Mickey webnaplója

Ha egy szóra rákeresek, érdekel, hogy a szótárban hány ide-odalapozás után találom meg a keresett szót. Nagyon ritkán előfordul, hogy azonnal ott nyílik ki a szótár, ahol a keresett szó leledzik.
Ennél is valószínűtlenebb, hogy nem tudod pontosan, hogy mit keresel, és mégis ezt történik veled.   Merthogy velem ez történt.
A vasárnapi evangéliumról szóló beszédében a plébános említette, hogy tíz éve még nem így gondolt valamit. Egyikünk sem emlékezett már rá, hogy mit gondolt másképp. Sajnos a helyzet még ennél is rosszabb volt. Arra sem emlékeztünk, hogy melyik evangéliumi szakasz került sorra aznap. Csak annyit sejtettem, hogy tán Lukács írta le a történetet. Felcsaptam a Bibliámat. A szemem elé kerülő lap baloldalára nézek. Ilyen nincs, mondom, és mégis van. Zakeus történeténél nyílt ki a könyv, és ez volt a vasárnap felolvasott perikópa.
A dolog teljesen valószerűtlen, ha arra gondolok, hogy a Bibliám több mint 1400 lapból áll.  
Mondhatod, hogy  vaktyúk-effektus (A vak tyúk is talál szemet.),  és mondhatod, hogy kegyelem.
Mire akarja felhívni a figyelmemet? A történetben szereplő Zakeus alacsony ember lévén felmászott egy fügefára, hogy láthassa az úton elhaladó Jézust. Érdekelte, hogy ki is ő. A kérdés: mi az én fügefám, ahonnan jól látszik a Mester?
***
Két napja leírtam, hogy a zarándok egzisztenciális válságba keveredett, mert úgy vélte, hogy eltűnt egyszer s mindenkorra övtáskája, benne minden pénze, okmányai. Aztán megkerült.
Ennek kapcsán leírtam, hogy magam is kerültem már hasonló szorongató helyzetbe. Nem állt ott az autóm, ahol este hagytam. (Nem is állhatott, mert másutt parkoltam le este.) És hogy csaknem lekéstem egy vonatot, amellyel Békéscsabára indultam egy fix időpontú tárgyalásra.
A posztra jött egy komment.
K. írja: „10 napos utunk során Olaszországban a 7. napon összes digitális fotóval a kis fényképezőm sehol. 2x pakoltam ki-be lassan – imádkozva - a táskámat. Sienna, védőszentem városában leadta valaki a trafikba, amitől nem messze az automatából kávét vettem. Akkor ejthettem le. Végül hát meglett.
***
Figyelemre méltó történet a FB.-ról:
Egy apa, mielőtt meghalt, ezt mondta a fiának: „Ez az óra több mint 200 éves, és még a nagyapád adta nekem. De mielőtt neked adom, kérlek, menj el vele az óráshoz, és kérdezd meg tőle, hogy ha eladnám neki, mennyit adna érte?"
A fiú elment, majd visszajött és ezt mondta: „Az órás 5 dollárt ajánlott, mivel régi, ócska."
Az apa azt mondta: „Most menj el a kávézóba, és ott kérdezd meg!"
Kisvártatva visszatért: „Ott is 5 dollárt ajánlottak érte, édesapám."
Az apa ezután ezt kérte: „Most menj el a múzeumba, és kérdezd csak meg ott!"
A fiú elment, majd visszajött, és ámulva újságolta a hírt: „Apa, egymillió dollárt kínáltak érte!"
„Szeretném, ha tudnád, fiam, hogy csak a megfelelő helyen fognak a megfelelő mértékben értékelni! Ha nem a megfelelő helyen vagy, ne legyél mérges azért, mert nem értékelnek. Azok, akik tudják, mennyit érsz, értékelni fognak. Ne maradj olyan helyen, ahol senki sem látja meg a benned lévő kincseket! Mindig tudd, hogy nagyon értékes vagy!"

1. Hatvanhárom éve ezen a napon hajnalban  5 óra 20 perckor a Kossuth Rádióban Nagy Imre mondta el a következő drámai szavakat:
   Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak
   fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink
   harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével! Mondatait magyarul és több
   világnyelven többször megismételték. Ezt követően 8 óra előtt néhány perccel a Magyar Írók Szövetségének a felhívását olvasták be:.„Segítsetek, segítsetek, segítsetek.” A „segítség” meg is érkezett szovjet invázió képében.
   Magam talán először éppen a forradalom idején láttam orosz tankokat. A zuglói Erzsébet királyné út macskakövein dübörögtek a
   belváros irányában. Nem volt éppen bizalomgerjesztő látvány.

   (Ellentétben, azzal, amit a rendszerváltás során láttam óbudai ablakunkból. A vasúti töltésen szerelvények sora követte egymást a
   hazatérő orosz egységekkel. Tankok, gépkocsik, hadifelszerelések vonultak el szemünk előtt keletre.)
   Világszerte megihlette a magyarok szabadságszeretete a költőket. Most a Gloria victis 1956. antológiából egy orosz költeményt
   idézek meg, merthogy ilyen is volt.     

   SELECHOVA-BENKE
   VÉRSZERINTI TESTVÉREK
   Közös: lelkünknek lázadó keserve,
   Nomádok vére, dalaink mély húrja,
   Csapongó kedvünk, puszták végtelenje
   S az álmok túl a szenvedésbe fúlva.

Közös: a múlt, mely nem is olyan régen
A gyermekekből hősöket teremtett,
Kik érettünk is meghaltak, — az éj lenn
Elmossa már az évet és a percet.

Mert dicsőség volt harcuk és bukásuk;
De mit tehet egy maréknyi sereg,
Ki álmokért küzd... s arany az úr másutt
Csak szófűzért húz sírjaik felett.

A világ alszik, lomha éj felettünk,
Így ismétlődik minden itt a földön.
Ők elestek... mi élők csak temettünk,
S jutalmunk lett a hontalanság, börtön.

De megmaradt a közös sír: örökség,
Hogy emlékezzünk rájuk fejet hajtva,
S higgyük: lelkük sírhantok fölött ég,
S új hősöket ihlet majd a harcra.
***
Egy tegnapi tévéműsor szerint ma is háború zajlik, csak sokkal alattomosabb módszerekkel. A homogén, nemzetek nélküli birodalom kialakítása miatt folyik a küzdelem. Emlékeztetőül csak egy régi nóta részletei: „ez a harc lesz a végső … és nemzetközivé lesz holnapra a világ.”
Remélem, a végső harc eredménye nem egy jellegtelen, homogén, engedelmes embermassza lesz.
A rét is akkor szép, ha a füvön kívül a fajok sokfélesége található meg rajta.   

1. Már említettem, hogy három roma fiatalember ugrott neki tegnap a közlekedőnknek, a két félszobának, és tették tisztába az előzőt (nyers fehér nagyjából), festették szakszerűen barnára a háló falát, és lilára a játszószobát. Az ügy érdekessége, hogy a plafonok a színes falúak esetén is fehérre van festve. Ez jó, sőt nagyon jó a világítás miatt. A lila szobában a tapétától is meg kellett szabadítani a falat, mert elfogadhatatlannak bizonyult alapként.
A fiúk szépen, szakszerűen és kitartóan dolgoztak, majd a legnagyobb meglepetésünkre estére (fél nyolc) el is készültek. Maradt festékünk a konyhai fehér sérüléseinek kijavítására is.
Nekem a festőkről a három királyok jutottak eszembe. Ahogyan azok átsuhantak Betlehemen otthagyva az aranyat, tömjént és mirhát, emezek is úgy suhantak át a lakásunkon itt hagyva a helyiségeket felújított állapotukban. Tisztességesen dolgoztak tisztességes áron.
2. számú mondandóm. Megjöttek a fiatalok Sz.helyről. Két mozzanat a rövid találkozásunkból. Nem készült fotó kislányuk üdvözült-nevető arcáról, amellyel rám nézett. Ujjongott az apja karján: Pappapa.
Valahogy ilyen szeretettel kereshet – az olykor elbitangoló – minket a Teremtő.        
D. unoka meg azt kérdezte: „Tücsi nagyi, ebben a büdösben fogtok aludni?” (Kétségtelen, a festékeknek valamiféle ciklikus vegyületre emlékeztető szaguk van. De hát nem akkora annak a töménysége, no meg résnyire nyitott ablaknál alszunk.)
3. Halottak napja volt tegnap. Ennek kapcsán érdekes volt meggondolni, hogy az olvasó tizedei végén ott a fatimai formula: „Ó, Jézusom, bocsásd meg bűneinket, ments meg minket a pokol tüzétől, vidd a mennybe a lelkeket, különösen azokat , akik a legjobban rászorulnak irgalmadra.” Különös ez annak a fényében, hogy a tizedeket a családért, a magyarokért, az ifjúságért, a papokért, apácákért, a bűnös és békétlen világért, az áldozatokért és az elkövetőkért ajánlom, s minden csoportnak megvannak a maguk felmenői, akik egy része bizonyára csakugyan irgalomra szorul.
4. A zarándok-könyvben egy epizód arról szól, hogy a szerző hogyan kerül egzisztenciális válságba, amikor azzal szembesül, hogy nincs meg az övtáskája, benne pénze okmányai stb. Elvonul egy asztalhoz, és kiszedegeti hátizsákjából egyenként a holmiját. Nem találja köztük a vesetáskát. Imádkozik. Visszapakol mindent, s kezdi elölről a tárgyak kiszedegetését. Imádkozik. Nincs meg most se a táska. Mint írja: „miközben imát mormolok magamban, igyekszem a végtelenségig húzni a folyamatot, ennek ellenére gyorsan a végére érek. Övtáskám sehol. A rémület, érzem, mint kúszik felfele a gerincemen, s jeges leheletével gúzsba köt. Egy utolsó erőfeszítéssel még megfordulok, és látom, hogy az albergue házigazdája siet felém az övtáskámmal … Fölösleges belenéznem övtáskámba, tudom, hogy semmi sem hiányzik belőle.”
Gondolom, hasonló válság mindenkinek az életében előfordult. Az enyémben ilyenek:
- Tudom (?), hogy itt parkoltam este az autómmal. És most hűlt helye. Agyamon átcikázik: rendőrség értesítése, hogy ellopták. Aztán … némi kutakodás után felfedezem másutt az utcán. Mert hát tényleg ott találtam helyet a kocsinak. (Ez a móka többször előfordult velem.) Utóbb zavarba jöttem mindig: Ha egy autótól ilyen keserves megválnom, mi lesz velem, amikor az életemtől kell búcsút venni?
Így éltem meg azt a válságot, amit amiatt éreztem, hogy a vidékre összehozott üzleti találkozóm meghiúsul, mert lekésem a vonatot. Volt rá okom, hogy elképzeljem, lemaradok, mert „a vonat nem vár” … S mi lett volna?
Semmi.
Nem is folytatom.

1. Megjöttek a szobafestők. Három roma legény, illetve családapa. Érdekes, ahogyan megpróbálunk szót érteni velük, ők meg velünk.
Sorsszerű, hogy éppen ma egy könyvet tartok a kezemben, egy úti beszámolót az el Caminóról. A szerző egy vajdasági magyar, Túri Sándor, aki leginkább magyarul meg szerbül ért, s franciát tanul, miközben a zarándokúton leginkább spanyollal és angollal boldogulna. Bár a német is jól jönne.  Az is igaz persze, hogy a zarándoklatnak nem a közepe az egymással való társalgás, noha elhagyhatatlan eleme egy minimális szintig. Aztán az is a valóság része, hogy az igen nemzetközi alkalmi társaság az angolt is más- és másképp ejti. Másképp a francia és másképp a svéd. A figyelmesség és a szeretet az a nyelv, amivel a közlekedés mégiscsak megvalósul.
A zarándok hol megértésben, hol elutasításban részesül.
2. Egy kis település idevonatkozó tapasztalatát ideidézem. Ezt írja a szerző: „A szálláshely háziasszonya von bűvkörébe. Középkorú spanyol nő. A cselekedetei beszélnek. Energikusan lát neki az étkezőasztalok rendberakásának, és ahogy figyelem, egy olyan embert látok magam előtt, aki megtalálta célját az életben. Gondoskodik a zarándokokról, ez a gondoskodás tölti ki mindennapjait, rátalált arra a belső örömre, amit csak az igazán értelmes munka adhat meg.” Szerintem is: a szolgálat.
Azon gondolkoztam, hogy mi teheti az itt dolgozó festőkkel a kapcsolatunkat fesztelenné. „Ó, Malvin! A kávé.” Kérdeztem, hogy kérnek-e? Persze, hogy igenlő választ kaptam. Nosza főztem is nekik egy-egy adagot.
3. A szerző tapasztalja „azt a védettséget, gondoskodást, amit minden zarándok megkap itt az úton.” Ma már nem gondolom, hogy valaha is zarándokolni fogok. Legfeljebb, ha a könyv lapjain. A védettséget és gondoskodást hitem szerint én is megkapom.
4. Útja során összehozzák Túri S.-t egy magyar házaspárral. Idézem: „udvariasan meghallgatom panaszaikat a tömegről, a drága árakról, a szolgáltatások gyenge minőségéről. Elfog a határtalan szomorúság. Valójában nincs mit mondanunk egymásnak. Hiába közös a nyelvünk. Miután kifogytak a panaszaikból hosszú percekig csak állunk némán, s miután ez a csend kezd kínossá válni számukra, egyszerűen magamra hagynak.”
Isten tudja, miféle átok ül a sopánkodó magyarokon. Akiknek minden rossz, kevés, vagy büdös, vagy igazságtalan stb. Lehet, hogy szókészletünket kellene átállítani pozitív tartalmú szavakra.
Nem érdemes a trágyát kavargatni, mert csak nagyobb lesz a bűz.       
Hát akkor?!

Két napja telefonon megrendelte lakásunk részleges kifestését a feleség. Mivel azt a meglepő választ kapta a drót túloldaláról, hogy akkor hét végén, szombat reggel hozzálátnak a kért munkának, mi is nekiláttunk a munka előkészítésének. A sok helyütt megfúrt, tiplikben bővelkedő, egyre inkább sajtra emlékeztető paneleket megszabadítottuk a ráaggatott képektől, karnisoktól, fogasoktól, dobozoktól, bútoroktól, s legfőképpen a csavaroktól, kilógó tipliktől. Teleaggattuk a lyukakat gyufákkal, hogy szükségképpen visszaszerelhessük majd festés után az eszközöket eredeti helyükre.   
Vettünk csíkokat is, eltakarni a konnektorokat, szegélyeket, kereteket a feles festéktől.
Van olyan rég óta rögzített dolog, amelynek idején még nem volt keresztnyílású csavar. Hát itt lakunk vagy harminc éve.   
Ami magamat is meglep, az a feltétlen bizalom, amellyel viseltetünk a szombati kezdés és a vasárnapi befejezést illetően.
Rendben van, hogy leszedtük a falakról a polcokat,
rendben van, hogy kicsavartuk az összes útban levő kötőelemet,
rendben van, hogy leszedtük a függönyöket karnisostul, és összehúztuk a bútorokat a szobák közepére.
De mi van akkor, ha az ígért két szakember nem jön ide holnap?
Mi van akkor, ha itt állunk a csatatérre emlékeztető állapotokkal?
Mi van, ha nem találunk újabb mestert, aki rövid határidőn belül rendelkezésre áll?
Nem tudom.
Talán akkor veszünk festéket, és magunk fejezzük be, amit elkezdtünk.
Ámbár ... nem vagyunk már edzésben.
No, 26 óra múlva okosabbak leszünk.

***
Mindenszentek. Ma ünnepli az egyház a nem kanonizált szenteket. Azokat, akik névtelenül üdvözültek. Mivel ezek értelemszerűen már odaát vannak, kapcsolódik az ünnep a felmenőinkről való megemlékezés napjához, a holnapi halottak napjához.
Ha jól belegondolunk. Mindnyájan gyors tempóban átsuhannunk az életünkön. Olyan képtelenség ebbe belegondolni, mint abba, hogy a föld keringése folytán minden pillanatban hatalmas sebességgel haladunk a mindenségben, akkor is, ha nem veszünk róla tudomást.
Honnan hová tartunk?

1. Tegnap este az Apostol tévén mély beszélgetést folytatott Kindelmann Győző két szerzetessel: Mézinger Gabriella SCJ-vel és Nagy Bálint jezsuitával. Újfent megfogalmazódott az alapvető kérdés: Mi van akkor, ha van és él Isten? 
Hát mi volna?
Akkor átrajzolódik az ember életének célja, jövője, életének távlatai, tetteinek fontossági sorrendje, (ön)kritikája, szemléletmódja, amellyel embertársaira és a teremtett világra néz, megváltozik az időről alkotott nézete. Mennyi lehet még hátra, mit kell tenni ahhoz, hogy elvégezzem azt, amire teremtve vagyok. Hogyan lehet kapcsolatot találni a minket kereső Istennel?
Nem esett szó az Eucharisztia valóságáról. Ha hiszem, hogy jelen van az Oltáriszentségben a Második Isteni Személy, pláne átrajzolódik minden. Szent II. János Pál a világosság olvasójának utolsó titkaként nem kevesebbet állít, mint hogy Jézus az, „aki az Eucharisztiában nekünk adta önmagát”.
Érdekes belegondolni, hogy hiszem ennek az igazságát, de az emberek zöme alkalmasint tagadja.
Ha viszont hiszem, és veszem Krisztus testét, megint csak megváltozik az a mód, ahogyan vele egy aspektusból a világra nézek.
Ha eddig nem szédülnék, jó okom adódik, hogy ezután megtegyem.
2. Olvasom VT Üzenet c. könyvében az Andrzej Czajkowski, lengyel zongoraművész szájába adott gondolatot: „Nekem a legnagyobb örömöm, ha egy eddig üres oldalt teleírok hangjegyekkel. Lehet, hogy nem mestermű, de én alkottam. Ezek életem legszebb napjai, hetei, mikor egyedül vagyok és zenét írok.”
Ha arra gondolok, hogy naponta készül egy-egy poszt a részemről, óhatatlanul egyet kell értenem az előttem szólóval némi átköltéssel, mert az önkifejezés lehetőségének a szépségéről szól:
„Nekem a legnagyobb örömöm, ha egy üres képernyőt teleírok mondatokkal, szavakkal, betűkkel. Lehet, hogy nem mestermű, de én alkottam. Az önkifejezésre való kísérletek ezek az írások.”  
***
Forradalom. Ma hajnalban egy Amerikából érkezett Családfa érkezik emailen. Benne olvasom, hogy az 1956-ban családostul külföldre távozó nagybátyám neve: Horváth László Iván, Boldizsár.
Aki akart, 1956-ban üzenhetett a Szabad Európa Rádión keresztül, hogy sikerült eredménnyel átlépnie a határt. Nem tudtam, hogy nagybátyám miért választotta a „szemüveges Boldizsár” jelszót. Most már hatvanhárom év elteltével tudom. Mert szemüveges volt, és harmadik keresztneve Boldizsár volt.
Ha jól emlékszem az eseményekre, november 1. akkor hallatlanul boldog ünnep volt:
Nagy Imre november 1-jén a rádióban bejelentette Magyarország semlegességét, azzal megszűnt a szovjet csapatok további itt állomásoztatásának a jogalapja. Függetlenekké váltunk, sorsunkról magunk dönthettünk immár.
Legalábbis azt gondoltuk.

Pihenésképpen végigolvastam Szeghalmi Elemér novelláskötetét (Borjú bécsi D-dúrban).
A novellafüzér megmutatja, hogy hogyan látta a Rákosi-diktatúrát, aki áldozata volt annak a rendszernek. Ami meglep, az a határozottság, amellyel a szereplők visszaszólnak kínzóiknak. Ez aztán nem volt tanácsos. Arra gondolok, hogy a vágyak vezérlik az írót, amikor különös bátorsággal ruházza fel hőseit. Abban az időben ugyanis akár csak egy Rákosin csattanó poénért öt évet lehetett kapni.
Nem véletlen a korabeli vicc:
A Bányász moziban a melósok nézik a híradót. Egyszer csak felpattannak, és tapsolnak: „Éljen Rákosi!”
Egy köpcös alak marad csak ülve. A munkások elhűlve mondják neki:
„Tapsolj kopasz te is, mert elvisz az ÁVO.” 
Vagy: A cigányhoz éjszaka becsöngetnek. Álmosan az ajtóhoz megy, s megkérdi:
- Ki azs?
- Én vagyok a halál. Érted jöttem.
- Jajjjjj, már ast hittem, hogy azs ávó.
***
Olvasom tovább a lassan hömpölygő Vásáry visszaemlékezést saját életére, neveltetésére, szokásaira, kapcsolataira, bontakozó házasságára, szüleihez fűződő kötődésére is. Meglehetősen furcsa szokásai vannak, ami a szüleit illeti. Az ő életében fordítva jelenik meg a mamahotel. Ő tartja el szüleit abban a házban, amit örökbe követelnek tőle, és ágyukba bújik még harmincévesen is. Nekem nehéz ezt követni - és főleg elfogadni. Talán jó, hogy kiírja magából idős korában a művész, de hogy szerencsés-e kiadnia a család drámáját, hát a csuda tudja.  
Érdekes lehetne pszichológusi véleményt hallani ábrázolt komplexusairól. Ami problémás nekem: a feltétlen kötődés eleihez, a felnőtt gyerekes szófogadása, aki nem tud nemet mondani szülei egyetlen kérésére sem, ha mégis, akkor az hisztérikus viselkedésben csapódik le.
Nekem furcsák a vallásról írtak, mert ismereteimhez képest pontatlanok, és kétségbevonhatók is olykor. Különösen is zavar a lélekvándorlásról szóló fejtegetés, ami szerintem nonszensz.
Igazán azokat a részeket várom és szeretem, amelyek a zenélésről, zenészekről, a zenei világról szólnak. Ezek láttatók, érdekesek, és elviszik az olvasót a kulisszák mögé. Különösen is azok a történetek érdekesek, amelyek máshonnan nem ismerhetők meg. Pl. Kodály kijelentései, pl. Széll György megnyilvánulásai, pl. a Dohnányi Ernőről feljegyzett gondolatok.  
Tetszik a háborúról adott korrajza is.
Persze az előzőek inkább csak marginális jegyzetek, hiszen felénél sem tartok a négy kötetnek.

Hogy indítsam a mai napot? A megtapasztalt szélsőségesen rosszal, vagy a szélsőségesen jóval?
- A szélsőségesen rosszal a FB-on találkoztam hajnalban: „Budapesten, az jutott eszembe, hogy szedjük fel azt a sok követ, azzal verjük agyon a Tarlóst meg a Hassayt és a többi gazembert, a hullájuk jó lesz trágyának.” Hogy lehet így fogalmaznia állítólag Medgyessy tolmácsának? Nem fér a fejembe. Talán akkor igen, ha elképzelem, hogy a MN cikkéből idézetteket orwelli „újbeszél” nyelven fogalmazták.
- A szélsőségesen jó ezzel szemben a keresztény perspektívája. Odaát letöröl az Isten a szemünkről minden könnyet. Vagy ahogy a tévében nyilatkozott egy apáca: Életcélunk egyetlen szóban kifejezve – az üdvösség. Igaz.
- Szélsőségesen rossz, hogy Mária, Jézus anyja, aki kegyelemmel teljes, és akivel vele van az Úr, kénytelen végignézni, hogy Jézust jótettei ellenére elfogják, megkínozzák, vérét veszik, keresztre feszítik. Az ember kénytelen tudomásul venni, hogy a szeplőtelennek csakugyan hét tőr járta át a szívét. Vajon a mi sorsunk (szeplőseké) milyen lehet?         
- Ha Jézus aspektusából nézem haláltusáját, el kell fogadnom, hogy a borzalmas kínok ellenére boldog volt. Mert a kereszten váltotta meg az emberiséget, s nyitotta meg előtte a végtelen perspektívát.
- Nem tudok szabadulni egy evangéliumi megfogalmazástól se. Megnyeretik a választást K. G.-vel, majd elindul a hatalomért való marakodás. Már induláskor benyújtják a számlát. Idáig öt helyettest küldtek rá, akik majd helyette gondolkoznak. Itt abba is hagyom, mert analóg egy evangéliumi kép. „Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, … bolyong … majd így szól: Visszatérek házamba, ahonnan kijöttem. És amikor odaér, kisöpörve és felékesítve találja. Akkor elmegy, vesz maga mellé még másik hét, magánál is gonoszabb lelket, bemennek és ott laknak; és végül ennek az embernek az állapota rosszabb lesz, mint azelőtt volt. (Lk 11,24skk.) A mi állapotunk vajon hogyan fog alakulni?
- Ne féljetek, örüljetek! – biztatott bennünket Szent II. JP pápa. Igaza volt. Hiszen tudjuk, hogy mi lesz. Na de addig, mi lesz?
***
- AJ mondta: Tetszettek volna forradalmat csinálni! Hát 1956-ban tetszettünk. A gloria victis 1956. c. kötetből most egy dán verset hozok:
Noemi Eskul-Jelsen:
Magyarország vár
A kényszerből ötvözött roppant láncot,
mit az ellenség csuklójára fon
egy népnek, hogy felejtse, ami láng volt,
hogy hang legyen idegen torkokon;

a vassötét láncot, amely a lélek
tövére idegen terhet akaszt,
míg sodródó ördög-szekerévé lesz:
egy csapással nem bírhatni le azt.

Nem úgy, ha a szálló szikra nyomába'
kigyúl a szent harag az arcokon,
lobog a pusztán a szabadság lángja
és szól az eskü: ISTEN! akarom...

Aki csak magát vetheti a harcba
fegyverül s vértje csupán a remény,
arra, mint kőre hullott gyönge magra
tipor a túlerő, zúdul a kény.

Soká állta egy nép, magára hagyva
égő földjének határán az őrsöt.
Tekintete a sötétbe mered.
Kitartott, nem feledve s nem feladva.

... Igy lesik magyar fiúk, magyar hősök,
ki nyújt feléjük testvéri kezet.

Tényleg, Ki nyújt feléjük testvéri kezet? – kérdezhetjük akár most is.      

Besenyő Pista bácsi szerint „hülyeség a óra átállítása. Hát eddig nem volt jó helyen?” Jó helyen volt? Akkor minek átállítani máshová?
Példálóznak indiántörténettel is, aminek a lényege, hogy ha levágok a takaróból és a túlsó végére toldom, a világon semmi nem változik. Tegnap már erdélyi bácsival is olvastam ugyanezt.
Magam meg törvénytisztelő polgárként átállítottam minden órát:
A fali óráktól kezdve az ébresztőkig,
a karóráktól a vekkerekig,
az autóm órájától a villanysütőjéig és a rádiós óráig.
Jó kis csuklózás ez, hiszen mindnek más srófra jár a szoftvere.
Mindenesetre most délben süt a déli nap, nem mint nyáron.
Hihetőleg változik a gyakorlat néhány éven belül.
De már ma arról ver a szó, hogy akkor majd a téli vagy a nyári időszámítás legyen-e végleges?
Kérdem én: Nem mindegy?
Mondom én: a téli a helyes. Minek akkor változtatni?
Kompromisszumos válaszom: Fél órával taszítsák előre a téli időszámítást, akkor a nyári és a téli között fifty-fifty arány valósul meg, és nincs tovább vita.
A 21. sz.-i megoldás: minden mobil átállítja önmagát. Minden számítógép beáll az új időszámításra.
Egy alkalommal egyórás előadást kellett tartanom azon a szombat estén, melyet követően hajnalban előre kell állítani az órákat. Mondom, ha hajnalban kellene tartanom az előadást, azonnal be is fejezhetném, mert 2 órakor azonnal 3 lesz.
Napóra esetében nehéz az átállítás, mert hozzá a napot kell megállítani.
Ez pedig csak egyszer sikerült a Biblia tanúsága szerint.
Izajás ígéri a Magasságbeli nevében Ezekiás királynak:
„visszatérítem az árnyékot tíz fokkal Áház napóráján, azokon a fokokon, amelyeken már áthaladt.
És visszatért a napórán az árnyék tíz fokkal azokon a fokokon, amelyeken már áthaladt.”
(Iz 38,8) 

Olvasom Vásáry Tamás önéletírás-folyamát, s benne az idegen nyelvtudásról írt kitételeit. Ide két részletet citálok. Az egyik, hogy amikor ő bejelentette, hogy nősülni szeretne, akkor Kodály rászólt, hogy előbb tanuljon meg négy világnyelvet perfekt módon, s csak aztán nősüljön. A másik helyen immár Svájcban él száműzetésben, s onnan indul világkörüli turnékra. Nővérét is kihozza magához, hogy részesedjen a nemzetközi társaság teremtette hangulatban, amelynek ő csaknem folyamatosan a részese. Ám nővére nem beszél nyelveket, VT meg magára hagyja, hogy ott fuldokoljon az elit társaságban, akik elboldogulnak ilyen-olyan nyelveken, többnyire angolul társalogva.
Mindig megmosolygom a nyugatiakat, az angolt, aki megtanul spanyolul, a hollandot, aki megtanul németül, a franciát, aki megtanul olaszul. Kicsit bővíti a szókincsét, kicsit másképp ejti a szavakat, kicsit másképp alkalmazza a nyelvtant.  Kicsit olyan ez, mintha én megtanulnék palócul, székelyül, őrségiül. Melyikük tanul meg kínaiul? Szinte senki.
Nyaranként jön elő a probléma, amikor francia unokáink francia vejünkkel meglátogatnak. Majd ők hazamennek, és jönnek az amerikaiak. A helyzet hasonló. Előbb franciául, utóbb angolul kellene tudnunk csevegni. Fuldokolunk a meg nem értéstől, vagy szerencsésebb esetben, tolmács után kiáltunk segítségért. Úgy igyekszünk az asztalnál helyet foglalni, hogy köztünk és köztük egy nyelvüket értő valaki üljön. Teljesen megértem VT nővérének a kétségbeejtő helyzetét, és nem dicsérem öccsét, aki engedte, hogy nővére ott vesztegeljen az idegenség közepette.
Mondhatja valaki, hogy éppen ideje hozzáfogni a hiánypótláshoz.
Ne kívánja!
A mi korunkban megtanulunk tíz szót és közben elfelejtünk másik tízet vagy húszat.  Hiszen kezdenek kiesni a személynevek is, a ritkábban használt fogalmak, és azok, amelyek újabb időkben szegődtek (vagy éppen nem szegődtek) ismeretségünkbe. Úgy is mondhatnám, hogy nem szerepelnek gyökérkönyvtárunkban.
Következőleg érthető talán, ha kerüljük azokat a huzamos találkozásokat, amelyek során jobbára csak nézhetjük egymást, mély beszélgetésekre sor nem kerülhet.
Ez azért foglalkoztat, mert ugyan jön a tél és utána a tavasz, de jön a nyár is, az említett látogatások időszaka, amikor – ha megérjük –, újra szembesülünk a problémával.     
Ráadásul a franciákkal is augusztusban van módunk együtt nyaralni, és jubileum kapcsán aug. 20-a környékére tehető a második találkozósorozat. Talán nem fogják ütni egymást az időszakok.