Mickey webnaplója

1. Múltkor beszélgettünk róla, hogy hogyan lehet pénzt csinálni egy-egy jó ötletből. Említettem, hogy vagy húsz éve egy elmés ipse kezdő angol nyelvleckét nyomtatott WC-papír tekercsekre. És fogyott rendesen az áru. A toilette-be igyekvő, miután jól végezte dolgát (megtanulta a szavakat, megoldotta a tesztet), a papírt, mely idáig előtte volt, hogy is mondjam, utóértékesítette, majd annak rendje és módja szerint lehúzta. (Persze fennáll a probléma, mert ahány személy, annyi tekercs… Letépni a más tekercséből felér egy igazolatlan hiányzással.) Mire elfogyott egy 32 db-os tekercs, a kezdő angolos közel járt hozzá, hogy alapfokú vizsgát tegyen.
– Ugyanez eljátszható viccekkel is. Még vizsgázni se kell. Minden perforációnál újabb poén, újabb rajz, újabb vicc. Ezt különösen szorulásosaknak ajánlom. Ha jók a poénok, a rekeszizma olyan heveny rázkódásba kezd, mely megindítja a belek perisztaltikus mozgását, és „ülése” eredményes lesz.
– A depiknek humoros történeteket nyomtatnék a tekercsekre
– a nosztalgiázóknak slágerszövegeket kottával. S van még néhány ötletem.
Meg is jegyezte E.: – Tudjuk, az ötlet alkalmazásából keletkező haszon szokásos 10%-át kéred.
– Nem, mondtam, csak 1%-át.
2. Vannak olyan dolgok, melyek először történnek meg velem. Ahogyan idősödöm, ezek egyre ritkulnak. Ma az fordult elő velem életemben először, hogy bébiételt ettem. (Ha első gyerekkoromban nem tehettem, most alkalom adódott rá, hogy immár második gyerekkoromban megkóstoljam.) Levike hagyta itt jó félig teli üvegcséjét, benne szilva-alma péppel, természetes cukorral. Kóstoltam, mert inkább pocsékba, mint kárba – mondja a közhely. Kóstoltam, és eldöntöttem, hogy feljavítom. Vizet és Édeskét löttyintettem hozzá. Kellemes ivólé lett belőle.
3. Marginális megjegyzés. Van ilyen. Margóra szokták írni, én firkálni, mert írni nem tudok.
N.Ö. azt írta könyvében, hogy „eleinte ferde szemmel néztek rá a japánok”. Saját írásommal találtam a lapszélen: „Eleinte?! A japánok mindenkire mindig ferde szemmel néznek.”  
4. Jubilálunk. Ma éppen 50. napja nem működik a freeblog.hu.
Erről jut eszembe egy régi eset. A Belvárosban sétáltunk a 80-as években egyik kollégámmal, amikor az egyik bérház tatarozása folytán felhúzott faállványzat alatti „árkád” alá érkezve odaszóltam neki: te, fel kellene írni az állványzatra: MŰEMLÉK. Legalább öt éve itt áll, és senki nem csinál semmit a házon.     

A tegnapi tizennégy órás szemgyötrés után ma kifejezetten elvonási tüneteim vannak.
Tegnap fejeztem be egy könyv olvasását, lektori véleményezését.
Tizenegy után lettem kész vele.
Ehhez képest a mai nap tele van „lyukasórákkal”.
Reggel kiszúrtam, hogy milyen rajzos Tücsi tulipáncsokra ellenfényben. Le is fotóztam – szép napot kívánva mindenkinek (Bonjour toutes!). Mivel a csokor bent állt a félhomályos étkezőben, sötét kontúrokat mutatott. Kaptam is visszajelzést „feketetulipán”-ra asszociálva, pedig nappali fényben jól látszik, hogy minden tulipán sárga. (Fekete vagy sárga? Esetleg swarz-gelb. Nézőpont kérdése, vagyis inkább megvilágításé.)
A szép nap elég gyorsan hőségessé vált. Pontban délben megmelegítettem a tarhonyás krumplilevest, pontban ekkor csöngettek. Meghozták a kánikula-túlélő klímát. Rendes nagy darab. Jégkorszakot fog gyártani a lakásban. Tényleg: nem akar nálunk filmezni valaki a jégkorszakról? A vicc az, hogy a forróság azonnal enyhülni kezdett, ahogy meglátta a szoba közepén a bedobozolt masinát. Most sincs több húszegynéhány foknál. Nemrég még csapkodtak a villámok, s újabb zápor öntözte meg Aquincum agyagját. A vihar elállt, a villámok cikázása is megszűnt, így kinyitottam a számítógépemet, hogy megírjam a történéseket.
Szokás szerint rámentem a fb mai „felhozatal”-ának a meggusztálására. Két fotón akadt meg a szemem. Az egyik, egy szépséges éjszakai felvétel a Vár sziluettjével, midőn az égi szikrák bőven járják vitustáncukat a hegy mögött. Mégsem ez fogott meg. Ez mesterség, jó látószög, állvány, kitűnő optika kérdése, és kész. A másikat jobban értékeltem, mert azt nem lehetett ennyivel megúszni. Négy lány fotói évente 1975-től napjainkig. Döbbenetes, ahogyan a négy testvér arca, testének idomai átalakulnak. Tudja csuda, mit mondjak rá: érettebbek, majd fonnyadtabbakká lesznek. Ez teljesen életszerű, mégis meghökkentő. Ami pedig a teljesítményt illeti: A testvéreket, noha felnőttként nyilván különféle helyeken laknak, nem is olyan egyszerű összeterelni, és évenként kitartóan kattogtatni. Ha alkalmi munka is, harmincöt évig készült a sorozat! http://inspired.blog.hu/2013/05/02/negy_testver_fotoja_1975-tol_minden_evben
Egy hasonló élmény ért engem is egykor munkahelyemen, ahol a közös étkezések közben elhangzó vicceket ebéd után lejegyeztem. Év végére egy-egy kis füzetnyi összegyűlt belőlük. Érdekes tapasztalatra tettem szert.
Ahogy a szokott összetételű társaság öregedett, akadt egy vicc, amelyet egyre sűrűbben mesélt el valaki. Ahogyan az évek múltak, ez a vicc, a mely – viccen kívül – mindannyiszor így kezdődött: „Nem tudom, meséltem-e már nektek, gyerekek, hogy az egyszeri pasas…”
Üssenek agyon, ha tévednék abban, miszerint nem is sejtette a mesélő, hogy már jó párszor előadta faviccét. A mesélés üteme évkönyveim tanúsága szerint kb. így sűrűsödött: 
Három év után újra,
évenként újra,
negyedévenként újra,
havonként újra.
Mivel régóta nyugdíjas vagyok, csak extrapolálhatom, mi lehet a mai helyzet. Úgy saccolom, mostanában heti egy-két alkalommal kerülhet elő a vicc.
Mert nemcsak a testünk öregedik, ahogy a fotók mutatják, hanem szellemünk is.
Az én sorozatom is kb. tíz éves, és az alkalmi poénokon kívül ezt a különleges desszertet is tartalmazza. A figyelmes olvasó rájöhet a sűrűsödő közlések megmosolyogtató voltára.
Kellett hozzá egy évtized.
Hú! Nem lett ez a történet egy kicsit bonyolult?     

Tőlem lehet tojásos galuska is, secko jedno [hú, a lengyel egész másképp írja: wszystko jedno], mivel a két szó azonos. Mint ahogyan a nokedliszaggató és a galuskaszaggató is ugyanaz a hagymavágó deszka.
Volt.
Anyám idejében, amikor a nokedli tésztából csíkokat toltak a háziasszonyok a szaggató szélére és óriási tempóban vagdosták a galuskákat egyesével a forró vízbe. Utóbb többféle kisüzemi szaggató került forgalomba, a tál alakú (nem szerettük) és a szögletes, melyhez kaparó is tartozik, egyfajta spachtli, amely egy húzásra vagy ötven galuskát szaggat a vízbe.
A tojásos galuska egyebekben olyan ételben, mint a nárcisz virágban. Halványsárga, és nem igazán tartható el sokáig. Mindkettőnek tavasszal jön el a szezonja. Emlékeim oda mennek vissza, amikor a tojás egy forint, forint-húsz, egy-ötvenbe került a piacon. Tavasszal elkezdtek a tyúkok tojni és nagy tömegben tették ezt. A tojás nem volt lebélyegezve, de erőteljes ízű volt a kukoricán nevelt tyúktársadalom jóvoltából. Kellett hozzá négyhatvanas liszt, ingyen víz, egy-két fej olcsó saláta, s némi cukros (10,60/kg), ecetes lé. Na, jó. Só is.
Nemcsak nálunk volt divat tavasszal ez az étel, hanem Tücsiéknél is. Valamiért május elsején náluk mindig tojásos galuska volt ebédre. Nem kérdeztem az okát, ő se mondta, de a fentiek magyarázhatják. (A tojásos nokedli egyébként unokatestvére G. első számú kedvence volt, ha emlékezetem nem csal.)  
Már meg nem mondom, hány éve (kb. 10–12?) felújította ezt a haladó hagyományt. Idén is nekilátott bekeverni egy rakás lisztet, felverni egy rakás tojást, széttépkedni egy rakás salátát, és reméltünk egy rakás vendéget. Merthogy valaha sokan voltunk együtt. Pl. saját gyermekeink, mi magunk, s négy-hat vendég. Mikor hogy. Ám az utolsó években a létszám csökkent. Még eljött a bátyja, Miklós, (RIP) eljött öccse, és vele néhány lányecskája. Utóbb már a lányok nem jöttek, egyedül Lilla, de legvégül ő sem. (Londonból egy galuskáért?) 
Maradtunk hárman: Tücsi, Isi és én. (Micáék Sz.helyre utaztak.) 
Mutatom: itt szokott volt ülni Miklós, ott az Isi, Lilla pedig…? 
Tücsi nem sajnálta a matériát, s nem igazán tudta, jön-e még valaki, így hát készült vagy nyolc adag a nokedliből. Majd elfeledem, az első fogásnak tarhonyás krumplilevest főzött, mert Miklós azt úgy szerette. Szerette hát, de mint tudjuk…
No, mindegy. 
Nekiláttunk a levesnek, utána pedig a nagy-nagy halom galuskának. Mit mondjak, a jó fele megmaradt. Ma is azt ebédeltem, de annyi volt, hogy a púpozott tányér tojásos galuskán kívül megint megmaradt a maradéknak több mint a fele. Levessel ma már nem is kísérleteztem, mert kapacitásom is véges. Különben is kellett a hely még egy nyeles fagyinak is.
Tanulság. 
Jó lesz ezután óvatosan kezelni a kvantumokat, mert fogyunk. 
No, nem kilóra – vendégszámra.

Ismeritek Aaron Copland rövid, de annál ünnepélyesebb zenéjét, melynek címe a csak körülbelül lefordítható Fanfárok a kis (közönséges, hétköznapi) emberek tiszteletére (embereknek) - Fanfare For The Common Man?
A cím pontos.
Arról szól, hogy nincs nagy ember meg kisember, csak ember van, aki többé-kevésbé hasonló mértékben rosszra és – saját magával eredményesen megküzdve – akár jóra hajló természetű is tud lenni. A nemrég újraolvasott Steinbeck-regény (Rosszkedvünk tele) példázza, hogy a háborúban németekre lövöldöző amerikai katona, a főhős, példás házasságban él feleségével, és szorgalmasan dolgozik, hogy eltartsa szép családját. Mígnem egyszer olyan ötletet kap a bankrabláshoz, mely rossz útra vezeti. Sikeres a rablása, és sikerül utána részeg barátjától megvenni potom pénzért azt a telket, melyre repülőtér építése miatt meg kell szereznie tőle majd a városnak.   
A jó és rossz között őrlődés közös sorsunk. A szorgalmasan dolgozó Rothschild bácsiról magyarázza gyermekének krokijában Karinthy, hogy végül is elvitte a rák.
Nem sorolom a valós és elképzelt emberalakok kanyargós életútját, sorsát. Csak megjegyzem, amit egy francia jezsuita mondott el a második világháború idején: Évtizedek gyóntatási tapasztalata, hogy az úgynevezett jobb emberek semmivel sem jobbak a többieknél. Inkább csak képmutatók.
Nos, hát a nem jobb embereknek ugyanúgy kijár az ünneplés, a nekik szóló örömszerzés, a megbecsülés, a fanfárzene.
Kijár az indiai gyerekmunkásnak,
az elemi erőkkel küszködő eszkimóknak,
kijár a gyűjtögető tűzföldi indiánoknak,
a menekülttáborok lakóinak,
a világ éhezőinek és szegényeinek,
a rabszolgaságba taszítottaknak,
a kábítószerezésbe hajszoltaknak,
az emberkereskedelem áldozatainak,
minden erőszakosság elviselőinek,
mindazoknak, akiknek a szocializációja, anyagi helyzete, körülményeik ínséges volta nem teszi lehetővé, hogy kibontakoztassák jóra, szépre való irányultságaikat, tehetségeiket. Így többes számban, hiszen mindenkiben többféle tehetség lapul meg. De nem mindenkinek adatik meg, hogy szabad folyást engedjen önközlésének, a benne szunnyadó isteni szikrák felmutatásának.
Nos, ezért tetszik nekem Copland zenéje, mert
mindenkit megszólít,
mindenkit felemel.
Mindenki kihúzhatja magát, amikor
felharsannak a rézfúvók, amikor
hatalmasakat üt a dob, amikor
szétkürtöltetik az egész világnak, hogy
milyen nagyszerűek vagyunk vagy lehetnénk,
ha a gonoszság nem irigyelné meg tőlünk a korrekt kibontakozást.       

Ha Elvi tanított, akkor kedd van. Én időben átkocsiztam hozzájuk, együtt ki Piliscsabára, hogy míg ő tanít, én Levussal focizok. Így is lett. Tolta lábbal maga előtt a labdát, bújócskáztunk a szaletliben, megkapargattuk a nagy fa kérgét, lépcsőztünk egy keveset, a hangyákat egyesével és bolyban is megszemléltük. Minket meg (dehogy minket, őt) az egyetemista lányok. Még integetett is nekik. Az égen repülőt kerestünk és találtunk. Sokáig figyelni kellett a füvet köralakban locsoló elmés szerkezetet. Hogy változatosabban teljék a másfél óra, hol a balzsebemből szedtem elő a vizes palackot, hol a jobb zsebemből a kölesgolyót inni és enni. Hazafelé úton elaludt. Itthon ebéd, majd Elvirának hallgatnia kellett az egyetemen. Tücsi jött koradélután erősítésképpen. Délután a kanyaróoltás miatt belázasodott Levente. Nurofent kapott spricniből, amit Blanka unoka „egészségítő”-nek nevez. 37,5-tel indított a picike, de mire elmentek teljesen láztalanná lett. Előbb nagyanyja kebelére hajtotta fejét, majd az én vállamra, utóbb egy fél órát kibírt az ágyunkon fekve. Egészségesen kb. annyit bír ki, míg a szélére ér. A fiatalok megérkezése hatásosan rásegített a Nurofenre. Levente teljesen megnyugodott a gondolattól, hogy van apja-anyja-nagyanyja-nagyapja. Együtt vacsoráztunk. Levente újra jó étvággyal evett, együtt mókázott, kacagott apjával.
Közben kezd besötétedni. „Immár a nap leáldozott, Teremtőnk kérünk…” – indul az esti himnusz.
Kaptam egy könyvet lektori véleményre, majd nekiugrok, de nem ma. Ma azzal egészítem ki posztomat, hogy közreadok egy másik anyagot, mely arról szól, mint telt el családomban az 1988-as év.  Két jellegzetes epizódot emeltem ki, egy évet úgysem tudok egy oldalon végigelemezni. Álljon akkor itt csemegének.
1988-ban a VASÉRT jóvoltából külföldön nyaralhattunk. Abban az évben már nagyon forró volt a helyzet az NDK-ban. Így esett, hogy megkaptuk a nyaralási lehetőséget a cégtől, noha nem voltam párttag, csak egy senki középvezető. A Balt-Orient Expresszel indultunk. Ez a mezsdunaródnaja zseléznaja daróga (bocsánat: pójezgy) arról volt hírhedt, hogy a kalauzok osztogatták az ágyneműt a hosszú útra, és ezért hatalmas baksist követeltek. Én kerek perec megtagadtam, hogy bármit is kölcsönözzek a haramiának látszó bolgár kallertől, de igen hosszas alkudozás után a kért összeg töredékéért mégis csak ránk tukmálta a vackát. Kellemesebb élmény ugyanerről a vonatról egy feltehetőleg szlovák határőr, aki éjszaka elkérte útleveleinket. Mica négy éves legény volt. Összekucorodva aludt az ülésen. Mindnyájunk arcát összehasonlította a képpel, s mikor Micához ért, magyarul megszólalt: „Hadd aludjon a legénke.” Igen, ez emberi hang volt.
Drezdában átszállás „nach Tabarz”. A vonaton számomra értékelhetetlen felirat a helyjegyváltásra vonatkozóan. Sok időnk lévén elmentem az információhoz, megtudakolni: kell-e helyjegyet váltanunk. (Eddig nem kellett megszólalnom idegen nyelven.) Többször elismételtem magamban, hogy mit fogok kérdezni. Nagy megnyugvással vettem tudomásul: az illető érti, mit kérdeztem. Nein – válaszolta.
Tabarzba érve a tömött vonatról leszálltunk. Szállásunk gondnoka egy házaspár, már várt ránk az állomáson. Lothart és Margaretet fotókról ismertem, melyet a cégnél mutogattak a korábban Tabarzban járók. Amikor a gyanúsan ismerős emberpár közelébe érkeztem, hangosan úgy kanyarítottam mondanivalómat, amiben benne szerepelt: „aus Ungarn”. Erre felkapták a fejüket, ránk mosolyogtak, mi vissza, ők hatalmas Tschüss-szel köszöntöttek, mi jó napottal válaszoltunk, majd ütött-kopott Wartburgjukba és Trabantjukba gyömöszöltek hatunkat. A kastélyszerű, 1 millió márkáért rendbe hozott épület ajtajában mosolygott még egy ember, az asszonyka apja, Rolf, aki majd Mica öreg barátja lett, még pingpongoztak is együtt.
Az emeletes épület egyetlen lakói mi voltunk. Két hatalmas terem állt rendelkezésünkre. Egyikben a lányok, a másikban mi többiek laktunk. Két másik családot is vártak volna, de (megint csak arra gondolhatok, a nemzetközi helyzetre való tekintettel) egy sem vállalta a nyaralást az NDK-ban. Lothar Magyarországot Eldorádónak tekintette, bennünket is egy gazdag, szabad ország lakóinak. Mi tagadás, 7 Ft-ért kaptunk egy márkát, és mi lényegesen többet kerestünk, mint ők az NDK-ban. Csakugyan császárok voltunk ez egyszer. Presszóban fagyiztunk, villanyvonatot kapott Mica és sportcipőt, Zsuzsa egy UMF-zsebórát választott magának, a többiek – már nem tudom, mit. Felmentünk Türingia egyik magaslatára a Grosse Inselsbergre, s fent urasan megebédeltünk. Minden árunak azonos volt az ára, akár Berlinben vetted, akár egy hegy tetején.
Együtt barangoltunk Eisenstadtban a Bach Múzeumban, egy Öreg autók Múzeumában, de felvittek bennünket Wartburg várába is, Szent Erzsébet relikviáit, életterét megtekinteni.
Az NDK-ban mindenre kétütemű kocsikat használtak. Jellegzetes, égett olajszagú füstjük mindenütt jelen volt. Mindent háromkerekű, kétütemű csotrogányokon szállítottak.
Egyszer szombat lévén a helyi zöldséges zárva volt. Az utcára helyezett árukínáló tábla természetesen semmit nem tüntetett fel. Csak a tábla tetején állt szöveg: Unsere Angebot. Lothar kifakadt. Unsere Angebot: Nichts. Das ist Sozialism. Margaret azonnal körbepislogott: Aber Lothar! Psst! Hogyne tekintett volna körül. Elmondásuk szerint az NDK-ban még abban az időben is 180 000 besúgót foglalkoztatott a Stazi.
Mindenesetre lehetett onnan ezt-azt hozni. Egy goffri-sütőre határozottan emlékszem.
NDK-s kalandunk éve egyébként a gazdasági változásokban bővelkedett. Ha emlékezetem nem csal, jövedelemérdekeltségi rendszerben dolgoztunk. Mindent pontoztak, és a gazdasági mutatók alapján kaptunk prémiumot. Ilyen fogalmakat ma a retro-szavak körébe utalunk, hogy gmk, boltok bérbeadása versenytárgyaláson. Azt tudom, a gyerekeknek sokat emlegettem, hogy az év végi részesedésből egy nyers fehér Volvót fogok venni. Sose lett Volvóm, nem is bánom, a svéd gyár francia motorokat szerel a kasznikba, mert motorgyártással nem foglalkozott a Volvo. 
A VASÉRT szállított az egész országnak vastömegcikkeket, de tengeri herkentyűt is. Hiszen vidéki hasonló profilú vállalatok is léteztek? VASVILL, Transvill, FERROVILL, tudom is én még hány és milyen nevű. Egyik, tüzeléstechnikai osztály pl. japán fénymásolókat akart forgalmazni. Mi hagyományos tűzhelyekkel, keringtető szivattyúkkal, kályhákkal, radiátorokkal kereskedtünk, meg tüskés dróttal, és minden más egyébbel.
Máig mosolygok egy epizódon, mely a BNV-n ért. Összefutottunk a főosztályvezetővel, én és egy osztályvezető nő, aki a japánoktól egy szépséges, cégfeliratos fehér repi esernyőt kapott. A főov. nagyon invitálta a kolleginát, hogy menjenek vissza a céghez, mert ilyen ernyő neki is kell. Persze snassz kérés volt ez. Nem is lett belőle semmi. A kolléganő hangja és mozdulata máig bennem él. Azt mondta: „Ne tudjak innen elmozdulni, ha nem szerzek neked is tőlük egy ernyőt.” És toppantott hozzá magassarkújával.
Szerintem máig nem szerzett ernyőt, noha el tudott mozdulni ott és akkor.

Olvasom: XY cég határozott idejű szerződéssel, 8 órás munkaviszonyba adminisztrátort keres.
Feladatok:
... adminisztrációja (levelezés, aktarendezés, adatbevitel, adatbázisok naprakészen tartása, pályázatok menedzsmentjének feladataiban való közreműködés… stb.)
Elvárások:
legalább középfokú végzettség,
középfokú angol nyelvtudás,
gyors tanulásra való képesség,
word, excel, access programok magas szintű használata,
önállóság,
precíz, igényes munkavégzés,
jó kommunikációs készség,
képes csapatban dolgozni.
Előny:
adminisztrátori munkakörben szerzett tapasztalat
felsőfokú végzettség
B kategóriás jogosítvány (aktív gépjárművezetői gyakorlat)
Magyar nyelven írt Europass formájú önéletrajzát és motivációs levelét küldje… ENNYI.
Elcsodálkozom elembertelenedett világunkon, amikor a munkalehetőség keggyé lett. Figyelem a megfogalmazásokat. 1. Feladatok: az adminisztrátortól adminisztrációs feladatok végzését várják el, ezeket sorolja. Hú (cipőt a cipőboltból).
2. Érettségi (rendben), középfokú angol nyelvvizsga (minek egy adminisztrátornak?), gyors tanulásra való képesség (ennek mi a mércéje?), 3 program magas szintű használata (megbuknék accessből), önállóság (lehetetlen, egy adminisztrátornak mindenki utasítást ad), precíz munka (rendben, hiszen számokkal, adatokkal dolgozik), jó kommunikációs készség (minek? hajoljon a papírhalom fölé, és számoljon, pecsételjen, borítékoljon és maradjon csöndben, ne zavarja az „érdemi munkát”), csapatban dolgozni (Csaknem érthetetlen. Párban adminisztrálnak vagy két csapat egymás ellen adminisztrál?)
3. Előny: volt már korábban adm. (rendben), felsőfokú végzettség (szépen vagyunk, doktori az adm.-hoz, miközben időre szóló szerződés a téma), jogsi (az igazgatót is az adm. fuvarozza?)
4. Gyűlölöm az Europass önéletrajzot, melyet – ha ez az, amire gondolok – az alávetett rabszolga önmagától teljesen elidegenítve egyes szám harmadik személyben szerkeszt, mert ő egy nihil, egy nímand, egy senki, aki felvehető, eldobható, „kirúgható”. (Nem viccelek, ezt a fogalmat használta ma még a Hír tévé is 1500 görög közalkalmazott eltávolításával kapcsolatban. Nekem ez alpári.)
Mire mennék ma, ha állást kellene keresnem? Mindenféle gyakorlatom több évtizedes. Van felsőfokú végzettségem. Fújom a mikro- és makroökonómiát, és az Új gazd. mechanizmust. Némileg tangóharmonikázni is tudok. Szeretem a jó vicceket. Röhögök, ha a főnök is, de csak a jó ízlés határain belül. Azért elgondolom: aki megfogalmazta ezt a kívánságlistát, annak ugyanúgy inog a széke, mint az ajtó előtt sorban állóké.
Amit hiányolok. A munka várható ellenértékéről egy mukkot se találok. Se az elején, se a közepén, se a végén, még célzásképpen se.
Szegény világ, szegény erkölcs, szegény emberek, szegény társadalmak, szegény gazdagok.                

(Részlet az ún. Diognétus-levélből [őskeresztény névtelen szerző]).
„Minden idegen föld nekik hazájuk; hazájuk is csak átmenő tanyájuk.
Mint bárki más, ők is házasodnak, de nem vetik ki, gondját veszik magzatuknak!
Asztaluk bárkivel megosztják, de senkivel a nyoszolyájuk.
Sorsuk őket testbe rendelé, de nem élnek a test szerint.
Itt köztünk földön élnek, de polgárai már az égnek.
Megtartják a kiszabott törvényeket, de életük túlszárnyal a törvények felett…” stb., stb.
Ezt a képet vevém eszembe, annak kapcsán, hogy egykori zuglói kétszobás, komfortos lakásunkat eladásra kínálják. Igaz, hogy azóta tetőtér-beépítéssel kétszeresére növelték alapterületét. Hagyományos fűtését cirkóra cserélték, de a födémek és a falak szerintem most is olyan, a háborút megelőző évek spórolós technikájával készült épületelemek, melyek közel sem bírják úgy a strapát, mint a belvárosi téglaépületek. A megajánlott árat tehát nem éri meg. De legalább még áll a ház. Két húgunk is ide született, gyerekkoruk tárgyi emlékei viszonylag háborítatlan állapotban, viszonylag háborítatlan környezetben leledzenek, és még az utcaneveket se keresztelték át. A Czobor az Czobor, Lőcsei Lőcsei maradt, a Kerékgyártó u., a Fűrész utca, Fűrész utca, a Telepes utca is „Tepsi” maradt. A házunk, a lakásunk a helyén, hiszen „ingatlan”. Az ingóságaikat magukkal vitték, akik nem repültek ki korábban a családból. Az egykor ott lakók neveit márványtáblába lehetne vésni, mert hol van az előírva, hogy csak pedigrés embereknek jár a tábla. Mindig jót nevettem a „régi családok” emlegetőin. Ritkán magyaráztam meg az okát: Kérem szépen, elképzelhető új család is?
Na, sorolom a családneveket alulról fölfelé: Gerdelics, Pallai, Mohainé, Vágóné-Linzmayer, Büki, Gyorgyovich.
A kisebb gyerekek háza tehát megvan. Nem így a korábban születetteké. A kelenföldi Albert utcának az a vége, ahol mi laktunk, porig aláztatott. A földdel tették egyenlővé, helyét sóval beszórták, hogy írmagja se maradjon a településrésznek. Az egykor kedélyesen elvitatkozgató lakókat szétszórták különféle elkészült lakótelepeken. Házunk helyén is ltp.-i ház áll. Az utcát különben többször átkeresztelték, utóbb Petzvál József optikusról kapta nevét. Mi még az Albert utcából költöztünk el.
A posztindító levélből visszahozok két összetett mondatot: „Minden idegen föld nekik hazájuk; hazájuk is csak átmenő tanyájuk. Itt köztünk földön élnek, de polgárai már az égnek.”
Szombaton végignézve társaságunkon, nagyon is átéreztem ezeknek az ősi mondatoknak az igazát. Alig akad közöttünk valaki, akinek bármelyik szüleje élne. Van, aki párját, van, aki testvérét „veszítette el” az idők során. (Idézőjelbe tettem, mert csak átmenetileg vesztettük „szem elől” őket.) Ők már polgárai már az égnek, és mi tagadás, mi is oda tartunk.
Darvas Iván mondta, hogy „aki 70 év felett nem gondol a halálra, az hülye”.
Én ez idő szerint hatvanhét felé ballagok. Még nem kötelező, de már szabad gondolni a befejezésre. Azaz koromnál fogva nem vagyok teljesen hülye, hogy olykor foglalkoztat a város, a kerület, a házunk és saját elmúlásunk.    
       

Vasárnap kora délután. Túl az ebéden, túl a víkend zömén. Három gép muzsikál, a számítógép, a mosógép, a mosogatógép, mert a negyedikkel való munkát Tücsi abbahagyta. Egy hajdanában QQ-tól kapott, az ártatlan bárányt a kereszttel ábrázoló képet (ez Taizé templomának egyik festett üvegablaka plakátnak feldolgozva) csavarozott a falra. Lehet, hogy egy ötödik gépet is bekapcsolok, mert dunsztos meleg kezd lenni, egy gumilapátos TA-LUX ventilátort. Tehát még ezen az egyébként csendes vasárnapdélutáni időszakban is dolgoznak a gépek. Valamelyik lakásból nem „a bőgő brummogása hallik”, hanem a techno-zene unalmas basszusa ostinato módon a semmit darálja. 
Én meg megrakodva a hétvége eszmei tartalmaival üldögélek egyelőre a számítógép előtt. Gondolkozom a „szárnyas idő gyors «repűlése«” miatt, és a szenvedés titkán. Ennek a hátterében tegnapi összejövetelünk áll, ahol többek között öregedő gyermekeinkről beszélgettünk. Mert még megadatott beszélgetni. Lassan gyerekeinknek is fáj itt-ott. Mit szóljunk akkor mi, akiknek szintén fáj ez meg az. Szó esett igen idős szerzetesekről is, akik saját zsémbességükkel is küszködnek. Igaza volt Maklári Lajosnak: „Fiúk, a crescendo magától jön, de a decrescendót meg kell csinálni”. Ez a feladat, és igen nehéz. Mind előtte-benne állunk. A tisztességes elhalkulás hallatlan önfegyelmet igényel(ne). Nem tudjuk, kinek mennyi adatott még. Csak a hanyatlás biztos.
Ma kaptam egy nordic walking-videót. Jót mosolyogtam rajta. A séta rendben van, a futás is talán. De Isten nem botokkal teremtett minket, hogy feltétlenül egyfajta „kézrásegítéssel” sétáljunk.
Ma – vasárnap lévén – a fájdalmas olvasót mondják a rádióban korareggel, délután pedig az irgalmasságét, ami éppen a fájdalmas titkokra hajaz.
Hetek, hónapok óta gondolkozom rajta, értelmes-e szerencsés bűnről beszélni, mely ilyen nagy megváltót érdemelt.
Azon gondolkozom, hogy mi öröm van Krisztus kínhalálának titkai szemlélésében. Emberileg alig látható be az, ami körüllengi ezt a misztériumot. Csak Isten felől közelíthető meg.
Szent Pál teszi közzé, hogy az égen és a földön minden Krisztusért teremtetett, és benne áll fenn. És Ő ezért a kincsért megtestesülése után 33 évvel életét is odaadta, hogy bizonyítsa, mindennél fontosabb neki a világ, és benne az ember. Krisztus az egész világot szereti, különösképpen is az embert, mert saját képmására teremtette az Atya, akivel viszont Krisztus egylényegű.
Ebből az aspektusból megközelítve
értékesek neki az olajfák, melyek alatt vérrel verítékezik,
értékes neki a kötél ereje, mellyel megkötözik.
Értékes neki a bőr erőssége, mellyel megkorbácsolják.
Más szemmel látja a tövist is, mely homlokát gyötri.
Átöleli kínzóeszközét, a fát, melyet félholtan cipel a Golgotára.
Van ereje közben fájlalni az Őt sajnáló asszonyok előre látott szenvedéseit,
van szíve megígérni a latornak az égi paradicsomot,
van lelke imádkozni az Őt halálra kínzókért, mondván: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.
Utolsó erejét összeszedve még gondoskodik anyjáról és arról a közösségről, mely a kereszt tövénél indul, hogy a világ végéig hirdesse a szeretet kizárólagos értékét.
Aspektusával győzte le a halált, bírta a végsőkig a szenvedést, és bizonyította, hogy tulajdon élete sem túl nagy ár hozzánk való ragaszkodásáért.
Szenvedése addig tart, mígnem Ő lesz minden mindenben. Addig tart, ameddig valamennyi kereső ember rá nem talál, hogy végképpen megnyugodjon benne. (Ejnye, az örökkévalóságban az „addig” sem értelmezhető.)
A titok továbbra is titok marad, mert a szeretet végtelenségére nincs korrekt válaszunk. A szenvedő Krisztus csak arra kér: Engedjük meg neki, hogy szerethessen bennünket. Bízzuk magunkat irgalmas szeretetére. „Lelkem átölel Téged, Jobbod szilárdan tart engem.” (63. zsoltár)  
Lehet ennek ellenállni?
A többi néma csend.   

Ma is levertünk egy műszakot. A régi idők számfejtése szerint túlórapénz járt volna érte, vagy semmi – kommunista műszak esetén.
Kora reggel megírtam az Echónak a kommentárt, s a tegnapról elmaradt munkát folytatva a nagyobb komód is áll, mint a kártyavár. Ha a ma készült autók ugyanígy épp csak hogy még autónak nevezhető izék, akkor nagy a baj. Mi „éppenbútor”-t vettünk, többet is. A mérnökök úgy konstruálták, hogy váza megtartsa önmagát és némi terhelést is kibírjon. A fiókjaiban lévő lemez becsúsztatva, és kész. Nagyobb terhelés esetén ívben meghajlik, majd akár ki is bújhat a peremek alól. A hátához szögeket kaptam. Egy jól célzott ütéssel belemegy tövig a pozdorjalapba. Valaha erő kellett a hátlapok fába rögzítéséhez. Mindegy. Ráment egy fél délelőtt, eltartott, amíg eltartott, most már a helyén van. Legalábbis a nagyobb komód. Szoknunk kell, hogy lötyögünk a nagy lakásban.
Mica is jelentkezett: A nagy fúróval készített hét új helyet tipliknek. Később meglátogatott Leventével. Beugrottak a játszótér után. Olyan kőporos lesz a homoktól minden kisgyerek, mint egy smirgli. Még a hajacskáján is éreztem, ahogy megsimogattam. Mica felajánlotta, hogy kiselejtezett könyveinkből visz a könyvmegállóba. Elgurított vagy húsz kiló ilyen-olyan kiadványt.    
A nap egyebekben furcsán indult. Az üzletközpont bejáratánál bevásárlókocsiba rakott különféle áruk, felette tábla rajta szöveg: „azért érdemes ide jönni, mert a másik multinál ugyanezek kb. ezer forinttal többe kerülnek”. Kíváncsi volnék rá, hogy a másik multi készített-e hasonló táblát, hasonló kirakodóvásárral. Mert ami itt olcsóbb, az ott drágább, ám ami ott olcsóbb, az itt drágább minden bizonnyal.
Kifelé jövet azt tapasztaltuk, hogy nagy átlagban egyre drágábbak az áruk. Ma már csak kettőnknek vásároltunk. 28 000 forintot hagytunk ott. Kizárom, hogy kettőnkre korábban ekkora összegű kiadás esett volna egy-egy hétvégén a múltban. Még akkor se, ha ide írom: két rövidnadrágot csempészett nekem a kosárba Tücsi. Szerinte slamposan közlekedem.
Szerintem is.
És akárhány gatyát veszünk, ugyanez marad a helyzet. Amíg dagadt vagyok, minden nadrág le fog csúszni hasamról. Egyedül a hózentráger enyhít a bajon, amennyiben ellene dolgozik a gravitációnak.
Nem ígérem meg, hogy ropi soványságúra karcsúsodom ebben az életben. Pedig iskoláskoromban „alultáplált”-nak bizonyultam. Legalábbis az iskolaorvos szerint. Nem éreztem, bár elég csenevész voltam rátekintve egykori fotóimra.