Mickey webnaplója

Az úgy volt, hogy
vártam az indulást
vártam a Hévre
vártam a Combinóra
vártam a buszra
vártam a betegfelvételen
vártam a liftre
vártam az osztályos orvosra
vártam a kórteremre
vártam, hogy leszedje valaki a vért
vártam a kanülre (branülre)
vártam a lötty 40 óra alatti lecsepegésére
vártam a kanül (vagy branül) eltávolítására éjfél után fél kettőkor
vártam, hogy hajnal legyen     
vártam a zárójelentésre
vártam a liftre
vártam a buszra
vártam a combinóra
vártam a HÉV-re
vártam, hogy hazaérjek
vártam, hogy lesz-e valami nyalánkság (volt)
vártam, hogy mielőbb lezuhanyozzak.
Most várhatom a következő kezelést.
Mert (a Gumiarábikum nótájára)
Megvolt az ötödik, megvolt az ötödik, megvolt az ötödik, megvolt az ő—tő–dik
Gumiar-ábikum, gumia-rábikum… etc.
Most jőn a hatodik, most jön a hatodik…
***
Az úgy volt, hogy a beteg J. nevezzük Jeromosnak a múltkoriban a beteglátogatótól azt kérte, hogy küldjön neki egy lelkészt, mert gyerekkorában kimaradt életéből az istenhit mint olyan és egyáltalán. Kért és kapott is egy valakit, aki hiába próbálkozott vele, hogy az ésszel felfogható valóságon felül-kívül van egy másik is, amit képtelenség ésszel befogni. J. nem fogadta el ezeket a „dajkameséket”. Az élet (a halál?) úgy hozta, hogy J.-t operálni tervezték. Ám – mint hírlik – a kitűzött nap előtt kettővel J. elhunyt (RIP). Elgondolom, hogy az időből és a világból kiesve, felesve, túlesve sokkal többet tud az ésszel fel nem fogható valóságról, mint az, aki javasolta neki, hogy fogadja el, hogy létezik csak hittel megragadható lét.
Persze lehet erre azt mondani, hogy J. nem tudott meg semmit, merthogy maga is humusszá lett.
Én ezt másképpen gondolom.     

Konrad Lorenz etológus a vadludak viselkedését is megfigyelte. Azt tapasztalta, hogy ha a tekintélyes lúd felszáll és keringeni kezd, felkerekedik az egész csapat, és aszerint cselekedik, ahogyan a vezér. Ha elrepül, vele repülnek, ha kering, vele keringélnek, ha visszaszáll, a többiek is leszállnak.
A követési effektus az emberre is jellemző, de még mennyire. Elég, ha arra gondolunk, hogy a gyerek mennyire követi szülei magatartását, vagy, mennyire utánozza idősebb testvéreit.
Óhatatlanul ez jutott eszembe misén. Minden eklézsiának megvan a maga liturgikus szokásrendje. Nálunk az a rend, hogy az orgonálások alatt leülünk. A vendégpapé más. Ő tehát állt az ordinárium (Kyrie, Gloria) alatt.
No már most.
A sokaság, a hívek kezdtek volna leülni, ahogyan nálunk szokás. Ám látták, hogy a pap áll, ahogy náluk szokás, így nem merték követni saját szokásunkat. Valószínűsítem, hogy ha időben leültem volna, mindenki leült volna. Ám egy másodpercet késtem. Így egymagam ültem végig a két orgonált részt. A többiek azt gondoltak, amit akartak (öreg már szegény, dacoló természetű, aki fittyet hány a többség véleményének, tudom is én, mit). Mindenesetre álltak, mert a „vezér” is állt.    
***
A lehűlés megérkezett. Ahogy másnak feltűnt, úgy nekem is, hogy idén a fél nyár gyilkos kánikulai meleg nélkül telt el. Bizakodással tekinthetünk a második felére, még akkor is, ha újra forróságot jósolnak a meteorológusok.
Ahhoz képest, hogy az északi sark közelében +30 fokot mértek, ahhoz képest, hogy Norvégia és Svédország hőségtől szenved, Japánban sorra hőgutát kapnak az emberek, Kínában és a világ számos más helyén árvizek tombolnak, kifejezetten szerencséseknek mondhatjuk magunkat. Hála Istennek itt viszonylag moderált zuhék esnek – mondom én, miközben sajnálom azokat a nemzeteket, akik az időjárás szeszélyeitől oly sokat szenvednek.     
Hamis etimológia
Számszára Indiában a körforgást jelentő szó. Vannak, akik komolyan gondolják, hogy a világon minden és mindenki magyar, és minden magyarul van, csak eltorzult formában.  Pl. Az Ararát hegység neve is az. Világos. Mikor Noé hozzá közelített, arra rátalált a kikötéshez alkalmas helyre. No, de félre a komolyságot.
A számszára aztán igazán magyar szó. A szám szára nem lehet más, mint a pipa. Úgy lóg kifele a szám sarkából, mintha hozzám tartozna. A mai fiatalság szája szára ezzel szemben a szívószál. Roppant egészségtelen és egyszer használatos anyag, igen sokáig szennyezi a földet, mert nem hajlandó elbomlani.
***
Kedveseim megírták, hogy az Égei-tengeren szolgálnak matrózként, mert lemondások miatt kerestek „cover” embereket, beugrókat, akik megmentik a sétahajózók akcióját. Ezzel kapcsolatban merült fel bennem, hogy előbb behajóztak, majd kihajóztak.
A behajózáson azt értem, hogy odamentek, megkeresték a hajót, és becuccoltak a kajütjükbe. A kihajózást jószerével a szél végezte el, ők pedig élvezték a kihajózás történését. Kihajóztak a lídó oltalma alól a nyílt tengerre.
Jó szelet nekik!

Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? – skandálja Kölcsey. Kérdése a levegőben kóvályog. Nem tudom, mit ér. Mindenesetre a múlt azért érdekes, mert az már a mienk. Az már megvolt, annak egyszer már részesei voltunk. Rá emlékezni talán éltet is.
Valamit kerestem a korábbi fotók között, és átlapoztam a virtuális albumok közül a 2011-est. Hogy mi minden történt akkor, hogy miféle témák fogtak meg engem, hogy unokáink miket csináltak, hogy néztek ki, hogy magunk is mennyivel virgoncabbak voltunk… Lehet, hogy a múlt nem tesz hozzá konkrét történéseket jelenünkhöz, de vigaszunkra szolgál, egyfajta idill érzetét táplálja bennünk. Amikor az ember jó évtized óta nyugdíjas, óhatatlanul leegyszerűsített képletek szerint él. Sokunkat életben tart – ameddig életben tart – az orvoslás és a gyógyszeripar.
Életminőségünk azért változik – hogy finoman fogalmazzak. Szinte naponta találkozunk betegségükről beszámoló kortársakkal. Kinek a csontjai kopnak el, kinek az ízületei mondják fel a szolgálatot, ki kezdődő alzheimeres. Mindenképpen a hanyatlás időszaka ez, ha kapálódzunk ellene, ha nem. Ma egyik ismerősünk elmondta, hogy mindketten milyen jól nézünk ki. Igazán örültünk neki, persze magamban tartottam a hírt, hogy rendszeresen kemó-kezelésre járok. Inkább azt válaszoltam neki, hogy ő is igazán jól néz ki.
A jövő…
Elgondoltam a múlt képeit nézegetve, hogy akkor még nem számoltam azzal, hogy miféle eü.-i problémákkal kell szembenéznem a jövőben. Igaz, hogy ötven évig nem feküdtem kórházban, igaz, hogy nem volt műtétem a mandulaeltávolításon kívül, de sejtelmem se volt róla, hogy milyen gyökeresen meg fog változni ez a gyakorlat. Már nem számolom, hányszor feküdtem be ezért vagy azért kórházba. Inkább örülök minden itthon töltött napnak. A kemó két nap és két éjszakát igényel. Már befekvésem percében az foglalkoztat, hogy mikor tűzök haza.
Magamra ismerek az ócska viccben: A kopasz katona dilisnek mutatja magát. Mániája, hogy minden papírfecnit felszed a földről, megvizsgálja, és azt mondja: Ez nem az. Megunják felettesei, és kivizsgáltatják, melynek eredményeként leszerelik. Megy boldogan hazafelé a leszerelési papírral a kezében, lobogtatja a lapot és bekiabál a drótkerítésen bakatársainak: Ez az. Ez az!
Nekem a harmadik nap reggele ilyen. Az az a pillanat, amire 48 órán át vártam.          

Arra gondolok, hogy ha azt mondom, az osztályterem olajos padlója, akkor mindenkiben megképződik-felidéződik az a jellegzetes szag, ami a csúszós olajos hajópadlóból áradt.
Ilyenek még
az öngyújtó benzinszaga
a kék nárcisz kölni illata
a tornacsukák gumiszaga
a biciklilánc olajszaga
a petróleumfőző jellegzetes szaga
a háztartási bolt szaga
a textilboltok végáruinak szaga
a tejcsarnok szaga
a pékség friss kenyér illata
a 4711 kölni illata
a herbáriumokból feltörő préseltnövény-illat
a forró enyv szaga
a hidegenyv szaga
a Mühlpick halenyv szaga
a mosókonyhák obligát szaga
a padláson szárított ruha füstszaga
a Bagarol, a Verseny cipőpaszta, Radion mosópor szaga
a Trabant kékes bűze
a biciklikerék gumiszaga
és most elharapom egy blődlivel:
a Fortsyte-saga.
***
Carelli Gábor könyvében olvasom: »A Lucia címszerepét Gyurkovics Mária, a kiváló koloratúra énekelte… én Edgar szerepét olaszul tanultam és énekeltem, és a szokásokhoz híven Budapesten, mint vendég az olasz eredetiben énekelhettem, míg mindenki más a magyar fordítást használta. …első belépőmben a hosszú recitatívót Luciához énekelem, elmondom neki, hogy búcsúzni jöttem, mert nemsokára elhagyom ezeket a partokat: „dalle patrie sponde lunghi sarò”. Az olasz szöveg szerint Lucia Edgarra néz és olaszul kérdi: „Che dici?” (Mit mondasz?) Gyurkovics Mária kérdően rám függesztette szemét, és az olaszul elhangzó recitativo után tiszta magyarsággal azt kérdezte? „Mit mondasz?” … Soha nem számítottunk arra az óriási nevetésre, amibe a közönség kitört. Azon hahotáztak, hogy persze, hogy nem érti Lucia, amit Edgar mond, hisz olaszul beszélt hozzá.«   

Nyáron nyaralunk,
ősszel őszülünk,
télen áttelelünk,
de mit csinálunk tavasszal?
Kikeletkor kikelünk?
Esetleg.
***
Szörnyű ez az internetes nyilvánosság. Az ember közzéteszi örömét, hogy tudniillik nyaral, mire a FB-hiénák már be is törtek a lakásába. Legalábbis erről szóló híreket olvastam. Ezek után muszáj világgá kürtölnöm, hogy mi sose nyaraltunk, most se nyaralunk és a jövőben sem kívánunk nyaralni. Hűségesen vigyázzuk lakásunkat, és jaj, annak, aki mégis megpróbál betörni hozzánk. Volt már rá precedens. Úgy járt, mint a brémai muzsikusok áldozata. Menekült hanyatt-homlok.
Jut eszembe egy anekdota, mely Balzac nevéhez fűződik. Éjszaka az író nyitott ablaknál aludt, amikor is az történt, hogy megjelent az ablaknyílásban egy betörő. Balzac felébredt, és a jelenetet látva felnevetett. Meghökkent a betörő az író szavain, aki kb. ezt mondta: Uram, maga ott keres értékeket az éjjeli sötétben, ahol én világos nappal sem találok.
***    
Kerestem egy totálkáros busz képet a neten, de nem sikerült a FB-ra másolnom. Pedig úgy megjegyeztem volna a kép alatt: ROM-BUSZ. Talán más megteszi helyettem.
***
Érdemes a FB-on szörfözni? Ma ráakadtam egy tekintélyes hosszúságú felsorolásra, amely kimutatja, hogy az általunk elfogyasztott élelmiszereknek miféle egészségkárosító hatása van. Azt javasolja, hogy mindent együnk, de mértékkel. Pl. egy tonna tonhal elfogyasztása roppant egészségkárosító.  
***
Carelli Gábor könyvét olvasom. Mikor megláttam a könyvmegállóban, az ő hangja visszhangzott fülemben. Visszaemlékeztem egykori rádióadásokra, amelyekben érdekesen mesélt a vele operaénekesként történt eseményekről. (Utam a Metropolitanbe.)

A zen egyik sarokpontja a lyuk, a semmi, az űr, a nihil, a hiány. Az én világképem közepe ezzel ellentétben a minden, a sok, a tele, a létező, a jelenlevő. Mindez azért jut eszembe, mert reggel a mobilom egy téves mozdulat következtében elkattant, és készített egy képet az általa letakart dolgozóasztalom lapjáról. Így hát van egy fotóm, amely teljesen fekete. A kép nem üres. Tele van feketével. Ha M. Rothko képei a vászonra negyven rétegben vitt olajfesték egyszínűsége miatt híresek, ez a teljesen fekete fotó is alkalmas arra, hogy elárverezzem. Amolyan fregoli kép, ami lehet akármi, amit tetszik akarni. Azt a címet nem adhatom neki, hogy Fekete, mert azt mindenki látja, és különben is teljes fantáziátlanságomról árulkodna. Próbálkozom hát egyebekkel:
Monokróm felület
Kialudt a bányászlámpa 
Szőnyegevő sötétség (Weöres Sándor)
Tojáséj (Weöres Sándor)
Borús éjszaka
A világ kezdete előtt
Látomás alvómaszk alatt
Éjjeli villámlás után
Infra-fény
Gyertyátlanság
Íme, az ég bakacsinja
Dunna alatt alvó sötétség
Cidkija király  víziója megvakíttatása után
A paplan alatt
Az óceán mélyén
Barlangi éjszaka
Sötétfehér
Antracit
Fekete tulipán, makró
Reverendarészlet
A fekete selymessége (Polgárpukkasztás)
Géza álma
A tegnap készített fényképek a szokásosak, arról szólnak, amerre jártam. Témájuk az utcán, a templomban, a földön hevert.

Most abbahagyom a versírást, mert eszembe jutott valami – költi „kínai versét” Karinthy Frigyes.
Most elkezdem a poszt megírását, mert nem jutott eszembe semmi – mutatok rá imigyen pillanatnyi állapotomra.
Na jó. Mégis foglalkoztat valami.
Az önfényezés kiküszöbölésére tehető kísérlet. Amiről szó van, meglehetősen általános élethelyzet. Frans Horthuis könyvének egyik epizódját, gondolatát hozom ide:
»A kolostorkertben dolgoztam egy-két órát. Már a szobámban ültem, amikor a portás arra kért, munka után tisztítsam le cipőmet, mert piszkos lett a folyosó. Azt válaszoltam, hogy az nem lehet, mert én cipőt váltottam odakint.
Akkor valószínűleg a néhány fiatal vendég volt a tettes – vélte a portás.
Most ártatlan vagy – mondtam magamban. Ha ezt a bagatell dolgot magamra vállaltam volna, a fiatalok ártatlanok maradtak volna. De milyen nehéz ez, még ilyen semmiségekben is. Velünk ellentétben Jézus lett mindenért a bűnbak (Fellázítja a népet … nem akar adót fizetni … jobb, ha egy ember hal meg a népért … el ezzel a bajkeverővel, istenkáromlóval). Ám ő megkeresztelésekor szilárdította meg magában az elhatározást, hogy mindig és mindenben az utolsó helyet foglalja el.«
Eddig a rövidített ismertetés.
A kérdés, hogy vajon mi rászánjuk-e magunkat, hogy – mint a bárányok – némák a maradunk nyíróink előtt, és nem nyitjuk meg szájunkat a minket nyírók előtt?
Ez jutott eszembe, miután tegnap egy poszt gondolataival ellentétes véleményemet hangoztattam, s amely vélemény – ki tudja milyen oknál fogva – töröltetett.  
Rendben, mondom én, és az Illés-nóta szövegét veszem kölcsön:
Befogtam a számat rendesen.  

Bocs.
Csak egy pillanatra.
Csak a pillanatragasztóról szeretnék egy pillanatfelvételt készíteni.
Adva az igen vékony falú fémtubus.
Adva egy műanyagzár csőben végződő, és
adva egy leginkább bajonettzárra emlékeztető kupak, amely megakadályozza a folyékony ragasztó kiömlését. Továbbá
adva van egy ragasztandó tárgy, jelen esetben egy falra szerelhető műanyagdoboz, amelynek ragasztása elengedett már többször.
Élve a lehetőséggel elhatároztam, hogy egyszer s mindenkorra a „falra kenem” a (telefonelosztó)dobozt, levakarhatatlanul.
Elő a pillanatragasztót.
Nyitnám, de nem megy. Jól összeragasztotta magát a bajonettzár.
Nosza elő a kombinált fogót. Az erősebb nálam, majd csak letekerem a tetejét. Nem megy.
Elő a telefonfogónak nevezett laposfogót is.
Tekerem, nem megy.
Olyannyira nem, hogy inkább leszakad az egész kupakrendszer a tubusról.
Kibuggyan a lé.
Érzem, mert már megszoktam, hogy először engem akar magamhoz ragasztani.
Ezúttal azonban erősebb a matéria ömlése.
Szaga szúrja az orromat, csípi a szememet, miközben megpróbálom a lecsöppent ragacsot a fa felületről és a laposfogóról eltávolítani.
Nagyjából sikerül.
Bőven marad még a léből.
Jut a telefonos dobozra is. Köt rendesen.
A maradék ragasztónak meg annyi. Menthetetlenül kiszárad, beszárad.
Vehetek újat 300 forintért.       

Ma G. akadályoztatva volt,
ezért G. tartott igeliturgiát G. helyett.
G. bejött a liturgikus térbe,
de nem jött be hivatalosan,
csak gyertyát gyújtani.
Majd bejött G., de tényleg,
és nem csak úgy.
Ekkor felálltunk.
G. kijelentette,
hogy ma G.-ért ajánlja fel a liturgiát.   

Én akartam fotót készíteni
két kiszemelt témáról,
de nem tettem,
mert nem tehettem titkon.
Amúgy meg nem akartam.
Nem vagyok én fotós,
csak fotózom.
Mivel nem kaphattam le azokat, amiket akartam,
lekaptam azokat, amiket nem akartam.
Azért – remélem – jók lettek.  

Ma érdekes kijelentéssel szembesültünk a templomban. A perikópából két mondatot hozok ide. „Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával. Az embernek a tulajdon családja lesz az ellensége” stb…  (Mt 10,35-36)
Elgondolkoztató kijelentés, csaknem megbotránkoztató. Hihetőleg nem pontos a feljegyzés. De az is lehet, hogy az arám nyelv nem túlságosan hajlékony. Ti. Jézus eljövetelének egyik következménye, hogy minden kor minden közössége meghasonlik egy kicsit, mert spiritualitásuk különféle tempóban változik. Ezt még sokféleképpen megfogalmazhatnám, de legyen elég ez. Viszont a megértését segítheti, ha leírom:
Egy tanár anélkül ítél egy feleletet, hogy ismerné a tanuló felkészülésének a körülményeit. Ez aztán nemritkán feszültségek forrása.
Gondolhatunk családtagjaink eltérő szokásaira, rutinjaira. Hogyan nézünk ezekre, és a többiek hogyan reflektálnak a sajátunkra?
Gondolhatunk arra, hogy egy 160-as IQ-jú ember gondolatait hányan értik meg. A többiek meg furcsálkodnak… és akkor még finom voltam.
Gondolhatunk arra, hogy Einstein fizikai tételeit hányan értették meg?
Végül gondolnunk kell arra is, hogy Jézus tökéletes szeretetét hányan voltak képesek felfogni, uram bocsá’ magukévá tenni…
Nem is gondolkodom tovább.
***
Hollandiából jött a hír, hogy az őslakosoknak fel is út, le is út, ha nem tetszik nekik a bevándorlók léte. Honnan ismerik ezek az urak (és hölgyek) a magyar népdalt – miszerint:
Nem, nem, nem, nem, nem, nem, / Nem megyünk mi innen el, / Míg a gazda, házi gazda / furkósbottal ki nem ver. // Ha nem tetszik a gazdának, / hogy mi itten mulatunk. / Szedje fel a sátorfáját, / de mi itten maradunk. /
Tanulságos. Nemde?
Dede.
***
Tegnap véget ért a foci VB. Győztek a franciák, mert szerencséjük volt, vesztettek(?) a horvátok, akik végig teljesítettek. Ki tudja, melyik csapat szurkolótábora volt nagyobb: a franciáké az afrikai érdekeltségben élőkkel együtt, vagy a horvátoké, amely nép közel áll azokhoz, akik a monarchia területén éltek, élünk.
Nekem nyerő-nyerő volt a játék.
Franciáknál él egyik lányunk családostul.
Viszont a Gyorgyovich nevet se tagadhatom le (a horvátok így írnák: Ɖorđević).  
Tehát győztünk!!!