Mickey webnaplója

Ma belebotlottam a youtube-on a Shadows régi slágereibe. A The Shadows final tour két órás műsorát végighallgattam.
Régi szerelem fűz hozzájuk.
Valamikor a hatvanas évek elején lett Mambó magnónk. 9,5 kilós, macskaszemes, mono-monstrum. Az orsós magnóra elsőként egy Shadows-válogatást vettek fel bátyámék lemezről.
Otthon körülvettük a jószágot, és ezerszer meghallgattuk a számokat. Az első az Apache volt, azt követte az FBI. Máig nagyon szeretem mindkettőt. Anyánk is kedvelte ezt a muzikális együttest. Pedig ő kritikával fogadta a beat-zenét. A Beatles vokálját öregasszonyok kántálásához hasonlította. Visszatérve a mai zenehallgatásra, megannyi emlék ébredt fel bennem. Néhány ezek közül:
A Mustangot szerettem gitározni. Nagybörzsönyben házigazdánk nagy zenész, elismerően mosolygott rám, amikor ezt a számot játszottam.
Az általam vezetett regnumi srácok pedig mindig a Guitar Tangót követelték rajtam.
Péter barátom a Riders in the Sky c. nótát kérte játszanom.  
A családban esett első eljegyzés alkalmával élvezettel néztem, ahogyan a táncolók a Foot Tapperre roptak. De a már nem élő Jet Harris szép számára is andalogtak a táncosok: a Sleepwalkra.
Jóval később Pakson két zeneileg képzett unokaöcsénk játszotta el a kedvünkért a Shindig c. Shadows-számot, mégpedig szerepcserével. Egyikük szólózott, a másik a basszust művelte, majd fordítva.
Nagyon szerettük a Quartermaster’s store-t.
Jól emlékszem, hogy a Kudlik Juli-féle Delta bevezetőzenéje az Equinoxe c. gitárzene volt?
Végighallgatva a közel tíz éve velük felvett számokat, maradéktalanul átadtam magam pihentető, érthető, mégis hallatlanul invenciózus zenélésüknek.
Így jutottunk el a Little B c. örökbecsű nótához. Ez a csaknem jazz-darab tartalmaz egy hosszú dobszólót. Drukkoltam az ütősnek, hogy bírja ki szívroham és gutaütés nélkül. (A felvétel 2007-ben készült.) Fizikailag is hallatlanul leterhelő végigütögetni. Most nem találtam olyan harmonikusnak a szólót, mint annakidején. Viszont épségben végigcsinálta Brian Bennett a dolgot.
Túlélte. És ez jó.
Mindent összevéve szép két órát töltöttem az együttessel. És mivel a technika fejlődött azóta, ímhol sztereóban élvezhettem a zenét, s közben láttam a zenészeket munkálkodni.       

Olvasom D-nél, aki felveti:
– Persze én a menny(ország)ért olyan nagyon lelkesedni nem tudok. Én az excel táblázatnak tudok örülni, a síelésnek, a Van Dyck-barnának...
Válasz a felvetésére a pap beszélgető partner részéről:
– Igen, úgy mondják, ott vég nélkül Istent fogjuk dícsőíteni... Hát mit mondjak, akkor inkább szalonnázni lenne jó... Csakhogy Isten személyre szabottan szánja neked a legjobbat, úgyhogy ebbe bele is nyugodhatsz.
Eddig idéztem kettejük párbeszédét.
Most már csak az a kérdés, hogy mi nekem a legjobb?
Mi az, hogy örök boldogság?
Mi az, hogy örök, ha állandó jelenben létezünk ott.
Tom Sawyernek felállt a szőr a hátán attól a gondolattól, hogy ha ő odakerülne egyszer a mennyországba, fel-alá kellene sétálnia hárfával, citerával a kezében, s himnuszokat zengedezni az angyalokkal. Persze ez gyerekes elképzelés. De a felnőttes se tud róla sokkal többet.
Valamikor azt reméltem, hogy odaát káros következmények nélkül szívhatom a Gauloises Disque Bleu Caporal -t. Meg, hogy kedvemre vízisízhetek, ameddig akarok, s soha nem fogok belefáradni. De mi az, hogy soha, semmikor, ha egyszer kiestem az időből?
Ott teljes megismerés van (Majdnem azt írtam, hogy lesz, de megállapodtam magammal, hogy ott nincs lesz, csak „van” van.)
Pál azt mondja, hogy ott Isten lesz minden mindenben. (1Kor 15,28) Majd így folytatja: [földi testünket] „romlásra vetik el, – romlatlanul támad föl. Dicstelenül vetik el – dicsőségben támad fel. Erőtlenségben vetik el – erőben támad föl. Érzéki testet vetnek el – szellemi test támad föl.” (Hát, igen. Mennyit énekeltük: „János bácsi testét kukacok eszik”.)
Hej, ha teljesen megértenénk ezeket. Ám, ez nem megy. Innen csak tükör által homályosan.
Azért visszatérek Pál első kijelentéséhez. Helyettesítsük be számunkra értelmezhető szinonimákba. Tehát  
„Isten lesz minden mindenben.” Azaz
az Élet lesz minden mindenben
A Végtelen Tudás (és színről színre való megismerésének a lehetősége) lesz minden mindenben.
A Szeretet maga lesz minden mindenben.
A dimenziók végtelensége lesz mindenben.
A dimenziókban való gyönyörködés lesz mindenben.
A lelkek és éteri testek gazdagságában való gyönyörködés lesz mindenkié.
Az emberi lehetőségek végtelen kitágulását tapasztaljuk meg.
Egymásban (és Istenben) fogunk tobzódni.
Kit érdekel akkor a Caporal, a vízisí, az excel, a szalonna, a sízés, vagy a van Dyck-barna.
Létterünk a mindenkor tartó „van”, megismerésünk határai kitolódnak a végtelen parányok, végtelen távolságok, az ott történő valóságokban való gyönyörködés irányába.
Alighanem, amit itt dadogva előadtam, ilyesvalamit jelent a páli kitétel: Isten lesz minden mindenben.     
Ha tévednék, az csak fantáziahiányomnak köszönhető, no meg annak, hogy még nem voltam ott, ahová törekszem. Innen pedig képtelenség felfogni egy másik létsíkot. Mit síkot! Tereket, sokdimenziósakat, végtelen szeretettől áthatottakat. 

Az ember kotlik a gép előtt (sose tudom a képernyő előtt vagy mögött ülök, nézőpont kérdése. Inkább előtte), tehát itt kotlok, majd felkelek.
Igen, mert nincs értelmes kapaszkodóm, nincs az íráshoz katalizátorom.
Egyik blogger képet kínál,
a másik a farsangról ír,
a harmadik részese annak,  
a negyedik elgondolkoztat,
az ötödik (már megint) nem írt semmit,
a hatodik színházban járt, arról számol be.
Még belekukkantok a linkekbe, hátha.
Mindenki mondja a magáét, de egyik se indít arra, hogy mai posztom ihletője legyen.
Pedig ma kaptam két elismerést korábbi munkáimra.
Ez se ösztönöz? Ez se ébreszt bennem értelmes kiinduló pontot?
A nők meg fognak érteni. Ez a „Mit főzzek ma?”-effektus. Nekik legalább ott a szakácskönyv, amely leszűkíti a keresés körét, de posztot a világ bármely témájáról írhatok. Csakhogy azonnal jöhet a jogos kérdés: miért éppen arról fogalmazol, s rabolod időnket elolvasásával?
Ebédelek,
berámolom a mosogatógépet,
nézem a Paris St. Germain-Leverkusen meccset.
Semmi.
Előveszek egyet a legalább négy félbehagyott könyvekből.
Semmi.
Nincs kedvem olvasni.  
Egyszer csak bekattan: Zsu-zsa-nap-van-ma.
Zsuzsa,
Zsuzsanna,
Zsuzsanna és a vének,
saját Zsuzsánk, aki nem Zsuzsanna! Azt nem szereti.
A rokonság Zsuzsái.
Eszembe jut Koncz Zsuzsa, de szeret(t)em lemezeit. Eszembe Suzy Quattro (and The Middle of the Road) a hetvenes évekből. Ám ők nem magukról énekeltek.
Ott vannak a fiúk is. Az olasz Celentano-szám. Mégis más kezd motozni a fülemben. A Wake up little Susy Paul and Garfunkel hangján. De nem ők szerezték ezt a nótát, hanem az Everly Brothers.
Istenem, de régen volt.  
(Ide írom: Nagy szerencsém, hogy nem beszéltem az angolt. Így megmenekültem a slágerek lapos szövegeinek értésétől, maradtak a ritmusok és dallamok. Abban az időben még az esetek többségében mindkettő hozzátartozott a könnyű műfaj számaihoz.)
Kedves Zsuzsa, kedves Zsuzsák! Isten éltessen mindnyájatokat! Éljetek sokáig egészségben, békességben! Testőrötök legyen Dániel, aki megóvta a bibliai Zsuzsannát.
A youtube-on számos találat közül (Adriano Celentano: Susanna; Al Jolson: Oh, Susanna! trad. The Big Three: Shoking Blue, stb. hogy G. F. Händelig ne menjek el) ezt választottam ki, az előzőekben említett sláger meghallgatására. https://www.youtube.com/watch?v=tT_FlbvJoEk
Zsuzsa! Zsuzsák!
Hallgassátok névnapotokon a régi idők egyik jó ritmusú számát. 

Hiába szeretnék beszámolni arról, hogy irodalmi munkásságomért éppen a Nobel-díj Bizottság előtt állok, s kezdődik a ceremónia. Mivel semmiféle érdemem miatt nem remélhetem, hogy ez a meglepetés ér, inkább elmondom, hogy mi történt tegnap.
Tegnap komótosan összecuccoltam, és kimentem a Római térre teákért, s a könyvmegállóba, ahol két macskát egy kutyára cseréltem, másképp fogalmazva eben gubát vettem, még másképpen, az ott talált alig választékból vajmi nehezen hoztam el valamit is cserébe azokért a kötetekért, amelyekre nekem nem volt már szükségem. A patikában kétféle teát kértem, egyik volt, a másik csak keverve. Utóbbit kihagytam. A csipkét legfeljebb fagyönggyel lehetne keverni, mert mindkettőnek elég az áztatás, sőt. Ugye, vitamintartalmát veszti a leforrázott csipke. Amiért meg akarom inni, az tehát célját veszti a forrázás által.
Visszafelé ballagva betértem a postára csekket feladni. Megint az „ide álljak-oda álljak” kétértelműsége fogadott. Az előttem álló mögé álltam, de két ablak volt nyitva. Mögém állt egy pasas. Az újabb érkező megkérdezte amazt: Két sor van vagy egy? Egy van, Uram, s ahol előbb végeznek, azt az ablakot veszem igénybe.
Nem tudom, hogyan egyeztek meg, mert láttam, hogy a másik ablaktól velem egyszerre lépett el a dolgát végzett illető.
Még inkább közelítve a péknél vettem kifliket meg kakaós csigákat.
Kijőve szarkák ott csetlettek-botlottak mellettem. most is, mint már annyiszor, kellemes fotóstémaként ajánlkoztak, ameddig komolyra nem fordult a dolog.
Amikor megálltam, ők is.
Amikor a gépem után nyúltam, ők azonnal szárnyra keltek.
Így fordulhatott elő, hogy hazaérve a cikláment fényképeztem le.
Az is színes, csak nem mozog.
Még megemlítem, hogy vártam Levi unoka látogatását.
Két csengőnk van. Egy az ajtóban, egy a lépcsőház falán. Levi az ajtón lévő világítósat szereti nyomkodni.
Kb. akkor csengettek az ajtóba szerelt halk elektromos csengővel, amikor ő szokott előkövetkezni délutáni alvásából.
Tréfából hármat kopogtam belülről kifelé.
Aztán ajtót nyitottam.
A postás nézett rám kérdő tekintettel.
Hozott néhány tértivevényes levelet.

Van egy bloggerekből – főleg nyuggerekből – álló kiscsoport, amely időnként megcéloz egy-egy kiválasztott évet vagy gyűjtőfogalmat, amelyet magára vonatkoztatva ki-ki megírja, hogy mi a túró történt vele akkor, avagy mi a véleménye az adott témáról. Hogy képben legyen, aki esetleg korábban nem volt benne, ide írom, hogy az utolsó időkben miken dolgoztunk/szórakoztunk. Legutóbb kedvteléseinkről, előtte változásainkról, év vége környékén 2013-as évértékelést írtunk. Megelőztük OV-t, aki csak tegnap értékelte a tavalyi évet. Az övé kissé hosszabb volt, mint az enyém. De ez már csak így van. Szerteágazóbb terület hosszabb értékelést vonz.
Mielőtt mindenki elmondaná véleményét és kritikáját (pozonegatív vagy negopozitív megközelítését) megelőzök mindenkit. Így megspórolom nekik a komment megírását, s megpróbálom képviselni az álláspontjukat.
OV–nak legyen mondva, bátorságának egyik évente ismétlődő jele, hogy az első évértékelés a részéről hangzik el (bocs, ha rosszul emlékezem). Az ő mentalitása merőben eltér az enyémtől. Szereti a kihívásokat, a megmérettetéseket. Versenyez, felveszi a kesztyűt, edz, riposztoz, ha kell, megvédi álláspontját, ha szükséges és mérlegel. Adagolja ellenzékének a dózisokat a különféle témákból. Mindenestre felkészül a lehető eshetőségekre. Sokszor a dolgok elé megy, hogy kifogja a szelet a vitorlából. Azt hiszem, a helyén van. Azt hiszem, én is a helyemen vagyok nyugodt nyuggerként.
Tehát OV elmondta a magáét. Ettől kezdve szabad a pálya. Rá lehet ugrani, mint kutyának a koncra, és szétszedni ízekre, bizonygatni próbálván, hogy mikor, miben, miért nincs igaza. S mert nem tökéletes a világ, benne a nagy- és kishatalmak se tökéletesek, okkal-joggal bele is lehet kötni (mint tudjuk, még az élő fába is).
A milliomos balosok kifejthetik, hogy zöldeket beszélt,
a zöldek elmondhatják, hogy nem védte a zöld értékeket,
az LMP elmondhatja, hogy igen, igen, de lehet más is a politika,
az ateisták kikérhetik maguknak, hogy Istent emlegette évértékelőjében, s hivatkozott az Írásra,
a más vallásúak, hogy a soli Deo gloria református ízű,
a szájhősök gyávának,
a lapítók szókimondónak ítélhetik.
Az irigyei hencegésnek tekinthetik a sikerekről szóló beszámolót,
a kritikusok szóvá tehetik, hogy egyes folyamatok már sínen voltak korábbi időben is.
És így tovább, és így tovább.
Választások előtt állunk. Mondják, hogy a kormányon lévő pártok mindig jobb pozícióból indulnak a megmérettetésnek. Lehet benne valami, bár olykor kétségeim támadnak életem tapasztalatait is figyelembe véve.
Fix szavazó vagyok. Engem semmiről nem kell győzködni. A többieknek pedig, akik bizonytalanok, azt üzenem, hallgassanak a szívükre és menjenek el szavazni. A pártváltozatok közül válasszák ki a jót, azt, amelyik az ő szájízük szerinti értékeket képviseli.
Ami pedig 2014-et illeti, megpróbálok pápista lenni.
Olyan sok pozitívat mondott ez a jó Ferenc pápa közel egy év alatt, hogy csak győzzük emberséggel megvalósítani. Ha tesszük, amiket kért, jót teszünk vele magunknak, jót a társadalomnak, a hazának, a földrésznek, az egész világnak, a rég elhunytaknak, az élőknek, mindenkinek.           
PS.: Kati, maradt még benne hiba? 

Illyéssel lassan haladok. Túlságosan régmúltról ír – apróságokat. Neki érdekes lehetett 34-ben a SZU, 47-ben Dél-Franciaország szociografikus megközelítésben. Ma mindez csaknem érdektelen. Francia útja végén ránézek a vaskos kötet lapszámára, hogy képben legyek, hol is tartok benne.
555.
Ebben a pillanatban megszólal bennem egy negédes hang, Péter bácsié, Péter Mihály piarista hangján lelki füleimmel: ötszázötvenöt. Ez az ő stílusa, ez az idős ember jó szíve, ez az ő módszere.  Hármasával osztotta földrajztanárunk a jegyeket. Egyet a feleletre, egyet az ismétlőkérdésre adott válaszra, egyet a füzet küllemére. Jó szívére utal, hogy a legsűrűbben mindháromra ötöst adott. A felelőt nem hozta kínos helyzetbe. Ismétlőkérdésként rendre az iránt érdeklődött, hogy mi is volna Malájország fővárosa. És mivel százszor kérdezte meg egy évben, minden analfabéta vágta rá, hogy Kuala Lumpur. Ha szakfelügyelőt kapott volna, az is elismerően nyilatkozott volna róla, hogy mennyire felkészültek a diákjai. Kit érdekelt a hatvanas években Kuala Lumpur?
„Péter bácsi”, mert mindenki így hívta, az én időmben az iskola karitatív ügyeit is intézte. A rászorulókat kiszűrve időnként kinek-kinek a kezébe nyomott egy-egy kiló cukrot, egy-egy szál kolbászt, rúd szalámit, miegymást, s hárította el a hálálkodást ezzel a szöveggel: „A nővérkék küldték.” Máig nem tudom, melyik apácarend nővérkéiről beszélt.     
Ugyanő volt, aki némi szabadosságot eltűrt az óráin. A fegyelem lazaságára jellemző az a kitörése, amely így szólt: Nem bánom, ha eldobod az almacsutkát … DE NE EGÉSZ ÓRÁN.
Fama est: Egy alkalommal új fiú érkezett a piaristákhoz. A sok idétlen kamasz halálra rémítette az újonnan érkezőt. Volt ugyanis egy kiabálós tanárunk, Pogány János. Már a neve is vészt jósló. Valamennyire stresszben tartotta az egész osztályt, de tudta is mindenki a matematikát, aki talpon akart maradni a tanév végén. Nos, a diákok teleduruzsolták a jövevény fejét, hogy a Pogány vadsága semmi Péter Mihályéhoz képest, kiabálása suttogás Péter bácsiéhoz képest.
Az új gyerek alighanem azt fontolgatta, hogy még földrajzóra előtt kilép az iskolából.
Becsöngettek.
Megjelent az ajtóban egy kissé hajlott hátú, jámbor, idős tanár. Tényleg inkább bácsi, mint tanár úr. Arcáról jóságot olvasott le mindenki. „Üljetek le, fiúk”, mondta halkan és mosolygósan. S kezdődött az óra. Semmi keménység, semmi erőszakosság, semmi agresszivitás.
Alighanem az új gyereknek leesett a tantusz: rendesen megtréfálták a többiek, látván zöldfülűségét.    

A föld azé, aki megműveli.
A könyv azé, aki magát műveli általa.
A könyv azé, aki szeret olvasni.
A könyv azé, aki nem szeret olvasni, s arra szolgál, hogy megkedvelje az olvasást.
A könyv azé, akinek nemigen jut hozzá, mert elfoglalt valaki.
A könyv azé, aki él-hal érte, s életfogytig búvárolja a köteteket. 
A könyv azé, aki meglátogatja a könyvmegállót.
A könyv azé, aki megemészti a beleírtakat.
A könyv azé, aki vitatja az olvasottakat.
A könyv azé, aki tudja, reménytelen maradéktalanul megismerni tartalmukat.
A könyv azé, akinek esztétikai élvezetet nyújt az olvasás.
A könyv azé, aki kiszáll az időből, hogy beszálljon a könyvben rögzített valóságba.
A könyv azé, aki elolvassa.
A könyv azé, aki sok pénzt fektet be, hogy értékes magánkönyvtára legyen.
A könyv azé, aki éppen kézbe veszi. ehhez elég kölcsönözni is. 
A könyv azé, aki még analfabéta. Megtanítja őt olvasni.
A könyv azé, aki rendszerint elalszik rajta.
A könyv azé, akinek a kezéből hiányzik.
A könyv azé, aki kölcsönkapja. 
A könyv azé – látszólag –, aki birtokolja.
A könyv azé' van, hogy ronggyá olvassák.
A könyv azé’ mindenkié.
Na, azé'!!!

A cél, hogy a gyermekek, fiatalok hozzájussanak egy csinos könyvhöz, s az olvasás kultúrája valahogy terjedjen.
Ma adtam egy könyvet HI-nak. Igaz, hogy korombeli, de kérte a pápa eddigi megnyilatkozásainak gyűjteményét. Mivel összeszerkesztettem, elküldtem neki öt fájlban.
Magam is hoztam a templomablakból négy könyvet, mert „Isten gyermeke” vagyok, mint minden más ember a világon, és mert könyvek szabadultak fel immár többedszer, amelyekre helyben már nincs szükség.
Végül is akárhány könyvet tudok adni Leventének, aki tényleg kisgyermek, kapcsolatunkat tekintve unoka. Vannak korosztályának megfelelő, engem meg már nem érdeklő opusok bőven.
Végezetül ma befejeztem egy könyv korrektúráját. Megküldtem a kiadónak. Talán örül neki a szerkesztője.
Röviden ezeket könyvelhetem el ma a könyvakció napján.
A könyvmegállóban nem jártam.
Oda majd akkor megyek, amikor sem szabályos sem különleges világnap nem lesz,
s egyébként hajóvonták találkozása sem lesz tilos.  
Jó. Elmagyarázom. Amikor én még kissrác voltam, a rádió a hírek végén közölte értékes információját a tárgynapon lévő vagy nem lévő világnapot illetően. Az már csak az én fricskám, hogy akkor már megidézzem a 14 órai hírek után következő meteorológiai jelentést követő vízállásjelentést, amiből rendre megtudtam, hogy „a Duna vízállása Gönyünél emelkedik” vagy éppenséggel apad, „Apatinnál hajóvonták találkozása tilos” stb.

Ma el voltam havazva, noha itt nem esett se jég, se hó, de még eső se. Két generáció kínlódott az új szoftverrel, ami – úgy hírlik – attól lett labilissá, hogy ne mondjam megbízhatatlanná, hogy alkalmassá teszik az okostelefonok és a táblagépekkel való kommunikációra. Homályos az egész ügy, mindenesetre sokáig kísérleteztem azzal, hogy megőrizze a gép átvitt javításaimat.  Hát egy frászt. Lehúztam egy műszakot részben a kísérletezgetéssel, részben a kemény szöveg oldásában. Végül is mintha siker koronázná bontakozó művemet, ha a lap szélére történő javításokat választom, akkor engedelmeskedik a masina.
Na.
Mivel jócskán elment az időm, ez a poszt doszt elég mára. Ha holnap több időm lesz, riposzt is készül.
Még megpróbálom a mai fotókat adjusztálni.
Aztán csá!         

Érzékelem a reggelt.
Reggel megint nem vittem kamerát magammal, pedig a buszmegálló reklámja helyét megvilágító homogén fehér műfény előtt ragyogó sziluett volna készíthető. Kiről is? Ha én állok a gép mögött, akkor Tücsiről, ha ő akar fotózni, akkor rólam. Szépek volnánk, mint a Beethovenről készült árnykép (talán Anatole France könyvében).
Mit hallanak füleim: Kitartóan fütyül egy feketerigó. Lehet, hogy sárga volt, de a sötétben minden rigó fekete. A hangja érdekelt, nem a madár fajának precíz meghatározása. Így, ahogy zengedezett, a feketerigó képzetét keltette bennem.
Nem lesz még egy kicsit korai ez a szerelem?
De hát mit is beszélek a februári hajnalról? Azt ígértem, hogy ma is Heltait mesélek. Ezennel utoljára.
A farkasról meg a kecskegödölyécskéről
Mikoron a kecske gödölyécskéjét már annyira felnevelte volna, hogy fűre kapathatta, elméne a mezőre egy kevés fűért. Mielőtt útra indula, meghagyá a gödölyécskének, hogy jól bezárná belül az aklot és senkit bé ne bocsátana honnem létében. Mert, úgy monda, sok ellenségeink vagynak, jó fiam, kik szünetlen megkerengik a házat, igen fene vadak, ha beférkőzhetnek, nyilván lehúznák a bőrödet s ködmen nélkül maradnál. Midőn ezokáért az anyja elment volna a mezőre, legott odajuta egy farkas az akolhoz, s elvékonyítván szavát, kecskemódra kezde szóllani, oda be az akolba, a gödölyécskének mondván: Édes fiam, nyisd meg az ajtót. Nyisd meg hamar, én vagyok az anyád!  A gödölyécske kinéze egy résecskén és látván a farkast, monda: Ide ugyan bé nem jössz, mert anyámnak nincsen ollyan hosszú farka, mint látom, hogy tenéked vagyon. A fogad is másképpen áll, hogynemmint az anyámnak. Aztán hogyha az anyám velem szól, akkoron örömmel és vigassággal hallgatom az ő szavát, de hogy te szólasz, noha ollyan szavad vagyon is, mint az anyámnak, azért ugyan minden szőrem borzad belé. Bizony minden nemzetségemnek halálos ellensége vagy. Ezért nem nyitom meg az ajtót. Maradj csak ott kinn. Hallván ezt a farkas fogait csikorgatván elpironkodék onnét.
Értelme:
E fabula inti a szüléket, hogy idején gondját viseljék az ő magzatjuknak, azokat oktassák, és értelemre és bölcsességre tanítsák. Főképpen Istennek igéjére és félelmére. Mert noha gyermekek még, azért ő utánnok is jár az ördög, és okot keres hozzá, hogy elveszejtse őket. Ennekutánna inti e fabula a gyermekeket is, hogy az ő szüléiknek engedelmeskedjenek, oktatásaikat s tanításaikat vegyék és megfogadják. Idején megtanulják a keresztyéni tudománynak sommáját a Katekizmusból, gyakorta imádkozzanak, hogy az Isten Fia, a mi Urunk Jézus Krisztus, az ő szolgái által, azaz a szent Angyalok által megőrizze őket az ördögtől. Kövessék nagy szorgalmatossággal szüléiknek jó tanácsokat, ne kövessék a hízelkedőknek gonoszra való intéseket, oltalmazzák magokat a gonosz társaságtól, mert így megmaradhatnak és jól lészen dolguk. Mert noha Isten vagyon, azért ugyan Ördög is vagyon. Még nem vesze oda a tóba. Bizony, így vagyon.