Mickey webnaplója

Ferenc pápa és tweet-üzenetei.
A pápa népszerűsége méltán és töretlenül nő. Olyan, mint jóságos druszám, Mirai Szent Miklós, aki mikulásként híresült el. A pápa is teszi a jót, akivel csak élete összefuttatja. Igénybe veszi a technika összes vívmányát, hogy vágyait, javaslatait megismertesse a világgal. Így bár XVI. Benedek kezdett twittert használni, Ferenc pápa folytatta a Vatikán efféle üzenetküldési lehetőségét, és meglehetősen sűrűn fogalmaz meg egy-egy sokakat elérő tweet-üzenetet. Mint ismeretes meg kell fontolnia, mi férjen egy-egy 140 leütésnél nem hosszabb gondolatba.
Kb. annyi szöveg állhat egy-egy tweet-ben, mint egy könyvjelzőn.
Talán érdekes lehet megjegyezni, hogy a pápa – bár nem kíván senkivel versenyezni, twitter-követőinek a száma meghaladja a tízmilliót.
Mivel a Magyar Kurír szokta hozni a pápa üzeneteit, őket forrásként használva a két utolsót megosztom mindenkivel, aki szokta olvasni posztjaimat:
„Isten szeretete nem elvont. Személyes szeretettel néz minden egyes emberre, és nevükön szólítja őket.”12.17.
„Imádkozzunk Istenhez: adja meg a kegyelmet, hogy olyan világot érjünk meg, amelyben többé senki nem hal éhen.” 12.19.
Pont. Mindkettő belőlem is szól, vagy ha úgy szerényebb, egyetértek tartalmukkal.
Ma vége a nappalok rövidülésének. A nap hosszú borongós-szmogos időszak után teljes gőzzel kisütött arra a rövid időre, ameddig egyáltalán látható volt felettünk.
Készítettem is néhány fotót ellenfényben, eddig még „nem hívtam elő” a memóriakártyából.
Tudom, hogy a jelenben kell élnünk. A jövőben bizakodunk, a múlt felidézheti olyan eseményeket, történéseket, melyek személyiségünket is megérintették hajdan, s netán gazdagítottak is. Nekem ilyen egy amerikai válogatás, mely a XX. század 40-es éveitől 1999-ig 20-20 dallamot idéz emlékezetünkbe. Nem biztos, hogy szerencsés, hogy amerikai, bizonyára több közünk volna egy európai összeállításhoz. Mégis emóciókat támaszthat életre mindazokban, akik a világnak ezen a részén éltünk meg több-kevesebb évet a 20. századból.
A webhely tartalmaz country zenét, közben elszórakozhattok különféle puzzle játékokkal, vagy megnézhetitek: az egyes évekből mire emlékeznek szívesen az amerikaiak. Pl. 1956-ban megemlítik: „Time Magazine's Man Of The Year: Hungarian Freedom Fighter”
Legyen ez az ajándékom mindenkinek az idei karácsonyra:   
http://upchucky.org/JukeCity/1962/OldJukes/player.htm?

20. Már ma olyan sötét nappal van, mintha holnap volna. Még egyet alszunk, és elérjük a gödör alját. Padlót fogunk a nappalok hosszát illetően, mert
21. a legrövidebb nappal (és Josep Dzsugasvili, alias Sztálin születésnapja, ami önmagában érdekes. Meglepő módon apám temetésének is ez a napja.)
22. már javában télnek számít a naptár szerint, hiszen 21-ig tartott a csillagászati ősz.
23. Igazán ez az a nap, amire leginkább illik: van remény, mert eljő a nap, amikor reményünk valósággá válik. Ahogy Zakariás írja:„Ujjongj, Sion leánya! / Zengj éneket Jweruzsálem leánya! / Nézd, közeleg királyod: / igaz és győzedelmes, / … / békét hirdet a népeknek / … (Zak 9,9skk)  
24. Akinek adventi naptára van, és benne csokoládé, és persze a naptár gazdája nem előlegezi meg a sikert a csokik időelőtti kikaparászásával, az ezen a napon utoljára jutalmazhatja meg magát a várakozás örömét jelző édességgel. Írva van (Énekek éneke 2,8–10):
„Csitt! A szerelmem!
Nézzétek, Ő jön ott,
ugrál a hegyeken és szökell a dombokon!
Szerelmem olyan, mint a gazella,
a fiatal szarvas a hasonmása.
Nézzétek, már itt áll a házunk falánál,
benéz az ablakon, nézelődik a rácson át. (mutatom az áthallást)
Aztán köszön, s így szól szerelmesem:
»Kelj föl, kedvesem, gyere szépségem!«” (A Stille Nacht első két sorának dallamára.)  
24. Este. Szent ez az este.
A plébániai lap közölte korábbi rímjátékomat:
Ezért e csillagos szent éj
ezért ragyog a templomi szentély
ezért fújja száz és száz torok
Pásztorok, pásztorok…
(Valamelyik költőnél találkoztam az utolsó két sor rímpárjával. Adódik. Nem?)
Két eszmény megvalósítására törekszünk. Az első könnyen teljesíthető: Gondoljuk ki, mivel fogjuk tölteni dec. 24. estéjét. A másik nyögvenyelősebb: ne ajándékozzunk kacatokat egymásnak. Nem a mi születésnapunk van. Úgy látszik, hogy az évtizedek berögződése, és a folyamatos reklámszósz nagyon mélyre hatolt bennünk. Azért menekülni kellene előle. Ha nagyon viszket az ajándékozhatnék bennünk, adjuk oda néhány nappal előbb vagy később, hiszen csaknem minden ajándéknak praktikus jellege (is) van.
* * *
Unokánk mondta, amikor még kisebb gyerek volt. „Ha ma kettőt alszom, akkor hamarabb jön a Jézuska?”    

1. Tán a spanyoloknál történik napjainkban, hogy leszámolnak azzal, hogy a nyugdíjasok a népgazdaság megtermelte jelentős hányadát éljék fel, és egyfajta bonyolult algoritmus szerint megkarcsúsítva újraosztják a nyugdíjakat. Az életkor meghosszabbodása miatt előállt dilemmának alapvetően két következménye van. Vagy meghosszabbítják az aktív kereső életkort, vagy visszafogják a hosszabb átlagéletkor miatt az egy főre kiutalható összegeket. Mindkettő kovászos. De mindkettő indokolt is. Fennmarad még sok kérdés, pl. hogy a munkás évek alatt befizetett hányad mire elég?
Nem tudom. Újraelosztás van. Amikor 60 évesen kértem nyugdíjazásomat a nyers összeg megállapítását követően 22 A/4-en dolgozták ki, hogy miért éppen annyi pénzt fogok kapni, mint amennyit. Nem néztem utána a kalkulációnak. Mivel mesterséges kitaláció az egész, a nekem osztott összeg is az, amannak részeként. Amikor eltörölték a 13. havi nyugdíjat, tudomásul vettem. Nincs 13 hónap, csak 12. Mint ahogyan három lábam sincs csak kettő, s ha azokon van cipő, mi hiányzik még?
A nyugdíjas útja végén a temető áll. Bármennyi elismerésben volt is része aktív korában, a halálban mindenki egyenlő lesz, egymásnak sorstársa. Ha ezt kiterjesztenék a nyugdíjak összegére is, sok ellenvetésem nem lehetne ellene. Egy takarítónő gyógykezelése, gyógyszereinek kiváltása éppúgy viszi a pénzét, mint a miniszterét. (Van még „közgygógy”?) Csakhogy keményebb érvágás az előbbi részesedéséből. Nem volnának igazi érveim amiatt, hogy a nyugdíjak szóródását egy kicsit megnyessék az okosok.
2. A pápa egyetlen iránymutatást adott ki, aminek állítólag nekimentek a közgazdászok. Utóbbiak a szabad piacgazdaságot védik, s úgy érvelnek, hogy a nagyobb GDP-ből több marad a szerény jövedelműeknek. A pápa pedig úgy véli, hogy nem a pohárnyi folyadék csordul túl, ha teli van (jövedelemmel), hanem a poharat cserélik nagyobbra, s nem csordul ki semmi.  Magyarul, a növekvő gazdasági mutatók ellenére nyílik az olló a szegények és gazdagok jövedelmei között. A pápa az élelmiszerek és egyéb termékekkel folyó mérhetetlen pazarlást is bírálja.
Én is úgy vélem, hogy a gazdagság mértéken felüli igénylése a föld kirablásával jár, és mint ilyen erkölcstelen, mert tönkreteszi az utódok életterét. Tényleg tudomásul kellene venni, hogy a fogyasztói társadalomnak befellegzett. Saját vesztünkbe rohanunk, és ez nem túl értelmes attól az embertől, aki homo sapiensnek nevezi magát.
Amit a makroközgazdaság alapjának kell tekinteni, az úgy szól, hogy a világ javai végesek, ezért szükség van az elosztás szabályozására.  
Amit pedig a pápa mond, az kötelessége, mert a krisztusi tanítás közepe. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat. A szeretetet pedig az aranyszabály valósítja meg.  Azt tedd az embereknek, amit szeretnél, hogy veled, neked megtegyenek mások. Ez pedig arról szól, hogy a szükségesen megtermelt javakat igazságosan osszák el a világ lakossága között.
Ha a szeretet érvényesül, akkor nem szűkösek a javak, mint a közgazdászok állítják, hanem elegendőek.
Csak arra kellene ráébredni az emberiségnek, hogy szeretet nélkül nem működik a föld. Szeretet nélkül nyomor és fényűzés jellemzi, szeretet nélkül háborúk sokasága pusztít kicsiben és nagyban.   
A béke és az öröm a szeretet következményei. Minden más illúzió vagy üres szólam.  

Tudom, hogy Ferenc pápától vettem tegnap egy elmélkedést, s hogy az alábbiak abból vett mondatok. Csakhogy olyan mélyek, hogy rá lehet tenni életünket (már ami még maradt belőle) „A végleges döntések jelentik azt, hogy közelről kövessük Jézust. Az ideiglenes választások révén nem követhetjük, mert mindvégig a saját területünkön maradunk.”
Egyelőre nézzük meg ezt a gondolatot. Az elejét Vörösmarty másképp mondja: Gondolj merészet és nagyot, és  tedd rá éltedet. Hát ez az. Életem hivatása-küldetése az a valami, amelynek van egy látható szakasza (e világi) és egy láthatatlan (az örökkévalóságba nyúló léte, az örök jelenbe nyúló valósága). A többi, ahogyan a pápa megfogalmazza: „a tovatűnő dolgok varázsa” csak e világi szórakozás, tengés-lengés távlatok nélkül. Ezekre mondja Ferenc pápa: „a saját területünkön maradás”. Amikor csak az orromig látok, amikor csak saját javammal törődöm, amikor hedonizálok, „veszem a dolgokat, ahogy jönnek”. A vicc poénja szerint a tolvaj se tesz mást, mint könnyedén „veszi a dolgokat, ahogy jönnek”.  
Újra a jó pápát idézem: „Kérjük az Urat: adjon bátorságot ahhoz, hogy előbbre haladjunk … azzal a reménnyel, hogy az út végén Jézus vár bennünket. Ne a pillanatban reménykedjünk, amelynek akkor már semmi értelme sem lesz.” azt is mondhatta volna, hogy vigyázzunk, mert bármennyi vacakot gyűjtöttünk össze, üres zsebbel fogunk távozni létünk jelen szakaszából. Sőt még zsebünk se lesz. :)
Ha az ideiglenes dolgokat választom, „a saját területemen maradok”, mintha egyedül akarnék társasozni, mintha az élet kinyíló új teljessége nem érdekelne, mintha maradhatnék a saját térfelemen. Ám ez még senkinek se sikerült eleddig, és ezután se fog.
Ezért javasolja Bergoglio pápa, hogy feledjük a talmit, és nyissunk az örök értékekre!    
***
Deskénlél olvasom: 
„A kutyán kívül a könyv az ember legjobb barátja. A kutyán belül meg túl sötét van az olvasáshoz.” (Groucho Marx) 

Ferenc pápa beszédéből MK (máj. 27.)
Meneküljünk a jólét és a tovatűnő dolgok varázsának fogságából
Ahhoz, hogy követhessük Jézust, le kell vetnünk magunkról a jólét kultúráját és le kell mondanunk a tovatűnő dolgok varázsáról. Lelkiismeret-vizsgálatot kell tartanunk, meg kell vizsgálnunk, melyek azok a földi gazdagságok, amelyek megakadályoznak bennünket abban, hogy közelebb jussunk Jézushoz.  Jézus Márk evangéliuma szerint azt kéri egy ifjútól, hogy adja oda minden vagyonát a szegényeknek, és úgy kövesse őt. (Mk 10,17–27)
Igen, az anyagi javak akadályt jelentenek az Isten országába vezető úton. Mindnyájan rendelkezünk ilyen javakkal, amelyek megakadályozzák, hogy közelebb kerüljünk Jézushoz.
Végezzünk lelkiismeret-vizsgálatot: melyek azok a javaink, amelyek megakadályozzák, hogy életutunkon közelebb jussunk Jézushoz? Két „kulturális gazdagságra” gondolok: a jólétre és a tovatűnő dolgok varázsára.
– Elsősorban a jólét kultúrája veszi el bátorságunkat. Lustává és önzővé tesz. A jólét egyfajta altatóként hat ránk. Nem vállalunk egy gyereknél többet, mert utána nem tudunk vakációra menni, nem tudunk lakást venni. Rendben van, követjük az Urat, de csak egy bizonyos pontig. Ezt teszi a jólét: mindnyájan tudjuk, hogy milyen a jólét, de egy kicsit lehangol bennünket, megfoszt attól a bátorságtól, hogy közelítsünk Jézushoz. Ez a mai kultúra első számú gazdagsága, a jólét kultúrája.
– A másik gazdagság, amely megakadályozza, hogy Jézus felé menjünk, a „tovatűnő dolgok varázsa”. Szerelmesek vagyunk a mulandóba. Nem tetszenek azok a végleges ajánlatok, amelyeket Jézus tesz nekünk. A tünékeny azonban tetszik, mert félünk Isten idejétől, ami végleges.
Isten az idő Ura, mi pedig a pillanat urai vagyunk. És miért? Mert a percet uraljuk: egy darabig követem az Urat, utána majd meglátjuk...
Valaki azt mondta, hogy szeretne pap lenni, de csak tíz évig, nem tovább. Hány és hány pár köt házasságot, titokban azt gondolva: addig, amíg tart a szerelem, azután majd meglátjuk.
A mulandóság varázsa: ez is egy gazdagság. Az idő uraivá akarunk válni. Ez a két gazdagság az, amely jelenleg megakadályozza, hogy előbbre jussunk.
Sokan egy egész életre szóló házasságot kötnek. A végleges döntések jelentik azt, hogy közelről kövessük Jézust. Az ideiglenes választások révén nem követhetjük, mert mindvégig a saját területünkön maradunk. Visszatérve az evangéliumi szakaszhoz – a tanítványok elcsodálkoztak Jézus felszólításán. Amikor Jézus elmagyarázott valamit, a tanítványok még inkább elámultak. Mi is csodálkozzunk és gondolkodjunk el Jézus szavain.
Kérjük az Urat: adjon bátorságot ahhoz, hogy előbbre haladjunk, levetve magunkról a jólét kultúráját, azzal a reménnyel, hogy az út végén Jézus vár bennünket. Ne a pillanatban reménykedjünk, amelynek akkor már semmi értelme sem lesz.

„Bika rugaszkodván, kötél szakad vala…
Miklósnak akkoron sok máj adatott vala.”
                                                  (Ilosvai S. P.)
„Ami itten vagyon,
mind fába faragva vagyon.”
                                                 (Németh Kálmán fafaragó)
„A kupon 1 Ft-ba kerül –
ez az összeg a pénztárbizonylaton feltüntetése kerül”
                                                    (Auchan Óbuda) 

A hozzáértők összerakták az új masinámat. Az utolsó simítások folynak, Miklós átpakolta a régi gép informatív dokfájljait (új magyar szó! De ronda!) Elindította a fotófelrakási lehetőségeket. Én meg nagyjából megtanultam kezelni. Már megy a fotók megjelenítése, gépbeemelése. Sokat tud ez az újabb PC. Kapacitása teabájt környékén.  Ahogyan én lassulok, gépeim egyre többet tudnak, csak azt nem tudják, hogy tényleg tudnak valamit. Én meg tudom, hogy mit tudok, és sejtem, hogy alig valamit, azon kívül, hogy képes vagyok reflektálni önmagamra és a világra élőkre és élettelenekre.   
Örömömre szolgált a képekkel való szöszmötölés, és a gép ugrásra kész jellege. Bármit kérek tőle, teljesíti, ha jó parancsot kap. Alig várja, hogy utasítsam: Mit parancsolsz édes gazdám? – kérdezi, mint a táltos paripa, s közben kapálja a csillagokat lábával, s tüzet lehel, várva, hogy meglóduljon és azonnal ott teremjen a virtuális tér bármelyik pontján, szállítva a kért információkat.
A többi az én felelősségem.   
Az előbb írtam, hogy képes vagyok reflektálni az élőkre. Képes vagyok, de képességem részben igen csökevényes. Zoránnal énekelhetném: Kell, hogy legyen ott fenn egy ország. Megtanultam, hogy Gondviselőnk kezében vagyunk, tapasztalom, hogy sokszor több, mint véletlen, amik történnek velem. Azért kellő óvatossággal és körültekintéssel meg kell állapítanom, hogy ez ügyben mérhetetlenül sok tennivalóm akad még, és nagy odafigyelésre van szükségem, hogy pl. „belső hallásommal” azonnal meghalljam, hogy tényleg mit parancsol az én édes Gazdám.      

Egy kortárs-vers kapcsán néhányan kifejtettük a véleményünket azzal kapcsolatban, hogy mi számít annak, és mi nem. Kinek szigorúbb, kinek engedékenyebb az ebbeli felfogása.
A verselés sokban függ a nyelvtől, s a nyelv használóitól. Nem azért, de úgy vélem, a világon az ezer főre eső költők száma tekintetében jó helyezést érnénk el a nemzetközi porondon. Mint mondani szoktam, nyelvünk guminyelv, amely sokfélét elvisel, roppant hajlékony, kifejező és gazdag a szókincse is. Gazdag a hangzók számát tekintve, de arányos a magán- és mássalhangzók elhelyezkedését tekintve is. Joggal mondhatni, hogy közülünk igen sokan verselnek. Persze nem mindenki, és aki hozzáfog alkotni, korántsem biztos, hogy szüleménye költői mű lesz-e. Maradjunk azért abban, hogy reklám és némi magamutogatás, egy kis exhibicionizmus nélkül nem megy a dolog. A jó bornak is kell cégér.
Akit mások hitelesnek minősítenek, vagy akik egymást hitelesnek minősítik, azok közelebb állnak ahhoz, hogy műveiket valódinak láttassák. Sok itt a határeset. Picasso egy alkalommal azt tréfálta, hogy olykor szokott Picassót hamisítani. Könnyű kezének kétségtelen jeleit mutatja néhány grafikája. De ki vonná kétségbe, hogy néhány műve kifejezetten polgárpukkasztás céljából készült. (Vagy ki vonná kétségbe, hogy nyelvöltögetős képe Einsteinnek nem polgárpukkasztós fotója.)
Weöres megengedi magának, hogy leírjon olyan rövid egysorosakat, amelyekre az ember első reakciója, hogy hát-hát, bizonyára. Pl. Hóló. Pl. Szőnyegevő sötétség. Pl. Tojáséj. Ha ezt versnek tekintem, akkor igencsak határeset.
Ha azt írom életem mottójaként:
Elszívtam sok csikket,
megírtam sok cikket.
Ez nem vers, mert nincs mögötte egy olyan versdömping, olyan költői munkásság, amely mellé elfér ez a szösszenet. De ha Weöres leírja: / Aj, e nő-kebelű Lidi óta / A Jenőke belül idióta. / Az vers. Meglehet. (Nekem inkább nyelvi bravúr. Ezzel a nyelvvel meglehet tenni.)
Ha egy átlagos tehetségű verselő írja meg azt, amit Petőfi, utóbbival szemben neki nem bocsátják meg: „Mely nyelv merne versenyezni véled.” Petőfi megteheti, mert számos kiváló sor között elmegy ez az ügyetlen mekegés.
Bachról említette, tán L. Bernstein, hogy megengedhette magának olykor az unalmasságot is. Kétségtelenül egyes műveiben fellelhetők a nyugalmasság már-már túlságos jelei. Netán meg-megpihent a virtuóz? Netán úgy vélte, hogy most ennyi is elég, majd máskor kárpótolja a nagyérdeműt fülcsiklandozóbb motívumokkal. Ki tudja? Végül is a zöld szín, ha úgy tetszik, unalmas a piroshoz képest, mégis kedvünket leljük benne. Sőt!  
Alighanem marad a rómaiak által alkalmazott szentencia: De gustibus non est disputandum.

Luca napon érkezett meg.
Megérkezett, mert hazacipeltem.
Hazacipeltem, mert összerakták.
Összerakták, mert kézbesítették a megrendelt alkatrészeket és a toronyt.
Kézbesítették, mert megrendeltük.
Megrendeltük, mert a korábbi gép teljesen rapszodikus módon, sőt hisztérikusan, mit hisztérikusan, szeszélyesen (a zenészeknek: capriccoso) lefagyott.
Lefagyott, s ha nem, akkor nem volt hajlandó a frissítéseket fogadni.
S ha fogadta is, rendre fenyegető figyelmeztetéseket írt ki, miszerint percei meg vannak számlálva.
Mert percei megszámláltattak, befejeztem a rajta való írások közreadását, mielőtt kinyúlik teljesen.
Mielőtt kinyúlt volna, az új masinára mentette Miklós fiú valamennyi doc.-omat.
Most itt ülök két gép között a pad fölött, és írom az új masinán, hogy a régitől miért kell megválnom.
No, azt azért nem mondom, hogy béke poraira, de az biztos, hogy az idő nem kedvez neki kapacitás-okokból. Mindenesetre a mentések teljes körben való megtétele után nyomunk egy clear-parancsot, hogy sikáljon le magáról minden tiszta írást és minden oda nem való szennyet a masina, amely tud, amit tud, s amit tud, azt tényleg tudja. Újratelepítés után megfelelő szolgálatokat tehet valakinek, akinek még nincs gépe, csak vágya arra, hogy az internet világához kapcsolódjon. Itt lesz számára a lehetőség, az enyém pedig arra, hogy egy hatalmas tárkapacitású eszközzel folytassam virtuális előéletemet. Mint tudni vélem, a mai gépek befogadóképességüket és gyorsaságukat annak köszönhetik, hogy nem annyira winchesterre támaszkodnak, inkább egy nagy kapacitású pendrive-szerű kütyüre, amely kevéssé romlékony, viszont hosszasan szolgál. Úgy legyen! Majd meglátjuk.
Valamikor különféle füzeteinket különféle mottókkal kezdtük. Pl. matematikafüzetünk első lapján ez szerepelt (és még más is): „A matematika az a tudomány, amely megtanít bennünket arra, hogy hogyan lehet a számolást elkerülni.”
Hittanfüzetünk kezdőmondata pedig rendre ez volt: Isten nevében!
Hát akkor az első posztnak is legyen ez utóbbi a címe: Isten nevében!  

Isten és ember. Egyház: Intézmény és karizma? Kapcsolatok.
Ezek relációk, kivéve a Teremtő Istent. Mózesnek megnevezi magát: Aki VAN. Mi többiek csak lettünk, vagyunk, leszünk. Mostanában párhuzamosan több könyvet olvasok. Paulette Boudet: Ez nem a te harcod… c. könyvében lábjegyzetben ez áll: Egy zsidó, magát hitetlennek valló asztrofizikus barátommal beszélgettünk egyszer a Bibliáról. Bizonyos idő elteltével feltettem neki a kérdést: Valóban azt hiszi, hogy minden létező, a világ, a világmindenség a véletlen műve? Hosszas hallgatás után nagyon lassan azt mondta: Mindezek mögött valami csodálatos, gondolkodó energia áll.
Ez az ott álló energia mutatkozott be Mózesnek így: Én vagyok, aki van.
Erről a LÉTEZŐről próbál valamit mondani nekünk a vallás írásos lenyomata, pl. a Biblia. (Azért említem én ezt, mert mint kinyilatkoztatást én ezt fogadom el hitelesnek.)
A vallás megjelenítője egyfajta intézmény, az egyház. Az egyházat hitelesíti tanítása és az egyház élő tagjai. Az élő tagok megismerték a tanítások alapján a végtelen Istent, amennyire megismerhették, és vagy ebben maradnak (képesek beszélni az Istenről) vagy ellépnek a személyesség felé, a kapcsolat felé, a karizmák használata felé (akik képesek beszélni az Istennel, s kapcsolatukról nekünk.). J. Ratzinger jó húsz éve tanulmányt írt az egyház két arcáról: Intézmény és karizma címmel. A kettő feltételezi egymást, szükségük van egymásra, kiegészítik egymást, és nem szabad egyiknek se magát túlságosan előtérbe helyezni.
Csakhogy tovább kell lépni. Erre mutat példát az új pápa, Ferenc. Azért kiváló az ő jelenléte a központban, mert határozott lépéseket tesz az intézmény hatalmas mivoltának a szükséges mértékig való lebontására, visszabontására. Erősíti viszont a kapcsolat-jelleget. Mégpedig a két értelmesen lehetséges irányban: Istenhez és az emberhez közelítve. Az Istenből áradó szeretetet továbbítja tehetsége és kompetenciája szerint. Mivel készséges eszköze annak, akit az emberek előtt képvisel, hatásos és hiteles cselekedetekben csapódik le mindaz, amit tanít, mert azt tanítja, amit megél.
Mondom: párhuzamosan több könyvet olvasok. Egyikről csak tudomásom van. Csak egy fülszövegnyire értesültem róla, hogy megjelent a Magyarok lelkiállapotáról szóló 2013-as kiadvány. Többek között megemlíti, hogy a vallásosság kicsit visszaszorulóban van. Az okokat talán megválaszolja, talán nem. Az előzőek kifejtése után azt gondolom, hogy az itt következők valamelyikén akadnak fenn az emberek.
Nem hiszik, hogy a világ nem véletlenül kóvályog az űrben.
Nem hiszik, hogy egy Valaki őrködik az egész rendszer – az egy valóság – fölött (nevezzük Gondviselésnek).
Nem hiszik, hogy a kinyilatkoztatás hiteles.
Nem szólítja meg őket a Biblia.
Nem hiteles számukra az egyház, mert gyarló emberekből (is) áll. (És a vértanúk, és a túlélő szentek?)
Nem hiteles az egyház, mint intézmény. A pápa (The Times szerint 2013-ban az év embere!) éppen most akar szegény egyházat maga körül teremteni.   
Nem hiszik, hogy az Isten szeretet. 
Nem hiszik, hogy a világon mindenkinek éppen ez az egy parancs felel meg, semmi más: a szeretet. 
Nem hitelesek előttük a többé-kevésbé orrlógató keresztények. (A kivételesen szentként élők nem lehetnek túlságosan sokan, de ha vannak is, ötven év megfosztottság, szétszóratás, megalapozatlan rágalmak folyamatos szórása megtette a hatását. Az orrlógatás mindezek következménye, s megvan benne bőven az írott és az elektronikus sajtó felelőssége is.
Nos, hát innen kell tápászkodnunk.
Adja Isten, hogy sikerüljön.