Mickey webnaplója

Értetlenek az emberek.
Bizonyos fokig a médiában dolgozók is azok.
Próbálom megmagyarázni, mire gondolok.
Annak idején, amikor Gyurcsány Ferenc „vezette” az országot, egy hetet Rómában töltöttem. Ottlétemnek egyik üdítő tapasztalata az volt, hogy egyetlen újságban, egyetlen tévéadásban, egyetlen utcai plakáton sem találkoztam GyF arcával, gesztikuláló kezével.
Felüdülésszámba ment, hogy nem látom az általam nem favorizált valakit egy teljes hétig.
Merthogy itthon egyszerűen lehetetlen volt kitérni az elől, hogy naponta lássam őt, fehéren feketén, színesben, újságban, tévében, plakáton, kis képen, nagy képen, akcióban, utcán mentében, beszédmondása közben, villás reggelizve stb, stb.
Noha egyáltalán nem voltam rá kíváncsi, sőt…
Évek óta tapasztalom – különösen is a kampány idején –, hogy a másik oldalhoz tartozó figurák fotói igen sűrűn jelennek meg a honlapokon, az újságban, a tévében, s próbálják meg kikezdeni őket megnyilatkozásaik, álláspontjuk, tett ígéreteik kifigurázásával.
Hogy nem jönnek rá arra, amit egy régi mondás így összegez:
Mindegy, hogy mit mondanak, csak rólunk beszéljenek!
Mert a tömegtájékoztatás eszközein való minden megnyilatkozás ingyen reklámnak minősül. És egy párt nagyobb hibát nem követhet el annál, mint hogy a vele szemben álló feleket mutogatja unos-untalan. Ezzel a szólásmondás szerint ugyanis hatalmas öngólt rúg.  
Hogy nem lehet ezt megérteni?  
***
Nem is bosszankodok tovább. Inkább idecitálok néhány olvasott Tömörkény-érdekességet.
Merthogy Szent Katalin-bogárnak ismeri a katicabogarat, s a „truccmadár”-ról tudni véli, hogy a magyar neve „nyarga”.
Érdekes módon tudatja, hogy a korabeli ember összecserélte a szezont a fazonnal.
- Hát itthágy, kend, Pál gazda? Ő megvetéssel vágja vissza:
- Ilyen normális embörrel nem beszélök!
Másutt:
- Ne[m] mondja kend – csodálkozik Mári, pedig hiszen éppen azért mondja, hogy ne mondja, hogy mondja
...
- Jó, jó – csitítja Mári –, hiszen nem azért mondtam, hogy mondjam, hanem csak úgy mondtam.
És még:
Tömörkény se tudja, hogy a „tételezte föl” nem elváló igekötős ige, hanem a feltétel főnévből képzett ige. Helyes alakja tehát: nem feltételezte. Érdekes, hogy már ilyen régen is (1912) tévesen használták/használta a szerző.

Az foglalkoztat mostanában, hogy képzeletben visszaidézzem-e azokat az utcákat, amelyeken fiatalságom idején jártam, egyedül, társakkal, s amelyeken szép és kevéssé szép élmények értek. Van ennek előzménye, hiszen egyszer az általam naponta igénybe vett 29-es buszjárat megállóiról írtam, máskor meg a Fehérvári úton villamosozva a gyerekkori kötődéseimről számoltam be. Utóbbit lehozta a kelenföldi újság.  
Volt még egy ötletem.
Létezik a szeretet öt nyelve (sőt több), én meg azt gondolom, hogy a szeretetlenség öt nyelve (sőt több) is létezik. Erről nagyon könnyű volna egy szösszenetet megírni. Az akadályoz meg benne, hogy épp elég negatív jelenséggel találkozom nap, mint nap, minek turkálni a katyvaszban. Csak büdösebb lesz, de nem használ. Lássa be ki-ki, hogy együtt munkálkodik a szeretet és a szeretetlenség ezen a földön.
A mai lecke a Jakab-levél részlete. „A nyelv is tűz, a gonoszság világa…  a nyelvet senki emberfia nem képes megszelídíteni: az nyugtalan gonosz, tele van halálos méreggel. Vele áldjuk az Urat és az Atyát, és vele átkozzuk az embereket, akik az Isten hasonlóságára vannak teremtve. Ugyanabból a szájból áldás és átok jön. Testvéreim, ennek nem volna szabad így lennie!” (Jak 3,1skk) Kell-e kommentár ahhoz, hogy értsük? Elég a választási kampány ízléstelenségeire gondolni.
Nem akarom hát a szeretetlenség nyelveit még csak sorolni sem.
Inkább némi Tömörkény-idézetet hozok. Tetszik, ahogyan az öreg katonaviseltek titulálják egymást régi katonanyelven:
- Hát hogy áll, kend, röttentő módon vén, szentségös hős atyám?
- Hát csak ehun-e. De hát kend hogy van, borzasztó dicsőségteljes aggcsont?
…
- Komám, hősségös, dicső, szent csatár!
Mert borzasztó szentségös vén csontok és dicsőséges hős atyák vannak itt együtt.  
A két vénség szinte szerelmet vall egymásnak. Más kérdés, hogy a következő percben egymásnak esnek szóval és tettleg is. Egyikük Itáliában töltötte katonaéveit, és immár tengeri halat szeretne venni a piacon, hogy unokáival megízleltesse azok más ízét. Ám komája tiszai halász, aki megveti a tengeri hal miatt a „szentségös agg csontot”.
Lám, a nyelv, amely áld és átkoz.
Tömörkényt azon kapom, hogy közhelyekkel él. Ilyeneket ír: Egyszer él az ember. Igen. A viccbeli rendőr is ezt mondja, amikor számon kérik, hogy miért iratkozott be a lélekvándorlást hirdető tanfolyamra. Egyszer él az ember.
A másik közhely még sűrűbben használatos. Íme: „Legyünk őszinték!”
Aki sokat hallotta már ezt a közhelyet, legalább magában rákérdez:
Miért? Eddig nem voltunk őszinték?
Sajnos mindmáig él ez a nyomorult kifejezés. Nem kellene élni vele.

Megint befejeztem egy Tömörkény válogatást (Két ló bitangságban és más elbeszélések).
Szegednek legalább három nevezetes írója volt Móra, Mikszáth, Tömörkény. (Ha Pósa Lajost is odaszámolom, akkor négy.) Mind szép veretes fogalmazványokat hagyott ránk. Alkalmazták a nép humorát, vagy a sajátjukét. Nehéz ezt már most nyomon követni, s én nem is vagyok filológus. Elég legyen itt, hogy nekem tetszenek. Már többször idéztem belőlük. Most is ezt teszem. Hátha kedvet kap valaki megismerkedni a száz évvel korábban keletkezett szépprózával.
Az első idézet két mondatból áll: „A légy së ügön iparkodik befelé a hideg szobába, mert attól fél, hogy megfázik. Inkább belefullad a meleg konyhában a tejbe…” 
A második citátum egy latin mondás: Habet colorem, odorem et saporem. Van színe, illata, íze (mármint a bornak). Arra utal, hogy az 1900-as évek még közel volt ahhoz az időhöz, amikor sokan a latin műveltség bűvkörében éltek. Egyébként egy K.u.K. lózung is hajaz az előzőre, és hasonló tömörséggel utal arra, hogy a katonáknak szánt étel megfelelő minőségű: „Elég meleg, elég sós, lehet tálalni!”
A harmadik egy közmondásgyanús okfejtés: „Aki kutyát bottal köll a nyúl után kergetni, annak a fogtábul úgysë öszünk.”     
Ennek a mondásnak egy személyes vonatkozása is van. Az egykori vállalati üdülő gondnoka, Laci bácsi emlegette Fonyódon. Történt, hogy az egyik üdülővendég pecázni indult, és fennhangon emlegette, hogy együtt esszük meg a halzsákmányt. Laci bácsi jó emberismerőnek bizonyult, amikor legyintett, mondván: Nem eszünk a halbul. Igaza volt, nem ettünk belőle.
De ha már Laci bácsi… még egy mondatát ideidézem. Borral kínáltuk, el is fogadta, aztán egész röviden értékelte savanyú ábrázattal: Bornyi bor.
A bor visszavezet Tömörkényhez. Egyik novellájának szereplője betér egy tanyasi csárdába, s kb. imigyen kér egy kancsó bort: „Aggyon kend abbul a vizezett borábul.”
Mire a vendéglős felháborodva: Már hogy mondhat ilyet, hisz még meg se kóstolta.
A vendég: De bizony az vizezett, mert maga az apámtul vötte a bort, és én tudom, hogy vizezte.   
PS. Feltehető a kérdés: Miért olvasok száz éve alkotott magyar prózát. Miért nem a mai irodalmat falom? A kérdés jogos, és válaszom új kérdést támaszthat.
Azért olvasom őket, mert klasszikus szépségű megfogalmazások ezek, és az a mód, ahogy ránéznek az emberekre és dolgaikra megfelelnek az emberi méltóságnak. Olyanképpen hatnak rám, mint a klasszikus zeneművek. Könnyen interiorizálom mondandóikat.
A mai művek kissé zsákbamacskák nekem. Kevéssé vagyok hajlandó kísérletezni azzal, hogy megismerkedjem velük közelebbről, megismerjem hitelességüket.
Joggal vetődhet fel ezek után a kérdés: Ha nem olvasom őket, hogyan tudnék reális ítéletet megfogalmazni irányukban?
Elismerem a kérdés jogosságát.
Nincs is elfogadható válaszom rá.

Érdekes megfigyelni, hogy ha egy piac átköltözik egy új helyre, akkor is megtartja eredeti nevét. Az Ecseri úti piac rég nem ott működött, de megmaradt ecserinek. Az 1956 utáni időkig piac működött a Bosnyák téri templom tövében. Ponyvák, standok, pokrócok földre terítve a hol poros, hol sáros placcon. Utóbb a Lőcsei úttól a Rákos-patak felé eső területen épült egy nagy piac, immár beton alapra tervezett eladóhelyekkel. Tető volt, oldalfalak nem. A neve meg továbbra is megmaradt Bosnyák téri piacnak.
Ide jártunk anyánkkal leginkább szombati napokon. Anyánk fáradhatatlanul körbejárta a piacot, meg-megállt s elraktározta magában, hogy mi mennyibe kerül, s miért érdemes pénzt adni. Ki nem hagyta volna a tejfölös sajtos, túrós termelőt. Emlékezetem szerint Goldschmittnek nevezték a tulajdonost.
Anyámnak volt egy amerikai csavaros tetejű üvege. Befőttes üveget képzeljünk el. Akkoriban ez a fajta üveg nálunk nem létezett. A befőtteket nálunk eldobható pántos tető óvta.
Csak nekünk volt csavaros tetejű üvegünk, felirata szerint PENAUT BUTTER-t tartalmazott egy ideig.  Mivel a mogyorókrémet elpusztítottuk, maradt a jól használható üveg, bár nem fért bele félliternyi tejföl, talán csak négy deci. Ebbe kértük a sűrű tejfölt. A kiszolgáló mindig megdicsérte praktikus edényünket.
Tejfölt mindig vett anyánk, ugyanott vastag, „arasztos” szalonnát is majdnem mindig. Ma is a számban érzem annak a bükkforgácson füstölt árunak az ízét.
A zöldségekkel, gyümölcsökkel, baromfival, s a tejföllel megrakott kosarat mi gyerekek segítettünk hazacipelni. Rég volt, szép volt, igaz volt.        
Egyetlen valamit említek még itt: Szezonja idején ruháskosárral mentünk fóti paradicsomot venni, hogy befőzzük, s eltegyük a passzírozott levet télire. A fóti paradicsom nagy, gerezdes jószág volt. Kilója a piacon az ötvenes években olykor 70 fillérbe került.
Szerettük nagyon ezt a húsos, leves gyümölcsöt.  Régóta nem találkoztam vele.
Vajon termelik-e még?

Nem túl szerencsés e név, legtöbben kirakó játék néven ismerik. Adva egy kép, és adva gyárilag szétdarabolva ugyanez a kép. A részekből, mozaikkockánként egymáshoz illesztve kell összeállítani az eredeti képet.
A puzzle nagyon hasonlít az élethez. Mintegy annak a leképezése.
Miként az élet is kaotikusnak látszik a születést követően, a puzzle is olyasvalami. Van a nagy összevisszaság, és mellette a megvalósítandó valami (a kész kép) mintául. Ilyen lehet a gyerek életében a szülő, a szülői élet: a minta.
A gyerek gyorsan tanul. Megpróbál kapaszkodókat találni ahhoz, hogy fejlődjön.
Ilyen a kirakó játékban annak a megfigyelése és gyakorlása, hogy először ki kell válogatni a széleket alkotó elemeket.
Párhuzamosan megfigyelni a kép jellegzetességeit.
Ez lehet egy-egy uralkodó szín, a horizont vonala, a tér széttartó és összetartó vonalainak a rajza, ilyen lehet egy-egy már korábbról ismert figura. De segíthet a kék ég darabkáinak a kiválasztása. Sőt a gyakorlott szeműeknek a színtónusok halványuló-erősödő rendje is.
Ahá, a káosz kezd tisztulni, mert hiszen van benne rendszer. A darabkák elhatároló vonalai folyamatosan gondoskodnak róla, hogy a kialakuló képet csak „mintegy tükör által homályosan” érzékeljük.
Egyes kirakóképek embereket is megjelenítenek.
Nem tehetek róla, engem máig zavar, hogy féllábakkal, karokkal, fél arcokkal kell operálnom. Kifejezetten visszatetsző a csonka testek látványa. Próbálom is gyorsan megtalálni a hiányzó tagokat, hogy megszüntessem az ebből fakadó átmeneti rendetlenséget.
Még megjegyzem, hogy annyiban is hasonlít a puzzle az élethez, hogy a néhány darabból álló kirakó hamar elkészül, az egy-két száz darabból már lényegesen hosszabb idő alatt, s a 10 000 darabból álló nagyon sok idő alatt. Hát nem ilyen az élet is? Van, akinek igen rövid ideig tart, van, aki matuzsálemi kort ér meg, és van, aki váratlanul (pl. baleset miatt) fejezi be földi pályafutását. Utóbbi ahhoz hasonlít, mint amikor a kirakás ellehetetlenül. Lesodorja az asztalról valaki a játékelemeket, elfújja egy gonosz léghuzat...           
Kance kancov (mondja az orosz), végül is (mondom én) összeáll a kép. Amikor az utolsó darabka is a helyére kerül, olyan az, mint az utolsó szívdobbanás, az utolsó lélegzetvétel, mert ezzel párhuzamosan eltűnnek a képernyőről a darabkák határvonalai, és immár nem úgy látszik a kép, mintha antik bronztükörben nézegetnénk, hanem teljes szépségében, teljes épségében, a maga esztétikumának egészében.
Na, ez felel meg annak a pillanatnak, amikor a halálban átevickélünk az öröklétbe, és színről színre megmutatja magát Az, akit eddig csak homályosan, tapogatódzva érzékeltünk.  
 

Délelőtt.
Várunk és várunk.
Várjuk a délutánt, a fiatalok látogatását.
A meteorológusoktól megtudjuk, hogy melegfront után hosszan a levegőben maradnak a kondenzcsíkok, de viszont hidegfront idején seperc alatt eltűnnek. Mindig tanul az ember.
Délben megittam egy félliternyi paradicsomlevest, és megettem két nagyocska töltöttkáposztát, no meg egy kis tányér mákostésztát.
Régótra rágom a feleség fülét, hogy gyúrjon itthon laskát. A házilag készített metélt nagyságenddel jobb, mint a bolti, gyártott. Ma évtizedes kihagyás után újra készített laskát. Előre darált mákot használtunk hozzá, elég durván őröltet. Van T.-nek egy aprítója, ami gombnyomásra körbe-körbe kergette a beléöntött mákot, s csaknem változatlan állapotban ürítettük ki a masinából. Viszont a frissen főtt tészta csakugyan jobb, mint a gyári. El is fogyott mind egy szálig.
Délután öten jöttek hozzánk, hatan távoztak, mert M. unoka is velük tartott az óbudai jégpályára.
Mire visszajöttek, újabb adag tésztát gyúrt T. Mondanom se kell, hogy mind egy szálig elfogyott ez a ritka csemege. Nagy sikert aratott vele.
Este megint ittam egy félliter paradicsomlevest, megettem az utolsó töltött káposztát (inkább pocsékba menjen, mint kárba). Játszottam a gyerekekkel. Hálából készített egy rajzot a négyéves R. Arra kért, hogy írjam a papírra, hogy nagypapa és Tücsi nagyi. Utóbb vettem észre, hogy nem ok nélkül kérte. Egy hosszúkás narancsszínű firka volnék én, a körbe zárt bordó firka pedig T.
Drága ez a gyerek.
Alkotásáról nekem a Walt Disney-feldolgozású mese, a Három kismalac ugrott be. A nevezett mesekönyv egyik ábráján látható a kismalac szobafala, rajta egy rögbilabda képe bekeretezve, s alatta a címe: Ottó bácsi.
Nem kell hozzá dús fantázia, hogy elképzeljük: a rögbilabda bőre korábban „Ottó bácsihoz” tartozott. Róla nyúzták le. 

Cirill napjára már felsorakozott az ukrán határ mentén az orosz hadsereg, az ukrán oldalon az ukrán hadsereg,  Mindkét fél hadgyakorlatot tart. Folyik a kardcsörtetés innen is, onnan is. De ott van néhány EU-s tagországból a környékre vezényelt katonai kontingens, a távoli földrészről is megjelentek az amerikai katonák, nem beszélve az Ukrajnába s a környező országokba szállított arzenálról.
Most farkasszemet néznek egymással, és kevesen tudják, hogy mekkora mértékűvé eszkalálódhat egy kezdődő háború, ha nem térnek észhez és tárgyalóasztalhoz.
Elgondolom, hogy a pópákkal együtt imádkozzák a vallásos orosz katonák a miatyánkot, mondván: Nás Atyec… Az ukránok hasonlóképpen szólíthatják a Fennvalót: Nás Bátyko. Remélem, hogy az amerikaiak is imádkoznak: Our Father.
Aztán mi lesz?
Egymásnak esnek-e, vagy közös akarattal és őszinte szívvel kívánják, hogy „legyen meg a te akaratod”?
Csak nehogy rettenetes árat kelljen fizetni a gerjesztett súrlódások miatt.
Ami érdekes lehet.
Ukrajna csak nem rég óta független. Oroszország része volt. Lakosságának ma is több mint 17%-a orosz. Mi tagadás, Sztálin őrült módjára kiéheztette ezt a tartományt, amelynek következtében kb. ötmilliónyi ukrán halt éhen. Ezek után nem csoda, hogy ferde szemmel néznek az oroszokra.
Érdekes lehet még, hogy a Krímet milyen gesztusként testálta az ukránokra a szovjet vezetés, és miként vette vissza Oroszország.
A leglátványosabb azonban az, hogy az E. államok rendes szokása szerint a világ túlsó végére indul rendet teremteni. Mindig messze az anyaországtól, mindig megrendszabályozási szándékkal.
Ezek a nekifeszülések nem tisztelik a más államok szuverenitását.
Mikor lesz vége ennek a világcirkusznak?   
Ma még imádkozhatunk azért, hogy legyen meg az Ő akarata.
Holnap lehet, hogy már késő lesz.

Gyerekkoromban nem sok dolgom volt a részegséggel. Apám nem ivott, mi se tettük. Először tízéves korom után kerültem kapcsolatba alkoholistákkal, helyesebben csak eggyel, aki a házunkban lakott. Gyakorta kapuzárás után tért haza. Ott ordítozott a zárt kapu előtt rimánkodva feleségének, hogy engedje már be.
Tinikoromban olvastam Mark Twain realista képet rajzoló regényét, a Huckleberry Finnt. Na, ennek a falusi sihedernek volt delirium tremenses apja. Meg is jegyzik róla: „tatád éjjel együtt aludt a disznókkal a kenderáztatóban”. Máskor meg arról adnak hírt a fiának, hogy „tatád éjféltájban a városban járt, és egy ócska rézlábassal óriási ricsajt csinált”. Végül megjegyzik, hogy „tatádon már csak a puskagolyó segíthet”.   
Tán eszembe se jutna a jelenség, de hát tegnap sétáltunk P.csabán a játszótér felé, s felfigyeltünk egy út szélén üldögélő kopaszodó bácsira. Időnként megpróbált talpra állni, majd visszahuppant a fűre. Segítséget nem fogadott el, csak rámutatott biciklijére, amely az út túlsó felén landolt. Végül csak felállt, s magához vonta a bringát. Reálisan megállapította, hogy legjobb, ha tolja. Úgy is tett. Elég hullámvonalban közlekedett, de csakugyan segített neki a mankóként tolt kétkerekű. Majd egy kanyar után úgy döntött, hogy mégis inkább felül a cangára és elkerekezik. Ment is vagy száz métert, amikor is egy szembe jövő autó látványa megbabonázta. Oldalra dőlt és újra elesett. A móka kezdődött elölről. Meg is jegyeztem az eszperente csacskaságot: „Eme ember rengeteg szeszt nyelve nem megy egyenesen.”     
Be kell vallanom, hogy a környéken is belebotlunk egy iszákosba. S.-be, aki évek óta hajléktalan és évek óta a templomunk környékén koldul. Csak pénz kell neki, azt hamar elissza, s hálából rendszeresen levizeli a templom kőlépcsőjét. A folyamat elég régóta folytatódik. Gondoskodtak már szociális otthonban való elhelyezéséről, de ő ott hagyja, hogy ezt a nyomorult szokását folytathassa.
Azon gondolkodtam, hogy miként járna el a Názáreti, ha ma vele történne a dolog. Az irgalmas szamaritánus esete itt nem működik, mert S. nem akar gyógyulni. Ha valaki pénzzel segíti, rosszat tesz vele, ha nem segíti, akkor meg hogy nézzen tükörbe? Részvétlenül hagyja egy beteg ember sorsa?
Persze a Mester gyógyította azokat, akiken megesett a szíve. Talán ezt tenné S.-vel is.
Mégis az emberben az a képzet erősödik, hogy a fény és az árnyék összetartozik. Minél erősebb a fény, annál erősebb az árnyék is. Mert ez a világ nem tökéletes; inkább edzőpálya, ahol minden erőfeszítéssel jár, ahol nincs teljes szabadság, ahol a jó és a rossz harca folyik szakadatlan, és végeláthatatlanul. Nem is mindig van emberi megoldás. Ahol már csak az ima és a böjt segíthet.
Olykor még az se.

Ha jól számoltam, ma P.csabán tizenkilencen jöttünk össze. Apropója: Már régen találkoztunk, régen találkoztak a fiatalok egymással és velünk. Nászunknak három új unokáját ismertük meg.
Próbálkoztunk egy közös fotót is összehozni. Egyelőre nem kaptam meg. Lehet, hogy nem fértünk rá a mobilképre, akarom mondani, lemaradt egy-egy arc? Nem tudom.
Sok érdekes összetevő gazdagította a nap eseménysorozatát.
Tőmondatokban:
Szépek az unokák. Tiszta arcúak, mosolygósak, barátkozók.
Mi, idősebbek kopunk. Ennek különféle jelei mutatkoznak.
Remek ételsor és sokféle ital várt ránk.
Sok elmaradt beszédtéma került terítékre.
Emlékezetes a két házi fiú focicsatája a nagyszobában.
Fáradhatatlan lelkesedéssel próbálkoznak egymásnak gólt rúgni. Folyik a szájalás, dőlnek a nevetéstől, és folyik a test-test elleni küzdelem.
Nem zavarja őket, hogy éppen járni tudó húgocskájuk olykor keresztezi útjukat. Vigyázva kikerülik a lánykát, s ha mégsem, letottyan a kicsi, de nem sír. Megérti, hogy komoly csata folyik a térségben.
A nagyobb házi lányka mellém ül, és mesél. Mondja-mondja a magáét rendületlenül. Majd csip-csip-csóka játékot kezdeményez, s amikor megunja, kő-papír-ollót játszunk.
Míg készül a sok fogásos ebéd, M. unoka a Holdfény-szonátát próbálja a zongorán, később L. trombitál.
Nem mondanám, hogy nagy csend vesz körül minket. Ez most nem a szemlélődés ideje.
T. meghallgatja OV évértékelő beszédét, mi meg az ebéd utáni séta közben megtárgyaljuk GYF tegnapi értékelését.
Így telik a nap.
T. mobilját mutatja, a képernyőn Mr. Bean grimaszol, dobszólót imitál. Nagy sikere van.
Le is fotóztam, ahogy ketten szemlélik a produkciót.
A nap is kedvezett nekünk. Verőfényes szép idő volt egész álló nap.
Hála Istennek!

Bekapcsolom a rádiót és nézem. Minek? Olyan érdekes formája van?
Bekapcsolom a rádiót és hallgatom. Ez normális.
Bekapcsolom a tévét. Nézem és hallgatom a műsort. Ez igaz. Jut eszembe fiunk szava, amikor gyerekei nyúzzák, hogy hadd nézzék a tévét: Nézzétek, de ne kapcsoljátok be!
A tévét lehet hang nélkül is nézni. Magam is szoktam, különösen az ostoba reklámszövegeket mellőzöm egy gombnyomással. Lehet csak hallgatni is. Ez afféle háttértévézés volna, amikor lehet, hogy csak arra várok, kezdődik-e vajon a számomra érdekes műsor, vagy még nem. Mást csinálok, de ott a fülem a tévénél.   
Azon gondolkoztam, hogy olyan friss még a televíziózás, hogy nem keletkezett új szó, amely egyszerre fejezi ki a hallást és nézést. Mondhatom ugyan, hogy tévézek, de ez nem okvetlenül jelenti, hogy a készülék előtt ülök, s figyelem a műsort. Aki tévézik, az lehet, hogy a televízió munkatársa, ezért hát tévézik. De lehet egy szakbolt tévéosztályának a munkatársa is, aki tévék bemutatásával, eladásával foglalkozik: nem rádiózik, hanem tévézik.
Amire én gondolok, az egy olyan, nem létező fogalom, amely egyszerre utal a nézésre és a hallgatásra. Ilyen csakugyan nem létezik.
Mint ahogyan az egyes nyelvek fogalomalkotásai is eltérnek egymástól. Nálunk létezik határozatlan névelő (egy…), de többes száma nincs. A franciában van (des). Nekünk furcsa, hogy ők ily módon is kifejezik a határozatlanságot.
Nálunk van személyválogató, személyválogatás fogalom. A francia szótárban nem találtam. Ők körülírják. Nem is folytatom.
Csak csodálom a műfordítók bátorságát, mert a lehetetlenre vállalkoznak. Különösen is nehéz a nyelvi poénokat átültetniük.
Kíváncsi lennék, hogy Albee: Nem félünk a farkastól c. darabjában eredetileg hogyan szerepel az a szójáték, amit a műfordító így formál meg:
Előre, majd még előbbre, így jutunk a legelőre.