Mickey webnaplója

– Az idősödő jezsuitát 1996 nyarán ismertem meg. Akkor ő 76 éves volt. Kartondobozokat hozott haza külföldről, benne szerény személyi tulajdona, ruhái könyvei stb. Mivel az első emeleten kapott szobát, nem elsietve a dolgot, de mégiscsak egyedül cipelte fel őket.
– Nem kér segítséget? – kérdeztem.
– Nem – mondta ő. – Nem hajt a tatár, s amíg bírom magamat, megteszem azt, ami tőlem telik.  Később is így járt el. Létrára föl, s kereste a kívánt szakkönyvet a könyvtárban. 1996-ban jól mozgott, eljárt tanítani. Hosszú terveket nem szőtt: Teszem a dolgom, amíg tehetem. Nagyon sűrűn emlegette: Mi lehet nekem még hátra? Két-három év? S legyintett hozzá. Ezután végigkísérte életét ennek a két-három évnek a folyamatos emlegetése. Úgy tologatta kijjebb a két-három évekkel életét, mint a betonozók tolják egyre magasabbra a csúszó zsalut.  
Mivel nemrégiben halt meg (RIP), nem nehéz kiszámítani, hogy tizenhét évig tartott még élete, tehát kb. hatszor kapott még három évet.
Érdekesek az emberek.
– Salamon Béla szép korú volt, amikor egy ízben felkereste az orvost, s elmondta neki, hogy télikabátot szeretne csináltatni a szabóval. – Milyen anyagot vegyek? – kérdezte az orvost.
– Hát ne túlságosan drágát – válaszolta a doki a humoristának.
– Ismertem olyat, aki alkut ajánlott Teremtőjének. Ha még ad neki 3 évet, befejezi egyik dédelgetett álmát, s megírja könyvben. Sikerült, s nem is egy új kötetet összehoznia.
– Egy Japánban szolgáló szerzetes futott össze egy ugyanott szolgáló francia szerzetesfráterrel, aki bőven elhagyta találkozásuk idején a 90-et. Az idős testvér pipálgatott, imádkozott, kedvelte a bort is, megitta a maga egy pohár borát naponta. Kérdésre, hogy nem fáradt-e bele az életbe, s nem kívánkozik-e odaátra, azt válaszolta, hogy nem túlságosan igyekszik meghalni. Szereti, amit csinál, szereti ezt a létet.
– A bibliai ószövetség királya, Hiszkija, halálosan megbetegedett, ám szeretett volna tovább élni. Könyörgését az Úr meghallgatta, s megüzente neki Izajás által: kap még 15 évet, s lőn.
– Emlékezetem szerint II. János Pálnak kívánták, hogy érje meg a 100 éves kort, mire azt válaszolta: No, csak ne korlátozzák az Isten kegyelmét.
– Egy 94 éves jezsuita pedig panaszosan utasította el a köszöntők baráti jókívánságait: Isten éltesse még hosszú évekig! – Ha szeretnétek, nem kívánnátok, hogy továbbéljek annyi nyavalyával küszködve, amennyi engem gyötör.
Az év utolsóelőtti napján óhatatlanul az idő múlására terelődik figyelmünk. Sok barátom 70 körül jár. Magam is afelé haladok.
Bár Czeizel Endre genetikus szerint az emberi sejtek kedvező körülmények között 120–130 évre teszik az élet végső határát, ezek a kedvező körülmények igen keveseket érnek utol.
Marad hát a csúszó zsalus terv a még két-három évvel, ami nekünk még hátravan.
Távozásunk pontos idejét Isten tudja, s jól is van ez így.      
       

Néha elvetődöm a köztéri könyvszekrényhez, mely üveges, helyesebben betekintő műanyagos.
Mint ismeretes, a falán jól olvasható: hozz egyet és vigyél egyet. Mármint hogy könyvet.
S hogy ott miket látni?
Ki tudja?
Ahhoz, hogy a teljes mustrát felmutathassam, többet kellene ott időznöm.
Én eddig a következőket láttam a könyveken kívül:
Idegen nyelvű könyvek-verskötetek-szakkönyvek.
Idegen nyelvű folyóiratok.
Tankönyvek, kitöltött munkafüzetek…
Magyar folyóiratok (amennyiben szépirodalom, nem is rossz ötlet);
Magnókazetták, videokazetták;
LP-hanglemezek;
fafaragás;
bábuk;
üvegkrigli;
1000 részes puzzle.
Láttam továbbá, hogy kukázók telepednek le a szekrény környékén, és lesik, hoz-e valaki valamit. Ha igen, azonnal ott teremnek, megvizsgálják a felhozatalt, s amennyiben úgy döntenek, már viszik is el eladásra. Gondolom, antikváriumba. Ott némi pénzt kapnak érte, amit elisznak vagy elesznek. Ez némileg zavarja a közmegegyezéssel konvergens énemet, másfelől nyugtatólag hat rám. A szellemi csemegéből testépítő csemege lehet. Legalábbis van rá esély. De ez már nem az én felelősségem.
Sok energiát megtakaríthatnánk azzal, ha süteményekkel gazdagítanának a könyves stelázsi választékát.
A mélyszegénységben élőknek nem kellene végigcsinálni a könyveladást, de még az élelmiszerboltot se kellene felkeresniük. Ott helyben elfogyasztanák a sütiket, s hagynák a könyveket a helyükön, hogy végre rendeltetésszerűen működjön az egyébként zseniális találmány, a könyvturkáló. 

Marik József (FB) hívta fel rá figyelmemet. Van egy napiremeny.blog.hu oldal, amely valamelyik bibliai mondat, történet kifejtésével próbálja olvasói figyelmét a lényegre terelni. A gondolatok nem bántók senki számára, inkább vigasztelinek látom őket.  A mai címe Tégy kevesebbet ezen a Karácsonyon. A blog mottóját „A remény pedig nem engedi, hogy megszégyenüljünk” az egyik páli levélből veszi (Róm 5,5).  
Nagyon illik a hangos karácsonyi találkozások utáni hangulathoz a megidézett evangéliumi szakasz. Már reggel csend volt, köd ülte meg a tájat (nem fényképeztem le, mert már annyiszor igen, és a mai éppen úgy nézett ki, mint a korábbiak, legalábbis itt), s fogta vissza a hangot. Vasárnap lévén eleve kevesebb a mozgás, bár később valaki elhagyta a házat, elköltözködött. Igen, jönnek-mennek non stop. Mi pedig valamiért még mindig itt vagyunk, lassan 25 éve).
Délre kisütött a nap. Mi meg próbáljuk megemészteni a korábban készített s nyakunkon maradt élelmiszereket, ételeket, italokat. Csend van. Tegnap hatalmas könyvet kezdtem olvasni, Henri Boulad jezsuita egyik kis remekművét. Ha posztba tudnám tömöríteni reményteli és örömmel teljes mondandóját, megtenném, hátha akad valaki, akiben rezonálnak ezek a tartalmak.
De most vissza a napi remény adagiumhoz. Arról szól az utolsó általam olvasott, hogy nem kell mindig nyüzsögni. Néha a befelé figyelés áldottabb, mert meglehet, hogy gazdagabb tartalmakat hordoz.  Idézek belőle, mert hosszú poszt maga az eredeti is. Akit érdekel, majd „fellapozza”.
– „Élvezd a karácsonyi időszakot – írja. Csomagold be az ajándékokat. Tedd ünnepivé az otthonodat. Tedd emlékezetessé a családoddal töltött időt. De ne engedd, hogy ez a karácsony úgy teljen el, hogy nem töltöttél időt Jézus lábánál. Sok idő múlva, amikor már semmi sem marad ebből a karácsonyból, Jézus dicsérete az egyetlen, ami biztosan megmarad.” Az idézet egy újszövetségi történetre utal: Jézus meglátogatja a betániai Máriát és Mártát.
Ezek is nagyon tetszettek:
– „Az igazság nem a gonosz dolgok miatt szorul ki az életedből. Életünkben gyakran a jó dolgok szorítják ki az igazságot, amit Isten belénk akar ültetni. Hogy betöltsd Isten küldetését az életedre, éppen, hogy nem többet, hanem kevesebbet kell tenned.”
– „Amikor az életednek vége lesz, egy dolog fog igazán számítani: Megismerted-e Isten Fiát? A plusz ajándékok, amiket meg tudtál venni a hosszú munkaidőd ellenére, nem fognak számítani. … Ami számítani fog az az, hogy töltöttél-e időt azzal, hogy megismerd Isten Fiát, mert ez az elkövetkezendőkre is hatással lesz.”     

Már karácsony előtt is sok feldíszített fát láttunk. Aztán elérkezett az ünnep. Beszámoltam róla, hogy Tücsi egyedül öltöztette fel a fát, egyedül csavarta a helyére a karácsonyfatalpba. Végül is tündökletes lett a fa. Bár a programozható girlandot állandó fényűre tette, a fáról készült fotó a képet flash-üzemmódban is tudja mutatni a google, azaz villog, noha a képen természeténél fogva még nyugodt volt. Ilyen világot élünk.
25-én átmentünk a közelben élő fiatalokhoz. Az ő fájuk is tündökletes volt.
26-án nálunk gyűltünk össze több mint 40-en, s akik eljöttek láthatták, hogy milyen szép fánk van.
27-én mi mentünk a tesókhoz, s láttuk, hogy milyen szépen díszítették a karácsonyfát.
Mivel templomunk titulusa az országban egyedülállóként a Karácsonyi Kis Jézus, illő, hogy szép fát állítsanak az oltártól balra (ott fér el). Egyszerű, horgolt képecskékkel díszített szép fa az idei.
Az emlegetett helyeken jártunk biologice. De virtuálisan még sok helyütt, s megnéztük a FB-on mindazokat a fákat, amelyeket ismerőseink, és ismerőseink ismerősei felraktak a netre. Komolyan mondom, nagyon sok szép fát láttam. Mindenkinek kijár a dicséret. Ha másért nem, azért, mert az egyik magyarázat szerint a fa a kis Jézust jelképezi. Aki világosságot hozott az embernek. Illő, hogy a fán fény jelenjen meg, ha lehet, az ő fénye.
Ennyit a fákról.
Ahol mi megfordultunk, mindenütt énekeltünk. Ma már nem én kezdeményezem az éneklést, hangom, fülem nem a régi. Azért be-bekapcsolódom. Meglepő módon az egyik legsikeresebb karácsonyi ének körünkben a „Fel nagy örömre, ma született” kezdetű, amely Gárdonyi Géza alkotása, aki ugye kántortanító volt többek között. Nos, ennek a dalnak az egyik sorában ez áll: „Rá meleget a marha lehel.” Még gyermekkoromban mesélte a pap bácsi, hogy a marha szó régen kincs jelentésű volt, de a szarvasmarha is az, a maga valóságában; értékképző, mondanák a közgazdászok. Egy ilyen marháról mesél nekünk Gárdonyi szövege. Igen ám, de mára, mint olyan sok más szó is pejoratív értelemben használatos. Így vélhette ezt az eklézsia is, mert a közelmúltban néhány évig ezt láttuk kivetítve: Rá meleget a pára lehel. No, ezzel több baj is van. Az első, hogy nem igaz. A pára képződik, de semmiképpen se lehel. Ez leginkább képzavar, mégpedig eufemisztikus felhanggal. További baj vele, hogy Gárdonyit átírni, hogy ne mondjam, nem ildomos. Részben, mert hamisítás, részben pedig és adott esetben így van, rosszabbra sikerült, mint az eredeti. És ez „tök ciki”. Vissza is cserélték a párát marhára.
De ha már erről a nótáról írok, megemlítem, hogy a nagyobb családban alig várják a gyerekek, hogy sorra kerüljön Gárdonyi éneke, annak is a második versszaka. Cinkosan összekacsintanak, és teljes fortisszimóval zúgják a MARHA szót.  
Meglepő módon előkerült a nóta 27-én is, mégpedig annak okán, hogy QQ húgomnak (aki éppen egy éve hunyt el) kedvenc karácsonyi éneke ez volt. Rá emlékezve elénekeltük: csendesen megformálva a marha szót. Aztán énekeltünk még sokfélét. Olyanokat, amelyeket csak mi szoktunk otthon, ezért nincs más mód ébren tartani őket, minthogy évente elővezetjük őket.
Ám van egy, amire rajtam kívül nemigen akar visszaemlékezni senki, pedig a komáromi kislányként nevelkedő apai öreganyánk a közös karácsonyokon néhányadmagával elénekelte azt a Felvidéken ismert dalt, amelyet utóbb Cseh Tamás lemezre énekelt. Mivel megjelent a youtube-on is, így hát közkinccsé lett a feledésbe merülő ének. Akit érdekel, meghallgathatja itt: https://www.youtube.com/watch?v=DOiFjs1KHFQ

Kikísértem a fiatalokat az állomásra, hogy hazahozzam autójukat.
Itthon a harmadik adag került a mosogatógépbe.
A többit elrámoltuk.
Minden a helyén, ahogy kell.
Pihenésképpen felporszívóztam a lakást, ahogy kell.
(A porszívó is a helyén.)  
Felraktam a gépemre több mint nyolcvan fényképet, amelyeket tegnap sütögettünk a nagytalálkozóról. Kb. tíz képet kidobtam. A többit megkapják a családtagok.
Tízóraiztunk. Gyümölcsbólét, meg bejglit.
Délben megebédeltünk. Krumplisalátát hússal, meg bejglit.
Mondom Tücsinek: Két és fél óra múlva folytatjuk.
A következő társasággal találkozunk. … És eszünk salátát, és iszunk gyümölcslét és eszünk bejglit.
Ezzel aztán lassan eljutunk oda, amiről Sinkovits hangján szólal meg bennem: „elmúlának az ünnepek, de nem múla el a bájgli.”
…
Úgy lett, amiként elbeszélém.
Találkoztunk. Megbeszéltük, ami a szánkra jött.
Azt is, ami nem.
Énekeltünk.
Ettünk finom sütiket, bejglit, ittunk rá különféléket.
Én (sofőr) csak keveset.
Majd elköszöntünk egymástól BÚÉK-ot mondva.
Hazahoztunk egy kis forralt bort.
Most vacsorázunk.
Eszünk valami semlegeset, pedig rúdszámra áll a bejgli.

„Vigasságos, hangos, nagy örömünk támadt,
megszületett Jézus a beteg világnak.
Felragyog immáron fényességes napja
Isten irgalmának!”
Ez olyan december 26.-i énekszöveg.
Már minden jó, már minden békés,
már mindenen túl vagyunk a rokonlátogatásokat kivéve. Gondolom, ugyanolyan kedvesség lengi be a mai, nálunk rendezendő alkalmat, mint ahogyan a korábbi együttlétek, találkozások váltak szép emlékké.
Tücsi úgy készül rá, mint egy esküvőre. Az asztalok gazdagon terítve.
Fegyelmezett sorokban elrendezve kanalak, villák, poharak.
Minden csillog, minden villog,
s egyelőre némán lepik el az abroszt.
A vendégsereg érkezése majd megtöri a csendet, a rokonság majd megbontja az asztalt.
Igazából minden kész, vagy előkészítve.
Ezek valamelyest a bizonytalanság percei.
Kik jönnek el, kik maradnak távol.
Mindenki kapott értesítést?
Itt most abbahagyom.
Megjöttek a Katiék!
…
Este 10. Minden rendben történt. A betlehemi játék, az éneklések, a kaják, a piák, az üdítők.
Serény buzdításunkra valamelyest vittek a sütihegyekből, akik eljöttek.
Még szerencse, hogy holnap folytatódik a másik találkozó, van esély készleteink radikális lefaragására,
Elnapolva a fotók gépbevitele.
A népszámlálás nem biztos, hogy pontos volt. 45 főt különböztettem meg első nekifutásra, akik három korosztályt képviseltek.   

Igen, az örvendetes olvasó harmadik titkáról van szó: „Akit Te, Szent Szűz a világra szültél…”
Íme, hitünk egyik titka. Titok, mert csak hitünk fényénél világosodnak meg a karácsonyi események. Könyvtárnyi szépirodalom foglalkozik vele, képzőművészek, zenészek, a művészetek minden ága feldolgozta a feldolgozhatatlant, teológusok próbálják megközelíteni a felfoghatatlant. Krisztus, a második isteni személy, az Ige mentésünkre az Atyától közénk érkezett. Köztünk élt, majd dolgát maradéktalanul elvégezve visszatért az Atyjához. Mint egy suhanó madár, olyan finoman, olyan szelíden érkezett, hogy művét beteljesítse.
Miért jött le az égből? Szeretetből. Irántunk megmutatkozó irgalmas szeretetből, mert úgy szerette az Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen. Írva van. Fel tudja valaki fogni, hogy miért adta a bűnösökért életét? Hiszen a jó emberekért is alig áldozza valaki életét – írja Szent Pál.
A titok megértése kegyelmi kérdés.
Csak Isten végtelen szeretete elegendő magyarázat az Epifániára.
Csak az, hogy az Isten SZERETET.
Amit az első Ádám elrontott, azt a második (Krisztus) életével, halálával és feltámadásával egyszer s mindenkorra rendbe teszi.
Érkezését ünnepeljük valamennyi földrészen ezen a napon. Az idő felett álló Fiú belép az idő múlásával bajlódó világba, hogy az örök boldogságra hívjon mindenkit. Az Isten örök tervében szerepelt, hogy Fiát megtestesíti, s földi édesanyát keresett, hogy mindezt megtehesse. „Isteni kisded szűznek ölén.” A Krisztus a szeretet forradalmát hozta, a tiszta szeretetet élte, ezt tanította életével, halálával, ezt föltámadásával.
Ha van örömhír, akkor ez a várva várt Messiás születésének a híre. A választott nép körében évszázadokkal korábban születtek az érkezéséről szóló próféciák. Az ártatlan Isten Fia ártatlan csecsemőként születik, egy Szűztől, aki a Fiú jóvoltából szeplőtelenül fogantatott, és aki így bűn nélkül való volt.
Ha van titok, ez az. Maga Mária se tudta, mi történik vele és körülötte: Visszakérdez Gábriel angyal szózatára: Hogyan történik mindez?
A születés hírére összesereglett pásztorok beszédén elcsodálkozott, szavaikat mind a szívébe véste és el-elgondolkozott rajtuk.
Az isteni szeretet titka, ami ezen az éjszakán történt. Ezt a titkot hirdette a betlehemi csillag, ezt az angyalok éneke: „Gloria in excelsis Deo”, ezt a pásztorok beszámolója, akik elmondták, amit hallottak az Angyaltól: „Íme, nagy örömet adok tudtul nektek, és az lesz majd az egész népnek. Ma megszületett a Megváltó nektek, Krisztus, az Úr, Dávid városában.”
Ezért e csillagos szent éj
ezért ragyog a templomi szentély
ezért fújja száz és száz torok:
Pásztorok, pásztorok…
(Megjelent a plébánia lapjában karácsonyra)

A Lengyelország c. folyóiratban olvastam a hatvanas évek elején gimnazistaként, hogy a posták forgalma adventben csúcsra jár, a levélhordók hetekig kemény küzdelmet folytatnak azért, hogy a karácsonyi és az újévi lapokat időben továbbítsák a címzettekhez. Azt figyelték meg, hogy jöhet influenza, jöhet nátha, a meghűléses betegségek megannyi válfaja, a postások nem kapják el … csak januárban, vízkereszt után. Akkor viszont sorban kidőlnek. Merthogy addig NEM ÉRNEK RÁ! Feladat van! Ennek a világnak vége.
Valamikor
a posta
taposta
az utat a
kapcsolatokhoz,
ma a virtuális zónába terelődött a forgalom.
Hiába volna a szorgalom.
Más idők járnak.
Tegnap Tücsi két erősen rúzsozott szájat talált a neten, akikhez arc is tartozott. Két női arc, és talán két gitár is. Amerikaiak (angolok?) voltak, és duettet adtak elő, melynek a címe a jól ismert O Come, O Come, Emmanuel. Jöjj el, jöjj el, ó Emmmánuel!
A kórusművet Kodály is feldolgozta, s címében a dal forrását is megjelölte: Egy XVIII. sz.-i francia misekönyvből. Próbáltam rákeresni a youtube-on. Ne tudjátok meg, hány feldolgozásban kering a neten a himnusz, amelyet egyesek Kodállyal ellentétben keltának, gregoriánnak tartanak. S a feldolgozások. Enya, szólóének, hangszerek, kórusok, a világ több nyelvén persze.  Nem győztem a feldolgozások számát megjegyezni, de több száz lehetett, és ez csak egy dal, amely a karácsonyvárásról szól.
Jöjj el, jöjj el, Emmánuel, csak téged áhít Izrael, és hozzád sóhajt untalan, mert Isten híján hontalan.
Meglásd, meglásd, ó Izrael, hogy eljövend Emmanuel!
Jöjj el, ó Jessze vesszeje, és állj a Rossznak ellene, a mélyből, mely már eltemet, s a tűzből mentsd ki hívedet.
Meglásd, meglásd, ó Izrael, hogy eljövend Emmanuel!
Jöjj el, jöjj el, ó Napkelet, ím árva néped költöget, törd át a sűrű éj ködét és oszlasd gyászát szerteszét.
Meglásd, meglásd, ó Izrael, hogy eljövend Emmanuel!
Jöjj el, ó Dávid adta kulcs, hogy üdvösséges napra költs, a mennyországba tárj utat és rekeszd el a poklokat.
Meglásd, meglásd, ó Izrael, hogy eljövend Emmanuel!
jöjj el, jöjj el, ó Adonáj, ki Sína hegyről szólalál, hogy törvényt lássál népeden, jöjj fenségednek teljiben.
Meglásd, meglásd, ó Izrael, hogy eljövend Emmanuel!
Meghallgatjuk ezt nótát.
A kérdés csak az, hogy meghalljuk-e az üzenetét.
A kérdés az, hogy azonosulunk-e az elhangzottakkal?
A kérdés, hogy megmozdít-e bennünk valamit véglegesen?
Remélhetőleg.
 

Ma reggel elég hamar odaértem a kórházhoz kocsival. Bemegyek, a büfé redőnye először leengedve. Tényleg itt a karácsony. A liftben csak ketten igyekszünk felfelé. Az emeleten gyanúsan senki. A kiírás szerint ma még van vérvétel. Az történt csupán, hogy elsőnek érkeztem.
Ma reggel életemben, tán először, úgy vettek tőlem vért, hogy azt se éreztem, hogy megszúr a hölgy a tűvel. Máskor is magabiztosak a dolgukban, de érzem, hogy megszúrnak. A mai alkalom teljesen komfortos volt. A kreolarcú lányka (vagy asszonyka) máskor drágámnak szólít. Most nem. Nyakában fából faragott Tau kereszt lóg. Elköszönve szép karácsonyt kívántam neki, amit viszonozott.
Ma reggel az jutott eszembe, hogy az „eszméletemben” minden tanárom nálam idősebb, zömmel középkorú vagy még annál is idősebb ember. Eddig sose jutott eszembe, hogy ezek a tanárok, akik emlékeimben idősekként élnek (néhány szerzetes kivételével) valamennyien fiatalabbak voltak, amikor tanítottak engem, mint én most vagyok. Kilencven százalékuk biztosan. Hát így torzítja a valóságot az idők múlása.
Ma reggel is voltunk persze misén, a mindennapos találkozás lehetőségének a helyszínén. De ugyanolyan észrevétlenül érkezik, mint ahogyan ma a tű behatolt bőröm alá, be a vénámba. Mise után még beszélgettünk kedves ismerőseinkkel egy sort, előkerült a beat-mise, a karácsonyi is. Kiderült, hogy valamennyiünknek van hozzá valamiféle köze. Kivel közösen énekeltük annak idején, ki pedig más kapcsolatokon keresztül ismerte azokat, akik a mise létrejöttén fáradoztak. Aztán ment ki-ki a dolgára, zömmel az élelmiszerboltokba.
Ma reggel még felkerestük a fiatalokat. Felintegettem Leventének, aki a papával állt az ablakukban. Ő is integetett „appapának”. Vittünk nekik és hoztunk tőlük dolgokat. 
Ma reggel megismételtük a szombati bevásárlást. Akkor úgy láttuk, hogy elég mindaz, amit felcipeltünk. Ma megint úgy látjuk. Holnap? Még nem tudom. Nincs itthon ecetes uborka!
Ma reggel már zavar a karácsony közeledte. Azért, mert nem vásároltam semmit senkinek összesen egy tárgyon kívül. Próbáltam megérteni és megértetni, hogy nem az én (nem a mi) születésnapunk van, hanem Krisztusé. Sokkal nehezebb visszafogni magamat, mint jó előre gondolkodva pénzt költeni. Feleségem azzal vigasztal, hogy ő olyan sokfélét vásárolt, hogy teljesen okafogyott, hogy ketten ugorjunk bele a javak halmozásába. Ezek nehéz pillanatok nekem, mert évtizedek rutinjával megyek szembe. Bennünk kell végbemenni a találkozásnak azzal, aki közénk jött az Atyától. Ám ez kegyelmi kérdés. Mi nem tehetünk mást, mint hogy készségesen, nyitott lélekkel várjuk annak érkezését, aki volt, aki van, aki eljövendő, aki az alfa és az ómega. 

1. Gépem milliószor annyit tud, mint a legkorábbi PC-nek mondható 486-os. Én meg alig százszor többet, mint kezdetben, a „DOS-os word” idején. Így hát az olló tudásszintjeink között egyre gyorsuló ütemben nyílik. Mindenesetre én uralom csekélyke készségemmel a készséges, ám igen gyakran csaknem rejtélyes tudósgépemet. Mit tudós gép! Hiszen csak az áramkörök zárását és nyitását képes felfogni, bár ezt nagy hatékonysággal, szervezetten és villámgyorsan teszi. Én pedig úgy bánok vele, ha megkérdeznék, hogy mit miért csinálok, aligha tudnék beszámolni róla, különösképpen nem tudnék tanácsot adni másnak, hogy mit hogyan tegyen, és milyen sorrendben kövessék egymást a lépések, ha eltévedt, vagy ha csak be akar menni a gépébe. Különben is, tapasztalatom szerint minden gép kicsit más. Ez attól lehet, hogy akik a gépeket beüzemelik, egymástól eltérő elképzeléseket támasztanak arra nézve, hogy mit tudjon a gép, és mit ne. Így vagy úgy állítják az egyes kapcsolókat. A gépnek olyan mindegy. Használója meg kérdezzen meg valakit a fiatalabb korosztályból, az majd útbaigazítja.
A mai nap eredménye, hogy pénzügyminiszterem a csekkforgalmamat a minimálisra redukálta, mert úgy látja, hogy tisztább, könnyebb, egyszerűbb, gyorsabb, tán olcsóbb is ily módon rendezni a rendeznivalókat.  Úgy indult a beszélgetés, hogy a saját gépe mellett üldögélve utalt a karitásznak egy összeget. Mondtam, tegye meg az én nevemben is egy másik összeggel.
2. Gazdára talált a régi lesikált masinám is. Örülök neki, mert ha kap egy kis memóriafrissítést, jó szolgálatot tehet új gazdájának.
3. Ezelőtt jó harmincöt évvel egy „kongré”-alapra hímzett feleségem egy – alighanem iparművész által megálmodott – képet, két paradicsommadárral, néhány tő virággal. Mivel nem mindenütt tudtuk a 140x85 cm-es képet falra aggatni, összehajtottuk a képet, és sorsára hagytuk a keretet. Most jött el az ideje annak, hogy megüresedett szobafalunkra applikáljuk a jelenetet. Megpróbáltuk a keretet ugyanabban a formában összehozni, miként hajdanában volt. A csapolt keret csücskei négyzetesen nyúlnak túl a képen. Magát a textilt úgy szögeztük a helyére, hogy takarja a keretet, így maga a kép kilép a falsíkból, hogy hangsúlyozza: Itt én vagyok a főszereplő. A keret, az csak keret, kerete ábrázolatomnak.
Elég gyorsan végeztünk a szereléssel, s immár újra díszíti lakásunkat, tovaillanó fiatalságunkat idézve.
De ha már virágok és paradicsommadár, hadd csiripeljek el egy régi viccet.
Az állatok magyarázzák egymásnak keletkezéstörténetüket. A szarvasbogár elmondja, hogy apja szarvas volt, rászállt egy bogár, így lett ő szarvasbogár. Próbálják felfogni a bogarak s egyéb állatok. OK – mondják. A galacsinhajtó bogár elmondja, hogy anyja bogár volt, s nekiütközött egy trágyagolyónak. Így lett ő galacsinhajtó bogár. A többiek ezt a magyarázatot is elfogadják. Ezek után szólásra emelkedett egy szárnyas.
– Tudjátok, az úgy volt, hogy apám paradicsom volt, anyám meg madár…   eddig jutott a történetben, amikor a többiek ráförmedtek:
– Na, mész ám te a fenébe!