Mickey webnaplója

Pál írja: ahol eluralkodik a bűn, ott túlárad a kegyelem. Tegnap a FB-on találkoztam egy furcsának ígérkező videoklippel. Arról szól, hogy valamiféle feminista társaság elhatározta, hogy az argentin San Juan(?) székesegyházat meggyalázza, ocsmányságokat fest rá, élteti az abortuszt, stb. Ezt megakadályozandó katolikus hívek élő falként, élő láncot alkotva többszörös gyűrűt vontak a katedrális köré, így nekik jutott ki a jóból. Miközben egymásba karolva, egymást támogatva és erősítve mondták a rózsafüzért, a megvadult tömeg szembespriccelte őket mindenféle festékes spraykkel, leköpdösték őket, ordítoztak velük, talán tettlegességre is sor került, előttük aktust szimbolizáló mozdulatokat végeztek, a nők egynémelyike meztelen felsőtesttel provokálta a békésen imádkozókat.
Mi tagadás, elfacsarodott a szívem.
Az abortusz körül folyik a küzdelem pró és kontra. Minek a hétmilliárd ember!? Talán nem kell mondanom, kik melyik párton állnak, s azt se, hogy én kiknek az oldalán állok.
Ritka éles kontrasztot mutattak a mozgóképek.
Egyfelől a békésen imádkozók, akik az okozott megaláztatásokat hallatlan lelki erővel tűrték el, másfelől az agresszivitást mutató féktelen és obszcén feminista támadók, akik szembetűnő módon egészen kivetkőztek emberi mivoltukból, méltóságukból.
Akinek kétségei támadna igazam felől, ajánlom, nézze meg a videót.
A békétlenségnek sokféle pimasz eszköze van, mégis az Úr győz: Mégis a szelídeké lesz a föld.
Addig pedig a jó és a rossz folyamatosan vívja harcát a világ végezetéig.
Írva van: együtt nő a konkoly a búzával.
A kettő elválasztása az aratás alkalmával lesz.         
Szegények!

Ma a kezembe került Örkény István Időrendben c. novelláskötete. Ennek a fülszövegén olvasom: „Az írónak az a mindene, amit írt. Az az ő kincse, sorsa, becsülete, bélyeggyűjteménye, gyümölcsöse, családi háza. Így aztán, ha hozzáfog összeszedni legjava írásait, … valójában leltárt csinál élete összes szerzeményeiről.”
Igyekszem gyorsan leszögezni, hogy szeretem Örkény írásait. Különösen is az egyperceseket. Megértem, hogy miért ír ilyen mondatokat, hiszen magam is írogatok, ugyan lényegesen kevesebb vehemenciával és eredménnyel, mint ő. Megértem, hogy írásai az ő kincse, sorsa, becsülete, bélyeggyűjteménye, gyümölcsöse, családi háza. Közel járok hozzá, hogy magam is így érezzek. Mindenesetre az előző értékelés után két dolog kikívánkozik belőlem. Az egyik
Halász Piusz esete.
Emlékezetem szerint négy vaskos kéziratkötegbe gyűjtötte össze szerzetesi tapasztalatait, gondolatait, imáit, beszédvázlatait, értekezéseit, irodalmi munkásságát. Kihallgatásakor az ávósok elé tették a kötegeket, és választás elé állították a szerzetest. Vagy elismeri, amivel vádolják, vagy az orra előtt elégetik addigi életművét. Mivel nem volt hajlandó elismerni, hogy bármiféle államellenes bűnt elkövetett volna, megtették, amit ígértek, s helyben betüzeltek az életművével. Hogy ő mit érzett, nem tudom. Én akkor éreztem hasonlót, amikor majdnem elszálltak a freeblogra rakott – évek során összeírt – anyagaim. De ahogyan ő is túlélte, s új írásokkal lepte meg olvasóit, úgy én se estem kétségbe, részben, mert az egyes anyagok az én PC-men megmaradtak, részben pedig, mert nem képzelem el, hogy sokakat érdekelnének írásaim a jövőben. Kicsit rossz szájízzel dobáltam ki lomtalanításkor azokat a folyóirat-évfolyamokat is, amelyekben írásaim megjelentek.
A másik gondolatom világfelfogásomhoz kötődik.
Anthony de Mello SJ fogalmazza meg lelkigyakorlatos könyvében, hogy ötezer év múlva nem a testem, nem az általam létrehozott művek, de a város, amelyben élek, valószínűleg az se lesz a helyén és nem funkcionál. Be kell látnom, hogy igaza van. Bár akadnak igen régi városok, pl. Damaszkusz, de hogy az egykor ott élők után maradt-e valami, vajmi kevéssé hiszem. A mostanáig ott lakók is ezrével menekülnek a helyben gerjesztett pokolból.   
Advent, az Úrjövet egyébiránt az elmélyedés ideje, amikor megkíséreljük, hogy a maradandó értékekre, több ezer éves igazságokra, történésekre irányítjuk figyelmünket. A megélt tapasztalatok helyükre teszik dolgainkat.
Becsületesen be kell vallanom, hogy bár napi vigasztalást és lehetőséget találok az írásban, magam is úgy tennék kritikus helyzetben, mint Halász Piusz. Valahogyan számolni kell azzal a ténnyel, hogy ugyanúgy ahogyan érkeztem: üres kézzel, úgy is fogok eltávozni innen az arra rendelt időben.
És az írásaim? Remélem, hogy szeretnek Titeket. Nincs sokkal több és más értelmük.

Mark Gungornak van a youtube-on egy megmosolyogtatóan kedves előadása a férfi és a női agy különbözőségeiről és az ebből származó következményekről. (Javasolom megnézését a gender-elmélet híveinek. Tágul az a kör, ami vitaalapjukat képezheti.) Többek között a férfiagyról azt mondja, hogy szerinte tartalmaz egy „üres doboz”-t. Ebbe az üres dobozba senkinek se szabad belépnie. Se gyereknek, se bármilyen nőnek, se a feleségének. Az üres doboz elméletet lehet támadni és lehet védeni is.
Volt egy barátom, aki felsége felhatalmazásával néhány napra felment a Börzsönybe, az erdőbe egyedül. Kiszellőztette a tüdejét, a fejét. Talán nem is gondolt semmire, csak rótta a kilométereket sétálgatva naphosszat. Ezek szerint van ilyen. Az említett előadó az üres doboz elméletét a horgászással támasztja alá. A horgász ül a parton, fogja a botot, de nem jön semmi. SEMMI. Órák hosszat elvan ezzel a semmivel.
Egy tréfás szöveg pedig arról szól, hogy a vadász csak guggol, csak guggol a bokorban, de nem jön semmi…
Az én üres dobozom saját lakásunk.
Csak ülök, ülök, de nem jön semmi.
Ez persze nem mindig van így.
Hét végén Óváron voltunk.
A vonat alakú doboz se volt üres, a gyerekek lakása se.
Tegnapelőtt pedig a közelünkben lakó fiatalok jártak nálunk, s
ezt tegnap megismételték.
De mára már igaz.
Azért is írok róla.
Birodalmam,
üres dobozom, a
lakásunk, ahol reggel óta
ülök,
állok,
megyek,
járkálok,
eszem-iszom… és
várok.
Mint a karthauzi szerzetes.
Olvasok, most meg
írok.      

A keresztrejtvényt akkor tettem le, amikor egy múlt században élt lett nemzetiségű nyelvész nevét firtatta a szerző. (Már nem tudom, hány betű, és nem is érdekel.) Tipikus a dolog, és ha elég sűrűn találkozol sporthírességekkel a múlt század elejéről, és egyéb lehetetlenségekkel, akkor nyolc félét tehetsz.
Kidobod a rejtvénylapot;
ülsz előtte és órákig izzadsz, hogy miért nem tudod, hogy ki táncolt 1930 körül egy sanghaji bárban; belátod, hogy értelmi képességeid szégyenletesek (ami persze egyáltalán nem igaz);
mindenféle irodalmakat átböngészel, mert tudod, hogy mit hol találsz meg nagy valószínűséggel; hátralapozol a megfejtésekhez, és hűségesen bemásolod a soha életedben nem hallott neveket, mellékfolyókat, idegen kifejezéseket; vagy
hátra se lapozol, beírsz fantáziád diktálta megoldásokat. Ez lényegesen gyorsabb, ennél fogva célszerűbb, mint lapozgatni a semmiért. A végén úgyis kettétéped az újságot.
OK. van egy még gyorsabb megoldás:
A hiányzó betűk helyére egymásután beírod az ábécé betűit. Értelme nincs, de a látszat ugyanaz: kész a megoldás. A kutyát nem érdekli, hogy miket firkáltál a négyzetekbe.
Hallgass rám: Csak a Fülesbagoly olasz módra az elfogadható minőség. Nagyjából az átlagműveltségűeket célozza meg, csak ritkán téveszti el a betűk számát, vagy a meghatározást, de az még elmegy. Amit most vettem, azt a lapot nem reklámozom. A cseheknek adja a Kisalföld folytatását, a Haná-síkságot, noha ma szlovák terület. (Persze nem zárom ki, hogy a cseheknél is van egy Haná, de erről még sose hallottam.)
Nem tehetek róla, a világ egyik legöncélúbb fejtornája a rejtvényfejtés, s mégis szeretem. Hogyne szeretném. Karinthy Frigyes is szerette. Kedves emlékem egy rövid írása, amely arról szól, hogy rosszul lesz a felesége, akihez orvost hív. Ám amíg az orvosra várakoznak, előveszi az újságot és hozzáfog egy keresztrejtvény megfejtésének. Az orvos megérkezik. Ő fogadja, de az esze egész máson jár: focista négy betű. Közben az orvos nekivetkőzik, talán megvizsgálja az asszonyt, talán nem (már rég olvastam a krokit), mindenesetre előbb-utóbb csatlakozik a rejtvényfejtőhöz, és immár ketten agyalnak a jó megoldásokon. Arra nem emlékszem, hogy az asszonyka meggyógyult-e, vagy csendben megadta-e magát sorsának.
Hát ez az. Ez a múltszázadban elterjedt szórakozás nem megy ki a divatból, csak átalakul. Újabbnál újabb formákat eszelnek ki az eszelő(sö)k. Azt hiszem, mindent üt az általam csak Hamupipőke-rejtvénynek nevezett katyvaz. Az az igazi. Ha nincs más dolgod az életben, mint a négyzetrács előtt ülni, valamelyik fajtájával elszórakozhatod az életedet. Van, hogy
félig megkeverték, van olyan, hogy
megkeverték mind a vízszintes, mind a függőleges meghatározásokat, és a legocsmányabb valamennyi közül:
Valamennyi meghatározást véletlenszerűen ömlesztik.
Ha választanom kellene, hogy ti. egy véletlenszerűen ömlesztettet oldok meg, vagy kapok két pofont, alighanem az utóbbit kérném.               

Történt, hogy kaptam egy hajnyírót, amely alkalmas szakáll- és bajusznyírásra is. Eddig is volt ilyenfajta készülékünk, de nem én, hanem fiunk tulajdonolta (igen, fiunk, mert anyja is van). Mivel pedig történt idén, hogy elköltöztek tőlünk, a hajnyírók száma itthon a nullával lett egyenlő. Ám azért, hogy nincsen vágógép, attól még serkennek a szőrök az arcomon. Ezt a géphiányossági rést találta meg az elköltözött ifjú pár, és névnapomra megajándékoztak egy alkalmas masinával.
Jól tették, mert életemet egyszerűbbé teszi a gépezet. Remélem, nem sértődtek meg, hogy nem vettem kezelésbe azonnal. Hogy is nyírhattam volna le néhány milliméteresre szőrzeményemet, amikor is indulófélben voltunk móvári unokáinkhoz. A frissen visszavágott bajusz meg szakáll úgy viselkedik, mint a smirgli, amikor mások arcával érintkezik. Már pedig én szerettem volna, hogy megpuszilgathassam a három kiskorút. Így elmaradt a nyírás.
Ami késik, nem múlik.
Még este lenyúzom a feleslegesen növő szálakat, mert nem szeretem a hosszú bozontot. Az eredmény nem fog vetekedni a müncheni bajuszszépségverseny-győztes vértessomlói emberével, inkább a jezsuita Alois Bergerére fog hajazni, aki szerintem ugyanígy sarabolja le a feje elejét. Attól olyan egyedi a bajusza, szakálla.
Apropos. Van egy szakállas anekdotám, mely a francia nyelvkönyvben szerepelt.
A kefekötő beállít a borbélyhoz. Leteszi kefekínálatát a sarokba, vár a sorára, majd beül a székbe, szakállborotválást kér. Megtörténik a művelet. A borbély kinéz és talál egy alkalmas hajkefét a kefekötő mustrájában. Nézegeti, s kérdi, mi az ára?
– Öt Sou, feleli a kefekötő.
– Tudja mit? Itt van három Sou, és ha nem tetszik, vegye vissza a keféjét.
A kefekötő nem hátrál meg. Megkérdezi ő is:
– Mivel tartozom a borotválásért?
A borbély azt mondja: – Négy Sou.
– Négy Sou? – álmélkodik el a kefekötő. – Tudja mit? Itt van két Sou, és ha nem tetszik, ragassza vissza a szakállamat.
De ha már tréfa, akkor a tegnap hallott ír viccet is ideírom. Tamás vejem mesélte.
Az ír naponta kocsmázik, és naponta három korsó sört rendel. A kocsmáros csóválja a fejét:
– Mister, miért kéri ki egyszerre a három korsót, hiszen mire a harmadikhoz ér, az már langyos, és a habja is megcsappan.
Az ír így válaszol: – Tudja, két bátyám van, az egyik, Ed Kanadába vándorolt, Sean meg Ausztráliába. Egyedül én maradtam itthon hármunk közül. Az ő tiszteletükre és emlékükre is iszom egy-egy korsóval. Ez tényleg így lehet, hiszen másfél év óta kéri a három korsó sört, melyeket komótosan felhörpint.
Adódik, hogy egyszer a kocsmába térve csak két korsó sört kér. Az ivóban mindenki elcsendesedik, szinte megfagy a levegő. El nem tudják képzelni, hogy mi történhetett. Végül a kocsmáros töri meg a csendet: – Valami tragédia érte esetleg valamelyik testvérét?
Az ír mosolyogva válaszol: – Az égvilágon semmi bajuk nincs a bátyáimnak. Én pedig azért kértem ki két korsó sört, mert mától kezdve nem iszom egy korty alkoholt se.    

Ha fotóművész lennék, szívesen laknék ott, ahová ma vitt jó sorsunk. Zsuzsáéknál voltunk Mosonmagyaróváron. Mivel harmadik emeleti lakásuk nyugati tájolású, valamint mivel a Kisalföld viszonylag lapos, messzire ellátni ablakukból, és az erkélyükről. Mindkettő alkalmas arra, hogy szebbnél szebb fotókat készítsen, aki erre adja a fejét, a közeli és távoli háztetőkről, feledhetetlen szépségű és változatosságú felhőzetekről, s velük kombinált naplementékről. Utánanéztem. Tiszta időben ellátni tőlük az osztrák Schneebergig. Egyszer sikerült lefényképeznem. Az légvonalban kb. 150 km, merthogy az útvonaltérkép szerint 160.
Muszáj írnom a látvány nagyszerűségéről, mert csakugyan elámulok, ha ablakukból kitekintek. Készítettem ma is jó néhány képet, de számítógépem cseréjéig nemigen tudom őket megmutatni, mert a rendszer csaknem mindig összeomlik. Mindegy. El kell hinnetek, hogy pazar a kilátás, és szemnyugtató. Néha felötlik bennem, nem ad-e okot félreértésre viselkedésem: hogy hozzájuk megyek, és hosszú perceket töltök a látvány bámulásával, miközben látogatásunk célja egyértelműen az, hogy
ha ritkán is, de lássuk egymást. S
ha ritkán adódik is rá alkalom, beszélgessünk egymással. Arról nem is beszélve, hogy
a személyes kötelékeket kölcsönösen erősítsük.Ma mi más is lett volna alaptémánk, mint a Mikulás.MIkulás az óvodában, Mikulás az iskolában, a szakkörökben, az edzéseken, tőlünk, és szüleiktól, helyben élő rokonaiktól. A gyerekek viszonylag jól viselik a sok kisebb-nagyobb csokimikit, de mintha mára már azért kicsit sok lenne a jóból.      
Nos, szépen telt a napunk. Jó a kapcsolatunk unokáinkkal, s szüleikkel. (Természetesen róluk is készültek fotók, de ezeket se tudom most megmutatni.) 
Mivel fél ötkor keltünk, és most 21 óra felé jár az idő, szép napunk rövid beszámolóját itt elszegem.
Szép ez a világ, benne szépek az emberek, beleértve saját utódainkat is.
Most pedig mindenkinek nyugodalmas jó éjszakát! vagy ahogyan B. mondaná:
Isten álgya magikat!          

A szó nekem azt súgja, hogy olyan élményekről kellene itt beszámolni, amelyek korábbi életemet más vágányra terelték, új kihívásokra (de ronda szó) igennel válaszoltam. Azért merem itt alkalmazni a kihívás szót, mert van benne egyfajta cukkolás: Tom Sawyer lábujjával rajzol a porba egy vonalat, és rákiált az új fiúra: „Ha át mered lépni ezt a vonalat, akkora pofont kapsz, hogy kiugrik a szemed.” És az új fiú azonnal átlépte a vonalat. Nos, nemcsak a gyerekek élete hoz pálfordulásokat, szakmaváltásokat, hanem a felnőtt embereké is. Mögöttesük az, hogy többféle tehetség lakik mindenkiben. Ha valaki eléggé életrevaló, akkor a tehetségei mentén fog elhelyezkedni, ha úgy tetszik, beáll a hivatásának megfelelő sorba, mint az iránytű mutatója. Ettől kezdve önmagát adja, nem nézve se jobbra, se balra. Persze kisebb-nagyobb fordulópontok többször is adódhatnak. Olyik ember élete leginkább egy leporellóra hasonlít, mert hol erre, hol arra hányja a sorsa, mígnem célba ér – szerencsétlen esetben talán éppen vesztegel.  
A fordulópontok megugrásához általában erős hit kell, az ismeretlen, de derengő jövőre függesztett tekintet, amely azt súgja: Ami most adódott, az a tied. És a tied lesz.
Ha életemet áttekintem, és csak a szakmai oldalát vizsgálom, akkor indulásra a zene kötötte le érdeklődésemet (máig megvan, ha nem is lettem hegedűs). Másodszor a pszichológusi, harmadszorra a kertészkedési lehetőség érintett meg, de ezekről lebeszéltek a benne dolgozók. A Goldbergerben dolgozva vállalkoztam volna textilmérnöki képzésre, mely a Műegyetemen történt volna. Ezzel szemben itt nem kívánom részletezni, hogy milyen okokból végül is a Kereskedelmi Főiskolát végeztem el. Párhuzamosan érlelődött bennem a publicista élet felé való fordulás. Jól megírt értekezések tereltek ebbe az irányban már a gimnáziumban. Harmincévesen az ÉS-t olvasva azt mondtam feleségemnek: Ilyen cikkekre képes volnék én is. Telt-múlt az idő. A kereskedelemben dolgoztam értelemszerűen. Utolsó ilyen munkahelyemen összeállítottam egy vállalati újságot, ami szűk körben tetszést aratott.
Munkanélkülivé kellett lennem ahhoz, hogy beiratkozzam egy újságírói tanfolyamra. Ezt elvégezve hamarosan megnyílt előttem az a terület, ahol magamat adhattam, tehetségemmel. Ennek azóta sincs vége. Szerkesztőségben dolgoztam vagy másfél évtizedig, s a szakirodalom egy szeletét művelem folyamatosan azóta is. Szerkesztek, korrigálok, lektori munkát végzek, írok. Tanúsíthatja mindezt blogom a maga 3000 posztjával. Az én fordulópontom szakmai szempontból 1992-ben következett be. Erről a http://evekesemlekek.blogspot.hu/ c. weboldalon már részletesen beszámoltam Mick néven.
Akadtak egyéb fordulópontjaim is: az érettségi, a főiskolai diploma megszerzése, bevonulás a seregbe jó két évre, a munkásélet hétköznapjainak megismerése testközelből, nősülésem, házasságunk, gyermekeim, unokáim érkezése, gyermekeim házassága, nyugdíjba vonulásom, egészségem meg-megbicsaklásai (kórházi tapasztalatok), rokonaim elvesztése, egy-egy megvilágosító lelkigyakorlat, stb. Ezek a leporelló lapjai. Mégis az írás felé mozdulást emlegetem, mert az volt olyan számomra, mint amikor a magzat beáll a szülőcsatornába, mert eljött az ő ideje, hogy kezdődjön egy alapvetően más. ezt máig így élem meg. 
Ez a poszt szintén megjelenik a fenti weblapon. Mivel az ottani téma a címbeli, így válik érthetővé, hogy miért éppen erről az elméleti kérdésről írok Mikuláskor. 

Hajnalok hajnalán már többször találkoztam a fejlámpás kukázóval. A sötétség leple alatt vizsgálódik. Célvilágítást használ meg egy botot, hogy lássa, mit rejt a kuka mélye. Egy másik babakocsival járkál az utcán (korábban asszonyával), újabban egyedül, valamiért elmaradt az asszony. Egymaga tolja a kocsit, amelyben nem gyermek ül, hanem még értékesíthető ócskaságok. A minap odaköszönt nekünk, s én viszonoztam üdvözlését.
Nemrég egy csöves ébredésének voltam tanúja. A Duna-part felé tartó patak hídja alatt tápászkodott komótosan. Még fektében elkezdte a nagy pillepalack sárgás löttyét inni, melyet álltában se hagyott abba. Gondolom, tablettás bort ivott. A Duna-parton sétálva további lakott hajléktalan-sátrakra találtam. Egyiküket le is fotóztam. Akkor még meleg volt az idő. Ma már mínuszok járnak. A csövesek is behúzódtak az aluljárókba, egyéb fedett helyekre.
Nem találtam meg, amit néhány napja olvastam a FB-on. Így hát fejből idézem: Egy Pozsonyi úti emeletes lakóház tövében ütött tanyát egy hajléktalan, aki kifogástalan tisztaságú ruházatban töltötte az éjszakáját valamiféle sutban meghúzódva. Az értelmesen válaszolgató férfit egy asszony kérdezgette sorsa felől. A klosár mindig kapott a ház lakóitól ennivalót. Utóbb egy lakógyűlésen megszavazták az idős bácsinak a szuterén egyik száraz helyiségét, mely mellett hidegvíz-nyerési lehetőség is akadt. Azóta van egy hajlékkal rendelkező hajléktalanjuk, akinek az étkeztetéséről a ház lakói-tulajdonosai gondoskodnak.
Mióta töröm a fejemet azon, hogy hogyan lehetne segíteni a rászorulókon. A mi házunk lépcsőháza fűtött. Néhány közös helyiség akad az alagsorban. WC nincs, de csapvíz akad.
Nem szabadna senkinek megfagynia a télen lakás hiányában sem. A mai Metropol újság szerint eddig tizenegy ember fagyott meg az utóbbi időkben az országban. Nem bűnözők, hogy halálos ítéletet mondjanak maguk felett, vagy hogy mi erre ítélnénk őket. Tudom, sokszerűek a fedél nélkül maradás okai, s akadnak olyan hajléktalanok, akik valamiféle dac, lázadás, a jogrend elleni tüntetés okán szállnak szembe mindenféle letelepítési törekvéssel. Egy jezsuita fél évet töltött közöttük Münchenben, ahol 7-800-ra volt tehető a számuk. A hidak alatt rendezkedtek be, főztek, éltek. A polgármester ingyen lakást ígért nekik, ha elfogadják. A szabad ég alatt élők kinevették. Nem hajlandók bért, rezsit fizetni. Egy professzor szóba elegyedett velük. Egyikük megkérdezte tőle: Uram, mennyi a havi jövedelme. A prof mondta. Kiröhögték. Sokszorosát koldulták össze a szellemi foglalkozású jövedelmének.
Ha valaki aluljárókban jár, kimozdíthatatlanul üldögélnek a kéregetők – arányosan felosztva a terepet. Az Árpád-híd tövében az aluljáróba vezető lépcsőn erőteljes hangon hívja fel magára egy középkorú férfi a sokadalom figyelmét: Adjanak valamennyi pénzt! A metróhoz vezető átjáróban egy fehér botos fiatalember ácsorog mindennap. A másik, délre fekvő átjáróban egy furulyás ember fújja a magáét. A Dózsa György úti aluljáróban egy férfi időnként belefúj szájharmonikájába, így hívja fel magára a figyelmet. A szociális munkások tudnák elmondani, melyikük bérkoldus, melyikük él mélyszegénységben, melyikük keresi meg a mindennapi betevőjét, s esetleg azon felül is. Valaki meséli, hogy egy pasi két napot koldult jó helyen, majd a bevételből kiruccant Olaszországba. Örök dilemma: Adjunk, vagy ne adjunk? Az egyik szerzetes ad. Az ő álláspontja: Tudom, hogy tízből kilenc koldus átver. De a tízedik rászorul. Ha a kilenc csaló miatt nem adok, akkor nem segítettem a nyomorulton sem.
Egy másik álláspont szerint olyannak érdemes adni, akár nagyobb összeget is, akiről tudom, hogy méltatlan helyzetéről nem tehet, és nagyon is szüksége van – átmenetileg vagy állandó – támogatásra az életben maradáshoz. Én ez utóbbival azonosulok könnyebben, miközben belátom, igen sokismeretlenes egyenlet mentén helyezkednek el a szegények, akik, mint a Mester tanítja: „mindig lesznek veletek.”   

Sok mindenre várok én,
sokan meg a Mikulásra várnak.
Napok óta várom, hogy elkészüljön vagy szemétre kerüljön lapmonitorom. Tegnapra ígérték, majd mára, hogy ha a lapmonitorológustól visszaérkezik megjavított, vagy kidobásra ítélt példányom, akkor értesítést kapok.
Már dél felé járunk,de senki sem hívott, pedig jó volna megtudni, hogy csak számítógépet kell-e cserélnünk, vagy monitort is. Számítógépet is csak azért, mert „erkölcsi kopásban szenved”. Manapság az ember fiának nemcsak a cipőjét lehetetlen megjavíttatni, a számítógépét is. Úgy van ez kitalálva, hogy ne bírja a RAM az iramot. Ne bírja a fejlesztést, mely egyre nagyobb kapacitású gépet kíván. Hogy én mit kívánok, azt jobb nem szellőztetni.
Ámbátor: Azt kívánom, hogy a vízhajtó kihajtsa lábamból a felesleges leveket, felszabadítsa a terheléstől öregedő szívemet, s lihegés nélkül ugrándozzak, mint egy gazella, vagy mint az őt üldöző gepárd, oroszlán. Ennek ellene mond: az én koromban már nem elvárás az ugrabugrálás. Örülök, hogy élek. Hát örülök, örülök, hogyne örülnék, de ha …
A Mikulásra pedig várjanak a gyerekek. Nekik szól a nóta:
Pattanj, pajtás, pattanj, Palkó,
látod nyílik már az ajtó.
Nagy pelyhekben hull a hó,
itt van, itt van Télapó.  
Hát pattanjanak ők!
A tanárok pedig olvassák figyelmesen a fekete táblára (van még ilyen, vagy csak elektronikus?) írt figyelmeztetést:
JÓ MIKULÁS ASZT (sic!) ÜZENI,
NE TESSÉK MA FELELTENI,
AKI ESZTET (sic!) MEGSZEGI,
ASZT (sic!) A KRAMPUSZ ELVISZI.  
Csak aztán ne úgy járjanak, mint mi annak idején a gimiben, ahol is matektanárunk futó pillantást vetett a táblára, és a konfliktust seperc alatt rendezte:
Háhááá! Nem félünk a krampusztól! Táblát letörölni! Kijön felelni a táblához máris, de futólépésben…
És nem vitte el őt ezért a krampusz.    

1. Tegnap ígértem, hogy írok Vörös Győző egyiptológusról a vele készült interjúkötet megidézésével. Elöljáróban annyit, hogy Bíró püspök még nem volt püspök, amikor Pécsen szolgálva ministránsává, lelki vezetőjévé vált egy kissrácnak, aki már ekkor elhatározta, hogy egyiptológus lesz. És az lett már 22 éves korában. Olyan sikeres ásatásokat végzett odakint, hogy nincs 30 éves, amikor ismert kutató, és irigyelt a szakmában. Egy előadása után elkérték publikációit, hogy PhD fokozatban részesíthessék.  Vagy öt nyelvet beszél. Ez az ember mélységesen hisz Istenben. Ezért nyilatkozik úgy, ahogy alább következik. Tehát jönnek az ő megfogalmazásai:
– A férfiak nem azért simogatják az asszonyaik hátát, hogy simább legyen a bőrük, hanem, mert szeretik őket.
–  Az arab, ha azt mondja: Entá mágári! (magyari), ez azt jelenti: Gyors vagy! Ilyen a hírünk.
– A szakmai féltékenység rosszabb, mint az emberi, legalábbis azt mondják, akik megtapasztalták … Magyarországon van egy láthatatlan kasza, ami pörög. Ha valaki kidugja a fejét, annak egy pillanat alatt lecsapják. …de: Azt a fát szokás dobálni, amin gyümölcs van.
– Az ember ne azért végezze a munkáját, hogy megveregessék a vállát. Nagyon veszélyes játék, ha valaki plecsnikre vagy kitüntetésekre vágyik. Akkor az egész lénye fog elveszni.
– Az ókori egyiptomiak fogalmaztak így: „millió évekre született”. Ha valaki önmagáról tudja, mert fölismerte önmagában, mert érzi, hogy örökéletű teremtmény, akkor ez a néhány évtized a Földön, ez guggolva is kibírható.
– Az viszont fontos: Milyen a viszonyom önmagamhoz, tudok-e reflektálni önmagamra? Milyen a viszonyom a túlvilághoz, tudom-e, hová tartok? Milyen a kapcsolatom a családommal, a gyermekemmel, a szüleimmel, a baráti körömmel, az emberekkel; ezeken kívül teljesen másodlagos kérdés, hogy az embernek mi a hivatása vagy a szakmája.
– Vannak olyan alapértékek, amelyeken nem változtatunk. A legfontosabb, hogy az égiekkel rendben legyen az ember. Jól eső érzés betérni egy üres templomba. Arra vagyok a legbüszkébb, hogy a feleségemmel tudunk közösen imádkozni.
– Iszlám teológusok mondják: Nincs individuum. Az Isten olyan, mint az elektromos áram: ha rá akar valaki hangolódni, fényt, meleget, mindenféle jót kaphat, vagy akár hideget, hiszen légkondicionáló a másik oldala a jónak egy afrikai országban. Ha azonban nem akar ráhangolódni, az elektromos áramra, akkor nem részesül benne. Ez passzív, hideg istenkép. De az Isten [Allah] létét nem kérdőjelezik meg.
– Azt hiszem, kisstílűség lenne azt mondani, hogy erre vagy arra a leletemre büszke vagyok. Hogy szakmailag mire vagyok a legbüszkébb? Azt hiszem, arra, hogy 33 éves fejjel még mindig tudom azt, hogy nincs mire büszkének lennem. [Mélységesen egyetértek vele.]
– Bármennyire is úgy néz ki, hogy tüchtig megszervezem az életemet, és pikk-pakk, minden saroknál tudom, hol kell fordulni… sokkal inkább arról van szó, hogy nekünk önmagunkról le kell tudni mondani: rá kell tudni hagyatkozni a Gondviselésre és arra a tűzre, ami hajtja az embert.       
2. Ferenc pápától az idei adventben
– „Szüleink és nagyszüleink úgy mondták, jobb egyszer pironkodni, mint sokszor elsápadni. Egyszer belepirulunk, feloldozást nyerünk és továbblépünk. Én is gyónok kéthetente, hisz bűnös vagyok. A gyóntatóm meghallgat, utat mutat és feloldoz, mindannyiunknak szüksége van erre a megbocsátásra."
– Mondjátok velem: »Uram, Jézus emlékezz rám! Jó akarok lenni, de nincs hozzá erőm, mert bűnös vagyok. De Jézus, kérlek, emlékezz rám, Te megteheted, mert Te vagy mindennek az alfája és ómegája«.”
Mára legyen elég ennyi.