő tejcsarnokot, sem a nyomós kutat, sem a Kőfaragó vállalatot. A közeli Lódengyárra is csak utalás volt. Többször tűz ütött ki falai között. Kijjebb a közért, ahol az ínséges időkben „levágott felvágott jegyet nem fogadtak el”, csak tömbben levőt. Még kijjebb a patika és a tűzoltóság. Kép nem akadt róla, (csak a képzeletemben). Viszont a kispiacról két képet is láttam. Szemben a Csercsiccsel volt található. Az Albertfalva utcába jártam általános iskolába (ma Don Bosco a titulusa). Az iskolával szemben álló Szent Mihály-templomban lettem elsőáldozó.
A régi klérusról több képpel találkoztam. Doroszlai Béla vezérlete alatt készült a templom. Keresztanyám Vakkantónak hívta, mert megakadva a prédikációban a mondat közepén ezzel fejezte be mondandóját: De…  … és ebben a „de”-ben minden benne van. A körmenetes kép is általam ismert személyt mutatott Ormai Gusztáv plébánost.
A képek között nekem még a Budafok-Forgalmi telep jelentett emléket. Itt tett le a villamos, amikor a kisiskolába jártam fél évig. Az iskola mellett temető állt. Hol volt még akkor a buszvégállomás???!!
Most tudtam meg, hogy a Fegyvernek utcában lakott Gross Arnold grafikus.
És a kerület híressége is valahol a környéken lakott: a bútorgyáros Mahunka Imre.
Elmúlt az idő és eltűnt a házunk. Csak emlékek őrzik az egykori tájat.
Magamat is meglepett, hogy ennyire ragaszkodom az emlékekhez, és sokukat néven nevezem szűk hetven év elteltével is.
  
  

Sok kellemes percet szerzett korábban is, most is a gimnazisták számára készült ének-zene tankönyvben elmerülni: ismert és kevésbé ismert zenék kottáit olvasni, belső hallással élvezettel „megszólaltatni”, vagy akár csak rácsodálkozni egy partitúraképre. 17 szólamot számoltam meg, különböztettem meg Beethoven V. szimfóniájának IV. tételében.
Most mégis egy szöveget hozok a kötet 390. lapjáról. (Gounod Faust c. operája Mefisztó áriája.)
Eladó az egész világ.
Arany borjú fennen trónol,
minden ő előtte hódol,
mindenki hitvány pénzt imád.
Az 1800-as években keletkezett a mű.
De ha lehet, ma még aktuálisabb, mint valaha.
Talán mindenki mégsem imádja a pénzt, de hogy nagyon sokan, ahhoz kétség nem fér.
***
Május a szerelem hónapja, Mária hónapja.
Valamiképpen ez az a hónap, amikor visszafordíthatatlan a természet ébredése, kiteljesülése. Egyelőre nincs kánikula, nincs vörös riasztás (ne is legyen!). Hűvösség van, s mi melegre vágyunk. A forróság hirtelen beállása alkalmával már hányszor megfogalmazódott bennem: milyen jó is volt az a kis kellemes hűvösség.
Mindig azt tartottam, hogy fázni sem rosszabb, mint megsülni a melegben. Hannibálról jegyzi meg a történetíró: Calorem et frigorem patientia par. A meleget és a hideget egyaránt tűrte. Ebben hasonlítunk egymásra. Ő elefántokkal kelt át az Alpokon, mi repülővel felette. Mégis csak különbözünk.
***
Régi május elsejékre emlékszem vissza.
Hol szellős, hol meleg, hol záporos idő mutatkozott e napon. Mindenesetre munkaszüneti nap volt mindig. Jelentősége erősen megcsappant. Tizenhét év óta munkaszüneti nap nekem az év minden napja. Azért még munkálkodom.
Mivel munkás Szent József napja is a mai ünnep, a misén róla szólt a prédikáció. Szent József ács volt, afféle építési vállalkozó. Fia, Jézus vele dolgozott sokáig. Nyilvános működése során Krisztus másfajta munkába kezdett, és lankadatlanul tanította a népet. Kijelentette: »Az én Atyám mindmáig munkálkodik, és én is munkálkodom.«

Ha nem láttál még nárciszt, elmondom: olyan színű, mint a tojásos galuska.
Nem láttál még tojásos galuskát? Olyan a színe, mint a nárciszé.
Nem ettél még tojásos galuskát? Ez azért lehetséges, mert nem voltál nálunk május elsején, amikor is ez szokott lenni ebédre salátával.
Május elseje pedig munkás Szent József ünnepe is.
A munkás szóra asszociálva most mégis a MUNKÁS ciginél kötök ki.
Volt MUNKÁS cigaretta nálunk. 25 mezítlábas szivarka tele finánclábbal, ára 3 forint/pakli.
Erőssége, illata, mint a francia Caporalé, csak amaz méregdrága, emez pedig igen olcsó.
A vicc szerint egy kapitalista vevő érdeklődött a Munkás cigi összetétele felől. Azt mondták neki, hogy nyolc rész dohány van benne, de mi tagadás, két rész lótrágya is.
A kapitalista arca felvidul: Nahát! Rendelésemet megduplázom! Azt hittem, hogy kizárólag lósz*ból van.   
A viccet félretéve, amikor még dohányoztam, és amikor már újoncként bevonultam a seregbe, Munkást szívtam. De nem csak én, hanem a többi kopasz is. A nyomorultaknak nem volt pénzük cigire, így hát a csikkért kuncsorogtak, mondván: „lövöm a rigót”. Én nem szerettem a lejmolást, inkább megkínáltam a dózniból a kérincsélőt. Emlékeim szerint napi négy doboz cigit vettem, ebből egyet magam szívtak el, hármat szétosztottam. A kérincsélős időszak nem volt túl hosszú, utóbb mindenki a saját cigarettájára szokott rá.   
Sokáig tartotta magát az a poén, hogy inkább a gyár égjen le, mint a munkás. Ugyanis a cigiken egy gyár rajza volt található alatta a munkás felirattal.
Budapesten már régóta nem lehetett Munkás cigit kapni, amikor barátom megemlítette, hogy a nagyszénási turistaházban még van egy csomó. Sokáig élt bennem a vágy: Megkeresem én azt a turistaházat. De nem lett belőle semmi. Előbb a Munkásról, majd a cigarettázásról is leszoktam.
Hála Istennek és a jövedéki adót kivetők mohóságának, a cigarettázók száma erősen megcsappant. Nélküle is van épp elég baj a világban.
Befejezésképpen ideírom, hogy a laktanya körleteiben tilos volt a dohányzás. Ám talán a legtöbbször ezt a szabályt szegték meg, szegtük meg. Sokan bagóztunk, füstös volt a terem. Takarodó után is folyt a cigizés. Erősödő csizmakopogást hallottunk. Jött az ügyeletes tiszt. Benyit. Alig lát a füsttől. Megkérdezi: Ki dohányzik?
Néma csend.
Egy kopasz erőt vesz magán: Százados elvtárs, dohányzik, aki dohányzik.
A százados meghökken a kétségtelenül igaz, ám semmit mondó válaszon.    
Azért némileg megenyhülve csak ennyit szól: Na, oltsák ki a cigarettákat … és alvás!

Volt egyszer egy szerzetes. Ezt skandálta tréfásan:
Feleim az Úrban!
Fogjátok be a szátokat,
mert cúg van.
…és D. unoka vette a lapot. Van neki humorérzéke. Így találkozásaink alkalmával mindig megszondázom, tud-e új viccet.
Általában tud.
Korunkban különösen is szükség van jó humorérzékre, mert a tömegmédia számolatlanul nyomja ránk a politikai lózungokat, értékeléseket, kommentárokat, szájkaratékat, ígérgetéseket és fenyegetéseket. Az eszkaláció így, az atomfegyverek úgy, ez azzal, az meg amazzal lép szövetségre.
És valamennyi győzni akar.
Miét nem akar már valaki veszteni?
Nem unalmas?
Ez a harc lesz a végső?
Egy frászt.
Ameddig kibékíthetetlen ellentétek uralják a politikát, ameddig egyesek és kettesek a mögöttük meghúzódó pénzmágnások kénye-kedve szerint politizálnak, addig mindig harc lesz győzelem nélkül.     
Hogy régi példát hozzak (ma olvastam Chestertonnál): Ha Ferenc testvérnek sikerült volna megtéríteni az mozlimokat, az azóta eltelt időszak háborúinak háromnegyede elkerülhető lett volna.
De hát nem sikerült.
És itthon is harcban áll az ilyen oldal az olyannal.
Századszor  (nem igaz, utána néztem: még csak kilencszer) idéztem Szalay László kétsorosát:
Magyar magyart rontja, kár,
bár több esze volna már.  
A tapasztalat azt mutatja, hogy még mindig nincs több esze.
Kívánom, hogy ezután legyen, mert emberellenes ez a nonstop fenekedés.

Az assisi szerzetesek szabadságáról olvasok Chestertonnál.
Idézem a kijelentést, amelyet a püspök kérdésére válaszolt Szent Ferenc:
„Ha vagyonunk lenne, fegyverekre s törvényekre volna szükségünk, hogy megvédelmezzük.” …
Majd rátér szabadságuk mibenlétére.
„Nem fenyegethetsz éhhalállal egy olyan embert, aki egész életében arra törekedett, hogy minél többet böjtöljön.
Nem tudod tönkre tenni, koldussorsra juttatni, ha már egyszer koldus.
Igen lagymatag elégtételt hozna még az is, ha bottal ütnéd, hisz örömében aprókat ugrálna és kiáltozna, mert egyetlen méltósága a megaláztatás.
Nem dughatnád fejét a hóhóér kötelébe anélkül, hogy meg ne kockáztatnád: a dicsfénybe dugod.”
Ez lehet a nincstelenek gazdagsága, a vagyontalanok és esélytelenek nyugalma.
***
ÚGRIK – olvasom a FB-on a Kvíz-kuckó anyagában.
Hozzászólok kommentár nélkül, pusztán annyit írva, hogy UGRIK.
Érkezik elutasító válaszuk: Nincs szükségünk helyesírási őrmesterre. Ezért hozzászólását töröltük.
Megtették.
Igazuk volt … és nekem is igazam volt.
Aki lényegtelennek ítéli a helyesírást, lelke rajta.
Én lényegtelennek ítélem a Kvízkuckót, töröltem őket, megszüntetve a kapcsolatunkat.
Az én lelkem rajta.  
***
„Szabad országban a szabad ember azt beszél, amit szabad” – hallottam egykor HF-től a diktatúrákról alkotott karikatúráját.

Még mindig húsvét ünnepkörét éljük. Minek örül az igazán hívő?
Alighanem annak, hogy a megváltás megtörtént, mégpedig egyszer s mindenkorra, visszavonhatatlanul.
Krisztus a koldusig [emberiségig] lehajolt, hogy felemelje.
Az ember visszakapja méltóságát, találkozhat a végtelen irgalommal, az Isten Fia halálával megpecsételte emberszeretetét, és feltámadásával örök perspektívát nyitott mindenkinek, aki hittel elfogadja, ami érte tétetett.
Ennyi.
Korábban írtam a Credóról azt hangsúlyozva, hogy személyes imává akkor lesz, ha per te imádkozzuk: Hiszek benned Atyaisten, hiszek benned Jézus Krisztus…
Most a húsvéti himnuszra vonatkozatom a tegező formát.
A Christus vincit, regnat, imperat azt jelenti, hogy Krisztus győz, uralkodsik és parancsol.
De ha átteszem egyes szám második személybe, megváltozik az attitűd.
Christus vincis, Christus regnas, Christus imperas: azaz: Krisztus győzöl, Krisztus uralkodsz, Krisztus parancsolsz! Ez himnikusabb, és előre vetíti Krisztus második eljövetelének valóságát, győzelmét.   
***
Gilbert Keith Chestertontól idézek:
„A demokratizmus eszméjének hívei szerint az egyenlőség azt jelenti, hogy mindenki egyformán udvariatlan s barátságtalan, holott nyilvánvalóan azt kellene jelentenie, hogy mindenki egyformán barátságos. Ezek az emberek elfeledték az udvariasság valódi jelentését, ha nem képesek belátni: Udvariatlannak, barátságtalannak lenni annyit jelent, mint magunkat kirekeszteni a emberi közösségből.”
Ezt nagyon figyelmébe ajánlanám mindazon politikusoknak, akik embereket szeretnének párttá szervezni. Viselkedjenek udvariasan, hogy ne záródjanak ki az emberi közösségből.
Avagy milyen pártot remél az, aki lenézően és gyűlölködve szól mindenkihez, aki a környezetében megfordul.

Ha én fiatal kutatóvegyész volnék, két dolog kutatását biztosan tervebe venném. Egyfelől a pókfonal összetételét, másfelől a propoliszét.
Olvastam, hogy pókfonal sokszorta erősebb az azonos átmérőjű acélnál. El kellene tanulnunk a póktól, hogyan jön létre ez a hallatlanul erős és rugalmas ökörnyál. Mi az összetétele, lehetséges-e gyártásba venni, ipari méretekben előállítani. Elképzelhetetlenül sokféle alkalmazást gondolok neki.
A méhszurok, propolisz a méhrajért, a méhpoliszért termelt anyag – mint olvasom – fertőtlenítő hatású valami, amit a méhek gyártanak a kaptárbejárathoz. A kaptárt védi a fertőzések ellen. Valakik rájöttek, hogy az embernek is hasznára lehet a propolisz. Sebgyógyító, fertőtlenítő hatású. Én sokáig nem hittem el. Aztán afta keletkezett a szájüregemben. A nyelvemet annyira bántotta, hogy a beszédemen is érződött a fertőzés jelenléte. Cukorra cseppentett propoliszt tettem a nyelvemre. Elmúlt az afta. Megszűnt a fájdalom. Más alkalommal apró viszkető fájdalmas kiütés jelent meg a tenyeremben. Propoliszt rácseppentve igen gyorsan megszűnt a viszketés, egy-két nap elteltével pedig nyomtalanul eltűnt a kiütés.
Nem létezik, hogy a mai technikával ne lehetne azonosítani a propolisz összetevőit, és gyógyszerként az egészségügy szolgálatába állítani.
***
Chestertonnál olvasom, aki – a Bibliára hivatkozva – így ír: „Isten a semmire függesztette fel a világot”.
Nehéz volna megállapításával vitatkozni. Az az igazság, hogy a világot űr veszi körül. Nem cérnaszálon lóg, hanem a tér által kijelölt pályán mozog. De ha a bolygónkat szemléljük, csakugyan úgy tűnik, hogy nincs alatta semmi. Már a kérdés is abszurd. Mi az, hogy alatta? Merre van az alatta, (és merre a felette)? Az „alatta” fogalma bennünk a gravitáció képzetével párosul. Lefelé a föld központja felé, felfelé éppen ellenkezőleg. De hát mihez képest van a világűrben felfelé, meg lefelé? Képtelenség maga a felvetés is.
A föld gömbalakú.
Lehet azon vitatkozni, hogy az ausztrálok hozzánk képest lefelé lógnak a világ túlsó felén. De nem. Mindnyájan a gravitációnak engedelmeskedünk, és nem le meg fel, hanem kifelé és befelé mozgunk a bolygóhoz képest. Ezt teszik az ausztrálok is. Amikor felugranak, kifelé tartanak a bolygóról, amikor lezuhannak, akkor befelé esnek a bolygóba. Ha nem így lenne, akkor az ausztráloknak, akik hozzánk képest „lefelé” lógnak, állandóan zúgna a fülük a fejükbe szállt vér nyomásától. De hát nem tótágast állnak, és ők ugyanúgy tapadnak a bolygóhoz, mint mi ittenség. Ennél fogva a vérnyomásuk is hasonlóképpen alakul, mint a miénk.    
Azt hiszem, hogy itt érdemes elszegni a posztomat.

Egyszer a FB-ra feltettem a kórházban készült fotókat. Talán a folyosóról, a falon lógó képekről, ablakokról. Ivan egyik mellé azt a megjegyzést tette, hogy inkább a nővéreket fotózzam. Persze nem tettem. A személyiségi jogok rájuk is vonatkoznak.
Emlékeim viszont bőven vannak a nővérekről [az orvosokról is].
- Egy főnővér nagyon pozitívan értékelte, hogy saját gyógyszereimet szedegetem, s nem veszem igénybe az övékét. Hogy anyagilag vagy a munkájuk könnyítésére gondolt-e, nem tudom.
- Egy nővér a látogató előtt drágámnak nevezte az egyeskét. Nem látogatás alkalmával nem igazán nézett a reménytelen betegre.
- É. állandó éjszakás volt. Sovány, csendes, udvarias. Elmondta, hogy a Kálium-háztartásom ellenőrzésére artériából kell vért vennie. Ez olyan érzéssel jár, mint a villámcsapás. Nagyon odafigyelve dolgozott a csuklóm tájékán. Néha meg se érezem, hogy megszúrt.
- Volt egy jókedvű, mackósan dundi nővérke, aki szintén igen segítőkész segítőkésznek bizonyult. Elmondta, hogy ha rákgyanús volna, ő bizony nem vetné alá magát a kemónak.
- Egy másik duci azt mondta, hogy meg fogok gyógyulni, mert van humorérzékem. Azt is mondta, hogy a kormány 5 md-ot visszatart, amelyet az e.-ügyisek kaptak volna. Kérdésemre, hogy megerősített hír-e ez, azt válaszolta, hogy az altató orvos mondta. Szerintem álhír - jegyeztem meg. Az is volt.
- Egy nővér látta, hogy zavar, ha ágytálat kell kérnem. Csak nyugodtan szóljon – biztatott. Csakugyan példás türelemmel és tapintatosan végezte dolgát.
- Egy másik nővér egy vénembert a halálból hozott vissza életmentő injekcióval. A nővér sikert aratott a jelen lévő nővértársak előtt, s nagyon örült neki. A jelen lévő doki pedig az automata bélyegzőjének örült, a sikeres élesztés látszólag hidegen hagyta. Az öreg szivar szíve újra dobogni kezdett. Hogy meddig élt még, ki tudja. Nagyon öreg, nagyon elesett volt. 
- Egy tanuló nővérke ismertette a betegek állapotát. Beszámolójában visszatért, hogy a „szaturáció” rendben van. Korábban nem tudtam, hogy a vér oxigénfelvevő képességét becézik így szaknyelven.
- Magamban csak Ursula nővérnek neveztem azt, aki a rajzfilmbelire hasonlított termetét tekintve. Ő hőmérőzött bennünket. Az automatát átállíthatta Fahrenheit skálára, mert egyik betegnek 98 fokos lázat mutatott. A nővér még távoztában is dühöngött: Szarok ezek az új hőmérők! Egy fiatal orvos próbálta magyarázni neki az okot, de szavai reménytelennek bizonyultak. Ursula csak egyre hajtogatta, hogy milyen szarok ezek az új hőmérők.
- Erika! Úgy látom, hogy a ketteske tüdeje nem mozog – mondom. Bejött a nővér, rábólintott. Meghalt. Mondta a beteg nevét. Majd félig rejtve kis keresztet rajzolt az illető homlokára, mielőtt lefedte lepedővel.  
- Egy éjszakása nővér kiszabadította a pirulákat műanyag házukból, kiporciózta betegekre bontva, majd azt morogta félhangosan: Most megyek, és kiosztani a gyógyszarokat. 
 - T. nővér! Kérem, hogy éjszaka ne mérje olyan sűrűn az automata a tenziómat, mert fájdalmasan szorít, és arra folyton felébredek. Jó, mondta ő, átállított valamit, mire azonnal mérni kezdett a kutya fajzat. De mert rosszul állította be, negyedóra elmúltával újra belém mart a mandzsetta. Aztán megint egy negyed óra múlva.  Nem sok örömöm tellett a ritkításra vonatkozó kérésemben.
- Az öreg nővér beállította a beteg infúzióját. A beteg tiltakozott és kihúzta a branült a karjából. Meglátta a nővérke: - Tőlem kikacimbálhatja az infúziót, de többször én be nem kötöm magába.
Itt abba hagyom a rövid jellemzéseket, mert még a végén hospitalizálnak a korábbi időkben megélt események.