Mickey webnaplója

Tegnap volt a világvége.
Tegnapelőtt megmondták, hogy február 22-én lesz a vikingek szerint világvége.
Tegnap a vikingek várták, hogy végü(n)k legyen, de nem lett.
Tegnap után (ma) tapasztalhatjuk, hogy elmaradt a tegnapra ígért – immár sokadik – világvége.
Amitől különös ez a legújabb világvége, az talán annyi, hogy szerepelt a próféciában egy érdekes kitétel: A világvége részleges lesz, azaz csaknem teljes. De egy emberpár életben marad! Nem irigyeltem volna őket, az életben maradottakat: Ha teszem azt, szétrepül a föld, és ők eredménnyel megkapaszkodnak egy hegynyi sziklában, mihez kezdenek? Szeretgethetik egymást, majd várhatják sorsuk beteljesülését. Először szomjan, majd napokkal később éhen halnak. A jóslat szerint a megmaradt két emberre várt volna a föld újra benépesítése. Szép és fáradságos munka. Csak úgy lett volna lehetséges, ha a világvége jószerével csak az emberiség végére szorítkozott volna. Akkor minden marad a régiben: a nap és a hold a helyén, a réten fű nő, az oroszlán vadászik, s a csillagok is a helyükön (a mozgó állócsillagok). Ekkor a két ember elkezdi kerülgetni egymást, mígnem egymásba csapódnak, mint a mágnesfelek. (Mi van, ha taszítják egymást? Egyszer s mindenkorra kihal az emberiség?)
A népesítés megismétlődött volna, miként Ádám és Éva esetében. Mi lett volna, ha az ősszülők egymásnak nem szimpatikusak? Nem születik meg Bill Gates, nem születik meg ez a poszt, nem születek meg én se.
De nem így történt.
Ádám szerette Évát, s viszont. Utódaik közül a ma élők túl a hétmilliárdos lélekszámon. S mivel tegnap, 22-én csak a szokásos halálozási ráta teljesült, több mint egymilliárd pár homo sapiens dolgozhat azon, hogy ki ne pusztuljon a fajtája.
Ha meglévő világunkon végigtekintek, naponta meg kell állapítanom, hogy nem tökéletes. Ha a világpolitikáról gondolkozom, vissza-visszatérek ahhoz a rögeszmémhez, hogy nincs jól az, hogy az anyák szülnek, a felnőttek pedig módszeresen irtják egymást és az anyákat. Hol itt a homo, hol itt a sapiens?
Kérdezem: Mikor nő már be a fejünk lágya?   
Ami az erőszakot illeti, nemcsak a családon belül létezik. Létezik az Ukrajnában, Koreában, s valamennyi demokráciában, csak utóbbiakban többé-kevésbé rejtetten.
Ergo, morgó, vigyorgó… Még nincs kész a világ, még dolgozni kell rajta.  
De mivel hatásköröm szűkös, jól teszem, ha magamon kezdem el. Mindenkinek javasolom, hogy magán kezdje a pozitív elmozdulást. Ez a legfontosabb „magánkezdeményezés”.  
Ne várjuk tétlenül a világvégét.
Apropó. Megmondaná valaki, hogy mikorra várja a legközelebbi világvégét?
Csak a móka kedvéért, hogy aztán másnap nagyot sóhajtva újra nekiláthasson ennek a még mindig tökéletlen világnak a megjavításához – saját magán kezdve.

Mama születésnapja van. 91 éves volna, ha élne. 14 éve odaát ünnepli. Reggel megemlékeztünk róla csendben a misén. Még megérte a 2000. évet. Aztán kiesett az időből. Az Örök Jelenből tekint szeretteire, mindenkire, a világra kitágult életterének boldogságában. R. I. P.
A nap másik híre: meghalt Csala Zsuzsa. Az index híre mellett egy kedves jelenet az egyik műsorszámából. Mint megannyi kabaréjelenet, az elértések sorozatára épül. Ebben egy eladandó Daciára és egy leánykérésre van kihegyezve a süketek párbeszéde.  Meglepő módon a videó bezárására elém pattant húsz másik kabaré-ajánlat. Megnéztem Kabos Gyula telefonálós jeleneteit. „…kérem, az a Szűts nem a mi Szűtsünk. Ez itt egy kis Szűts. Mint a mondókában: Mit sütsz, kis Szűcs, sós Szűts – kis – húst … ööö…”
Még néhányba belenéztem.  
Kerestem és nem találtam egy igen régi jelenetet. Az ifjúpár elvonul a lagziból nászéjszakájukra.
Na, már most.
A férjjelöltet alakító Sztankaynak szerepe szerint elkezd fájni a foga. Ez az átkozott fogfájás mindent tönkretesz. Csak az marad, mintegy főszereplőként áll elő. Sztankay játéka miatt szerettem. Nagyon régen volt.
Az ukrán forrongás tovább tart. Előre csak az látható, hogy az erőviszonyok változnak, s folyik a huzavona. Tárgyal az EU, tárgyal Obama Putyinnal. Mint egykor Metternich, elfutott Janukovics is, egészen Harkovig.  Futás közben hangsúlyozva, hogy bokros teendői szólították oda, s nem mondott le. Nem kérdezték, hanem megszavazták a parlamentben menesztését. Az EU támogatja az új kormányt, az oroszok még nem nyilatkoztak. J. Tyimosenko kiszabadult a börtönéből, Kijevbe tart. Részt akar venni a választásokon.
Ukrajna a FÁK állandó tagállamai mellett társtagja a közösségnek. Ez lazább kapocs, de kapocs. Egyedül Grúzia lépett ki hivatalosan a FÁK-ból.
Kitűnik az előzőekből, hogy akadnak itt jócskán még elvarratlan szálak.
Kik ragadják kezükbe a hatalmat?
Mekkora zavargás várható?
Hogyan fut ki valamiféle nyugvópontra a lázadás?
További emberéleteket követel-e?
Remélhetőleg nem.
Garancia rá – semmi.
Imához!
Délután még befutottak Miklós és Levente Miklós. Jártak a Mezőgazdasági Múzeumban, majd egy kört sétáltak a környékünkön. Levi megcsodált egy markolót munka közben.
Kölcsönösen örültünk egymásnak.
Holnap Elvivel kiegészül a csapat.
Együtt újra átjönnek.
Deskétől oroztam. Kecses kecskék lemezen repesve.
http://www.tastefullyoffensive.com/2014/02/goats-have-fun-balancing-on-flexible.html

1. Miért nem hagy békén ez a szamárság:
A „szuriká”-t a
szurikáta
is utálja.
Miért is ne utálná:
hisz a bőrét szúrik át a
szurival.  
2. A nap történése. Az ukránoknak gyűjt a református segélyszervezet.
Egy óvatos megjegyzésre, miszerint a pénzadományok 80%-át ellopják, azt válaszoltam:
Ha ellopják, költsék patikára!
Ha a rászorulók kapják, azok is patikára költik.
3. Az ukrán helyzethez nem sok közük van az ukránoknak. A háttérben a nagy halak állnak. Az olajérdekeltség, a mammonimádók félelmetes sötétsége, a zavarosban halászók, a maffia.
A Divide et impera!, az oszd meg, és uralkodj! elve az antik Rómába visz.
Hány helyen robbantottak ki csak az elmúlt években forradalmakat, felkeléseket. Valamiért valahonnan, a semmiből egyszer csak korszerű fegyverek érkeznek a lázongók támogatására. Aztán a keletkezett káosz és anarchia során még több fegyver és lőszer fogy, a markecolók közben markecolnak, a zavarosban halászók a zavarosban halásznak, a műkincstolvajok megkaparintják a lehető legtöbb műkincset, a bankok pénzét, és csak évek múltán ülepedik le valami, és veszik át a vezetést az „új undokok”.
A hatalmasok pedig röhögnek a markukba. Minden helyi csetepaté relatíve erősíti a nagyhatalmakat, hiszen potenciális ellenségeik gyengülnek, száz sebből véreznek.
Ukrajna az orosz érdekszféra egyik kiemelt országa. Az EU is kacsingat(ott) felé. Nem lehetne őket békén hagyni, s mint Svájc maradna semleges? A mi szempontunkból is ez volna az ideális.
A pápa Szíriáért böjtöt és imanapot hirdetett. Az akkorra tervezett amerikai beavatkozás elmaradt.
Lehet, hogy meg kellene ismételnie Ukrajna ügyében is?
Írva van: „Az ilyen csak böjttel és imádsággal űzhető ki!” 
Zárójelben megjegyzem, hogy nem csak a nagyok gyártanak fegyvereket. Kalasnyikov közelmúltbeli halálakor kiderült: az idők folyamán nálunk is gyártottak 3 millió kalasnyikovot. 
Nem örültem a hírnek. 
A fegyvergyártást a félelem tartja életben. Mondhatod, hogy sörösüveggel is fejbe kólinthatnak bármikor.
Elfogadom, de a sörösüveg rendeltetésszerűen és szokottan egész másra készül.
A fegyverkészítés egyetlen célja, az élet kioltása.
Nagyon ritkán törnek diót bajonettel.   
Tehát: IMÁHOZ!

Ma belebotlottam a youtube-on a Shadows régi slágereibe. A The Shadows final tour két órás műsorát végighallgattam.
Régi szerelem fűz hozzájuk.
Valamikor a hatvanas évek elején lett Mambó magnónk. 9,5 kilós, macskaszemes, mono-monstrum. Az orsós magnóra elsőként egy Shadows-válogatást vettek fel bátyámék lemezről.
Otthon körülvettük a jószágot, és ezerszer meghallgattuk a számokat. Az első az Apache volt, azt követte az FBI. Máig nagyon szeretem mindkettőt. Anyánk is kedvelte ezt a muzikális együttest. Pedig ő kritikával fogadta a beat-zenét. A Beatles vokálját öregasszonyok kántálásához hasonlította. Visszatérve a mai zenehallgatásra, megannyi emlék ébredt fel bennem. Néhány ezek közül:
A Mustangot szerettem gitározni. Nagybörzsönyben házigazdánk nagy zenész, elismerően mosolygott rám, amikor ezt a számot játszottam.
Az általam vezetett regnumi srácok pedig mindig a Guitar Tangót követelték rajtam.
Péter barátom a Riders in the Sky c. nótát kérte játszanom.  
A családban esett első eljegyzés alkalmával élvezettel néztem, ahogyan a táncolók a Foot Tapperre roptak. De a már nem élő Jet Harris szép számára is andalogtak a táncosok: a Sleepwalkra.
Jóval később Pakson két zeneileg képzett unokaöcsénk játszotta el a kedvünkért a Shindig c. Shadows-számot, mégpedig szerepcserével. Egyikük szólózott, a másik a basszust művelte, majd fordítva.
Nagyon szerettük a Quartermaster’s store-t.
Jól emlékszem, hogy a Kudlik Juli-féle Delta bevezetőzenéje az Equinoxe c. gitárzene volt?
Végighallgatva a közel tíz éve velük felvett számokat, maradéktalanul átadtam magam pihentető, érthető, mégis hallatlanul invenciózus zenélésüknek.
Így jutottunk el a Little B c. örökbecsű nótához. Ez a csaknem jazz-darab tartalmaz egy hosszú dobszólót. Drukkoltam az ütősnek, hogy bírja ki szívroham és gutaütés nélkül. (A felvétel 2007-ben készült.) Fizikailag is hallatlanul leterhelő végigütögetni. Most nem találtam olyan harmonikusnak a szólót, mint annakidején. Viszont épségben végigcsinálta Brian Bennett a dolgot.
Túlélte. És ez jó.
Mindent összevéve szép két órát töltöttem az együttessel. És mivel a technika fejlődött azóta, ímhol sztereóban élvezhettem a zenét, s közben láttam a zenészeket munkálkodni.       

Olvasom D-nél, aki felveti:
– Persze én a menny(ország)ért olyan nagyon lelkesedni nem tudok. Én az excel táblázatnak tudok örülni, a síelésnek, a Van Dyck-barnának...
Válasz a felvetésére a pap beszélgető partner részéről:
– Igen, úgy mondják, ott vég nélkül Istent fogjuk dícsőíteni... Hát mit mondjak, akkor inkább szalonnázni lenne jó... Csakhogy Isten személyre szabottan szánja neked a legjobbat, úgyhogy ebbe bele is nyugodhatsz.
Eddig idéztem kettejük párbeszédét.
Most már csak az a kérdés, hogy mi nekem a legjobb?
Mi az, hogy örök boldogság?
Mi az, hogy örök, ha állandó jelenben létezünk ott.
Tom Sawyernek felállt a szőr a hátán attól a gondolattól, hogy ha ő odakerülne egyszer a mennyországba, fel-alá kellene sétálnia hárfával, citerával a kezében, s himnuszokat zengedezni az angyalokkal. Persze ez gyerekes elképzelés. De a felnőttes se tud róla sokkal többet.
Valamikor azt reméltem, hogy odaát káros következmények nélkül szívhatom a Gauloises Disque Bleu Caporal -t. Meg, hogy kedvemre vízisízhetek, ameddig akarok, s soha nem fogok belefáradni. De mi az, hogy soha, semmikor, ha egyszer kiestem az időből?
Ott teljes megismerés van (Majdnem azt írtam, hogy lesz, de megállapodtam magammal, hogy ott nincs lesz, csak „van” van.)
Pál azt mondja, hogy ott Isten lesz minden mindenben. (1Kor 15,28) Majd így folytatja: [földi testünket] „romlásra vetik el, – romlatlanul támad föl. Dicstelenül vetik el – dicsőségben támad fel. Erőtlenségben vetik el – erőben támad föl. Érzéki testet vetnek el – szellemi test támad föl.” (Hát, igen. Mennyit énekeltük: „János bácsi testét kukacok eszik”.)
Hej, ha teljesen megértenénk ezeket. Ám, ez nem megy. Innen csak tükör által homályosan.
Azért visszatérek Pál első kijelentéséhez. Helyettesítsük be számunkra értelmezhető szinonimákba. Tehát  
„Isten lesz minden mindenben.” Azaz
az Élet lesz minden mindenben
A Végtelen Tudás (és színről színre való megismerésének a lehetősége) lesz minden mindenben.
A Szeretet maga lesz minden mindenben.
A dimenziók végtelensége lesz mindenben.
A dimenziókban való gyönyörködés lesz mindenben.
A lelkek és éteri testek gazdagságában való gyönyörködés lesz mindenkié.
Az emberi lehetőségek végtelen kitágulását tapasztaljuk meg.
Egymásban (és Istenben) fogunk tobzódni.
Kit érdekel akkor a Caporal, a vízisí, az excel, a szalonna, a sízés, vagy a van Dyck-barna.
Létterünk a mindenkor tartó „van”, megismerésünk határai kitolódnak a végtelen parányok, végtelen távolságok, az ott történő valóságokban való gyönyörködés irányába.
Alighanem, amit itt dadogva előadtam, ilyesvalamit jelent a páli kitétel: Isten lesz minden mindenben.     
Ha tévednék, az csak fantáziahiányomnak köszönhető, no meg annak, hogy még nem voltam ott, ahová törekszem. Innen pedig képtelenség felfogni egy másik létsíkot. Mit síkot! Tereket, sokdimenziósakat, végtelen szeretettől áthatottakat. 

Az ember kotlik a gép előtt (sose tudom a képernyő előtt vagy mögött ülök, nézőpont kérdése. Inkább előtte), tehát itt kotlok, majd felkelek.
Igen, mert nincs értelmes kapaszkodóm, nincs az íráshoz katalizátorom.
Egyik blogger képet kínál,
a másik a farsangról ír,
a harmadik részese annak,  
a negyedik elgondolkoztat,
az ötödik (már megint) nem írt semmit,
a hatodik színházban járt, arról számol be.
Még belekukkantok a linkekbe, hátha.
Mindenki mondja a magáét, de egyik se indít arra, hogy mai posztom ihletője legyen.
Pedig ma kaptam két elismerést korábbi munkáimra.
Ez se ösztönöz? Ez se ébreszt bennem értelmes kiinduló pontot?
A nők meg fognak érteni. Ez a „Mit főzzek ma?”-effektus. Nekik legalább ott a szakácskönyv, amely leszűkíti a keresés körét, de posztot a világ bármely témájáról írhatok. Csakhogy azonnal jöhet a jogos kérdés: miért éppen arról fogalmazol, s rabolod időnket elolvasásával?
Ebédelek,
berámolom a mosogatógépet,
nézem a Paris St. Germain-Leverkusen meccset.
Semmi.
Előveszek egyet a legalább négy félbehagyott könyvekből.
Semmi.
Nincs kedvem olvasni.  
Egyszer csak bekattan: Zsu-zsa-nap-van-ma.
Zsuzsa,
Zsuzsanna,
Zsuzsanna és a vének,
saját Zsuzsánk, aki nem Zsuzsanna! Azt nem szereti.
A rokonság Zsuzsái.
Eszembe jut Koncz Zsuzsa, de szeret(t)em lemezeit. Eszembe Suzy Quattro (and The Middle of the Road) a hetvenes évekből. Ám ők nem magukról énekeltek.
Ott vannak a fiúk is. Az olasz Celentano-szám. Mégis más kezd motozni a fülemben. A Wake up little Susy Paul and Garfunkel hangján. De nem ők szerezték ezt a nótát, hanem az Everly Brothers.
Istenem, de régen volt.  
(Ide írom: Nagy szerencsém, hogy nem beszéltem az angolt. Így megmenekültem a slágerek lapos szövegeinek értésétől, maradtak a ritmusok és dallamok. Abban az időben még az esetek többségében mindkettő hozzátartozott a könnyű műfaj számaihoz.)
Kedves Zsuzsa, kedves Zsuzsák! Isten éltessen mindnyájatokat! Éljetek sokáig egészségben, békességben! Testőrötök legyen Dániel, aki megóvta a bibliai Zsuzsannát.
A youtube-on számos találat közül (Adriano Celentano: Susanna; Al Jolson: Oh, Susanna! trad. The Big Three: Shoking Blue, stb. hogy G. F. Händelig ne menjek el) ezt választottam ki, az előzőekben említett sláger meghallgatására. https://www.youtube.com/watch?v=tT_FlbvJoEk
Zsuzsa! Zsuzsák!
Hallgassátok névnapotokon a régi idők egyik jó ritmusú számát. 

Hiába szeretnék beszámolni arról, hogy irodalmi munkásságomért éppen a Nobel-díj Bizottság előtt állok, s kezdődik a ceremónia. Mivel semmiféle érdemem miatt nem remélhetem, hogy ez a meglepetés ér, inkább elmondom, hogy mi történt tegnap.
Tegnap komótosan összecuccoltam, és kimentem a Római térre teákért, s a könyvmegállóba, ahol két macskát egy kutyára cseréltem, másképp fogalmazva eben gubát vettem, még másképpen, az ott talált alig választékból vajmi nehezen hoztam el valamit is cserébe azokért a kötetekért, amelyekre nekem nem volt már szükségem. A patikában kétféle teát kértem, egyik volt, a másik csak keverve. Utóbbit kihagytam. A csipkét legfeljebb fagyönggyel lehetne keverni, mert mindkettőnek elég az áztatás, sőt. Ugye, vitamintartalmát veszti a leforrázott csipke. Amiért meg akarom inni, az tehát célját veszti a forrázás által.
Visszafelé ballagva betértem a postára csekket feladni. Megint az „ide álljak-oda álljak” kétértelműsége fogadott. Az előttem álló mögé álltam, de két ablak volt nyitva. Mögém állt egy pasas. Az újabb érkező megkérdezte amazt: Két sor van vagy egy? Egy van, Uram, s ahol előbb végeznek, azt az ablakot veszem igénybe.
Nem tudom, hogyan egyeztek meg, mert láttam, hogy a másik ablaktól velem egyszerre lépett el a dolgát végzett illető.
Még inkább közelítve a péknél vettem kifliket meg kakaós csigákat.
Kijőve szarkák ott csetlettek-botlottak mellettem. most is, mint már annyiszor, kellemes fotóstémaként ajánlkoztak, ameddig komolyra nem fordult a dolog.
Amikor megálltam, ők is.
Amikor a gépem után nyúltam, ők azonnal szárnyra keltek.
Így fordulhatott elő, hogy hazaérve a cikláment fényképeztem le.
Az is színes, csak nem mozog.
Még megemlítem, hogy vártam Levi unoka látogatását.
Két csengőnk van. Egy az ajtóban, egy a lépcsőház falán. Levi az ajtón lévő világítósat szereti nyomkodni.
Kb. akkor csengettek az ajtóba szerelt halk elektromos csengővel, amikor ő szokott előkövetkezni délutáni alvásából.
Tréfából hármat kopogtam belülről kifelé.
Aztán ajtót nyitottam.
A postás nézett rám kérdő tekintettel.
Hozott néhány tértivevényes levelet.

Van egy bloggerekből – főleg nyuggerekből – álló kiscsoport, amely időnként megcéloz egy-egy kiválasztott évet vagy gyűjtőfogalmat, amelyet magára vonatkoztatva ki-ki megírja, hogy mi a túró történt vele akkor, avagy mi a véleménye az adott témáról. Hogy képben legyen, aki esetleg korábban nem volt benne, ide írom, hogy az utolsó időkben miken dolgoztunk/szórakoztunk. Legutóbb kedvteléseinkről, előtte változásainkról, év vége környékén 2013-as évértékelést írtunk. Megelőztük OV-t, aki csak tegnap értékelte a tavalyi évet. Az övé kissé hosszabb volt, mint az enyém. De ez már csak így van. Szerteágazóbb terület hosszabb értékelést vonz.
Mielőtt mindenki elmondaná véleményét és kritikáját (pozonegatív vagy negopozitív megközelítését) megelőzök mindenkit. Így megspórolom nekik a komment megírását, s megpróbálom képviselni az álláspontjukat.
OV–nak legyen mondva, bátorságának egyik évente ismétlődő jele, hogy az első évértékelés a részéről hangzik el (bocs, ha rosszul emlékezem). Az ő mentalitása merőben eltér az enyémtől. Szereti a kihívásokat, a megmérettetéseket. Versenyez, felveszi a kesztyűt, edz, riposztoz, ha kell, megvédi álláspontját, ha szükséges és mérlegel. Adagolja ellenzékének a dózisokat a különféle témákból. Mindenestre felkészül a lehető eshetőségekre. Sokszor a dolgok elé megy, hogy kifogja a szelet a vitorlából. Azt hiszem, a helyén van. Azt hiszem, én is a helyemen vagyok nyugodt nyuggerként.
Tehát OV elmondta a magáét. Ettől kezdve szabad a pálya. Rá lehet ugrani, mint kutyának a koncra, és szétszedni ízekre, bizonygatni próbálván, hogy mikor, miben, miért nincs igaza. S mert nem tökéletes a világ, benne a nagy- és kishatalmak se tökéletesek, okkal-joggal bele is lehet kötni (mint tudjuk, még az élő fába is).
A milliomos balosok kifejthetik, hogy zöldeket beszélt,
a zöldek elmondhatják, hogy nem védte a zöld értékeket,
az LMP elmondhatja, hogy igen, igen, de lehet más is a politika,
az ateisták kikérhetik maguknak, hogy Istent emlegette évértékelőjében, s hivatkozott az Írásra,
a más vallásúak, hogy a soli Deo gloria református ízű,
a szájhősök gyávának,
a lapítók szókimondónak ítélhetik.
Az irigyei hencegésnek tekinthetik a sikerekről szóló beszámolót,
a kritikusok szóvá tehetik, hogy egyes folyamatok már sínen voltak korábbi időben is.
És így tovább, és így tovább.
Választások előtt állunk. Mondják, hogy a kormányon lévő pártok mindig jobb pozícióból indulnak a megmérettetésnek. Lehet benne valami, bár olykor kétségeim támadnak életem tapasztalatait is figyelembe véve.
Fix szavazó vagyok. Engem semmiről nem kell győzködni. A többieknek pedig, akik bizonytalanok, azt üzenem, hallgassanak a szívükre és menjenek el szavazni. A pártváltozatok közül válasszák ki a jót, azt, amelyik az ő szájízük szerinti értékeket képviseli.
Ami pedig 2014-et illeti, megpróbálok pápista lenni.
Olyan sok pozitívat mondott ez a jó Ferenc pápa közel egy év alatt, hogy csak győzzük emberséggel megvalósítani. Ha tesszük, amiket kért, jót teszünk vele magunknak, jót a társadalomnak, a hazának, a földrésznek, az egész világnak, a rég elhunytaknak, az élőknek, mindenkinek.           
PS.: Kati, maradt még benne hiba? 

Illyéssel lassan haladok. Túlságosan régmúltról ír – apróságokat. Neki érdekes lehetett 34-ben a SZU, 47-ben Dél-Franciaország szociografikus megközelítésben. Ma mindez csaknem érdektelen. Francia útja végén ránézek a vaskos kötet lapszámára, hogy képben legyek, hol is tartok benne.
555.
Ebben a pillanatban megszólal bennem egy negédes hang, Péter bácsié, Péter Mihály piarista hangján lelki füleimmel: ötszázötvenöt. Ez az ő stílusa, ez az idős ember jó szíve, ez az ő módszere.  Hármasával osztotta földrajztanárunk a jegyeket. Egyet a feleletre, egyet az ismétlőkérdésre adott válaszra, egyet a füzet küllemére. Jó szívére utal, hogy a legsűrűbben mindháromra ötöst adott. A felelőt nem hozta kínos helyzetbe. Ismétlőkérdésként rendre az iránt érdeklődött, hogy mi is volna Malájország fővárosa. És mivel százszor kérdezte meg egy évben, minden analfabéta vágta rá, hogy Kuala Lumpur. Ha szakfelügyelőt kapott volna, az is elismerően nyilatkozott volna róla, hogy mennyire felkészültek a diákjai. Kit érdekelt a hatvanas években Kuala Lumpur?
„Péter bácsi”, mert mindenki így hívta, az én időmben az iskola karitatív ügyeit is intézte. A rászorulókat kiszűrve időnként kinek-kinek a kezébe nyomott egy-egy kiló cukrot, egy-egy szál kolbászt, rúd szalámit, miegymást, s hárította el a hálálkodást ezzel a szöveggel: „A nővérkék küldték.” Máig nem tudom, melyik apácarend nővérkéiről beszélt.     
Ugyanő volt, aki némi szabadosságot eltűrt az óráin. A fegyelem lazaságára jellemző az a kitörése, amely így szólt: Nem bánom, ha eldobod az almacsutkát … DE NE EGÉSZ ÓRÁN.
Fama est: Egy alkalommal új fiú érkezett a piaristákhoz. A sok idétlen kamasz halálra rémítette az újonnan érkezőt. Volt ugyanis egy kiabálós tanárunk, Pogány János. Már a neve is vészt jósló. Valamennyire stresszben tartotta az egész osztályt, de tudta is mindenki a matematikát, aki talpon akart maradni a tanév végén. Nos, a diákok teleduruzsolták a jövevény fejét, hogy a Pogány vadsága semmi Péter Mihályéhoz képest, kiabálása suttogás Péter bácsiéhoz képest.
Az új gyerek alighanem azt fontolgatta, hogy még földrajzóra előtt kilép az iskolából.
Becsöngettek.
Megjelent az ajtóban egy kissé hajlott hátú, jámbor, idős tanár. Tényleg inkább bácsi, mint tanár úr. Arcáról jóságot olvasott le mindenki. „Üljetek le, fiúk”, mondta halkan és mosolygósan. S kezdődött az óra. Semmi keménység, semmi erőszakosság, semmi agresszivitás.
Alighanem az új gyereknek leesett a tantusz: rendesen megtréfálták a többiek, látván zöldfülűségét.    

A föld azé, aki megműveli.
A könyv azé, aki magát műveli általa.
A könyv azé, aki szeret olvasni.
A könyv azé, aki nem szeret olvasni, s arra szolgál, hogy megkedvelje az olvasást.
A könyv azé, akinek nemigen jut hozzá, mert elfoglalt valaki.
A könyv azé, aki él-hal érte, s életfogytig búvárolja a köteteket. 
A könyv azé, aki meglátogatja a könyvmegállót.
A könyv azé, aki megemészti a beleírtakat.
A könyv azé, aki vitatja az olvasottakat.
A könyv azé, aki tudja, reménytelen maradéktalanul megismerni tartalmukat.
A könyv azé, akinek esztétikai élvezetet nyújt az olvasás.
A könyv azé, aki kiszáll az időből, hogy beszálljon a könyvben rögzített valóságba.
A könyv azé, aki elolvassa.
A könyv azé, aki sok pénzt fektet be, hogy értékes magánkönyvtára legyen.
A könyv azé, aki éppen kézbe veszi. ehhez elég kölcsönözni is. 
A könyv azé, aki még analfabéta. Megtanítja őt olvasni.
A könyv azé, aki rendszerint elalszik rajta.
A könyv azé, akinek a kezéből hiányzik.
A könyv azé, aki kölcsönkapja. 
A könyv azé – látszólag –, aki birtokolja.
A könyv azé' van, hogy ronggyá olvassák.
A könyv azé’ mindenkié.
Na, azé'!!!