Mickey webnaplója

Blogom nem kifejezetten tematikus valami, nem akar szakosodni, hanem azokról a dolgokról szól, melyek foglalkoztatnak engem. Ezek kiindulópontjai – ha úgy tetszik mozgatói – azok a napi benyomások, amelyek hatnak rám, s amelyek kipréselik belőlem az újabb posztot. Így fordulhat elő, hogy sűrűn írok lételméleti, filozofikus, nyelvi, vallási, zenei témákról. Most emlékezetem szerint egymásután ez a harmadik anyag, amit megosztok, s amelyek egyszerű és vallást érintő mondatok.
A dolog érdekessége, hogy tegnap két mondatról fejtettem ki tartalmukat, s ma ugyanez a helyzet. Mivel engem nem érdeklő műsor ment este az adott tévécsatornán, behúzódtam a hálóba, lehevertem az ágyamra, és bekapcsoltam a rádiót. Azt hittem a tízórás híreket fogom hallgatni, de más adón állt a kereső. Ott pedig egy karmelita beszélt életéről és mindarról, amikről az interjúkészítő faggatta. Ő pedig azt kérdezte, hogy hogyan kerülhetünk személyes kapcsolatba Istennel.
Elöljáróban két dolgot tisztázzunk. Krisztus mondta: Istent senki se látta. Másutt: Aki engem lát, látja az Atyát is. Bennem ennek a kettőssége élt. A karmelitában más élmény, rendtörténeti tapasztalat. Hivatkozott itt a misztikusokra, akikből bőven akadt a rendjükben. Avilai Teréztől, az 1966-ban elhunyt Marcell atyáig sokak nevét sorolta fel. A misztikusok ide vonatkozó kijelentései (tehát, hogy kapcsolatba kerülhetünk-e a személyes Istennel) két tapasztalaton nyugszik.
Az első: Minden emberben személyesen jelen van az Isten. Tévedés ne essék, nem a keresztényekben. Minden emberben. Mivel pedig jelen van, megszólítható.
Kettő: Az Isten szereti az embert. Újra hangsúlyozom: Tévedés ne essék, nem a keresztényeket, hanem minden embert. Több evangéliumi idézettel lehet ezt igazolni: A kereszten Krisztus kínzóiért imádkozott az Atyához: „Ne ródd fel nekik bűnül, mert nem tudják, hogy mit cselekednek.” És Isten nem kívánja a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen. „Azt akarja, hogy aki hisz benne (Jézusban), az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Vö. Jn 3,15) Tegnap leírtam: az élet szinonimája a szeretet. Tehát örök szeretetre hív minden embert a mindenkiben Jelenlévő.     
A karmelita igaza szintén következik abból, amit tegnap írtam. Aki szeret, mindent a másiktól vár. Lásd jegyesek egymásból élése. A bennünk (is) Jelenlévő másra sem vár, minthogy személyes kapcsolatba kerüljön velünk. Nem csak rajta múlik, bár meglehetősen rejtőzködő Isten. Pálnak az igazát érdemes komolyan venni, aki az Areopáguszon, Athénben így beszélt. „Benne élünk, mozgunk és vagyunk.” (ApCsel 17,28)
Úgy ölel körül minket, mint a levegő, és úgy is éltet minket, mint a levegő.
Akkor is, ha tudomást veszünk róla, akkor is, ha csak belélegezzük.     

Ausprobiere – mondaná a német, ha tudna magyarul, és megértené azt, ami itt következik. Egy könyvet adtak a kezembe. Egy baptista lelkész önvallomása karamboljáról és összevissza tört testének helyrehozataláról. A pasi balesetet szenvedett, másfél órára úgymond meghalt, csodálatos túlvilági környezetben lubickolt, de visszaimádkozták a földre. Agyonroncsolt testét igen sok kínlódással járó gyógykezeléssel hozták helyre a lehetséges mértékig, sőt azon felül is. (Don Piper: 90 perc a mennyországban. 21. század kiadó, 2012. 2990 ft) 
De most nem erről akarok írni, hanem állandósult depressziójáról, amely hosszas gyógykezelésének csaknem kötelezőszerű velejárójaként jelentkezett. Sőt, talán még arról se, hanem ebből való szabadulásáról.
Mit is mesél, mit is ír?
Hosszas kórházi kezelései során valamelyik látogatójától kapott egy magnókazettát karizmatikus dalokkal (1989-et írunk). Mind ismerte őket, nem is hallgatta meg, csak kínjában nagy sokára egy alkalommal, amikor a fájdalomtól képtelen volt szabadulni, úgy hajnali 3 és 5 között. (Imperials: Dicsőítsük az Urat! c. dal) A szöveg valami olyasmiről szólt, hogy amikor küzdünk, és úgy hisszük, hogy nem bírjuk tovább, akkor dicsérnünk kell az Urat... „A következő versszakban volt egy rész – írja – a minket gúzsba kötő láncokról, amelyek mintha lehullanának rólunk, amikor Istent dicsőítjük. … mintha Isten üzente volna, mintha egyenesen a mennyből fúródtak volna a szavak a lelkembe. Mielőtt befejezték a dalt, csak feküdtem az ágyon, és hallottam, ahogy azt énekelem: Dicsőítsük az Urat!  [utána még egy másik számot is meghallgatott Jézus szenvedéséről] … És akkor átszakadt a gát … könnyek patakzottak az arcomon, és képtelen voltam letörölni őket, de még csak meg sem akartam próbálni. … Úgy sírtam, mint ahogy még sohasem. Talán egy órán át sírhattam. Aztán elöntött a nyugalom, és ellazultam, békességben feküdtem az ágyamban. Akkor jöttem rá, hogy újabb csoda történt: megszűnt a depresszióm. Mintha elfújták volna. Meggyógyultam. Ismét. Tudtam, hogy jézus Krisztus velem van (id. mű 127-9. o. kihagyásokkal).
A fejezet előtti mottó: „/ Dicsőítem az Urat minden időben, dicsérete ajkamon marad mindig. / Lelkem dicsekedjék az Úrban, hadd hallják meg a szegények és örüljenek! / Velem együtt magasztaljátok az Urat, áldjuk a nevét mindannyian! / Kerestem az Urat, és ő meghallgatott, kimentett engem minden bajból. /” (Zsolt 34,1–5)
Ilyen is van.
Depressziója egyszer s mindenkorra elpárolgott.
Igaz az is, hogy igen sokan és sokat imádkoztak érte a közösségéből. 

– A leckéből: „Testvéreim, ne tartozzatok senkinek semmivel, csak kölcsönös szeretettel!” (Róm 13,8)
Ha Pál apostol, a Saulból Paullá lett szent csak ezt az egyetlen mondatot jegyezte volna le egész életében, nem élt volna hiába.
Mint ahogy, ha Ágoston csak ezt az egy mondatot hagyta volna ránk életműveként: „Szeress, és tégy, amit akarsz!”  – nem élt volna hiába.
Mert a főparancs emberekre vonatkozó része ez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.
Csak kölcsönös szeretettel – visszhangzik bennem. Mind a három szó lényeges.
Csak: azaz kizárólag, azaz egyedül, azaz elsősorban, másodsorban és harmadsorban is. Csak!!!
Kölcsönös: Szeretni kell önmagamat is, különben képtelen leszek a másikat szeretni, másokat szeretni. De: a szeretet túllép önmagán, sőt kiüresíti önmagát, és úgy szereti felebarátját, társát, gyermekét, s ha van, unokáját stb. Ez azt jelenti/jelentené, hogy mint a száraz szivacs, várja másoktól az éltető szeretetet, de ezt az érzést ismervén, teljes empátiával fordul környezete tagjai felé, mert tudja, hogy mint kiszáradt spongyák, úgy kívánják, hogy szeressék őket, szeressem őket. Jól mondják: A jegyesek mindent egymástól várnak (leginkább a boldogság mámorító örömét). Úgy érzik, nem érdemlik meg a másikat, mert Ő olyan jó, én meg…? De hát ez viszonos! Nos, ezt jelenti a kölcsönös.
A szeretetet nem kell magyaráznom. Szeretni alapvetően fontos, mert az élet szinonimája. Szeretet nélkül csak halál van és pusztulás. Szeretni nagyon egyszerű, és nagyon nehéz – fogalmaztam meg és idéztem már többször. Ez így van. Viszont annyit élek, amennyit szeretek. A többit megírta Szt. Pál a Szeretethimnuszban. (Vö. 1Kor 13,1skk)
– Az evangéliumból: „Aki közületek nem mond le mindarról, amije van, nem lehet az én tanítványom.” (Lk 14,33) Ilyenek tapadnak a mondathoz:
1. „Egy a ti tanítótok, Krisztus.” (Mt 23,10) 2.„Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, Őt hallgassátok!” (Mt 17,5)
ad 1: Nem én vagyok a tanító, tehát miért akarok tanítani?
ad 2: Nem én vagyok az Atya Fia, tehát nem engem kell hallgatnotok.
A dilemmám ugyanaz, mint a piarista J. tanár úré. Egyszer egy alapvető problémáját osztotta meg velünk. „Ne ítélj, hogy ne ítéltess!” – olvassuk az evangéliumban. Ő pedig tanárként mást sem tesz, mint ítélkezik, amikor osztályozza a diákok feleleteit. Mondják, hogy egyszer megtette, hogy a félévi írásbeli dolgozatokat nem javította ki. Mindenki kapott valamilyen megjegyzést a félévére, talán csak annyit, hogy megfelelt. Magatartásával kisebb patáliát okozott. Nem ismerték alapproblémáját: Nincs Istentől felhatalmazása ítélkezni. És nem lustaságból, nem is a képességei hiánya miatt.
Az én problémám hasonló. Ha Krisztus a tanító, és ez így van, akkor követni kell őt és nem okoskodni. Ha megkérdezed: mim van, az első válaszom: íráskészségem, amit kapott karizmaként értékelek. Vajon vonatkozik-e erre is, hogy tegyek le róla? A kérdés nem akar farizeusi lenni. Írva van: Aki nem mond le közületek mindarról, amije van, nem lehet az én tanítványom. Remélem, hogy a kulcsszó ebben a „közületek”. Akkor csak a „tizenkettő”-re vonatkozik.
A kérdés, most már csak az, hogy a teljes kiüresedést követően kapjuk-e meg karizmáinkat, vagy függetlenül ettől. Pál azt írja: „Krisztusban tagjai vagyunk egymásnak, s a nekünk juttatott kegyelem szerint adományaink is különböznek: … aki tanító, tanítson…” (Róm 12,7)
Itt abbahagyom, hiszen ez csak egy poszt.  
  

Érdekes: Azt írja a FB idővonala, hogy teljesen töltsem ki az adatlapomat. Nem is kötnék rá fogadást, hiszen tuti, hogy senki sem töltötte ki még teljesen az adatlapját, mert vagy elfelejtette halála időpontját rávésni, vagy nem volt módja rá.
Egy másik érdekesség, hogy a blogom betűtípusa Georgia.  A Pussycatnak meg egy dala, melynek a címe hasonló. Maga a dal is jó. A sláger címe Georgie, de az már majdnem Georgia, ami viszont egész mást jelentene: Grúziát.
A harmadik említésre méltó dolog, hogy levittem a kocsit a gumishoz a szomszédba, téli gumikra átállíttatni. Délután kész lesz.
A negyedik, egyben utolsó említésre méltó érdekesség: egy napja rágódom azon, amin nem kellene, vagy nem ennyit. Visszaigazolta az antikvárium.hu, hogy előjegyzett könyvem megérkezett. Ez pedig Papp Ferenc: A magyar nyelv szóvégmutató szótára. Akadémiai Kiadó (1994) Oldalszám: 591 Ár: 3660 Ft. Akkor jegyeztettem elő, amikor még dolgoztam. Az pedig jó régen volt. Annak, aki nem tudná a cím alapján, hogy miről van szó, elárulom: A szavak végétől visszafelé haladva rendezi ábécébe a magyar szavakat. Adva pl. egy fűzfapoéta. Nem jut eszébe rím, odalapoz és a szótárban százféle szót talál, amely megfelelhet neki. De ez persze csak vicc. Ha valaki ebből kíván verset írni, inkább ne tegye. Sose lesz művészi értéke. Mégis kuriozitás, egyfajta válogatás, ami nyelvészkedőknek érdekesség, és hasznukra is válhat a benne való búvárkodás.
A dolog számomra azért érdekes, mert ugyanaz az érzés hat rám, és segít dönteni, mint évtizedekkel ezelőtti antikváriumi látogatásaim alkalmával. Már megírtam: Nemegyszer bementem a régi könyvek boltjába, kinéztem valami nagyon jót, haboztam, majd vásárlás nélkül távoztam. Utóbb mindig megbántam, és joggal, mert utóbb rendszerint már nem volt kapható a könyv. Máig emlékszem egy négykötetes Csehov összesre: jubileumi kiadás, bibliofil papíron 130 Ft-os áron. Micsoda kincs, és mert akkor nem vettem meg, nekem máig sincs. Most ezeken okulva rábólintottam a kuriózumnak számító könyvre. Kerül, amibe kerül. Ma még ritka, mint az arany, mert évtizedek óta nincs újabb utánnyomása.
Emlékszem, egy jezsuita szerzetes azzal tornásztatta saját eszét és a mienket, hogy ebédelés alatt rekreációképpen (pihenésképpen) összeszedje a -li végű szavakat. Sámli, simli, pracli, smirgli, ródli és társai. Én egy alkalmi internetes összeállítás alapján összegyűjtöttem egyszer neki egy apró betűvel sok hasábba szedett, ábécébe rendezett gyűjteményt ajándékul a születésnapjára. Hogy mennyire örült neki, nem tudtam leolvasni a fejéről. Örülhetett, mert az ő találmánya volt ez a szórakozás, s egy ekkora lista láttán le is fagyhatott róla a mosoly, merthogy az az ő játéka volt, mit akarom én azt túllicitálni alkalmi ajándékommal.
Most itt lesz az igazi szótár, és sokkal több -li végű szót fogok találni benne.
De látatlanban lefogadom, hogy lesznek olyanok, amelyeket én felsoroltam, a szótár pedig nem. Ugyanis minden szótárkészítő, minden lexikonkészítő ugyanazzal a problémával szembesül, hol húzza meg a határt, mi legyen még gyűjteményében, s mik maradjanak ki belőle. A szóvégmutatóban sokféle szó lehet. Erre utal az, hogy terjedelme 591 o.
Alea iacta est! Amely most nem úgy fordíttatik, hogy igyunk egy kanna szeszt, hanem hogy a kocka el van vetve, azaz döntöttem: kérem a kötet leszállítását, hadd legyen egy furcsa könyvritkasága örököseimnek.
Csak össze ne kapjanak majd rajta!   

A csend relatív, legalábbis itt. Az unokák hazamentek, mert kezdődik újra a kiképzés, iskolában, óvodában, otthon. Ma elvben csend van. De a gyakorlatban nem. Az IKEÁ-ból hozott barnás fekete ládát lapokból összeraktam, hogy este ne kelljen zörögni a szögeléssel, nagy lapokkal való kopácsolással. Az üvegajtót ráér felrakni. A váz együtt áll. 
Feleség tervei szerint ebben kap helyet V. Miklós mikuláshadserege.
A fekete üvegajtós szekrényt a sok piros figurával a nagyszobában elhelyezni nem kell  félnetek jó lesz ha mindenki egyetért én nem ellenzem
Be is fejeztem az ezzel való vacakolást, de a zaj nem csökkent, inkább erősödött. EU-s támogatással készül a vasúti töltés felújítása. Szó szerint zajlik a munka, és már régóta, folyamatosan. Feltárták a római település keleti falát. Este lett és reggel, az első napokban. Majd elhordták a minőségileg kifogásolható síneket, talpfákat (vasbetontalp-„fák” voltak ezek). Este lett és reggel, ki tudja, hányadik napon.  Új anyagot építettek be a régi helyére, de már új tervek szerint. Lebontották a régi áthidalót, hogy felhúzzák az újat. Eldózerolták az Aquincum-Felső vasúti megállót, s a Szentendrei út túlsó felén létesítenek újat. És este lesz és reggel. Ki tudja, még hány napon keresztül. És addig nincs megállás. Addig egyedül hallgatom a gépek mormolását.
Most kaptam M.-tól kilenc európai térképvázlatot, mely sorolja, hogy mely térségekben minek neveznek hétköznapi dolgokat (meg hét végieket is) pl. templom.
Néhány érdekesség.       
A björn éppúgy medve, mint az ours. Amennyire tudom, a mi medvénk orosz gyökerű és mézzabáló jelentésű.
A templom pedig a lengyeleknél  Kosciol (Kosciusko Tádé?), a spanyoloknál iglesia (Iglesias?)
Északra kirke, köze nincs a görög mitológiai Kirkéhez, inkább a német Kirche-hez, angol church-höz. Az araboknál kanisa (Kanizsa? hm: nem tudom.)
A sör szinte csak nálunk neveztetik ennek (a török sörbet rövid formája?), egyébként beer és pivo (innivaló?), cerveza stb.
A rózsa szinte minden nyelven ilyesmi, de a törököknél gül. Adódik, Gül baba – rózsák atyja, rózsa papa.
Az ananász az egész kontinensen szinte ezen a néven ismert, de az angolok fenyőalmának nevezik (pineapple).
Az alma az angolban apple, ellentétben a némettel, ahol Apfel. Egyébként a pomme is eléggé elterjedt.
A tea, az tea, néhol csája. Egyedül a lappföldön hívják deadja néven. Ez régi teaháborúkra emlékeztet, ahol a teán civakodtak, adja az ellenség, vagy sem.  A kérdésre a lappok minden ellenkező híresztelés ellenére kitartottnak a maguk igaza mellett – mind a mai napig: „De adja!”.
Az uborka az EU-ban csak az íveltségét tekintve szabványos, elnevezése sokféle: a pepinótól kezdve a cucumberig és a castravetáig.
A narancs többnyire orange, vagy ehhez hasonló, csak Ázsiához közel hívják zürjnek. Tán a zürjének.
Régóta próbálom a köztudatban elhinteni, hogy az európai nyelvek csaknem tájnyelvei egymásnak, mint pl. itt nálunk a palócoké. Ezért nekem senki ne hencegjen kiváló angol-francia-német-olasz-spanyol … nyelvtudásával a nyugatiak közül. Alig kerül valamiféle fáradságába. De a szláv nyelvek ismerői se hencegjenek nekem, hogy tudják egymás nyelvét.
Miért ne tudnák?
Csaknem azonosak.    

Bús öregem! Noha nem árva a ház, de nincs kacagás. Elmentek. 
Kettecskén üldögélünk ki-ki a saját számítógépe előtt, és csend van.
A csendbe nagy ritkán csak egy-egy autó berregése szól be. 
Kint fő a húsleves, bent búg a vinyó ventilátora. 
Egyébként semmi.
Fél órával ez előtt még gyerekek nyüzsije, készülődése, az előszobába tömörülése, néhány puszi, néhány kézfogás, fél perc integetés beszálláskor.  De azóta…
nincs dübörgés,
nincs miatta méltatlankodás,
nincs lakásban focizás,
nincs saját PC-m megszállása,
nincs Garfield-sorozat nézegetése,
nincs székekkel zörgés, ki hova ül,
nincs almalé kiöntése,
nincs réten focizás,
nincs Dunához sétálás,
nincs kacsák etetése,
nincs száz és egy fotó készítése,
nincs az uncsikák megsimogatása,
nincs este mesélés,
nincs többé más, mint emlékek az együtt töltött kilenc napból,   
nincs könyvtárba látogatás,
nincs máltai-játszótér,
nincs kövekkel való kacsáztatás,
nincs egymás cukkolása,
nincs a kicsik hurcolása,
nincs a közelünkben élő Leviékkel való együtthuncutkodás…
De volt!!!!!!!!!

Az egyik legmisztikusabb napja az évnek. Egykori főnököm nem kedvelte a témát, 
– „ti meghaltok, de én nem. Én el fogok ragadtatni”.
– Máskor: „Tudom, hogy meghalok, de nem hiszem el.”
Sűrűn előkerült a téma egyébként is a munkatársak koránál fogva, s ilyenekben csapódott le:  
– Az elöljárót kilencven egynéhány éves korában felköszöntötték: Ad multos annos! Mire ő: Ha egy kicsit is szeretnétek, nem kívánnátok nekem ilyesmit.   
– Te komoly teológus vagy, mondd meg a lelkedre: Van túlvilág? Persze, hogy van felelte a komoly teológus.
– Évente előkerült a közismert anekdota. Ők bajor egy bajor paraszt szájába adták: „Lelkem, ha egyikünk meghal, én a vidéki házunkba költözöm.”
– No meg a viccek: 1. A halál kopog az ajtón. A házigazda nyitja ki. A halál megszólal: Az életedért jöttem. A gazda beszól a konyhába, életem, téged keresnek.
– 2. A cigányhoz becsöngetnek. Óvatos, ezért kiszól: Ki azs? Mire érkezik a válasz basszusban: a halál vagyok. Jaj, már ast hittem, hogy azs ávó!
– 3. Két halál kártyázik. Az egyik megszólal: Halál, te csalsz! Mire a másik: Csal a halál!
– Lehet félvállról venni, lehet elszenderülni vagy kínok kínjával meghalni, az bizonyos, sőt halál biztos, hogy meghalunk. (Olyan biztos, mint a halál.)
– Az igen idős mama kérdezi festőművész fiát, jaj, fiam, hogyan fogok én meghalni? Amannak kb. ez volt a válasza: Úgy fogsz meghalni, ahogyan azt a halált megtervezte neked az Isten. Azóta megtörtént – gondolom csakugyan az Isten tervei szerint. (R.I.P.)
– Nekem is van véleményem: Kb. ez: Reményem szerint örökké élünk, csak közben egy kicsit meghalunk.
– A keresztény tanítás a halált a keresztséghez köti. A keresztségben meghalunk a bűnnek (a keresztvíz minden bűnt eltöröl), hogy már az Istennek (a szeretetnek) éljünk.
Addig pedig egy dolgunk van, futni a cél felé, s a jó harcot megharcolni, hogy Pál apostolt is idecitáljam.
Mindenkiért égjen egy gyertya, legalább lélekben, hogy az örök világosság környezze végtelen életüket.  
  

Van nekünk egy olyan, boldoggá avatás elé néző, szent életű tudósunk, aki jó időkben és rossz időkben egyaránt a tiszta tudományt szolgálta, a néplélek és a magyarság életének, jeles napjainak a kutatója volt. Fáradhatatlan tevékenységre utal a két plusz egy kötetben kiadott munkája ünnepeinkről, melyekben – emlékezetem szerint – a nap szentjéről ír, az esetleg nevéhez kötődő népszokásokról, az illető szent tiszteletének jeleként településnevekről, templomok titulusáról.    
Van ennek a Bálint Sándornak egy Ünnepi kalendárium című kötete is. Ebből ollózok ki két részt. Az első megmagyarázza, hogy egy közösséget alkotnak a nem kanonizált és kanonizált szentek, továbbá a földön élők, és azok is, akik már odaát készülnek ballasztjaiktól való szabadulásuk után szentté lenni. Mindezeket ünnepelné az egyház. Meg is teszi, csak hogy a halottak napja. (nov. 2.) valamiért kiszorítja az emberek tudatából ezt az ünnepet, amely egyébként talán még fontosabb, mint ama rá következő emléknap. Bálint így ír:
„Mindenszentek, a göcsejiek ajkán mincién napja. Katolikus tanítás: a szentek egyessége [közössége]. Eszerint az élő és elhalt hívek titokzatos közösséget alkotnak, és az Úr színe előtt egymásért könyörögnek, helytállanak. A küzdő egyház (Ecclesia militans) a földön élő, a szenvedő egyház (Ecclesia patiens) a már meghalt, de még a tisztítóhelyen szenvedő, a diadalmas egyház (Ecclesia triumphans) pedig a már mennyekbe jutott, üdvözült hívek társasága.”
Majd egy hosszú-hosszú barokk litániát jegyez le, amely a Biblia alakjait veszi sorra, és emlékezik meg az ott említett szentek sokaságáról. (Hosszúságára való tekintettel nem írom ide. Inkább megidézem kalendáriuma végét.)  
„Mindenszentek napja mindazon megdicsőült lelkek ünnepe, akikről megszámlálhatatlan sokaságuk miatt a kalendárium külön-külön, név szerint nem emlékezik meg. Amint a Jelenések könyve írja (7,9–10): Ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számlálni, minden nemzetből, törzsből, népből és nyelvből. Ott álltak a trón és a Bárány színe előtt, fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaágakkal. Nagy szóval kiáltották: »Üdv Istenünknek, aki a trónon ül, és a Báránynak!«”
Ez az alapos összegező tudós a Mindenszentekhez kapcsolódó településneveket is felsorolja:    
„Mindszent nevezetű, összetételű, föltétlenül középkori eredetű helyneveink, amelyeknek sokszor már más a védőszentjük: Mindszent (Alsófehér, Csongrád, Fejér, Győr, Komárom, Pest, Szepes), Csehimindszent, Csíkmindszent, Csonkamindszent (Baranya), Érmindszent, Felsőmindszent, Garammindszent, Jászómindszent (Poproc), Koksómindszent (Vsechsvätych), Mátramindszent, Pinkamindszent, Újmindszent, Zalamindszent. Elenyészett: Bátamindszent (1332), Kápolnamindszent (1289), Okrimindszent. (1183)”
Még ide írom kis változtatással Halmos László motetta-szövegét:
Minden szentek Istent dicsérjétek, ujjongjatok és énekeljetek!
Daloljatok az Úrnak citerával és zengő muzsikával.
Harsona zengje, s búgó kürtök Őt.
Ujjongjatok az Úr s király előtt!  

Van az ószövetségben egy furcsa könyv, amelyet egyesek nagyon nem szeretnek, mások pedig igen. Én az utóbbiak közé tartozom. A Prédikátor könyvéről van szó. Ez az egykori bölcselő azon mereng, hogy e földön minden csak hiábavalóság, csupán szélkergetés, csupa hiúság, azaz hiábavaló dolog.
Meg kell hagynom, elég spleenes a könyv. Nem is azért szeretem, hanem azért, mert elgondolkoztat az élet értelméről. Ha a Duna partján mélázok … sétálok, szinte megélednek bennem a világ kortalansága, a dolgok ismétlődései, mint a hullámok egymásutánja. Hasonló gondolatok kapnak helyet tudatomban. Egyszer leviszem magammal a Bibliát, és ott a folyóparton fogom a Prédikátort elolvasni.
Így indít: „Az egyik nemzedék megy, a másik jön, de a föld örökké megmarad. A nap fölkel és a nap lenyugszik, a helyére siet, s ott újra fölkel. A szél dél felé fúj, északra fordul; körbejár, megfordul, visszatér – így ismétli járását a szél. Minden folyó a tengerbe ömlik, s a tenger mégsem telik meg; a folyók egyre folytatják útjukat céljuk felé. Minden fáraszt (íme, a spleen). Nem mondhatja senki, hogy a szeme eleget látott, vagy hogy a füle eleget hallott. Ami volt, az lesz újra, és ami történt, az történik megint: semmi sem új a nap alatt. Ha azt mondják valamire: »Lám, ez új«, az is rég megvolt, azokban az időkben, amelyek előttünk voltak. Nem törődnek az emberek a régiekkel. De a későbbiekre sem gondolnak majd azok, akik még később lesznek.” (Préd 1,4–10)
És ez így 12 fejezeten keresztül. Sok mindenben igaza van, sok minden üresjáratnak látszik, bár a világ valahonnan (a Nagy Bumm) tart valami (a világ vége) felé. Valahol tartunk. Senki se tudja, hogy a kezdethez vagy a véghez állunk-e közelebb.
Azzal vitatkozom, hogy senki se mondja, szeme eleget látott, füle eleget hallott. Vannak, akik mondják. A jezsuiták mesélték: az öreg lefeküdt az ágyába. Az asszony látta, hogy történés van. Kérdi, hozzak-e pálinkát kendnek? Ne pálinkát hozzál, hanem a papot, mert most meghalok. Az asszony hozta a papot, a bácsi pedig meghalt, ahogyan megígérte. Gondolom, eleget látott és eleget hallott. Elcsodálkozom a régiek érzékenységén. Honnan tudták, hogy ennyi volt? Hová lett ez a hatodik érzékünk?
Aztán azzal is vitatkozhatnék, hogy csakugyan megvolt a régi időkben minden, ami ma van? Itt ülök a PC előtt. Nem volt meg. Legfeljebb csírájában, amiből a XX. században bontakozott ki.
Érdemes elgondolkozni Prédikátor könyvén, a lapokon keresztül folyó eszmefuttatáson, s vitába szállni vele itt-ott. Érdemes azon is elgondolkozni, hogy mennyi értelme van az emberi törekvéseknek. Hány fotós hány képe vezet megelégedettséghez. Hány festmény kell a gazdagoknak, hogy azt mondja: ennyi elég. Nem sorolom fel a minket körülvevő valóság elemeit, ház, kert, lakás, berendezések, komfortunkat biztosító eszközök… Miből mennyi elég, mikor mondjuk, hogy most elég. A tőkés mekkora profitra mondja, hogy elég? A futballista hány gól elérésekor mondja: elég, és az úszó és a tudós és a… És mi van akkor, ha már elég. Mi jön az elég után. Mi elég az embernek?
Ezt persze mindenki maga dönti el. Hitem szerint a végtelenre vagyunk nyitva. sőt a Végtelenre. És csak Ő elég. A többi efemer, hiábavalóság, szélkergetés, unalom, hiú ábránd, esetleg csömör, üresség érzése, kifáradás.
Olyan találó a svéd gyermekvers – tudom, már idéztem –, az, amikor egy kiló bélyeget hoz a gondoskodó apa a fiának, aki azonnal abbahagyja a bélyeggyűjtést.
Olyan találó a 126. zsoltár. „Hogyha az Úr nem építi a házat, hasztalan fárad, ki építi azt… De a pihenőnek is megad minden áldást az Úr.”
Azzal zárom posztomat, amit a zsoltár alatt találtam lábjegyzetben: A Teremtő mindenhatóságának és a világ esetlegességének megkapó szembeállítása ez a zsoltár. Csakugyan az. Miként a Prédikátor könyve is.
Érdemes lemenni vele a folyópartra, és ráérősen szemlélődve végigolvasni.        

Nem is olyan régen írtam egy százéves amerikás magyarról, aki a 36-os berlini olimpián a magyar vízipólócsapat tagjaként nyert aranyat, s a kérdésre, hogy mennyit hozott ez neki a konyhára, olyasvalamit felelt, hogy nagyjából semennyit. Ám ez a sportember mérnökként egy team-mel együttműködve annak vezetőjeként megalkotta a máig használt technológiát, amellyel földrengés-biztos házakat lehet építeni. Hogy ennek mekkora a jelentősége, elég arra gondolni, hogy ha a vályogból vagy téglából, sárból, paticsfalból stb, épített – olykor emeletes – épületeket ér egy 5-ös, 6-os földrengés, számosan áldozataivá válnak. A japán 7,2-es rengés áldozatairól nem hallani. Nos, ez a különbség a technológiák között.    
Most nem akarok kitérni arra, hogy egy olimpiai játék mitől tekinthető játéknak, és mikor kezd hasonlítani már-már a Capitaly-játékra, de élesben.
Arra sem, hogy egy komoly sportember mekkora érdemeket tudhat műszaki tudása révén magáénak.  Engem az fogott meg, ahogyan – szellemesen – zárja a vele készült interjút. Ugye, a kérdésre, hogy mivel tölti bölcs öregjeként napjait, ilyesmit válaszol: Először megnézem, hogy szerepel-e a nevem a napilap halottaink rovatában. Ha nem, akkor valamelyik máig megválaszolatlan matematikai probléma megoldásán töröm a fejemet.
Hát ez nem semmi. Lehet, hogy neki csak szellemi játék, agytorna, nekem az alapkutatások művelésének egyik lehetséges formája. Az alapkutatások lényege ugyanis – azt hiszem – az, hogy a felismerések alapesetben puszta elméleteknek tűnhetnek. Utóbb kezd megvilágosodni gyakorlati hasznuk, melyek szerencsés esetben nem a katonai erőfölény fokozását, hanem az emberiség prosperitását szolgálják.
Ma még nem tudom, hogy túljutok-e a keresztrejtvények sziszifuszi időtöltésén. Mindenesetre jó lenne tudni, hogy olyasvalamin fáradozom, ami az emberiségnek hasznára lehet.
Készülnie kellene egy listának, amely a virtuális világban terjesztve lehetővé tenne egyféle brainstormingot, ötletelést a megválaszolatlan problémák megoldására.  
Célt adna a munkanélküli szellemi foglalkozásúaknak, célt a ráérős nyugdíjasoknak.