Mickey webnaplója

Ő ad nekem témát, írja Karinthy. Mica meg nekem. Már másodszor. Nem emlékszem rá, hogy az elsőt megírtam-e. Talán. De ezt a mai másodikat megírom. 
Előzmény: egy tanmese, mely a pokolról és a mennyországról szól. A pokolban is és a mennyországban is asztal körül ülnek a túlvilági lelkek. Kezükben kétméteres villa: Ezzel kell enniük. A pokolbéliek képtelenek elérni saját szájukat a képtelenül hosszú villával, a mennyországban egymást kínálják az üdvözültek.
Utózmány: Ülünk hármasban az erkélyen Mica (29), Levi (1,5) és én (67). Kezemben kis műanyag tálka, Levit szeretnénk etetni egyfajta kukoricaalapú enyhén édes száraz „rágcsával”. A színes karika alakú ennivalót kínálom Levinek. teszem a kis szájába. Majd ő vesz a tálból, és kínálja apjának utána egy másikat nekem. És ez így megy, míg két tálka karika el nem fogy.
Itt van a mennyország közöttünk ebben a szituációban. Az Isten országa. A dolog különlegessége, hogy az osztogatást nem mi, hanem a kicsike kezdi.
Jut eszembe, hogy keresek egy olyan csoda gyermek-bőrgyógyászt, aki folyamatosan hámló kéz- és lábfejre gyógyító megoldást ismer. A tünetek: vízhólyag(ok) keletkezése, kipukkanása, a bőr leválása, s a folyamat kezdődik elölről.
Segítsetek!
Hálám jeléül megosztom veletek Claudio Monteverdi Vespro della Beata Vergine c. grandiózus kórusműve gyönyörű tételét: Sancta Maria, ora pro nobis!
https://www.youtube.com/watch?v=FpIGa9W72S0

Amikor szelíd a folyó, el-elnézem a szemközti partot, s elképzelem, hogy tízezer éve is ilyesforma lehetett, csak akkor más merengett a parton, mint ahogyan Kr. u. 12 000-ben is más fog nézelődni. 
Passauban 500 éves csúcsot döntött meg a víz. Budapesten soha nem mértek ekkora vízmagasságot. Hogy nem mértek, azt elfogadom. De hogy volt-e korábban magasabb a vízszint áradás idején, azt ki tudja. A szigeti lócitromfák méteres magasságban mutatkozó törzssérülései az egykori jeges ár magasságáról árulkodnak. Hogy korábban mi volt, arról pedig nincsenek feljegyzések. Ami egyszer volt, az újra megismétlődhet, akár a korábbit meghaladó mértékben is. A világversenyeken is mindig akad világ- és olimpiai csúcsdöntés. Ez a természetben is előfordulhat.
Minden önkéntes és hivatásos legénynek és leánynak egy hatalmas KÖSZÖNÖM jár áldozatos és a közért vállalt önfeláldozó tevékenységéért.
Adja Isten a végső sikert! Merthogy az ő kegyelméből éljük túl a kataklizmákat.
Mire gondolok?    
Arra pl. hogy az áradással párhuzamosan a Börzsönyben földrengést észleltek. Teszem azt, ha ez a földrengés a szokott mértéknél lényegesen hevesebb, akkor a visegrádi törésvonal mentén akármekkora geofizikai változás állhatott volna elő. Eme eufémizmuson azt értem, hogy pl. aktivizálódhatott volna a vulkanizmus olyan mértékig, amelynek a következtében az ezrek vízvédelmi munkája pillanatok alatt semmivé lőn, s ők maguk, valamint a térség lakói is halálos veszedelemmel néztek volna farkasszemet. De gondolhatok arra is, hogy amennyiben eszkalálódva jelentkezik, a Bem teret és környékét ért hatalmas felhőszakadás, a hegyekből alázúduló víz pusztító ereje, semmivé tehette volna az egész védekezést, vele együtt a fél országot.  
Nem ez történt, legalábbis nem ebben a mértékben. Hála Istennek!
Sokkal inkább bizakodásra adott alkalmat a szombati égiháború után megjelenő fél szivárványív a parlament fölött.  
Az árvíz okozta emberi veszteségről nincs tudomásom. Hogy ezt a hírek legtöbbjében külön hangoztatják, arra utal nekem, hogy a világ legfontosabb tényezője kap hangsúlyt. „Minden emberi élet drágább kincs a világegyetemnél.” Nekem ez jön be az előbb emlegetett híranyag ismétlései miatt. Bizony ezzel a szemléletmóddal kellene egymásra tekintenünk. A példátlan méretű összefogás is ebbe az irányba mutat. Ez hallatlanul fontos, és nagyon megnyugtató.
Ma még felmérhetetlen az anyagi kár, merthogy sok veszteséggel kell számolni, sokba van a védekezés és a rekultiválás, sőt még az árvíz vége sem látszik, nemhogy az anyagi veszteség mérlege. Ha lesz gyűjtés, magától értetődik, hogy beszállok.
Még megjegyzem, hogy bár nálunk ma tetőzik a Duna, meg tán holnap, eddig alig fotóztam. Mindenki azt műveli. Sok újat nem tehetek hozzá. Mindenesetre tervezem, hogy a búcsúzó árvízről néhány felvételt készítek magam is. Ha az idő kegyes lesz hozzánk, és nem pörköl a nap, nem zuhog az eső, s nem kergetnek el, mint afféle léhűtő katasztrófaturistát, akitől csak az telik, hogy a károsodást megörökítse, kattogtatok néhány képkockát.

A Dunán sose látott mértékű vízár sose látott publicitást kap. Ma ezerszer annyi fotó készül, mint korábban, a filmes-emulziós gépek idején. Kattognak a digitális gépek, csettegnek a mobilok, berregnek a kamerák, és veszik az álló- és mozgóképek millióit. 
Persze van is mit.
Még nincs végső elszámolás, hány százezer, esetleg millió homokzsákot töltöttek meg a gátakon (P.S.: eddig 5 millió 800 ezer), még nem tudni, hogy kibírják-e a terhelést a mobilgátak, még nem tudni, hogy az ártéri épületeken kívül eső lakott területeket éri-e károsodás.
Egyelőre a fél ország a tévé előtt ül, és nézi-hallgatja a tízszer megismételt híreket, tudósításokat, a másik fele regisztráltatja magát, hogy ha kell, legény legyen a gáton. Egy biztos: a Duna „csúcstámadás”-ban van, minden vízszint-magassági rekordot megdöntött, és jogos aggodalomra ad okot számos ország számos partközeli házában élő embernek.
Mi pedig új hidrológiai szakszavakkal ismerkedünk meg.
Nyúlgát: „a töltés koronáját magasító, rögtönzött alacsony földgát”. Nos, ilyen nyúlgát takarja szemünk elől jelenleg az Aranyhegyi patak tükrét, mely minden határon túl kiszemtelenkedett a medréből.
Mobil-gát. 15 m mélyre levert gerendákon nyugvó betonkerítés-oszlopok sora, melyeknek gumival bélelt hornyába merevített aluhasábokat csúsztatnak. A vízszint magasságának változásával folytatható az újabb elemek becsatlakoztatása. Apály idején igen ronda (úgy meredeznek elő a partokon az oszlopok, mint az ember ínyéből a fémplantátumok, fog nélkül). De szükség esetén nagyon hasznos. Bécsben jól vizsgázott. A látott képen a félkörben húzott mobil-kerítés mögött felgyülemlett víz úgy festett, mint egy vízzel színültig telt edény. Úgy, mint egy feszített víztükrös medence.
Buzgár: Árvízkor feltörő fakadóvíz. Ezeket elég homokzsákokkal körbevenni, hogy lokalizálják a vízfeltörést.
Suvadás: Az emelt gátak megcsúszása kisebb-nagyobb mértékben. Kijavításukra van esély.
Itt abbahagyom a terminusok ismertetését.
Azt kívánom, azt kérem az égiektől, hogy ne hagyják kárba veszni azt a hallatlan méretű igyekezetet, mellyel árvíz ügyében még eddig sose találkoztam.
(Fiunk is regisztráltatta magát, de pillanatnyilag telített a létszám.) Maradjon csak olyan feszített víztükör a Duna, melynek nincsenek átcsapó hullámai, hatalmas és kiszámíthatatlan nagyságrendű károkat okozva a már éppen eleget szenvedett ország értékeiben. Ma ez még lehetségesnek látszik. Kéthárom nap múlva pedig történelemnek.
Egyelőre Győrújfalut telepítették ki a gát megcsúszása miatt. Az a cél, hogy emberéletet ne követeljen az árvíz, s ha lehet, az értékek se szenvedjenek kárt kiszámíthatatlan mértékben.   
„Megbűnhődte már e nép…”     

Levi reggel fülig érő szájjal üdvözöl, és jelzi, hogy ellenállhatatlan vágy él benne, hogy meglátogassuk a Szentendrei út dübörgő gépkocsi áradatát, utána felkeressük a játszóteret, a hintákat, a csúszdát. Ma is ez történt. Karomba vettem az uncsikát, zsebre vágtam a fedeles poharát vizével, de zsebeimet már egyébként is nyomták a plasztikkártyáim s a kulcscsomóm. Mire leértünk a földszintre, dagadt pocakom alá csúszott hosszúgatyám korca. 
Levi megvizsgálta a járólapokat, a fűben ágacskát keresett, mert „botkalimpa” nélkül nem élet az élet, majd nekivágtunk a forgalom mentén a szokásos útnak a játszótér felé. Először egy öregemberbe botlottunk, aki náluk nyírta a park füvét. A gép nyergében ülve üdvözölte a picit, s kérdezte, hogy fel akar-e ülni a nyeregbe. Mosolyogva tiltakoztam.
Útközben megcsodálta a hat likra szóló szökőkutat, melynek vízsugarai a középső sziklát hivatottak állandóan nedvesen tartani. Onnan csak a bűvös „játszótér” szóval tudtam elcsalni. „Hnnnta, hnnnta” csatakiáltással követett engem.
Bementünk. Pionírként elsőnek.
Minden játék az övé volt, minden előző nap ott hagyott szemét az enyém. Háromszor meglovagolta a hosszú csúszdát, kétszer az elefántos alacsonyt, ahová már egyedül is fel tud kapaszkodni. Homokozott, nyújtotta nedves homokos kezét, törölte a fehér nadrágom szárába. Rájött, hogy a vízcsap alatti sárszerű kotyvalék az homok. Öt percig nyúzott eredménytelenül, hogy indítsam meg a vizet. Makacsul ellenálltam. Hintáztunk a kicsiknek valón, s a nagyoknak valón is. Ilyenkor én hajtom oldalról a hintát, s kapaszkodó keze fölött az enyém. Amikor ráutaló magatartást tanúsít, miszerint leszállna, azonnal lesegítem. Most is ez történt. Én közben elővarázsoltam a vizet és a kukoricadara karikákat. Odajött az asztalhoz, mancsocskáit összetette, mert hát evés előtt imádkozni illik.
Majd elbújt a csúszda első szintjének a fedele alatt, és onnan ijesztgetett bááá! bááá! kiáltásokkal. Kacagott, ha elég kifejezően megijedtem. 
Telt-múlt az idő. Egyszer csak a kerítésnél termett, és nézett kifelé a drótok között. Cuppog a szentem-lelkem, mint aki enni kér. Beletelt öt perc, mire rájöttem, amire ő hamarabb: A pékség kirakatát és a benne mozgó népséget bámulja … és cuppog hozzá rendületlenül. Felkaptam őkelmét, és sarkon fordultam. Míg ellenkezett heves cuppogásokat hallatva, megpróbáltam elmondani, hogy a kapun előbb ki kell menni, s azután kanyarodhatunk a pékhez. Valahogy megnyugodott. Vettem neki egy vizes kiflit, melyet örömmel konstatált. Leültünk a bolt előtti műanyagfotelokba, és lassacskán elmajszolt egy fél kiflit.
Ezután hazafelé vettük utunkat. Hol a vállamon, hol a nyakamban üldögélt, hol gyalog menegettünk. A Szentendrei út forgalma megint lenyűgözte. Nem kívánt hazamenni. Ide-oda vonszolt a fekvőrendőrön keresztül, én meg folyamatosan az esetleges forgalmat lestem. Nem jött semmi. Jó is, mert Levente az úttest közepén talált egy nyárfavattát, és azt próbálta felemelni, fújogatni. Na, ez a húzása megtette a magáét. Elindultam vele hozzájuk. Útközben még néhány botot talált. Végül megérkeztünk. Érdekes módon immár nem akart lekéredzkedni pantallóm rólam, noha ugyanannyi súly húzta a zsebeimet.
Csak nem megizzadtam?
Az elé siető Elvire fülig érő szájjal nevetett és a karjaiban kötött ki.
Este még apjával átjöttek, s gyorsan lefotóztam vadonatúj bukósisakjában. Ugyanis együtt bicikliznek tegnap óta.                

Ferenc pápa június 5.-i katekéziséből idézem:
„Ami napjainkban parancsol, az a pénz, igen a pénz parancsol! Isten, a mi Atyánk nekünk adta a parancsot, hogy őrizzük a földet, és nem a pénznek. A miénk ez a feladat! Ne áldozzák fel az embert a nyereség és a fogyasztás bálványainak! Ez a »kiselejtezés kultúrája«! Ha elromlik egy számítógép, az egy tragédia! De a szegénység, a szűkölködés és megannyi személy drámája az normálisnak tűnik! Ha egy téli éjszaka, valaki itt a közelben az Ottaviano téren meghal, az nem hír! Ha a világ számos pontján gyerekeknek nincs mit enniük, ez nem híranyag! Normálisnak látszik. De mégsem lehet az! Ha néhány hajléktalan meghal a hidegben az utcán, az nem hír. Ellenben, ha néhány város tőzsdéje 10 ponttal esik, az tragédia. Így aztán ezeket a személyeket »kiselejtezik«. Bennünket, embereket selejteznek le, mintha hulladék lennénk! 
Ez a »kiselejtezés kultúrája« kezd megszokott gondolkodásmóddá válni és mindent megfertőz. Az emberi élet többé már nem az oltalomra szoruló legfőbb érték, kiváltképp, ha szegény vagy fogyatékos, illetve ha nem szolgál semmire sem, mint az újszülött vagy az idős ember. A »kiselejtezés kultúrája« érzéketlenné tett bennünket az élelem kiselejtezésével és pazarlásával szemben. Egykor nagyszüleink nagyon figyeltek arra, hogy semmiféle ételmaradékot ki ne dobjanak. A fogyasztói szemlélet mára megszoktatta velünk a felesleget és az élelem mindennapos tékozlását. De jól jegyezzük meg: az eldobott étel olyan, mintha a szegények asztaláról loptuk volna el! Arra kérek mindenkit, hogy gondolja végig ezt a problémát.” 

Sztraszty k cstényiu: kb annyit jelent, mint olvasási szenvedély. Orosz érettségi szóbeli tételem címe volt. Gorkij gyermekkori élményét írta meg benne, amikor pléhdobozba gyűjtött viaszt s belelógatott kanócot. Ennek a fényénél, máskor pedig a Hold fényénél olvasott éjszaka, merthogy nappal tilos volt. (O tempora, o mores! Micsoda idők, micsoda erkölcsök!) Azok a régi szép idők nem is igazán voltak mindig szépek. Országtól függetlenül mihaszna foglalatosságnak számított az olvasás, amire épkézláb ember nem érhetett rá. 
Az én gyermekkoromban más szabályok érvényesültek. Vonalas irodalom jellemezte a Rákosi-korszakot, amikor a magyar alsó tagozatos olvasókönyv acélos Szoszóval (Sztálin) szórakoztatott, akit a pópa fia még egy zsebkés odaígérésével sem tudott rávenni, hogy súgjon.   
Szó se róla, az idők múlásával egyre több olvasható könyv került a könyvesboltokba, én mégis az Olcsó könyvtár könyveire hajtottam. Az újságos kioszkok forgalmazták 3-4 Ft/db ezeket a paperback-kiadványokat. A szerkesztőbizottság a nyugati irodalomból is a balos műveket válogatta a sorozatba. Én viszont 6–10 éves koromban még nehezen különböztettem meg az írókat politikai hovatartozásuk szerint. Fatalista módon olvastam, amihez hozzájutottam, és amit jónak, értékesnek gondoltam.
Olvasási szenvedélyem máig tart. Tegnap folytattam az amerikai elbeszélés-kötetkét, és csodák csodája, a következő elbeszélés is az amerikai állapotokat szapulja. Egy utolsó idős, állapotos néger nő nem ér el a közkórházba, a fehérek által fenntartott magánkórház pedig nem fogadja. Az utcán szüli meg gyermekét egy kerítés oszlopaiba kapaszkodva. Az író annyit megenged, hogy egy húszéves fehér ápolónő a szükséges segédeszközökkel a segítségére siet. Biztos, hogy előfordult ilyesmi, tán nem is ritkán. Mégis meglep ma, hogy Amerikáról csak a szemétség szűrődik át a kötetben. Ha a végére érek, talán kivonatolom egy-egy mondatban, hány ganéj-témájú írásra jut egy pozitív kicsengésű.
A könyvkiadás olyan volt tehát, amilyen, mégis azt mondom, hogy valamit nagyon nekem valóan csináltak. Nekem, aki ma inkább öregembernek számítok, mint nem.
Ez pedig a könyvek megformálása, helyigénye és súlya. A megformálás azért nem mindegy, mert egy hosszú lapokból álló kötetet vénülő szemem csak úgy lát tisztán, ha a könyvet tolom elfelé a szememtől. Persze el tudom olvasni akkor is, ha egy helyben áll a kötet, de újabban rájöttem, hogy így kényelmesebb.
Nos, az olcsó könyvtár köteteit nem kell sehova sem tologatni, mert lapjai rövidek, így szemem könnyen követi a sorok hozzám közeledését, mert kicsi a távolságkülönbség. És ez számít. A másik, hogy egész könyvtárnyi elfér belőlük néhány könyvespolcon. Ez nyaraláskor szempont. Ráadásul különösebben nem is kell vigyázni rájuk, hiszen papírjuk nem igényes fajta.
Az is a javukra szól, hogy könnyűek, tehát nem fárasztó kézben tartani őket. Alig néhány dekás egy-egy kötet.   
Egy megjegyzés. Az emlegetett antológia A varázshordó címet viseli. 1966-ban adták ki, (ekkor már 20 éves voltam), és ára még mindig 3 Ft volt. A könyv hátán sorolja az abban az évben megjelent köteteket: Katona: Bánk bán, Móricz: Sárarany, Defoe: Singleton kapitány I–II. Kosztolányi: Esti  Kornél, s kilátásba helyezi Illyés: Ebéd a kastélyban c. munkáját. 
Azzal, aki végigolvasta posztomat, megosztom azt, ami ki nem megy a fejemből napok óta: Nem tudom az okát, hogy miért. Kb. 1973-ra teszem a Demis Roussos-dal megismerését, amikor Éva lányunk született.
Hallgassátok meg. 
https://www.youtube.com/watch?v=7qpDFXPAyXA

Két napja megnéztük a Mentalista-krimisorozat aktuális epizódját. Ott kapcsolódtam bele, amikor a feleséggyilkosnak kikiáltott férfit hosszas ellehetetlenítése után nagy apparátussal üldözik. A pasi túszokat ejt, de a jóságos Jane csapdát állít annak a zsarunak (ő volt a gyilkos), aki szemet vetett a pasi feleségére, majd mivel az ellenállt, kinyírta. 
Tegnap ehhez képest szintén a Mentalista-sorozat jóságos FBI-nyomozói kiderítik, hogy az általuk keresett gyilkos, egy kiskorú lány, aki rájön, hogy apja ölte meg feleségét, tehát a mamát. Úgy adódik, hogy a papa pisztollyal a kezében dulakodás közben halálosan megfenyegeti a gyereklányt. Ám a lány megkaparintja a fegyvert és apjára süti, aki holtan esik össze. A lelkiekben gazdag FBI-közegek futni hagyják a kiskorút, elismerve, hogy jogos önvédelemből követte el tettét.
Ez után a film után egy bárba kalauzol a következő amerikai gyönyörűség (Dr. Csont, szintén sorozat), ahol is különböző férfiak és lányok kapják meg a mikrofont, s egyazon dalt a legkülönbözőbb stílusban adnak elő. Majd az egyik jellegzetes fiatal karaktert, egy férfit megöl valaki, mégpedig olyan szörnyűségesen, hogy egy mészárszék félmarhái az áldozat összeroncsolt testéhez képest csendéletnek hatnának. Törött csigolyák, vér mindenütt, majd egy nagy teherautó alvázán szétmasszált, nyúzott fejet mutatnak, melynek előttünk hull ki a balszeme a helyéről, és hangyák bújnak elő a szemgödréből. Ekkor álltam fel a tévétől.
Bevonultam a hálóba olvasni. Egy ismerős könyvét igen keszekószának találtam, így hát elkezdtem egy könyvmegállóból hozott olcsókönyvtári opuszt megemészteni, a  Mai amerikai elbeszélések címűt.
Már az első novella címe is gyanús volt: Menekülés. Mindegy, mondom magamban, mégiscsak egy Steinbeck-elbeszélés, nem lehet az olyan rossz. Nem is volt. Igen érzékletesen elmeséli, milyen idilli környezetben él Monterey közelében egy család. A farm éppen hogy eltartja őket, s csak ritkán mennek a városba ezért-azért. Az asszony legidősebb fia sokat unatkozik. Kedves szórakozása, apja hosszú bicskájával célba dobni. Mi tagadás, ez elég vészjósló mozzanatnak tűnt. Nem tévedtem. A fickó bemegy a városba, megveszi az ezt meg azt, iszik is egyet a kocsmában, majd összeszólalkozik valakivel, s amannak az ócsároló megjegyzéseire egy célba dobással válaszol, mire az meghal, ő meg hazamenekül. Otthon lovat cserél, s a legszükségesebbekkel felszerelkezve felvágtat a sziklás hegyek közé. Egyik orom követi a másikat. Szép tájleírások tarkítják a férfi küzdelmét a természeti erőkkel. Majd egyszer csak golyótalálat éri a karját. Elüszkösödik, óriási fájdalmai vannak, miközben lovát is kilövik valakik alóla. Utolsó erőfeszítésével még megmássza a legközelebbi ormot, hogy eltűnjön mögötte, de a csúcson lepuffantják.
Ugorgyunk, mondaná Pósalaky úr.
 A következő novella címe ismerősnek tűnt fel: Martha Jean. Mintha már olvastam volna egy másik antológiában. Belelapoztam. Az otthonról elszökő fiatal lány betéved a hóviharban egy fogadóba. A tulaj rákérdez, mit keres ott, s ő elmondja: otthonról menekül, szállást kér. Meg is kapja, de már az emeleti szoba felé vezető úton elkezd vele erőszakoskodni a vad tulajdonos. Két tanúja van az esetnek, de egyik sem mer ujjat húzni a fogadóssal valamiféle elköteleződés és megfelelő emberi tartás hiányában.
Ezt a novellát tehát csak átlapoztam. S megállapítottam, hogy nem a krimikért s az olvasott irodalmi művekért szeretem az amerikaiakat, hanem ellenkezőleg.
Ezek ellenére.
„Művelődés” helyett hát lefeküdtem aludni.        

Azt hiszem, François története. 
Amikor házat vett, Bruno papa csak ennyit kérdezett:
–Van patak a telek környékén?
– Nincs – felelte a fia.
– Akkor jó – hangzott a papa lakonikus válasza.
Most a folyók hatalmas áradásának az idején persze különös aktualitást kap: hova jó lakásokat, házat építeni.  Hol jó lakni?
Ahol van elég víz, de nem fenyeget árvíz. Ahol jó levegő van, de nincs messze a város. Ahol tejet kapni, és mindenféle egyéb élelmiszereket is, mert megterem minden szükséges. (Tejjel-mézzel folyó Kánaán.)
Elbizonytalanító egy-egy nóta, mert ellentmondásos a szövegük. Pl.
Túl az Óperencián boldogok leszünk. (Nem vagyok benne biztos.)
vagy
Erdő mellett nem jó lakni, mert sok fát kell hasogatni.
Erdő mellett de jó lakni, sok fát lehet hasogatni. (Hm.)
Nagy víz mellett nem jó lakni, mert olykor árvíz fenyeget.
Azért se jó, mert folyamatosan támadnak a szúnyogok. Tavasztól késő őszig.
De a víz mellett nincs aszály, dús a faállomány, szép a kilátás, friss a levegő, lehet lubickolni, horgászni. Ki mit szeret.
Ahol nincs víz, oda hozni kell. Mély kútból, távolról, palackban, vezetéken. Márpedig közismert, hogy az édesvíz az összes vizek elenyésző %-a. Az ivóvíz minőség még annál is sokkal kevesebb.
MI hát a teendő? A kérdés roppant bonyolult. Elvileg hegyes részre kell költözni. Ám a hegyre naponta fel kell mászni. Némelyik településnek nincs is vízszintes utcája. Az én életkoromban ez elég goromba tényező. A hegyek között is előfordulnak szörnyűségek. Némelyik tűzhányó, némelyik lavinákat görget alá, némelyik olyan instabil, hogy hegyomlással fenyeget. Erős esőzés után sárlavina szakadhat a településekre.
Bármennyit töröm rajta a fejemet, nem igazán jutok tovább saját szlogenemnél: Ez a világ nem tökéletes.
Bármennyire is próbálok okos kritériumrendszert összehozni: hol jobb, a hegyen, a völgyben, a pusztán, az útkereszteződésekben, a megapoliszokban, a hegytetőkön, a tanyákon…
Is-is, vagy ahogy Schneider úr mondja Hippolitnak a fürdővíz hőmérsékletét illetően, miszerint hideg legyen vagy meleg: ebbül is egy kicsi, abbul is egy kicsi.
Passaunak jelenleg csak az orra hegye látszik ki a vízből. És mi alatta vagyunk ennek a városnak. Éppen felénk tart az áradat. Ide látszanak a hatalmas billencseket homokkal megrakó masinák, ahogyan a rét túlsó oldalán pakolják rendületlenül a homokot, hogy zsákokat töltsenek meg velük.
Hogy kértem, szerkesszenek a hozzáértők homokzsáktöltő-ürítő automatát, s hozzá célgépet, mely a veszélyeztetett partszakaszokon sorba rendezi őket nagy tempóban.
Valamiért nem akarják. Marad a hallatlanul fárasztó csuklózás ezernyi ember részvételével.  

Kati és Robi Nagybörzsönyben jártak, ahová mi is másfél emberöltővel ezelőtt, egy-egy nyári hetet tölteni a hepehupás faluban annak a plébániáján, annak a plébánosa jóvoltából. A ház komfortját egy gyengén üzemelő fürdőszoba adta, de közösségünk változó hűséggel és létszámmal megszerette ezt a romantikus helyet. 
A Kati által Fb-ra feltett képek belőlem is előhoznak régi emlékeket.
Valaki megszámolta egyszer a csúcsra járó plébánián időzők létszámát. 72 fő zsongott ott, és próbált meg tisztálkodni, étkezni, aludni, beszélgetni, imádkozni, játszani és hasábfát aprítani. Elhíresült köztünk a mondás: „Pater kétszer örül nekünk: amikor megérkezünk, és amikor eltávozunk.” Távozásunk feletti örömét ugyan csökkentette, hogy összetakarítottunk az Úr napján. Mégis eltűrte, hiszen sok szorgalmas kéz egy óra alatt végzett azzal, ami neki távozásunk után napokba került volna.
Néhány apró emlék: Ketten a fiúk közül „ordítva” horkoltak. Elég gyorsan kikerültek a hálóból, hogy éjszakaborzoló szuszogásuk eloszoljon a falu főterére lejtő kertben.  (Egyikük a nem használt halottszállító kocsiban szunnyadt.)  
A budi előtt állandósult a sorbaállás. Csak a szörnyű sok pók nem állt sorba. Azok a sarkokat uralták a jó kapás reményében. Hej, sokat néztünk velük farkasszemet (könnyű volt nekik visszanézni nyolc szemmel).
A fiatalasszonyok kötöttek, keresztrejtvényt fejtettek, olvastak a kerítés betonján üldögélve, de közben és olykor helyette is beszélgettek. Sokat jelentett nekik, hogy csaknem azonos problémáik, örömeik vannak. A mellettük játszó kicsiknek folyamatosan rendelkezésükre álltak.
Mi, papák elég huzamosan fát vágtunk. Mégpedig két ütemben: a méteres farönköket szalagfűrésszel kandalló méretre aprítottuk, azután baltával felhasogattuk. Jó szórakozás volt ez, és nem tartott sokáig. A balta többnyire néhány óra alatt elhagyta a nyelét: beletörtük a vasába. Akkor a falu asztalosához került, s mi egy napot pihentünk. Az asztalos minden alkalommal megjegyezte paternek: „Látom, megjöttek a budapesti Herkulesek”.  Az idők múlásával egyre nehezebben mozdultunk a favágásra, utóbb el is maradt. (Mi is elmaradtunk.)
Kaják: A legkiválóbb az őzlábgombából készült pörkölt tojással dúsítva. A legemlékezetesebb a piszkeszósz, mely a kert évi egres termésének a felhasználásával készült, s melyet megannyi ember sem volt képes napok alatt sem elpusztítani.
A leginkább a hetvenes évek állapotára emlékeztető élelmiszerünk a tej volt. Ma tilos az EU-ban a tehenésztől tejet vásárolni. Akkor nem volt az. Zománcos vizesvödörrel mentünk a gyűjtőállomásra, a falusiakkal együtt. Ami a frissen fejt tejből helyben elfogyott, azt nem szállították tovább. Naponta egy-két-három vödörrel elfogyasztottunk.
Pater pedig a nap meghatározott idejében rendelkezésünkre állt. A gyerekek körbeülték a szőnyegen, s ő nagy beleérző képességgel és részletességgel mesélte el az ószövetségi József történetét. Utóbb készült is róla egy videó.
Persze kirándulni is jártunk, ha már a Börzsönyben időztünk. Fel az egykori aranybányákhoz, kisvasúttal, ameddig felvitt, a nagyobbak felmentek a Csóványosra, a kicsik pedig a templomfeletti Kopaszdombra.
Bevallom férfiasan, hogy a kezdeti lelkesedés után magam inkább a munkába járást választottam a nagybörzsönyi sokadalom helyett. Kicsit sok volt nekem a sok ember, akik között elvesztettem a saját családomat.
Zárásképpen: Három temploma volt a falunak. A rendbe hozott Bányász-templom (közvetlenül a plébánia mellett, ahová naponta feljártunk az esti misére fakultatíve); a község hatalmas temploma, mely ezer embert befogadott, amikor még virágzó bányásztelepülés volt Nagybörzsöny. Mivel fala hosszában végigrepedt, kilátásba helyezték lebontását. Nem tudom, végül mi lett a sorsa.  Az országút mentén, a dombtetőn áll máig a Szent István-templom.  Érdemes megnézni a tatárjárást megért műemléket.
A mellette lévő pályán még fociztam. Nem tudom, megvan-e még.  

1. variáció:
„Rükt in di fesztungen, mit fircig tauzen Man, Generál Laudon... Laudon rükt ejn...
No – mondja Illés vidáman –, még ezt se felejtöttük el.
Bálint neveti. A susztert neveti, mikor otthon hagyta a puskát. Hát még...
– Hát még – mondja szinte fulladozva nevettében –, mikor kend a kutyát nyúzta...
Illés képéről elülnek a nevetés ráncai. A szájszél körül is, meg a szemek körül is. Illés ridegen néz Bálintra. Azután áthajlik az asztalon, és úgy süvíti:
– Micsoda? Hogy én nyúztam a kutyát? Az nem igaz. Kend nyúzta a kutyát!
Bálint megütődve néz Illésre. Hm. Hát micsoda beszéd ez? Hát nem Illés nyúzta a kutyát, mikor a bűre a dobba köllött?
– Hát mán csak ne beszéljék kend. Kend nyúzta. Hát nincsen abban szégyön. Nem kendnek köllött a kutyabűr, hanem a dobnak.
– De mikor nem én nyúztam, hanem kend nyúzta!
Szentséges hős atyák és hihetetlenül agg csontok ebben a pillanatban már mint ellenségek állnak egymással szemben. Egyik sem nyúzta a kutyát.
– Hazudik kend – mondja Bálint. – A kend szava sem jár – replikáz Illés.
A háború egyértelműleg azon a kijelentésen nyugszik, hogy csak sintér nyúz kutyát, ők pedig nem sintérek. Illés is, Bálint is egyaránt nyúztak már nyulat, birkát, esett lovat, tehenet, de kutyát nem nyúztak. A sintér szokta nyúzni a kutyát, nem röndös gazdálkodó embör. Szömtelenség ilyet mondani.
Illés és Bálint már úgy vannak egymással szemben, hogy nemcsak az üres féllityiket, hanem a telit is emelgetik. Nem azért, hogy öntsenek belőle egymásnak, hanem hogy az egymás fejéhez vágják. Ilyen esetben, katonai szempontból, azon a defenzív részen van a stratégiai előny, aki a fal mellett ül, s így az offenzíva hátulról nem vághat a fejéhez semmit. Bálint, a fal mellett lévén, diktál:
– Mönjék kend el elűllem. Mögtagadom kendet. Nem üsmeröm el kendet vén szentségös harcos komának. Böcsületös embör nem hazudik. Nem én nyúztam a kutyát. Kend nyúzta a kutyát.”
(Tömörkény István: Disputa részlet)
2. variáció:
„Pogácsa volt a levélbe pakolva, mert nem szabad levelet küldeni a csomagban. Misi az ablakhoz sietett vele, s elolvasta, közben egy pogácsát majszolt. Mikor gyorsan végigolvasta:
– Hol a kenőcs? – mondta.
– Micsoda kenőcs?
– Azt írja édesanyám, hogy kenőcsöt csinált, azzal kenjem a kezemet, ha a szél kifújja, meg a cipőmet is itassam által vele, akkor nem járja át a víz... itt van megírva!
– Kenőcs! – mondta Böszörményi sápadva – hát az kenőcs vót?
– Micsoda?
– Hát amit kenyérre... kentetek.
– Ki kente? Te kented! – szólt elvörösödve Andrási.
– Nézd csak, ő ette meg, oszt még ránk kenné! – kiabált Tök Marci.
– Hát te nem ettél belőle? Nem te kented legjobban?
– Nem hát! Mer nem attál belőle, alávaló pimasz, szemtelen disznó, piszok gazember, nem aszontad, hogy ezt magadnak szántad?! – kiabált kivörösödve Tök Marci.
– Ne ordítson itt! – kiáltott rá a szobafőnök.
– Ha én ettem, ő is ette! Ha én ettem, ő is ette!
A többiek előbb elámultak, aztán rettentően kacagtak.
– Én azt hittem, hogy vaj.– De jó, hogy nem ettem belőle, mondtam, hogy avas! Én mondtam, hogy avas!... Büdös, azt mondtam! – kiabált Andrási.
– Büdös is vót, no!
– Mégis megettétek!
– Kicsit büdös, ale jó!
– Jó bendőbe jó!”
(Móricz Zs.: Légy jó mindhalálig! részlet a regényből)
3. variáció:
– Gyurcsány szivárogtatta ki az őszödi beszédet.
– Ne mondja keee!
– Szilvássy „szilvárogtatta” ki.
– Ugyan mennyen mááá, keee!
– Tévednek, uraim, Szekeres Imre szivárogtatta ki.
– Az egyáltalán nem biztos, csak annyi, hogy a pártközpontból szivárogtatták ki.
– Hogy lehetne, amikor Tóásó keze van a dologban.
– Mááá hogy lenne benne a  Tóásó keze, amikor annak a másiknak a műve, akit kinyírtak.
– Lári-fári: Ha mondom, hogy nem. Nem és nem. Három ember tette: az Imre, a Kati és az az izé nevű vóóót … na, az.
– Nem tuggyuk, de hogy a baloldal szivárogtatta ki, arra mérget vehettek!
– Még szerencse, hogy a kazetta azonos tartalmú másik példányát senki se szivárogtatta ki…
– Bla, bla, bla, bla, bla, bla.. sine fine ad libitum
(Politikai blabla GyF elhíresült beszédéről 2013-ban)