Mickey webnaplója

Ma az evangélium Jézus második kenyérszaporításáról szólt Márk tolmácsolásában. Történt, ami történt, majd aztán hazaküldi a 4000 embert, „maga pedig tanítványaival bárkába szállt, és Dalmanuta környékére ment”. (Mk 8 9,10) Nem először hallom a részletet, és mindannyiszor nagy békesség fog el az utolsó mondat elhangzása után. Próbálom megfejteni. Talán a Dalmanuta szó csendes búgása teszi. Milyen szép szó ebben a formában. Ugyanarról a helységről van szó, mint amelyet másképp Magdalának hívnak. De a Dalmanuta név szebb*. A hagyomány szerint palesztin területen több ilyen nevű település létezett, melynek egyes vélemények szerint torony értelme van. Ez a Dalmanuta egyebekben a Genezáret-tó partján fekszik.
Még megjegyzem, hogy amikor a Dalmanuta szót meghallom, megjelenik előttem egy kékből és kék vízből álló táj, a vízen apró hullámok békésen ringatnak egy vitorlásbárkát, amolyan egyiptomi vitorlájút. Felejthetetlenül jelen van, él bennem.
Ami pedig a perikópát illeti, Jézus csodajelenete azonos hatású egy példabeszéddel. Itt a képi valóság a következő: A Mester tanít, a 4000 ezres tömeg kitartóan figyel. Rájuk esteledik, ő pedig az immár éhes tömeget megéteti a tanítványoknál lévő hét kenyérrel úgy, hogy tizenkét kosárnyi föle marad evés után. A jelenet jelentése mélyen él az apostolokban, és alkalomadtán előtör belőlük.
Ahogyan a néhány kenyérből nagyon sok lett, úgy Krisztus szentségi teste is sokaknak kiosztható, és az osztás az emberre van bízva.
De kiterjeszthető a kép tehetségeinkre is. Szeretetünk egész környezetünkre kiterjeszthető és kiterjesztendő is.
Így terjed közöttünk az Isten országa.
* A név asszociációi bennem: Dalmanuta: Danuta, Danusia lengyel lánynév – Dalmácia Horvátország tengerparti része – dalmata az ottani ember, de egy kutyafajta neve is. Szintén békés képzettársítások.

Lehet, hogy nem is tanít, mindenesetre nyitogatja a szemünket. Memento c. vezércikkében lyoniakról emlékezik meg. A francia forradalom idején történt, hogy a gazdag Lyon nem örült annak, hogy a konvent a pénzére áhít. Egymásnak feszültek az érdekkülönbözés felei, amelynek az lett a vége, hogy a vörösgárdisták két hónapi ostrom után bevették a várost. A tízezer védőből a harc végére 110 fő maradt, őket is kivégezték. A házakat aláaknázták és felrobbantották. Lyont a földdel tették egyenlővé. A művelet 15 mó frankba került, és a kár, amelyet okoztak: 300 milliónyi. Egy egész nemzedéket kiirtottak, a fejeket, testeket a Rhône-ba dobták, amelynek torkolatánál évek múltán is embercsontokat találtak.
NB. A lyoni eset nem volt egyedülálló. A forradalmi hadsereg tábornoka, Turreau vezetésével hat hadoszlop indult meg, amelyek az egykori lázadók falvaiban, Vendée-ban módszeres tömegmészárlásba kezdtek. Ezek a „pokoli hadoszlopok” néven elhíresült osztagok több tízezer férfit, asszonyt és gyermeket öltek meg. A Vendée-beli mészárlásokat sok történész az első, modern értelemben vett genocídiumként tartja számon, melyet leginkább a katolikusság ellen folytattak.
***
Másutt megjegyzi a szerző, hogy „tudatlanság szüli a gyűlöletet, ezt a rettentően destruktív erőt, amely ma is szétrobbantással fenyegeti az egész társadalmat”. Van neki igazsága, bár szerintem az ismeretlentől való félelem mellett a bizalmatlanság és a „majd én megmutatom” üres ostobasága is jelen van. Ami inkább érdekes: Mintha megálmodta volna a jövőt. Ma is leírhatná. Magam azt kérdezem a FB-bejegyzéseket és kommentárokat olvasva: Mikor jön meg már az eszünk?
***
Megint máshol egy szimbólumról ír, a meg nem valósultság szimbólumáról, mely szerinte az el nem készült Duna-Tisza-csatorna, amelynek tervét folyamatosan hangoztatták. A terv az 1805-ben született Vedres István mérnök fejéből pattant ki, aki leírta tervét könyv formájában. A politikusok emlegették, de soha nem lett belőle semmi. Ferenc Józsefnek is azt mondták, hogy egyelőre csak terv, mire az öreg uralkodó lakonikusan megjegyezte: Kár.  Annál is inkább, mert közben megépült a francia Languedre-csatorna, a Szuezi, a Panama-, az orosz  Ladoga-csatorna és a német Elba-Keleti-tenger-csatorna.       
Utánanéztem, hogy mi lett a tervvel. Az az igazság, hogy nekikezdtek a megvalósításának, és máig 22 km készült el belőle. Hogy mikor lesz kész, arról fogalmam sincs.

Móra 1924-es cikkeit olvasom
Az iridaceáktól a papilionaceákig c. cikkben megemlékezik egy szegedi zsidó rabbiról (Löw Immánuel), aki 1920. IV. 23-tól 21. jún. 11-ig tartó vizsgálati fogságban megírja ötszázötven oldalas botanikus könyvét (Die Flora der Juden), amelyet a kiskunfélegyházi születésű, New York-i rabbivá avanzsált Kohut Sándor finanszírozott, és amelyet Lipcsében nyomtattak ki. A vezércikk szerint a rabbi éppen 70. születésnapját üli január 8-án. Móra reméli, hogy a tervezett további két kötetét immár békében és nyugalomban, polgártársait tiszteletétől környezve, otthona lámpájának szelíd fényében írja meg.    
Ugorgyunk!
Egy anekdotát idéz, amelyet gyerekkoromban magam is hallottam: A tiszántúli városban a tiszteletes két szín alatt osztotta ki az úrvacsorát. A kelyhet ilyenkor éppen csak a szájhoz szokás érinteni, azonban az egyik magyar exet akart belőle inni, és az ajkai közé kapta a kehely szélét.
- Sok lesz már, bátyám – húzta el a tiszteletes a szájától az Úr vérét.
- De uram! – törülte meg a magyar a bajuszát -, sok ám itt a vétök is! (Hamvazóra 24. 3. 5.)
Újra ugorgyunk!
Megtintátalanítás c. eszmefuttatásában az észszerűtlen takarékosságot pellengérezi ki. Mint írja: „arról kellett volna rendeletet kiadni, hogy a tisztviselők hagyják el az i betűről a pontot. Az kétezer hektoliter tintát jelentett volna az államnak. Aztán rendeletileg törölni kellett volna a kettős mássalhangzókat, s végre eltiltani a pont és a vessző használatát.” Gimnazista koromban tanárunk, Medvigy Mihály ismerhette a cikket, mert – joggal – így fakadt ki: A cím végére nem kell pont. Azért döntöttek így az illetékesek, mert ezáltal jelentős mennyiségű tintát takarítunk meg a magyar népgazdaságnak.
Móra még ebben a cikkében kitér a bürokrácia elszaporodására is: „Csonkamagyarországnak háromszor annyi miniszteri tanácsosa van, mint amennyi volt Nagymagyarországnak. Csonkamagyarországnak száznál több helyettes államtitkára van, Csonkamagyarországnak négy pénzügyminisztere van és négy pénzügyi államtitkára.” (24. 6. 12.) Hasonló gondokat vetett fel az angol közgazdász, Parkinson is, amikor megírja (Parkinson törvényei), hogy a II. v. háború alatt kb. 800 tisztviselője volt a haditengerészeti minisztériumnak. A háború befejeztével, tehát békeidőben 1200 főre emelkedett a létszám! De az egykori élclapnak, a Ludas Matyinak is volt egy állandó rovata: Le a bürokráciával. Nem véletlenül. Rendszeresen cikkezett arról, hogy miféle felesleges munkák folynak a Bámexbumfértnél.
Ugorgyunk!
„A kés nagyon veszélyes szerszám. Nemcsak kenyeret lehet vele vágni, hanem embert is ölni, amire mintha a legújabb idők történetében is lett volna néhány példa.” (Monológ, 24. 6. 27.) Még hozzáteszi Móra, hogy ilyen alapon a tüzet se lehet gyufa formájában magunkkal hordani, mert városrészek éghetnek le az ostoba használatától.
Most mondjam azt, hogy ma is ez a helyzet?  Változtatni kellene azon a szokáson, hogy felnőttek az utcán folyamatosan kést hordjanak magukkal.
Mi a csodának?  
Persze palackot se hordhatnának, meg kalapácsot se, jégcsákányról nem is beszélve. Nagyon messzire vezet ez. Eljutunk a kézi lőfegyverekig. Azt aztán végképp ne hordjanak.
A palack békés célokra használható, a szerszám ugyancsak. Ám pisztollyal nem szoktak diót törni.
Az csak gyilkolásra jó.

Keltem 3- órakor. Aztán visszafeküdtem. Mondják, hogy az idős ember kevesebbet alszik. Hozzáteszem, hogy kivált, ha férfi. Ha a szükség úgy hozza, ki kell menni... az ágyból. Négykor aztán tényleg felkeltem, meginni egy élesztő kávét. Nem unatkoztam igazán. Kezembe fogtam a kisrádiót, mert este illetlenül megtagadta a műsorvételt. Rá kellett csatlakoztatnom a töltőre. Hajnalban a távirányítós autó is rám villogott. Így figyelmeztetett, hogy este elfelejtették a gyerekek kikapcsolni. Az autót ki, a számítógépet viszont bekapcsoltam.
Itt aztán jöttek a hírek és a vélemények.
Hírek. Elhunyt a tegnapi nap folyamán az a barátom, akivel először a parlamentben futottam össze,  s akivel utoljára a Kútvölgyiben. Én befeküdtem, ő hazament. Tegnap tényleg „hazament” az örök hazába. Isten nyugosztalja őt! Első találkozásunk alkalmával még nem tudtam, hogy utóbb feleségével kollégák leszünk.
Kicsi ez az ország.
A hírt megkaptam egykori közös főnökünktől is, aki közel az 50. könyvét adja ki. Címlapfotót keres a megajánlott monstrancia helyett: egy havas tájképet, harangtoronnyal és egy távoli templommal. Ilyen fotóm persze nincs.
Elgondolkoztam azon, hogy hogy is volna?
Száztíz kilómmal ki mernék-e merészkedni félcipőben a hóba, hogy fotózzak?
Nem mernék, ha csak nem kergetnének.
Van egy néhány haranglábról képem, de nincs a távolban templom, és nincs hó a tornyon – közbülső táj sincs.
Olyan fotósra volna szüksége, aki kirándul a hóba, s kedvére készít hangulatképeket téli tájakról.
K. üdvözöl Hawaiiból, ahol 13 óra múlva lesz hajnal. Ott töltik szabadságukat a téli  Massachusetts-et hátrahagyva.  
Megtudom még, hogy az MTA átstrukturálása is természetesen politikai aktus, ahol a gaz Fidesz ki akarja túrni a vele packázókat az akadémiáról.
Jaj, neked, szegény Magyarország, jaj, neked, szegény Európa! Jaj neked, szegény világ. Merthogy egy X.-edik anyag felveti a túlnépesedés rémét, aminek a megoldására nincs békés út.
Pedig volna: az egymással való osztozkodás. Ám, mintha inkább nyílna az olló a gazdagodók és a szegények között.
Vigasztalásomra szolgálnak a hajnal fényei. Azonnal ez jutott eszembe:…és Isten látta, hogy ez jó!         

„Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt:…” (Préd 3,1)
Ideje van a gyerekkornak, és ideje a felnőtt kornak.
Ideje a felnőttkornak és ideje az öregkornak.
Ideje van az összeköltözésnek és ideje van a szétköltözésnek.
Ideje van a kirándulásnak, és ideje van a hazatérésnek.
Ideje van az autózásnak, és ideje van a gyaloglásnak.
Ideje van a beszélgetésnek és ideje a hallgatásnak.
Ideje van a reggelinek, és ideje az ebédnek.
Ideje van a játékok szétteregetésének és a játékok összeszedésének.
Ideje van a szemetelésnek és ideje a porszívózásnak.
Ideje van a ruhák összepiszkolásának, és ideje van a ruhák kimosásának.
Ideje van a csendnek és ideje a hangicsálásnak.
Ideje van a játéknak és ideje a tanulásnak.
Ideje van a dackorszaknak és ideje van a belőle való kilépésnek.
Ideje van az olvasásnak és ideje van az írásnak.
ideje van a képek nézésének, és ideje a fotózásnak.
Ideje van a telefonálásnak és ideje van mások meghallgatásának.
Ideje van a hétköznapoknak és ideje van az ünnepeknek.
Ideje van az egymásra figyelésnek és ideje van a kikapcsolódásnak.
És így tovább, sine fine ad libitum
merthogy
„ideje van a születésnek és ideje van a halálnak” (Préd 1,2)
Továbbá ideje van földi életünknek, és ideje van az öröklétnek.
Akarom mondani – a halállal kilépünk az időből.
Ideje van hát az időből kilépésnek és ideje van a mérhetetlen intenzitású öröklétnek.  
***
Ecclesia semper reformanda. Hozzáteszem: Etiam Biblia semper reformanda. Az állítás nagyon igaz. Gondoljuk meg, hogy hányszor fordították le, hányszor változott a szóhasználat az idők folyamán, hányszor kellett újra értelmezni homályba vesz értelmű kifejezéseket. De ne menjünk messzire. Egy most elemzett kötetben hétféle bibliafordítással szembesültem.
Bible Gateway magyar fordítása,
görögkatolikus fordítás,
Békés-Dalos fordítás,
Károli-féle református,
Református új fordítású Biblia,
Káldi-féle Jeromos B.
Szent István Társulat Bibliafordítása.
A legújabb 2018-ban 8. kiadású SZIT Biblia elején hangsúlyt kap, hogy átdolgozott kiadás. Hogyne volna az. Ha csak a nyelvhelyességre, az elírásokra, a központozási problémákra gondolok, hogyne fordulhatnának elő ilyenek egy több mint ezer oldalas, sűrűn teleírt kötetben. És akkor még utalnom kell az eltelt több ezer évre. A nyelv élő, a leírt szöveg holt. Újra és újra az élő nyelvhez kell idomítani a szöveget, mert a szavak sok esetben jelentésváltozáson mennek keresztül.     

Azt tapasztalom, hogy ha éjjel résre nyitom az ablakot, huzamosabb ideig alszunk, mintha zárt ablaknál melegedünk. Nem tudom, hogy van ez, hiszen fáznunk kellene a beáramló mínuszok miatt, de nem. Lehet, hogy így járunk jobban, mert a hosszasabb egybefüggő alvás jobban szolgálja a pihenést, mint a meg-megszakított.
***
OV évértékelőjét egyesek örömmel üdvözölték, másokban ellenérzésre talált. Van olyan vélemény is, hogy a családoknak szánt plusz-juttatások áremelések formájában visszaszármaznak az iparba, végső soron egy részük visszaszáll adó formájában a költségvetésbe. Elég arra gondolni, hogy az EU-nak nem érdeke, hogy kevesebb pénzt pumpáljon bele a feltörekvő volt keleti blokkba, mert a belőlük származó haszon megfelelő csatornákon keresztül többnyire Nyugaton köt ki. Így magyar GDP jó része is kivándorol a befektetők hazájába. Aztán gondolhatunk arra is, hogy a lakástámogatások azonnal a lakáspiac inflatórikussá válását generálták. Most a hét személyes, vagy annál nagyobb autókat támogatja meg az állam. Joggal merül fel az emberekben, vajon nem vezet-e ez az autóárak emelkedéséhez? Ha igen, akkor ki járt jól? Az tény, hogy az állam nem tehet mást, ha növelni szeretné a népességszámot, mint hogy olyan intézkedéseket hoz, amelyek ezt lehetővé teszik. A jövő majd eldönti, hogy célt értek-e ezek a támogatások? Talán nem állok egyedül azzal a véleménnyel, hogy a fogyasztói társadalom elkényelmesíti tagjait, akik egyre kevésbé hajlandók gyermekneveléssel bíbelődni. Ám lábra kaphat a másik tendencia is: Ha az emberek ráébrednek, hogy a világ legértékesebb létezője az ember, legnagyobb kincse a szerető közösség, azon belül pl. a család, ha ráébred arra, hogy a világ nem hadonizálásra való, hanem arra, hogy magunkból a legtöbbet hozzuk ki a kölcsönös szeretet műveinek a megvalósításával, és ennek egyik legmeghatározóbb terepe éppen a család, akkor megváltozhat minden, legalábbis az embereken belül, a közösségeken belül.
A közigazgatás pedig akkor tesz jót, ha fékeket állít a támogatások által igénybe vehető vásárlásokra vonatkozóan, hogy ne szabaduljanak el az árak, s célba érjenek a támogatások. Más nem várható el tőle. Az állam nem tud szülni, csak az egyes ember – leginkább és kizárólag a nők. Ők viszont biztonságot szeretnek maguk körül, kiszámítható jövőt és békét, hogy jó körülmények között nevelődhessenek fel gyermekeik.         

Első számú lányunk Éva, ma tartja születésnapját, vagy tartják neki, tartjuk mi innen a messzeségből. Isten éltesse! Mintha ma született volna.
Első számú menyünk, Elvira pedig a neve napját üli. Őt is Isten éltesse!
A héten ünnepeltük Levi és kishúga születésnapját. Őket is Isten éltesse!
Ma mégis csendes a nap. A fiatalok kettős programja miatt távol vannak tőlünk. Így megragadtam az alkalmat, hogy hazatérve üres lakásunkba, hangot adjak emlékező viccemnek: Ezek soha nem jönnek hozzánk! A poén benne, hogy amint kiteszik a lábukat, skandálhatom a mantrát, hogy sose látogatnak el hozzánk. Egyre jobban összefér korosodásommal.   
Ma agapé volt. Egyiknek itt fáj, másiknak ott fáj a korombéliek közül. Magam nem panaszkodom, ha másért nem, mert az idei jelszó: Nem panaszkodunk. Még egy jó félévig nem panaszkodunk. Aztán majd újra igen, amikor jelszóváltás következik be. Akkor majd el fogjuk panaszolni, hogy egy évig nem panaszkodhattunk.
A kézirat korrekciójával végeztem.
Nem lett makulátlan a könyv, bár ritkítottam a megfogalmazási gondokat, stb. De hát nincs hibátlan könyv, mint ahogyan a seregben sem volt tiszta körlet, csak tisztított. (Ha tisztát jelentettünk, az ügyeletes tiszt azonnal piszkokat fedezett fel.)
De ha már sereg.    
Este lefekvés után is rágyújtott, aki szerette a cigarettázást. Egy alkalommal bejött az „üti”:
- Elvtársak! Ki dohányzik?
Persze csend.
De volt egy viszonylag slágfertig fickó, aki feltalálta magát. Már csak a gúnynevére emlékszem: Truttyogónak hívtuk. Ő így szólt:
- Szás (százados) elvtárs! Dohányzik, aki dohányzik.
A tiszt elképedt a válaszon, s csak annyit szólt:
- Oltsák el a cigarettákat! – és kiment.
Zárásképpen egy négysoros verset idézek.
Nagy a tél
nagy a hó,
nagy a szél -
nagyanyó.
A vers azt igazolja, hogy nem minden igaz, ami rímel. Most pl. enyhe a tél, nyomokban sincs hó, nem fúj a szél, s a feleségem van itthon, aki csak az unokáihoz képest nagyanyó.

Szedje össze magát, ember, szólt Szent Péter a frissen érkezőnek, aki a földön rálépett egy tányéraknára. Az összeszedettség nekem se árt, mert elég sokfélébe keveredtem, keveredtünk. Itt egy ízelítő a történésekből.
Tegnap délelőtt befejeztem a rejtvény újságot,
délután elkezdtem egy könyv korrektúrázását.
Tegnap bementem a Belvárosba,
ma itthon gubbasztok a kézirat előtt.
Körbe vagyok véve könyvekkel, mert sűrűn idéz a szerző, hol jól, hol rosszul.  
Tegnap elküldtem egy felkérésre írt cikkemet,
holnapután meg a várhatóan elkészített, javított kéziratot.
De már gondolkozom egy másik, általam összerakandó szövegen.
Holnap reggel az agapét mi csináljuk.
A felolvasandó „desszert” már megvan, kinyomtattam,
az enni-innivalókat csak reggel fogjuk elővarázsolni.
Ma megünnepeltük Rita egyéves születésnapját, aki tegnap óta a második életévébe lépett. Megkapta első lila hajú tündérét az első pónival, meg egy mesekönyvet, meg egy tortát, meg néhány nadrágot.
A tortagyertyát helyette közös erővel fújtuk el.
Ja kérem, könnyű egy szál gyertyát elfújni.
Ha nekem lett volna szeptemberben 72 gyertya tortámon, alighanem a porszívót hívtam volna segítségül.    

Csaknem kifogott rajtam a FülesBagoly egyik rejtvénye. Az utolsó rejtvénysziget bizonytalan válaszolási lehetőségekkel zsúfolt volt. Legalábbis engem kétszer is két vállra fektetett. Tapasztalatom szerint, amit azonnal nem tudok megfejteni, később játszi könnyedséggel igen, és nem értem, hogy miféle csőlátás akadályozott meg benne, hogy nem jöttem rá azonnal a helyes megoldásra. Most is ez történt. A kezdeti próbálkozások eredménytelenségét észlelve otthagytam a feladványt, majd egy újabb kísérletre minden a helyére került. Rendesen összefirkáltam a kitöltendő négyzeteket. Közben óhatatlanul felötlött bennem: Nem kellene-e hasznosabb dolgokkal tölteni az időmet? Arra jutottam, hogy inkább olvasok egy kicsit a Móra-kötetből. majd visszatértem a rejtvényhez, mert nem hagyott békén a gondolat: Én vagyok hibbant, a rejtvény hibás, vagy mi a helyzet?
***
Az interneten találtam egy hozana nevű francia nyelvű weboldalt, amely imakilencedet indít, kérve Boldog IV. Károly közbenjárását a mai családok megsegítése céljából. Kicsit meglepett, hogy a franciák egy boldoggá avatott Habsburghoz folyamodnak segítségért. Utána piszkáltam: Ki is volt tulajdonképpen a számkivetésbe taszított utolsó magyar király. Próbálom tőmondatokban: Élt 34 évet, ebből 11-et boldog házasságban Zita pármai hercegnővel, aki szerelemből lett a felesége. Nyolc gyermekük született. Kb. bő 100 éve koronázták őket magyar királlyá a Mátyás-templomban. IV. Károlyt nagyon zavarta a világháború kegyetlen valósága, és bedobta a törülközőt. Ettől kezdve minden uralkodó ellensége lett: nemcsak a franciák és angolok, de a német Vilmos császár is. Horthy is ellenállt neki, amikor megkísérelt élni jogaival és Budapestre akart jönni magyar uralkodóként.  Sokan nem bocsátották meg neki a háborúból való kilépést. Portugáliába száműzték, ahol 34 éves korában elvitte a spanyolnáthából induló tüdőgyulladás. Felesége soha nem mondott le magyar királyné rangjáról, hosszú élete végéig fekete gyászruhát viselt, szent életet élt 1989-ben bekövetkező haláláig. Az ő boldoggá avatási eljárása is folyamatban van.      
Azt hiszem, több figyelmet érdemelnének. Alig tudunk róluk valamit, pedig tanulságos volna megismerni észjárásukat, szokásaikat, életről vallott felfogásukat.

Valaki ezt osztotta meg a FB-on: „Egy írást szerettem volna közölni, ami engem nagyon megkapott 1623-ból van, de olyan aktuális.
Én vagyok a Fény
és ti nem láttok engem.
Én vagyok az Út
és ti nem követtek engem.
Én vagyok az Igazság
és ti nem hisztek nekem.
Én vagyok az Élet
és ti nem kerestek engem.
Én vagyok a Mester
és ti nem hallgattok rám.
Én vagyok a Fő
és ti nem engedelmeskedtek nekem.
Én vagyok az Istenetek
és ti nem imádkoztok hozzám.
Én vagyok a Barátotok
és ti nem szerettek engem.
Ha boldogtalanok vagytok 
ne engem vádoljatok.”
A fentieket olvasva elhatároztam, hogy kissé átírom – pozitívabb kicsengésűre. Ez lett belőle:
Én vagyok a Fény
lássatok meg engem.
Én vagyok az Út
kövessetek engem.
Én vagyok az Igazság
higgyetek nekem.
Én vagyok az Élet
keressetek engem.
Én vagyok a Mester
hallgassatok rám.
Én vagyok a Fő
hát engedelmeskedjetek nekem.
Én vagyok az Istenetek
imádkozzatok hozzám.
Én vagyok a Barátotok
ugye szerettek engem
akik boldogok akartok lenni.
***
Tovább lapozgattam a szólások könyvét, és rájöttem, hogy  igazából néhány témára adott variációk gyűjteménye.
Ténylegesen még a könyv elején tartok, mégis hozok egy példát igazolásul. Azt, hogy a
Hogy vagy? – kérdést hányféleképpen cifrázzák.
Hogy vág a bajusz?
Hogy ász, makk ász?
Hogy áll a bál?
Hogy ityeg a fityeg?
Kettőt még hozzáteszek:
Mi újság van Köpecen?
Mi a hányás, öreg?
Lefogadom, hogy még sokféle változattal fogok találkozni.
***
A FB-ra tett fotók jelentős hányada a hóvirágvadászat eredménye. Itt-ott már kidugta a fejét a hóvirág, és a fotósok lecsaptak a témára. Nálunk egyelőre jégvirág terem a kocsi szélvédőjén, és ha elég korán lemegyek levakarni, akkor marad egy fél percem jégvirágokat csokorba kötni. Ez történt ma reggel is.