Mickey webnaplója

1946. A budapesti Szent István-bazilika lépcsőin mondott szabadtéri misén prédikált Mindszenty. A terror akkor már kinyújtotta csápjait. Falragaszok jelentek meg, köztük ilyen felírással: „Kisöpörjük a reakciót!” Ő felemelte a szavát: „Csak lassan azzal a seprővel! Nem engedünk mindent kisöpörni!” – s felsorolta mindazokat a keresztény értékeket – Isten, haza, vallásos családi élet –, amelyeket meg kell védelmezni. Mintha ma hasonló lózungokkal támadnák a fentieket. Csak sunyibb formában.
***
Sátoraljaújhelyi beszédének egyik megragadó mondata: „Miért haragusznak egyesek ebben az országban az Anyaszentegyházra? Mert ami jó, arra az Anyaszentegyház sohasem fogja mondani azt, hogy rossz, ami pedig rossz – s itt felemelte hangját –, arra az Anyaszentegyház sohasem fogja mondani, hogy jó.” Ja, kérem, az újbeszél szerint minden szónak az az értelme, amelyet adok neki. Ha nőnek érzem magamat, akkor a bíróságnak kell zavarba jönnie, mert én azt teszek, amit akarok. Ma egy tinilány teleordíthatja a világot a „hogy merészelitek” zöld szlogennel, miközben mindenki tudja, hogy demagógia, amit művel.
***
Az egyszeri állomásfőnök – az anekdota szerint – így irányította Zalaegerszegen a vonatról leáramló tömeget: „Akik misére mennek jobbra, akik mesére mennek, balra szíveskedjenek fáradni.” Zalaegerszegen nem engedtek mikrofont felállítani a templom előtti téren, ahol Mindszenty misézett és prédikált, de hangja betöltötte a teret, s a nép úgy odafigyelt, hogy majd a lelke szakadt ki… Ott mondotta ezeket a nép körében gyakran idézett szavakat: „Sokféle köszöntés volt már ebben az országban: köszöntek úgy, hogy ,Szebb jövőt', s nem lett szebb jövő; köszöntek úgy, hogy ,kitartás', és nem volt kitartás. Most úgy köszönnek, hogy ,Szabadság', de van-e szabadság? Egy köszönés van, amely volt, van és lesz: ,Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus'!” Ismereteim szerint traktorokat pöfögtettek a közelben, hogy elnyomják a szónok hangját. A gazdákat pedig lóösszeírás ürügyén próbálták azon a napon távol tartani a szónoklattól.
***
„A magyar bábkormány tüntető gyűléseket szervezett a csőcselék és a megfélemlített párttagok bevonásával, akik »Munkát, kenyeret! – Mindszentynek kötelet!« jelszóval vonultak fel Budapest utcáin. Az egész ország megdöbbenve figyelte az eseményeket: Lehetséges volna ez? Egy főpapot, mint közönséges gonosztevőt perbe fogni, kivégeztetni?
Mint lidércálom nehezedett a nemzetre egy törpe kisebbség rossz szándéka, a moszkvai fegyverek és tankok árnyékában.” (Az idézetek Miskolczy Kálmán visszaemlékezései) . A durvaság mintha újra itt csapkodna a tereken, és mintha megint egy törpe kisebbség rossz szándéka kapna erőre a láthatatlan és névtelen pénztőke ösztönzésére.
***
„Jeruzsálem, Jeruzsálem, megölöd a prófétákat, és megkövezed, akik hozzád küldettek! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de ti nem akartátok.” (Mt 23,37)  A jézusi szavak a kiszolgáltatottság panasz-szavai.
Imához.

Látjuk, Velencében méteres vízben gázolnak a városban közlekedők. Látjuk, a tízméteres hullámok között hánykódó hajókat, látjuk a cunami erejét, vagy akár csak egy csőtörés pusztítását. Bár Petőfi kinyilvánította, hogy a víz az úr (habár fölűl a gálya s alúl a víznek árja, azért a víz az úr), a gálya se hagyja magát. Lehet tagadni, de végenincs csatározás folyik a szekértáborok között.
Olvasom, hogy Bayer antiintellektuális társaival szórja a sok marhaságot, és olvasom azt is, hogy az egyetemi professzor elképedve tapasztalja a hallgatók elemi tájékozatlanságát. Arany portréjának gondolják Petőfiét, úgy vélik, hogy a Bán bán zenéjét Katona József írta stb.
Elképedtem ezen a tájékozatlanságon.
Azt érzékelem, hogy egymásnak feszülnek az indulatok, és próbálnak fogást találni a másikon. A háború nem dőlt el, csaták folynak változó kimenetellel.
A tagadás szelleme kísért, a rombolásé, a dacé, a dolgok összemosásáé, az orwelli újbeszél szelleme kísért (őrültségeket kívánnak lenyomni kísérletképpen a társadalmak torkán, hátha beveszik – bevallotta Junker), értékeket védelmező, felmutató, építő munkával szemben.
Nem is akarom folytatni. Inkább a régi vicc poénját hozom ide. Hogy mi lesz, azt tudom, de hogy addig mi lesz, azt nem tudom.
De hozhatok más viccet is.  Egy ebéd közben Rómában szó esik arról, hogy Fatimában parasztok hoznak búzát ostyasütéshez. Mindszenty meséli az asztaltársaságnak:
„Otthon is szokásban volt ez, viszont egyszer az egyik parasztgazda nagyon sajnálta a búzát, és ezért elment a plébánoshoz. Megkérdezte tőle, hogy ez évben nem lehetne-e búza helyett zabot vinni?
Erre azt mondta a plébános: Én nem bánom, hozhatsz, de ha prédikáció helyett nyerítek, akkor ne csodálkozzatok!”
A bíborosra visszaemlékezők megemlítik, hogy megkérdezték Mindszentytől, hogy készül fel beszédeire, hogy megannyi idézettel tarkítja mondanivalóját? Ő azt válaszolta, hogy megtanulta őket annak idején, s csak emlékezetéből beemeli aktuális mondanivalójába őket.
Ám csak arra emlékezhetünk, amit valaha bevéstünk.
Az értékek bevésésével pedig mintha baj volna.
    

Nem emlékszem rá, hogy valaha ekkora vonzást éreztem arra, hogy egy könyvet olvassak tovább és tovább. A Mindszentytől szóló antológia pedig ilyen. Megismerem azt a kort a bíboros szemüvegén keresztül is, amelyben cseperedtem. Egy helyreigazítás mégis kikívánkozik belőlem a poszt elején. A kötet megidézi a Kő az úton c. verset, s Prohászkát nevezi szerzőnek. Nem tudom, mitől ment át a köztudatba ez a fals adat. A verset a német Maria Fesche írta, Turmezei Erzsébet fordította, és valamiért Prohászkának adták a szerzőséget. Tévedés. 
Lapozzunk.
Mindszenty tudta, sejtette, mi vár rá a Rákosi-érában. Elé ment. Köröztetett egy négymondatos anyagot országszerte, melyet leközölt a legtöbb világlap, s melyben félreérthetetlenül állást foglal saját ügyében.  Ezt írja:
„Nem vettem részt semmiféle összeesküvésben.
Nem mondok le érseki tisztemről.
Nincs vallanivaló és semmit sem írok alá.
Ha mégis megtenném, az csak az emberi test gyengeségének a következménye, s azt eleve semmisnek nyilvánítom.” (59. o.) No comment.
Készül elfogatására is. A nyugati rádióadóknak továbbít egy papjaihoz szóló, kitartásra buzdító levelet (hangvétele hasonló az ószövetségi Makkabeus fivérek elszántságához), ezt letartóztatásának a napján beolvassák mindenütt a külföldi rádiók.
Bízik a szentek közösségében égen-földön. Amikor anyja biztosítja róla, hogy sokan imádkoznak érte, így reagál rá: „Mindjárt édesanyám szavai után kezdtem a visszafizetést, és imádkoztam azokért, akik értem imádkoztak. Ezt a szokásomat még folytatni akarom halálomig, és remélem, folytathatom majd az örökkévalóságban is.” (71. o.)
Az észak-amerikai magyarokhoz írt helyzetelemzése máig érvényes. Ebből idézek: „Az Egyház mai mély válsága ne ijesszen meg bennünket. Túlságosan és sokáig ráhagyatkoztunk az ősi múltra épült, a családi és nemzeti folytonosságba beágyazott keresztény hitre. E beágyazottság azonban csak támasz lehetett, de nem volt sem maga a hit, sem annak záloga. Minden egyénnek, minden nép minden egyes nemzedékének újra és újra meg kell küzdenie a hitéért úgy, mint Jákobnak az Isten angyalával. Nem szabad elereszteni az alkalmakat, a lehetőségeket még halálos fáradtság miatt se, mindaddig, míg Isten meg nem áld bennünket. Ez az Isten akarata. Isten fiatal. Övé a jövő. Ő nemcsak a múlt, a hagyományok, a valamikori nagyságok tudója vagy féltékeny vigyázója, hanem az újnak, a fiatalnak, a holnapnak az előhívója egyénekben és népekben, akik nem adják föl magukat. Ezért nincs helye a csüggedésnek. ... Százados, tragikus és hősies küzdelmekben hazát vesztettünk… Több százados törökdúlás ment át rajtunk, és a nemzet testén hordta súlyos következményeit: az elernyedtséget, a betelepüléseket. 1849-ben saját dinasztiánk tiport el bennünket orosz csizmával. A végzetes Trianont követte a még végzetesebb kiszolgáltatásunk Jaltában és 1956-ban a nemzetgyilkos kommunista rendszernek.”  (72-73. o.)
Egyfajta elkényelmesedésről ír, ma még jellemzőbb ez a fajta viselkedés. Rátapint a Jaltában elfogadott status quo embertelenségére. A kommunistákat nemzetgyilkosoknak nevezi. Kérdem én, a népeket beolvasztani akaró folyamatos és máig ható törekvés nem éppen ilyen nemzetgyilkos tendencia?
Dehogynem.
Ami pedig a hitre igaz (minden egyes nemzedékének újra és újra meg kell küzdenie a hitéért) a kultúrára is igaz. Kodály emlegeti, hogy minden generációnak meg kell küzdenie a kultúra megszerzéséért. Nagyon gyorsan elillanhat az értékekre való fogékonyság, s társadalmi méretűvé dagadhat a nihilizmus, a humánus eszmék félredobása talmi, gagyi portékákra cserélése. 
Ezért kell észnél lennünk, nincs több életünk, csak egy.

Peterdi Pál azzal népszerűsítette a testi kondíció megőrzésére szolgáló kocogást, hogy „a láb mindig kéznél van”.
Amikor azt látom, hogy a világ elég rossz állapotban van, arra gondolok, hogy egy hasonló szlogennel kellene népszerűsíteni az imát:
Az ima lehetősége mindig kéznél van.
 A kapcsolatfelvétel lehetősége mindig adott:
nincs gyenge térerő,
nem merül le az akksi, és az sem fordulhat elő, hogy éppen
nincs nálam a mobilom, az okostelefonom.
Ha eszemnél vagyok, a kapcsolás létrejöttébe nem szólhat bele senki.
Segítséget kérhetek az egész égi mindenségtől:
A Teremtőtől,
a szentek társadalmától,
kedves odaát lévő ismerőseinktől,
rokonainktól,
barátainktól.  
Nem győzöm hangsúlyozni Prohászka igazát. Ahogy tíz éve megidéztem, ma is ezt teszem:
„Uram, mutasd meg arcodat!
Látni akarlak s többet venni tőled s meríteni belőled, mint eddig.
Aki csak a maga fogalmaihoz ragaszkodik, s nem fogadja el a másét, az olyan, mint akinek a nap hátulról süt, s így mindig saját árnyékába lép.
Nem lelkünk s énünk vetületeit akarjuk, hanem a közvetlen fényt! 
Ezt add, Úr Jézus!” Írta Prohászka majd száz éve.
A világ összes gonoszsága, erőszakossága, durvasága és szemtelenkedése ellen javasolom a püspökkel: Forduljunk a közvetlenül a FÉNY felé, s ne törődjünk az árnyékokkal, mert úgy nem érdemes élni, depresszióhoz vezet.
De ha már megadtam magamnak a szót, akkor azt is hadd fejezzem ki, hogy az árnyék folyamatos megjelenítése a virtuális térben hallatlanul romboló hatású. Azt sugallja, hogy a bűn, a rossz, a cinizmus az úr. Azt sugallja, hogy csinálhatsz bármit, „megveszlek kilóra”. Ez persze csupán mérhetetlen szemtelenség, ha némelyekre nézve igaz is.
Ne a rosszat erősítsük, hanem a jót!  
„Teremtőnk kérünk téged... az ellent kösse meg kezed, testünket, [lelkünket,] hogy ne törje meg,”
Ments meg minket mindenféle szutyoktól.      

Egyszer megjelent egy cikkem a jezsuita lapban, melyben Mindszenty bíborosról emlékezem.
De most másról mesélek.
1956-ban nagybátyám családostul Amerikába, Mindszenty József pedig a bp.-i amerikai követségre menekült.
Utóbb Mindszenty Bécsbe emigrált, nagybátyám, Horváth László pedig mint zalai 1972-ben felkereste bécsi otthonában a szintén zalai származású bíborost.
Ezt részletezi egy Youngstown, Ohio-ban 1987-ben megjelent antológiában (Szentnek kiáltjuk!)
A könyvre rátaláltam.
Nagybátyám visszaemlékezése a kötetben megtalálható.
Ebből idézek:
„üdvözölhettem a bíborost,.. és negyvenöt perces beszélgetés következett ezután... A nagy apostol energikus erővel hatott reám hitével, bölcsességével, alázatosságával… megjelent egy gyönyörű rózsafüzérrel, mondva, hogy ezt a felségemnek küldi azzal, hogy mondjon el egy tizedet Magyarországért... Az audiencia végén megáldotta egész családomat.
Utóbb… erősödött bennem a gondolat, hogy valamit kell tennem Mindszenty bíborosért. … zenei kompozíciót kell írnom az ő emlékére. A sokféle elgondolásból miseterv született.
1975 karácsonyára sikerült befejezni. „English mass in Memory of Joseph Cardinal Mindszenty”. Első bemutatása 1976. február 22-én volt a New Yersey-ben levő Summit Szent Terézia templomában, ahol orgonista és kórusvezető voltam hét éven át…
A kiadás munkájának elvégzése után a mű szép nyomtatásban is megjelent…
Horváth László megzenésítette Könnyű László költeményét (Ének Mindszentyről) is vegyeskarra, orgonakísérettel. Ez utóbbi teljes kottáját leközli az antológia. (450–459. o.)      

Kicsit elé megyek a holnapnak. Ötvenhatban ezen a napon született Á. húgom meglehetősen háborús körülmények közepette. Isten éltesse! Amit viszont itt szeretnék kicsit részletesebben megidézni, az egy nemzetközi esemény évfordulója.  1992. november 11-én ugyanis Oroszország első embere, Borisz Jelcin bocsánatot kért a magyaroktól a forradalom leverése miatt. Dörgő hangon azt mondta a magyar Parlamentben, hogy „1956 tragédiája a szovjetrendszer lemoshatatlan szégyenfoltja marad örökké!” Beszédében rámutatott: az orosz nép a magyar néppel teljes egyetértésben és barátságban akar élni. Emlékeztetett arra, hogy 1956-ban Budapest utcáit szovjet tankok szabdalták, s ekkor az emberiség leckét kapott abból, hogy a totalitarizmus, a zsarnokság soha sem marad meg egy ország határain belül. Úgy fogalmazott: keserű az a tudat, hogy a Kreml vezetőinek parancsára orosz katonákat is belerángattak azokba a tragikus eseményekbe. Az orosz államfő a magyar képviselők tapsát kiváltva jelentette ki: a kommunizmus örökre véget ért és soha nem is tér vissza.
„Ma fejet hajtunk 1956 minden áldozata előtt” – mondta az elnök, kifejezve azt a reményét is, hogy az orosz archívumok anyagainak átadása hozzájárul a teljes igazság felderítéséhez.
Mintha az internacionalizmus téveszméje nem akarna kiveszni. Újra és újra felüti a fejét hatalmas károkat okozva. Az általa szajkózott induló (ez a harc lesz a végső, csak összefogni hát, és nemzetközivé lesz holnapra a világ) hamis alapokon nyugszik. A nemzetek léte Isten akarta valóság. A nemzetközivé levő világ nem működik. Lehet erőltetni, de nem fog menni. Lehet keménykedni, lehet káromkodni, de értelmetlen.
Mikor jön már meg az emberiség esze, és simul bele az isteni akaratba. Nem véletlenül mutatta meg a Mester, hogy mi az ima helyes tartalma: Jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod, miként a mennyben, úgy a földön is. Isten nem azért teremtette a növényfajokat, hogy a réten csak fű nőjön. És nem azért tarkította nemzetekkel a Földet, hogy egy angolt törő katyvazzá silányuljon. Nem azért fejlesztette ki a népek különféle, egymástól eltérő kultúráját, hogy akarnokok bedarálják egyetlen felismerhetetlen masszába.
Meg kellene már tanulni a rómaiak igazságát: Varietas delectat. A változatosság gyönyörködtet.
Teljesen fölösleges a népeket megnyomorítani, ismét és ismét kísérletezni sajátságaik eltaposásával.
Ideje volna már felébredni.           

A FB-on minden további nélkül szabad reklámozni a csodaszereket. Ezek rendre alázzák az orvostudomány képviselőit, mert a tehetetlenséggel szemben azonnali egészség-helyreállítást ígérnek.
Néhány a közeli napok terméséből.
- A Mibioni Patches segítségével egy hónnap (sic!) alatt 14 kg súlyfelesleget lehet leadni.
- A hipertónia könyen (Sic!) gyógyítható.  Vegyen Re Cardiót.
- Megöli a prosztatagyulladást. Két hét alatt rendeződik az UROTRIN alkalmazásával.
- Lejárt a hallókészülékek kora. 28 nap alatt visszaadja a hallását az Auresoil Sensi & Secure.
- A KETO-tablettától egy hónap alatt 12 kg-t fogytam. Ez a megoldás.
- Gyógyulj meg 47 nap alatt a porckopástól!
- A pikkelysömör meggyógyul! Két héten át kend magad ezzel a krémmel, és örökre eltűnik a sömör.
- A fogyás kulcsa? DIETonus. 
Nem sorolom tovább őket.
Emlékszem egy könyvre. Ez volt a címe: Dobd el a szemüvegedet!
Halkan megmorogtam: Dobd el, dobd el, de ne nagyon messzire, mert esetleg nem találod meg, amikor szükséged lesz rá.
***
Eszembe jut a régi vicc is:
Utazó csodadoktor-varázsló érkezik a városba, s elsőként a sánta és a pösze kerül sorra. Beküldi őket a varázsló egy sátorba, hókusz-pókuszol egy kicsit, majd elkiáltja magát:
- Sánta dobd el a botodat!
Kirepül a bot, hatalmas durranás, majd egy hang:
- A szánta eleszett.  
Hát ennyit a csodaszerekről.
***
A rendőrvicc hasonló, amennyiben a hiszékenységről szól.
- Mit csinálsz itt kisfiú?
- Almamagot eszem.
- Azt minek?
- Hogy nagyon okos legyek tőle.
- Hm. Adjál belőle nekem is.
- Nem adok, hanem eladok. Öt db. 2000 ft.
- Rendben. Itt a pénz. A magokat most azonnal megeszem (eszik, majd): Te fiú. Öt magért 2000 ft az nagyon jó üzlet, nem gondolod?
- Na látja, már is okosodott. 
***
Gyerekkoromba visz vissza a címbeli csasztuska:
Nincsen többé kopasz fej, csak s*ig érő homlok.
Szelídebb változatban:
Nincsen többé kopasz fej, csak segítsenek rajta!
Hát segítsenek, de ne szélhámoskodással.

Az első egy gondolat kifejtése a Székely János püspökkel készült interjúkötetből.
„A kereszténység meggyőződése, hogy a nemzetek, a különféle kultúrák a Teremtő Isten által akart értékek. Isten az embert történelmi lénynek és társas lénynek alkotta, aki az emberségét különböző kultúrákban, nemzeti közösségekben, nyelvekben bontakoztatja ki. A nemzeteket megszűnni akaró globalizmus nem a Teremtő terve szerint való. Az egyes nemzeteknek joguk és kötelességük megőrizni, ápolni és megvédeni a saját kultúrájukat, örökségüket, biztonságukat.” (Dobszay János interjúkötete: „Mindenki érte él”, 88. o.)
Nagyon hasonlókat fogalmaztam meg magam is. A rét akkor Isten tervei szerint való, ha a fajok gazdagságát mutatja fel, s nem akkor, ha a füvön kívül semmi más nem él meg rajta. Arról nem is beszélve, hogy a természet meghiúsítja a monokultúrát. Hol moha üti fel a fejét, hol szárazságtűrő fajok.
Nem természetes a fajok elnyomása.
Így az emberi rasszoké sem, a nemzeteké sem.
Nem is fog sikerülni.
Ám az emberiség a globalizmus erőszakossága miatt még súlyos árat fog fizetni a nemzetek tarkaságának a fennmaradásáért.
Adná Isten, hogy ne legyen igazam.   
***
Én nem tudtam azt kérem…
hogy nincsen sárgaborsónak nevezett növényfaj, hanem csupán egy, a zöldborsó hántolt, szárított és felezett magjából készülő növényi ételkészítmény. A hámozás vagy tisztítás kiterjed a növény hüvelyére, tehát a borsószemeket megszabadítják a növény hüvelyborításától, és ezután a külső halvány héjazatuktól is a hasítási folyamat során. A sárgaborsó tehát nem más, mint  hámozott, felezett zöldborsószemek megszárítva.
Vannak ilyenek. Ilyen fűszer a curry is. Nem tudtam róla, hogy ez nem egyfajta indiai fűszernövény, hanem egy fűszerkeverék.
Mint ahogy a majonéz se egy növény krémmé kevert izéje, hanem egy több összetevőjű olajos tojásos massza, szemben az avokádóval, amely viszont egy növény. 
„Most már mindent tudok és mindent megértek, s a betűket is ismerem” (Bródy).

Elveszettnek hitt Köz(rö)helyes történetek c. összeállításom előkerült, egy idejében külső tárolóra mentett fájlok között bukkantam rá. A 156 oldalas anyagból most egyet kiemelek a megtalálás örömére.
38. – Hová is utazzam?
– Ibériába, Szibériába, esetleg Libériába?
Folytassam a sort?
Encsre vagy Encsencsre,
Levélre vagy Levelekre.
Balatonra (Heves m.-i falu) vagy Balatonboglárra (Somogy m.-i)
Kenderesre vagy Kondorosra?
Apácatornára vagy Barátúrra?
Szolnokra, Csolnokra vagy Szölnökre?
Ácsra, Écsre vagy Öcsre?
Ajakra Ajkára vagy Szátokba?
Szanyba vagy Szőnybe?
Fótra vagy Bugyiba?
Érdre érdemes-e?
Árpádhalomra, Andrásfára, Barabásra, Bélavárra, Erzsébetre, Fülöpre, Gyulára, Ivánra, Izsákra, Jenőre, Lipótra, Mihályiba, Lőrincibe, Miklósiba, Péteribe, Sáriba, Tamásiba, Tivadarra vagy Vicára?
Tákosra vagy Tékesre?
Chernel-házadamonyára vagy Romonyára?
Jakabházára vagy Jánosházára?
Baksra, Baksára, vagy Paksra?
Barcsra vagy Baracsra?
Becskére vagy Bicskére?
Békásra, Bolhásra, Ebesre, Farkasfára, Hollókőre, Kakasdra, Sáskára, Kányára, Kecskédre,    Keszegre, Nyúlra, netán Tyukodra?
Kimlére, Kömlőre vagy Komlóra?
Lábodra, Sarkadra vagy Lábatlanra?
Szágyba vagy Szügybe?
Fehértóra vagy Feketeerdőre?
Egyekre vagy Etyekre?
Bánkra vagy Benkre?
Almásházra, Berkenyére, Dinnyésre, Diósdra, Gombára, Kökényre, Mogyoródra, Rózsafára vagy Ürömre?
Ordacsehibe, Lengyelbe, Németibe, Olaszra, Orosziba, Tótkomlósra vagy Törökszentmiklósra?
Novajra vagy Noszvajra?
Besencére vagy Lepencére?
Csákányra, Üllőre vagy Esztergályra?
Takácsiba vagy Timárra?
Kenesére vagy Enesére?
Okányba vagy Vokányba?
– Hová is utazzak?
Ibériába vagy Szibériába?

Ha már elkezdtem, be is fejezem A zarándok c. munka ismertetését, annál is inkább, mert nem úgy végződik, ahogyan a korábban olvasottakból következne. A szerző nem indul el Lourdes-ba, mert megtalálja szütyőjében iratai között a visszaútra érvényes repülőjegyét, s sikerül is a rendelkezésére álló hét nap alatt visszatérnie a spanyol repülőtérre. Rendben hazatalál. Bár erre alig van utalás. A szervezetét, életét kockára tevő szerző magatartása már-már a vakmerő bízás kategóriáját súrolja. Ám az Istennel folytatott „sakkjátszmája” eredményeket hoz. Délnek tartva egyre tartalmasabb élelemhez jut. Barackmagok, fügék stb. Egy alkalommal újra rettenetesen éhes. Ekkor két lengyel vendégmunkás ülteti le enni, majd vásárol neki annyi élelmiszert, amellyel kihúzza a repülőgép indulásáig.
A két munkás s még néhány barátságos arc (pl. egy nő, aki felveszi autójára az országúton bandukolót) visszaadják az emberek jóságába vetett hitét. Ettől kezdve több bizalommal fordul a városok népességéhez.
Nekem a két munkás az Ábrahámot meglátogató három férfi történetét juttatja eszembe. Ahogy Ábrahám vendégül látja azokat, ugyanúgy a lengyelek is a zarándokot.
Két idézetet hozok zárásképpen a kötetből: „…hatalmas dolgot tettem, többet tettem magamért, a lelkem gyógyulásáért, mint korábban bármikor az életemben”.
Mit tett?
Önmegtagadó módon kilépett a civilizáció szokott komfortjából, hogy letisztult körülmények között látásmódja megváltozzon. A zarándoklás nem szentség, miként a szentségimádás sem az. De hogy felér egy lelkigyakorlattal, esetleg még meg is haladja annak hatását, az valószínűsíthető.
A szerző, Túri Sándor nem elégedik meg a Szent Jakab-úton őt ért változásokkal. Tovább kereste a kapcsolatot Teremtőjével. Eljutott az óceánig, s még mindig nem sikerült neki a kapcsolatfelvétel igazán. Ezért vállalkozott a Lourdes-ba való eljutásra, s csak a sorozatos eltévelyedések során döbbent rá, hogy már megkapta, amit kért.
Gondolkozásmódja letisztult, s megélte Isten gondviselő szeretetét. Így összegezi az őt ért megtapasztalást: „Megéri szabadnak lenni, még akkor is, ha nélkülözés jut osztályrészemül. Könnyebbé nem teszi az életemet, mégis az áradat fölé emel, és olyasmit csillant meg előttem, ami még így ismeretlenül is magával ragad… Végtelen hála tölt el a Teremtőm iránt, melyet a jövőmtől való szorongás sem homályosít el. ”
Sokféle út vezet fel az Isten hegyére, közülük is egy, amelyről Túri S. beszámol könyvében.     
Még megjegyzem, hogy bár láttató leírásokkal szembesül az olvasó a könyvben, és megszoktuk, hogy az útleírások illusztráltak, ebben a könyvben nincs egy fia fotó se.
Megértem a szerzőt, hiszen zarándokúton az ember jobban teszi, ha a belső történésekkel foglalkozik. Mégis, valahogy vágyna rá az ember, hogy a csodálatos vidékeket maga is lássa.
Talán mégse csak a fogyasztás és komfort rabszolgáinak túlzó igénye mondatja velem ezeket.