Mickey webnaplója

Ma G. akadályoztatva volt,
ezért G. tartott igeliturgiát G. helyett.
G. bejött a liturgikus térbe,
de nem jött be hivatalosan,
csak gyertyát gyújtani.
Majd bejött G., de tényleg,
és nem csak úgy.
Ekkor felálltunk.
G. kijelentette,
hogy ma G.-ért ajánlja fel a liturgiát.   

Én akartam fotót készíteni
két kiszemelt témáról,
de nem tettem,
mert nem tehettem titkon.
Amúgy meg nem akartam.
Nem vagyok én fotós,
csak fotózom.
Mivel nem kaphattam le azokat, amiket akartam,
lekaptam azokat, amiket nem akartam.
Azért – remélem – jók lettek.  

Ma érdekes kijelentéssel szembesültünk a templomban. A perikópából két mondatot hozok ide. „Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával. Az embernek a tulajdon családja lesz az ellensége” stb…  (Mt 10,35-36)
Elgondolkoztató kijelentés, csaknem megbotránkoztató. Hihetőleg nem pontos a feljegyzés. De az is lehet, hogy az arám nyelv nem túlságosan hajlékony. Ti. Jézus eljövetelének egyik következménye, hogy minden kor minden közössége meghasonlik egy kicsit, mert spiritualitásuk különféle tempóban változik. Ezt még sokféleképpen megfogalmazhatnám, de legyen elég ez. Viszont a megértését segítheti, ha leírom:
Egy tanár anélkül ítél egy feleletet, hogy ismerné a tanuló felkészülésének a körülményeit. Ez aztán nemritkán feszültségek forrása.
Gondolhatunk családtagjaink eltérő szokásaira, rutinjaira. Hogyan nézünk ezekre, és a többiek hogyan reflektálnak a sajátunkra?
Gondolhatunk arra, hogy egy 160-as IQ-jú ember gondolatait hányan értik meg. A többiek meg furcsálkodnak… és akkor még finom voltam.
Gondolhatunk arra, hogy Einstein fizikai tételeit hányan értették meg?
Végül gondolnunk kell arra is, hogy Jézus tökéletes szeretetét hányan voltak képesek felfogni, uram bocsá’ magukévá tenni…
Nem is gondolkodom tovább.
***
Hollandiából jött a hír, hogy az őslakosoknak fel is út, le is út, ha nem tetszik nekik a bevándorlók léte. Honnan ismerik ezek az urak (és hölgyek) a magyar népdalt – miszerint:
Nem, nem, nem, nem, nem, nem, / Nem megyünk mi innen el, / Míg a gazda, házi gazda / furkósbottal ki nem ver. // Ha nem tetszik a gazdának, / hogy mi itten mulatunk. / Szedje fel a sátorfáját, / de mi itten maradunk. /
Tanulságos. Nemde?
Dede.
***
Tegnap véget ért a foci VB. Győztek a franciák, mert szerencséjük volt, vesztettek(?) a horvátok, akik végig teljesítettek. Ki tudja, melyik csapat szurkolótábora volt nagyobb: a franciáké az afrikai érdekeltségben élőkkel együtt, vagy a horvátoké, amely nép közel áll azokhoz, akik a monarchia területén éltek, élünk.
Nekem nyerő-nyerő volt a játék.
Franciáknál él egyik lányunk családostul.
Viszont a Gyorgyovich nevet se tagadhatom le (a horvátok így írnák: Ɖorđević).  
Tehát győztünk!!!

A Királyi úton c. könyvet olvasom, benne sok érzékletes képpel, amelyek azt hitelesítik, hogy a kereszt botránya csak hittel appercipiálható, csak a hit ajándéka révén fogható fel, fogadható el. Aki hisz, nem eszmefuttatásokra specializálódik, hanem a Messiás személyében hisz, vele kíván valamiképpen kapcsolatba kerülni. Ez a tudomány elől elzárt terület, amely ezért balgaságnak tekint mindent, ami a hit fogalomkörébe tartozik. Eddig húsz olyan képet, értelmezést találtam a könyvben, amelyek kifejezetten megosztásra kínálkoznak, de meglehetősen terjedelmes idézetekkel kellene operálnom. Ide csak egyet hozok. A krisztuskereső pap Jeruzsálemben egy éjszakát tölt virrasztásban azon a helyen, ahová Jézust bezárták „egy tomboló törvényszéki ülés után, várva a reggelt, amikor majd Pilátus elé viszik.” Ez a hely az egyik jeruzsálemi templom alatti egy méteres átmérőjű nyílás, amelyen leeresztették a halálra ítéltet a sziklába vájt, földalatti börtönbe. Frans Forthuis ezt írja: „A földalatti csöndben ezeket a szavakat együtt imádkoztam az Úrral. Ő ezt mondta: »Nem a kőbörtön a legrosszabb, hanem a kőszív«.”
Nekem meg egy további kép jutott eszembe: Adva a nap és adva a szív, adva kétféle műanyag, a fenolgyanták és a hőre lágyulók. A fenolgyanták (bakelit) hőre keményedő műanyagok, a polimerek (pvc, poliészter, poliamid, polisztirol stb.) meg hőre lágyulók. A hogy a nap a műanyagokat melegítve egyik felük megkeményedik, másik felük lágyabbá lesz, ugyanúgy a Felkent (Krisztus) egyformán melegíti a különféle szíveket, mégis az egyik megkeményedik, a másik meg puha, érzékeny, elfogadó és nyitott lesz. Az ószövetségben számos helyen elhangzik: „Népem, ne légy keményszívű”, „ne legyetek keményszívűek”.
A zsoltáros válasza máig visszhangzik szerte a világban: „Bárcsak hallgatnátok az Isten szavára.”
Bárcsak hallgatnánk…
***
Ma hajtós napom van. Vízhajtós. Utánadobom a Kaldyumot, mert – mint a nefrológus vagy öt éve megmondta – „a Furosemid megzabálja a káliumot”. Hát utánadobtam. 
***
Ma hajtós napja lesz a VB-döntőben összecsapó franciáknak és horvátoknak is. Nagy buli ez a sportesemény. És erősen pénzcentrumú. Mondják, hogy Cola-reklámbevétel nélkül nem menne. Az is ismert, hogy hatalmas hasznot hoznak a tömegméretekben eladott mezek, zászlók, tudom is én, hogy mik… Párhuzamosan nagy veszteségek keletkeznek a nemzeti tizenegyek kiesése után, merthogy erősen megcsappan a kereslet a drukkolói vacakok iránt, és nem nézik a reklámokat se az érdektelenek.
Kísértetiesen igaz: Panem et circenses.
***
Túl vagyok egy nagy-nagy melón. 
Bennem landolt egy nagy melon.

’Lehettem volna oktató, s nem ily töltőtoll koptató szegény legény’ – sóhajt fel a harminckét éves József Attila. Tegnap azon tűnődtem, immár nem először, hogy
lehettem volna fotós, netán fotóművész, ha idejekorán beleásom magamat a fotózás rejtelmeibe. Szemem lett volna hozzá.
Lehettem volna képzőművész, mert fantáziámból telt volna rá.
Lehettem volna irodalmár, ha nagyobb önérzettel és nagyobb vehemenciával feszülök az írásnak,
még tán költő is lehettem volna.
Lehettem volna humorista is, legalábbis ami az írásaimból itt-ott megcsillan.
De nem lettem.
És mi lett belőled? – kérdezhetnék az unokák.
Hát nagypapa – válaszolnám lakonikusan, mint ahogy az megfelel a valóságnak.
És mi lett belőled? – kérdezhetnék az egykori munkatársak.
Nyugdíjas – válaszolnám lakonikusan, ami szintén megfelel a valóságnak.
Két tanárom és egy orvos gondolatait írom le, talán ismételten. Az egyik azt mondta, hogy az énekkar minden nehézség nélkül rá tud állni a crescendóra, hogy ti. egyre hangosabba fújja a magáét. De a decrescendo nem jön magától. Gyerekek, azt meg kell csinálni – vélekedett.
Így valahogy vagyunk az évek előrehaladtával. Az elhalkulás nehezünkre esik.
Az orvos pedig figyelmeztette 70 éves korában jajgató páciensét, hogy nyolcvanévesen nosztalgiázva fog visszaemlékezni a tíz évvel korábbi állapotára, amikor csak háromféle fájdalmat hordozott magában.
Alighanem igaza volt.
Másik tanárunk egy-egy gyengére sikerült feleletet így jutalmazott: „Hű, de ökör! Tűnj el nyom nélkül!” S mi eltűntünk nyom nélkül (talán nem adott jegyet, s mi tényleg nyom nélkül semmisülhettünk meg). Utóbbi mondás, ha lehet, még igazabb a korosodó emberre. Bár lelkünk mélyén kívánjuk, hogy nyomot hagyjunk magunk után, ez nem fog sikerülni, legfeljebb ideig-óráig.
A fáraó nyomot hagyott maga után, de az százezrek életébe került.
Napóleon nyomot hagyott maga után, de az emberek tízezreinek életébe került.
Ilyen áron nem kívánnék nyomot hagyni magam után.
Hogy ki után mi marad, azt jól jellemzi a hagyatékok rendezése. Többségben szemétre kerül minden, ami az elhunyt után marad.
Nem véletlen Jézus figyelmeztetése: „Ne gyűjtsetek magatoknak kincset a földön, ahol moly rágja és rozsda marja, s ahol betörnek és ellopják a tolvajok! A mennyben gyűjtsetek kincset, ahol nem rágja moly és nem marja rozsda, s ahol nem törnek be, és nem lopják el a tolvajok! Ahol a kincsed, ott a szíved is (Mt 6,19)”.
Utóbb minden embernek el kell jutnia addig, hogy ennek igazságát belássa.
***
Tegnap jutott eszembe:
Addig-addig mondogatták egymásnak: Édesem, így – édesem, úgy … mígnem kettes típusú cukorbetegek lettek.

Adva a való világ (no, nem az), hanem amiben élünk. Soha nem volt ilyen jó dolgunk… Soha nem volt? Mindenesetre kifogásolható az a tempó, aminek részesei vagyunk.
Ha valaki nem hiszi, számítsa ki ökológiai lábnyomát, és ha többet kap egynél (ezt biztosra veheti), akkor kicsit szálljon magába. Én is ezzel próbálkozom.
A szakadatlan fejlődés nem megy.
Rohanásunkat ideje volna éppen ideje megfékezni. Éppen ideje megtalálni azokat a módokat, amelyek lehetővé teszik, hogy fellélegezzen ez a föld. Nincs módomban megállítani a pet-palackok zabolátlan terjedését, nincs módom megállítani az ingatlanpiac őrült árfelhajtását, nincs módom megállítani a lassú és megállíthatatlannak tűnő inflációt (pedig úgy vélem, hogy köze van az öngerjesztő rohanáshoz). Nincs módom arra se, hogy megfékezzem azokat a kutatásokat, amelyek következtében embermilliárdok dobják el meglévő technikai eszközeiket, hogy még jobbal cseréljék le.
Egyvalamire azonban módom van. Önmérsékletre.
Nem állítom, hogy azonnal beáll ökológiai lábnyomom 1-re, de törekszem rá, hogy megközelítse. Hogyan képzelhető el különben a jövőbeli következmények (klímaváltozás, szeméthegyek, megszorítások és az állandósuló népvándorlás) elviselése? Hogyan, ha egyfelől a pénzhajszolásba kergetett tömegek, másfelől a láthatatlan pénzszivattyúsok kettőse vívja nem szűnő harcát.
Tolakodunk a továbbjutásért, mint sertések a vágóhídon. Nem tudják, hogy halálukat siettetik. 
Nem kellene végre osztozkodni, nem kellene végre egymás igényeire figyelni? Nem kellene…
DE.

Első reakcióm: Ilyen eddig sose volt. Győztünk!!!
Gyorgyovich üdvözli a horvát csapatot!
Sorolom őket a mellékjelek nélkülözésével:
Modric
Mandzukic
Rakitic
Perisic
Kovacic
Subacic
Rebic
Brozovic
Kramaric
Kalinic
Livakovic
Pibaric
Brodaric
Strinic és a többi nyolc csapattag.
Nem gondoltam, hogy győzelmük reális esély, de reméltem. Mégiscsak rokonok.
Statisztika:   H/E
Lövés          22/11
kapura          7/2
Labda birt. 56/44%
Passz         590/496
Pontosság  80/76%
szabálytalan 23/14
sárgalap          2/1
les                    1/3
szöglet             8/4
Gólok               2/1
Második reakcióm: Mondják, hogy a meccs alatt gyerekek imádkoztak a templomban a horvát győzelemért. Úgy látszik, a vallásos érzület ebben az esetben hatásos támogatásnak bizonyult. Fotó mutatja azt is, hogy szövetségi kapitányuk a meccs alatt rózsafüzérezik.  
(Emlékszem a dél-afrikai VB-re, ahol a woodoo-átkok nem befolyásolták a végeredményt.)   

Ha valaki minden tizennégy napból kettőt kórházban tölt, hospitalizálódik. Már nem érdekli, ha megszúrják, már nem figyel, amikor a nagyviziten róla pusmognak, már csak egy vágya van: innen mielőbb haza.  Mert pl.:
A mozgásukban sokszor korlátozott emberek közös toilette-je óhatatlanul bűzt áraszt. A pácienseket sem a barátaiból verbuválja össze, aki bevonul kezelésre. Egyik nővér fejbe lövi lázmérővel, egy másik éjszakára alvós pirulákat kínál, reggel az újságos mindenkinek a bors c. lapot kínálja. Az egyik társ mennydörgésszerűen harákol az éjszaka legváratlanabb időpontjaiban, a másik mesél akkor is, ha szeretnéd hallgatni, és akkor is ha nem. Az egyiket kiviszi a huzat, a másik megdöglik az áporodott levegőtől. Az egyik kifogásolja, hogy miért ujjbegyéből vesznek tűvel mintát vércukor-méréshez, a másik nincs megelégedve a kajával.
Jönnek az orvostanhallgatók vérnyomást mérni. Nekem 125-öt mér. Mondom neki, hogy otthonra nekem is ilyen mérő kell, ami mindig 125-öt mutat. Mire másikuk: Írd rá filctollal, akkor mindig azt fogja mutatni.
Sokat lehetne mesélni a betegekről, a különféle ápolónőkről és a még különfélébb orvosokról. De hát a személyiségi jogok... 
Bemegyek, és a szokott két ember ott fekszik a helyén. Mire másodjára megyek, egyik sincs ott. Haza mentek? Elhunytak? Ki tudja. Kérdezni se akarom. Minek.
Itt abba is hagyom a bennem felgyülemlett hatások ismertetését. Inkább álljon itt néhány vicc, amiket most olvastam emailben.
- Epémben kő, vesémben homok, csigolyám meszes. Elkezdek építkezni.
- Gyerekkorodban mindig Hófehérke szerettél volna lenni. Álmod aztán valóra vált: Egy csomó törpére kell mosni, főzni, takarítani, akik estére úgy néznek ki, mintha egész nap bányásztak volna. Gyereked néha Tudor, néha Vidor, az óvodában meg a kis Szendi. Amikor megfázik, Hapci. Ha ezredszerre ért meg valamit, Kuka. Így estére Morgónak érzed magad, és néha délelőtt 10-kor már este van, és mire a szőke herceg hazaér, már kidögölve fekszel, mint a Szundi, úgy hogy csak egy csókra futja erődből.
Ugye, hogy tündérmese az életed?
- Olyan tré napom volt, hogy amikor egy hajléktalan meglátott, adott egy cigit és egy százast.
- Viszont… amikor már a lejmoló sem tudja, mit beszél, így szól: Főnök, van egy cigid, buszjegyre kellene.  
- Nem szeretném, ha engem egy gépnek kellene életben tartania. - Igen, akkor mi a helyzet a kávéfőzővel? - Pofád befogd!
- Pincér: Felvehetem a vacsorarendelést, uram? Úr: Mielőtt felvenné, megmondaná, hogy itt hogy készítik elő a csirkét? Pincér: Semmi különös, uram. Szimplán megmondjuk neki, ma este meg fogsz halni.
- Pincér: Uram, felakaszthatom a kabátját? Úr: Tőlem akár főbe is lőheti.
- Az idő pénz – vélekedett a pincér és a dátumot gondosan hozzáadta a számlához.
- Mit parancsol uraságod? Úr: teknősbékalevest. Pincér: Evett ön már valaha teknősbékalevest? Úr: Nem. Pincér: Akkor van.
- A vendéglős rászól az új szakácsra: Azt mondja, hogy a francia idegenlégióban volt szakács? Igen, és kétszer megsebesültem.  Maga mázlista: Csoda, hogy meg nem ölték.

Az ott töltött idő benyomásairól hosszasan lehetne írni, de ide most csak három rövid epizódot hozok.
A légy
Valaha láttam a díjnyertes magyar rajzfilmet, amely ezt a címet viselte. Tegnap láttam egy legyet, és annak cikázásait. Vagy látta ez a légy a filmet, vagy egyik őse szerepelt a rajzfilmben modellként. Pontosan ugyanazokat az éles kanyarodásokat tette, jószerével kiszámíthatatlan húzásokkal. Olykor eltűnt a szemem elől, hogy megint előjöjjön, és tovább tesztelje látásomat. Sokkal nehezebb mozgását követni, mint amikor az orvos tesztel mutatóujját jobbra-balra, majd föl meg le mozgatva, s arra kérve páciensét, hogy kövesse szemével a mozgást.
A légy időnként elfáradt, és a faágnak kinevezett fakarnison függőlegesen megtapadva tisztogatta lábával a szárnyát. Rövid pihenést követően újra kezdte örökös mozgását, villanásokat, közel a mennyezethez. Nem értette, hogy felfelé nincs tovább, jóllehet világosságot lát. Neki-nekicikkant hát a plafonnak, attól is lett koszos-poros, és ismételten azt pucolta le magáról a karnison megtelepedve. Nem tudta, hogy a karnis már nem a természet része, ezért (vagy másért, ezen vitatkozzanak a légy-pszichológusok) mindig oda tért vissza. Azt sem tudta, hogy kitörési kísérletei rendre meghiúsulnak, mindenesetre nem ismerte fel igazi hazáját. Egyszer aztán alighanem megszédült egy falnak ütközéskor, mert irányt változtatva a korábbiakhoz képest kihussant a híg levegőégbe. Önfeledten-boldogan fürdött meg a légben, a váratlan szabadsággal élve, a természetes hazájában.  Jobban járt, mint filmbeli társa, amely egy tompa puffanást követően megszűnt zizegni-zúgni, mozogni-élni.
A karnis akasztói
A fémakasztókból harminckettőt számoltam meg. Jééé, 32, mint a magyar kártyák száma. Nos igen. A lapok variációi adják a játékot, és a szabály szerint nyer vagy veszít az ember. Nemde éppen olyan kényszerpálya amaz, mint az akasztók-csúszkák útja a sínen. Húzhatom jobbra, húzhatom balra. Átengedik a fényt a jóvoltukból elhúzott függönyök, vagy éppen szűrik. A kártya is ilyen öncélú. A nyerek-vesztek örökös körforgása. Előbb-utóbb dögunalmas minden pasziánsz.
Fekszem az ágyon
Kórházi ágyon természetesen. Ahogy fekszem, az nem egészen természetes. Bal karom preparálva, „hozzábilincselve” a kemóhoz. Jobb karom szabad, azt a fejem fölé helyezem. Ekkor beugrik egy kép. Michelangelo Krisztusa a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóján, az Utolsó ítéleten éppen ebben a pózban leledzik. Ugye szemetek előtt megjelent az impozáns ábrázolás: A feltámadt Krisztus izmos jobb karja a feje fölött, balja pedig ezzel ellentétben: a teste előtt nem egészen kinyújtva. Korpulens, izmos testét valamelyest lepel fedi. Nem akarok semmiféle jelentőséget tulajdonítani ennek az egybeesésnek, csak jelzem, mert ezt a hasonlóságot éltem meg.
A freskó azt „énekli”, hogy Christus, vincit, Christus regnat, Christus imperat (győz, uralkodik és parancsol).   

Eddig nem foglalkoztatott, hogy utánanézzek annak, kik tartoznak az Y-generációhoz. Ám egyik fotómhoz vakmerően odabiggyesztettem címül. Hát megnéztem, hogy a szociológusok (meglehetősen önkényes) felosztása miként határozza meg a korosztályokat.
Magam és feleségem a Baby-boom korosztály tagjai vagyunk, mert 1940 és 1960 között születtünk. Mi vagyunk a PRÓFÉTÁK.
A következő az X-generáció, amelynek tagjai 1961 é 1980 között születtek: Ők NOMÁDOK.
Azután jönnek az Y-generációhoz tartozók, az 1981 és 2000 köztiek: Ők a HŐSÖK.
A Z- generációhoz tartozók 2001 és 2010 közöttiek. Ők a MŰVÉSZEK.
A szociológusok nem estek kétségbe attól, hogy 2010 után is születtek emberek, őket ALFÁK-nak nevezik.
A generációkat némiképpen a kibertérhez való hozzáállásukkal jelzik, szemben a hagyomány kedvelőivel. Megemlítik még fontos tényezőként az 1968-as diáklázadást. Lehet, hogy Nyugaton ennek óriási hatása volt. Nálunk csillapította a szocialista nagyfal, a vasfüggöny, amely csak töredékeket engedett ki meg be az ideológiai áramlatokból, divatokból.
***
A híradóműsorokban naponta igen sok kiküldött tudósítót szólaltatnak meg. De időbe telik, ameddig a kérdés az űrön keresztül elérkezik a tudósítóhoz, majd az figyelve a kérdésre, megformálja magában a választ, s közben jó tíz másodperc is eltelik. Olykor még több. Addig süket a csend a stúdióban. Szerintem gördülékenyebb volna az adás, ha a csendben néhány értelmező szóval kiegészítené a műsorvezető a feltett kérdést, és amint bejelentkezik a hívott fél, átadja neki a szót.  
 

Vénülő fejjel nézem, meg nem nézem a foci-VB-t. Hol unatkozom, hol lelkesülök, olykor még egyik-másik csapathoz vonzódom is (minden érdek nélkül). Hol végignézem a küzdelmeket, hol – talán még észszerűbben – csak a kétperces összefoglalókat. Általános tapasztalatom az, hogy felgyorsult a játék, ami önmagában tán nem is baj. Minőségi kondícióval állnak fel a csapattagok. Képesek ezekre a meccsenkénti tízkilométeres futásokra. Ami zavar, az, hogy fiatalkorom meccseihez képest durvult a játékstílus. Nem emlékszem a régi időkből arra, ami most mindennapos: huzigálják, le is tépik egymásról a mezt, karjaikkal próbálnak úgy manőverezni, hogy megállítsák az ellenfél játékosát, s úgy, hogy lehetőleg ne látsszon. Minden perces a színészkedés: az ártatlanság kifejezése, másfelől az ellenkezője, hogy akkora támadás érte a játékost, hogy alig elviselhető. Ráutaló hazugság ez, amit gondolom, a minden áron győzni akarás gerjeszt, szemben a Fair Play játékstílussal. Sokáig lehetne boncolgatni az előfordulás okát. Magam azt vélem, hogy a pénz rontja meg a játékot. Le kell taglózni mindenkit, aki a hatalmas summától el akar választani. Egyszer olvastam a régi idők olimpiai győzteseiről, akik az érmen kívül alig vagy éppen semmit sem kaptak. Most egészen más a helyzet.
De hogy pozitívat is írjak, megemlítek két játékost, akikről a FB-on olvastam.
Az egyik a potugál Ronaldo, aki hatalmas pénzt keres, de harmadrészét annak, amit az argentin Messi kap. Ronaldo sokféle jó ügyet támogat, szintén hatalmas pénzekkel, és adócsalása is nagy összegű. Itt van valami kovászos, mert azzal vádolja a Real Madridot, hogy magára hagyták e problémájával.
A másik a spanyol Iniesta, aki szintén világklasszis. Láttam róla egy képet: Fiatalkorában ajándékot vitt II. János Pálnak. Azt írja róla valaki, hogy egyszer meglátogatta otthonában, amely inkább kápolnára hajazott. Sok szent szobrocskáját helyezte el a szobákban. Hatalmas szabálytalanságot nem láttam e két játékostól. Húznak tehetségük szerint.
Ami viszont feltűnik, a videóbejátszások rendszere, amit azonnal megnéz a bíró, ha felméri, hogy valós szüksége van erre a segítségre. A másik a gólvonalvideó. Kétes esetben objektív döntést szolgáltat afelől, gól született-e, avagy sem. Azért óhatatlan eszembe jut: az általános bizalomfogyatkozás kényszeríti az intézményeket (a VB-t) is ezekre a beruházásokra.