Mickey webnaplója

Ma a meteorológiai előrejelzések melegedésétől tartva mise után (noch Frühmorgen) hozzáláttunk a hálószoba fenekestül való felforgatásának. Kiüríttetett két magasítós könyvespolc és a fiatalok által lakott nagyobbikba liferáltatott által. A polcok és a könyvek. A könyvek szelektálás után és rendszerezve kerültek új helyükre. A szobákat hatszor felporszívóztuk, mert minden forduló újabb pormacskákat dobott a felszínre. Már egész állatsereglet gyűlt össze a porzsákban. Ágyunkban eddig keletről nyugatnak aludtunk, most megfordítottuk. Nyugatról alszunk keletnek. Oka lehet, hogy a franciabalkon ajtaja felől kevéssé vág a huzat, ha résre nyitva hagyjuk. A böhöm bútorok egyikével levertem az órás rádiót. Lehet, hogy annak kapa (–2300). Viszont már látszik, hogy a felszabadult helyekre kell két fehérneműs izé is. (Holnap IKEA.)
Készítettem néhány felvételt az átalakítás eredményéről, Tücsi pedig káposztás cvekedlit. Utóbbit megettük, előzőt felraktam a fotóalbumok 2013.2-be. Nahógyitszja emmausz.freeblog.hu fotóim link alatt.
Nagy vonalakban összeállt az új rend, most jön a finomítások sora. Az apróságoknak kell normális helyet találni, három kupac könyvet a gyerekeknek felkínálni, a maradékot könyvmegállóba stb. cipelni.
Most elvonatkoztatok a lakásunktól. A könyvmegállók sorsa igen eltérő. Van, amit bezárnak, mert sehogy sem sikerül cserekönyvet betenni az ablak mögé. Csak kivenni sikerül, és ez elég gyorsan a kezdeményezés elszerencsétlenedésével jár. Ki kíváncsi egy üres könyves állványra?
Van jó hírem is. Azt írja az újság, hogy a Silvanus játszótér mellé gyermek-könyvmegállót helyeznek el. Reménykedem. Hátha a gyerekkönyvek cseréje normálisabb és felelősséggel, több ön- és közérdek-megbecsüléssel párosult lesz.
Fog ez menni, gyerekek!

Örkény egypercese zseniális: „Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt, Sas-hegyre néző lakásomat sürgősen, ráfizetéssel is elcserélném Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt lakásra, a Sas-hegyre néző kilátással.”
Jelentem, a dolog működik! Nekünk sikerült. A gyerekek és az unoka elköltözésével megindult a belső költözködés Lőpormalom utcai, első emeleti lakásunkban. Nevezzük átrendezésnek, mely felért egy költözködéssel. Mihez is hasonlít ez?
Mondjuk a helyben járáshoz.
Mondjuk a futógépben megtett kilométerekhez
vagy a szobabiciklizéshez.
Magasról nézve megvolna a lakás, csak betérve az ajtón nem ismersz rá sok mindenre.
Ami eddig jobbra volt, az most balra van.
Ami eddig kint volt, az most bent van,
ami eddig fent volt, az most lent van,
ami eddig a szélén volt, az most középen van,
amit eddig őriztünk, azt most kidobjuk,
ami eddig hiányzott, azt most megvesszük.   
Csak azt sajnálom, hogy nem készült fotó páromról, amint eltoljuk a pianínót. Mondtam is neki, hogy most kedvére kiélheti „átrendezhetnékjét”, amelyet anyai nagyanyjától annyiszor látott.
Nagymama ugyanis a jobb elrendezés érdekében sűrűn tologatta máshová a bútorokat. Nagypapa reakcióját nem ismerem, de úgy sejtem: néha nem tudta, hogy csakugyan saját ajtaján ment-e be munkája végeztével.
Ma kulminált a tologatás. Nekem egy harcmező képe ködlött fel, amikor is ide-oda hullámzik az egymásnak feszülő két sereg. Hol sikeres az áttörés, hol muszáj visszavonulni. (Jut eszembe: ez a színes kép azért ugrott be, mert némi pezsgővel pezsgettem meg fantáziámat az imént.)
A kecses üvegszekrény körbejárta a nagyszobát, míg végül ugyanott kötött ki, ahol korábban is állt. Nagyon is megbecsülendő ez. Egy biztos pont, ahonnan tájékozódni lehet. Ámbár a redőnyös szekrényke is visszatért az üvegajtó mögé, rövid vándorlás után.
Nem tudom, meddig kopogok ezen a pulton a billentyűzetet verve. A lakás túlfelén fogok kikötni rövidesen magammal hurcolva valamennyi lexikont és szótárat s kézikönyvet.
Mondtam is kedves páromnak: Utoljára szortírozom életemben a könyveket.
Sokukat kínáljuk gyermekeinknek, erdélyieknek, s lesz, amelyik a könyvmegállóban fogja végezni.
Nem sietem el a válogatást.
       
 

Egyszer Nemeshegyi Péterrel arról beszélgettünk, hogy nagyon jó hasznát vehetné az ország, ha nemzeti teológiával rendelkezne. Talán nem tévedek, amikor azt mondom, valahogy a néplélekbe plántálva kapná az evangéliumot. Ez belőle szólna, a magyar világkép motívumait megfeleltetnék a krisztusi tanítással, hogy ne kelljen sokat magyarázni, hanem belülről szólaljon meg: mit kell tenni, hogyan helyes élni. Tegnap eszembe jutott egy népmesei fordulat, mely kb. így hangzik különféle változatokban:
Ülj a hátamra, és elviszlek az üveghegyre, mondja az aranyszőrű paripa, a vasderes, a táltos ló a gazdájának.
Még gyakoribb ez a fajta mondat: „Mit parancsolsz, édes gazdám? – kérdi a vasderes (a táltos ló vagy éppen az aranyszőrű paripa). A mondat tökéletes, pusztán az lehet a gond, hogy amikor mesét hallgatok, a főhős helyébe képzelem magamat, aki ebben az esetben az „édes gazdám”. Ám a valóságban fordított a helyzet. Én vagyok a vasderes (aranyszőrű paripa, táltos csikó stb.), és a minket szerető Isten az édes gazdám.
Amikor felhangzik a kérdés: Mit parancsolsz, édes gazdám, akkor „hegyezem a fülemet” és ugrásra készen várom, hogy megtegyem, amire kér.
Tehát nem jó „fordítva ülni a lovon”, és azt gondolni, hogy Isten „ugrásra készen” várja kéréseinket, hogy azonnal és minden fenntartás nélkül teljesítse.
Ezzel a képpel igazán a miatyánk egyik mondatának a fontosságára hívom fel a figyelmet. Így hangzik: „Legyen meg a te akaratod.” Hozzátehetnénk: Édes gazdánk, legyen meg a te akaratod. S hogy megtudjam, mi volna az, megkérdezem: Mit parancsolsz, édes gazdám?       
A helyes alapállás az, hogy ugrásra készen várjuk akár vasderesként, akár aranyszőrű paripaként, akár táltos lóként: mit parancsol édes gazdánk? 
A kép továbbfejleszthető. A ló csodás táplálékoktól erőre kap, csodákat művel, stb. Ezt az édes gazdától kapja, és mi kegyelemnek szoktuk nevezni.   
Van még egy hasonló alapállást bemutató kép. A pulié. Aki gazdája elé ül, s várja parancsát. Amint az füttyent neki, a puli ész nélkül vágtat végrehajtani azt. Majd a jó munka derűjével, farkcsóválva ül vissza figyelő pózba, édes gazdájára függesztett teljes odafigyeléssel, úgy várja a gazda új parancsát.
Mi Isten relációjában csak a parancsra váró puli lehetünk, és nem a mindent jobban tudó valaki, aki a legkülönfélébb parancsokat adja a pulinak.
Jól tudom, hogy ezzel nem hoztam létre a nemzeti teológiát, de reményeim szerint elkaptam egy olyan képet, mely segíthet megérte(t)ni a nemzeti teológia létét s fontosságát.
Egyébként Nemeshegyi páterrel abban maradtunk, hogy a nemzeti kultúrába ágyazott teológiai kulcsfogalmak átültetése sok ráfordítást, néprajzi ismereteket, a magyar szólások, közmondások ismeretét feltételezné, és hatalmas munkával lehetne csak a lényeges megfelelőségeket összeszedni, és kiadatni.  Ám ahhoz túlságosan kevesen vagyunk, hogy egy teljes körű értelmezés rentábilisan végigvihető volna.
Mindenesetre a fenti képek jól rávilágítanak hitünk – és egyáltalán emberi létünk – egyik legalapvetőbb aspektusára, az ember Teremtőjéhez való viszonyulására.          
            

Napom kereteit a reggeli és az esti himnusz jelölik ki. Ám egészen másképp kell indítani őket, mint írva vannak. A reggeli így indulna: Ragyogva fénylik már a nap…, de fél hatkor ez még nem igaz. Ragyogva fénylik majd a nap… – mondom, hogy igaz legyen. Az esti pedig: „Immár a nap leáldozott”
De ez se pontos este tizenegykor, tehát pontosítom: Ím, a nap rég leáldozott…”
Ma is félhatkor keltem. Kávé, olvasó mindenkiért, leginkább egy haldoklóért, majd vérvétel a kórházban. Sok hűséges ismerős arc felismerése, akik maradtak a magyar eü-ben.  Tehát vérvétel. Hogy meddig? Amíg az Isten is úgy akarja; „Utolsó vérig” – írhatnám. Onnan az üzletközpont, majd mise, onnan egy másik élelmiszerbolt, mert bizonyos dolgok amott nincsenek. Majd haza. Reggeli, játék az áthozott picikével. Lemegyünk sétálni. Legszívesebben együtt fürdött volna a rigókkal és pintyekkel az itatóban. Feljőve az utca forgalmát bámuljuk. A bal vállamon szokott helyet foglalni. Most is ez történt. Fülem a bordái magasságában. Életteli dolog hallgatni, amint kis szíve dobog: egyenletesen, mint egy schaffhauseni óra. Mivel a mama megérkezett, én a gép mögé ültem, ők pedig a gyerekorvoshoz el a szokásos vizitre. Ebédre vissza hozzánk. A netről megtudom, hogy Heves város mellett 8 km-es mélységű epicentrummal éjszaka Mo-on 4,8-es földrengés volt. Álomba ringatásra akkor már nem volt szükségem. Sőt fel sem ébredtem rá.
Nappal is földindulás van nálunk. Tücsi hatalmas teret kapott fantáziájának kiélésére. Másfél szoba ürült ki, s egyéb helyeken is kevesebb a holmi. Megindult a szekrénytologatás. Még jó, hogy az ő fejében kész egy új arculat terve. Nekem ezzel nincs gondom. Tegnap azért a másik szobában kerestem a gyógyszerutánpótlást, öt perccel később a tiszta ingeket. Majd csak megszokom.
Lehet, hogy mindjárt ebédelünk. Ezért itt megszakítom adásomat.
A facebookra feltett kínrímem jobban hangzik így:
Hidd el, kutyám, puli: kint jó,
Nem kell neked kulipintyó.
De ha nem jobb, akkor se vagyok hajlandó többet gondolkodni rajta.

A Bundics-filmet kétszer részlegesen, egyszer pedig végig láttam. A szülők elhunytak, és a velem korú Guszti is 2010-ben. RIP. Két dolog miatt néztem meg ennyiszer. Részben még egyszer láthattam egy-egy villanásra azt a házat, ahol életem első tíz évét eltöltöttem, s amit eltakarítottak a lakótelep építése előtt. Másrészt gyerekként nem ismert részletekkel szolgált az emelettel feljebb lakó család életéből. Az öreg Bundics a Gammában dolgozott. Azt hiszem volt egy példánya az ott kifejlesztett pentaprizmás fényképezőgépből, melyből mindössze 700 db készült, s mely nagy újításnak számított a maga korában (1930-40-es évek). Az is tiszta, hogy diavetítőt vett a fiúknak. Zoliról annyit tudtam, hogy zongorázik és jól úszik. Később egyetemista lett. Azután évtizedekig nem találkoztunk. Csak egyszer: temetésen. 
Valamiért a róluk felvett filmből az a rész ragadott meg, amikor a fiúknak egy sátorból kell kikecmeregniük kora reggel. A jelenet felvételének körülményeiről Zoli mesél (a papa ugyanis szenvedélyesen űzte a 8mm-es amatőrfilmezést). No, hát, mint Zoli meséli, nagyon utálták ezeket a szerepléseket, mert számtalanszor meg kellett ismételni egy-egy részt.
Így idézi fel. A papa azt kérte: „Gyertek ki a sátorból egymásután.” Kijöttek. „Hát hogy lehet ilyen hülyén kijönni? Menjetek vissza és gyertek ki újra.” – így a papa. Most integessetek. „Hogy lehet ilyen hülyén integetni? Menjetek vissza és integessetek újra!”
Valahogy jellemző volt a nevelési stílusra ez a mainál sokkal keményebb hangvétel. A feltétlen engedelmességre szorítás. Ma dresszúrának mondanám. Apám is beszámolt hasonlóról.
Az ő apja elküldte a kisfiát, hogy hozza oda neki a pipáját. Aztán, hogy hozza oda a dohányt. (Ugyanott tartotta.) Megkapta a dohányt. Most szaladj a gyufáért. Apám, tehát az ő kisfia, előkapta a zsebéből a gyufát. Nagyon begurult az apja, mert egyesével akarta elugrasztani a fiút. Ma ez inkább idomításnak számít, mintsem nevelésnek, de abban a korban valahogyan és valamiért katonásabb fegyelmet kívántak a szülők. Ma nehéz ezt érteni, de ugyanez jelenik meg, ha lehet még sokkal vadabb formában az Ottlik-regényben, az Iskola a határon c. könyvben.
Más történetem is van. Egyik barátom mesélte, hogy őt egykor az apja szőlőkarót ragadva kergette meg, ha rossz fát tett a tűzre. Egy generációval később egész más a szituáció. Sokat emlegette, hogy ha csúnyán néz lányaira, azonnal pityeregni kezdenek. 

Jules Verne (egy fenét, Verne Gyula, hiszen az is magyar volt, vagy mégsem?) hőse, Phileas Fogg 80 nap alatt körbeutazta a Földet. Mi egy nap alatt a Balatont. 
Szombat reggel szép idő volt, sokan várakoztak a Kelenföldi pu-on az 5. vágány mellett. Csaknem mindenki a Balatonra igyekezett. Előbb megjött „túlnan” a Railjet, mellyel Mosonmagyaróvárra mehettünk volna. Már írtam róla: flancos, pótjegyes, monitoros, hangos, légkondis, és aki külföldre utazik, az helyjegyet vehet, aki belföldre, az nem. A helyjegyes akármikor felállíthatja a belföldit. (Kettős mérce?)
A Balatonra magyar vagonokban indulunk. Csak elszórtan találunk egy-egy helyet. Letelepedünk. Az öregúr (velem korú?) beljebb húzódik, leengedi a demarkációs karfát, mindjárt el is foglalja, én meg kissé féloldalasan próbálok ülni, így alig érzem derekamon az ő könyökét. Egyebekben kárpitozottak az ülések. Még itt leng a dohányzós korszak jellegzetes háttérszaga. A kiirthatatlan dohányfüst, mely mindenbe beleeszi magát. Ha 424-es „gép”, azaz mozdony húzná, a hatvanas években érezhetném magamat. De nem, ez elektromos masina. Húz, mint az igavonó. Haladunk Keszthelynek a déli part mentén. Ahhoz elég sokat nyaraltunk facéran és családostul, hogy a legtöbb megállóról mesélhessek. Fonyódot elérve mesélek is Tücsinek, merthogy itt a vállalati üdülőben szálltunk meg, többször is. Ugyanazon a vonalon haladunk, mint az M7-es, csak Balatonszentgyörgynél a vonat a tavat közelebbről kerüli meg nyugatra, majd északra fordulva, mint az országút. Nem látjuk Keszthely szépséges bevezető fasorát sem. Megérkezünk. Nászunk Ilcsi lányával vár a végállomáson. Kutakodásunk ezúttal eredményes a nyári kiegészítő szállást keresve. Megvan a ház, szép a ház, komfortos a ház. Megvan a napi sétánk is. Visszafelé Badacsonyból igyekszünk haza. Mindenki kikísér a vonathoz, nászasszonyunk és Blöki kutya is. Beáll a szerelvény. Alig utazik valaki. Szombat délután visszajönni a tó mellől? Elég sajátos ötlet. Mi nem választhatunk, vasárnap Bp-en van dolgunk: Agapészervezés, Mica szülinapján közös ebéd velük az új lakásban.
Immár az északi oldalt járjuk végig. Elrobogunk Tihany mögött, s látjuk majd az Almádi-öbölből hátratekintve és sokáig. Almádiban nyaraltunk egyszer a szezon közepén, amikor elromlott az idő legalábbis egy darabig. Délben hét fokot mutatott a hőmérő.
Kenesén a löszfalat követi a vasút, s egyelőre nem hull alá annak ellenére, hogy laza talaj. Éppen erősítgetik egy helyütt a pályát. Igen lassan haladunk. Az utolsó állomás Balatonfőkajár. Ez azért lep meg, mert Főkajárról még a tó sem látszik. Lehet, hogy a szó az jelenti, hogy a „fő megkajálja” a tavat? Nem tudom. Sokkal becsületesebb az utána következő településnév: Csajág. Csak semmi Balaton. Csajág. A tréfás mondás szerint Csajága-röcsögére megyünk. Mit szólnak egy ilyen megjegyzéshez a helyiek? Ezt sem tudom. Hiszen Chernelházadamonya is furcsa a fülünknek.
Mindegy is.
Én szinte végig az ablakban lógok, mert az egyterű, műbőr ülésű magyar vagon ablakai hótt koszosak. Kerekei csikorognak a vágányon, ahogy elrobog a kanyarok íveiben. Viszont jó a levegő, mert lehúzható az ablak. Komótosan érkezünk Szfvárra, ahol átszállítanak egy odatolatott szerelvényre. Beszállunk. Ez már igen. Valaha első osztályú minősítésű lehetett a kupé. Bársonyszékek, és csak három egy sorban. Igen kényelmes ülés esik rajtuk. No, hamar megtudjuk, hogy miért minősítették eggyel lejjebb. A székek alól melegség árad, utóbb csaknem forróság. Az ajtó feletti kapcsoló mindenféle állásával kísérletezünk, de a meleget nem sikerül megállítani. Gyorsvonatunk még lassúnak se mutatkozik. Sokszor megáll (a „zebránál”), mert pirosat kap. A hetven km-es szakaszt félórás késéssel teszi meg.  Mindenesetre megérkezünk, s végre hűtött Coltunkkal nekivágunk a Duna-partnak, délről északnak haladva Bp.-et átszeljük hosszában.
Mi is megálltunk egy-egy zebránál (pirosat kaptunk), de csak rövid időkre.  

 Szívem szerinti ez a neten talált szöveg, melyet dőlt betűs kommentárjaimmal egészítek ki.
„Az önkéntes egyszerűség – vagy tudatosan egyszerű életmód – legfőbb jellemzője, hogy csak annyit fogyasztunk, amennyi életünk fenntartásához szükséges. 
Így van. Azt szoktam fogalmazni, hogy egy centivel sem akarok többet autózni, mint amennyit szükséges. A nagy kérdés, hogy mennyi is a szükséges. Lehetne-e kevesebb, esetleg semennyi? Mivel szolgálom jobban egészségemet? Ha idősödve tovább sanyargatom kopásban lévő ízületeimet, vagy ha kímélem?
Ez nem aszkétizmust vagy szegénységet jelent, hanem tudatos, aktív döntést arról, hogy mi és mennyi „elegendő” számunkra.
Azok, akik ezt az életmódot választják, különböző személyes okok miatt teszik ezt:
– mert növelni szeretnék a családjukkal, barátaikkal, szeretteikkel eltöltött ún. “minőségi” időt;
Ez teljesen kedvem szerinti felvetés. Nincs nagyobb kincs, mint a szeretteink körében létrejövő személyiségcsere. Amikor is a bennünk felhalmozódó értékeket, tapasztalatokat szeretetből kicseréljük. Legfőbb ellenségei: a tévé, a számítógép és a mobil. A tévé, mely nagyon érdekes és személytelen dolgokkal csiklandoz bennünket, a videó, mely kedvünkre szórakoztat olyasmikkel, melyekhez többnyire semmi közünk, ráhatásunk stb. (Tévéből egy van a családban.) A számítógép: ebből a közelmúltig négyünknek hat volt. Három „asztali” PC és három laptop. A 15 hónapos Levinek semmilyen PC-je nincs ez idő szerint. A PC-re vihetem saját szövegeimet, és az általam készített álló/mozgó képeimet. Emailen, facebookon, blogon, stb. megoszthatom a világgal vagy kisebb-nagyobb csoporttal, amit akarok. Időrabló. Az olvasásuk, a képek folytonos nézegetése is. Ezekhez járul még a mobil nonstop használata. Megléte óta nem itt vagyok, hanem a virtuális mezőben társalgok valakivel, amely azzal jár, hogy a biológiai közelségemben lévők kiesnek társaságomból. Mobilom nincs, ebben ártatlan vagyok, amennyiben nem kapom kölcsön a hívott felet egy kis eszmecserére. Ezeket azért írom, mert nem nevezhetem igazán közösséginek azokat az embereket, akik szabadidejük jó részét ezekkel a masinákkal töltik. Nevetséges, de nemritkán megtörténhet, hogy a családtagok egymástól PC-n kérdezik meg: Nem láttad valahol a papucsomat, drágám? Mivel magam is művelem a virtuális adatszolgáltatást és munkát, vétkesnek ismerem el és fel önnönmagamat is. Mea culpa…                   
– hogy csökkentsék ökológiai lábnyomukat;
Ami még megehető, azt inkább „pocsékba hagyom menni”, mint kárba. Azaz a régebbi ételeket fogyasztom, hogy ne dobjuk ki őket. Amolyan „befejező embernek” ismerem magamat. Egyszerűbb azoknak, akik kutyát tartanak. Feletetik velük a maradékokat.
– hogy tegyenek a világban létező egyenlőtlenség ellen;
Én katolikus-kommunista vagyok. Vallom, hogy Isten előtt minden ember azonos méltósággal rendelkezik, ennél fogva azonos mértékű részesedés is illeti meg a világ javaiból. Ide nem sorolom a luxus javakat, de az alapellátásúakat igen. Most nem megyek bele abba, hogy miket vélek ezek közé tartozni. Csak általánosságban: életszükségletek kielégítését szolgálókat. Gondolkozási, gyülekezési, vélemény-, vallásszabadság, alapvető élelmiszerek, munka, lakás, ruházkodás, stb. 
– mert stressz-mentesebb életet szeretnének élni;
stressz-mentes élet csak demokráciában létezhet, mert demokrata az, aki nem fél. De mondja meg valaki, látott-e már megvalósult demokráciát? Addig marad a felvállalt szeretet, szolgálat, a kihívások sorsszerű elfogadása … és szükség szerint a Xanax.
– hogy egészségesebben éljenek;
Bion-bion bioélelmiszereken kellene mindnyájunknak élni. Lehet, hogy a románoknak igazuk volt, amikor konyhakerti növényeket vetettek a panelházak előkertjébe, szabad közterületekre. Miért nem almafák, szilvafák és barackfák állnak az utcákon? Ki érti ezt? Itt is bűneim vannak, amennyiben az üzletközpontok élelmiszer-vegyipari gyártmányaival sorvasztom magamat és családomat. Kerülni kellene az üzletközpontok kísértéseire vezető alkalmakat, mert visszaélnek naivitásunkkal, és lassan ölő mérgekkel etetnek minket.   
– mert vallásuk, politikai és/vagy személyes meggyőződésük erre ösztönzi őket...
Az eddigi megjegyzéseimből kiderül, hogy mindezen szempontokból az egyszerűbb életmód felé orientálódom.  
Az egyszerű életmódot választók tipikusan arra törekednek, hogy megszabaduljanak a fogyasztói társadalom elvárásaitól. Fontosabb számukra a személyes függetlenség – és sok esetben a közösségépítés – mint az anyagi növekedés, amely meggyőződésük szerint gyakran akadályozza személyi fejlődésünket és elégedetlenné tesz minket.
Egyetértek. Bár nyitottabb alaptermészettel áldott volna meg sorsom. Így is elindítottunk néhány csoportot, pl. agapé, hogy az osztozkodás részesei, élménygazdagsága élvezői és táplálói legyünk. Fontos, hogy az önkéntes egyszerűség nem aszkétizmust, vagy szegénységet jelent, hanem tudatos, aktív döntést arról, hogy mi és mennyi „elegendő” számunkra. Ennek megfelelően az életmód követői nagyon sokféle megoldást választanak életük egyszerűbbé tételéhez – ami közös bennük, hogy kevesebb anyagi fogyasztásra és magasabb életminőségre törekszenek:
Egyétértek: vallom, próbálom.
Elhatározás, hogy kevesebbet dolgoznak, és így kevesebb bevételük (de több idejük!) lesz;
Ez rám alig vonatkozik: főállású nyugdíjas vagyok.
Kevésbé jól fizető, de nagyobb személyes elégedettséget jelentő munkát, hivatást választanak;
Életem utolsó két évtizedében biztosan azt csináltam, amiben szinte mindig kedvem telt, noha sokszor idővel küszködő, megfelelni akaró, idétlen megfogalmazásokkal birkózó szakterületen dolgoztam – mégis kedvemre és tehetségem kibontásával. 
Úgy döntenek, hogy kisebb otthonba és/vagy vidékre költöznek;
Előtte állunk. Kirepültek a madárkák, üres a kalitka… Szerintem vidékre születni kell. Idős korban ekkora váltás nem biztos, hogy jót tesz.  
Elkezdenek kertészkedni, földet művelni;
Dettó. Ablak mögül nézem a földet túró emberek rózsás arcát, megelégedettségüket a jól végzett munka láttán. Én ehhez nem értek, azonnal eredményt szeretnék, nincs igazán érzékem hozzá. Ráadásul szívem szakadtáig kihajtanám magamat. 
Áttérnek az autómentes életmódra;
Fent erre kitértem. Autómentes életmód nekem egyben beszűkült életmódot is jelentene. Keveset kívánok autózni. 
Több önkéntes munkát és tevékenységet vállalnak, aktívabbá válnak közösségükben;
Egészségügyi kérdés függvénye az egész. No meg az irányultságaimé. Teszem, amit tehetek.
Tudatosan törekednek arra, hogy csökkentsék fogyasztásukat, újrahasználjanak és megjavítsák az elromlott dolgaikat ahelyett, hogy újakat vásárolnának.
Ezeken mind rajta vagyok. De: még szerkezetpanelek cseréje sem egyszerű. Nehezen válok meg még szolgáló eszközeimtől, s szeretném őket sokáig használni. Az ipar tesz érte, hogy ez ne így legyen. Nem vonz az újra cserélés lehetősége. Csupán elviselem, ha elkerülhetetlen. Vonatkozik ez ruházati cikkekre, élelmiszerekre egyaránt.  
Elgondolkodtató, hogy különböző felmérések szerint egyre többen választják a tudatosan egyszerűbb életmódot: Ausztráliában, az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban a lakosság kb. 25 százaléka egyszerűsíti életmódját.”
Nem gondolkodom el rajta, mert természetemből következik az egyszerűhöz való vonzódás az USA, az EK nélkül is. Mondom, hogy katolikus kommunista vagyok. Katolikus, aki mindenkivel osztozkodni kíván szeretetből, és mert Isten végtelenül egyszerű (ezért nem értjük meg), másrészt a világ javainak a szűkössége azért az, mert nem a szeretet az elosztás alapja, hanem a birtoklásvágy ösztöne. Ha kommunistán az a személy értendő, aki a legszükségesebbek birtoklása ellenében tehetsége bedobásával tesz erőfeszítéseket a természet/teremtés fejlesztésére, akkor én kommunista vagyok. De a szónak csak ebben az osztozkodós értelmében.    

A mai napunkat a nászomékkal együtt töltöttük nyaralójukban. Sikeresen előjegyeztettünk egy szép lakosztályt az ő házuk fölött. Köszönet a jól tartásért, köszönet az eredményes keresésért. Katiék polgárija utáni vasárnaptól a köv. vasárnapig. Így újra együtt lehet a banda. Nem végleges javaslatunk: A bérelt appartementben laknának Katáék, Éváék, a nyaralóban Micáék, Zsuzsáék és mi. Az emeleteken lehet gondolkozni, és mindez csak egy első, képlékeny elképzelés. 
Mindenesetre mindenkinek lesz helye. Lesz helye! LESZ HEJE–HUJA!
Mivel hajnalban keltünk,
mivel késett a vonatunk egy fél órát,
mivel Micáék kérésére meglátogattuk még őket este kb. háromnegyed órára,
megértitek ugye, hogy itt elszegem a mai napról szóló beszámolót.
Egy zárógondolat: Ha szép fotókat akarsz készíteni, ki kell mozdulni otthonról, és vicinálissal kell közlekedni. Akkor nyugodt körülmények között gyárthatod a tájképeket a lehúzott vonatablakból. Ha zárt az ablak, óhatatlanul megjelenik az üveg fényreflexe, de persze általában olyan mocskosak is az ablakok, hogy a „zaj”-tól piszkosak lesznek a képek.     

Plébániák!

Az Újszövetség a nyomda ördöge miatt egy időben redundanciát tartalmazott. Húsvét 3. hetének péntekjén a János evangélium 6. fejezetéből olvassa fel a pap/diakónus az 52–59. verseket. Ez két tévesen megismételt mondatot tartalmaz, mely bekerült a Szentmise olvasmányai c. könyvbe is, valamint – figyelmeztetés ellenére – bekerül ismétlődő módon az Adoremus c. kiadványba. A kiadó időközben javította az Újszövetség vonatkozó részét, és az új kiadásokban már helyesen szerepel a perikópa benne.
A mondatok téves azonossága akkor tűnt fel nekem, amikor a jezsuiták kápolnájában hallottam. Annak pedig kb. 10 éve van. Akkor összevetettem a Biblia szövegét a felolvasottal, majd a téves ismétlést kihúztam ceruzával, melléírva: ism!
Ideírom az inkriminált részt, megjelölve benne a feleslegesen – sőt tévesen – megismételt mondatokat:
„Amikor Kafarnaumban Jézus az élet kenyerének mondta önmagát, vita támadt a zsidók között: »Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?« – kérdezték. Jézus így felelt nekik: »Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Az én testem ugyanis valóban étel és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez a mennyből alászállott kenyér. Nem az, amelyet atyáitok ettek, és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él.« Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.”
A szövegben csakugyan van hasonló megfogalmazás, de nem azonos mondatok megismétlése, hanem egy gondolat többféle módon való kifejtése.
Nem tudom megmondani, hogy mikor adja áldását valaki hivatalosan a baki kijavítására, mindenesetre ideje volna.
El nem képzelem, hogy az eltelt időben egyetlen felolvasóknak sem tűnt fel soha.  

Igazából egyiküket abbahagytam, másikukat folytattam. De hát nem akarok talányokban beszélni. Egy könyv javítgatásával végeztem, és egy új fotóalbumot nyitottam, merthogy kezdett sok kép lenni a 2013.1-ben.
Nyitottam egy 2013.2-t.
Nyitottam, mint a természet.
Két hete havazott? Ma árnyékban huszonöt fok.
A gyümölcsfák szét akarnak robbanni a kipattanó rügyek által. Az ablak alatti fák koronája leginkább hatalmas halom pattogatott kukoricára emlékeztetnek.
– ?
– Rendben: királykisasszonyra.
– Grrr…
– Mit? … Hogy menyasszonyra? Megengedem.
Amit nem tettem: Sokan vártak a dokinál, receptet nem hoztam.
Amit megtettem: Vettem egy kiló füstölt kolbászt, hogy ne kelljen minden órában újabb adagot venni.
Amit megettem: Ó. Borzalom anyja ne hagyj el! Útközben Negro cukorkát szopogattam, majd az árusnak értésére adtam, hogy olyan kolbászt adjon, amilyet egy hete. Azonnal levágott egy két centis darabot, s késhegyen nyújtotta. Mit tehettem. Megettem, bekaptam a mentolos cukorka mellé. Nem állítom, hogy a reformkonyha kiemelt ízkompozíciójával találkoztam hirtelen: füstölt mentol, eukaliptusszal vegyest. Hm.
Még élek.
Annál is inkább, mivel rövidre szabott sétám közben fotóztam is. Közülük egyet feltettem a facebookra.
Egész szép kép.
A legkevesebb közöm nekem van hozzá. Én csak cipeltem a kilónyi gépet és kattintottam.
Elmosódott tájban egy barackvirág mosolyog. Isten teremtette tökéletesre.
Mindezt Fujifilm Finepix S200 EXR követte el. Az meg majdnem tökéletes: japán terv, kínai kivitelezés.  
Mint tudjátok, most esti gyógyszerek…
Utána kérésre fülszöveg.
Mondom: Fülszöveg, nem „fal”-szöveg.