Mickey webnaplója

(Az előző poszthoz kívánkozik ez a mostani. Szeretnék még néhány kedves magyar megfogalmazást megosztani veletek, akik olvassák blogomat.)
Egy ötszáz oldalas könyvet kézben tartani elég megterhelő valami. Elhatároztam hát, hogy „végzek” vele, mégpedig egy ültő helyemben.
Jelentem sikerült.
Egészen bizonyos, hogy gazdag tartalmak maradtak örökre rejtve előttem. Nem is törekedtem rá, hogy alaposan „átszürcsöljem” a szöveget. Mindenesetre két helyet megidézek még a kötetből, mert egyáltalán nem biztos, hogy még egyszer alkalmam nyílik rájuk találni. Csoóri Sándortól idézem őket, aki elsőként erdélyi ízekkel csiklandozza olvasva szemünket – hallgatva meg fülünket.
– Egy menasági asszony életét panaszolva, ilyen mondatokat ejtett: „Akkora bánatra jutottam, hogy faltól falig sírtam…már-már ártatlanságomból is kitagadtam volna magamat.”
– „Annyi verést megettem, hiszi-e? – néz rám egy fekete ruhás gyimesfelsőloki asszony. – De úgy vagyunk, ha nincs ember, nincs semmi!”
– Egy temetési menetben hallom a halottról: „Már öregember volt, de a menyecskék örökké ott csiripoltak a derekában.”  
– Egy fiatal lészpedi csángó „fehérnép” tízesével, húszasával szalaszt világgá ilyen mondatokat: „Ha pénzed van, élő napod is van, mondtam az uramnak, jól megtudd.”
– Egy anya beszél a legkisebb lányáról (Lészped). Ezt mondja: „Annának olyan ura van, tedd a sebre, meggyógyít.”
Csoóri egy másik írásában azon kesereg, hogy a tévéből efféle szavak szóródnak szét: konszenzus, legitimáció, pluralizmus. „S ez még csak a kezdet! Mi lesz itt egy év múlva, két év múlva, öt év múlva? Ha nem sikerül megerősíteni nyelvünket…, képtelen lesz ellenállni a hódító rohamoknak.” (1991)
A margóra írtam néhány további támadást, mely ugyancsak terjed: diskurzus, konnotáció, narratíva, kontextus.
De hogy mi lesz a jövőben, azt csak a jó Isten tudja.

Említettem, hogy Grätzer J. SICC. c. munkáját forgatom a számítógép betöltési ideje alatt, hogy valami érdekes tornáztassa agyamat erre a néhány percre. Ám a könyv nem végtelen hosszú, így elkerült asztalomról, s átadta helyét egy új műnek, amely megragadta figyelmemet. Ez Grétsy László 2000-ben megjelent antológiája. A mi nyelvünk címet viseli és közel ötszáz oldalas. Mivel a szerző-szerkesztő a cikkírók nevét ábécérendbe szedve hozza az írásokat, elkezdtem az elejétől olvasgatni. Érdekes a módszer, mert így a nyelvünkről szóló írások véletlenszerűen sorjáznak egymásután, hatalmas időbeli bakugrásokat téve. Ábrányival indul és Zilahyval fejeződik be. Vannak a szerzők közt széles körben ismert írók, költők, és vannak csak a szakma által számon tartott alkotók, akik a nyelvészek, filológusok számára érdekesek inkább. Babits pl. azon kesereg, hogy a kor, melyben ő élt, elsöpörte a félmúlt használatát, mellyel egészen odáig éltek a szerzők. Pl. Jókai. Ami meglepő, hogy kesereg rajta, de nem alkalmazá félmúltat sirató cikkében. Mintha haladni akarna a korral, és sütne Váncza-sütőporral. 
Könyvlapozgatásom többek között arra volt jó, hogy szembesültem vele: fejem szitához hasonlatos. Teljesen kiesett belőle, hogy valaha olvastam a kötetet. Pedig bizonyosan így volt, mert széljegyzeteket és aláhúzásokat, bekarikázásokat találtam benne. És ezek az enyéim!  Még egy kínrímet is belefirkantottam:  „Megnyitott a Litea, van ott hecsedli tea.”
Humorosra veszi versét Bedőné Tóth Anna, Nyugaton élő költőnő, aki teliapplikálja versét idegen szavakkal. Pl.: „Nincs időm a PHONE-on ülni, / hosszasan eltraccsolni, / sem a COUCH-on LAZY-n fekve / a TV-t WATCH-olni.” Stb. Lapozgatva a kötetet, nem találom benne Gyimóthy Gábor hasonló típusú verseit. Viszont eszembe jut a próza. A kanadai 3. generációs magyar így beszél: Megyek ajtót nyitni, mert ring a bellem.  
Magyartanárom hangján hallom Berzsenyi sorait: „A tiszta erkölcs, melly ha megvész: / Róma ledűl, s rabigába görbed.” Ez a görbed basszusban recseg – Fekete A. tónusában.
Böröndi Lajos kikel a mozaikszavak, rövidítések ellen. „e mesterséges alkotások, ha tömegkommunikációs eszközeink nem kapnák fel őket, kihalnának a nyelvből. Jót mosolyogtam rajta, s megjegyeztem: Már őket is így hívják: emeregy, a szavak ereje.
Kodály szellemességét említi Czigány György: „a zene beszél, a nyelv pedig zenél”.
Csokonai V. M. neve után döbbenten jegyzem meg: Élt 32 évet. Nem volt vele egyedül. Korábban az átlagéletkor meglehetősen rövidke volt.      
Valaki emlegette, hogy Déry T. pocsék magyarsággal írt. Itt Déry emlegeti, hogy „Móricztól néha égnek áll a hajam, oly gyatrán ír”.
Erdélyi Zsuzsa nem szerepel a kötetben. Hiányolom. Radnótit is. Minden antológia hiányos, miként a lexikonok is, mert valahol el kell harapni a témát, és ez többnyire szubjektíven történik, nemegyszer igazságtalanul is.
Karinthy Ferenc (Cini) nyelvészként érdekes összeállítást hoz, hogy a neológusok közül ki melyik szót alkotta, melyek máig élnek. Faludi Ferenctől Kellér Dezsőig, Baróti Szabótól Heltai Jenőig, Kazinczytól a Kisfaludy testvéreken át Vörösmartyig és Bajzáig sorolja őket.
Karinthy Frigyes hű önmagához. Apjáról írja: egytelendő-kéttelendő -tisztelendő. Magáról: „Én kokok, te kox, ő kok.” „Mérvadó… mér ne volna vadó”.  „Jó hitvesemnek, aki csitított,hogy ne mérgelődjek, annyit feleltem bensőmben: mér ne gelődjek?”
Itt abbahagyom, mert ez nem tanulmány, hanem poszt.
Befejezésül ide írom saját találmányomat: Magamban latolgatom, mérlegelem: Mér legelem?
És a tanulság: Jó, ha az ember jegyzetel, mert lyukas memóriáját emlékezteti az egykori olvasásra. Még azt is tudni vélem, hogy lényegesen megjelenése után olvastam a kötetet, hiszen Faludy György 2006-ban halt meg, s ceruzával odaírtam a dátumot.    
     

Kb. negyedéve őrizgetünk két halkonzervet, egy paradicsomos és egy olajos sprotnit. Mivel elmúlának az ünnepek és a főtt kaják, elhatároztam, hogy ma halat eszem ebédre. Mégpedig az olajosat, mert tény, ami tény, a már elfogyasztott tejeskávé és a paradicsomos hal kapcsolata antagonisztikusnak mondható.
Praktikus konzervbontó elő, szép,
kék papír körben letép a dobozról.
A papíron fickándozó halak és a szöveg is biztatóan hangzik.
Ámbátor. Valami gyanút kelt.
Nem találom rajta a magyar cég nevét, noha 599-cel indul a vonalkód.
A szöveg is kicsit sokat beszél.
Ilyeneket.
Összetevők: Balti sprotni  70%, növényi olaj 29%, étkezési só. (Eddig rendben).
Előállítási módszer: halászat. (s csakugyan. Elképzelem mindenki megdöbbenését, ha fogászat volna ide írva.)
Fogási földrajzi terület: Fao 27. III. d. (Tessék mondani a Kurszk atom-tengeralattjáró messze süllyedt el a fogási területtől? Mennyire messze?)  
Fogási módszer: tengervízből, vontatott hálóval halászott. (Jó tudni. Utálom a kézigránáttal felszínre hozott halakat.)
Minőségét megőrzi… sokáig, érdektelen.
Gyártási dátum: még érdektelenebb.
Tárolási javaslat: már mindegy. Magamban tárolom a majd megmondom, mit.
Fogyasztásra kész termék: felbontás után azonnal elfogyasztandó. (Kérem szépen, amennyit tudtam, azonnal elfogyasztottam belőle.)
Géppel töltve. (Ha láttátok volna, hogy az a marha gép hogyan tuszkolta bele a felismerhetetlenségig összeroncsolt halszöveteket a bádogskatulyába, az élettől is elment volna a kedvetek.)
[Ezek után nem átallja a cég megemlíteni] A termék a hal fejét, farkát is tartalmazza. (Ehhez először fel kellett volna ismerni a fejet és a farkat, de mint megjegyeztem, az a marha gép halfoszlányokat, miszlikre roncsolt haldarabokat nyomott a dobozba, olyannyira a felismerhetetlenségig zúzva, hogy egy kriminológus kórboncnok se volna képes összerakni belőlük a halakat.)
A többi szöveg blabla, elhanyagolható.
Az előzőekből kiderül, hogy olyan konzervet kaptam a pénzemért, amilyet a fentiekben leírtam. Elképzelhetitek elszörnyülködésemet, hiszen eddig a sprotni szépséges, ezüst testű haltörzseket jelentett nekem, amint füstölt vagy főzött állapotban szépen egymásra keresztirányban felstószolva sorakoznak a konzervdobozban. Körülöttük az aranysárga olaj. A két matéria még véletlenül se keveredik kölcsönösen a felismerhetetlenségig.
Jól megjegyzem a doboz küllemét.
Ilyet soha többet!
Egyszer volt Óbudán sprotnivásár.
„Ebbül a halbul többé nem eszünk” – jegyezné meg Laci bácsi, akit ti nem ismertek.

Nem mindegy, hogy azt mondom: Egyöntetű, vagy, hogy ön egy tetű.
Nem mindegy, hogy köhögve röpülsz, vagy röhögve köpülsz.
Nem mindegy, hogy tengeri csata csúcspontja, vagy csengeri tata púpcsontja (ez meg mi lehet?) 
Nem mindegy, hogy kecsesen ringó fecske, vagy recsegve fingó [na, ez meg obszcén] kecske!
Eddig volt a vicc, kínosan vigyázva arra, hogy a zömüket alkotó bögyörőseket kihagyjam.
Ám van, ami csakugyan nem mindegy. Még ha nem is kancsal rím.
Nem mindegy, hogy egy képhez találsz egy jó címet, vagy egy cikkhez találsz egy jó képet.
Emlékszem, hogy lapzárta előtt mekkora keringélés kezdődött a szerkesztőségben valamiféle elfogadható illusztráció felkutatása céljából, amely nem védett, nem fizetős, mégis jó, mégis jellegzetes, és ráerősít arra, amit a cikk a maga nyelvi eszközeivel ki akar fejteni. Szinte nem is létezik jó színvonalú megoldás, ha a cikk előbb keletkezett, mint a kép.
Fordítva pusztán leleményesség kérdése olyan szöveg kitalálása, mely a kép tartalmára, témájára, ábrázolni kívánt jelenségére ráerősít. Ű
Ma pl. készítettem egy makro képet egy elszáradt növényről. Jól látszik, hogy megadta magát a sorsának: „csak úgy zörög”. Elmosolyodtam magamban s aláírtam: „Ligetszépe. Szép-e?”
Vagy: Kedvenc témáim egyikét kaptam le: Kerékpározók a hídon. Igen ám, csakhogy többen közülük éppen pihennek és bámészkodnak a hídon. Kedves, békés, az augusztus 20.-i ünnep szabad idejének kellemes eltöltésére utaló téma. Valójában fényképezőgépem „pillantott a hídra”, de ez a cím nem ütős. Az viszont igen, ha megfordítom: „Pillantás a hídról”. Ugye igazam van.         
Olykor a szövegben elég csak a kép egyik szegmensére felhívni a figyelmet. Ma pl. készítettem egy fotót a balkon kövirózsájáról, de sugarasan elhelyezkedő léggyökerei hívták fel magukra a figyelmemet. A kép címe: „Léggyökerek”. A kép témája sokkal több ennél, de valahogyan a léggyökerek a kép „közepe”.
Mindez azért foglalkoztat ma, mert D., a festőművész egy alkalommal különféle képeit megküldte írókhoz, költőkhöz, hogy asszociálnának rájuk valamit. Ki prózában, ki versbe foglalta, ami épp eszébe jutott a képről. Valaki aztán elemezte Lator László asszociációs versét. Innen az ötlet a poszthoz.
Persze ez a játék igen régi. Gyurkovics Tibor köteteket töltött meg általa kiválasztott festmények színes repróival, melyekhez rövid verseket írt.
A módszert nem ő találta ki, csak alkalmazta.     

A tegnap kitüntetett Blanckenstein Miklós felkérésének eleget téve ez előtt kb. 14 éve megfogalmaztam és megszerkesztettem a Jubileumi év 1000–2000 c. album szócikkeit. A mai ünnepre megidézem belőle az ide vonatkozó részt.

Szent István király megkoronázásának millenniuma

A kegyelem ideje a magyarság számára

 „Az isteni kegyelem bennünket

mérhetetlen irgalmában

 . . . elárasztott.”

(Szent István intelmei, II.)

Izajás azt írja: „A nemzetek olyanok, mint  a vízcsepp a vödrön, és mint porszem a mérlegserpenyőn, annyit érnek” (Iz 40,15/a) az Isten hatalmas voltához való hasonlítás szempontjából.  Létük mégis Isten akarta valóság. Jézus maga is megsiratja Jeruzsálemet, gyászos jövőjét előre látva: „Jeruzsálem leányai, ne miattam sírjatok! Magatokat és gyermekeiteket sirassátok! Mert jönnek napok, amikor azt mondjátok: »Boldogok a meddők.«” (Lk 23,28, 29)

Az időről a második Péter-levélben ez áll: „Egy nap az Úr előtt annyi, mint ezer év, ezer év pedig annyi, mint egy nap.” (2Pt 3,8b) Mégis nagy jelentősége van az időnek, különösen is a jubileumi esztendőknek, hiszen a jubileum is az Úrtól van. A prédikátor könyvében olvashatunk arról, hogy mindennek megvan az órája és megvan a maga ideje az ég alatt. (Vö. Préd 3,1–9) Ilyen dimenziókban kell mozognunk, gondolkoznunk, ha nemzetünk Istenhez fűződő viszonyát szemléljük, értékeljük. P. Nemeshegyi SJ többször megfogalmazta, hogy tapasztalata szerint a különféle népek között végzett missziós tevékenység – legalábbis látszólag – igen különféle eredményességű. Amikor egy-egy nemzet életében „eljön a kegyelem ideje”, tömeges megnyílás figyelhető meg az Isten felé. Gondoljunk csak arra, hogy a megtérések száma Dél-Koreában hányszorosa a japánokéhoz képest.

Beszélhetünk-e kegyelem idejéről Magyarország vonatkozásában? Mikor következett el? Ha figyelemmel kísérjük nemzetünk történelmét a népvándorlás befejezésétől, azt állapíthatjuk meg, hogy már jóval Szent István kora előtt megérintette a kereszténység a magyarokat. Pannónia szlovén lakói, a nyugati portyázások hatása, a görög és bajor térítőpapok előkészítették a magyarságot a keresztény hitre. A kegyelem ideje mégis Szent István királysága alatt jön el, mégpedig sokszerű módon történik az „isteni beavatkozás”.

A szent király környezete által: Hiszen a korán megtelepedett bencés szerzetesek a clunyi reform megvalósítói. A bencések alapos műveltségre tesznek szert, s naponta négy-öt óra hosszat dicsérik Istent zsolozsmázásukkal. Az ora et labora jelmondat értelmében az ima kap elsődlegességet, és válik legfőbb tevékenységükké; és Isten meghallgatja imáikat.

Még Géza fejedelem idejében és az ő kérésére jön az uralkodói udvarba (Szent) Adalbert, aki egyik kulcsalakja a kegyelem idejének. Adalbert cseh hercegi családból származik, nemzetiségük megismertetésével gazdagítja a fölcseperedő István herceget. A szigorú clunyi reformok szellemét hozza Rómából, ahol jó viszonyban van II. Szilveszter pápával. Minden bizonnyal része volt abban, hogy Szent István a bajor Gizellát vegye feleségül, annál is inkább, mivel Bajor Gizellának másod-unokatestvére. Bencés a velencei származású Szent Gellért is, aki olasz földről érkezik, s annak szellemét hozza a magyar földre. A király kérésére fiát (Szent) Imrét neveli. Gellért jó színvonalon ismeri és tanítja a görög filozófiát. Tudós főpap, akinek egy tanulmánya – a három ifjúról szóló sokkötetes tanulmánya– máig fennmaradt.

Szent királyunk az első francia pápától kér és kap koronát. Gerbert, a későbbi II. Szilveszter neveli azt a III. Ottó császárt, aki majd hozzásegíti ahhoz, hogy a pápai trónra jusson. Pápaként az univerzalizmust hirdeti, a krisztusi világuralomhoz vezető utat egyengeti. II. Szilveszter Adalberttől hallott István kegyességéről. Szívesen küld hát koronát Szent Istvánnak, aki maga is híve lesz az univerzalizmusnak. A pápa a koronaküldéssel Istvánnak és utódainak isteni elhivatáson alapuló méltóságát és az Isten kegyelméből uralkodó keresztény király szuverén felségjogait, valamint apostoli térítőmisszióját ismerte el.      

Gizella, Szent István felsége, Szent Adalbert püspök rokona, II. Henrik bajor hercegnek – a magyarok egyik patrónusának, a magyarok szövetségesének – lánya. Gizella eredetileg szerzetes kívánt lenni, majd mégis feleségül ment Szent Istvánhoz. Politikailag is nagyon fontos ez a bajor–magyar szövetség, hiszen Gizella testvére, IV. Szent Henrik szintén szövetségese lesz Szent Istvánnak. A bajor hatás baráti és keresztény. Gizella révén éri és erősíti a magyarokat.

Ki volt Szent István?  István (megkeresztelkedése előtt Vajk) jellemében, tudásában, tetteiben bizonyítja uralkodásra való rátermettségét. Erről árulkodnak ránk maradt írásai: Intelmei Szent Imre herceghez (1. sz. törvénye), illetve második törvénye. Bölcs uralkodó, aki gondoskodik országa jelenéről, de – és ez igen fontos – jövőjéről is.  Uralkodása megpecsételte a magyar pogányság sorsát. A krisztusi hit, a keresztény gondolat, a latin nyelvű Róma és Cluny forrásaiból táplálkozó nyugati szerzeteskultúra honosodott meg országlása alatt. Szent István egyházszervezési sikerét törvényei garantálják. Az egyházi és közigazgatási törvényei olasz, illetve bajor hatást mutatnak. Intelmeiben fontossági rendbe állítja a fia által követendő elveket. Első a hit, majd azok, akik a hitet táplálják, utóbb következnek az előkelőségek, bölcsek, az ima, az erények. Gondoskodik arról, hogy ne legyen egynyelvű az ország. Intelmeiben ugyanazt hangoztatja, amit a XX. század derekán az ENSZ emberi jogokról szóló nyilatkozata: „Minden ember azonos állapotban születik.” (Szent István intelmei, IV) Szent István  tizenkét egyházmegye létesítését határozta el, ezekből tizet megszervez. Uralkodása alatt több mint tíz új monostor épül. Zarándokokat fogad nyugatról. A szentföldi zarándokok részére Bizáncban templomot és szállót, Jeruzsálemben és Rómában kolostorszállót, a püspöki és káptalani városokban kőtemplomokat építtet. Gizella és udvarhölgyei látják el ezeket miseruhával s egyéb egyházi felszereléssel. Minden tíz falu köteles templomot építeni. A káptalani és kolostori iskolák az Európa-szerte szokásos tanterv szerint oktatnak.

Kiépíti a közigazgatást, s az ország határainak védelmére frank–német mintára határispánságokat hoz létre.

Történészek megállapítása szerint Szent István a szomszédos fejedelmekkel ellentétben nem folytatott hadjáratot a környező népek megsemmisítésére. Míg a korabeli lengyel és cseh fejedelmek a rájuk támadó feleket a végsőkig üldözték, Szent István bölcs mértékletességgel az országot ért agresszió megfékezését csak az ország határáig tartotta szükségesnek. Tény az, hogy a Kárpát-medence korábban itt élő nemzetei közül egy sem tudta huzamos ideig állammá szervezni önmagát. Szent István vezetésével ez a magyaroknak sikerült, mint ezt az elmúlt ezer esztendő tanúsítja.

Szent István legszentebb gesztusával – a hagyomány szerint – magát és országát Isten örökké szűz anyjának, Máriának oltalmába ajánlotta (kinek mennybevétele ünnepét Királynő napjának, a magyarok Nagyasszonya napjának mondják máig a magyarok).

Szent István tehát jó érzékkel korszerű kereszténységet, a clunyi szellemet hordozó kereszténységet és keresztény műveltséget emelt be országába, igényelte a szerzetesek megtelepedését, kérte segítségüket. Megteremtette az egyház intézményeit, és gondoskodott fenntartásukról is. Maga gyermekkorától fogva istenhívő életet élt; egész életműve ezt bizonyítja. Az országnak az Istenanya oltalmába ajánlása hatásában messze túlnőtt saját korán.

Szent Istvánt a kor szokása szerint a nép kezdeményezésére, de még a XI. században avatták szentté. 

Joggal mondható, hogy imái meghallgatásra találtak Istennél, „aki kiválasztotta őt, és arra rendelte, hogy maradandó gyümölcsöt hozzon.” Szent István érdeme, hogy felismerte az Úr hangját, és engedelmeskedett is neki. Így vált a Teremtő eszközévé és nemzete javára. Ezért gondolhatjuk méltán azt, hogy uralkodása alatt eljött a kegyelem ideje hazánk számára, s hogy elindult a magyarság a kereszténység útján a keresztény erkölcsi alapok deklarálásával, intézményi rendszerének megteremtésével.

„Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben . . .”

Mérvadó töreténészek szerint a magyarság a kereszténység nélkül valószínűleg ugyanúgy eltűnt volna mint a többi előttük itt élt nép. Ám történelme során nem fogtak ki rajta a birodalmak: sem a mongol, sem az oszmán, sem az osztrák, sem a szovjet. Annál meglepőbb, hogy mindezek szertehullásának tanúivá váltunk. Ami pedig a vallást illeti, minden időben ellenállt az idegen ideológiáknak. A magyarság nagyon sokáig megőrizte  keresztény értékrendjét. Nem fogott rajta az iszlámosítási törekvés sem, noha százötven évig tartott a török megszállás.

De utolért bennünket néhány alapvető átok. Az egyik a népességfogyás. Anélkül, hogy a részletekbe mennénk, ennek legalapvetőbb oka az a huzamos mérgezés, mely tehetségtelen alávaló nemzetnek állította be nemzetünket. Ha valaki nem járhat-kelhet emelt fővel saját hazájában, valami ilyesmi éri utol. Még ugyanennek a problémának a hátterében áll a lakáshoz jutás teljes megoldatlansága is. Mikor Bush elnök hazánkba látogatott, rövid beszédben fejtette ki, mennyire irigyel bennünket, hogy immár szabad ország építése lehet osztályrészünk. (A lengyeleknek is ezt mondta.) Ám az országos apátia mindmáig fékezi a jó magyarok lelkesedését.

Még két olyan erkölcsi lepusztulásról kell említést tennem, amely az elmúlt évtizedek óta folyamatosan jelen van. Ezek: a tulajdontisztelet elemi hiánya és a hazugság. Aki pillanatnyi önérdekének rendeli alá a tulajdonlás kérdését, azzal nem lehet országot építeni. Ugyanígy, aki pillanatnyi önérdekének veti alá az igazságot, azzal nem lehet eredményesen párbeszédet folytatni, mert nincs meg – relativizálódik – az a „platform”, amely értelmessé tehetné a kommunikációt. (A két utóbbi magatartás tulajdonképpen egyfajta cinizmus.) Eme erkölcsét veszteni látszó társadalomra zúdul a fogyasztáscentrikus valóság, mely maga a gyakorlati ateizmus. Az a baj, hogy a dolgokhoz való kötődés megelőzi a személyekhez kötődést fontossági sorrendben. Ez a legnagyobb aránytévesztés, ami érhet egy társadalmat. Akkor kerül talpára az ember, amikor rádöbben arra, hogy az élet értéke, társaié is, mérhetetlenül meghaladja az általa bálványozott anyagi szükségleteket. Ebből kell kinőnünk, hogy a szeretet civilizációja valósuljon meg Szent István országában.

Prohászka Ottokár, a huszadik század eleji szent életű püspök azt jósolja, hogy bár „Szent István rendi alkotmánya ellen sokan harcoltak, . . . az idők kerekét, a fejlődés menetét megakasztani nem lehet, az ezredik évben éppoly kevéssé, mint . . . – biztos indukció alapján állíthatjuk –  2000-ben sem.” Adja Isten, hogy igaza legyen, adja, hogy magyarság számára újra eljöjjön a kegyelem ideje, Istenbe vetett hitéhez visszatérjen, hitében megújuljon, és emelt fővel, bizakodással tekintve a jövőbe fogjon a III. évezredben saját országának újra felépítéséhez.

Confessio
Gyónom a Mindenható Istennek
és nektek, testvéreim, hogy
sokszor és sokat vétkeztem
Isten,
 a társadalom és
saját magam
ellen
megrögzött szokásaimmal,
elvilágiasodott életem,
önpusztító életmódom,
életvezetésem vakvágányra terelődése,
megátalkodottságom és
mások hibáinak folyamatos felemlegetése által.
Életem, életem, én bűnös életem!
Kérem ezért Isten irgalmát,
Mária és a szentek közbenjárását, s
titeket, testvéreim, hogy imádkozzatok érettem.
Ígérem, hogy
részt veszek életmódjavító tréningen,
lehetőleg élek a szentségekkel, 
az általam okozott károkat, rombolásokat igyekszem helyrehozni, 
a jövőben pedig a helyes döntéseket választva 
építő jellegű életet élni.

(Ha angolból tükörben fordítom, akkor a „népek” mondják azt. Végeredményben ugyanazt jelenti.) Azt mondják az emberek. Apám mindig visszakérdezett: Melyik emberek? Kik mondják azt? Ez persze zavarba ejtő keresztkérdés. 
De nem mindig.
Van, amikor lehet tudni, hogy ki mondta, és mit mondott:
Emlékezetem szerint Debussy (zeneszerző, tehát szakember) azt mondta, azért szereti Bachot, mert olyan dallamos, hogy fütyülni lehet.
A legnagyobb álmélkodással olvasom Yehudi Menuhin (a világ legkiválóbb hegedűse, szakember) véleményét, aki azt írja egyik könyvében, hogy az a baj Bach zenéjével, hogy nem lehet fütyülni.
Muszáj a két zseni véleményét összerázni, és kijelentésükből gyököt vonni, amikor is kiderül, hogy Bachnak kétféle zenéje van ilyen szempontból: olyan, amelyet lehet fütyülni és olyan, amelyet nem lehet fütyülni.
Ezek után könnyű lenne kijelenteni: Fütyülök én az emberek véleményére.
De hát nem.
Engem inkább lázba hoz, hogy ellentétesen vélekednek hozzáértők szakkérdésekről. Kénytelen vagyok utánajárni a vitatott témáknak, hogy legalább bennem ne maradjanak kettősségek.
Itt van példának okáért két rádióinterjú, amelyet tizenévekkel ezelőtt hallgattam, és amelyek megkérdezett okostojásai ilyeténképpen vélekedtek:
1. a) A németek a legrandább mócsingokból készítik a kolbászféleségeiket (Wurst), viszont érdemes a határ közelében élő franciáknak átjárni tőkehúsért a németekhez, mert a legszebb színhúst náluk lehet kapni. Következőleg a franciáknál pocsék a tőkehús, de ha szép felvágottat, kolbászt stb. saucisse, saucisson) akarsz venni, Franciaországba kell zarándokolnod.
b) Megint ellentmondásokba ütközöm. A francia unokáknak innen szoktuk küldeni a gyulai kolbászt, mert azt szeretik. Igaz, hogy nem német, de akkor is. Miért jobb a magyar a franciánál? (Persze a paprikás ízesítés miatt.)  A francia üzletlánc tagjai viszont árusítanak német szalámiszerű szeletelt árut. Ízre, állagra, összetételre igen jó. Akkor meg???
2. a) A németek saját házaikban laknak, a franciák nem kedvelik ezt a formát, bérelik lakásukat. Egy határozottan megfogalmazott kijelentésben az ember nem kételkedik. Én se kételkedtem az interjúalany szavaiban. Kérdezem francia vejemet: – Mi a helyzet?
– Ez így nem igaz – mondja. A franciák is a saját tulajdonukban szeretnek lakni, s ha lehet több lakásuk is van, egyikben laknak, a másikat törlesztendő részletekre vásárolják, bérbe adják, majd a törlesztések lejárta után megmarad tulajdonukban immár két lakás. A németek szeretik inkább a bérlakásokat.
A legjobb nem megkérdezni az embereket (népeket), hogy hogyan vélekednek a dolgokról. Sokkal izgalmasabb mindannak utánajárni, aminek csak tudunk.
Csak nehogy úgy járjunk, mint a pszichopata, aki – mert utánajárt – tudja, hogy kétszer kettő az négy, csak valahogyan kevesli.     

A freeblog.hu, ahová korábban felraktam a posztjaimat, március 13. óta új alkatrészre vár. Lehet, hogy a Marson készül helyi munkaerőkkel, mert akkora a csend az alkatrész megérkezését illetően, mint amekkora azon az égitesten lehet.
A kvízpart.hu összevissza dolgozik, szeptember közepére várja saját megújításának a befejezését.
(Azért fontos nekem a kvízpart, mert nem akarok játszani. A PC-játékoknak se szeri se száma. Nem akarok belebocsátkozni a képernyő előtt való folyamatos üldögélésbe. A kvízjáték viszont afféle szellemi torna, ahová szívesen elkalandoztam olykor-olykor.)
Reggel bekukkantok az általam rendszeresen olvasott bloggerekhez is, hogy „mi újság”? Jelentem, semmi, azaz D. két megállapításába botlom: Nem szereti a vendégvárásra nagyon előkészített tisztaszobát. Másik megjegyzése: Úszótársa említi, hogy Kína mekkora lépéseket tesz a környezettudatosság megvalósítása érdekében. Én eddig az ellenkezőjéről tudtam: Vö. pekingi ismétlődő és kemény szmogok, nyitó szénbányák, holdbéli tájak a természet kirablása miatt. De jó lenne, ha tévednék.
Van, aki azonban a tikkasztó nyár ellenére éberen figyel, gondolkozik: Ferenc pápa, aki kifejtette, hogy nem örül az elkényelmesedett keresztényeknek, akik épp ezért talán csak névleg azok. A keresztény belemélyed a sokszerű tanításba, személyes kapcsolatot tart fent az égiekkel, és ebből táplálkozva megéli az ezekből fakadó élményeit. Nem tehet mást, minthogy sugározza környezetének, amit megtapasztalt, s amiknek a tanúja. S ha mindenki így tesz, felpörögnek az események, a világ megjavul, erkölcsös lesz, a szeretet uralja a mindenséget, melynek kézzelfogható jelei fognak mutatkozni.
Nem vonom kétségbe a jó pápa szavait, és szurkolok neki, hogy látványos elmozdulást érjen el. Végtére magam is hasonlóképpen gondolkozom, csak állandóan ott motoszkál a fejemben: Minden kegyelem. A szél pedig ott fúj, ahol akar. (Hozzáteszem: erőssége az alig szellőtől a legerősebb szélviharig terjedő skálán mozoghat. A szél fúvásának az erejét nem mi határozzuk meg.) Az első pünkösd alkalmával támadt szélzúgás több ezer hívet eredményezett. Ma is működik helyenként (ld. pl. Dél-Korea) eltérő intenzitással, és azért így, mert ez számunkra át nem látható okok miatt így jó.
Utólag vettem észre, hogy egy mondat hibádzik gondolatmenetemből. Érzékenységem nem tűri, hogy így maradjon. Ez a kiegészítés a hegyi beszédből való: „Ti keressétek elsősorban Isten országát s annak igazságát, és ezeket (étel, ital, ruha, hajlék stb,) is mind megkapjátok.” (Mt 6,33) Ez a kulcsa Ferenc pápa igazságának.  
Valamiféle együttműködést magam is keresek, az égiek akaratának megértését, hogy fogyatkozó erőimmel segítsem a jó kibontakozását.
A jezsuiták hangoztatták: Szeretni mindig lehet.
Igazuk van.
Szeretni a többieket, mint saját magamat.      
Feladat!
PS.: Ld. az Utólag... k. betoldást.

Keleti és nyugati
Reggel találkoztunk az éppen kertészkedő tulajdonostárssal, aki éppen huszonnégy éve csinosítgatja, mégpedig emelkedő színvonalon azt a kertrészt, amelyik a mi oldalunkra esik. Nyesi a bokrokat, fákat, csemetéket vesz, és virágokat, az ellopottakat pótolja, murvát hoz és hatalmas sziklákat, füvesít és locsol. Mindezt jó érzésből, s mert szereti csinálni. Az én dolgomat ez leegyszerűsíti, mert alkatomnál és koromnál fogva egyre inkább nehezemre esne valamiféle hasonlót művelni. Egykor is csak két mogyoróbokor csemetét ültettem el, két tiszafát és egy fügét. Ezek máig élnek és köszönik, jól vannak. Én meg azt köszönöm, hogy akad valaki, aki szereti a szépet és ilyen következetesen szereti.
A lépcsőház túloldalán lakók a felsoroltakat nem teszik. Nem ültetnek, nem metszenek, nem locsolnak, és nem nyírják a füvet. Fű tán már nincs is a túloldalon, csak dohánybarna avar. Kiszáradt, dohánybarna tujafa, és itt-ott szemét. A vadgesztenyefa még csak tartja magát, de a bokrok levelei kiszáradtak a kánikulában. Kérdéses, hogy valaha magukhoz térnek-e még?
Fentről és lentről egyaránt jól látszik a különbség: Üde zöld, illetve barna; élő, illetve enyészetnek induló; reményt sugárzó, illetve lehangoló.
Azt nem állíthatja senki, hogy amott rosszabb anyagi helyzetben élő tulajdonosok laknak. Csak éppen nincs érkezése egyiküknek se hozzá, hogy változtasson a képen, hogy avarseprőt fogjon, hogy meglocsolja néha a gyepet, a bokrokat, a fákat.
Egy a fizetség, de különböző a ház két kertrészének a látványa.
A 29-es busz mentén sokáig látható volt egy földszintes ikerház, a Finta-ház után, a Szemlőhegyi Barlanggal szemben. Mire lett digitális gépem, elbontották az épületet, melyet magamban csak skizofrén háznak hívtam. Nincs róla fotóm, pedig megért volna egy kattintást. Az egyik felét ától cetig rendbe hozták, a másik fele pocsék állapotban volt. A ház szimmetrikus felépítésénél fogva igen kontrasztos látványt nyújtott.
Kicsit nálunk is ez a helyzet. Mintha a keleti fele más helyrajzi számon futna, mint a nyugati, és mintha nem volna mindkét kertrész egyaránt közterület. Csak hát a részletek…  
Olyan az összkép, mint Rio de Janeiróban a favellákkal határos luxusházakról készült fotón érzékelhető hatalmas kontraszt.
Nekünk így szép, nekik meg úgy is jó.
Ld. fotóim.       

Buridán szamara a határozatlan ember döntésképtelenségét példázza. Buridán a középkori francia skolasztika elképzelt jószága, amely nem tudván választani a között, hogy előbb egyen-e vagy igyon-e, előbb szomjan, utóbb éhen halt. :) 
Itt járt Ilcsi és találkozván Elvivel, úgy döntöttek, hogy a déli órákat a másik lakásban töltik. Mivel búcsúzáskor nem találták itthon Tücsit, szóltak, hogy adjam át üdvözletüket neki. OK – mondtam, majd mivel a lakásban csakugyan nem leltem társamra, kinéztem a franciaerkély ajtaján kb. szűk egy órája. Láttam, hogy X-vel beszélget, akinek néhány jegyet hozott az augusztus 20.-i ünnepségre, melyet évente a bazilika előtt tartanak kettévágva a sokaságot meghívottakra és érdeklődőkre. A különbség, a két tömeg között, hogy az előbbiek ülve, utóbbiak állva küszködnek a szokásos hőséggel.
Nos tehát lenézek, s az első, amit megállapítok, hogy semmiféleképpen nem kell átadnom Ilcsiék üdvözletét, mert immár Levit is beleszámítva öten beszélgetnek. Negyed óra múlva kinézek, már újra csak ketten vannak. Mivel magam maradtam fent, gyorsan felraktam az albumokba a ma készült fotókat. Majd nekiláttam reagálni a FB-on talált bejegyzésekre, s ezt követően bekaptam a déli gyógyszeremet, valamint gondoskodtam a napi adagokat előkészítő dobozkák feltöltéséről. Ezek után kezdtem hozzá posztot írni. Most negyed egy van, s mivel még mindig távol van feleségem, azt képzelem, hogy változatlanul a kapu előtt beszélgetnek.
Ismerem saját tapasztalatomból ezeket a traccspartikat. Bizonyára nem egyformán kötik le a felvetett témák a beszélgetők érdeklődését. Az is bizonyos, hogy valamelyikük fejében megfordul: Kényelmesebb körülmények között folytathatnák az eszmecserét, ám akkor még parttalanabbá válna a dumaparti. (Íme, a Buridán szamara-szituáció már elő is állt.)
Marad tehát a fél lábon állás, a kerítésre ülés, a vállalt kényelmetlenség, jól-rosszul leplezve, hogy most már igazán befejezhetnénk a beszélgetést, hiszen a témát kimerítettük, csakhogy a napnál világosabb, a másik félnek még továbbra is szüksége van arra, hogy meghallgassák. Minél nagyobb az üresség szeretettankjában, annál időigényesebb a feltankolás.
Most abbahagyom a posztot, mert úgy látszik, mégis csak megtelt az a tank.
Megérkezett az asszony.
Ez biztos jele annak, hogy kellő részletességgel elmondták egymásnak, ami csak foglalkoztatta őket.
Megyünk hát ebédelni, nektek is jó étvágyat!