Mickey webnaplója

Utoljára szeretnék a nyughatatlan ellenzéki megmozdulásokra reflektálni. Ezt is csak azért, mert a tévéhírek még mindig arról számolnak be, hogy folytatódik a túlórabővítés ürügyén kezdett morgolódás. Óhatatlanul is rég eltűnt fiatalkoromra emlékeztet ez a fogyni nem akaró ellenségeskedés. Amikor én még kis srác voltam, akkor két szalonképtelen kiszólást tartogattunk azoknak, akikkel nem értettünk egyet. Az elsőt befogott füllel kiabáltuk bele a híg levegőbe: „Egyik fülem sós, a másik meg paprikás, nem hallom, hogy mit dumálsz.” Természetesen hallottuk, hogy mit dumált a másik, azért is fogtuk be a fülünket, hogy tiltakozzunk a másik replikája ellen.   
Ha ez nem használt, jött a durvább formula, immár bedugott fül nélkül: „Hülyékkel és marhákkal nem tárgyalok.” Hogy aztán sikerült-e különvéleményünk megőrzése, a másikénak az elfogadása, avagy kompromisszumra jutottunk-e, ki tudja… Vélhetően hol így, hol úgy. Bár amennyire emlékszem, meglehetősen akaratos természetűek voltunk. Én legalábbis az. Egyszer bevertem a konyhaajtó üvegét, mert kulcsra zárták előttem az ajtót a többiek. Az üvegcsörömpölést követően azonnal kinyitották az ajtót, nekem meg nem volt kedvem a konyhába menni.
Gyerekek esetén az ilyen alighanem bocsánatos bűn, hiszen nem tudják, mekkorát kell az üvegre verni ahhoz, hogy az még éppen ne törjön be. De egy felnőttnek vannak már tapasztalatai. A politikusoknak ne volnának?  
Jól is néznénk ki.
A demokrácia arról szól, hogy az ember veszi a fáradságot, elmegy szíve szerint szavazni, aztán megnyugszik. Az anarchia egészen másról. Aki magát demokratikus ellenzéknek nevezi, nem lehet anarchikus ellenség. Vagy ha az, akkor mást hirdet és mást csinál.  
Mostantól fogva nem akarok a kérdéssel foglalkozni. Hitem szerint két síkon folyik a küzdelem: itt a földön és ott a mennyben. Itt a földön véges erők feszülnek egymáshoz. Nekünk meg tudomásunk van róla, hogy Jézus mit mondott: „Nélkülem semmit se tehettek.” A világ sorsa kegyelmi kérdés. A mi sorsunk, földi életünk pedig arról szól, hogy spirituálisan fejlődnünk kell. Életutunk során be kell látnunk törékenységünket, és függetlenül attól, hogy a regnálók éppen hülyére vesznek, vagy a közjót szolgálják, esetleg párhuzamosan mindkettőt teszik, sorsunk, felelősségünk kulcsa nálunk van. A tökéletességre figyelve-irányulva kell fejlődnünk. Írva van: „Legyetek tökéletesek, mert a ti mennyei Atyátok tökéletes. Vagy ahogyan Deák Janó mondta egykor a feleségének: A kereszténységben a fejlődési lehetőség a csillagos ég.
Hát van még mit fejlődnünk. Ezt segíti a belső csend, amelynek éppen most van itt az ideje.
Nem szép, hogy belepiszkálnak a karácsonyfa-gyújtogatók és a szánkókkal dobálózók.
Több eszük lehetne már.     

Ma van annak 58 éve, hogy apámat eltemettük.
Mindössze 49 évet élt.
Született hét gyereke.
Hipertóniában szenvedett és a diktatúrától, mert nem volt jó káder.
A stresszek vitték a korai halálba.
Isten nyugosztalja!
A fotók tanúsága szerint barátaimmal együtt én is ministránsként vettem részt ebben az aktusban. Amiről még mesél a fotó, lovaskocsi vitte a sírhoz a koporsót.   
***
Az év legrövidebb nappala. Egyben a leghosszabb éjjele is, amit akár ki is használhatnék, de az ágy szokás szerint kivetett magából hajnali négykor.
Nemcsak napforduló van, hanem egy meghatározó változás is az életünkben. Tegnap a hátsó szobát megszabadítottuk minden oda nem szánt bútortól, a falakat minden oda nem szánt dekortól, és áthoztuk dolgozóasztalomat is ezúttal. Ma már kísérleti jelleggel, meg aztán a szükség is úgy hozza, hogy nálunk lesz a két fiúunoka naphosszat. Holnap pedig részleges költözés, hogy az éjszakát már itt tölthessék szobáikban.
Valaha a hittan füzetet így kezdtük: ISTEN NEVÉBEN!
Ma ugyanezt mondom, mert egy új szakasz elé nézünk: közös életünk elé Isten nevében!
Még van egy alkalom, amikor ezt szoktam említeni: Amikor autóba szállunk, hogy elszáguldjunk valahova (pl. nyaralni).
Most is mondom, a téli napfordulón, hogy a világosság növekedjék bennünk, a világban, a politikusokban, a pártokban; az örök értékek mentén változzék a világ, forduljon a történelem hajója jó útra ISTEN NEVÉBEN.
Akkor szép karácsonyunk lesz, és akkor szép hétköznapok jönnek, és akkor a jövő szép éveket, évtizedeket, évszázadokat lát majd.
Így legyen!   

Tücsi meséli, hogy tegnap a Szent István Társulat ünnepségén Rózsa Huba szájából elhangzott az a ténymegállapítás, hogy a média tele van a karácsonyi üzleti sallangokkal, de egyáltalán nem vagy, csak alig esik szó arról, hogy az egész felhajtás hamisság: hiszen Jézus születésnapja van ekkor. Igazat kell adnom neki. „Vegyen ma még, ne szórja szét az életét” – szól a régi Illés-szám.
Tegnap a FB-ra feltette az egyik autójavító szerviz a saját dolgozói által ócska autógumiabroncsokból emelt „karácsonyfája” képét. Az egyre kisebb átmérőjű gumikra némi színes szalagokat dobáltak, és készen volt „a gumifa”. Engem ez és hasonló társai távolítanának a bensőségességtől, ha hagynám magamat kitenni hatásuknak.
Mi tagadás, menekülök előlük.
A maximalista törekvések nem az ünnep intimitását szolgálják, hanem a mammont, a maximális haszon kipréselését a fogyasztók zsebéből. Civilizációnk fordítva ül a lovon. A készületek hatalmas része nem az ünnepet szolgálja, hanem éppen megfordítva. Reményük szerint az ünnep szolgál ürügyül a nagyobb haszonszerzésre.  
Hadd kérdezzem meg halkan: Mi köze van Jézus születésének a GDP-hez?
Hogy valamennyire ellensúlyozzam a harsogást, a talmi csillogást, az ünnep előtti zűrzavart, ugyancsak tegnap a FB-ra tettem egy minimal-art jegyeit mutató grafikát, egy képet, amely ábrázolása Egri Józsefhez hasonló módon minden felesleges vonalat kiküszöböl, olyannyira, hogy a megmaradtakból tovább elvenni már nem lehet a kép sérelme nélkül. Kárpáti Sándor, pap barátom és volt osztálytársam készítette még az előző évezredben, talán 1983-ban. Néhány szalmaszálat mutat, rajta egy ív jelképezi a kisded hasát, arányosan nagyobb a fej kontúrja, amelyen a szemek és a száj vonala látszik csak, és hogy tudjuk, kit is ábrázol, a kép fejjel ellentétes oldalán egy kereszt két vonala áll. A kép csak a lényeget mondja, de azt erőteljesen.
Elhihetjük neki, hogy karácsonyra nem kell más, mint az epifániába (Istennek a világban való megjelenésébe) való elmélyedés. Az viszont nagyon is kell.
A maximális elmélyedés a minimum. A maximális bevásárlások pedig az ünnep kérge, minimuma, ha egyáltalán.                  

Tegnap volt annak 58 éve, hogy apám meghalt.
Élt mindössze 49 évet.
Született hét gyereke.
Hipertóniában szenvedett és a diktatúrától, mert nem volt jó káder.
A stresszek vitték a korai halálba.
Isten nyugosztalja!
***
Nálunk ma van az utolsó hajnali mise adventben. Hajnali, mert a rorate fogalmilag megszűnt a II. vatikáni zsinattal. Ez a votív-mise kikerült tehát az egyházi gyakorlatból, de a népek megszokása a hajnali mise hangulata erősnek bizonyult. Megmaradt a korai mise, ha nem mindenütt és sok helyütt nem mindennap, csak mintegy emlékeztetőül arra, hogy az ember képes is és hajlandó is borongós hajnalokon feltápászkodni, hogy tiszteletét tegye az istenházában.
Ma már ritka, hogy krosnyogjon a hó az emberek csizmás lépései nyomán, de hideg van és köd. Ez is felidézi a vágyat a fény után. Kifejezi azt, hogy a világossághoz akarunk tartozni.
Még ötöt alszunk szent estéig.
Amikor Á. unoka aprócska fiú volt, megkérdezte szüleit, hányat kell még az ünnepig aludnia? Mondták neki hatot. Mire ő: Akkor én minden délután is lefekszem, hogy a hat alvás három nap alatt meglegyen.    

„Karizmatikus újjászületés sincs meghalás nélkül. Élményt igen, de meghalni önmagunk számára és Neki élni, azt nem! Amíg nem vállaljuk a mag halálát, addig a csak agonizálunk” – fogalmazza mára Laci atya.
Arra utal, hogy ha a mag nem hal el, nem hoz termést, de ha elhal, a belőle sarjadt élet sokszoros termést hoz. Értjük ezt, és mégis mennyire kapaszkodunk a szervezetünk épségével, formában tartásával. Ám az idő nemcsak az autó karosszériáját kezdi ki, testünk is rozsdásodik. Ma ezt igazolta az, hogy két vizsgálatra utaltak a Kútvölgyiben a negyedéves kontroll alkalmával. Jelentem, hogy mind a hasi ultrahang, mind a mellkasröntgen elkészült, és a leletek tanúsíthatják, hogy még élek, és van esélyem a folytatásra is. Mindenesetre február 19-ig nincs több jelenésem az eü. intézményeiben, hacsak közbe nem jön valami.
Nem siettetem.
Ma jelenetős lépéseket tettünk lakásunk átalakítása ügyében felséggel, mert várjuk az öt beköltözőt. A szokásos módon együtt karácsonyozunk 24-én a szomszédban lakó fiatalokkal, ám ezúttal nem mennek haza este, mert már nálunk alszanak.
Hányszor óva intettek már attól, hogy akár csak lehajoljak valamiért. Most meg bútorokat cipeltünk, tologattunk stb. Esküszöm, jól esett a látványos mozgás. Minden máshová kerülő bútor alakított a szoba képén. Hiúságomat legyezte volna csupán, hogy „én még bírom”? Ezek a bírások olykor következményekkel járnak. Esetemben ez nem állt. Mint írtam, jól esett elfáradni a munkában. (Besegített jócskán meglehetős, ösztövérnek, azaz szilfidnek egyáltalán nem nevezhető testtömegem.)        
Úgy látszik, spontán teszteltem magamat, milyen ma a teherbírásom?
Egyes népek öregjeit felküldik a kókuszpálmára egy 24 órás időtartamra. Ha leesik, már csak temetni kell. Ha meg jó erőben van, még bírja a következő évig.
Lehet, hogy én is bírnám egy napig fenn a fán, hacsak le nem szakadna alattam az ág.

Megvallom, belefáradtam a gerjesztett városi, utcai, épületeken belül zajló hepciáskodásokba. Mit is mondott Sir Winston Churchill? „Ha húszévesen nem vagy liberális, nincs szíved, ha negyvenévesen nem vagy konzervatív, nincs eszed.”
Tulajdonképpen hány évesek is vagyunk?
Ami manapság látszik, hogy ez se enged, az se hagyja, és most tegyük félre az érveket, hogy melyikeknek van igazuk, miféle felhatalmazással támadnak, akik támadnak, és jogosan jár-e el a másik tábor.
Megvallom,
belefáradtam a FB híreibe, de talán még inkább a tisztességestől a legmocskosabbig terjedő megfogalmazású hozzászólások olvasásába.
Belefáradtam a véget érni nem akaró elégedetlenségáradatba.
Bele a sárga mellényekbe,
bele a kődobálókba,
bele a közelgő szép ünnepet támadó esztelen megnyilvánulásokba.
Tomka Ferenc, aki pap, egyszer egy előadásában emlegette, hogy ha valami keményfejű csőlátóval, megrögzött gondolkodású atyafival találja szemben magát, egy jó ideje már kitér mindenféle vitatkozás elől. Magában, csendben imádkozik az illetőért, hogy a hiábavaló szájtépés helyett világosítsa meg az Úr, tegye helyére esztelenségét, térjen egy belső sugallat hatására a normalitás útjára.
Talán sikerült vallásos olvasóimat ráébreszteni annak a fontosságára, hogy mindennél fontosabb imádkozni azért, hogy a közös dolgainkban való munkálkodásban az egyelőre egymással fenekedő honfitársaim életében következzen be gyökeres változás, hogy érvényét veszítse a századokon áthúzódó „rossz szomszédság, török átok”, az egymással szembeni fenekedés a politikában. Veszítse érvényét a közelmúltban már idézett Szalay L.-féle rigmus: „Magyar magyart rontja. Kár. Bár több esze volna már.”
A magam részéről mindenféle érvelést be akarok fejezni, és az égiek közbenjárását kérem helyette, hogy ahol a mi erőnk már megtörik, ott lépjen az, akinek minden hatalmában áll. Irányítsa tetszése szerint sorsunkat az, akinek hatalma van megváltoztatni és a normalitás irányába terelni az ellenséges lövészárkokból támadó felek gondolkozását, cselekedeteit.
És ha azt mondod, hogy de hát… akkor a válaszom:
- Kyrie eleison, Christe eleison, Kyrie eleison.   
Jó, de hát tényleg …
- Kyrie eleison, Christe eleison, Kyrie eleison…
- Na de…
- Kyrie eleison, Christe eleison, Kyrie eleison.   
Sőt. Tudjátok mit: Ezennel kezdeményezem a magyarok egységéért folytatott nonstop imát, ameddig az értékek mentén meg nem változik a helyzet.
Benne vagytok?

Szerzetes nővér. Ismertem. Rákot diagnosztizálnak nála. Sokan imádkoznak felépüléséért. Menthetetlen. Csakugyan az. Meglátogattam. Néhány nap múlva elhunyt.
Nem hallgatta meg imáinkat az Isten?
II. János Pál pápa nagy betegen haldokolt a Vatikánban. A Szent Péter téren hatalmas embersereg imádkozik a jó pápáért. Isten magához szólítja azon a húsvét utáni szombat estén. Nem hallgatta meg az imákat?
Olvasok egy történetet a Medjugorjéról szóló könyvben.
Nő, neve Sabina. Nem vallásos. Barátnője valahogy elcipeli a kegyhelyre. Viszi magával a négyéves Federicót, agytumoros kisfiát is. Imádkoznak felette. Szentségimádáskor látja a gyermek, ahogy a pap „az aranyszínű napocskával sétálgat” a kezében. Megáll mellette, megérinti a monstranciával a pap a fejét. A gyerek érzékeli az áldást. Mamájához fordul: - Mama, nagyon furcsa ez a pap. Megégetett, ahogy hozzám ért! Mintha tűz égne a fejemben.
Utóbb az onkológiai intézetben kontroll. A radiológus vizsgálja a gyerek állapotát mutató képet. Majd megkérdezi: - Ki műtötte meg ezt a gyermeket?
- De hiszen nem műtötték meg! – így az anya.
- Asszonyom, a gyermeket valaki megműtötte, ez egészen biztos. Eltűntek a daganatok a gyerek agyából.
- De doktor úr…
Ma hat éves a gyermek… Gondtalanul él, játszik, ugrál, rosszalkodik… Megérintette őt Jézus, a fehér ostya a napocska közepéről.
Anyja utóbb kijelenti: Ekkor megértettem, hogy Jézus él.
***
Írva van, hogy az Isten jobban örül egy megtérőnek, mint kilencven kilenc „igaznak”.
Akinek tehát alig pislákol a hite, jól teszi, ha menthetetlen betegéért imádkozik. Bármennyire is hihetetlen: Vannak még csodák. Éppen megmagyarázhatatlanságuk miatt minősülnek csodának.  

„Az Isten SZERETET, akit mély szeretet kapcsolatokon keresztül ismerhetünk meg igazán. Ha hinnénk ebben, akkor letehetnénk támadó és védekező fegyvereinket és előbújhatnánk a félelem falai mögül!” (Laci atya)
Lehet, hogy a budapesti gerjesztett zavarkeltés-sorozat kapcsán fogalmazta meg két mondatát Varga püspök, mindenesetre találó. Tenyerünk mindig a félelem hatására szorul ökölbe, hogy oda csapjon, ahova úgy gondolja, hogy köll. Ám nyugodtan elernyeszthetné indulatait, kinyithatná a kezét, sőt kezet is rázhatna politikai ellenfelével, vagy a rend őreivel. De fél. A félelmet a láthatatlan gonoszság csepegteti az emberbe hamisságok útján: Két láb rossz, négy láb jó. Minden állat egyenlő, de a disznók még egyenlőbbek” Fogalmaz Orwell, az Állatfarm c. kisregény írója. A helyzet mit sem változik. Lám, a XXI. sz. sem hozott változást. Az ellenséges indulatok tovább nyugtalanítják az emberek fantáziáját.
A hatvanas években a Goldberger-gyárban dolgoztam. Itt összejött degradált értelmiségi és paraszt, iszákos és könyvszerető sokféle ember. Az író így cukkolta a tanulatlant: - Na, tudod-e, hogy melyik a nagy állat, Sz?  - Az elefánt. – Na nem. Te vagy a nagy állat, Sz.
Sz. se maradt adós a válasszal: Hülye Z, marha Z, barom Z.
Ki-ki tehetsége szerint intézte el a másikát.
A kérdés, hogy jól van-e ez így?
Felebarátunk-e a másik ember vagy fele-ellenségünk?
Ma mintha az utóbbiakra sarkosodna ma a társadalom.
Kezet kellene már egyszer fogni, és bízni abban, hogy a másik fél nem szúr kést a hátadba.
A rosszra hajló természet azonban – egyelőre – makacsul ellenáll minden efféle kísérletnek. Ebből pedig nem sül ki semmi jó. Így volt ez Káin és Ábel idejében, és így van ez ma is.
Krisztus óta tudjuk, hogy nem kellene így lennie.A mi nehéz leckénk az ellenségszeretet. Kicsit olyan ez, mint az egykor már általam emlegetett gyerekszáj. A kicsi gyerek így szól apjához: „Apuka, bokszoljunk, de te ne, csak én.” Avagy nemde így tesz az, aki az arcába sípolóra mosolyog, jóllehet személyes terébe hatol kéretlenül a kellemetlenkedni akaró.
Avagy nem ilyen a rendőrsorfal, amely tűri, ameddig tűrheti a szemtelenkedéseket, provokatív tetteket, szavakat? Avagy nem ilyen a krisztusi mondás: Ha megütik a jobb arcodat, tartsd oda a balt is.
Ám az előzőre hajaz az a további krisztusi magatartás, amikor azt mondja: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, ha meg jól, akkor miért ütsz?” (Jn 18,23)
Tényleg, miért?        
Mindenesetre a nap egyaránt süt most is jókra és gonoszokra.    

A tél első próbálkozása egy maradandónak induló havazás. Éjfél után kezdődött elmocskolódott környezetünk tisztába tétele.
A kép igen plasztikus.
A havazás szépséges látvány (különösen fűtött szobából szemlélve), mindenesetre ápol és eltakar. Feledteti a szennyet, az ápolatlanságot, a csúfot, a szégyellnivalót. Mindenféle rendetlenséget tisztára javít, leplez, mintegy spongyát használ rendezetlenségeinkre.
Jól illik ez az úrjövet lelkiségéhez.
Összeszedjük magunkat, kiegyenesítjük ferdeségeinket, el-eltévedő gondolatainkat, rosszra hajló magatartásunkat, meggyepesedett szokásainkat, és leporoljuk az életutunk során ránk tapadt úti port.
Mivel a havazás mindent beborít, mindent kitisztít, a levegőt is, jókat szippanthatunk a felfrissült, tiszta levegőből.
Nagy ajándék a hó.
Takarja az őszi vetéseket, takarója óvja őket a fagytól. Hidegsége mindenesetre ritkítja a kártevő rovarokat, tehát rendet csinál.
Hűvössége kijózanító. Segíti az összeszedettséget. Fényt hoz a rövid nappalok álmos-ólmos szürkeségébe. Előszedeti a szülőkkel a szánkókat a gyermekek örömére.
Már korábban említettem, hogy rám általában jó hatással van a havazás.
A pelyhek kavarásának, szállingózásának, pilinkézésének a látványa, a vele járó fokozott csenddel együtt békességet áraszt.
Kívánom, hogy társadalmi méretekben harapózzon el a csendre, a békességre, az közös feladataink végzésébe való egységes beleállásra való törekvés, és hagyjunk fel a szokásos ostobaságunkkal.
Még mindig aktuális (sajnos immár évszázadok óta) a Szalay-féle rigmus:      
Magyar magyart rontja. Kár.
Bár több esze volna már.     

A köd csak a tájat ülheti meg, kedélyemet nem ülheti meg. A világban (és itthon is) zajló események nem éppen lélekvidámítók, de nem ülhetik meg a kedélyünket. Az enyémet legalábbis nem. Hiszünk egy jobb világban, hiszünk abban, hogy az emberek nem fognak tömegestül kifordulni emberségükből, nem mennek le kutyába. Meg vagyunk váltva, hacsak … be nem állunk a csaholók közé. Mit is ír Angelus Silesius? „Ha Krisztus ezerszer is megszületik Betlehemben, de benned nem, te attól még örökre elveszett maradsz.” A betlehemi születésre minden évben emlékezünk.
A legvadabb Rákosi-érában is találtam olyan betlehemet, talán a Ferenceseknél, amely háttérzenével is gazdagította a látványt. A hívőket a betlehemi történés békessége töltötte el a fűtetlen templomban.
1956-ban a menekültek között akadt egy kamasz, akit a SZER tudósítója a karácsonyról faggatott, s aki a maga kamaszos módján így reflektált: „Én már nem izélek a karácsony után”. Sokáig emlegettük. Utóbb pedig (már itt a lakótelepen) egy december 20. körüli időben vonult előttem egy harsány társaság. Fiúk voltak, azzal hencegtek, hogy nekik semmit se jelent a karácsony.  Elgondolkoztam rajta. Nyilván korábban is akadt, akinek nem mondott semmit a karácsony, de legalább nem hencegett vele, hanem sajnálta.
Megértem azokat az egyedülállókat, akik magányt érnek meg ilyenkor, sajnálom is őket. De nem ők azok, akik az ünnep ellen szólnak.    
A köd(ösítés) nem hathat nyomasztólag hangulatomra, felülírja annak a jelenléte, akinek eljövetelére emlékezünk. Ez ésszel követhetetlen, mert nem racionális a történés. Csak hittel ragadható meg. Annak az irgalmas Istennek az akciója, aki nem hagyta magára az embereket, hanem felemelte magához.
Nem fogadják el sem a más valláson lévők, se az ateisták, de még Pázmány is felveti a gondolatot a csecsemő Jézusról: Megszoptassalak-e mint fiamat, vagy térden állva imádjalak, mint Istenemet? – adja a kérdést Mária ajkára. 
Jól felelni erre, mint az előzőekben utaltam rá, csak a hit fényénél lehet.
Hogy a korábbi korok érzülete mennyire más lehetett, azt jól példázza nekem Händel Messiása, annak is a 13. Pastoral Symphony  tétele. Ma is mély érzelmeket kavar bennem, ha a rövid zenekari részt meghallgatom.
Hol vagyunk ettől a bensőségességtől?   
***
PS.: Utólag értesültem róla, hogy megrendelt, ultrabalosok által végrehajtott provokációk során tegnap a parlament előtt álló rendőröket füstgránáttal dobálták, a felállított karácsonyfát úgyszintén, a gyerekeknek szánt szánkókat összeborogatták, némelyiket elégették, s azt skandálták, hogy nem kell a fa, meg azt, hogy égjenek a rendőrök is a tűzben. 
Isten bocsássa meg nekik, mert ők se tudják, hogy mit cselekednek.