Mickey webnaplója

Nemzeti ünnepünk van, lévén március 15. Már tegnap kitettem a zászlót a ház falára, miként 30 éve mindig. Meglepődve tapasztaltam korábban is és most is, hogy szinte nincs is zászló a többi sorház oldalán. Amit eddig nem vettem észre, csak most, hogy kicsit jobban odafigyeltem, az az, hogy a házak egyikén se látok zászlótartót. A miénken érdekes módon beköltözésünk óta van. Ez, ha nem is teljesen, de némileg érthetővé teszi, miért nem tűznek zászlót a házakra. A globalisták szerint én bizonyára „magyarkodom”. Hogyne, hisz itt élek.
Ez az ünnep mindenesetre lényegesen visszafogottabb, mint az egyéb években volt. A pandémia miatt kevesen mozdulnak ki otthonról. Így kevesebben hordanak kokárdát, alig vehetnek részt az állami trikolór felhúzásán. Hol van a Nemzeti Múzeum előtti sokadalom. Hol a fehér térdzoknis kisiskolások sorfala? (Most 12 fok van és szeles az idő).
Marad a lecsupaszított lényeg: „Itt az idő, most vagy soha.”
E szavak a mindenkori jelen felelősségére, fontosságára figyelmeztetnek. A jelenben érdemes élnünk, a jelen lehetőségeit megragadnunk, a jelen kihívásai között helytállnunk. (A mindenkori jelen a kegyelmi idő számunkra.)
Egy remek kötetke került a kezembe, Christian Schwarz írása (MAGÁTÓL, bevezetés a természetes közösségfejlődésbe). Egy helyen ezt írja: „A közösségben akkor következik be minőségi változás, ha az emberek életében is bekövetkezik.”
Mi mást is kívánhatnék honfitársaimnak, ezen az ünnepen, mint hogy az évszázados átkot, a magyar specialitásnak számító széthúzást fejezzük be. Ha ez sikerül, létrejön a minőségi változás mind társadalmi szinten, mind pedig az egyes polgárok szintjén.          
/ És addig? addig nincs megnyugvás, / Addig folyvást küszködni kell / – hogy stílszerűen fejezzem be szösszenetemet.
***
Az utcák meglehetősen üresek. Vajon csattan-e a vicc jelen körülmények között?
Két bolond sétál a zárt kórházudvaron. Az egyik sértődötten morog:
- Ki könyökölt belém?
Mire a másik:
- Honnan tudjam ekkora tömegben?
***
A viccmesélőkről Prokop is megemlékezik: „A mesélő konokul ismétli viccét. Akik társaságában élünk, sziszegünk, borsódzik tőle a hátunk. Messze az ötvenedszeren túl hallom a kínos ugyanezt téveszthetetlen hiányosság nélkül. Mi törzstagok mennénk inkább már akárhová. Mindnyájan rabok vagyunk.”
Hát hogyne… teszem hozzá. Mert kíméletlenül jön a vicc: „Nem tudom, hogy meséltem-e már nektek, hogy az egyszeri embernek iker fiai születtek…”
A folytatást szóról szóra kórusban el tudtuk volna szavalni.          

Vasárnap este két kiváló műsort fogadtam. Bősze Ádámét, aki a Bartók rádióban hosszan méltatta az általam is nagyra becsült egykori cimbalomművészt, Rácz Aladárt. A cigány muzsikus harmadik gyerekként cseperedett tizenhárom másik társacskája, testvére mellett. Tizenhat évesen az EMKÉben találja magát, ahol kitűnik virtuozitásával. Egy gazdag cigány ember magához hívatja, majd a lakásának felkeresésére kéri. Akkora összeget nyom a kezébe, hogy Aladár másnap kiutazik Párizsba. Ott fényes karriert csinál. S csak ekkor tanul meg kottát olvasni zenésztársai hatására. Egy antikvár kottákat kínál bagóért. Egy köbméternyi kottát vásárol. Úgy talicskázzák a lakására, ahol kezelésbe veszi az értékes zsákmányt. Talán itt érik meg benne, hogy a klasszikusokat átírja cimbalomra. Scarlatti szonátáit igen megkedveli.
Ahogy a szerkesztő ígéri, csupán a komolyzene iránti érdeklődésének kialakulásáig viszi az élettörténet elmesélését. Elég sok új epizódot ismertet a zenész életéből. Amit hiányoltam, az az, hogy nem halljuk Aladár bácsi senki mással össze nem hasonlítható akcentusában a bejátszásokat. Pedig nagyon élveztem karakteres megnyilvánulásait. „Így besélt: Amit én jáccsok, ast te nem írod le!”
Mindjárt a hangzó anyag mellett rátaláltam a Miklósa Erikával készült tévériport hirdetésére. Nosza, rácuppantam, és nem bántam meg.
Ő egy másik karakter.
Csupa szív, csupa energia koloratúrszoprán, aki életéből érdekes epizódokat elevenített fel. Érdekesek voltak azok a bejátszások, amelyekkel pályatársai nyilatkoztak róla. Erika tizenhét évesen került az operába. Így fordult elő, hogy amikor felvételire jelentkezett, a tanár ekképpen szólt hozzá: „Kislány, eltévesztette az ajtót. A gyermekfelvételi egy másik teremben van”. Karrierje töretlenül ívelt felfelé. Bejárta a világot, énekelte a NY-.i Metben az éj királynője szerepét. Sokat jár Erdélyben, és igen szereti az ottaniak társaságát.
Tele van örömmel ez az énekesnő. Többek között elmesélte, hogy életében többször megérezte, hogy ő Isten gyermeke. A vele készült interjút is azzal zárta, hogy debütálásának a 30. évfordulóját 17-én szerepléssel egybekötve ünnepli, s akkor újra érezni fogja, hogy Isten gyermeke.
***
Olvasom, hogy „Erdélyi Szalon Kiadó”. Ha apróhirdetésben és kis kezdőbetűvel írva találkoznék vele, mást jelentene nekem: Erdélyi szalon kiadó.

Főfoglalkozásunk egy éve, és azóta egyre lankadatlanabbul:
VÁRUNK.
Várjuk, hogy vége legyen a pandémiának:
Várjuk, hogy viszonylagos védelmet nyújtson már az első oltásadag (Még másfél hét).
Várjuk a második adagot, még 24 nap.
Várjuk, hogy az is kifejtse hatását. Még öt hét. És
várjuk, hogy szépséges, jóságos rokonainkkal találkozhassunk.
A zsoltárost idézem, aki így fohászkodik:
Lelkem eseng az Úr után,
jobban, mint éji őr a virradat után.
Valahogy így vagyunk vele.
Jobban várjuk, vagy legalább úgy, mint az őrszolgálatos, aki várja, hogy
végre valahára leváltsák.   
***
Ha egy gyerek elvéti a hangok sorrendjét, rendben van. Ha egy felnőtt krigli helyett kirglit mond, már kevéssé van rendben, vagy mint az egykori öreg HÉV-utas, aki hot dog helyett „doghog”-ot emlegetett. De amikor a spanyol tévé szalaghírei között felfedezem, hogy Algéria helyett Argelia van írva, az más csaknem megmosolyognivaló. Márpedig spanyolul ez így van. A kérdés csak az, vajon nekik van igazuk, vagy a többi nációnak, amelyik úgy írja, ahogy mi is.
Hangzócsere egyebekben létezik a magyarban is. Példának okáért: Teher, de terhes.
A Vörös-tengerről olvasván érdekelni kezdett, hogy még milyen másszínű tenger létezik. Túlsok féle nincs. Ugye a Fekete-tenger, a már említett Vörös-tenger, a Sárga-tenger, a Fehér-tenger. Nincs többféle. Bár Côte d’Azur van, ám az csupán a Földközi-tenger színére utal.      
***
RJ-tól időről időre kapok képes és képtelen vicceket, szalonképes és szalonképtelen vicceket. Biztos, hogy egy tömbben érkeznek hozzá a poénok, és csak együtt tudja őket egy mozdulattal továbbítani. Megnézem az általa továbbított zsákbamacskát, és átszűröm őket, hogy a nekem tetszőket leválasszam a többiről. Legutóbb három maradt fenn a szitámon. Ezek:
1. Idős nő kérdezi a sarki rendőrtől:
Mondja, kérem: Most Budán vagyok vagy Pesten?
De asszonyom! Hogy lehet ilyen hülyét kérdezni?
Mit tegyek, csak maga van itt.
2. Bezzeg az én időmben: - Régen, amikor elment az áram, gyertyafénynél néztük a tévét!!!
3. A zöldteától úgy lehet lefogyni, hogy elgyalogolsz érte Kínába.
Ez utóbbi olyan ütős, mint az egyik kedves és ismert szóvicc:
A kétpúpú tevét az különbözteti meg az egypúpútól – aki akarja.

   

A próféciák általában csak hozzávetőleg következnek be, hiszen nem könnyű megidézni a jövendőt. Mindenesetre 2001. április 19-én írtam meg ezt a kis történetet, mintegy vágyálmomat, melynek címe egyszerűen:

MESE
„Hetvenhetedik János-Pál pápa apró termetű ember volt. Igazi aszkéta, ugyanakkor melegszívű lelkipásztor volt. Bocsánat, főpásztor, noha utóbbit valószínűleg elhárította volna magától. Ő csodálkozott legjobban, hogy ráesett a bíborosok választása a megüresedett pápai székkel kapcsolatban.
Történt pedig, hogy mindjárt megválasztását követően érdeklődtek nála ama ügyben, hogy milyen rend szerint foglalja el helyét a Vatikánban. Kezdték volna ismertetni a hivatalok tisztségviselőit, a rendszert, mely szerint a Vatikán működött, a svájci gárdától az miniszterekig.
Hetvenhetedik János-Pál csak hallgatta egy darabig a tisztviselői kar előterjesztését, majd csendesen megjegyezte, hogy van egy másfélszobás lakása az Angyalvár környékén, s ezután is ott kíván lakni. Mint Jézus Krisztusnak, neki sincs szüksége titkárságra, sem bármiféle ügyintézőre. Akinek szüksége van rá, lakáscímén megtalálja. Szívesen fogadja azokat, akiknek ügye rá tartozik, mindenki más jobb, ha békén hagyja, hiszen így is rengeteg intéznivalója akad. Szeretne ezenkívül egy kis elmélyülésre szánt idővel is rendelkezni, mert így szokta meg.
A Vatikánt pedig üzemeltesse egy erre a célra szakosodott kft., idegenforgalmi látványosságnak és jól jövedelmező vállalkozásnak továbbra is megfelel. Ezzel becsukta maga mögött az ajtót, mert igen elfáradt a beiktatási ceremónia alatt.”

és a VALÓSÁG.
Ma Ferenc néven pápává választották a Buenos Aires-i illetőségű bíboros érseket, Jorge Mario Bergolio jezsuitát.
Ezt olvasom róla: „…küzd a társadalmi igazságtalanságok ellen, határozottan kiáll a szegények mellett, ami különösen népszerűvé tette a válságok sújtotta Argentínában. … Az evilági dolgokat elutasítja, érsekként sem volt autója, inkább a tömegközlekedést használta, nem volt hajlandó beköltözni a fényűző főpapi rezidenciába, s állítólag még ételeit is maga készíti. Személye hidat képez a harmadik világhoz: olasz származású argentin, aki Németországban tanult, jezsuitaként pedig egy nemzetek fölötti regionális közösség tagja… mind a konzervatív, mind a mérsékeltek tisztelik intelligenciáját, szerénységét és lelkipásztori munkáját.”
Írásom óta eltelt húsz év, Ferenc pápa megválasztása óta pedig nyolc.
Rohan az időőőőő…..
***
Annak idején az idős jezsuita, Nemeshegyi páter többször játszatta velünk, hogy keressünk -li végű szavakat. Egyszer módszeresen hozzáláttam, és egy oldalt - több hasábban - teleraktam ilyenekkel: nudli, hokedli stb. Most meg Prokopot olvasva belefutottam a karmonádli szóba. A dolog érdekessége, hogy a sienai lóverseny részeként megemlíti, hogy „fölgirlandozott szekéren ökrök húzzák a Madonna-szobrot. Aztán így folytatja: A marha csak marha marad... Néhány év múlva vigyorgó fogak rágcsálják a belőlük készült, ízesre sült, ropogós karmonádlijukat”. Ám a karmonádli nem marhahús, hanem sertéshús, mégpedig a rövid karaj, a sertésborda. 
Megnéztem a gyűjteményemet. Sajnos nem új szó. Már szerepel benne a karmonádli.
Mázli?

Fejős Ádám meteorológus valahányszor úgy fejezi be előrejelzését, hogy felhőtlen időtöltést kívánok. Ez az ő formulája, ha nem is szabadalmaztatta. Az én mai gyakorlatom homlokegyenest ellenkező. Legszívesebben reggeltől estig felhőket fotóznék. Persze nem teszem, inkább csak bámulom a tavaszt ígérő felhőjárás folyamatosan változó szín- és formajátékát.  Azért olykor rákattintgatok a langymelegben úszó alakzatokra. Kedvem telik bennük. A habpamacsok tavaszi hangulatot árasztanak, amire rátetéz a langymeleg is, amit magukkal hoztak. Hol erős a napsugárzás, hol alig érezhető a felhők takarása miatt. Teljesen átalakítja ez a fajta égi mozgolódás az ember hangulatát. Bizakodással tölt el: lesz még tavasz, lesz még zavartalan jó idő, s talán alábbhagy ez a nyomorult pandémia is.
Éppen ideje volna.
Ha másért nem, mert nagyon unalmas már, hogy az ellenzéknek nincs jobb témája, minthogy a járványügyi intézkedések körül hol ezért, hol azért nagyokat rúgni a koránt sem irigylésre méltó körülmények között lavírozó kormányba. Ideje volna legalább a témaváltásnak.
A politikai ellenségeskedés egyáltalán nem új, de immár rendkívül unalmas. Vö. az öregember, az unoka és a szamár, valamint az őket folyamatosan gúnyoló tömeg esetét. Az újabbak közül pedig a nyuszika históriáját a sapkájával, avagy a cigarettázásával kapcsolatban.
Igazán több eszünk lehetne.
De hát nincs.     
Ma is sorban álltak a rendelő előtt az oltásra várók. Mi két napja túlestünk az első adagon. A sokat mocskolt kínai vakcinát fogadtuk, s örülünk neki, hogy segít életben maradnunk.
A közelmúltban megadta magát az elektromos sütőnk.
Máig.
Mert ma hozzáértő kezek – egy szakember – meggyógyította. A programkapcsolója adta meg magát 12 év szolgálat után. A berendezés műtétje szűk félórát vett igénybe. A műtő-szerelő stílusosan maszkot viselt. A kedvéért mi is, hogy oda-vissza elkerüljük a vírus terjesztését. Igen korrekt munkát végzett, még az időjelző órát is beállította.
Mindig csodálkozom rajta, ha egy szervizes szakember értő módon nyúl valamihez. Hozza magával a szükséges csere-modult/alkatrészt, és szakavatott mozdulatokkal célratörően tevékenykedik. Persze, mert ért hozzá. Úgy pedig könnyű!
Reggel péntek lévén elmentünk szentségimádásra. Urunk elé vittük földünk bajait, sebeit.
Legyen itt most ennyi elég.   

Ma 49 éve annak, hogy egy szombati (?) napon megindultunk négyen a zuglói Pétervárad utcába, hogy házasságot kössünk Tücsivel. A tanúkon kívül csak mi voltunk jelen. Talán egy nő, az anyakönyvvezető, és egy férfi, a fotós, akit elhajtottunk. Ma már kicsit sajnálom, hogy nem készült fénykép a fehér ruhás menyasszonyomról. Jól állt neki, Anikó varrta erre az alkalomra. Persze akkor minden fillérre nagyon ügyeltünk, hiszen néhány hónapja még sorkatona voltam. Pénzünk úgyszólván semmi. Mindegy is már. Az is érdekes, hogy egy fél évszáza annak, hogy elkezdtem dolgozni a népművészeti kereskedelmi vállalatnál. Munkatársaim a következő munkanapon érdeklődéssel fordultak hozzám. Hogy érzem magamat a házasság kötelékeiben. Mondom, különösebb változást nem hozott az életünkbe. Tücsi is, én is hazamentünk a formaságok lebonyolítása után, s csak nappal találkoztunk ismét. Hogy-hogy? – értetlenkedtek a kollégák. Hát úgy, hogy április 2-án lesz az egyházi esküvőnk, s utána költözünk össze.
Ezen meglepődtek.
Azóta majdnem 50 év telt el. Született négy gyerekünk mind házas, unokáink száma épp egy focicsapatnyi. Persze időbeni eloszlásuk nagyon szór. A legkisebb kb. két hónapos, a legidősebb pedig már nősülhetne.
***
Zavaros a világhelyzet. előre törnek ördögtől megszállottak praktikái, és törvény rangjára emelődnek ordas eszmék. Időben figyelmeztetek mindenkit, aki utolérek, hogy a megszállottságról a Mester azt nyilatkozta, hogy „az ilyen csak imával és böjttel űzhető ki”. Ha tehát el akarjuk kerülni, hogy a nemtelen szabályozók világszerte eluralkodjanak, akkor világszerte hozzá kell látnunk, az imához és a böjtöléshez, hogy ég és föld össze ne omoljanak.
***
K. hosszú betegség után meghal. Özvegye megkéri G.-t, hogy adjon fel egy gyászjelentést, de rövidet, hogy ne kerüljön sokba.
Elmegy G. a hirdetőbe, és bediktálja a szöveget:
- K. meghalt.
A felvevő csodálkozva néz rá:
- Ilyen rövid lesz? Öt szóig nem kell külön fizetni.
- Jó, akkor írja még hozzá: Ugyanitt Suzuki eladó.         

Az Innen-onnan találomra c. kötetből szemezgetek.
Oltakozásig van még idő. Sebtében ide másolom Prokop szövegét az osztálytalálkozójukról. Bármelyik saját találkozónkon én is felolvashatnám a mieinknek, akik közül immár tizenhárman örökre igazoltan távol. R.I.P.
„Sajnáljuk az élőket, akik nem jöhettek el betegség vagy egyéb ellehetetlenülés következtében. Elcsodálkozunk a néhány baljós állapotú jó komán, hogyan mertek, ha hozták is, ideautózni. Egymás fölértékelése az első kézfogáskor megtörténik. Miért vonszolod a lábad? A valamikor teleeszű milyen furcsán dadog. Harmadszor kérdezi: Ki is vagy te? Az taligán tolhatná maga előtt a pocakját, szédül. Miért eszel annyit? Az egykori szertornászt agyon se üthetnéd. Osztályozunk: ki erősebb, ki bírja tovább. De óvatos duhajé ítélkezésünk. Részvétet nem merünk kinyilvánítani. Mi jogon? Visszatromfolhatna a nagyfejű verébbel. Beléd is már hálni jár a lélek. Sunyin hencegünk, ki ne hívjuk magunk ellen a kéretlen, kinek a megbízásából intézkedő, mogorva kaszást. Hullunk szaporán, mint az őszi legyek. A hetvenedik találkozóra számítani egyenesen istenkísértés. Tíz plusz a hetvenhét után - vakmerő vágy. Ekkorra ajándékért pofátlanság fölfelé tartani a tenyerünket.”
Van ebben sok igazság. A vége mindig ez: Az utolsó oltsa el a villanyt!
***
Amit megmosolyogtam: „Szomszédom mindent zár. Neki mindig mindenét ellopják. Ha megtalálja a félretett sálat, a kredenc mögé csúszott kesztyűjét, a feledékenysége miatt másik kosztümjében hagyott pénztárcáját, fölcsattan: a gyalázatosok visszahozták!”
Egy magyar változata: Pannonhalma. Az ügyeletes tanár rászól a diákra, hogy vigye le az üres tálcáját a mosogatóba. A diák rábólint, de a füle bojtját se mozgatja. A tanár egy óra múlva megint bekopog a diákhoz: „Te, valaki visszahozta a tálcát. Levinnéd újra?”
***
Egy önkritikus megállapítása: „Az ateizmus csúfos bukása után azért nincs sikerünk, mert csalódnak tetteink miatt. Az Isten jósága nem érződik viselkedésünkben, Nézzétek, hogy szeretik egymást – súgták az első keresztények mögött. A szív nélküli rideg vallásosság fából vaskarika.”
Prokop! Ön kritikus!
Gondolata igen, igen, meg nem is. Krisztust bűntelen jósága ellenére megfeszítették. Viszont mi tényleg nem vagyunk minden hiba nélkül.
***
Most sorbanállás után túl vagyunk az első vakcianaadagon. A folytatás ápr. 7-én. A védettség, ha igaz, ápr. 20. táján.   

  

Gyerekkoromtól fogva szívesen olvastam az útleírásokat. Sven Hedin tibeti kalandjait, Magyar László Afrikai útinaplóit, Kittenberger vadászkalandjait, Széchényi Zsigmond szafáriját, Molnár Gábor amazóniai vadászatait, Balázs Géza világ körüli utazásait. Utóbbi legérdekesebb megállapítása, ami széles körben hasznos lehet azoknak, akik tudomásul veszik: a pidzsin-inglis a legpraktikusabb. A primitív nyelvet sokan értik, a választékos nyelveket viszont egyaránt nem.
Most viszont kezembe került a tegnap már emlegetett H. Tazieff-kötet: Víz és tűz. Tegnap írtam a vízről (Vörös-tengeri kutatóút). Ma a vulkánok szakértője mutatkozott be, két afrikai vulkán megkutatásával. Közben megismerkedünk a hetven éve még gyarmati életét élő Afrikával. Amikor még Belga-Kongó néven futott az egyik gyarmat. Megismerkedünk a Niragongo vulkánra vezetett szafárival, s néhány helyi szóval is. Muszulu – libasorban haladás, panga – bozótvágókés, matabisi – borravaló, oldonya – hegység, tembo – elefánt…
Megismerkedünk a helyi nyelv néhány furcsaságával. Pl. a fehér ember müzünyü, többes száma buzungu. (Nem ismerem fel a nyelv logikáját).
A műfordító elemes mágneses hangfelvevőről beszél. Még nálunk nem ismert a magnó szó, pláne a nem a riportermagnó.
Megismertet bennünket a bennszülöttek, főleg nomádok életével, s a fehér telepesek, gyarmatosítók között kialakult feszült viszonyukról. Mint írja a szerző: „Lelkiismeret-furdalásom volt amiatt, hogy mi is azokhoz tartozunk, akiket inkább az erőszak, mint a jog tart itt uralmon: a bűntudat, amiért fegyveresek vagyunk a lefegyverzettekkel szemben. Olyan érzést támasztott bennem: mintha kiéhezett emberek szeme láttára kellene ebédelnem… Általános itt a faji gyanakvás…”
Bemutatja a mau-mau lázadás mibenlétét. Ugyanakkor azt is, hogy a fehérek sokakat megmentettek az éhhaláltól, s megtanították a helyieket írni-olvasni, megkereszteltek sokakat. Ez majd öntudatra ébreszti őket, ami majd visszafordíthatatlan társadalmi átalakuláshoz vezet.
Látjuk az évtizedek múltán azt a sok jót és rosszat, ami az évszázados beidegződések felborításának a nyomában jár.
Mindent összevetve érdekes kirándulást tettem a félmúltban Tazieff könyvének elolvasása révén.     
***
öreg száj
öreg fej
öreg fül
öreg szem
= öregszem

Ez a hét különleges hét. Ma nőnap van és Ágoston unoka születésnapja (17).
Holnap Domi névnapja. Holnap a föld túlsó végén Connie sógornő védőoltást kap.
Szerdán Ildikó névnapja. Délután oltásra megyünk mi is, ketten.
Csütörtök, péntek szünet, de szombaton Flóra unoka születésnapja (10).
Hétfőn március 15., nemzeti ünnep. Itthon leszünk. (Kokárdáinkat nem látja senki.)
Egyebekben csendes a nap.
Kerestem egy Beethoven-szonátát, de nem találtam rá. Sokat és hosszúakat írt. Azért az op. 20.-t végighallgattam, mert igencsak szeretem.
Olvasok, mert kimenni nemigen tanácsos, s a sétáláson kívül nincs is mit keresnem az utcán. A járványnak még koránt sincs vége.
Haroun Tazieff Víz és tűz c. kötetébe merültem el. A később tragikus körülmények között meghalt francia vulkanológus egy Vörös-tengeri kutatóútjukról számol be, amelyet Piccard prof.-ral és társaival folytatott a Calypso hajóval utazgatva. Eljut az arab sejkséghez, s kitálalja, hogy az uralkodónak, Riadnak 70 fia született. Nem tér ki arra, hogy hány lánya született és hány asszonytól. Nagyon más az arabok világa.
Beszámol arról, hogy a rabszolgák zöme bele van állapodva abba, hogy sorsa a rabság. Egykedvűen veszi tudomásul.
Felfigyel összeláncolt rabokra, akik reggel együtt mennek félreeső helyen elvégezni szükségleteiket, együtt étkeznek, együtt fordulnak Mekka felé imádkozni, és együtt játszanak valami fejtörősdit, közben nagyokat nevetve.
Beszámol arról, hogy hogyan térképezik fel az atollokban gazdag tengerfeneket, hogyan futnak zátonyra, hogyan merülnek a tengerbe csodálatos tarka világát és halban, planktonban korallokban való gazdagságát megismerni, feltérképezni.
Érdekes a kötet, és alig találtam benne helyesírási hibát, stilisztikai gondot, betűtévesztést. 1960-ban bőven ráértek a kiadók az alaposabb munkára. Fogyott is a könyv dögivel egyéb szórakozások híján. Ez a kötet 25 000 pld.-ban jelent meg.
Más.     
Olvasom, hogy a hatvanas éveket milyen retro-szavak jellemzik. Néhányat ideírok:
Gyehenna TÜKER-alágyújtós,
váz alatt biciklizni,
FŐBUHA,
tehertaxi,
golyóscsapágy roller és gokart.
 
 

Alighanem írtam már, hogy az ötvenes években hozzánk járó postás olykor elkiabálta magát, hogy „levele jött valami Gyo….” Mire idáig ért, tudtuk, hogy mi kaptunk küldeményt. Nehezen silabizálta ki, hogy Gyorgyovich. Nem mondom, hogy könnyen ejthető név. Az elszólásokból elírásokból sokféle versenghet a dobogós helyért. Nem ismerem a holland kiejtési szabályokat. Mindenesetre apánk mesélte, hogy kb. 100 éve a hollandok üdülésre invitáltak magyar gyerekeket. Már az első megnyilatkozással is baj volt. Szólították a gyerekeket. Emlékezetem szerint apánk így hallotta viszont nevét: Gheorgheovex… Mivel senki nem jelentkezett, meg kellett ismételni. Valahogy azért kiderült, hogy kihez is tartozik a név, hiszen megismertük ezt a történetet.
A kézírásról átgépelt nevünk cifrája így szól: Gyirgyonck.
De voltunk már Gyöngyörichek, Györgyecihek is. (A postás szerint levél jött Györgyecih Aruelnek).
Mégis egykori vállalatom pénztárosa vitte el a pálmát. Kérdezte, hogy hogyan írom a nevemet, cs-vel vagy ch-val? Mondom: A végén ch-val. Leírta: Gyorgyovits.
***
M. fiú küldte a vakcinás viccet. Címe: Bánk bán. Párbeszéd a két szereplő között.
Bánk:  - Beoltassam magam?
Gertrudis: - Nem bánom.          
Bánk: - Most igen, vagy nem…?
***
Az előző egy régi megfogalmazásra hajaz. Merániai János, esztergomi érsek dodonai nyilatkozata a középpontozás elhagyása miatt ugye kétféleképpen érthető.
A királynét megölni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem.
Igaz, hogy ő latinul írta, álljon itt az is: Reginam occidere nolite timere bonum est si omnes consentiunt ego non contradico.
***
A dal. (avagy a király új ruhája)
Előrevetem, hogy a sorozatból csak egy részt láttam, hallottam, s megállapítom, hogy ahogy előre haladok a korban, nem haladok a korral. Megállapítottam, hogy hetvenöt felé cammogva nem kell, hogy nekem tessenek a nóták, sőt, ha nekem tetszenének, nem szólítanák meg a fiatalokat. Tehát mert nekem nem tetszenek, hihetőleg jók.
Ennyi önkritika után megírhatom, hogy nekem miért nem tetszenek. A hallott dalok dallamtalanok. Hogy ne mondjam – egyhangúak. A legtöbb dal makacsul ismételgetett frekvenciáját intonálni tudtam. És ez baj. Hogy lehet azt a dalt elénekelni, amelyiknek nincs dallama? Kistétényi Melinda rég elhangzott kritikája cseng a fülemben: EZ NEM ZENE, EZ NEM ZENE…
Annál több a giccses körítés, habok és hullámok, színorgia, pásztázó fények, csillogás, színes füstök…
Nem is folytatom. És csodálkozom a zsűri szakértelmén. A korosztályomhoz tartozók is ilyeneket szóltak: Elragadó a produkció, nagyon magad vagy, adtad magadat, kápráztató, lenyűgöző, frenetikus, fantasztikus, elképesztő…
Mit mondjak? Én is el vagyok képedve.