Mickey webnaplója

„Ha valaki nyelvével nem vétkezik, az tökéletes férfi, az képes egész testét is megfékezni. …parányi testrész a nyelv, mégis nagy dolgokat vallhat magáénak… A nyelv … a gonoszság világa. A nyelv az a tagunk, amely egész testünket beszennyezi, lángba borítja változékony életünket, maga meg a pokoltól fogott tüzet… a nyelvet senki emberfia nem képes megszelídíteni: az nyugtalan gonosz, tele van halálos méreggel. Vele áldjuk az Urat és az Atyát, és vele átkozzuk az embereket, akik az Isten hasonlóságára vannak teremtve. Ugyanabból a szájból áldás és átok jön. Testvéreim, ennek nem volna szabad így lennie!” (Vö. Jak 2,1-10) 
Igen. Vele áldjuk az Urat, és vele átkozzuk az embereket, akik az Isten hasonlóságára vannak teremtve.
Érdekes megfigyelni, hogy egy ártatlan keresztrejtvény megahatározásai inkább elismerő vagy inkább elítélő tartalmú szavakkal operál-e.
Érdemes megfigyelni, hogy a napilapok hírei inkább pozitív tartalmúak-e, vagy inkább pejoratív dolgokban turkálók?
Érdemes megfigyelni, hogy a média inkább pozitív tartalmakat közvetít-e, vagy éppen ellenkezőleg.
De a kibertérben megfogalmazott témák és kifejtésük pozitivitását is érdemes lenne számszerűsíteni. Lefogadom, a negatív megjegyzések számossága sokszorosan meghaladná az optimizmust árasztó tartalmúakét.
Jó iskoláim voltak.
Mégis, mégis ilyesmikkel növelték önbizalmunkat: ne gusztustalankodjanak; ne povedáljanak; a barom marhája; tűnj el nyom nélkül; a taknyos mindenit… El is panaszoltuk ofőnknek, aki mosolyogva visszakérdezett: Jobban esne, ha az illető tanárok csacsikámnak neveznék a rontó diákot?
Azt gondolhatná az ember, hogy csaknem mindegy. Elítélő mindkettő. Maradjunk azonban abban, hogy az utóbbi lényegesen embernek valóbb.
Nekem a legjobban a tetszik, amit Róbert Gida mond Micimackónak: „Csacsi öreg medvém.”     
A negatív megfogalmazások gyökere ugyanis a gőg, a kivagyiság, az alá-fölérendeltség kinyilvánítása. Ma szájkarate a neve.
Igaza van Jakab apostolnak: „a nyelv nyugtalan, gonosz, tele van halálos méreggel”. S azt is helyesen állapítja meg: „Testvéreim, ennek nem volna szabad így lennie!”
Amikor a nyelvi kifejezések mikéntjét elemzem, önkritikusan meg kell állapítanom, hogy magam se vagyok ez ügyben makulátlan. S ezért egy szónokot idézve jegyzem meg, hogy mindezeket az észrevételeket „magamnak is mondom”.  
A közelmúltban írtam arról, hogy vannak emberek, akiknek mosolyra áll a szájuk, és talán ettől, vagy ettől is pozitív kicsengésű a mondandójuk. Vannak olyanok is, akiknek lefelé görbül a szájuk, s hajlamosak a borúlátó megfogalmazásokra. Utóbbiaknak tennivalójuk van mind a szájállásukkal, mind a mondandójukkal kapcsolatban. Lehet, hogy nem fognak folyton mosolyogni, de talán lebiggyesztett szájszéllel sem fognak beszélni.
Törekedni kell az „emelkedettségre”.     

Amikor az egyik legveszélyesebb sportot űzőtől, egy sziklamászótól megkérdezték, hogy miért teszi ki magát életveszélynek is akár, hiszen annyian lezuhantak már a sziklákról, azt válaszolta:
- Azért teszi, mert van szikla. A hegymászókat se lehet lebeszélni arról, hogy azokra a bolond hegyekre felkapaszkodjanak.
Sok olyan eszköz létezik, amit lehet használni, de lehet használatát mellőzni is.
Ismerek olyan értelmiségit, aki ragyogó elme, sok publikációja jelent meg, kitűnően gépel stb, és nincs mobilja, nem volt soha számítógépe, és nem is akarja, hogy legyen neki.    
Tegnap hallom a rádióban, hogy Ferenc pápa a Kármelhegyi Boldogasszonynak fogadalmat tett 1990-ben, hogy nem néz többé tévét. Azóta csaknem egy krisztusi kor telt el. És a pápa – gondolom – máig nem néz tévét.
M. fiú és párja elhatározták, hogy az ő lakásukban (bocs – házukban) nem lesz tévé. És tíz éve nincs náluk tévé. Annak ellenére nincs, hogy egy évtizede valaki egy jól működő japán színes tévét ajánlott fel elvitelre. Tudomásomra jutott, rájuk gondoltam, de tiltakoztak ellene, és nem éltek a lehetőséggel. Máig nincs ilyen eszközük. Egy engedménnyel élnek. Ha hozzánk jönnek a gyerekeik, a tévé elé ülhetnek egy meghatározott időre. Meg is teszik. Válogatnak a mesecsatornák között.
Nem is költözünk hozzájuk, mert állandósulna a tévézés, vagy annak kísértése, hogy elé üljenek. Nálunk viszont a legnagyobb szobában szól a műsor, sokszor csak háttér-tévézésképpen.
Az biztos, hogy igen sok felesleges információt osztogat a közmédia, fröcsög a vér a képernyőről, mindenféle halálesetekről beszámol – a maga részéről okosan -, hiszen tudván tudja, hogy az emberiség egészének rosszra hajló a természete, és igazán a hamisságokról kíván tájékozódni.  Ezt lehet tagadni, de minden statisztika rácáfol a tagadásra.
A rossz hírt mindenki sokkal több embernek adja tovább, mint a jó hírt.
Az is igaz, hogy a mai falanszter, a lakótelepek kialakítása zavartalan lakhatást tesz lehetővé, többek között kitűnő minőségű televíziózást, miközben unalomra is kárhoztatja azokat, akik a négy fal között élnek. Hogyne néznék a híradásokat, filmeket, mikor egy gombnyomásra felnyílik előttük a gondosan tálalt valóság.    
Magam, az esetek egy részében inkább más elfoglaltságot választok.
Mert se vele, se nélküle.

Már nem is szoktam magammal vinni a fotózás valamely eszközét. Vagy ha magammal viszem, elfelejtem előkapni. Azért fotózni kell, vagy ahogy Plutarchos a lelkünkre kötötte: Navigare necesse est, vivere non est necesse!  
Folytathatnám a sort azzal, hogy blogot írni is necesse est.
Mivel nem készítettem külső helyen fotót, és nem készítettem a barátainkkal való találkozás alkalmával sem, lekaptam hát az órát hajnalban. Címe lehetne: Hajnali órán, avagy hajnali fél öt.
Nem nagy szám, de jól dokumentálja, hogy éjszakáimat feldarabolják ébrenlétek, s ezt oly módon használom ki, hogy leülök a számítógép elé, vagy elmélkedem, fohászkodom.
Az éjszakai árnyak és fények egyik ékes példája Szőnyi István zebegényi vonatos képe (Esti vonat). A vonat a sötét töltésen áll, a vonatkocsik ablakai sárgás fényt árasztanak a félhomályban.
Hasonló élményem volt egyik koraesti órán, amikor is Esztergom felé tartott egy emeletes vonat. Adódik, hogy két sorban mutatkoztak a villanyfényes ablakok a sötét töltés felett: Úgy fénylettek, mintha egy emeletes ház ablakai lettek volna.
Mivel az ablakunk magasságában nem szokott vesztegelni a szerelvény, meg se próbálkoztam azzal, hogy a kamerát előkapjam.
Azért kell készenlétben virrasztani az esetleges érdekes szép látványra várva, mert igen sokszor pillanatonként változik a kép.
Múltkor lefotóztam hálószóbánkban a szivárványt, majd a szépséges látvány hírével átrobogtam a lila szobába, s mutattam volna M. unokának, már pusztán csak a szabadkozásra futotta, mert a látványnak addigra híre-hamva nem maradt.
Azt mondják, csak a jó kapusnak van szerencséje. Igaz lehet.
Hozzátehetem, hogy csak az örökké éber fotósnak van szerencséje.   

105 éves, jó állapotban lévő Tömörkény-kötetet (Népek az ország használatában, Táltos k. Bp. 1917) fejeztem be az imént. Nem nehéz kitalálni, hogy a korabeli háborús időszak történéseiről szól minden novella. (Hol volt akkor még a 2. világháború, hol a hidegháború, és hol a mai, ideológiák között folyó embertelen küzdelem.)
Azzal búcsúzom a könyvtől, hogy az utolsó elbeszéléséből (Öreg regruták) szemezgetek.
A „vénséges vén szentségek” heccelik egymást berukkolásra várva:
- Nini, de möghízott a pofaszíjjad, komám!...
- Már kránfutternek sem valók vagyunk. Bár, hogy voltaképpen mi volna az a kránfutter, arról nem történik magyarázat. A kránfutter, az kránfutter.
- Aztán ha fölfelé kellene sturmolni a hegyre, mit csinálna azzal a nagy pókhasával? Mert azt nem lehet úgy elhajítani, mint a bornyút….
Igaz, nem tehet róla, hogy ott vállasodott el, ahol nem kellett volna. Elég neki a maga baja.
- Az ám – mondja részvéttel egy soványra maradt régi katona -, amelyik kerítésön én körösztülugrok, azon a kövér koma csak úgy jut át, ha előbb gödröt ás alatta, mint a kutya szokta.
- Jó ember az ma, aki a nevetnivalót kitalálja, mert nagyon sok sors van most olyan, amelyik a szomorúságokat találja ki.
Eddig az idézetek.
Most becsukom a könyvet.
Kicsit elmélázok az olvasottakon.
A katonák egymást cukkolása alighanem egyidős az intézménnyel magával. Valahogy le kellett vezetni a sok férfi összezártságából fakadó gőzt. Egyik módja a katonanyelv kialakítása volt. Csak egymás között használták, használtuk.
A kránfutter, az kránfutter.  Hát persze. (Krankenwarter, ápoló) No, meg itt van ugye „a befél, az befél.” A szabál az szabál.
A sturmolás pedig csatározás, harcolás.
A bornyú meg a magukra szíjazott takaró volt.
A kövér-sovány ellentét örökzöld téma. (Pl.: Ugyan, édes komám asszony, miért kend olyan kövér/sovány asszony, hogy tudott így meghízni/lefogyni?)
Ami pedig az utolsó idézett mondatot illeti, máig hat érvényessége: Jó ember az ma, aki a nevetnivalót kitalálja, mert nagyon sok sors van most olyan, amelyik a szomorúságokat találja ki.
Záró gondolatnak különbet ki se találhattam volna.
Boldog az az ember, akinek egészséges humora van, mert ma mindennél nagyobb szükség van az egészséges humorra, a könnyek között való nevetésre.  

 

Általában nem turkáltam az ajándékok után, de egyszer mégis. Mivel diavetítőre nem számíthattam, arra vágytam, hogy egy dianézőt kaphassak karácsonyra. Nagyon akartam ezt az egy személyes kukucskát. Addig evett a fene, mígnem meggyőződtem róla, hogy vágyam ez egyszer bizton teljesül. Ott volt a karácsonyfa alatt, és vagy még öt tekercs film. Nagy volt az örömöm. Megnéztem a filmeket ötször, tízszer. Többé talán sohase. Nagyon gyorsan ráuntam.
Most hasonló várakozással voltam egy CD-t mp3-at, Lp-t lejátszó rádiós erősítős készülékkel kapcsolatban. Egy hét óta vártam megérkeztét. Ma megjött a doboz. Azonnal beüzemeltük. Egyelőre nem látom, hogy a CD-t vajon hogy játssza le. Elég bonyolult a masina a sok nyomógombjával. Mindenesetre LP-t már lejátszottam. A kérdés, hogy vajon meddig tart a ragaszkodásom hozzá? ötször, tízszer, hányszor fogom a lemezeket meghallgatni?
Persze bennem van az a várakozás is, hogy tán unokáimnak is tetszenek a régi meselemezek. Az Alice, a VUK, a Süsü sárkány, az Oz és társai.        
Most felnőtt műsor forog éppen. Emerson Lake and Palmer feldolgozásában az Egy kiállítás képei.
Még vegyes érzésekkel vagyok az új ketyere iránt, amely régi emlékeket ébreszt.
Miközben élvezkedek, egy régi versike kísért, amelyből alább idézek, és amelynek eredetét nem sikerült kiderítenem a google segítségével sem.
Meglehetősen szkeptikus a szöveg, de ettől még igazsága is lehet. „Lásd, kicsikém, nem neked való, hadd legyenek mások csillogók, majd meglátod, ha megkapod, hogy a vágyad becsapott.” A versike – tán kuplé – egy köcsögkalapról szól, de lehet az akármiféle tárgy hedonizáló korunk választékából.          

Tegnap társaságban szót ejtettem róla, hogy valamiképpen aktív időszakomban mindig a kritika, a bírálat jellemezte életutamat. Úgy hozta a sorsom, hogy családomat revizorként tartsam el. Majd később korrektor és lektor lettem. Csupa olyan foglalkozás, amelyek más munkavégzésére, annak a bírálatára irányulnak, illetve a hibák javítgatását jelentik. Az évtizedek során többszáz könyvet korrigáltam, lektoráltam, a Szent István Társulat és a Jeromos Társulat Bibliáitól kezdve a legkülönfélébb írásművekig, kötetekig. Sok recenziót is írtam folyóiratunk számára.
A bíráló ember magatartását egy szlogen határozza meg: „A bizalom alapja az ellenőrzés.” Persze, persze, minden mű szinte tökéletes, de… Ami még nehezebb, a részrehajlás nélküli eljárás.
A szakmai tisztesség azt kívánja: nem lehet az ember tekintélytisztelő (Isten bocsássa meg nekem). Csak a mű számít. Néhány esetben meg is kaptam emiatt a magamét.
Egy alkalommal valaki azt kérdezte egy harmadik személytől, hogy hogyan viszonyul hozzám. Mire azt a választ kapta az illetőtől: Fél tőlem, mert szigorú vagyok. Meglepett az ítélete, mert nem gondoltam magamat szigorúnak. Talán nem pontosan fogalmazott.
Kétségtelen tény, hogy foglalkozásomból adódóan (?) szókészletemben bőven találhatók a kifogásoló szavak. De talán nem is elvárható egy magamfajtától a kritikamentesség.
A fent említett társaságban elhangzott az is, hogy a közelmúltban milyen színvonalas interjú készült Boros Misi zseniális zongoristával. Hogy az a ma már nagykorú fiatalember mennyire nyomdakész megfogalmazásokat produkált. Tréfásan megjegyeztem: - Találjak hibát az elhangzott anyagban?
Ma meghallgattam a hosszú interjút. Nem kerestem a hibát, inkább arra figyeltem fel, hogy milyen gyakran használja Misi a hiszen szót. Nos, ebben rokonok vagyunk. Megfigyeltem ugyanis, hogy előszeretettel „hiszenezek” magam is. De hiszen nincs ezzel különösebb baj. Stílus dolga.
Ezen kívül alig hasonlítok valamiben is a jótermészetű művészhez: Ha zongorázni tudnám a különbséget, amennyivel a Boros Misi jobban zongorázik, mint én, akkor én lennék a Boros Misi.
Kancsal megfogalmazásban: Ő is tud zongorázni, meg én se tudok.
***
Egy pszichológus látogatást tesz egy iskolában. Meglát az udvaron egy magában álldogáló fiút, aki nem szaladgál együtt a többiekkel.
- Jól érzed magad? – kérdezi tőle.
- Jól.
- Miért nem futkározol a többiekkel?
- Mert én vagyok a kapus.
***
A programozó felesége
- Drágám, szaladj el a közértbe, hozz egy doboz tejet, és ha van tojás, hozz hatot.
Félóra múlva:
- Mi a francért vettél hat doboz tejet?
- Mert volt tojás.

Bús a képem címmel írt novellát a német író, Heinrich Böll.
Amit elővezetek, az nem hasonlít az ő anyagához, csupán a címet vettem kölcsön tőle, mert jól tükrözi mondandómat.
Alapvetően háromféle arckifejezésű emoji van. A smiley felfelé görbülő szájszélekkel, a búsképű lefelé görbülő és a fapofa vízszintes szájállású figura.
Na, már most.
Az életben ugyanígy megtaláljuk a háromféle fazont.
Van, akinek eleve mosolygós a szája. Ez nyitottságot jelez, közölni akarást, kapcsolatteremtési készséget. Kicsit komikus is olykor, amikor nagyon komoly témákat ad elő az ilyen mosolygós típusú ember. Mintha nem venné komolyan saját előadását. De nem erről van szó. Derűs lélek ő, és ez kiül az arcára is.
A politikusok között talán kevesebb ilyen mosolygóst találunk. Hivatásuknál fogva jobbára gondterheltek, és ezt többnyire a lebiggyesztett száj hitelesíti.
Mindent összevéve a fád embereken kívül a két szélső eset az általános, a mosolygós és a búsképű lovag.
Többször vizsgáltam már saját képemet tükör előtt. Muszáj hangoztatnom, hogy nem gondolom, hogy hiú volnék. De mégis. Milyen típusú arc néz rám?
Meg kellett állapítanom, hogy inkább lefelé konyul a szám. Próbáltam segíteni rajta: mosolyt varázsolni a képemre. Nem nagyon sikerült. Az ezt szolgáló izmok kevéssé engedelmeskednek. Ugye, kétoldalt fel kellene húzniuk az ajkamat. Ha eredményt akarnék elérni, sokáig kellene edzenem ernyedt izmaimat, hogy előálljon a kedvező fizimiska.
A kérdés ezután már csak az, hogy milyen ok-okozati összefüggés van a mosolygós arc és a mosolyra húzó izmok között?                
Azért dolgozik jól az arcizmunk, mert érzelmeink hőfokát híven akarják tolmácsolni, vagy azért lóg a képünk, mert ilyen renyhék a mozgató izmaink?
Érettségi előtt ellátogattunk a fotóshoz, aki megpróbált belőlünk mosolyt kicsikarni. Többé-kevésbé sikerült is. Amikor Szv. került sorra, neki is elmondta, hogy kissé emelje a fejét, fordítsa a testéhez képest kissé oldalra és mosolyogjon. Ám Szv. nem állt kötélnek. „Én soha nem szoktam mosolyogni.” S csakugyan tán egyedül ő az, aki a tablóképen nem mosolyog.
Tovább megyek.
Érdemes megvizsgálni azt is, hogy használt szókészletünk inkább elítélő, pejoratív, kritikus, vagy elismerő, hálateli pozitív szavakból áll? Törekednünk kell az utóbbi felé való elmozdulásra.  
Hátha ez is befolyásolja arckifejezésünk alakulását.
A ismert sláger címével zárom posztomat. Don’t Worry, Be Happy. Be Happy!
   

„Nem hittem Isten létezésében, de dühös voltam Istenre, amiért nem létezett“ – vallja C. S. Lewis.
Van benne valami elemi humor.
Hogy lehet a nem létezőre dühös valaki.
Már a Micimackó is kifejtett hasonló gondolatot:
„Ez nem stimmel. Valaki csak bent van, ha egyszer azt mondta, hogy senki. Senki nem mondhatja azt, hogy senki, anélkül hogy valaki lenne. Aki senkit mond, annak valakinek lennie kell.”
***
„Isten, ha vagy, segíts, a tudsz!” – ajánlotta hittantanárunk e fohászt azoknak a diákoknak, akik nem hisznek.
Isten, ha van, mindenható. Akkor nem kérdés, hogy képes segíteni. Ha nincs, akkor meg falra hányt borsó bármilyen hozzá intézett kérés.
***
Hasonlóan megmosolyogni való, amikor az ateisták Isten nevét valamilyen cifra káromkodásban emlegetik.
Ha egyszer nincs Isten, akkor ostobaság bármit elgondolni és hangoztatni vele kapcsolatban.
Ha meg van, akkor őrült lázadás kifejezése egy-egy trágárság, egy-egy káromkodás.
***
Ma kezdődik a finn miniszterasszony pere, aki nem átallotta Szent Pált megidézni egy vitás kérdést illetően.
A per önmagában szemétség.
Számon kérni valakin az általa követett vallás tételeit, pusztán azért, mert az különbözik a pereskedőétől.
Ilyen alapon bárki elítélhető nézetei miatt.
Felháborító visszaélés ez a keresztények türelmével.
Felerősödni látszik a gonosz és igaz erők vívott háborúja, amelynek során egy-egy csatát felváltva mindkét fél veszíthet/nyerhet, de a végső győzelem kétségkívül az igazaké lesz.
Ehhez a jóslathoz még prófétának se kell lenni.
Írva van.

Ami változott:
Régen darabonként három helyre kellett a patikusnak a vonalkódot a memóriába olvasni a papíralapú receptekről. Ma a felhőbe küldött receptsorozatot elővarázsolja a gépből a gyógyszerész, s kiadás előtt a pirula QR-kódját leolvasatja az olvasó ceruzával. Végül pedig kérésre kinyomtatja a számlát, hogy nettó 16%-ot levonhasson az adójából a páciens a következő évben.
Ami nem változott:
Minden levél gyógyszer dobozba van süllyesztve.
Minden doboz le van ragasztva.
Minden levél gyógyszerhez mellékelve van egy lista a használati utasítással, mellékhatásokkal stb.
Minden alkalommal egy szatyornyi gyógyszert hordok haza.
Minden alkalommal kibányászom a pirulákat dobozukból, s kötegelem az egy szezonra való adagokat egy-egy gumikarikával összefogva.
Minden alkalommal egy halom papírszemét keletkezik a teljesen fölösleges göngyölegekből és a papíros leírásokból. (Utóbbiakat elolvasás nélkül küldöm a szelektív hulladéktartóba.)     
Minden alkalommal fél órát töltök azzal, hogy kettéválasszam a hasznos és haszontalan anyagokat.
Minden alkalommal laposra taposom az immár kiürített papírdobozkákat, hogy elférjenek a kukában.
Minden alkalommal elhatározom, hogy megírom: valamennyi gyógyszer leírása megtalálható az interneten, tehát fölösleges
minden alkalommal tudomásomra hozni, hogy mit tartalmaz a doboz.
Minden alkalmat megragadnék, hogy a patika értésére adjam: Nekem elég a kívánt gyógyszerlevelek pőre kiadása, örömmel lemondok a kezelési útmutatókról és a papírdobozokról.
De nem teszem. Az ismert közmondás szerint falra hányt borsó lenne.
Marad hát életfogytig a dobozolás, a göngyölegek megsemmisítése, mintegy fordított mechanizmusa annak, amit a szereplők művelnek a Tóték c. drámában.
***
Zelk Zoltán A három nyulak c. mesekönyvét megveszem az egykori „Hópihe”-tulajdonosoknak. Tanulságos-humoros-kedves verses mese.
***
Szeretném már meghallgatni a sercegő-recsegő Beatles-albumokat és a még meglévő egyéb zenéket (klasszikusok, jazz, népzene stb.) A lemezjátszó számlája megérkezett, csak a masina késik.)   

A szélvihar országos csúcsot döntött tegnap. 127km/h erejű orkánt mértek a János-hegyen. Kimentem az erkélyre, és azt hittem, hogy a töltésen vonat halad. De nem. Csak a szél zúgott a tarlott fák ágait megszólaltatva. Egész Európában tombolt a szélvihar, halálos áldozatai is voltak. Szinte valamennyi országban százezrek maradtak áramellátás nélkül, mert a vezetékeket elszaggatta a vihar.
Szűkebb környezetünkben is okozott kárt az orkán. Kimozdította a helyükről és emelgette a tetőcserepeket. Cserepeket vagdosott le a háztetőkről. A szemközti házhoz kiszálltak a tűzoltók, hogy a nagyobb bajoknak elejét vegyék. Utóbb a szél által megrongált részek alatt elkerítéssel hívták fel a figyelmet a veszélyre. Ma éppen oda parkoltam. A szél már elállt, nem okozhat kárt a szélvédőmben.
Ahogy kinézek a rétre az ablak látóterében megjelenik egy idős úr, aki látcsővel méregeti a magánházat. Ahogy felém fordul, látom, hogy a ház idős gazdája. Nyilván azt szemrevételezi, hogy tett-e kárt a vihar a házuk tetőcserepeiben. Aztán az jut eszembe, hogy én nem néztem meg, hiányzik-e cserép a mi tetőnkről. Lakásunk felett még két emelet van. Elsősorban persze nem minket veszélyeztet a beázás. Azért megnézhettem volna.
***
Egy másik történés.
Várjuk, hogy megérkezzen a rádiós lemezjátszó.
Már kinéztem a helyét is. A Konvoj garnitúrában helyezzük el magas polcra. Nem sok helyet foglal el. Tehetnénk ajtóval takart polcra is, de akkor nem látnánk a digitális óra kijelzőjét. A hozzáférése is bonyolultabb lenne.
A dolog attól vált érdekessé, hogy a lent őrzött LP-k erősen helyigényesek. Nemcsak a lemezjátszónak kell hely, hanem – és ez a több – a lemezeknek is.
Milyen furcsa is az ember? Mennyire örültünk, amikor divatba jött a CD. Kezelhetőbb, kevesebb helyet foglal el, nem porosodik, nem serceg-ropog, a számok kikeresése automatizált.
És mégis visszahozzuk a régi technikát. Mit akarunk? Megmutatni az utódainknak, hogy a CD előtt is volt zenehallgatási lehetőség.
Ha belegondolok: Már a CD-kre sincs szükség. Minden valamirevaló hanganyag megtalálható a youtube-on.  
Helyigény nélkül.