Mickey webnaplója

Tegnap szemem elé került az interneten szörfözés közben egy cikk a McDonald’s zsemle összetevőiről, melyet maga a Meki adott közre. Onnan idézem: 
Dúsított liszt (fehérített búzaliszt, maláta liszt, niacin, csökkentett mennyiségü vas, tiamin mononitrát, riboflavin, folsav, enzimek),
víz,
fruktóz- glükóz, kukoricaszirup, cukor,
élesztő,
szójababolaj és/vagy részlegesen hidrogénezett szójababolaj,
2%-ot vagy kevesebbet tartalmaz a következők közül:
só,
kalciumszulfát,
kalciumkarbonát,
búzasikér,
ammóniumszulfát,
ammóniumklorid,
tészta kondicionálók (nátriumsztearoil laktilát, datem, aszkorbinsav, azodikarbonamid, mono- és digliceridek, etoxilált monogliceridek, monokalciumfoszfát, enzimek, guárgumi, kalciumperoxid, szójaliszt),
kalcium- és nátriumpropionát (tartósítószer),
szójalecitin.
Hm.
Szirup vö. cukorbetegség
hidrogénezett szójaolaj vö. szívelégtelenség 
A vegyi anyagok jegyzéke elég tisztességes: ammóniumszulfát, nátriumproprionát, stb. Mit mondjak?
Az igazán sokkoló része a történetnek az az, hogy megítélésem szerint azért nem eszi meg egyetlen élőlény sem a McDonald’s zsemléjét (kivéve az embert), mert nem élelmiszer!
Mindez azért foglalkoztat, mert az üzletközpont (ahol kajáinkat beszerezzük) termékeiről, (pl. zsemle) alapos okom van feltételezni, hogy hasonló élelmiszer-vegyipari összetevőkből állnak. Márpedig ha ez így van, akkor én, te és mi mind többé-kevésbé, (és egyre inkább többé) magukra reflektáló, tudattal rendelkező, két lábon járó élelmiszer-vegyipari összetevőkből felépített konstrukciók vagyunk. Veszélyes és önveszélyes testből, valamint valamilyen állapotú lélekből összegyúrt lények.
Vigyázni kell mindenféle megnyilvánulásunkra, mert mivel az élelmiszer-vegyipari termékek mellékhatásai és fogyasztásuk kockázatai nincsenek tisztázva és még kevésbé sincsenek feltüntetve, nincs ember, aki megmondhatná, hogy egész lényünk, tevékenységeink, használatunk, szolgálataink, gesztusaink miféle kockázatokkal és mellékhatásokkal járnak.
Azt mondják a sírásók, hogy a mai ember teste nem bomlik elemeire, hanem egyben marad. Tele vagyunk nyomva ugyanis tartósítószerekkel.
Én se vagyok dagadt, csak nagy dózisban tartalmazok térfogatnövelő szereket.
De hogy a megszámlálhatatlanul sok élelmiszer-kémiai vegyület összetevőinek mi az eredője (hogy fizikus nyelven fejezzem ki magamat), azt csak a jó Isten tudja.
Vigyázzatok tehát, ha velem találkoztok, mert nincs rajtam feltüntetve, hogy miféle kockázatokat jelent a velem való kapcsolatfelvétel, és hogyan hat viselkedésemre a sokféle magamhoz vett vegyszer mellékhatása.
Mert a fentiek fényében kétségtelen tény, hogy kockázattal és mellékhatásokkal megterhelt élőlénnyé lettem a XXI. sz. fogyasztói civilizációjában.
Aki nem hiszi állításom helyességét, kérdezze meg Dr. Aszpartamtól vagy kedvenc gyógyszerészétől, mert a fogyasztói tájékoztatók nem tartalmazzák sem a kockázatokat, sem az esetleges mellékhatásokat.
S akiben még ezután is kétely támadna, nézze a televízió horrorfilmjeit, a krimiket, a politikusok viselkedését, az állandósult tüntetéseket világszerte. Szembesülni fog a ténnyel: úgy viselkedünk sokszor, mint a mérgezett egér.
Érdemes volna kitérni egy másik posztban a magunkra kent ciklikus vegyületekre. Pl. parfümök, kenőcsök, krémek. Ezek az igazi bőrpusztító rémek!

A pap (sacerdos) a paténáról
magához veszi az Eucharisztiát,
majd egy Korpuszt
beletesz a pixisbe,
s azt a bőr-burzába csúsztatja.
Ezután mi is részesülünk az Eucharisztiában.   
„Tested vétele
Lelkem étele
Kettőnk élete
Immár közös.” – morgom magamban.
A pap purifikálja a kelyhet (calix), majd
kinyitja a tabernákulumot, és
félretolja a monstranciát,
mellé helyezi a cibóriumot.
Bennünket megáld.
Ite missa est.
Deo gratias.
Maradunk, mert az oltárra teszi a monstranciát,
benne a szent Korpusszal.
Fél órát adorálunk
teljes szilenciumban.
Első péntek van.

Zsuzsa meséli: 
Mosonmagyaróvár,
Piarista Iskola belső udvara
 fákkal, épületfalakkal
egy iskolányi tanulóval, tanárokkal.
Évzáró ünnepség.
Te Deum
A kórus belefog a huszonhét versszakos te Deum éneklésébe.
/„Téged, Isten, dicsérünk / Téged úrnak ismérünk” /.
A versszakok rövid szünetében az istendicséretbe beszáll egy feketerigó, és fütyül szépségesen. Amikor a kórus továbbénekel, a rigó abbahagyja nótáját.
 Ez így megy felváltva,
versszakról versszakra.
Változik a dallam, s a szertartás is. A jelenlévők letérdelnek, s beismerik, hogy bűnösek:
 / Szabadítsd meg, Uram, néped, / Áldd meg a Te örökséged, /Te kormányozd , Te vigasztald, / Mindörökre felmagasztald . /
Eme elcsendesülés idejére a rigó is felhagy énekes párbeszédével.
Csend van.
Ám az újra feltörő harsány dalba megint bekapcsolódik:
 /Mindennap dicsérünk Téged, / Szent nevedet áldja néped./
A versszakok szüneteiben kitartóan áldja a rigó is.
Most egy kicsit ő is piarista.
Vagy Isten küldte oda feketerigónak, hogy ideidézzem Sík Sándor gondolatfoszlányát, akit a Szentjánosbogarak ihlettek meg.
Az ég, a föld, a világ mind az Ő nevét dicséri.
És Isten üzen: Íme az én szeretett iskolám, amelyben kedvem telik.

Deskének küldött egy ismerőse egy verset, melyet Arany János hozott össze. Mégiscsak próféták a XIX. század költői, ahogy Petőfi éles szemmel meglátta, De most azt idézem meg, hogy Arany éles szeme mit tapasztalt 1877 körül.

Civilizáció

Ezelőtt a háborúban
Nem követtek semmi elvet,
Az erősebb a gyengétől
Amit elvehetett, elvett.

Most nem úgy van. A világot
Értekezlet igazgatja:
S az erősebb ha mi csínyt tesz,
Összeül és – helyben hagyja.
Ó, ha felolvasnák s tolmácsolnák az EP vagy az EU kongresszusi termében, képzelem, hogy rikácsolna jó néhány képviselő, kikérve magának, és hangsúlyozva, hogy  ilyen skandallumot még éltében nem hallott.

Megszavazták a hazánkat elmarasztaló jelentést.
Micsoda társaságba keveredtünk! „Jaj, anyám, én nem ilyen lovat akartam.” 
De ha már így történt, és fordítva ülnek a lovon (vö. az alapító atyák megállapodásai),üzenek az EU-nak a költővel:

Weöres:Testamentum 

– ha rááll az egyetlen józan, ráállható alapra: ha szükségleteit elégíti ki, és nem szenvedélyeit, bosszúvágyait, rögeszméit.

– ha módot lel arra, hogy ne legyen kénytelen eltűrni, hogy gonosztevők, őrültek, komédiások, mániákusok vezessék, fel bírja ismerni őket, és nem szolgálja többé az ő terveiket.

– ha érzi és tudja, hogy erőszakot és elnyomást tétlenül szétnyűni kisebb rossz, mint tettel legyűrni.

– ha úgy tevékenykedik, hogy nem árt vele se másnak, se magának.

Ha ezt nem az egész emberiség, hanem csak egyetlen nép tudja: bármily megpróbáltatás és csapás érheti, mindig megerősödve és megsokszorozódva fog felemelkedni. Nem pusztul el, míg hatalom és fölény délibábjai helyett a józan mértékhez igazodik. Mértékét eltanulják a szomszéd népek is, majd azoknak szomszédai.”
Reménykedem. 
A remény hal meg utoljára.

A vasárnapi evangélium máig visszhangzik bennem, mert a „mennydörgés fiairól” a Boanergészről szól. Idézek belőle: A szamaritánusok nem fogadták be a faluba éjszakára Jézust. „Ennek láttán a tanítványok, Jakab és János felháborodtak: »Uram, akarod-e, hogy lehívjuk az égből a villámot, hadd pusztítsa el őket?« De Ő hozzájuk fordult, és megfeddte őket: »Nem tudjátok, hogy milyen lelkület van bennetek. Az emberfia nem azért jött, hogy az embereket elpusztítsa, hanem hogy megmentse.«” (Lk 9,54–55)
Egy régi élményemet idézik a fentiek: Egyszer egy pár állapotszerűen beásta magát saját lövészteknőibe és onnan lövöldözött a másikra. „Mert te mindig…, mert te soha… stb.” Egyikük megkeresett, hogy mit gondolok róla. Kutyaszorítóban éreztem magam, mert hát audiatur et altera pars, vagy még érthetőbben: hallgattassék meg a másik fél is. Anélkül nehéz valamit is mondani. Akkor olyasvalamit fejtegettem, hogy vannak hetedíziglen ható génörökölt beidegződések, vannak azután tanult viselkedésformák, s mivel az ember is modellkövető, nemcsak az állatok, mindkét fél többé-kevésbé ártatlan, azaz nem tehet arról, hogy úgy reagál, ahogy, amely adott esetben akár egy kapcsolat szétzilálását célozza. Jézust is hiába követték szeretett apostolai, három év éjjel-nappal együtt töltött modellkövetése is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy legbensőjükben megváltozzanak. Ezért jegyzi meg a Mester: Nem tudjátok, hogy milyen lélek lakik bennetek. Nem tudták.
Én akkor azt tanácsoltam, hogy el kellene engedni a fájdalmakat, mert addig nem létezhet gyógyulás, ameddig saját sebeinket nyalogatjuk. El kell engedni, be kell látni, hogy senki sem teljesen szabad, mert kötik bizonyos beidegződések, el nem varrt szálak. Haragszik akkor is, ha eszével tudja, hogy túl kellene lépni sérelmeken. Nem megy, mert mint a felspannolt rugó, ül el benne a méreg, és nem találja a racsni kioldószerkezetét, a gombot, amitől a feszültség leenged, a rugó kiold, s visszaáll a nyugalmi állapot.  
Pedig meg kell keresni azt a kilincsmű-kioldó valamit. Úgy hívják, hogy megbocsátás. Nem, mert megérdemli, hanem, mert az ellenem hozott lépéseit igazából el se követte. Az nem ő volt, hanem begyógyulatlan sebe, örökölt állapota, fel nem ismert igazsága.  
Másképp fogalmazva: meg kell bocsátanom mindenki másnak (társamnak is), hogy különbözik tőlem, más érdekli mint engem, más tehetségei mentén él, nem az enyéim szerint.
Majd egy grádussal feljebb, egy újabb fokozat, amikor örülök annak, hogy nem mindenki egyforma, hogy különbözik a másik tőlem, mert így tarka a világ. Varietas delectat, mondja a római (a változatosság gyönyörködtet). Nagy bölcsesség van ebben.
Így juthatunk el a krisztuskövető magatartáshoz, aki a világon mindennél jobban szereti teremtményét, az embert, és nem azért jött, hogy elpusztítsa, hanem hogy megmentse.
Mi is megmenthetjük egymást, ha elengedjük mindazt, ami elválaszt minket egymástól és erősítjük mindazt, ami összeköt a többiekkel. Állandóan keresnünk kell az egymásra találás hogyanját.
Ha pedig valaki vét ellenem, próbálok rá úgy nézni, mint Róbert Gida – fejcsóválva – Micimackóra: „Csacsi öreg medvém”.
Vagy mint bölcs-aggastyán földrajztanárunk, Péter bácsi, a piarista, aki ennyit szokott volt mondani:
„Fiúúúúk! Ejnye már! Nohát, no!”    

Miért akarnak odamenni? Én most jövök onnan. Nincs ott semmi, akkor meg minek odamenni – firtatja a filozofálásra hajlamos Besenyő Pista bácsi.
Miért járnak a pestiek Budára dolgozni, a budaiak meg Pestre, hiszen mindkét oldalon bőséggel vannak munkaalkalmak. Ezen már én is sokat gondolkoztam. De más is megtette. Hogy mennyire valós a kérdés… Ismertem egy fickót, aki bérlakást kapott Ferencvárosban. Költözés után átballagott az utca túloldalára, ahol egy kozmetikai üzem működött. Megkérdezte, miféle munkaalkalmak kínálkoznak mostanság. Megmondták neki. Egyik passzolt üzemmérnöki végzettségéhez és kedves is volt neki. Ettől kezdve húsz métert gyalogolt munkahelyéig. Szinte minden ideálisan alakult az életében. Ezért vagy másért, ki tudja, én nem tudom, barátom mégis csak elvált a feleségétől. Mi meg máris ott tartunk a következő miértnél.          
Főiskolás osztálytalálkozón vettem részt vagy hat éve. Mellettem ült MM. Még mindig csinos nő. Nem igazán változott. Békés, szép arcú. Elvált. Fia, akkor másfél emberöltőnyi korú. Szintén kellemes vonásokkal. M mutatja a fotóját. Mondjátok meg őszintén: Megnyerő küllemű vagy sem? M tovább kérdez: Miért nem talál magának társat a nők között? Nemigen tudtuk a választ, különösen, hogy a részletekről nem esett szó. M újra kifejtette, hogy az ő házassága sem sikerült. (Talán ezért [is] ódzkodik a fickó feleséget keresni magának), mindenesetre M feltette újabb kérdését:
Miért válik el mindenki? (Sic!) Mindenki!? Persze nem mindenki, de nagyon sokan. Elég nehéz megmondani, hogy miért. A Mester azt tanítja: Keményszívűségetek miatt engedte meg Mózes a váló levél adását, s feleségetek elbocsátását. Érdemes ezen a „keményszívűség”-en elgondolkozni.
S most jön az én miértem.
Miért kezdi mindenki a költözködését azzal, hogy szétrombolja a korábban lakott lakást? Kérdezem ezt azért, mert egy hétig csiszolták a letépett tapéta helyét a szomszédban, egy hétig verették a falat, mert a konyhai közfal nem divat, s le kell zúzni a vasbetont az ételátadó ablak aljáig. Különben nem érzi jól magát benne az új tulajdonos. Lefogadom, ha parapet magasságig ért volna a házgyári elem, ma mindenki kiegészítené a hiányzó részt, időt, munkát és fáradságot nem kímélve, hogy szeparálja a konyhát az étkezőtől.
Bizonyítom: Mivel hazánkban melegek a nyarak, ehhez alkalmazkodva a legtöbb lakáshoz kisebb-nagyobb erkélyt terveztek, hogy ki lehessen ülni napszállta után vagy olyankor, amikor nem süt erősen a balkonra a nap. Mit tesz az erkélytulajdonosok jó része? Beüvegezteti födémig a felsőrészt, megszünteti a lakás nyitott jellegét. Merthogy ezzel mintegy két négyzetméterrel megnöveli lakását.
A szomszédban is hetek óta folyik a zúzás. Utóbb – ma is – csiszolóval új vájatokat készítenek a villanyvezetékeknek, mert a tulaj nem szereti a régi fali vezetékek nyomvonalát, másfelé kíván rézvezetékeket húzatni a falakba.
Nem folytatom, mert nincs se vége, se hossza annak, mit miért. Miért verik le a működő csempét a falakról, a követ a padlóról, s a világos helyett sötétet, a sötét helyett világosat tesznek. A működő öntöttvas kádakat zuhanyozókra cserélik, a zuhanyozókat ívelt ülőkádakra. A csaptelepeket pedig rutinból kidobják, s újra cserélik. Mennyi pocsékba menő termék, energia, sziszifuszi munka, erőlködés.
Miért? Mért? Miért?
Ki a megmondhatója?       

Vagy Karinthy Cini mesélte, vagy nem, mindenesetre elég széles körben ismert az a vicc, amely szerint bemegy az ember a pékhez, és megérdeklődi, hogy eleget tudna-e tenni ama kérésének, csinálna-e egy különleges perecet, Egy P-betűt formázót, merthogy őt Pálnak hívják. A pék persze vállalja. P-alakú perecet produkál. Emberünk megszemléli, és azt mondja, remek, remek, de elég kicsike. Tudna-e nagyobbat készíteni. A pék arra is hajlandó. Másnap bemegy a perecért az ember, nézegeti, de sehogy sem tetszik neki. Úgy véli, hogy a P-betű kanyarulata ezúttal csücskösebb, hegyesebb, mint kellene. Már messziről jelzi a péknek, hogy nem jó, amit alkotott, s a lelkére köti, hogy a P. íve egyenletesen görbüljön. A péket persze eszi a fene, hogy miféle igényeket támaszt a jóember, de hát az üzlet az üzlet. Az a dolga, hogy megfeleljen kuncsaftjai elvárásainak. Megígéri, hogy a következő napra szabályos ívű P-betűt fog formázni a perec. Nagy gonddal készíti a már sokadik darabot, s kissé félve teszi a megrendelő elé, ismerve annak háklisságát. De ezúttal téved.
Emberünk odavan a boldogságtól. Ez az! Éppen ez az, amiről álmodtam. Igazán gyönyörű ez a perec. Se nem nagy, se nem kicsi, se nem sületlen, se nem égett, s íve is ideális.
Ember meg nem mondja, hogy melyikük boldogabb: a megrendelő, vagy a pék, hogy immár vége a tortúrának, sikerült eltalálni vásárlója ízlését. Még utoljára kedvére akar tenni megrendelőjének:
- Becsomagolhatom? – kérdi udvariasan.
Mire a vevő:
- Nem, helyben fogyasztom el.
Gondolhatjátok, hogy nem öncélú a történet felidézése.
Tegnap esküvőn, majd lagzin vettünk részt, melynek előzményei voltak. Ki-ki kitalálta, hogy minek is örülne az ifjú pár. A tárgyi ajándék két-három részből áll. 1. Maga a hasznos vagy esztétikus dolog, valami értékhordozó. 2. Egy boríték, benne valamekkora összeg. 3. A legfontosabb: a csomagolás. Mivel ez látszik átadáskor, hatalmas gondosságot kíván a megfelelő, az ünnephez alkalmazkodó nemesebb papír, melynek színben és formájában alkalmazkodnia kell a belbecshez. Itt aztán a nők szépérzékének és fantáziájának találkoznia kell az üzletközpontok rafinált választékával, hogy gondos munkával megszülessen a kompozíció.
Elérkezik az átadás ideje. Sorállás. Vagyunk vagy hatvanan. Mindenki valami kedélyeset hozzáfűz az ajándék átadásához, kiegészítve jó kívánságaival. A szegény új házaspár pedig kapkodja a fejét, és nemigen hiszem, hogy ezekből a szavakból az általános ricsajon kívül egyéb emléke maradna.
A többit csak elképzelem. A szépen csomagolt ajándékhalmazt előbb-utóbb ki kell bontani. Mivel nászút előtt állnak, úgy képzelem, hogy a lehető leggyorsabb módszerrel csupaszítják le a csomagolóanyagokat a pakkokról. Szortírozzák őket, egyik kupacba jönnek a háztartási kisgépek, másikba a textilfélék, amoda a lakberendezési tárgyak, egy negyedik sarokba a könyvek, ötödikbe a dísztárgyak, a hatodikba a borítékok a jó kívánságokkal és a kp-vel, esetleg utalványokkal.
Belátható, hogy van valamiféle analógia a pereces történet és a nászajándékozási szokások között.  
Vagy nem?          
 


 

Visszautalva a tegnapi posztomra, öt „leveske” érkezett a nap során, s ezek különféle minőségűek voltak. Attól izgalmas a dolog, hogy jobban várom őket, mint a nyugdíjas a postást. Arról nem is beszélve, hogy ha meggondolom, naponta hány postai küldemény érkezett, és hány jön elektronikus úton, egyértelmű, hogy az utóbbi lényegesen magasabb számban jön. Ha meggondolom, hogy hányszor telefonáltunk, amíg meg kellett keresni egy nyilvános fülkét, s hányszor a mobilt, mg számottevő a különbség. Annak a szegény gyereknek is le kellett menni a sarokra egy tantusszal, aki a vicc szerint beszólt az iskolába, hogy kedve tanár úr, a gyermekem beteg. S ki telefonál? Hát az apám.
Tegnap másféle viccek kerültek elő a kisebb fajta klántalálkozó alkalmával.
Ilyenek:
Kik laknak a falon? – A Festék.  
kik laknak a szódásüvegben? – A Buborék.
Azt hiszem, hogy ha Karinthy korában hangzott volna el a vicc, ő bizonyára lecsapta volna ezt a magas labdát. Helyette most megpróbálok én összesöpörni hasonlókat.
Kik laknak…
a járdán – Okádék és Hányadék
a kukában – Rohadék
a hegyek között – Szakadék, Szurdék, Hasadék
Kik nem mentek katonának – Maradék
Kik laknak a frigóban – Olvadék
a számtanfüzetben – Százalék
A sínek között – Zúzalék
Kik hőzöngenek az utcán – a Csőcselék
Kik laknak a főtt tésztán – Sajtreszelék
rezervátumban – Azték, Tolték
a vasoszlopokon – Távvezeték
a gyerekszobában – Társasjáték
Kik jelennek meg a színpadon – Arcjáték
Kik laknak a favellában – Nyomorék
Kik laknak a csomagtartóban – Pótkerék
az  áruházban – Termék
a színházban – Kellék
a mocsárban – Süppedék
a szemétdombon – Söpredék
az istállóban – Kötőfék
a nyugati határszélen – Balfék
a festményen – Tájék
a rajzfilmeken – Hupikék
az ostoba fejében – Sötétkék
az asztalon – Táplálék
a biliben – Ürülék
az asztalon – Rádiókészülék, Nehezék
a folyóparton – Hordalék
a Zagyva-parton – Zagyvalék
a hálóban – Ágyék
a fa takarásában - Árnyék
a tűzhelyen – Fazék
a kápolnában – Szószék
a nappaliban – Hintaszék, Tonett-szék
Karinthy szerettei – Szójáték 
Mindezeken – Mulaték. 
A több ezerre rúgó Maradékot rátok bízom.

Ritka, hogy egy filmet többször is megnézek, még ritkább, ha amatőr filmről van szó. Ilyen ritka kivétel volt a Bundics-film, melyre azért emlékszem, mert érdekelt, mert véletlenszerűen, de háromszor néztem meg. Igazán nem egetverő epizód a filmen belül is az, amikor az idősebb testvér beszámolt apjának a levesekhez való erős vonzódásáról. Szétköltözésüket követően csak ritkásan találkoztak, de amikor meglátogatta őket a papa, el nem mulasztotta már az ajtóban megérdeklődni: „Leveske?” (Sic!) Ezt a szót alig hallottam még kicsinyítőképzős formájában. Talán attól is ragadt meg bennem azonnal. Képzeljetek el egy idős embert, aki ezt kérdi: Leveske? 
Ha hiszitek, ha nem, ilyen nekem a mindennapi betevő internet. Persze csak egy minimális csücske. A könyvjelzőre kitett blogok, melyeket naponta igyekszem megnézni, esetleg többször is.  Akárhányszor elindítom a gépet (mintegy kopogok az internet ajtaján), beugrik a Bundics-szöveg: „Leveske?”
Ilyen leveske, sőt kifejezetten ünnepi leveske, ha visszajelzést, kommentet kapok valamelyik anyagomhoz.
De egy-egy jó hírt tartalmazó email is leveske.
A leginkább leveske ugyan ma már a facebookra tett megkeresések (megjelenése, elterjedése óta kevesebb az email-forgalom. Ti is ezt tapasztaljátok?). Alig várom, hogy lássam, „mit hozott a postás”. Kétféle piktogram szokott piros alapon fehér számot mutatni: az értesítések és a bejövő üzenetek.
Ha üzenet érkezik, az a legfinomabb „húsleveske”, és annyiszor újra merek belőle, ahányast mutat a szám.  
„Jó ízű leveskék” az értesítések is. Abból is annyiszor merítek, ahány érkezik. Persze nem folyamatos a megkeresések beérkezése. Előfordul, hogy egy se vár rám. Ekkor megnézem a kezdőlapot.
Ez volna a személytelen „rántott leveske”. Éhenhalás ellen kiváló. Szomjoltó is. Ezzel-azzal keverve olyan, mint a kőleves. Ha lehet, tudni, mitől kapta karakterét, saját nevet vesz fel a rántott leves. Ilyenek a köménymagos leves, a kenyérleves, a savanyú tojás leves, s még néhány.
Ezek is karakteresek, de „személytelenek”.
Csak leveskék. Olvasok belőlük, ha nincs jobb.  
A legkomiszabb leveske a kritikus komment. Pláne, ha igaztalan is, Az amolyan „bolondgombaleves”. Lassan vagy gyorsan ölő. A mérges gomba fajtájától függ.