Mickey webnaplója

Lehet-e másról ma posztot írni, mint a párizsi tegnapesti tűzesetről, amelynek során a szemünk előtt égett ki és dőlt dugába a Notre Dame. Gondolom, hogy a fél világ szeme láttára, mert világszerte közvetítették a tévétársaságok.
Ami történt, megdöbbentett (gondolom, mindenkit).
Egészen hasonló hátborzongató látványt nyújtott, miként tizennyolc éve a NY.-i WTC ikertornyok lángba borulása. Mondhatni, hogy na, jó, de... 
Ott több ezer ember vesztette életét. Itt csak egy tűzoltó sebesült meg súlyosan.
Az ikertorony összeomlásakor összeesküvéselméletek fogalmazódtak meg; itt is.
2001-ben is milliárdnyi ember szeme előtt történt a tragédia. Itt is.
Hatalmas anyagi kár keletkezett. Itt is.
Tömegek imádkoztak az eset kapcsán. Itt is.
Sok hír, vad képzettársítás kapott nyilvánosságot. Itt is.
Ott sok ember pusztult el. Itt meg… Vajon kiderült, hogy mi lett a sorsa a tabernákulumban őrzött Eucharisztiával? Magyarul a szentségházban őrzött Szentostyákkal? Erről nem olvastam sem felvetést, sem valamiféle választ.*
Nem véletlen a választott cím: Notre Père (Mi Atyánk…) a Notre Dame-ért (Miasszonyunk-templomért).
Sokak tették fel a netre: Imádkozzunk a tragédia miatt. Imádkozzunk a franciákért, a templom helyreállításáért (Macron elnök megígérte).
Jobban tesszük, ha a konstruktívan gondolkozókhoz csatlakozunk, mintha megpróbálnánk kitalálni, hogy miféle prófétai üzenete van ennek a világ minden részére világító égő fáklyának, amelynek Notre Dame a neve, amelynek leégett a Huszár-tornya, és egész födémzete.  
Egy orosz megjegyzés, képpel: 
Орган в Нотр-Дам де Пари.
Его больше нет. (mogyorul: A párizsi Notre-Dame orgonája nincs többé).
PS.: *Kimenekítették őket. 

Egy ranglétra az 1800-as évekből
Magyar László (1820–1864) Afrika-kutató, felfedező, aki egy alkalommal behatolt a Kongó torkolatvidékére. Az általa írt könyvet még kiskamasz koromban olvastam. Útján összetalálkozik rabszolgákkal, akik a legelnyomottabb társaság. Eszembe jut a Huckleberry-könyv rabszolgája, Jim, aki így beszél a regényben: „Bízon, hiszen most is gazdag vagyok; én az enyém vagyok, és nyócszáz dollárt érek.” Hát ezek a rabszolgák annyit se. Egy rabszolgáért ilyen csomagot fizettek:
50 rőf pamutszövet,
15 rőf gyapjúposztó,
egy sapka,
egy lőfegyver,
5 kg lőpor,
4 üveg égetett bor,
gyöngyök,
csontnyelű kés,
réz kar- és lábkarikák,
összértékben kb. 80 pengő.
Ez a rabszolga ára egy életre, sőt ivadékai is a gazda tulajdonát képezik.
Nézzük tovább a belga-kongói ranglétrát.
Felettük állnak a rabtartók és a kufárok, akik adják-veszik a szerencsétleneket.
Felettük-mellettük állnak a szabad feketék.  
Felettük a szekulu, a község főnöke.
Felette a kiszongó, a vezető.
Feletette a fejedelem futárai.
Felettük a szultán (fejedelem) testőrei.
Felettük maga a szultán, név szerint Kajája Kajángula, a „dühös oroszlán”, aki egyik lányát feleségül adja Magyar Lászlóhoz.
Felette áll a fekete király, aki utóbb megöli szultánját.
Az egész fekete népség felett állnak a belgák.
A belgák a kongóiak közül százezreket csonkítanak meg, és irtják is őket, ha nem elég eredményesek a helyi gumifák csapolásában.
Mindezt teszik II. Lipót belga király tudtával és felhatalmazásával, aki szintén érdekelt a vagyonosodásban, és értelemszerűen felettük áll.
Ő lenne a topon?
Biztos nem, hiszen Henry Morton Stanley kegyeit keresi, akit kora konkvisztádorának tart. Vele igáztatja le Kongót.
Mindnyájuk felett áll, aki mindnyájunk felett áll a Teremtő, aki mindenki méltóságát egyenlővé teszi akkor, amikor kilép ebből az árnyékvilágból.
Akkor meg minek ez a fene nagy társadalmi rangsor.

A virágvasárnap az egyik meghatározó mozzanat Jézus megváltó életművében. Igazán felvezeti az utolsó etapot, amikor is végbe megy szenvedéstörténete.
Virágvasárnapon bevonul Jeruzsálembe. Nem gyalog, de nem is lovon. Szamárcsikó hátán.  Olvasom Emmerick K.-nál, hogy a sokaság két részre szakadt. Egyesek köntösüket terítették az útjára, mások a mások köntösét. Jézus meg is jegyzi övéinek, hogy akik saját köntösüket terítették az útra, azok mellé állnak utóbb, akik pedig nem saját köntösükkel tisztelegtek, azok nem.  (Úgy is lett.)
Bár üdvrivalgással fogadták, az ellenséges érzelműek gondoskodtak róla, hogy ne jusson hozzá szomját csillapítandó italhoz. Márpedig hőség volt abban az időszakban.
Harmadrészt a hangos hozsannázás ellenére Krisztus megrendült és szomorú volt. Tudta, hogy mi vár rá, és hogy a hejehujázás ellentétben áll azzal, amit később előadnak vádlói. Nem paradox a helyzet?  Dehogynem az: Az ünneplők örülnek, az ünnepelt nem.
A nap érdekessége, hogy a nap evangéliuma maga a passió. Tehát elhangzik Jézus teljes szenvedéstörténete, és halála.
Valakitől Isten azt kérdezte, hogy örül-e Jézus keresztfájának? Az illető válaszolt rá valamit. A kérdésre adott válasz végső kicsengése az volt, hogy örülünk kell Jézus végtelen nagylelkűségének, mert keresztje nélkül megváltásunk nem következett volna be. Tehát valamiképpen a keresztnek is örülnünk kell, mert eszköze volt az értünk szeretetből elviselt kínhalálnak. Hát ha van paradox helyzet, ez igazán az.
Köreinkben beszélnek szerencsés bűnről (felix culpa), mely ilyen megváltót érdemelt.
Jézus folyamatosan megbocsátást kér kínzóinak, azt hangsúlyozva, hogy nem tudják, mit cselekszenek.
Fára szegezve megígéri az egyik latornak az üdvösséget.
Mint Izajás jövendöli, nem nyitja panaszra ajkát.
Halkan imádkozik a részeg katonákért, akik a fára szegezik.
Emberi testben elszenvedte a halálba vivő kínokat, isteni lelke folytán viszont elsőnek támadt fel a halálból.
Méltán állapítja meg róla az ügyeletes százados: Ez tényleg az Isten Fia volt.
A századosnak igaza volt, csak az igeidőt tévesztette el. Az Alfa átment Ómegába, Feltámadt az öröklétre.

Mostanság egy Minerva-könyvet olvasgatok (Petur László, A földgömb hősei) amely a világ felfedezésének egy-egy eseménydús fejezetét részletezi. Amit mi történelemből tanulunk, az általában eufemisztikus megfogalmazású még akkor is, ha lényegét tekintve valós. A magyarok kalandozásai nem lovastúrák voltak, hanem célját tekintve a nyugatiak megsarcolása. Nem is tetszett a helyieknek.
Nos, az olvasott kötetben se szeri se száma a Nyugatról induló világhódítók kegyetlenkedéseiről szóló leírásoknak. Az Újvilág felfedezésére induló Kolumbuszt számosan követték. Vasco de Gama, Díaz, Pizarro, Balboa, stb. Ezek megszagolták a gyors meggazdagodás esélyét, és nem válogattak az eszközökben, hogy féktelen mohóságukat kiélhessék. Előbb a spanyolok és a portugálok, majd később hollandok, franciák és angolok is belevetették magukat a gyarmatosításba. V. da Gamáról jegyzi meg többek között ezeket a szerző: Hajói megtámadtak egy mekkai zarándokokkal zsúfolt hajót. Da Gama kiraboltatta az utasokat, majd ágyúval felgyújtatta a járművet. A lángoló gálya a szemük láttára süllyedt el. Ezután Kalikutba ment, ott 38 halászt elfogott, felakasztotta őket az árbocrudakra, levágatta a fejüket, lábukat, s a partra küldte egy dereglyén megfélemlítés céljából. Karavellái tüzet nyitottak a lakónegyedekre, utána kifosztotta a kikötőt. Óriási zsákmánnyal tért meg. Grófi címet kapott érte…
Hispaniola sorsáról ezt tudhatjuk meg egy jóságos püspök leírásából: A hódítók, ha faluba értek, úgyszólván senkit nem hagytak életben. Fogadtak, ki tud egy csapással kettéhasítani egy embert… a csecsemők fejét kőhöz csapva verték szét, a nőket a folyóba dobták. Tizenhármasával akasztották az embereket, alattuk tüzet gyújtva, vagy szalmába göngyölték őket és meggyújtották, megcsonkították őket, mindkét kezüket levágva. Kutyákkal tépették darabokra az embereket. Minden keresztény megöléséért száz indiánt kell megölni, volt a jelszavuk. Kolumbusz idejében Hispaniola őslakossága egymillió volt, legalábbis ennyivel fizettetett fejadót. Rá 20 évre számuk már csak 15 000, 50 év elteltével az őslakosság teljesen kihalt. Itt abba is hagyom. Mindezt azért részleteztem, mert mondják, hogy a pápa máshonnan nézi a világtörténelmet. Igen. Latin-Amerikából, amely így járt, de É.-Amerika indiánjai sem maradhattak életben. Amikor a jó pápa a vallások követőinek fejlődési szakaszairól nyilatkozik, ilyesmikre gondolhat.
***
G, akinek afrikai férje van, és aki évtizedeket töltött Nigériában, meséli, hogy a 80-as években is át-átruccantak afrikaiak Európába, mert úgy tudták, hogy az itteni munkával meg lehet tollasodni. Elvállaltak bármiféle munkát az árufeltöltéstől a szemétszedésig, és volt, aki drogot árusított, mert abban még sokkal nagyobb pénz volt. Az otthon maradottak pedig azt tapasztalták, hogy aki Európában dolgozik, az hamarosan hajóra tesz egy autót, és hazaküldi. G. úgy vélte, hogy ebből előbb-utóbb népvándorlás lehet. És lett is.   
Könnyű dolguk van az embercsempészeknek az előzőek miatt.   

Tegnap volt a költészet napja. Mindenki szavalt, mindenki közzétett. Ki szerényen a sajátját, ki a kedvenc poétájától választva valamit. Abban az országban, amely a 10 millió költők országa, ez nem különösebb teljesítmény.
S most tessék mondani:
A fák napján mindenki fát ültet? Esetleg csak fázik?
A vizes élőhelyek napján mindenki irányt vesz a tocsogók felé?
Az alvás világnapján éjt nappallá téve durmolunk?
 Az európai elhízás elleni napon lefogyunk?
A nemdohányzók világnapján nem dohányzunk?
A balkezesek világnapján a csúnya kezünkbe fogjuk a ceruzát.
A kézmosás világnapján mossuk kezeinket.
A tojás világnapjára … lehet, hogy tojunk.
A tolerancia nemzetközi napján hagyjuk, hogy a fejünkre sz*janak.
És így tovább, és így tovább.
Tegnap meghallgattam egy a Beton püspökkel felvett interjút, amelyben óva int bennünket az apostolkodástól.
Nagyon rossz a szó. Ugyanolyan rossz, mintha valaki kitalálná, hogy emberkedjünk. Mert mit csinálunk, amikor emberkedünk. És különösen mit csinálunk, amikor nem emberkedünk…
Ugyanígy életünket nem oszthatjuk ketté apostolkodásos és nem apostolkodásos részre. Éljünk úgy, ahogyan a mi urunk, Krisztus kérte-parancsolta. Ez lesz a mi apostolkodásunk.  Ha kérdeznek, válaszoljunk. Lényegesebb, hogy életünk a szeretet jegyében teljen el. Nem lesz könnyű, de nem is lehetetlen. Felelősségünk rendesen megvan.
Mint a püspök említette, egy rossz társadalmi berendezkedésű államban még minőségi életet élhetnek az emberek értékek mentén, de ette a fene a jól szervezett és kitűnően vezetett államot, ha a polgárai csapnivaló módon élnek.    
Ez kívánkozott ki belőlem a jeles napon.
Nem mondom, hogy feleslegesek a világnapok, de azt igen, hogy a hétköznapokban dől el, hogy mennyire értékeljük a fákat, a békét, a vízi élőlényeket, az álmokat, a tojást és bármit, aminek világnapja van, vagy amelynek sosincs.
Már mondom is: Ma az űrhajózás világnapja van. Mars a Marsra!

Parasztvakító hazug világ a mienk. Amikor azt hallom naponta, hogy a világ országai el vannak adósodva, és hogy a miénk a GDP hetvenegynéhány %-a, és ez milyen jó, óhatatlanul Ceausescu Romániája merül fel bennem. Ez a diktátor a nép huzamos koldusszegénységben tartása árán letudta az államadósságát. Majd őt agyonlőtték, Románia pedig újra eladósodott. 2017-ben GDP-je 35%-a erejéig. A gyarmatok kiszipolyozása ehhez képest pipafüst.
Ugorgyunk.
Az EU attól hangos, hogy milyen jó a migráció a földrésznek. Legyen. De akkor miért akarnak minket a földbedöngölni, amiért nem kérünk a jóból. Örüljenek a jónak, és éljenek vele saját maguk.
Álljon itt az előzőek megvilágítására egy szemléltető vicc.
Lakodalom.
Párbeszéd a zenészek között:
-Te Gazsi, nem ségyelled magad?  
Gazsi: - Már miért?
- Mert a legnagyobb húst vetted ki a tálból.
- G.: - Miért, melyiket kellett volna kivennem?
- A legkisebbet.
- G.: - Hát ott van, vakujj meg!
Ugorgyunk.
Bemegyek a tetszőleges boltba (nem nevezek meg egyet sem, mert reklám volna), és nem hiszek a szememnek. Mintha Amerikában járnék, ahol minden nájninájn (hallom a fülemben a hirdetési szöveget). Minden nájninájn, minden 99, a hogyishíjják ára is 99-re végződik, vagy legalábbis 9-re, és a minekishíjjáké is annyira végződik.
Nyílt titok.
Az árakat nem a bekerülési összeg és a tisztességes haszon alapján számolják ki, hanem a pszichológusokra hallgatva állapítják meg ezeket a torz árvégződéseket. Ez szerintem leplezetlen szemérmetlenség. Takaratlan őszinteséggel árulkodnak a kitett árakon keresztül üzenve, hogy simán át vagytok verve.
***
Mégis…
a keresztény tanítás szerint méltó a munkás az ő bérére. Továbbá,
aki nem dolgozik, az ne is egyék. Megint másik:
A megátalkodott hazugság a Szentlélek elleni bűn, amire nincs bocsánat. És még egy tanítás, ami szerint megadjuk a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené.
…és megőrizzük arcunkat. 

Régi igazság, hogy a nyomdászok mindig is az értelmiséghez tartoztak, vagy legalábbis a holdudvarukban sertepertéltek. Egy szedő egy, korrektor, egy tördelő, egy lektor, egy cenzor millió és egy kézirattal találkozott. Ha egy kicsit is nyitott volt arra, az olvasottakra, óhatatlanul pallérozták őt magát, bővítették ismereteit. Más anyagok pedig esztétikai örömöt szereztek neki. Ez utóbbiban részeltetett néhány nap óta egy jeles írók munkáiból összeállított novelláskötet szöveggondozása. Egyes novellákat olvastam korábban, másokat nem, most szembe tűnt, hogy miért nem. Talán a dolog végére érve elmondhatom: Ez jó mulatság, férfimunka volt.  
Hát hogyne?!
Jól éreztem magam benne, és dolgoztam is, no meg férfi „volt”-om sem megkérdőjelezhető.
Ez így pontos.
***
A nap során újabb 100 pzs fogyott el orrunk tisztántartása okán.
***
Próbáltam mobilvégre kapni egy úttörő cserebogarat. Attól úttörő, hogy a szokásosnál egy hónappal hamarabb megjelent.
Ahelyett, hogy hasra vágta volna magát előttem, dobott egy hátast, lement hídba, hanyatt esett, és ott tehetetlenkedett, mint az ugyancsak visszafordulni nem képes teknősbéka.
Sebtében lemobiloztam.   
Kisokos mobilomat, úgy látszik, el kell cserélnem egy nagyokos galaxy 5-re. Utóbbi szépen fényképez. Próbáltam is a zsenge almazöld lombú nyárfát megörökíteni. Ott reszket a gépben, mert még nem találja az összeköttetést a számítógépemmel.
Ezért nem csípem ezeket a kütyüket. Annak a bizonyítékai, amit széltében szoktam hangsúlyozni: komfortunk rabszolgái vagyunk.

Alig várom, hogy megkérdezd, miből van a lakásunkból a legtöbb, hogy rávághassam: papírzsebkendőből. Jószerével mindenki, hétből öten biztos, hogy nagy gyakorisággal fújjuk az orrunkat. Mondják, hogy rota-vírus. Nem tudom, igaz-e. De hogy hetek óta rotál, szervezetünket hol erősebben igénybe véve, hol alábbhagyva, az biztos. Mondtam is enyéimnek: Lassan patikát nyithatunk, annyiféle orvosság sorakozik a helyiségekben. Meg azt is megemlítettem, hogy milyen jó összeesküvés-elmélet bontakozhatna ki abból, hogy diverzánsok rota-vírussal fertőztek meg ezt, meg azt, hogy fogyjon a hasfájós, orrtágítós gyógyszer, a torokreszelés, az orrnyöször, a tüdőlötyögés, és minden egyéb nyavalya elleni szer, és megbénuljon az ország. De hát nincs így. Ezt fontos hangsúlyoznom, mert valaki még tényleg felkapja, és szélnek ereszti a nagy magyar kibertérben.
Inkább azt terjesszétek, hogy MINDEN KEGYELEM, ami a világban van. Ezért mindenki fejlessze ki antennáját a kegyelmek fogadására, mert ezzel tesz legjobbat saját magának és a világnak.   
Most M. fiú a tévében szerepel interjút vesznek fel vele egy hármas beszélgetés keretében.
Most ha hiszitek, ha nem, egy könyv korrektúráján dolgozom.
De hogy mindenki törje a fejét valamin, ideírom egykori hiányos tőmondatom mai megoldásaként a következőt. A kérdés, jól van ez így mondva, vagy másképp kellene? és hogyan?
A mondat tehát így hangzik:
„Azt, aki azt a táblát tönkreteszi – amire
az van többek között írva, hogy
az, aki eme hatóság által kitett táblát tönkreteszi,
az 150 000 Ft PÉNZBÜNTETÉS MEGFIZETÉSÉRE KÖTELEZTETIK,
 –, az tényleg 150 000 Ft pénzbüntetés megfizetésére köteleztetik.

- Mi Kelenföld és Albertfalva határán éltünk. Kicsi gyerek voltam, amikor apa elvitt Pestre, a Rippl-Rónai utcába, ahol dolgozott. Majd hazaindított. Kisföldalattival mentünk a körútig, ott némi magyarázat után feltett a 4-es villamosra. Azt gondoltam, hogy a Petőfi-hídon megyünk át, és átszállok a 35-ösre, hogy a Kitérő megállóba vigyen. Meglepett, hogy a Margit-hídon találtam magamat. Le is szálltam Budán a tövében. Szerencsémre onnan indult a 9-es járat. Azzal indultam haza.  
- Gimnazista koromban Szentgyörgyi nevű művészettörténet-tanárunk egy alkalommal elvitt bennünket Kiscellre, megnézni az akkor már múzeumként fungáló trinitárius kolostort. Nem sejtettem azt, kérem, hogy annyiszor viszontlátom az épületet immár a Szent Margit-kórházból. Ma a 106-os buszból néztem rá az Árpád-hídról. Azt se sejtettem, hogy az 1956-os forradalom idején milyen harcok folytak ott, mert a magaslat kiváló stratégiai pont volt.
- Apropó Árpád-híd.  Nem tudtam azt, honnan is tudhattam volna, hogy egykor Óbudára költözünk. Pedig egy évig naponta utaztam dolgozni a hídon át Zuglóból az óbudai Goldbergerbe igyekezvén. Máskor meg Mécs László prédikációját hallgatni a Péter-Pál-templomba.
- Megint máskor átbicikliztünk Zuglóból Óbudára az Újpesti-hídon. Nos, nyomokban sem volt utalás arra, hogy itt lakótelep készül egyszer. A Nánási út mellett bolgárföldek (a maiaknak, zöldség termelő veteményesek) következtek egymásután.  
- Én nem tudtam azt se a Felszabadulás téri Jégbüfében fagylaltozva, hogy ki lesz a feleségem, hogy négy gyerekünk fog születni, és tíz unokánk cseperedik itt meg ott. Azt pláne nem tudtam, hogy a tér visszakapja korábbi, tisztességes nevét. Pedig visszakapta, és a Ferenciek terét mostanra szépen kicsinosították.
- Óvodáskorú lehettem, amikor elzarándokoltunk szüleinkkel Aquincumba (aprinkumba), és a patakon át- meg átugráltunk. Szedtük a pitypangot és sütkéreztünk a napon az amfiteátrum mellett. Honnan gondolhattam volna, hogy amikor megnövök, egykor az Aranyhegyi-patak szomszédságában fogunk lakni.
És most vissza a jelenbe.
A templom lépcsőin öt cserebogár kalimpált, tehetetlenkedett a hátára esve. Kérdés, hogy mit keres április 8-án a májusi cserebogár a Zaránd utcában.
Három napja meg az Ányos utcában álltam autóval a gyermekek orvosi rendelője előtt. Letekertem az ablakot. Azonnal berepült egy szúnyog.
Mit keres itt az május előtt?    
Lehet, hogy sürgősen át kell cseréltetnem a téli gumikat nyárira?

Ma tyúkhúsleves volt az ebédünk első fogása. Feleségem, a nagyi megkérdezte, hogy a sok húsdarabka és csontocskák, némi belsőség és a tyúk lábai megfelelnek-e nekem? Persze, hogy persze – mondtam, majd megkérdeztem, hogy csakugyan három szíve volt-e ennek a derék szárnyasnak, mert annyit látok a tányéromban. Nem – hangzott a válasz – korábbról maradt lefagyasztott aprólék része.
A maradt szó visszhangzott bennem egy darabig, majd kiegészült: „exportból visszamaradt”. Nofene. ez egy szocialista kategória. Kérdeztem 1984-ben született fiunkat, hogy mond-e neki valamit ez a szóösszetétel. Tagadólag intett.
Pedig valamikor az exportból visszamaradt pozitív kategóriának számított, mert fiatalkoromban minden jó minőségű termékünket megpróbáltuk külföldön valutáért értékesíteni. Ami exportból visszamaradt, az nagyjából jó minőséget jelentett, hiszen az exportban részt vevő termékek közül maradt itthon, mint mennyiségen felüli portéka. Másfelől azt is jelentette, hogy ami nem export minőségű, az gagyi. (Vö. Maris, jó neked a … is.)               
Nos, az én levesem tömény export minőségű csirke volt, export minőségű kapirgáló lábakkal, szárnyakkal, nyakkal. Tényleg finom volt.
Ami pedig a retrót illeti, honnan tudnák az y, z, alfa generáció tagjai, hogy mit jelentettek ezek:
- Leesett a tantusz.
- Megyek a postára, és tízszeres sürgősre meghívom a vidéki számot.
- Felhúzom az órát.
- Felhúzom a vekkert.
- Lejárt az óra.
- Csörgőre állítom.
- Leütlek, mint a taxiórát.
- Leteszem a kagylót.
- Bekurblizom a luxusautót.
- Telexet várok a cégtől.
- Megakadt a tű a lemezen.
- Szemfelszedés.
- Tönkrement a kérge.
- Kérek egy talpalást spiccvassal (Pálma-sarokkal vagy jancsiszöggel).   
- Seckojedno (a lengyel piac korából) hát még szabályosan írva: wszystko jedno.
- Mi az a lengyel piac?
- Mi az, hogy Trapper?
- Dongó motor drága kincs, jó ha van, de jobb, ha nincs.
- Országúton akar hálni, Berva-mopedra kell szállni. (Ha már nem telik Tündére, Komárra vagy Babettára.)
Na, ebből talán ennyi elég is.