Mickey webnaplója

Olvasom, hogy hányféle házi praktika létezik a szúnyogok elűzésére. Próbálom felsorolni őket.
– citrom
– eukaliptusz
– szegfűszeg
– rozmaring
– körömvirág
– macskamenta
– dohányvirág
– barátcserje
– kakassarkantyúka
– szúnyogháló
– almaecet-csapda
– füstölő pálcikák
– gesztenye főzet
– diólevél-főzet
– fokhagyma
– tábortűz
– Pálinka
– paradicsom
Megtehetném, hogy a ábécésorrendbe tegyem a praktikákat csakhogy nem érnek annyit együtt sem.
Merthogy olvasom azt is a hozzászólásokban, hogy bármelyiket próbálták ki, kiröhögték a szúnyogok. egyedül a szúnyogháló érdemel elismerést. Azzal csak annyi a probléma, hogy ha ajtót nyitok, ha a vizes helyiségek szellőzőjét nem tömöm el, akkor bejön az ebadta, s ami még ennél is rosszabb, nem tud kimenni a szúnyogháló miatt. A még tudatosabbak megjegyzik, hogy az apró testű, ám annál erőszakosabb csípésű dögök átpréselik magukat a szúnyogháló likain. A többi felsorolt aromás növény kevesebbet ér mint a rózsavíz. Ez szintén a hozzászólásokból derül ki.
Marad a már Karinthy által is favorizált módszer. Nem tudom, melyik írásában olvastam, és az is lehet, hogy poloska vagy csótány ellen javallja, de szúnyog ellen is kitűnő: A lényeg. Az állatka száját ki kell tátani, beletölteni a DDT-t, vagy a mostanság divatos vegyszereket, és kész. Hogy előtte legjobb agyoncsapni. Na ja. Az se rossz.
Ma hála Istennek nincs DDT forgalomban, de évtizedig használtuk az elektromos párologtató vegyszert. S mindnyájan élünk.
Amiért a házi praktikákban felsoroltak mégiscsak jók valamire, azt a következőkben tudom összegezni: Tizennyolcféle szert ajánl a szerző. Próbálom az elsőt. Nem igazán válik be, de eltelik egy hét, mire minden kétséget kizáróan rájövök erre. Ha sorra veszem őket, s ha jól számolom, négy és fél hónap telik el a kísérletezéssel egyhetes váltások esetén. Mire a végére érek a kísérletezésnek, vége a szúnyogszezonnak. Más kérdés, hogy az egész szezonban nonstop vakarózhatok a csípések miatt.
    
A teljesség kedvéért felsorolom az ajánlott csípéskezelési módszereket is, hogy ezeket se alkalmazzátok: Ecetes vizes lemosás, petrezselymes vagy hagymabedörzsölés, körömvirág, kakukkfű, zsálya, paradicsom. Most kapaszkodj meg: banánhéj.
Egyiket sem ajánlom.
Semmi nem veszi fel a versenyt a Fenistil zselével.   

Celebek, hősök, mártírok, zsenik, kiugró tehetségek, sztárok és egyebek. Tele velük a nyilvánosság, bevallom, a hócipőm is olykor. Ma pl. egy kis távol-keleti zongoraművészt hallgatunk a youtube-on. Nincs még tíz, és ezerszer jobban kalimpál nálam. Az általa előadott darab mély hangon végződik, kis feje szinte eltűnik közben a billentyűk alatt, hogy elérje keze a kívánt basszushangot. Mondom az asszonynak, figyeld, keresi a földön elgurult búgócsigáját. Ez a gyermekcse tán boldogabb lehetne, ha hagynák a korához illő játékokkal babrálni. 
Vált a videó.
A következőn néhány gyermek erőművész mutatványokkal kápráztatja el a közönséget. Hogy hajlékonyságuknál és edzettségüknél fogva mikre képesek... Nem igazán köt le az ő attrakciójuk sem. Valószínűsítem, hogy kegyetlen eszközökkel folyik idomításuk, ami a produkcióhoz vezet, s aminek a hasznát az őt menedzselő felnőttek vágják zsebre. Hagynák őket kedvükre sarazni, bújócskázni, kiszámolóst játszani, stb.  
Valljuk meg, hogy mi, átlagemberek vagyunk többen. Ha azt veszem, nehezebb átlagembernek lenni, mint egyfajta irányban kitüremkedni a többiek közül, hogy ki tud messzebbre, ki tud magasabbra, ki tud hangosabban, ki lát messzebbre térben és időben, ki az első (és miben), esetleg utolsó a vigaszdíj reményében.  
De még megalapozott hitelességgel kiszámolni se lehet, hogy ki az, aki nem lóg ki a tömegből se jobbra se balra, se felfelé, se lefelé, [se smirgli, se tyű]. Aki éppen átlagember.
Róluk tán megfeledkeztek.
Idáig.
Javasolom, hogy ünnepeljük az év egy napján az átlagembereket, akikből sok van, s akik mind névtelenek tehetségüket, teljesítményüket, életvezetési stílusukat tekintve.
Meglepő módon a zene területéről ugrik be két olyan egyéniség, akik az átlagot célozták meg, az egyik Kodály, aki zenepedagógiájával a köznépet kívánta jó zenére szoktatni. Nincs szükség félmillió klimpírozó emberre –fogalmazta meg –, de szükség van zenét értő közönségre. Ő hívja meg Bartókot népdalok gyűjtésére, ő terjeszti el a relatív hangsort, a szolmizálást, a hangközök érzékelését szolgáló és a kottaolvasást megkönnyítő eszközként, és még sorolhatnám (gyermekkarok stb.).   
A másik az amerikai Aaron Copland, aki megírja a Fanfárok kis emberek tiszteletére c. rövid, de annál hatásosabb zeneművét. Nem ismerem a részleteket, de sokat játszották az amerikai polgárok tiszteletére, akik kemény jövedelemadót fizettek a II. világháború során.
Azért nyilván az egyéb foglalkozások körében is akad, aki figyelmét a középszerre fordítja. Pl. egy jó tanár, aki a lemaradókat nógatja, a strébereket visszafogja, mert az ő feladata az egész közösség felfelé való húzása a különféle értékek mentén azok befogadására.    
Ilyen a jó pap is, akinek minden híve kedves, és aki még nem az, azt is szívesen fogadja, hogy megnyerje Őt a Mester örökérvényű értékeinek.
Nem sorolom tovább.
Legyen pl. a mai nap az átlagemberek napja, a senkiké, a nímandoké, a presztízs nélkülieké, azoké, akik úgymond „képtelenek artikulálni” saját érdekeiket, legyen a névtelen hősöké, azoké, akik kitartóan keresik „azt”, akik elég bölcsek ahhoz, hogy megértsék, nem vagyunk egyformák, és akik a tőlük való különbözőséget nem kérik számon a többieken.
Nekik szóljon az előbb már emlegetett fanfárzene: Aaron Copland Fanfare for a Common Man.
https://www.youtube.com/watch?v=4NjssV8UuVA

Egyik vejem, François és én némiképpen rokonlelkek vagyunk. Némiképpen meg nem. 
Amiben nem, az a munkastílusunk.
Ő kitartóan, módszeresen, sokáig képes egyenletes tempóban és alapos munkát végezve dolgozni. Rám az volt jellemző, hogy hatalmas erőfeszítéssel ügyködtem mindenen, amit meg kellett oldani, de legkésőbb a munkálatok napjának estéig végeznem kellett, különben el voltam keseredve. Ezért utálom a lakásleválasztást, konyhafelújítást stb.
Amiben hasonlítunk, az a leleményesség. Őt is meglepte, hogy amikor eltörött a vécétartály műanyag karja, amely a harangot volt hivatva megemelni, akkor tíz perc múlva elkészült az általam kifúrt s a célnak tökéletesen megfelelő vállfa, mely azután évekig problémamentesen működött. A zuhanyrózsa helyén tartását is egyedi módon oldottam meg, máig „dolgozik”, ahogyan Amerikában mondják.
Ám akadt neki is olyan ötlete, melytől az én füleim álltak ketté. Matyika unoka kicsi emberke volt, aki tejbepapin élt (darakása). Ám már ebédeltünk volna, csakhogy a tejbegríz halálforró volt. François feltette a pianínó tetejére a ventilátor tövébe, és ráengedte a légáramlatot. Hármas fokozaton járatta a lankadatlanul fújó gépet, mely öt perc alatt kihűtötte a masszát.
Eddig nem használtam ötletét, de ma eszembe jutott. Pudingot készítettem két tasakkal, s egy liter vízzel. A massza éppen úgy nem akar kihűlni, mint egykor a gríz. Mialatt ezt a posztot írom, egy ventilátor forog a csoki pudingot célozva. Mire befejezem a posztot, jó étvágyat kívánhattok nekem.
Muszáj még elmondani azt, hogy úgynevezett befejező emberek vagyunk mindketten. Néhány példával bizonyítom. Egyik nyáron körbenézett François a kamrában, s számba vette, minek mi a felhasználhatósági dátuma. Én ezt nem tudtam. Csupán annyit láttam, hogy a Gulyáskrémet François előszeretettel használja ízesítésre. Egyszer csak elfogyott a tubusból a krém. Még aznap vettem másikat, ha már annyira szereti ezt a hungaricumot a vejem. Ő mosolyogva közölte, hogy egyáltalán nincs oda az ízéért, csak nem akarta, hogy kidobjuk, noha rég lejárt az érvényessége. Már leírtam, hogy náluk tartózkodásunk során egy a hatóságok által lefoglalt bort hozott haza, mert ki akarták dobni. Hát hogyne. Senki nem kezelte, s a bor évjárata 1961-es volt. Megkérdezte tőlem, hogy nincs-e ellenemre, hogy megigyuk az óbort. Nem tiltakoztam, s kinyitotta. Megittuk, és ma is élünk. Még csak kellemetlen mellékíze sem volt.      
Visszakanyarodva a mához, jelentem: hű maradtam önmagamhoz. Tejbegrízt terveztem ebédre, de megakadt a szemem három zacskó pudingon. Közel egy éve lejárt a felhasználhatósági dátumuk. Azonnal bekevertem kettőt belőlük. S mindjárt nekiesek az egyik felének, ha a poszt végére kihűlt. Kívánjatok jó étvágyat!
Köszönöm.

Találkozásom az árral…
Találkozásom egy érrel…
Találkozásom az írrel…
Találkozásom egy orral…
Találkozásom az őrrel…
Találkozásom egy úrral…
Találkozásom az űrrel…
Beleestem a sárba
Beleestem a serbe
Belestem a sírba
Belestem a sorba
Lógok a száron
Lógok a szeren
Lógok a szíren
Lógok a szórón
Lógok a szőrön
Lógok a szúrón
Lógok a szűrön
Lógok a szűrőn.
Ha jól számolom, ez 19 cím. Már csak meg kell(ene) írni a címekről szóló könyveket, novellákat... 

Egyszer már elmeséltem, amit most más szempontok miatt megismétlek. A nagybörzsönyi nyaralások (ma családos tábornak hívnák?) egyikén Bandi bácsi – diplomázott gombaszakértő – irányításával elindult a hajtóvadászat őzlábgombákra. A vele kiránduló gyerekek tetemes mennyiséget szedtek össze. A táborban azután az anyukák zsíron dinsztelt hagymával, rávert tojással príma gombapörköltet rittyentettek aznap ebédre.  
A sikerre való tekintettel a produkciót másnap megismételte a gyerekhad. A magukkal hozott szatyrokat hamar újra megtömték őzlábgombával. Amikor ezt Bandi bácsi meglátta, megálljt parancsolt. Ám nem is olyan egyszerű leállni a szedéssel, hiszen az út mentén újabb szép szál gombák nőttek, mégpedig nagy tömegben. A kihívásokat kedvelő gyerekek továbbra is buzgón szedegették az immár cipelhetetlenül sok gombát. Bandi bácsi végképp elvesztette a türelmét az engedetlenséget tapasztalva. Szigorú arcot öltött, és a gyerekekre szólt: Aki még egyszer talál egy őzlábgombát, azt s*be rúgom!   
Ez használt.
Nem tehetek róla, kicsit így vagyok a komisz, csúcsdöntögető árvízről készült fotókkal.  Ma már bizonyosnak látszik, hogy a gátakon posztolók, dolgozók, szervezők, logisztikusok, irányítók és közreműködők tevékenysége és az Isten kegyelme folytán sikerült a legrosszabbtól megmenteni az országot. Minden elismerésem az övéké. (Ha ez Amerikában történik, már hatalmas táblák hirdetnék: MEGCSINÁLTUK! Nem szeretem ezt a „megcsináltuk” lózungot, mert kb. olyan idétlenül hangzik magyarul, mintha azt mondanám: sikeresen nyélbe ütöttük a gátak megvédését. Itthon sikerült végezni valamivel, eredményesen dolgoztunk, s nem „megcsináltuk a projektet”.  Zárójel vége.)
Hála Istennek és az embereknek, a legrosszabb nem következett be.
Most nem is erről akarok szólni, hanem arról, hogy bár mérhetetlenül sok víz hömpölygött át az országon, tízmillió homokzsákot pakoltak erősítésül nyúlgátként a partokra (ahány lélek lakja az országot, annyi zsák szükségeltetett ahhoz, hogy viszonylagos biztonsággal megfogja a nagy vizet), mégis – hihetőleg több fotó készült, mint homokzsák. És ez az, ami már sok. Én is szaporítottam a fényképek számát, de nem artisztikus céllal, hanem hogy a környék eseményeit dokumentáljam. Nem hiszem, hogy akad valaki, aki képes volna összeszámlálni avagy végignézni az árvízről készült valamennyi képet.
Kati nemrég Nagybörzsönyben fotózott – emlékezve az egykori élményekre. Kitért a harminc éve elfogyasztott ízletes gombapörköltre is. (Bandi bácsi replikázására már csak én emlékszem.)
Ugyanez vár a nagy árvízről készült fotókra is. Most túltelítődtünk velük. De harminc év elteltével előszedve másképp fogunk a képekre nézni. Azzal a jóleső érzéssel, hogy igen széleskörű összefogással sikeresen megfogtuk a nagy vizet!
Coda. Ha még egyszer az árvízről akarnék írni, replikázzatok velem, mint egykor Bandi b. a gyermekekkel. 

Czigány György idén kiadott Révfalu álom c. könyvéből csemegéztem két történetet.
A Fodor Andrással készített interjújába szőve írja: „A képmutatás éveiben felkavaró élményt jelent (…) az 1954-ben bemutatott három Petőfi-kórus, Szervánszky Endre ciklusa. A Kutyák dalának elhangzása politikai botrány volt. Miért nem írta meg Szervánszky a Farkasok dalát is?! A zeneszerző indulatos válasza Fodor emlékezése szerint csak ennyi: Mert a farkasok vagy ülnek, vagy ültek, vagy ülni fognak…”
* * *
Másutt Ottlik szájába ad egy Picasso-anekdotát:
„Az amerikai milliomos nő egy kiállításra elhozta azt a festményt, amit Picassótól vásárolt. Picasso rápillant a képre s kidobja:
 – Ez hamis.
– Hogy volna hamis, képed el a milliomos nő –, hiszen a szemem láttára festette!
Mire a mester: – Sokszor festek hamis Picassót…”
 * * *
Huszonnégy éve lakunk Aquincumban. Még sose hallottam itt békakuruttyolást (Vagy inkább brekegést?) Csúcsra járatott Duna kellett hozzá, hogy ez az új hang megszólaljon.
* * *
Évek óta jelentkezik egy feketerigó tavasszal. Nótájáról azonosítom: A szovjet himnusz kezdetét fütyüli. Korábban kétszer is írtam erről. Ezt mondja: Szövetségbe forrt… és ismétli ötször, tízszer. Lehet, hogy onnan költözött ide anno dacumál? Netán apáról fiúra száll a kommunista nóta.
* * *
Egyszer láttam, hogy egy fakopáncs az alukéményt kopogtatja. Mondom magamban, ezek az ezredfordulós madarak megőrültek. Mit gondol, talál fakukacot a csőben?
Utóbb ismertem meg az igazságot:
A madár produkciója a párválasztással függ össze. Nem élelemszerzés a célja. Nászindulónak szánja.
* * *
Hatvanhét évig állta a sarat alig őszülő hajam. Tavaly kezdtem szembesülni a ténnyel, vékonyodnak a szálak és ritkulnak is. A minap Tücsi – miként közel 45 év óta mindig – „megborbélyolt”. Most először jegyezte meg, amit tudtam: Te kopaszodsz!
Kopaszodom. Joggal.
Későn érő fajta vagyok.
Öregszem.          
Már a saját Goldbergeres melóshumoromat sem meséltem el neki. (50-szer már biztos hallotta tőlem.) De ti hátha még nem.
1965-ben érettségi után egy évet festékkészítőként lehúztam az óbudai Goliban. Egyik kollégánk (a Pocsai) valaha borbély lehetett, mert műszak végén az öltözőben sokakat nyírt, borotvált egy üveg borért a támla nélküli fapadon. A bejövő fájrontos melósok sose mulasztották el nagy hangon megjegyezni: – Pocsai! sz*ok a munkádra!

Mivel ma is ugyanolyan dunsztos felhős az idő, mint tegnap délután, amikor is hatalmas villámlások és – hála Istennek – ahhoz képest kevéske eső esett a környező hegyekre és völgyekre, az Aranyhegyi patak vize nem magasult fel, különösen is nem a gát és az azon ülő nyúlgát fölé. Elvira meg is jegyezte, hogy a monszunhoz hasonlóan vastag felhők uralják az eget.
Így van.
Ha – mint néhány napja megemlítettem – megnyílván az egek csatornái ostromolni kezdik az ember tákolmányát, ezt a hallatlan összefogással és hallatlan erőfeszítéssel felépített, immár 10 millió (!) homokzsákot számláló gátrendszert, pillanatok alatt homokvárként dől össze s nyeli el mindazt a létrehozott védvonalat, mely annyi erőbedobással, küszködéssel, szervezéssel és kitartással készült el.  
Ám imáink meghallgatásra találtak.
Esett, de nem annyi,
esett, de nem olyan özönvízszerűen,
esett, de megmaradtak a felhúzott töltések, s így megmaradtak a védett épületek is.  
Persze nem minden és nem egyformán.
Ma reggel feltett Deske egy fotót weboldalára, mely a Lukács fürdőben készült, és azt ábrázolja, hogy már maga a fürdő is vízben fürdik.
Tudomásul kell venni törékenységünket, világunk törékenységét is és esetlegességét.
Meg kell tenni a magunkét, hiszen az értelmes munkavégzés életünk szerves része, mégis azzal a belenyugvással jó a jövő elé néznünk, hogy más erők is dolgoznak:
„Atyám mindmáig munkálkodik … azért én is munkálkodom” (Jn 5,17) – mondja kettejükről a Mester.
Persze tudnunk kell, hogy ez a munkálkodás irgalmas szeretettel átjárt munkálkodás. Ezért jelenti ki ugyancsak a Mester számos alkalommal: „Ne féljetek!”
Nem félünk, hanem bízunk benne, bízunk abban, hogy valamiképpen minden a javunkra szolgál.
Pl. ez a mostani összefogás is.
 

Ha jön az ár, védekezünk, ha nagyobb az árvíz, jobban védekezünk. De ha minden korábbinál magasabb árhullám jön, akkor „szigorítóba” teszik a védekezést, amit katasztrófa helyzetnek neveznek el. Ettől kezdve megváltozik a szervezés. A civilek spontán próbálkozásai megszűnnek. A segíteni kívánó vagy regisztrál, vagy nem dolgozhat. Ha regisztrál, akkor is megmondják neki, mit tegyen, mit tehet, mennyire kockáztathatja egészségét, életét. Viszont az egyenruhások (katonák, rendőrök, tűzoltók) parancsra ott tartózkodnak, ahol talán nem is akarnának, ha tehetnék. A fb-on naponta láthattuk a katonai irányítást részleteiben. Mindenütt egyenruhások, akik nem sóderolnak összevissza, hanem megfogalmazásuk eleje minden esetben: Jelentem… Már-már komikus, egyes szituációkban. (Tudom is én: Jelentem, hogy egy vaddisznóanya és nyolc vaddisznómalac haladt át a 78-as számú úton. Jelentem, hogy mindenki megkapta a megfelelő eszközöket a tisztálkodáshoz. stb. A civil nem jelent, csak elmondja ugyanezt „jelentés” nélkül.)
A sarkosságot példázza, hogy noha mára elindult térségünkben az apadás, egész éjjel, reggel és nappal is a Dunával párhuzamos utca minden sarkán egy vagy két rendőr, polgárőr, hivatalos személy állt. Senkit nem engedtek át a védvonalakon. Sőt az úttestre se. A Duna mentén mindenütt POLICE feliratú PVC szalag. Lényegében a karhatalom nevének kimondása, egyszerűbbnek tűnhet, mintha azt írják a szalagokra, TILOS A BELÉPÉS.
Hát nem mentem be, ha már ennyire tilos, és még vigyáznak is rá, nehogy a tilosság ellenére behatoljon valaki is a tiltott zónába.  
Órákig csámborogtam reggel, hátha akad valami érdemleges téma, mely fotózást kíván, de csak közhelyekre találtam.
Megemlítem, hogy a plébánia naponta 400 szendviccsel kedveskedik a gátakon dolgozóknak. Ma reggel is hozták a kenyereket, hogy megrakják sonkával, vajjal őket mise után. Tanúja voltam, hogy egyik sarokházból kijövő asszony kérdezte az éjjel ott posztoló férfitől: hozhat-e neki kávét. Igenlő választ kapott: Két cukorral kérem.
Még elmehettem volna a Szentendrei útra, hogy a dagadt patakot lefotózzam. Nem tettem, mert ellenkező irányban indultam, és mert semmi különös nincs abban, hogy a patak kilépett a medréből. Máskor is kilépett, csak most tíz centivel magasabb ez a kilépés.     
A legérdekesebb témát nem igazán tudtam becserkészni. A patak túloldalán, a vasúti töltés felújításával párhuzamosan feltárták a töltés oldalában lappangó római kori vastag falmaradványokat. Ezeket érdemes lett volna közelről fényképezni. Talán ha vége az árvíznek. Merthogy alkalmasint visszatemetik a falcsonkokat.
Még megjegyzem, hogy jó tudni, apad az árhullám, nagyobb veszély nem fenyeget – minket. De messze még az időpont, amikor az ország déli csücskén is túlhalad a nagy víz. S addig még sokaknak okozhat fejfájást, kellemetlen meglepetést, még sok anyagi és élőmunka-ráfordítást kíván a dunai árvíz. Az biztos, hogy nem felejtjük el egyhamar. 

Ő ad nekem témát, írja Karinthy. Mica meg nekem. Már másodszor. Nem emlékszem rá, hogy az elsőt megírtam-e. Talán. De ezt a mai másodikat megírom. 
Előzmény: egy tanmese, mely a pokolról és a mennyországról szól. A pokolban is és a mennyországban is asztal körül ülnek a túlvilági lelkek. Kezükben kétméteres villa: Ezzel kell enniük. A pokolbéliek képtelenek elérni saját szájukat a képtelenül hosszú villával, a mennyországban egymást kínálják az üdvözültek.
Utózmány: Ülünk hármasban az erkélyen Mica (29), Levi (1,5) és én (67). Kezemben kis műanyag tálka, Levit szeretnénk etetni egyfajta kukoricaalapú enyhén édes száraz „rágcsával”. A színes karika alakú ennivalót kínálom Levinek. teszem a kis szájába. Majd ő vesz a tálból, és kínálja apjának utána egy másikat nekem. És ez így megy, míg két tálka karika el nem fogy.
Itt van a mennyország közöttünk ebben a szituációban. Az Isten országa. A dolog különlegessége, hogy az osztogatást nem mi, hanem a kicsike kezdi.
Jut eszembe, hogy keresek egy olyan csoda gyermek-bőrgyógyászt, aki folyamatosan hámló kéz- és lábfejre gyógyító megoldást ismer. A tünetek: vízhólyag(ok) keletkezése, kipukkanása, a bőr leválása, s a folyamat kezdődik elölről.
Segítsetek!
Hálám jeléül megosztom veletek Claudio Monteverdi Vespro della Beata Vergine c. grandiózus kórusműve gyönyörű tételét: Sancta Maria, ora pro nobis!
https://www.youtube.com/watch?v=FpIGa9W72S0