Mickey webnaplója

Érzékelem a reggelt.
Reggel megint nem vittem kamerát magammal, pedig a buszmegálló reklámja helyét megvilágító homogén fehér műfény előtt ragyogó sziluett volna készíthető. Kiről is? Ha én állok a gép mögött, akkor Tücsiről, ha ő akar fotózni, akkor rólam. Szépek volnánk, mint a Beethovenről készült árnykép (talán Anatole France könyvében).
Mit hallanak füleim: Kitartóan fütyül egy feketerigó. Lehet, hogy sárga volt, de a sötétben minden rigó fekete. A hangja érdekelt, nem a madár fajának precíz meghatározása. Így, ahogy zengedezett, a feketerigó képzetét keltette bennem.
Nem lesz még egy kicsit korai ez a szerelem?
De hát mit is beszélek a februári hajnalról? Azt ígértem, hogy ma is Heltait mesélek. Ezennel utoljára.
A farkasról meg a kecskegödölyécskéről
Mikoron a kecske gödölyécskéjét már annyira felnevelte volna, hogy fűre kapathatta, elméne a mezőre egy kevés fűért. Mielőtt útra indula, meghagyá a gödölyécskének, hogy jól bezárná belül az aklot és senkit bé ne bocsátana honnem létében. Mert, úgy monda, sok ellenségeink vagynak, jó fiam, kik szünetlen megkerengik a házat, igen fene vadak, ha beférkőzhetnek, nyilván lehúznák a bőrödet s ködmen nélkül maradnál. Midőn ezokáért az anyja elment volna a mezőre, legott odajuta egy farkas az akolhoz, s elvékonyítván szavát, kecskemódra kezde szóllani, oda be az akolba, a gödölyécskének mondván: Édes fiam, nyisd meg az ajtót. Nyisd meg hamar, én vagyok az anyád!  A gödölyécske kinéze egy résecskén és látván a farkast, monda: Ide ugyan bé nem jössz, mert anyámnak nincsen ollyan hosszú farka, mint látom, hogy tenéked vagyon. A fogad is másképpen áll, hogynemmint az anyámnak. Aztán hogyha az anyám velem szól, akkoron örömmel és vigassággal hallgatom az ő szavát, de hogy te szólasz, noha ollyan szavad vagyon is, mint az anyámnak, azért ugyan minden szőrem borzad belé. Bizony minden nemzetségemnek halálos ellensége vagy. Ezért nem nyitom meg az ajtót. Maradj csak ott kinn. Hallván ezt a farkas fogait csikorgatván elpironkodék onnét.
Értelme:
E fabula inti a szüléket, hogy idején gondját viseljék az ő magzatjuknak, azokat oktassák, és értelemre és bölcsességre tanítsák. Főképpen Istennek igéjére és félelmére. Mert noha gyermekek még, azért ő utánnok is jár az ördög, és okot keres hozzá, hogy elveszejtse őket. Ennekutánna inti e fabula a gyermekeket is, hogy az ő szüléiknek engedelmeskedjenek, oktatásaikat s tanításaikat vegyék és megfogadják. Idején megtanulják a keresztyéni tudománynak sommáját a Katekizmusból, gyakorta imádkozzanak, hogy az Isten Fia, a mi Urunk Jézus Krisztus, az ő szolgái által, azaz a szent Angyalok által megőrizze őket az ördögtől. Kövessék nagy szorgalmatossággal szüléiknek jó tanácsokat, ne kövessék a hízelkedőknek gonoszra való intéseket, oltalmazzák magokat a gonosz társaságtól, mert így megmaradhatnak és jól lészen dolguk. Mert noha Isten vagyon, azért ugyan Ördög is vagyon. Még nem vesze oda a tóba. Bizony, így vagyon. 

Aesopus tanmeséje Heltai Gáspár átigazításában 1566-ból. Mivel a történetet mindnyájan ismerjük, könnyű a négyszázötven éves szöveg egykori ízeit, veretes mivoltát kóstolgatni. 

A farkasról meg a bárányról.
Egy valamelly farkas igen szomjas lévén, inni méne a patakra. Midőn ivott volna, alátekinte a dombról a patakon és nagy messze láta ott egy bárányt, hogy innék a patakból. Alásiete ezokáért a bárányhoz, és monda annak: Miért zavarod fel a vizet énnékem? Miért nem hagysz innom?
Monda a nyavalyás bárány: Hogy zavaríthattam volna fel a vizet tenéked, holott ime én itt alant ittam a völgyben, te pedig ott fenn a dombon, ahonnan ide aláfoly a víz?
Monda a farkas: Micsoda? Lám, szembe mersz szállni velem. Miért szidogatsz?
Monda a bárány: Jaj, nem szidlak én, jó farkas uram.
Monda a farkas: Mind te, mind szüleid és minden nemzeted ellenségeim voltanak énnekem. Az apád is ugyanezen bosszúságot művelé rajtam hat holnapokkal ezelőtt.
Monda a bárány: A világon sem voltam akkor.
Monda tovább a farkas: Mindenütt kárt tész, vetésemet sem tarthatom meg miattad, mert mindenütt elrágod.
Felele a bárány: Hogy hogy rághatom el a vetésedet, holott nincsen is fogam.
Megbúsulván a farkas, monda: Pokol érjen okadásoddal. Bezzeg megfüzetsz. És legott megfojtá őt és megevé.
Értelme:
E fabulával mutatá meg a bölcs Esopus e világi dúsoknak és kegyetleneknek hamisságát és kegyetlenségét, hogy azok nem gondolván sem azt Útistennel, sem annak igazságával, a szegény ártatlanokat minden ok nélkül megnyomorítják. Veszett nevét költik az ebnek, csakhogy megölhessék. Vagy megette a hájat az eb vagy nem, de mindenképpen pálcát keresnek neki. Pauper ubique iacet. Vagyis:
A szegény mindenhol az porban hever.
Jaj, e hamisságnak!
Jaj bizony!
Holnap még leírom a Farkas és a kecskegida c. fabulát.

Tegnap a sóról mondtam el saját aspektusomból a parabola egyik hangsúlyát, ma a kőről ejtek szót. Egy Weöres S. idézettel kezdem, mert valahogyan nagyon ide illik hangulatilag.
A kő-béka lassan ment.
A kő-béka lassan ment.
Kitépték az éjfél szőrét,
lenyúzták a hajnal bőrét.
A kő-béka lassan ment.
(rongyszőnyeg 33)
Tegnapig volt a Római Duna-parton egy Kőkertnek becézett pagodaváros, vagy inkább fantáziajáték, amelyet egy Kánya Tamás nevű úr álmodott és rakott össze, és szabadideje arányában óvott a vandalizmustól. A mégis előforduló rombolásokat kiigazította. Röviden: jelen volt, amikor csak tehette. Valamiért nagyon fontos volt neki, hogy a kétségtelenül ügyes és kitartó munkával elkészített kővárait amorf sziklákból-kavicsokból, uszadékfákból megkomponálja. Időt és fáradságot nem kímélve dolgozott azon, hogy összeálljon a számos műtárgy, melynek minden darabját a gravitációra építő alkotó fantázia remekelt. Ha arra gondolok, hogy egy-egy legolandnak mekkora a sikere, szerencsésebb körülmények között a Római-partot is eláraszthatták volna a turisták, az érdeklődők. De hát ez több okból is lehetetlennek bizonyult.
Többször ott járva egyértelmű volt számomra, hogy az első áradás elsodorja az egész építményhalmazt. A parton olyankor „kő kövön nem marad”.
Ám nem ez történt.
Pusztításra kiéhezett emberek láttak neki, hogy sorra szétrugdossák a tornyokat, az ingát, a várakat, a pagodaszerű kőkolosszusokat, minden érdekesen összeszerkesztett remeket.
Nem foghatom arra, hogy vandálok jártak arra, mert a vandálok már régen kihaltak. De azt igen, hogy érzületük hasonló lehet az egykori népcsoportéhoz.
Háromféle ember létezik. Az egyik épít, a másik rombol, a harmadik hol épít, hol rombol. Nyilván az utóbbiak vannak többségben. Ahhoz kifinomult lélek szükséges, hogy tiszteletben tartsam – és következetesen – azt, amit más összehozott. Az alkotáshoz pozitív életszemlélet szükséges. A romboláshoz az amiatti tehetetlen düh, hogy képtelen vagyok valamit is összehozni, tehetetlen düh amiatt, hogy más nem szeret engem, tehetetlen düh amiatt…
Mi miatt is?
Nem tudom. valahogyan az az érzésem, hogy a rombolás ösztöne túlmutat az emberen. Negatív irányban.
A rombolás okai között szerepel szerintem a szabadságomat korlátozó kötöttségek elleni lázadás. Egyáltalán: lázadás minden ellen, ami és aki nem én vagyok.
Van benne valami a világ ellen fordulásból, s van egy kicsi saját magam ellen fordulásból is.
(Egy Móricz-novella kétségbeesett mondata jut eszembe róla. A folyton éhező béres a lagziban falja, amit elé raknak. Egy nagy cubák nem akar lecsusszanni a torkán. Mire így ordít fel: „Dögüjj meg, kutya!” S újra nyel egy hatalmasat. Itt abbahagyom a képet, s próbálok békésebb vizekre evezni.
K. T. bizonyított. Bizonyította, hogy attraktív munkákra képes a „landart”-nak nevezett stílusirányban. Kellene biztosítani neki egy partközeli térséget, amelyen nincs árvízveszély és vandálveszély sincs, ahol összehozhatná mindazt, amit tehetsége és pillanatnyi fantáziája diktál, ami belőle megszólal. Ha maradandó látványosságot teremtene, idegenforgalomra való hatásában nem kételkedem.  
A biztosított területen kődarabokból kialakított tárgyait azért valahogyan egymáshoz kellene ragasztani, hogy ellenálljanak az enyészetnek. Érdekes lehetne az ő „szabadtéri atelier”-je mellett kőkupacokat hagyni azok számára is, akik szeretnének hasonló dolgokkal kísérletezni.
A történet egyéb tanulsága:
A kő is efemer.

Tegnap késő este kerestem valami desszertet a mai agapéra. A desszert olyan csattanós, rövid valami, ami közérthető bárki számára, nem veszi igénybe senkinek túlságosan az idejét, türelmét, egyszóval (három az az egy), amit érdemes meghallgatni.
Mivel saját anyagaimat ismerem leginkább, blogomban próbáltam megtalálni egy igazit, egy posztot, amely se nem rövid, se nem hosszú, és közérdeklődésre tarthat számot. Lapozok bennük visszafelé. Ez nem, ez se, meg ez se. Legalább negyedóráig keresgettem közöttük olyan történetet vagy ismertetést, a mely elég laza, amolyan felolvasásra való. A legnagyobb meglepetésemre egy sem bizonyult méltónak a megosztásra.
Ekkor az az irodalmi szépségű felhorkanás szakadt ki belőlem: Mi a túró? Egyáltalán kiknek szól a blogom. Egyáltalán miről szól? Minek van? Kiknek van? van-e értelme naponta másokra zúdítani az engem ért benyomásokat apró-cseprő történéseket?
A nóta vége az lett, hogy hónom alá kaptam Hebel évszázadokkal ez előtti történeteit, és egy elfogadható sztorit olvastam fel belőle. Legközelebb Heltai Gáspárt veszem elő, vagy Antony de Melót. Azokban biztosan találok levonható tanulságokat. Úgy tanítanak, hogy senkit se akarnak kioktatni.
Blogom és saját mentségemre legyen, hogy magam nem kedvelem a mézes-mázos sikertörténeteket, amelyek olyanok, mint a porcukorral meghintett sütemények. Félek, hogy megfulladok tőlük. Inkább azok a megfogalmazások tetszenek, amelyeket abban a formában mástól nem hallottam, és mégis a lényeg egy-egy szeletét fogják, esetleg szokatlan aspektusban.
Ma arról szólt a felolvasott evangéliumi szakasz, hogy „legyetek a föld sói”. Annyira alapvető ásvány ez, annyira meghatározó és mindennapjainkban jelen levő, hogy napestig lehet róla beszélni. Az én aspektusomban ennek egyik lényeges szegmense: A só önmagában kellemetlenül erős vegyi anyag, hiánya pedig ellaposítja az ízeket. Mondok egy példát. Tapasztaltam, hogy a rosszul eldolgozott kenyér állaga elég sótlan, mígnem egyszer csak beleharapok egy sócsomóba.  Mire figyelmeztet ez?      
Nem jó, ha a só egy kupacban van. Az a jó, ha a só átjárja a tésztát, mégpedig egyenletesen. Úgy, hogy se túl ízes, se ízetlen ne legyen annak állaga. Mivel pedig a tanítványoknak, az Őt hallgató népnek mondja Jézus: legyetek a föld sói, ezzel arra figyelmeztet, hogy a krisztusi tömény tanítást vigyük szét a társadalomba, annak hajszálereihez, vagy ahogyan Ferenc pápa figyelmeztet minden embert: álljunk szóba mindenkivel, s éljük mindenki elé az örömhírt, vigyük szét a társadalom perifériájára a Krisztus húsvéti titkából fakadó megváltás örömhírét.

Tegnap késő estig dolgoztam egy korrektúrán, ma kicsit lazítós a nap.
Porszívózás, csak „ahol a papok táncolnak”. Ennél már csak az lenne slendriánabb takarítás, ha ott takarítanék, ahol én táncolok.
Az üzletközpontban is sertepertéltünk, majd hazajővén visszatértem ahhoz, amit az este háttérként űztem. Miközben a szövegre koncentráltam, egy Erroll Garner koncertet hallgattam végig. Kezdetben néztem, hogyan játszik. Hatalmas bakugrásokat tesz mindkét kezével, miközben a közönségre nevet, s olykor mintha morogna is a zongorázása mellé. Ő vagy más mutatta az ingabasszus klasszikus esetét. Már nem tudom, mert ma váltottam. Előbb Jelly Roll Mortont élveztem. Sokkal slankabb fiú, mint a filmen. Zenéje (Finger breaker) felidézte a zongorista vetélkedőjét az elképzelt Mortonnal. Technikája tökéletes, kifejezőereje is. Még belehallgattam Wes Montgomery gitárjátékába, és jó néhány Woogie-Boogie számot. Egy nemzetközti fesztivál közvetítését, Svájcból. Jók voltak a fiúk, lányok a zongoránál, s a táncban is, noha feltűnően dagadtabbak, mint a korabeli felvételek néger táncosai.
Tegnap egy kis tarhonyás pörkölt volt az ebéd. Maradt belőle, ezért délben folytattam, amit tegnap abbahagytam, de maradt belőle, ezért uzsonnára egy kis tarhonyás pörköltet ettem. Maradt belőle…
És most este van, vacsoraidő. Hm.
Talán nem érdektelen leírni, hogy a könyvmegálló izgalmasabb csemegékkel képes traktálni, mint az antikvárium. Szélsőségesebb a „felhozatal”. Az első nagy fogás, egy amerikai kiadású illusztrált, testes orvosi szótár volt. Egy hónapig feküdt a polcomon, mire megtalálta egy orvostanhallgatóban  gazdáját. A másik egy illusztrált matematika-történet unokahúgomnál landolt, akinek sokáig szívügye volt a matek, s ma is értő módon nyúl a problémákhoz. A harmadikat magamnál tartottam. Sokat segített az idegen szavak értelmes beazonosításában. Az Idegen szavak kézi szótára ez. Szintén a könyvmegállóban ragadt rám.  Azért szeretem használni, mert szinonimákban gondolkodik, s eddig még mindig megtaláltam benne a frappáns (meglepő, szembeszökő, feltűnő, csattanós, találó, megdöbbentő, meghökkentő, hirtelen, váratlan) magyar változatot.

Ez egy, a Piatnik által is favorizált játék, amelynek a lényege: sok-sok apró darabkából türelmes munkával össze lehet állítani egy mintául szolgáló színes képet.
A legkisebb gyerekeknek fából készítenek 4 részből összerakható képecskét, de láttam 10 000 db-ból összerakott óriási táblaképet, festményreprodukciót is. Mivel általában téglalap alakú képek ezek, az ember módszeresen lát hozzá a darabkák szétválogatásához. Ez a legunalmasabb rész. Érdemes megtalálni a négy sarokelemet és az egyenes szélű darabkákat is, hiszen azok jelölik ki a kép kerületét. Az eredeti kép segít eligazodni annyiban, hogy a képen alkalmazott színek rendjében csoportosítjuk a meglelt, oldalsó és a kép belsejébe illő mozaikkockákat.
Az egyes részelemek láncszemként rögzülnek egymáshoz. A rafinéria abban áll, hogy a görbén vezetett elemek csak egyetlen helyen illeszkednek a többihez, saját helyükre téve. Máshová is befeszíthetők, ám ez el is árulja, hogy vélt megoldásunk téves.
Engem az lep meg, hogy a végéhez közeledve meglehetősen soknak tűnő képelemnek kell hihetetlenül kis helyen elférnie. Az ember azt hiheti, hogy a szardíniáknak több hely jut a konzervdobozban, mint az elhelyezésre vár elemeknek. Persze ez csak látszólagos zsufi. Ha jól dolgozunk, igen szűken, mégis éppen elegendő hely akad valamennyi mozaikdarabnak.
Nem ismerem a képkerület és a részecskék összkerületének a viszonyszámát, de igen nagy különbségre tippelek a mozaikrészek javára.
Mire jó ez az egész?
Sok mindenre.
Pl. a fraktálok titkának megértésére.
Ember meg nem mondja, hogy a viszonylag kis felületű tüdőlebenyekben fellelhető hörgők felülete mekkora. Biológiaórán arról hallottam, hogy felülete akkora, hogy beterítene egy futballpályát. Vannak szerényebb becslések is.   
De a Duna-part mentén járva is találkozom a fraktálokkal. Azt gondolná az ember, hogy a két part hossza éppen kétszer akkora, mint a Duna középvonalába rajzolt ív. Ám ez nem így van. A domborzati különbségek megnyújtják a partok hosszát. Közelítenek és távolodnak az eszmei középvonalhoz képest. Minél precízebben, pontosabban mérjük meg a részleteket, annál inkább növekszik a hossz. A hullámzás és a vízállás változás miatt ebbeli törekvésünk eleve kudarcra van ítélve: gyakorlatilag meghatározhatatlan a partok tényleges hossza.
Mondhatod, nyugdíjas vagyok, nincs más bajom, mint sétálgatva a partvonal mérhetetlenségével szórakozom.
Ám van ennek a számítgatósdinak reális vonatkozása is. Ha egy lépcsőház fala sima felületű, akkor a felületek összeadásával megkapjuk, hány négyzetméterre való festékre lesz szükségünk. (A festést nem igénylő nyílászárókat is beleszámolják a csöpögések miatt.)
Ám ha spriccelt a fal, akkor a göböcskék megnövelik a festékmennyiséget, nem is kevéssel. Azt aztán ember meg nem mondja, hogy 10, 20 vagy hány %-kal több festék kell a teljes fedéshez.
Jó szórakozást!
Legyen az egy jigsaw puzzle, egy kiadós séta vagy egy Tom Sawyer-féle kerítésmeszelés.          

Furcsa szóösszetétel ez. De érthető. A naprakész „à jour”-ban van munkájával, azaz nincs elmaradva vele. Nos, hát ebben az órában tettem naprakésszé a MK-ban megjelent pápai megnyilatkozásokat. Hogy a MK azsúrban van-e, nem tudom. Most febr. 6. van, az utolsó pápára vonatkozó utalása 3.-i.
A pápai megnyilatkozásokat tekintve hosszú távra nem tervezek, de egy évre igen. Egy jó hónap múlva lesz csak egy éve annak, hogy Bergoglio érsek bíborosból pápa lett. Ha beiktatása napjáig folytatom az általa elmondott, megírt s közzétett gondolatok szerkesztését és esetleg megosztását, akkor egy liturgikus évben felmerült legalapvetőbb gondolataival, mondanivalójával, sajátos észjárásával megismerkedhetek magam, igény szerint esetleg mások is.
Ami már látszik.
A pápa többnyire nevet vagy mosolyog.
A pápa ehhez képest kijelentéseiben acélkeménységű.
A pápa szegény egyházat kíván megvalósítani.  
A pápa közel megy az emberekhez, nem fél tőlük, hanem szereti őket személyválogatás nélkül.
A pápa minden keresztényt felszólít, hogy menjenek el a világ perifériáira, és mondják el Krisztus örömhírét.
A pápa megerősíti, hogy minden bűnöst szeret, ha kell, szeretetből inti őket, csak a bűnt utálja.
A pápa nem köntörfalaz: A kemény legényeket, maffiózókat felszólítja: Térjenek meg!
A pénz embereinek megüzeni, hogy nem lehetséges büntetlenül fejtetőre állítani a világot: a pénz nem uralkodhat az ember felett. A világ emberközpontú, az ember istenközpontú, a pénz pedig csupán egy eszköz.
A pápának van véleménye az ökumenizmusról, a klérusról, a családokról, az emberi méltóságról, a kizsákmányolásról, a szervkereskedelemről, a prostitúcióról, a gyermekek kívánatos sorsáról, az idősekről és az ifjúságról, a menekültáradatokról, s az őket befogadókról, az emberkereskedőkről s a rabszolgaság meglétéről.
A pápa minden lehetséges alkalmat megragad, hogy elmondja hitünk igazságait, Isten szépségét és jóságát, Krisztus mindenkire kiterjedő szeretetét.
A róla készült videók tanúsítják, miként szereti a gyerekeket, miként tűri jelenlétüket akkor is, ha zavarólag hatnak a tárgyra koncentrálásában.
A pápa beismeri, hogy bűnös ember, aki imáinkat kéri.            
A pápa bevilágít a lélek sötét zugaiba, kisöpri a téves képzeteket, megmutatja a változás útját.
A pápa nagyon helyteleníti a pletykálkodást, az emberi kapcsolatok megmérgezését 
A pápa azt mondja el, amit megél, s megéli, amit szavaival támogat.
Engem meggyőzött a tekintetben, hogy mi lényeges, és mi nem. Tanítása és intelmei bőségesen elláttak végiggondolandó és irányváltásra sarkalló szegmensekkel.
Érdemes követnünk azt, aki hitelesen éli elénk urának, mesterének, mindnyájunk urának és mesterének az életmintáját, életáldozatát.    
A pápa keresztény, a szó eredeti értelmében: krisztuskövető, ráadásul Jézus Társaságának a tagja.
Nyugodtan ráhagyatkozhatunk – pápakövetőkké válva. 

Húgom egyszer karácsonyra fehér koktélkötényt kapott övéitől, rajta a felirat: „MÉG NINCS KÉSZ!
– Melyik szót nem érted?”
Ma délig a pápa szövegeinek archiválásával foglalkoztam. Ebéd után is. Aztán leültem egy kicsit a tévé elé, kezemben a távkapcsolóval. Két adó műsoránál időztem el. Az egyik csatorna (PAX-tv), egy Délvidékre szervezett találkozóval foglalkozott. Kozma Imre és a máltaiak egy csoportja kalauzolta a nézőket a Vajdaságba. Mutatta a hatalmas arácsi templomromot, amely a maga nemében páratlan, impozáns még így is, s amelynek állagmegóvásához némi pénzt csepegtet az ottani kormány. Csakugyan hatalmas épület, mely azon a határon van, amelyet még talán óriási költséggel helyre lehetne állítani.
Ami elgondolkoztatott, az az, hogy mi lenne célszerűbb? Az emberek lelkivilágát ápolni, és helyrehozni „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után”, mely meg van fogyva és valamelyest meg is van törve, de él. Vagy nagy pénzen helyreállítani a templomot, mert messze földre ellátszik, s hirdeti, hogy laknak „Odafent”, és ez erőt ad a benne bízóknak. Elhiszem Pálnak, hogy „a test a Lélek temploma”. Ha ez így van, akkor annak kell prioritást kapnia akár a téglafalak rendbetételével, akár lelkük felemelésével, értelmes munkával, elsősorban is egészséges egymás felé fordulással.
Elég gyorsan átkapcsoltam a Hír-tévére, ahol egy Bukta nevű festő települését mutatják meg. Ez a település Szihalom, nagyjából palócok lakják. Amennyire tudom, valaha céltudatos, zárt faluközösségben éltek, s a szokásokat megtartó népséget éppen a szokások tartották meg. „Így kell járni, úgy kell járni, Sári, Kati tudja, hogy kell járni.” És tudták, és úgy jártak, és éltek, megéltek tisztes munkával.
Amit a kamera láttat, az minden, csak nem az, ami egykor volt. Munka nincs, a föld a fene tudja, hogy kié, kiké. Következésképpen a bemutatott figurák sokszerűen károsodottak. Lepusztult rozsdás vasút menti eszközök látszanak, a helységben lepusztult, gondozatlan házakban, lepusztult kilátástalan emberek tengetik életüket. (Biztos, hogy nem mind, de a film ezt mutatja.)
Hej, de frusztrált voltam a nyolcvanas évek végén és után, az ún. „spontán privatizáció” idején, amikor is az előző időszakban helyzetbe került és kellő kapcsolati tőkével rendelkező korruptak kisajátították maguknak az ország javait. Önzésük máig hat, s a várt prosperitás helyett sokhelyütt a mutatott képa jellemző. Hányakra igaz a himnuszban megfogalmazott tétel: „Szerte nézett, s nem lelé Honját a hazában.” A bemutatott filmben gyöngyös népviseletbe öltözött asszonykórus nem énekel. Playbackről szól a nóta. Talán direkt, mintegy jelképezve a céltalanságot. A fiatalok otthon vakaróznak és nézik a tévét, mobiloznak vagy a számítógép előtt üldögélnek, amíg nyitva van a szemük. A megszólaltatott gyerekeket szülei elhagyták, öreganyjuk, vagy ki nevelgeti, amíg erejéből telik. Néhány férfi a kocsmában ül magába roskadva egy-egy sörrel és stampó „gyorsítóval”, s bámulja a semmit. A kocsmáros szintén szótlanul áll a söntéspult mögött, mint egy tagbaszakadt hóember. Hát ez semmi. Ez csakugyan nihil, ahonnan a hittérítők fáradságos munkájával remélhető csak a kitápászkodás.
Bármelyik műsorra gondolok vissza, teli torokból akarok ébresztőt fújni a társadalomnak: Ez az ország MÉG NINCS KÉSZ!
… a norvégokkal ellentétben, ahol az Északi-tenger fekete aranya olyanfajta anyagi bőséget hozott a nemzetüknek, amelyben tovább már nincsenek értelmes célok, nincs miért küzdeni, mert már rég minden az ölükbe pottyant. Azzal a problémával küszködnek, hogy a gyors meggazdagodásból összejött hatalmas pénztőkét hogyan fektessék be értelmesen a világ javára.
Milyen érdekes. Az a véglet éppoly kilátástalanságot hordoz, mint emez.
Még mi állunk jobban, mert MÉG NINCS KÉSZ az ország. Van mit csinálni. De ehhez jó tíz centivel feljebb kell emelni kinek-kinek a fejét. Mert ameddig orrát lógatva csak néz maga elé, addig nem remélhető a kilábalás.

1. Mindenről lehet írni. Indulásra pl. a népdaltöredéket idézem, miszerint „nem is alszom, csak heverek, nem is igaz, hogy elveszett”. Némileg hasonlít hangvétele a mai perikópára, amely arról szólt, hogy Jézus meggyógyít egy vérfolyásos nőt, majd Jairus leányát.
Nem részletezem.
Aki ismeri, annak elég felidézni, hogy miután az asszonyt meggyógyítja, Jairushoz indul, ahol a siratók kinevetik a Mestert, hogy ugyan már mit akar, s aki mit sem törődve velük, bemegy kíséretével és a szülőkkel a halott 12 éves lánykához. Megfogja kezét, hogy felsegítse, miközben azt mondja: „Talita kum!”, ami kb. annyit tesz, hogy Gidácska kelj fel! Hát nem gyönyörű? Hát még az, hogy Talita engedelmeskedik. Jézus pedig a szülőkhöz fordul kérve, hogy adjanak neki enni. Ennyi. Az érintés, a hit, a szeretet csodája.
2. Miként tegnap, ma reggel is napsütéses az idő. A reggeli fényreflexek szobáinkat feldobják. Olykor elkapok egy-egy pászma által megvilágított részletet. Jobb, mint a vaku. Ma is fotóztam.
3. Még a szomszéd leveléről akarok valamit írni.
A történet úgy kezdődött, hogy szembeszomszéd (a továbbiakban: szsz) elköltözött. Az új tulajdonos tűri, hogy levélszekrényébe dobálja a postás szsz leveleit is. A közöttük létrejött megállapodás szerint új tul. átpakolja szsz leveleit a mi ládánkba, amelynek zárszerkezete emberemlékezet óta nincs meg. Eldobtuk.
Ez azért jó, mert ha erre jár szsz, senkit nem kell riasztania. Benyúl levélszekrényünkbe és elviszi a nekik szóló anyagot. A történet úgy folytatódik, hogy ketten lakjuk otthonunkat: az asszony, meg én. Ám alkalmilag létszámunk megduzzad hajdan itt lakó gyermekeinkkel.
Történt pedig, hogy szsz két levelet kapott. Ránéztem a kopertákra, majd visszadobtam őket levélszekrényünkbe. Tapasztalatból tudom, hogy érte jönnek, legalábbis megfigyeltem, hogy eltűnt korábban már egy adag nevükre szóló levél. Nyilván kivették, akiket illet – szsz-ék.
Na már most… Jön haza fiunk, kezében uncsika, az ő kezében három levél: egy nekem, kettő szsz-éknek. Megköszönöm neki, hogy ilyen aranyos volt és kézbesítette Levike appapa postáját. Majd másnap reggel visszadobom a két idegen borítékot.
Délután hazajőve benéz feleségem a levélszekrénybe, és felhozza, amit benne talál. Két levél szsz-éknek. Mondom, reggel visszaviszem a ládába, hátha akkor jönnek, amikor senki sincs nálunk itthon, és magukkal viszik a nekik szóló postát. S lőn. Reggel visszaraktam őket.
Délután lányunk érkezett először haza. Felhoz két borítékot. Mit gondoltok, kinek szóltak? A válasz helyes: szsz-éknek. Ma reggel harmadszor is visszadobtam levélszekrényünkbe a küldeményt. Hátha érte jönnek.  
A családot pedig értekezletre hívom. Mind a négy gyermekünknek itt kell lennie, mert plenáris ülés lesz, fontos mondandóval. A napirend egyetlen témája: A levélszekrényünkbe átdobott s szsz-éknek címzett borítékok békén hagyása.
Az ülést állófogadás követi: lesz keksz, szendvicsek, pogácsa, kávé, üdítők.
Megjelenésükre feltétlenül számítok. 
PS.: Valaki újra felhozta a két levelet.

Ma kedvteléseinkről témáztunk.
Kedvteléseim felsoroltatnak blogom fejlécén. Ez arra jó, hogy az esetleges olvasót ne hagyjam, hogy illúziókban ringassa magát. Innen leolvashatja ugyanis, hogy mifélék érdeklődésem körei. Hihetőleg többet elfogadnak közülük, s egyesek talán azt is, hogy a vallás kérdései is ide tartoznak. Másokat meglehet, hogy taszít ugyanez.
Márpedig én pápista vagyok. Azért az, mert elismerem, hogy a keresztények között a pápa Krisztus földi helytartója, ahogyan egyik titulusa megnevezi. Kiváltképpen szeretem a mindenkit magához ölelő Ferenc pápát, mert ha kell, önmagát is felülmúlva törekszik Isten jóságát tolmácsolni.
Nos, ez a jó Ferenc pápa minden hívét „eligazította”. Felszólította, hogy keresse fel a világ perifériáit, és tanúsítsa közöttük élve a keresztény élet értékes és szép voltát. Végül is Pált idézi, aki így ír: Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot. Pál tapasztalatból beszél. Ferenc is.
A legkézenfekvőbb egy író embernek, hogy próbáljon ebben a formában közelíteni azokhoz, akik a világban keresik a vigaszt, az élhető létformát, az értelmes célt. Ez van annak a hátterében, hogy olykor vallásos vonatkozású dolgokat tolmácsolok, és különösen is ez van annak a hátterében, hogy kerülöm a kétértelmű vagy bármi más értékrend propagálását. Nem okoz ez nekem semmi nehézséget, hiszen ebben élek, mozgok, vagyok, hogy magam is Pált plagizáljam.
Megerősít benne Ferenc pápa, akinek írásait, tanításait zömmel elolvastam, s aki hozzám közelálló módon szegény egyházat szeretne maga körül látni. Azon dolgozik, hogy meg is teremtse. Nem fogok apologetikát írni, de ma megosztok néhány olyan kinyilatkoztatott idézetet, amely az örök Jóságot mutatja meg.
Direktben ilyenek ezek és ezekhez hasonlók:
„Milyen szép a hegyeken annak lába, aki örömhírt hoz, aki békét hirdet, aki jó örömhírt hoz, aki szabadulást hirdet” (Izajás  52,7-1)
„örök szeretettel szeretlek téged, azért vonzottalak kegyelemmel.” (Jeremiás 31.3.2)
„Ne félj, mert megváltalak; neveden szólítalak: az enyém vagy. Ha tengereken kelsz át, veled leszek; és ha folyókon, nem borítanak el, ha tűzön kell átmenned, nem égsz meg, és a láng nem perzsel meg. Mert én, az Úr vagyok, a te Istened, Izrael Szentje, a Megváltód... Mert drága vagy a szememben, mert becses vagy nekem és szeretlek… mind, akik az én nevemet viselik, akiket dicsőségemre teremtettem, akiket én formáltam és én alkottam.” (Iz 43,1skk)
„Elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én te rólad el nem feledkezem.” (Iz 49,15)
„Jöjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megenyhítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes, és az én terhem könnyű.” – így Krisztus. (Máté 11,28-30)
Itt abbahagyom.
Amit a pápa kínál, Krisztus nevében kínálja.
Engem megerősített benne, hogy a szeretet útja a (talán egyetlen) olyan út, amely kisebb-nagyobb zökkenőkkel, de lehetővé teszik a világon az élhető életet.