Mickey webnaplója

Levente 11 kiló. Ha a nyakamba ül, együtt 11 a négyzeten kg-t nyomunk. Következésképpen összsúlyunkból én vagyok „a négyzeten”.

Ma két születésnapot ünnepeltünk, pedig egy harmadik van ma.  Tesóm kereken 69, sógorom kereken 60. Ám mindezeken mindketten túl vannak.
Akinek viszont ma van a szülinapja, túl messze van. Innen 200 km-re, az ünneplés helyétől 320 km-re.
Blanka unoka ma hat éves.
Isten éltesse hát azokat, akik túlhaladtak születésük kerek évfordulóján, és Isten éltesse azt, aki túl-túl, messze túl, még a Dunán is túl üli, illetve akinek ülik kerek 6. éves születésnapját. 
Mosonmagyaróvár ugyanis a Dunántúl része.
Nemde?
Dede.
Ma Salgótarjánban [Salgótarjánt, Salgótarjánott, Salgótarjánon] minden
szép volt,
jó volt,
sütött a nap,
esett az eső,
játszi felhők az égen,
derűs hangulat a földön.
Szép a Lantiék kertjében,
kellemes a Lantiék házában.
Kedves az ő vendégszeretetük.
Próbáltam meghálálni mindenki jóságát:
különféle figyelmességekkel és egy kisebb albumnyi kép fotózásával. 77 fényképet hagytam meg.
(emmausz.freeblog.hu Fotóim link 2013.2 album)

Más.
Tegnapelőtt T.-n kifogott a tökmag és a pattogatott kukorica. Érthető okokból lemondta hát a mai vendégségben való részvételét. Én viszont túléltem a popcornt (igaz, tökit nem ettem). Viszont tegnap délután valami olyat tettem (ettem), ami nem semmi.
Kezdjük az elején.
Hónapokkal ezelőtt két pudingot pusztítottam el. A négy éve lejárt porokból – tejjel – kiváló öntetet készítettem. Kutyabajom se lett tőle. Mica fiú meg is jegyezte utóbb: „apámnak beton gyomra van”.
Nem tudom.
Mindenesetre tegnap a sógorom hagyatékában talált csokimikulit megnyúztam (lejárati ideje a rajta talált felirat tanúsága szerint 1999!) és … m e g e t t e m.
Ha jól számolom, szűk tizenöt éve lejárt a csokimiki érvényessége, szavatossága, fogyaszthatósága. Kissé porlott, kissé veszített a hamvasságából a kakaóvaj(pótló izé), mindenesetre különösebb mellékízét nem tapasztaltam. S mint ez a poszt is bizonyítja: élek. Amit viszont nem tudok tanúkkal bizonyítani: eme történetem hitelességét.
Így – bár lehet, hogy tegnap Guinness-rekordot döntöttem – nem hepciáskodom teljesítményemmel, úgyis diszkvalifikálnák.
Mit gondoltok, megengednék, hogy megkóstoljam a jégkorszak idején megfagyott mamutot?   

A könyvmegállóban „egy 10 000 forintos kutyát becseréltem két 5000 forintos macskára”, azaz elhoztam két könyvet, egy az „olcsó könyvtár” sorozatban megjelent amerikai elbeszéléskötetet és Nagy Bandó András Úton-útfélen c. munkáját. Utóbbit olvasgatom, már-már befejezném, amikor a konyhából tompa puffanást hallok. Nem értem, mi szédülhetett le valahonnan. Nézek a csillárra, nem inog, tehát földrengés kizárva. Később kihajt a kíváncsiság: Egy négyzetes hasáb formájú almalés doboz kéredzkedett le a pultról. Néhány napja nyitottuk ki a 100%-os szerb jabuka névre hallgató üdítőt. Mára „hasas” lett, az alja felnyílt. A kövön hevert a tetrapack, mint egy cica, merthogy az alja megnyílt és cicafüleket formázott. 
A puding próbája, hogy megeszik. Kiöntöm értékes beltartalmát egy fehér csészébe. Nem sok az egész. Penész nincs, megkóstolom. Íze kicsit murcis: Innen a felfúvódás. Számításom szerint három óra múlva vezetek, addigra lebomlik bennem az almabornak induló lé alkoholtartalma.
Közben rámegyek a számítógépen Nagy Bandó honlapjára.
Reménytelen mindent elolvasni róla. Az olvasott könyvben soroltaknál több információra bukkanok. Orfűn él, dolgozik, könyveket, meséket, verseket ír és rajzol. Tevékenységi köre vállalkozóként ennél sokkal szélesebb körű. Akit érdekel, a jóságos google-n megtalálja mind weboldalát, mind facebookját és saját bevallása szerint a róla szóló több százezer hivatkozást. Nem kezdem el elolvasásukat.
Említett könyvében a humort járja körül, életmódját, az őt ért kellemes és kellemetlen benyomásokat, hatásokat, élményeket. Reméltem, hogy több oldalról megközelíti a humor mibenlétét, embernek-valóságát, de nem tette. Nem baj. Bennem is él az a fajta megközelítés, ami belőlem fakad. Én sem vagyok biztos benne, hogy egyszer majd leírom.
Aki érti, annak minek, aki nem érti, annak meg minek.
Tücsi ide kívánja hozni bátyja mikulásgyűjteményét. Az empiriokriticizmust Moldova alakította át, nem részletezem, mivé, de hasonló a helyzet: egymillió pici Mikli.
Miklós minden névnapjára hangsúlyozottan mikulásokat, télapókat kapott barátaitól, rokonaitól. Bögrén, sálon, havazó félgömbben, felhúzhatós és táncolós kivitelben. Nagyjából össze lehetne állítani a parádéból, hogy az áruházláncok évente miféle újdonságokkal rukkoltak elő. Ezeket egy üveges vitrinben őrizte. Úgy nézett ki ez az üveges szekrény, mint ha vörös Mao-szobrocskákkal volna tele. Ezt kívánja megörökölni feleségem. Ma megyek át érte a Duna túlsó oldalára.
Ezután egyik szobánkban lesznek láthatók a variációk a fenti témára.
Megígérem, nem fogom szaporítani az állományt. De beugrót szedek.
Aki kíváncsi a gyűjteményre, 100 Ft-os belépti díj ellenében megtekintheti.
Nyitva tartás: naponta 10.00-10.10-ig.
Hétfőn szünnap.
Fotózni csak előzetes engedéllyel.
 Vaku használata tilos! 

Tegnap egy szabadtéri sportszert használó nő, miközben az egyik testlötyögtető vasdarabra felszállt, jó hangosan szidta a meteorológusokat, hogy fél napra előre se tudják megmondani, hogy milyen idő lesz (az aquincumi játszótér mellett). Tényleg nem tudták. 28 fokot ígértek, s csak kb. 20 lehetett, mellé kilométer vastag felhőpárna. S mellette akkor és ott, csöpögött az eső, amiről nem volt szó. 
Nem tudnak ezek semmit! (Legalábbis a jövőre vonatkozóan nem.)
Időjóslásuk szeszélyes, mint az időjárás.
Nem is figyelek rájuk. Legfeljebb a színekre: hogy citromsárga, narancs vagy piros bizonytalanságok elé kell-e néznünk.
Mert mi történt ma is?
Lemegyek a kocsihoz, látom, éjszaka esett.
Kijövök a miséről. Esik tisztességesen –  amolyan csendes eső.
Hazaérek, nem esik.
Fiunk, unoka átjönnek: szemetel.
Lemegyünk biciklit szerelni, szemereg.
Feljövünk dolgunk végeztével, zuhog a nyári zápor.
Átautózunk hozzájuk. Pici szitálás akad, de más semmi.
Megebédelünk, haza indulok. Minden előzetes bejelentés nélkül megdördül az ég.
Hazaérek, alig pötyög valami nedvesség, s nem ismétlődik egyszer se a villámlás.
Leülök megírni a posztot, kiderül az ég, négyes, ötös szél fújdogál. (Emberek, rohanjatok szörfözni, ideális a szélerősség, még pöffökkel együtt is szépen lehet lavírozni a tavakon.)
Ámbátor. Bátorság kell a szabadtéri sportokhoz, mert ott helyben, ahol olvasod a posztot, lehet, hogy tíz perc alatt vörösre égsz, mint a rák, lehet, hogy fedetlen fejedre tyúktojás nagyságú jégdarabok zuhognak, lehet, hogy szivárványban gyönyörködhetsz, de megjelenhet egeden egy gerendának nevezett vastag szürkeség is, amely vészjóslóan heves zivatart jelez.
Legjobb, ha figyeled a Kossuth-adót, hogy éppen citromsárga, narancs vagy piros riasztás van-e érvényben, és otthon maradsz egy jó könyv társaságában.   
Ez nem a reklám helye!
Büntetőjogi felelősségem tudatában kijelentem, hogy nem fizet egy kanyit sem a Szent István Társulat se más kiadó azért, hogy a könyvolvasás mellett agitálok.
***
Lelkigyakorlat (Csak szójátékkedvelőknek!)
Az egész világegyetem – Atya-jelenlét
Eucharisztia – Krisztus-jelenlét
Pünkösd – Lélek-jelenlét

SZÜLETÉS   –    ÉLET   –   SZÉLÜTÉS

Régi barátom ötnapos délvidéki kirándulásra invitál, melyet június 20. körülre tervez. A beugró barátságos. 38 000/fő, ebben félpanzió. Az előrejelzés szerint az időjárás azokon a napokon eléggé topon lesz. Nálunk 26-28 fokot jósolnak, odalent még rá lehet számolni néhány Celsius fokot. Ami szintén barátságos: elég szig a határátlépéshez.(Az még tán nem járt le, mint az útlevelem.) Az a vicc, hogy számos társasággal volt már Gy. azon a fertályon, és sok-sok albumot mutat ízelítőül, kedvcsinálóul.
Az első kínálkozót megnéztem a maga több mint 700 fényképével.
Néhány benyomásomat megosztom sebtében.
Minden napra jut egy-két várrom. Kétlem, hogy lift vezet fel a hegyre, bár tán a busz még némelyikre felkapaszkodik. De a várba? Kalkulálnom kell jelenlegi kondíciómmal. Hm. Ma voltam Leventével két órát sétálni. Jó, fél órát a nyakamban sétált. Kissé kétlem, hogy várat tudnék rohamozni.  
A fotókon tornatermekben szundít békésen a társaság. Igaz, egészséges a korhadt csigolyáknak, gerincnek. De tán mégse.
Nagyon imponált néhány kép, mely régi fészerekben talált mezőgazdasági gépekről készült, az öntöttvason jól látható Budapest felirattal. A cirill betűs cégfeliratokon is magyar tulajdonosok neve szerepel. Gondolom, mélyen délre menve is sokan beszélnek még magyarul. Egyszer francia vejemet kellene leküldeni, hogy csodálkozzon rá az elcsatolások esztelenségére.
Régi szép épületek, üvegablakokkal, melyek némelyike szabadkőműves jelképeket ábrázol, mások szentek, erények megjelenítései.
Láttam a Tiszát, ahol a Dunába ömlik, láttam lovas kocsit, traktor utánfutót, amelyen a kiránduló gyerekek utaznak. Láttam kisborjút, malacot, stb. pecsenyének feldolgozva is.    
Láttam patakban kisebb folyóban úszkáló gyerekeket. A Dunát átszelő kompot, és kastélyokat kívülről, belülről.
Láttam Csáth Géza emléktáblát, melyen minden szerepelt csak az nem, hogy öngyilkos lett. Láttam Kosztolányira emlékező feliratot. És láttam a karlócai békekötés helyét, Nándorfehérvárt, Pancsovát, ahol anyai nagyanyám született.
A szagokról nem számolnak be a képek, de szinte mindhez hozzágondolom. A malachoz, a pecsenyéhez, a lovas kocsihoz, az ódon bútorokhoz, a múzeumokhoz, templombelsőkhöz, s a várromok „elontott csarnoki közt”, amint a „szél kele (most, mint sír szele kél)”…
Aztán vannak-e szúnyogok?
Aztán vannak-e bögölyök?
Merthogy a nagy templomrom a puszta közepében áll.    
Az eddigiekből azonnal kiderül, hogy számos az utazás mellett szóló és néhány ellene szóló érvem merül fel. Még meg kellene nézni a többi fotóalbumot is, és a mellékelt videót.
Apropó videó.
Húgom mesélte nevetve vagy tíz évvel ezelőtt, hogy látott a tévében egy filmet, s benne a szereplők nem voltak hajlandók elmozdulni a képernyő elől. Hogy ők bejárják a földet?
Minek?
Mint mondták: „Megnézzük videón!”, s „úgy tettek, amint beszéltek”: Mindent megnéztek videón.  

Amire ma hajnalban felébredtem, az éppenséggel nem hogy nem volt rémes, hanem a valóságos életem egy elképzelhető szituációját tükrözte. Magam is meglepődtem rajta. A szereplő figurák a regnumból és a gimnáziumból „érkeztek”.
Valamiféle házibuli lájtos csevegése folyt. A fickók kezében pohár benne valamilyen ital.
Beszélgettek, beszélgettünk.  KK mosolyogva telepedik mellém és ravaszul vezeti fel a témáját. Én valamikor a neten továbbítottam autóeladásról szóló emailt. Ő most használt autók eladását közvetíti internetes formában. Most térnek rá arra, hogy feltüntessék a kocsik árát vonalkódos formában. Nem érdekel-e ez a munka, mert ő ki akar belőle szállni. Mondom, jól teszi, hogy kiszáll, én viszont nem kívánok beszállni. – Nézd – mondom neki –, én már nem kívánkozom dolgozni, ha mégis, tán harangozást vállalnék, ha megmutatná valaki a gombot, amit meg kell nyomni. És mosolyogva otthagytam.
Ahogy sétálok a beszélgetők között, DI éppen valami szaudi bankrablás részleteit ecseteli, pontosabban ecsetelné, de ekkor megállítja CS, aki mindent sokkal pontosabban ismer, és azonnal átveszi a szót. Részletesen elmondja, hogy mi is történt. DI mosolyog:  – Ezt mondtam volna el, ha nem szólsz közbe. De a kulcskérdés, hogy bele kellene látnom a rabló tudatalattijába, hogy megtaláljam a motivációját.
Na, ezt a magaslabdát nem hagyom ki: – Egyszerű – mondom nekik –, „lenyúlom” a másik tudatalattiját, és akkor nekem két tudatalattim lesz. Az én tudatalattim megbeszéli az ő tudatalattijával, mit miért tett, és máris adva a megoldás.
És mosolyogva továbblépek.
Az a meglepő ebben az egészben, hogy a szereplők mind „hozták a formájukat”.
Én is.
Álmomban is magam voltam.
Éberen is szoktam szórni a poénokat. 
Majd elfelejtettem, az álomképek alatt (esetleg egész éjszaka) egy Beatles-dalt érzékelt belső hallásom:
I'm down.  
Ez reggelre ébredve megváltozott. Az olasz Oh, Serenella c. sláger ismétlődött bennem non stop.

„Amikor Magyarországon a második világháború vége felé minden összeomlóban volt, légiriadók, a bombázások idején, amikor a pincékből és a romok alól éhező szülők és rémülettől vacogó gyermekek a napvilágra mertek bújni, hogy lássák, mi pusztult el, vagy hogy mindhiába keressék azokat, akiket szétroncsolt az összeomlott házak fala, a budapesti Jézus Szíve-templom mellett (Lőrinc-pap tér 1) egy kép várta őket. A Madonna della Strada (úti Boldogasszony) magyaros változata. P. Reisz az akkori házfőnök úgy érezte, hogy a hontalan vándorló, romokból kivergődő, testileg és lelkileg agyongyötört embereknek szüksége lesz a vigasztaló Boldogasszonyra. Feszty  Masa  festőművésznő nem végzett másolómunkát a híres olasz kegyképről, hanem vászonra vetette a magyar lélek fájdalmát, a könnyező szemeken is átmosolygó remény érzését, és a Mária karján ülő Gyermek-Jézus alakjában megfestette a jövő győzelmes ígéretét.
A képben legszebb a két tekintet. Mária magyaros arcvonásai csodálatos szépséget tükröznek. Nyílt és őszinte barna szemeiben a csodálatos, Istenbe vetett hit, mélységes áhítat, nyugodt életbiztonság és az emberi gonoszságon érzett könnyes fájdalom tükröződik. Karján Gyermeke azt a biztos és gyengéd nyugalmat mutatja, amely annyira sajátja Jézusnak, a Megváltó Istennek. Gyermek, és ha ránéz az ember, tudja, hogy ez a Gyermek az egyetlen biztos sziklája az életnek, akibe kapaszkodni lehet. Úgy éreztem, ez a mi Madonnánk. Úton voltunk, Ő volt a kísérőnk.” (†P. Ádám János SJ visszaemlékezése. In Magyar jezsuiták vallomásai II.)
A kép ma is ugyanott van kifüggesztve, a templom bejáratától balra. Máig sokan kérik Mária közbenjárását (élet)útjuk szakaszaira.
Amikor felmerült bennem, hogy első emeleti erkélyünket milyen képpel díszítsük, több változaton gondolkoztam, és Feszty Masa képe győzött. A jezsuitáknak köszönhetően megkaptam jó felbontásban az ábrázolatot. Már ki is függesztettük a panelfalra.

Hajnalban álmomban (megint?) ellopták az autómat. 
Az történt, hogy fél ötkor felébredtem. Bekaptam a reggeli (hajnali?) gyógyszereket egy bögre tejeskávéval, és visszafeküdtem. Előbb-utóbb elnyomott az álom. Valamelyik templomban énekeltünk. Kijőve onnan nem találtam a kocsimat. Ez nem feltűnő. Hányszor kellett már a valóságban elgondolkoznom rajta, hogy hol is álltam le, hol találtam parkolóhelyet. Jártam egy háztömbnyit, de semmi sehol. Az már fel sem tűnt, hogy Óbudán kerestem a templom körül, s mi a Várban énekeltünk. De hát az álom természete már csak ilyen. Tehát a Várban. Érdekes módon fenn szólt az orgona és mi, a kórus, lent a hajóban állt T. A karnagy, ahonnan felhallatszott az ő énekhangja, s aki erőteljes taglejtésekkel hozta tudomásunkra, hogy gyorsabb tempót kíván.  A szereplés végeztével kijöttünk. A kocsi újra sehol. Ott sincs.
Ekkor még éltem egy lehetőséggel: Megpróbáltam képzeletben megragadni a kormányt, hogy érezzem a mozdulatot, ahogy kiszálltam, hátha erről eszembe jut, hol is parkoltam le vele. Tehát megragadtam a kormányt, mely valahogy ki akart siklani a kezeim közül. A markolászásra felébredtem.  A kormány végképp kisiklott kezemből, de kinézve az ablakon azonnal megkerült a Colt. Ott állt a házunk előtt, ahol előző nap hagytam.
Tanulság, ha idősödsz, és nem tudsz aludni, ne kísérletezz vele, mert a visszaalvás őrültségeket álmodtathat veled. Ráadásul egy kávé után.
Mondják, hogy a gyerekek úgy 7-8 éves korukig nyugodtan ihatnak szemes kávéval készített tejeskávét, mert elálmosítja őket. Épp fordítva hat rájuk, mint a felnőttekre csecsemőmirigyük működése miatt. Így volna ez a második gyerekkorban is?
Persze nem mindig járok ilyen pocsékul álmomban. Néha csak hangosan beszélek. valakinek magyarázok valamit. Erre ébredek, és restelkedem, hátha a Tücsi hallja, miféle szamárságokat beszélek. Felébredve még a szó végét is elharapom. Nehogy felébredjen mellettem szunyókáló feleségem.
Lám, olykor az édes álom nem is olyan édes, a szürke valóság is barátságosabb nála.         

Ági (bloggerina) jóvoltából nézegetem a balatonfüredi Jókai-villáról készült fotókat. Sok képet készített az enteriőrről.  Belül tágasság, hatalmas támlásszék, szekrénykén a porcelán mosdótál, az ablak előtt két szemben álló hegedűsnek kottaállvány. Polírozott nagy íróasztal, festékes készlet, lombikos kávéfőző stb, stb. Elképzelem azt az ideális nyugalmat, mely körbelengte az alkotó irodalmár házát. Csoda, hogy száz kötetet hozott össze hosszú élete során? Egyáltalán nem.  Műveltségén, fantáziáján túl a nyugodt körülmények is hozzájárultak ahhoz, hogy sikerüljön ez a teljesítmény, s kikerüljön egy ekkora életmű a keze alól. Nem mondom, gondot jelenthetett, hogy lúdtollal folyt a körmölés, és a kézirat valóban kézirat volt. Olvasható, kalligrafikus betűket kellett sorjázni, hogy a nyomdászmester ne essen kétségbe, és képes legyen a kézi szedést megvalósítani. 
Ma ez nem kérdés. A gép töröl, a gép szöveget szerkeszt, a gép helyesírást javít, a gép formáz, de…

Jókai figyelmét nem kötötte le a számítógép információdömpingje. Egy dolga volt. Írni. A többit elintézte a felesége, a személyzet, mely – úgy vélem –, rendelkezésére állt.
Nem kellett megnéznie, hogy érkezett-e újabb email-je,
kell-e válaszolnia rájuk,
mit üzennek a facebookon.
Lájkolták-e újságcikkét, s neki lájkolnia kell-e ismerősei bejegyzését.
Nem kellett kommentet írnia, sem hozzászólásokra reagálnia.
Nem kellett elolvasnia az MNO-t a NOL, s az indexet, hogy a sorok közül kihámozzon valamiféle használható infót.
Nem kellett neki megnéznie az időrabló kezdőlapot a fb-on, s törölnie az információk elé egyre szemtelenebbül tolakodó reklámszövegeket. (Ez lesz a PC-k halála? Nevezetesen az, hogy a felhasználók belefáradnak a mindent elborító reklámok elleni küzdelembe? Innen üzenem a reklámszakembereknek: Ahhoz az emberfajtához tartozom, akik nem szeretik, ha megvezetik őket. Következésképpen a legritkábban fordul elő, hogy engedek a reklámok csábításának. Inkább „berágok”, és az „azért se” álláspontra helyezkedem.)
Mobilon (és stabilon) se zavarták munkájában.
Jókai csak ült és írt.
Én meg csak ülök és (s)írok, mert nem lett egyszerűbb az életünk az információs dzsungelben. (Kellene valamiféle elektronikus machete, hogy rendet vágjunk az elektroszmogban, bozótban.)
Amiben közösek vagyunk: Vélhetőleg számos vendég érkezett hozzájuk látogatóba, akik szállították a témákat és kedélyes társalgásra adtak okot. Ez nálunk is így van. Tegnap este regnumi csoportunkat láttuk vendégül, ma délelőtt a templomi közösségnek szerveztünk agapét, délután előbb Micáék, majd Kata lányunk és Robi érkeztek beszélgetni. Kértem tőlük témát, de nem adtak. Így választottam az általam is kedvelt jó tollú és slamposan szerkesztő magyar íróóriást posztom témájául.
Tartozom a slamposságot elmagyarázni.
Egykori magyartanárom a Mégis mozog a föld c. regény elolvasására kötelezett bennünket. Kellett találunk az olvasás során négy-ötféle lehetetlenséget.  Időponti összecsúszásokat, a hősök párhuzamos előfordulását azonos időben több helyen, stb., amelyek arra mutattak, hogy a hetilapnak írt folytatásokat szerkezeti vázlat nélkül fogalmazta Jókai, és előfordult, hogy tévesen emlékezett a korábbi részletekre.