Mickey webnaplója

Kiscsoportunkban szó esett a második csodálatos halfogásról. A történet dióhéjban, hogy a feltámadást fel sem fogó Péter, aki halász, és még öten az ő unszolására kimennek a Tibériás tóra halászni. Egész éjjel semmit sem fognak. Reggel a part felé közeledve meglátják a Feltámadottat, aki megszólítja s biztatja őket, hogy vessék ki hálójukat a bárka jobb oldalán. Szavára megteszik. Hálójuk roskadásig megtelik hallal, mégsem szakad szét. Megszámolják, 153 nagy halat fogtak ki.
Az idilli történetnek itt nincs vége, mégis abbahagyom eme epizód felvázolásával. Mert ahhoz, amit szeretnék megosztani mindenkivel, ahhoz épp elég a történetnek ez a része. A Feltámadott ez alkalommal harmadszor jelent meg nekik. Mégsem értik, hogy mi történt. Mire hívja őket, s mire küldi őket „a Mester”. Olyannyira nem, hogy feledni próbálják életük ama intermezzóját, mely a kereszttel és feltámadással bevégzettnek látszik.
Péter belefásult a történésekbe. Visszatér ahhoz a foglalkozáshoz, amelyet ki tudja, hányadik őse óta űz a családja: Halászmester. A többiek is, akik vele tartanak, többnyire halászok.
Ebből élnek, ismerik a mesterség fogásait, a halak természetét, a munka fázisait, az eredményesség feltételeit.
Hogy hogyan telt az éjszakájuk, csak sejteni lehet: Sziszifuszi munkával, merítések-emelések sorozatával – minden eredmény nélkül. És akkor meglátják Őt, akiről János megjegyzi: „Az Úr az!”
És az Úr megmutatja, hogy egyedül Ő a Mester. A többiek pedig az Ő eszközei, amennyiben meghívásuknak eleget tesznek. Az Ő ráhatásával (mi kegyelemnek szoktuk mondani) egyetlen merítéssel hatalmasat teljesítenek.
Nekem az az egyik döbbenetes érdekessége a történetnek, hogy a tanítványok mesterei voltak szakmájuknak. És ez semmit sem ér. Teljes üresjárat. Ha eredményes, látszatsiker csupán az erőfeszítés.
Most tágítsuk ki a mester szót, és vonatkoztassuk mindenféle mesterségre, hivatásra. Vonatkoztassuk minden korra.
Ha az Úr akarja, csodákat fogunk tenni, s ha nem, akkor teljes lesz a kudarcunk.
Két szentírási idézettel támasztom alá, amit eddig megpróbáltam érzékeltetni.
Az egyik: amit Krisztus nyilatkoztatott ki. „Nélkülem semmit sem tehettek.” Érdemes rajta elgondolkozni, és a konzekvenciákat levonni belőle.
A másik a 127. zsoltár, mely így kezdődik: „Hogyha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak. Hogyha az Úr nem őrzi a várost, az őr hiába őrködik fölötte. Hiába keltek hajnalban és fáradoztok késő éjjelig: a kemény fáradság kenyerét eszitek.”
A zsoltáros már mesterségeket sorol: építők, őrök… Sorolhatná őket napestig. Valamiképpen tehát mindnyájan közöttük vagyunk.
Aztán a zsoltáros folytatja: „Ám akiket szeret, ő azokat elhalmozza, jóllehet alszanak…”
A kérdés már csak az, hogy kiket szeret az Isten, aki nem személyválogató. Ha pedig nem az, akkor mindenkit szeret. Csakhogy mindnyájunknak szabadságában áll dönteni: Viszontszeretjük, vagy elfojtjuk ezt a belső valamit. Krisztus ezt így nyilatkoztatja ki: „Az istenszeretőknek minden a javukra válik.” Másutt: Istent az szereti, aki megtartja (szeretet)parancsát. A hegyi beszédben pedig arra buzdít: mi keressük elsősorban az Isten országát, s minden egyebet megkapunk hozzá.
A minden egyéb az a kegyelem, amit kinek, kinek kioszt saját tervei szerint. Tervei pedig különfélék: Egyeseket tanítványának hívott, másokat pedig elküldött (pl. a meggyógyított gedarai ember).
Ő tudja, hogy miért.
János fent idézett helye is utal rá: Péternek kereszthalálát hozza áttételesen a tudomására, Jánosét nem. Péter firtató kérdésére röviden válaszol: Mi dolgod vele, hogy mi lesz János sorsa. Te kövess engem!                         

A pörgős nap(ok) után beállt a csend. Munka van: megint korrigálok, de e magányos munkálkodás feltételei megváltoztak. A „pörgős nap” óta, Csia jelezte, hogy szerencsésen megérkezett az USA-ba, Micáék elköltöztek, s ma délelőtt nem láttuk se a felnőtteket, se a picikét. Tegnap megjegyezte Elvira, hogy milyen átlátható rend van a lakásban. Hát hogyne volna. Hármuk összes bútora, ruházata, berendezési tárgyai kikerültek innen. Mindent széjjelebb huzigáltunk, hogy a két teljesen kiürült szobácskába is kerüljenek értelmes helykitöltő dolgok. 
Azt is mondhatnám, az operettszöveggel azonosulva, hogy „árva a ház, nincs kacagás, kettecskén, bús öregem, könnye pereg, úgy pityereg, mint két gyerek.”  De hát erről azért szó sincs. Bár Tücsi is itthon van, elférünk csendben egymás mellett, mindketten végezzük tennivalóinkat. Én javítgatom a szöveget, ő meg függönyt szeg, ha jól sejtem. (Igen, jól.) 
Déli gyógyszereimet bekaptam, déli ebédemet még nem.
Most hát felállok, és megmelegítek valamit a frigóból.
Ebédszünet.
A tegnapról maradt úttörőgombóc (alias: tarhonya) landolt bennem immár cserkészkolbász nélkül. Hogy is bírnák ki egymást?
Nem kegyelmeztem a ZORBAS névre hallgató őszibarack-konzervnek se. Alapos pusztítást végeztem benne. Csak azt az olajoshordóra emlékezető roggyant horganyzott dobozt sajnáltam a szemétbe dobni. Olyan pofás ceruzatartó lehetne belőle. De hát nincs rá szükségünk. Kerámia köcsögökben vannak az írószerszámok.
Bezzeg a szomszéd nem sajnálta kidobni fiacskája alig használt, kinőtt gumicsizmáját. Kutya baja sincs a lábbelinek, azaz hogy mégis. És ezt én viszont sajnálom. A fekete lakkozott gumicsizma teli van szórva fehér kontúrú halálfejekkel. Megtarthatnám – gondolva növekvő unokáimra –, de halálfejekkel?
Hát nem is tudom.
Hátha öt év múlva már csak obszcén jelenetekkel körbefirkált csizmákat lehet kapni.
Mindennap megnézem a freeblog.hu kiírását. Hátha megjavult már a több mint egy hónapja döglődő webhely.  De nem. Továbbra is ez a szöveg áll a nagyérdemű érdeklődők rendelkezésére: „Új alkatrészre várunk. Mindenkitől elnézést kérünk, hogy tovább húzódik ez az állás.”
Nekem egy igen régi emlék jön fel emlékezetemből: „ASTORIA INTERNACIONÁL”. A sok időt megért és sokat látott épületen öles szalagreklám futott végig a fenti felirattal. Egy újság, már nem emlékszem, melyik, naponta közölte az eltelt napok számának növekvő sorrendjét feltüntetve: Észrevételünk ellenére már (mondjuk) 54 nap óta nem távolították el az Astoria téves helyesírású reklámszövegét, és ott éktelenkedik tovább is a semmilyen nyelven nem értelmes reklám: ASTORIA INTERNACIONÁL.

A bloggyárban több mint egy hónapja sztrájkolnak. Egy ideig türelmet kértek, mert mint írták: „Bár hóesés van, nálunk már sütni kezd a nap”.
Utóbb változott a szlogen: „Új alkatrészre várunk. Mindenkitől elnézést kérünk, hogy tovább húzódik ez az állás.” Elnézünk, elnézünk, azért vissza-visszanézünk, hátha megérkezik egyszer az alkatrész, melyre napok óta várnak, várunk. (KOKOM-listás? De hát az már nem létezik.)
Bevallom, magam is várok.
Szeretném, ha megindulna a bloggyár, hogy megüzenjem olvasóimnak: átigazoltam a blog.hu-ra.
Egy poszt legyen rövid, de ne ennyire riposztozom magammal. Persze, nem emlékszem már rá, hogy mivel szerettem volna bővíteni, mindenesetre elcsentem egy történetet a szaléziaktól, s azzal toldom meg a nyúlfarknyi anyagomat. Íme:
Több kedves történet látott már napvilágot Ferenc pápáról. Íme egy újabb példája közvetlen modorának és figyelmességének.
Kora reggel, amikor elhagyta a lakosztályát a Szent Márta Házban és kiment a folyosóra, a pápa egy svájci gárdistát látott a bejárati ajtónál vigyázz-állásban.
Megkérdezte tőle: "És te mit csinálsz itt? Egész éjjel ébren voltál?
"Igen" - válaszolta az őr tisztelettel.
"Állandóan?"
"Az egyik kollégám felváltott egy rövid időre."
"És nem vagy fáradt?"
"Ez a kötelességem, az Ön biztonsága érdekében."
A pápa kedvesen ránézett. Visszament a lakásába, és néhány perc múlva visszatért egy székkel a kezében: Legalább ülj le."
A svájci gárdista döbbenten válaszolt: "Bocsásson meg, de nem tehetem! A szabályok nem teszik lehetővé. "
"A szabályok?"
"A kapitány..."
"Valóban? Nos, én vagyok a pápa, és arra kérlek, hogy ülj le. "
A svájci gárdista egy percig vívódott a szabályok és a pápa között, végül is (az alabárdjával a kezében) a széket választotta. Utána pedig megette a lekváros kenyeret is, amit személyesen a pápa hozott neki reggelire, mondván: "Jó étvágyat, testvér."

Míg el nem felejtem, ide írom, amit a mai, kalligrafikus Google-felirathoz biggyesztve láttam: 306 éve született Leonhard Euler. Az ott látott egyik mértani testtől megihletve írom ide kérdésemet:
Melyik a kakukktojás (két szempontból is)?
- Ikozaéder
- Schikanéder
- Tetraéder
- Duodekaéder.   

Tegnap egy eszmefuttatást ígértem, melynek rövid címet is adtam: Ne teeee! Bővebb címe ez lehetne: Pont te pofázol? De ez foglalt, egy amerikai író művének a címe. Még annyit, hogy nem lesz ez eszmefuttatás, mert ahhoz rövid az a gondolatsor, mely bennem bujkál, és egy ideje kikívánkozik belőlem.
Kezdem Ionescuval, aki a kommunizmusról nem átallotta azt állítani, hogy „a király meztelen”, vagyis hamis elképzelés. Tudták ezt a kortárs francia értelmiségiek, de J. P. Sartre és filozófus köre kitagadták maguk közül Ionescut azon az alapon, bár így ki nem mondva, hogy hogy merte megelőzni őket és náluk korábban deklarálni a fentieket. Nem az volt a baj, hogy Ionescu tévedett, hanem az, hogy egy jött-ment  senkiházi mondta ki azt, amit a nagy neveknek illett volna. Utóbb Sartre azt hangoztatta, hogy ő már évekkel korábban elítélte magában a kommunizmust.
Ugyanígy járt a megváltó Krisztus is, aki saját városában, Názáretben felolvasott a helyi zsinagógában. Izajás tekercsét göngyölítette ki, és olvasta fel: „Az Úr Lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömet vigyek a szegényeknek, … hirdessem az Úr kegyelmének az esztendejét.” Krisztus Jézus magabiztosan kijelentette, hogy „ma beteljesedett az írás, amit az imént hallottatok”.  Ám a tömeg firtatta igazát: „de hát nem az ács József fia »eeez«?” Ellenvetésükre Jézus megjegyezte: „Bizony, mondom nektek, hogy egy prófétát sem látnak szívesen saját hazájában.” – olvassuk Lukácsnál. Később annyira elmérgesedett a helyzet a hivatalosságok és a Mester között, hogy életére törtek: „Melyik tettemért akartok megkövezni?” – kérdezte az ellene küldött tömegtől. Nem akarom cifrázni: Mindenki tudja: kígyót, békát összehordtak ellene, és keresztre feszítették az ártatlan Bárányt.
OV vesszőfutása kísértetiesen hasonlít ezekre.
Nagy Imre újratemetésekor elhangzott kijelentését, miszerint „távozzanak az országból a szovjet csapatok”, egy tévéinterjúban Horn gyula megtámadta: Talán nem taknyosozta le, s bár nem tudom szó szerint idézni, lényegében elhamarkodott, hebehurgya kijelentésnek tartotta Orbán V. szavait.
Utóbbi kormányra kerülése után miniszterelnökként nagy felhorkanást, kemény ellenkezést váltott ki legalább három témában: A bankok és multik – egyáltalán a tehetős idegenek – megadóztatásával, a korábban hegemón szerepet betöltő liberális sajtó hatalmának a megtörésével, és az alaptörvénynek nevezett új alkotmány bevezetésével. Nagy tekintélyű nyugati nímandok estek neki: Mit képzel OV? Majd maguk is bevezették a bankadót. Anglia nem három évre, hanem meghatározatlan időre! A sivító hangú vénséges forradalmár, Kohn Bendit „Möszjő Ohbán”-nak esett olyan kérdéseket számon kérve rajta, melyeket mélységében maga nem is ismert. Az EU – melyet három hívő katolikus álmodott meg, írjuk ki a nevüket, Alcide De Gasperi, Robert Schumann és Konrad Adenauer – hosszas hezitálás után megtagadta keresztény gyökereinek a néven nevezését a lisszaboni dokumentumban. Hadd írjam ide nevét a keresztény Giscard d’Estaing-nek. Az ő tudtával és beleegyezésével maradt ki a keresztény szó említése a szerződésből. (Remélem, jól emlékszem.) Nos, Magyarország Alaptörvényében kétszer szerepel az Isten szó. Az első Kölcsey jóvoltából: „Isten, áldd meg a magyart” (érdekes, hogy Kölcsey egy d-vel írta, sic: áld) és még egy helyen. Lett is erre felhorkanás EU-szerte. (Bár kaptunk érte elismerést is, főleg a kelet-európai térségből).
Nem nyújtom tovább. Egyik esetben sem az a baj, hogy ne volna igaza országunk tehetséges (az ellenzék szerint pocsék) kormányfőjének, hanem az, hogy mit képzel ez a kis ország, mit képzel annak vezetője. Miért akarja kiugratni országát újgyarmati sorsából, miért akarja lerázni magáról az országon élősködőket.  Miért tűnik fel neki a sokszerű jogtalanság, és miért emel szót ellenük.
És egyáltalán, még ha igaza volna is, a dühös kórus évek óta ezt énekli: Ne Te, ne Teeee!     

Két témám van. A mai nap történései és egy eszmefuttatás.
Mivel három szóban felvázoltam az eszmefuttatást, ráérek holnap megírni.
Legyen akkor témám a mai nap történései.
Reggel olvasó-reggeli-mise. Utána agapé. Nem mi rendeztük.
Hazajövet Mária rádió bekapcs, mert hogy fél tíztől kettős interjú helyi templomunkról, utána a féltizenegyes szentmise élő közvetítése. (Mindez utólag is meghallgatható a rádió archívuma jóvoltából.) Én Leventével sétálni indultam, hogy a felnőttek dolgozhassanak az új lakásban (kicuccolás). Tücsi ebédet főzött. Lent Kati meglátott, mondta, hogy Robi is jön, de csak, ha végzett s letelt a BNV kiállításon a műszakja. Immár ketten vigyázunk Leventére. Mégis hasra esik a flaszteren. Bömbi, kis lila nyom a bal arcán. (A jobbot tegnap sértette fel egy lecsapható székkel, Dóri esküvőjén.) Feljöttünk a sétából. Mondom Tücsinek, ha ezzel a gyerekkel most orvoshoz mennének, szóba jönne állami gondozásba vétele, a szegényke fejsérülései miatt. Á, dehogy! – így Tücsi. Ez a járástanulás természetes velejárója.
Cseng a telefon.
Csia öcsém és többen (két kocsi utasai) Szentendrére tartanak.  Csatlakozom-e hozzájuk, vagy utána felugorhatnának-e? Mondom, gyerekvigyázás, Kati, főzés, maradok, ugorjanak.
Ők el Szentendrére, én az üzletközpontba, mivel készleteink fogyóban, s annál kínosabb sincs, amikor minden jó volna, de valami hiányzik: egy fogpiszkáló vagy belga sör – akármi.
Elugrok hát, majd vissza megrakodva.
Fiatalok haza, mert Tücsi készre jelenti az ebédet.
Asztalhoz, ebédhez.
A levessel kész vagyunk, a másodikkal már nem.
Csengetnek.
Szentendre közel esik hozzánk, s százszor látták már.
A vendégek ki a lakás erkélyére, hogy csak ebédeljünk. Elég viccesen festettek ebben a helyzetben. Mondom: évek óta nem vagyok éhes, csak rátöltök időnként. Csakugyan mindenkit beinvitáltam a nappaliba, s teliraktuk ezzel-azzal. Hangulatos beszélgetés vette kezdetét, s huzamos. Kérdezem, mit kínálhatok ajándékba Csiának? Ildi segít. Márai Füveskönyve lenne a megfelelő ajándék. Örülök neki, mert megvan. Megtoldom a Márai Négy évszakkal, s Connie-nak egy Alföldi porcelánbögrét küldök csókolódzó galambokkal. Népművészeti ihletésű darab.
Délután háromkor felpattannak a rokonok, Robi pedig megérkezik.
Bemutatkozás, búcsúzás, turnusváltás.
Befejezem az ebédet. Kati és Robi is.
Beszélgetünk.
Mica a jó időt ki akarja használni a költözködés folytatására. Szétszereli nagy íróasztalát, s engem megkér a babaágy szétcsavarására. Kocsiba vágja. Robival felpakolnak egy fordulót.
A többit egyedül rántja át Mica az új kéglibe. Azért teszi ezt, mert ha ott alszik a gyerek, akkor az estét jól ki tudják használni: helyben sokfélét rendezgethetnek az új lakásban.
Summa summarum ma már ott töltik az éjszakát.
Megértem.
Most mindjárt öt óra. Katiék elmentek, Micáék is át egy kanyarral az új helyre.
 Tücsi kérdezte, hogy le akarok-e menni vele Leventét sétáltatni, hogy Elvira Micának segíthessen. Mondom, nem akarok.
Egymagamban üldögélve írom ezt a posztot, és abbahagyom, noha nincs még vége a napnak, csak az írásnak.
Megyek bevenni az esti gyógyszereimet.          

A nyugger ráér. 
Már amikor.
Merthogy tegnap pl. erőnkhöz mérten tevékenyen részt vettünk Micáék költöztetésében.
Ma reggel érdeklődés, lesz-e holnap agapé, lesz-e ember, aki vállalta. (Igen, van, további törődés kihúzva).
Ma nyersszöveg magyarítása.
Tudom, amerikai öcsém újra Pesten. Időbeosztását nem ismerem, de a Vele való találkozásra mindig készen.
Este jó esetben lehetőség regnumi csoportunkkal összejönni.
Délután Micáék esküvőre hivatalosak. Mi maradunk kettecskén (bús öregem).
Az üzletközpontból egyelőre három súlyos cekkerrel érkeztünk. [Van-e, aki a cekker szót nem ismeri? Szatyor. A vén szatyrok ismerik: pl. én. A fiatalabb szatyrok már nem ismerik ezt a svábos szót.] No tehát még nem edződtünk hozzá, hogy kettőnknek kevesebb valami elég lesz. Mivel erőink alábbhagynak, ez a fajta beszűkülés jónak ígérkezik.
Egyelőre nem így van. A fiatalok még velünk a hétvégén.
Költözködésük kapcsán egy főiskolás epizód ugrott be, melyhez analóg jelenségek tapadnak. Feloldom a rébuszt.
Egyik főiskolás társunk családja vasutasokból állt. Visszatérő témájuk volt, hogy egy rendező-pályaudvaron miként kell megoldani a szerelvények tolatását, vágányok átállítását a legkisebb mozgatásigénnyel, hogy a teherszállítmányok szortírozása a célhelyekre minél kevesebb mozgással megtörténjék. Néha igen elmés megoldásokra lehetett rájönni. Ezt a logisztikai kérdést láttam viszont az Admirális nevű kártyajátékban. Három eleme van. A kevert sorok, a sorba rakás helyei, melyek megmásíthatatlan döntést kívánnak a játékostól, és harmadszor négy üres hely, melybe a rakodás megkönnyítésére ideiglenesen félre lehet tenni fölösleges lapokat. Minden mindentől függ, s mindennek következménye van. Az igazi izgalmat az adja, hogy miként a vasúti pályán, olykor itt is szűk mozgástere marad a játékosnak a tilitolihoz. Úgy kell kisakkozni, milyen sorrendben mit hová? (A mozgástérről jut eszembe a kormányok sakkozási lehetőségei, de ezúttal a politikába nem vagyok hajlandó belebonyolódni.)
Most lehet visszakapcsolni a költözködéshez. Egyik gyerek jön, a másik megy, ahogyan az élet diktálja. Aki elmegy, ezt-azt itt hagy a garázsban. Aki ide jön, ráébred, hogy egyre nagyobb térre van szüksége. Ezt úgy érheti el, hogy a fölös cuccokat leköltözteti a garázsba. Íme, a talon. Aki elment, rájön, hogy amit a garázsban hagyott, már el tudná helyezni, és értelmesen fel tudná használni. Tehát eljön érte: irány a garázs.
Amelyikük ide költözik, további holmikat, lomokat visz a garázsba. Néha borotvaélen folyó táncolás folyik, mert szűk a mozgástér. Persze utóbb kiürül a garázs, végső elrendezést kapnak az időlegesen talonba helyezett holmik, és rendeződnek a sorok, befejeződik a játék.
 Ám ez a játék a lakás minden személyváltozása esetén „újrakeveréssel” kezdődik.

Két és fél év letelt. Egy korszak telt le. Eddig a velünk együtt lakó fiatalok csak festettek, eddig csak szereltek, de ma megindulnak az új, az ismeretlen, a még sose volt felé: önálló közös életük felé. Reggel előkerültek a dobozok, a dobozokba a holmik. A dobozokkal megindultunk a nappaliba, mert ott sok hely áll rendelkezésre. Én is vittem kettesével a megrakott kartonokat. Olyan érzéssel, mint a sírba göröngyöt dobó ember. Lássuk, mire megyünk ketten! Még levittem sétálni Leventét, hogy lélegzethez jussanak a szülők, és levegőhöz a fiúcska velem együtt.
Most is tart a folyamat, telnek az újabb dobozok. Rövid ebéd fogja megszakítani a pakolást. Délutánra ígérkeztek a barátok, három fiatalember, hogy megragadják a lehetőséget, akarom mondani a cuccokat, és átrántsák az újhelyre, „Óbudaújhelyre”.
Aztán este lesz és reggel. Még nem döntötték el, hogy itt alusznak éjszaka, vagy az új lakásban.
Végül is mindegy.
Itt hangsúlyáthelyezésről van szó. Eddig itt laktak, aztán egyre több tennivaló szólította őket odaátra, mostantól pedig ott laknak, és egyre kevesebb tennivaló szólítja őket ide.
Néhány nappal ezelőtt írtam, hogy még volna témám, de ez poszt és nem regény. Amilyen meggondolatlan vagyok, nem írtam oda egy szóban, hogy mi lett volna az a téma. Sajnos azzal is hiába próbálkoztam, ami mozgásos formában be szokott válni. A téma ismert: Mire a szobából a konyhába érek, elfelejtem, miért is indultam ki. Többnyire „beugrik”, miért indultam útnak, ha visszamegyek a szobába. Ezúttal gondolatkísérletet tettem: Akkori posztomat végigolvastam, de semmi… Fogalmam sincs, miféle témával maradtam adósa magamnak és azoknak, akik olvassák posztjaimat.
Helyette ideírok egy lelkemet hájjal kenegető párbeszédet, mely E. és köztem folyt mise után.
Ő: A Rome reports tévéadás végén felsorolt nevek egyike megegyezik a tiéddel. Te is dolgozol a stábban? 
Én: Igen. A magyar nyersfordítást próbálom meg úgy átalakítani, mintha eredetileg is magyarul fogalmazták volna. Néha egész rébuszokat találok a szövegben. Szerencsére szeretek rejtvényt fejteni.  
Ő: És minden cikked nagyon szép, mely a helyi plébánia lapjában megjelenik.
Én: Ez könnyebb eset. Szinte automatikusan írok, és igen gyorsan elkészül egy-egy anyag. Tudod, azt szoktam mondani, hogy „jobban írok, mint ahogyan tudok”. És felmutatok az égre, mint oly sok élvonalbeli focista egy-egy belőtt gól után. Ez karizma, melyet azért kaptam, hogy használjak vele másoknak. Addig fogok így írni, amíg az égi hatalmak megengedik, idézem szabadon Babitsot.      
Most pedig abbahagyom a posztírást, mert bármelyik percben megérkezhet emailen a magyarítandó Rome-Reports anyag.

– Minden rosszban van valami jó – a bűnt kivéve. Itt van pl. a freeblog.hu, mely egy hónapja döglődik. A naponta írt posztjaim közül a március 13-án írt jelent meg utoljára, melynek Próféta voltam, szívem! a címe. Ezt a posztot gyakorta látom viszont a Vélemények rovat kiemelt írásaként. Örülök neki, hogy ez a posztom nem porosodik az idő múlásával, mert csakugyan jobb sorsot érdemel: ti. 2001-ben körvonalaztam azt a pápát, aki Ferenc néven megválasztatott 12 évvel írásom megjelenése után. Az elakadt freeblog pedig csaknem folyamatosan reklámozza. Onnan tudom, hogy naponta megnézem a kezdőlapot. No, nem ezért, hanem, mert amennyiben mégis megjavulna a weblap, egy utolsó bejegyzésben megírnám, hogy elköltöztem tőlük a blog.hu weboldalra, ahol is olvashatók továbbra is régi és új posztjaim.
– Egy könyvet korrigáltam, nyelvezete miatt, hogy ne mondjam, átírtam, muszáj volt belenyúlnom a szövegbe. Az olvasók érdekében. Két dologgal azonban nem tudtam mit kezdeni. Az egyik, hogy egy helyen a rózsafüzér imádkozását javasolja egészségmegőrző torna közben vagy annak az ütemére. Nem gondolom, hogy a kettő összepasszol. Bár mondják, hogy cigarettázás közben szabad imádkozni, imádkozás közben viszont nem illik rágyújtani. A másik, hogy a magyarság érdemeit néhányszor kiemeli. Ez nem baj, hiszen magyar szerző könyve ez. De ha le akarná fordíttatni valamelyik világnyelvre, a más nációkhoz tartozó olvasók meglepődnének ezeken a kitételeken. Miért éppen a magyarok, s ha igen, a nem magyarok mihez kezdjenek?
– A harmadik felvetésével messze egyet kell értenem. A böjt egész emberségemet irányításom alá helyezi. Jól is van ez így, csak éppen egy tízdekás csokoládét aprítottam magamba korrigálás közben, merthogy a nálunk lakó fiatalok semmiféle tejeset nem fogyasztanak, a picike se, Tücsi pedig mindenféle cukortól óvakodik. Nem ragaszkodom magam se nagyon a mértéktelen édességfogyasztáshoz, de Zsuzsa lányom se szereti, ha csokit viszünk gyermekeinek. Megárt nekik a sok édesség – mondja. Így – kissé szemforgató módon – „feláldozom” magamat, és bedobom a nálunk vesztegelő édességeket. Tegnap Zsuval beszélgettem erről, aki nagyon helyesen felhívta figyelmemet arra, hogy az agapén megjelenő gyerekek biztosan örülnének egy falat csokinak. Sajnos igaza van.
– Van egy prima primissima-díjas orvos, Csókay doktor a neve, újításairól és tanúságtételeiről híres valaki. Szinte minden előadásában előkerülnek imádság közben eszébe ötlő újítások. Az egyik ilyen a 0,6 mm hosszúságú! tűvel végzett agyérsebészi munkája. Mikroszkópon irányítja az öltések mikéntjét. Nekem öregapám módszere ugrott be, aki a biciklibelsőket szétvágta, ha az összeragasztásuknál lyukadtak ki, és újra körberagasztotta a két véget. Az egyik gumirészt egy méretes hengerrel belapította, hogy a palástja mentén a gumi rásimuljon. A másik gumit körben kesztyűujjszerűen visszahajtotta, és bekente ragasztóval. Majd a félhengerré nyomott részt bedugta a másikba, a fahengert kihúzta, és a ragasztós gumirészeket egymásba illesztette úgy, hogy a kesztyűujjszerű visszahajtást rálapolta a másik gumidarabra. Vajon el lehetne-e játszani ezt az erekkel is egy erre alkalmas ragasztóval? Persze mindössze 5-7 perc áll a mikrosebész rendelkezésére. Vagy e sérült részeket egy mikro spirállal lehetne összekötni, melyet beletolnának az elszakadt pici átmérőjű érrészekbe. S az összekötés után egy mozdulattal kimerevítenék a spirált, hogy az érfalakat a megfelelő méretűre tágítsák.  
A másik általa bevezetett újítás az „éralagút” készítése, mely a koponyacsontok közül kitüremkedni kívánó agyrészeket kordában tartja, és elég jó hatásfokkal teszi ezt. Talán volna egy másik lehetőség is: egy túlnyomásos keszon. Egy ilyen, átlátszó műanyagból készített keszon ellensúlyozná a belső nyomást, mely ki akarja lökni az agyvelőt. El lehetne látni a keszont robotkarokkal, melyeket kívülről irányítva a szükséges beavatkozás elvégezhető volna.
Aki tudja, adja át ötleteimet a neves orvosak. Hátha kezdhet velük valamit. Ezekért az újításaimért nem kérek százalékot.

Weöres Sándor zseni. 1969-ben megírta, hogy milyen nap volt ma. Most a variációktól eltekintek, csak a témára hagyatkozom, melyet mint egy grafikus vagy festő, gyors mozdulatokkal felskiccelt  fehér papírjára. Ő így látta:  
Ma szép nap van, stimmel; délben előbújt a nap, és jószerével egyfolytában sütött, amíg csak le nem bukott a Hármashatár-hegy mögött.
csupa sugárzás, a borongós hónapok után az első tavaszi napnak ma igazán örül(het)tünk.
futkosnak a kutyák az árokszélen. Ez is igaz. Nem tudom, hogy a helyi önkormányzat ismeri-e Weöres örökbecsű költeményét, mindenesetre az árvíz esetére tartalékolt homokdombtól keletre, a Duna-part irányában, az Aranyhegyi-patak partján egy zárt kutyafuttatót hoztak össze mindenféle kutyajátékokkal, és a gazdákkal is számoltak, amennyiben két fapadot is leástak. Nos, a költő jól megfigyelte a jövőt, hiszen csakugyan futkosnak a kutyák az árokszélen.  
és mindenki remekül tölti az időt, ezt is csak megerősíthetem: Igen, mindenki remekül tölti az időt, már aki ráér. Én is remekül töltöm az időt. Egész nap a monitor előtt (vagy mögött, ezt sose tudom eldönteni) ülök, és egy könyv átírásával foglalkozom. Magyarról magyarra történik a dolog. Mindenesetre lazításképpen kimentem az erkélyre, s kivetettem hasamat a napsütésre, miként az le van írva a kuruc Mit búsulsz, kenyeres midőn semmid sincsen kezdetű versben, ahol azután még a szép eltöngődésről írnak keresetlen szavakat, sorokat. Nos, hát én is eltöngődtem egy kicsinyég, a szép napsütésben. Ezt szeretem, amikor már melegít, de még nem pörköl a nap.
még a rabkocsiból is nóta hangzik. Hát nem tudom. Hogy is mondjam. Na, jó! Kezdek süketülni, de azért, ha a rabkocsiból is nóta hangzott volna, azt csak felismertem volna. Mert bizonyosan azt énekelték volna, hogy aszongya, hogy aszongya: „Könnyű neked, Sára, a meleg szobában, de nehéz a szegény bakának a térdig érő sárban.” Vagy esetleg mást? Hiszen a rabok zöme nem katona.  Lehet, hogy ezt, mert hiszen ezt se hallottam: „Röpülj, páva, röpülj, vármegye házára, a szegény raboknak szabadulására.” (Francia vejemnek igaza lehet, amikor sajnálkozva így szól: Szengén mágyárok! Az első versben ez áll: semmid sincsen, a dalok szövege is szegény bakáról, szegény rabokról szól. Ajjaj!)
Mindegy. Összefoglalom: Ma szép nap volt, csupa sugárzás, futkostak a kutyák az árokszélen, és mindenki remekül töltötte az időt, még a rabkocsiból is nóta hangzott volna, ha erre fordult volna egy rabkocsi kornyikáló rabokkal.
Ami pedig a napomat illeti, egy másik epizód teszi emlékezetessé. Levente fiú megfigyel mindent. Pl. hogy apja hátát megmasszíroztatja, legalábbis megvakartatja. Amikor felajánlom Leventének, hogy vele foglalkozom, nemegyszer leguggolok hozzá, hogy egy magasságban legyen a fejünk a jobb kommunikáció okán. Ma is ez történt. Leguggoltam (ha már nem értem rá lemenni vele sétálni). A kis ártatlan pedig mögém került, és elkezdte vakarni le-föl a hátamat a kis praclijával. Azután megsimogatta a karomat, majd újra a hátamat vette kezelésbe. Majd elolvadtam.
Gondolta, ami az apjának jól esik, az nekem is. Az is igaz, hogy pici kora óta naponta átgyúrom kicsit az izmait. A vállától a talpáig. Jót tesz a vérkeringésének, s talán erősíti is. Megvan egy fél perc alatt.
Ma átvette a gyúró szerepét.
Még volna témám, de talán máskor. Hiszen ez nem regény, hanem csak poszt.
Szóljatok rám, ha sok időtöket rabolom el.
Ide most még csak annyit: hogy facebook-oldalamon megosztottam egy gyönyörűséges fotóalbumot, mely Szegedet pásztázza. Jó szórakozást!
Én jól szórakoztam.