Mickey webnaplója

Mi, akik egyre többet látunk a végtelen űrből, rájövünk, hogy a valóság részeinek csak igen kicsi szeleteit látjuk. De ha megnézhetnénk az egész univerzumot, akkor sem tudnánk befogadni. A végtelent csak a Végtelen képes átlátni.
Miért írom ezeket.
Egyszer már elcsodálkoztam azon, hogy a Mars-szonda helyi szélről készült felvételeket közvetít a NASA-nak. Minek fúj ott a szél, ha nincs kinek? A Mars éppen olyan apróság a világegyetemben, mint pl. a Föld. Minek a feketelyuk, ha nem tudunk kezdeni vele semmit, még csak nem is láthatjuk. Pásztázhatnék napestig, és az újabb megfigyelésekre is vonatkoztathatnám a kérdést: Ha nincs értelem, amely felfogja a világegyetem milliárd és milliárd különféleképpen működő égitestének a viselkedését, akkor az egész egy abszurdum, egy nonszensz: tébolyító valóság. De hát hiszem, hogy nem így van, hanem úgy, hogy örök jelenében gyönyörködik benne, aki fejlődő-hanyatló tökéletességében létrehívta és fenntartja az egész rendszert.
Minderre egy mostanság mindennapos élményem vezetett rá. A webkamerás helyszíni tudósítás az általam is favorizált nagymalombeli gólyapár fészkének a történéseiről szenzációs a maga nemében. A kamerát a közeli református templom harangtornyában üzemeltetik. A kamera révén látjuk, hogy mennyit „unatkoznak” a gólyák, s milyen szorgalommal költögeti egymásután az anyamadár a kicsiket. Kettő-három már kikelt a négy tojásból. Az anyamadár időnként zöld gyíkot fog a fészek anyagában, s nyel el azonnal. Bár a kamera a fészekre fókuszál, mely egy kisebb állatfarm: verebek szállták meg alsóbb traktusait, mégis egyéb történések is látszanak. Ide-oda közlekedő járművek, sokszor fel-feltűnik egy pillanatra egy-egy kerékpáros, vagy gyalogos a „földszinten”. Ők mit sem érzékelnek abból, amit mi látunk. A háttérben lovas tanya, lovak magukban, lovas kocsiba fogva. Ma meg egy lószállító utánfutó jelent meg. Egyebekben pedig alighanem avart égetnek a bal oldalon álló ház takarásában. A képet a toronyóra hangja tarkítja, amennyiben elüti a negyedet, felet és az órát. Ezt halljuk legerősebben, hiszen ott helyezték el a készüléket.
Próbálom összefoglalni a lényeget: Sose láttam felülről és tetszőleges állandósággal élő gólyafészket. A földről senki se lát bele a fészekbe azok közül, akik alant közlekednek, tesznek-vesznek, élik hétköznapjaikat. De mi látjuk. Ezt az egy gólyafészket. A többit nem. És egyéb fészkeket sem.  
Ez analóg azzal, hogy látjuk a Mason port kavaró szelet. De csak a Marson történteket.
Az Örökkévaló pedig minden fészekben, minden égitestben gyönyörködik örök jelenében. És csakugyan gyönyörködhet az általa létre hívott anyagi valóságban.
Értésünkre adta, hogy bennünk is szeretne gyönyörködni.
Remélem, van rá oka.        

Balassi Bálint: BORIVÓKNAK VALÓ
IN LAUDEM VERNI TEMPORIS
az "Fejemet nincsen már" nótájára

Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje,
Mindent egészséggel látogató ege,
Hosszú úton járókot könnyebbítő szele!

Te nyitod rózsákot meg illatozásra,
Néma fülemile torkát kiáltásra,
Fákot is te öltöztetsz sokszínű ruhákba.

Néked virágoznak bokrok, szép violák,
Folyó vizek, kutak csak néked tisztulnak,
Az jó hamar lovak is csak benned vigadnak.

Mert fáradság után füremedt tagokat
Szép harmatos fűvel hizlalod azokat,
Új erővel építvén űzéshez inokat.

Sőt még az végbéli jó vitéz katonák,
Az szép szagú mezőt kik széllyel béjárják,
Most azok is vigadnak, s az időt múlatják.

Ki szép füvön lévén bánik jó lovával,
Ki vígan lakozik vitéz barátjával,
Ki penig véres fegyvert tisztíttat csiszárral.

Újul még az föld is mindenütt tetőled,
Tisztul homályából az ég is tevéled,
Minden teremtett állat megindul tebenned.

Ily jó időt érvén Isten kegyelméből,
Dicsérjük szent nevét fejenkint jó szívből,
Igyunk, lakjunk egymással vígan, szeretetből!

Ilyen egymással vígan, szeretetből lakó, Istent dicsérő hangulatomban faragtam a következő könnyed sorokat:
Nincsen bennem félsz,
mióta bennem élsz,
Te, a Lélek az
élet a-
dó.
Ezzel a századokat átívelő két rigmussal köszöntöm az egyházi év legkirobbanóbb ünnepét.  
Nem ismeri valaki véletlenül az "Fejemet nincsen már" nótáját?

Ma elvittem Elvitől Levit jó egy órára sétálni. Hogy haladjunk is, a nyakamban sétált. Van egy elfogadható, bekerített játszótér, kifejezetten egész kis gyerekeknek szánt játékokkal. Levente szépen felmászott az elefántos csúszdára „egyedül”, és enyhe ösztökélésre alá is ereszkedett. Ismerkedett a homokkal, és távolról mindenkivel, aki meglátogatta a játszóteret. Meglepő módon nem ragaszkodott a hintázáshoz, noha amikor meglátta a játszót, örömmel mondogatta, mutatta: „Hnnta, hnnta.”
tehát inkább a homokozóban üldögélt és tanulmányozta ennek folyós-szemcsés állagát. Ám ennél is nagyobb sikere volt a kukásautónak, amelynek hangos munkáját mindaddig szemmel kísérte, ameddig látómezejéből ki nem került. Akkor viszont a motoros szegélynyírók kezdtek hangicsálásba. No, azokat is nagy érdeklődéssel figyelte. A repülőgépeket is megtisztelte azzal, hogy a hang irányában keresgélte őket. Mivel felhők jártak az égen, a repülőgépek csak olykor-olykor kandikáltak elő a homályból. Levi nagyon megörült nekik. (Még nem tudja, hogy öröme hosszú távon biztosított, mert egy légi folyosó mentén lakunk. Ide-oda röpködnek a startoló és landoló gépek.)
Azért is részleteztem a történteket, mert mivel egyedül az enyém volt a fiúka, nem vittem magammal fényképezőgépet. Kénytelenek vagytok hát beszámolómra hagyatkozni.
Mivel mostanában remeteéletet élek, egy hosszú könyve ástam bele magamat az élvezkedés és a javítgatás szándékával. Ceruzával a kezemben olvasom a baromi súlyú könyvet, mely ráadásul nehezen is nyílik. Lemértem a nagy alakú kötetet: 71 dkg.  Öt percig nem gond tartani, de órákig azért valami.
Mivel az idő kellemes, az erkélyen olvasgattam. Délután kettő óra tízkor egy a szokásosnál nagyobb repülő szállt el jó fotótémaként a ház felett. Ha menetrendszerű járat, lefotózom uncsikának, hadd örüljön a gépmadárnak.
Ma magam gyártottam ebédemet. Lényegében tojásrántotta volt, utána túrókrém.
Felfedeztem a frigóban viszont egy üveg elfelejtett peperonit olivában. Most olvasom, hogy amit olivának hirdet a feltűnő megnevezés az így áll össze (apró betűvel szedve): napraforgó olaj 37%, oliva 3%.
„Üdvözlöm” a reklámmenedzsereket, de ne vegyék komolyan.  

Tegnap erémi szállásomról írtam. Az erémi szó öt évtizedes messzeségből köszönt vissza: „Óh, van-é még egy erémi szállás, régi barlang, szent fedél, melyben egy bőlcs csendes nyugtot, hálást e setét hegyekben lél?” (Csokonai: A tihanyi ekhóhoz) Tudniillik barlanglakó remeteszállás ez az erémi, és mivel egyedül lakom a nap jelentős részében, egyre hatalmasabbá váló lakásunkban (méretre biztos több, mint Ferenc pápa lakosztálya), joggal mondhatom eréminek. 
Ma megint megnéztem a gólyafészket. Ha az enyém erémi, az övé még inkább, sőt ha volnának személyiségi jogai, feljelenthetné a webkamera felszerelőit, kezelőit, mivel éjjel-nappal megfigyelés alatt állnak párjával együtt, és mint kitűnt nem három, hanem négy tojáson kotlik. Egyszer megírtam, hogy hótt unalmas a tőkés récék élete. Fel s alá úszkálnak a Dunán, a patakban, akárhol, és alig szólnak (hápognak) egymáshoz. Olykor csipegetnek valamit. Igaza van tehát az ál-latin diákrigmusnak: Tónaludátusz, visszauszmegátusz.
Csakugyan ezt teszi.
A gólya se különb. Ül a tojásokon, néha feláll, a változatosság kedvéért egy lábon is akár, szöszmötöl a fészek csetreszei között, innen oda, onnan ide rak egy-egy csőrhegynyi matériát, vakaródzik, tollászkodik, majd visszaül a tojásokra. Nem láttam a fészekben hőmérőt, mégis tudni lehet, hogy ösztönei nem csalják meg. Ha feláll, olykor törekkel takarja a tojásokat. Nem tudom megítélni, hogy hűti vagy szigeteli-e őket. A nap elég erősen süt. Ha nem takarná a tojglikat, lehet, hogy keménytojássá válnának hamarosan. Mindegy, ez a z ő dolga. Legfontosabb megállapításom: Jó, hogy nem lettem ornitológus. Halálra untam volna magamat.
Ma folytatom a hosszú könyv olvasását. A hosszú könyv pedig kedves barátomnak a saját életére való reflexiója. Hosszú a karriertörténete igencsak elágazó: olyan, mint egy hatalmas fa, mely nem is egy élőlény, hanem több száz faj szimbiózisa. Ide nyúl, oda nyúl, innen is, onnan is leemel egy életszeletkét. Az a vicc, hogy számos esetben elmesélt epizódokat az életéből, meglehetősen összevissza tallózva előre-hátra az időben. Olykor megjegyezte, hogy már annyi embernek elmondta érdekesebb történeteit, mégse hiszi, hogy valaki valaha is kötetbe rendezi a vele történt eseményeket, élményeket, fontos meglátásokat, az érdekes emberekkel való találkozásokat. Lám, most előállt az az ember (ő maga), és időt szakítva rá, megírta visszaemlékezéseit. Olyan gazdag történésekben, mint egy füveskönyv, mint egy napló, mint évkönyvek sorozata, mint egy soliloquia.
Ezt olvasgatom, egyre nagyobb nehézségekkel küzdve, mert a könyvek sajátja, ha elég vastagok, erővel lehet csak a lapokat szétnyitva tartani. Megtehetem, hogy a könyv gerincét túlfeszítem, de azzal a veszéllyel jár, hogy kettétörhet a kötet.
Volt rá már precedens. 
Ami még érdekes lehet, hogy Tücsi hozott néhány dedikált és néhány dedikálatlan, más felosztás szerint néhány érdekes és néhány érdektelen könyvet a könyvhét anyagaiból. Egyelőre sorban állnak Papp Lajos könyve, egy általam nem ismert Ferenc pápáról szóló kötet (Jel kiadó), és egy általam jól ismert Csókay András könyv, Szabó Feri több könyve. Lehet, hogy van egyéb is, de ezekre emlékszem. Egy ideig nem fogok unatkozni.                

Érdekesen indult a nap. Egy nappal később mentem vérvételre, mint kellett volna, mert tegnap nem értem rá. A legfiatalabb egyetemistát vittem vizsgázni Piliscsabára. Nem foglalkozott senki a késedelemmel, nem is tűnt fel senkinek. Nekem viszont feltűnt, hogy a szorgalmas takarítófiú egy dög nagy akkuval működő nedvesen takarító gépet irányít, s vonszol, taszigál folyosóról folyosóra, koppanástú koppanásig. (Aki volt katona, az érti.) Itthon sebtében hosszú cikket írtam a Római levél nyári számába. Majd ismert zajra lettem figyelmes: a rét füvét nyírta egy fiatalember a motoros fűkaszán ülve, körbe-körbe tekeregve. Ej, ezt már lekapom. Készítettem róla egy fotót. S kiraktam a facebookra. Elég gyorsan jöttek rá a lájkok. De miért? Mert jó címet adtam neki. „Aki férfi, az géppel dolgozik. Én pl. számítógéppel és fényképezőgéppel.” 
Valamikor jót nevettem a pszichológusokon, akik állították, hogy egy férfinek minden eladható, ha van benne motor. Az okát eredendő lustaságunkban látom. „Nyugodtan élhet, dolgoznak a gépek” – állította a reklám 30-40 éve. S csakugyan. Partvissal csendben viaskodni ki szeret, de a porszívó. Zajára felfigyel a ház. Füvet kaszálni ki szeret. A szegélynyírókat fűnyírókat boldogan használják az erősebb nem képviselői. Kétféle kézi avarborzoló gép van forgalomban. Az egyik félrefújja, a másik felszippantja az avart. Mindkettő motoros készülék. Mindkettőt elég lehet megtartani, csak úgy mint a robbanómotoros szegélynyírókat. A gépzajtól a pasik majd megsüketülnek, és mégis. Inkább ezt hordják vállukon átvetve, minthogy az avart könnyű gereblyével csendben összehúznák.
Nem sorolom tovább.
Inkább ugrok a másik mai témára. Találtam egy utalást arra, hogy egy gólyapár költésére ráállítottak egy webkamerát. Időnként megnézem, mi van a párral, mi a három tojással, s mi a falu kicsi szeletével, mely néhány lovat mutat a háttérben, s elsuhanó autókat a kép alján. Most látom csak, hogy milyen az, amikor a nagy testvér figyel téged (meg engem). Ez a gesztus persze igen békés, és kedves. Többször rákattintottam a nap során. http://golya.mme.hu/golyakamera/halaszstream/ Most 19.40 van, és a gólyamama egyedül kotlik. Párja valahol békára vadászhat.
Délután Elvi áthozta Levit, fociztunk egy kicsit. Én fotóztam is, hogy képben legyek.
Szerzetes életet élek a SZIT könyvhéten. Tücsi a holdon szolgál és késik a rakétája.   
Tegnap egy hosszú könyv olvasásába és szükség szerinti javításába kezdtem, mert ameddig olvasok, nem kell magamban beszélni. És mint írtam, időnként megnézem a gólyát. 

Ha felrakok egy posztot – amely többnyire egy témát dolgoz fel a szükséges terjedelemben – vagy kommentek nélkül marad, vagy kap néhány észrevételt. De ha Levi unokáról készült digitális fotót teszek a facebookra, kb. tízszer annyi lájkolás, megosztás, hozzászólás érkezik.
Lám-lám, itt az élő bizonyíték rá, hogy miért stagnál a könyvpiac, miért csökken a közzétett könyvek példányszáma, miért fogy kevesebb napilap, és közöttük is miért fogy az, amelyikben kevés a kép és sok a „zöngicse” (vö. J. Steinbeck: Kék Öböl ).
Azért, kedves felebarátaim, mert a vizuális kultúra felváltotta a Gutenberg-galaxist.     
Nem jelenti ez azt, hogy ezután mindenki a tévé előtt tölti a fél életét, a másik felét pedig a számítógép előtt, de a képi kultúra hatalmas arányú előretörését igen. Más kérdés, hogy a milliárd információ/nap elég rendesen igénybe veszi a szemet, az agyat (avagy naponta hány pixelt érzékel szemünk és reagál rá, ha már egyszer ingerküszöbünket átlépte). Olyan mértékű a látni akarás mohósága, amely csömörhöz vezet (mint a svéd gyermekvers bélyeggyűjtő kisfiúja, aki megutálta a bélyegeket, amikor apja egy kilónyit ráömlesztett).
Nézzünk csak magunkba, kedves híveim, és valljuk be, hogy a fotógalériák tömegét megnézve elérkezik az a pillanat, amikor egyetlen további szép fotóra sem vagyunk kíváncsiak.
Valljuk be youtube-kedvelők, hogy egy határon túl se a retro, se techno zene nem ízlik, mert megcsömörlöttünk a bármilyen tiszta technikával felcsendülő dallamoktól-ritmusoktól.
De ne szégyelljük azt se, hogy egy könyvet kézbe véve beleszagolunk, hogy élvezzük a papír, a nyomdafesték illatát.
Ezek együtt igazak.
Mégis az a trend, hogy érzékeinket az eldugulásig, a kifáradásig, a megcsömörlésig terheljük ingerekkel. Nem hiszed? Láttál már a buszon olyan párt, akik megosztoztak a fülhallgatókon, akiknek a szája rágóval volt tele, miközben a Blikket olvasták a lapot megfelezve egymás között. A fiú a lány lábát simogatta. Ez már négy érzékszerv párhuzamos használata, és akkor nem beszéltem az egyensúlyérzékelésről ötödikként.   
A könyvek pedig továbbra is türelmesen várják a polcon, az asztalon feledve vagy éppen a könyvesbolt kirakatában, hogy kézbe vegyük őket. Hogy újult erővel megindítsuk fantáziánkat, és megjelenjen lelki szemünk előtt a főszereplő fizimiskája és termete tíz regényoldal elolvasása után, aki ha mégis valamelyik ismerősünkre hajazna, az csak a véletlen műve lehet. Legalábbis a szent szerzők szerint.     
    

A Bosnyák téri piac gyermekkoromban nem úgy nézett ki, mint az utóbb, a Lőcsei utca sarkán felépített csarnok. Nem. Nyáron poros, télen havas, esőben sáros földön folyt az értékesítés. Többnyire hevenyészett tetővel ellátott standokon mérték a mérnivalókat, kínálták portékájukat a kofák (honnan ez a szó?), akik maszekok voltak (ez a magán szektor rövidítése. Kabaréban szerepelt először és elterjedt, mint a mozi [Heltai Jenő találmánya] korábban.) Az alkalmi árusoknak még standjuk se volt, földre terített ponyva fölött folyt az alkudozás.   
Ha lehet azt mondani, nem tartoztunk a „márkahű” vásárlók közé, nem számítottunk törzsvevőnek, hanem egy jó fél órát a felhozatal minőségével és a hozzáragasztott árral foglalkoztunk. Elsősorban anyánk, akinek jó oka volt megnézni, mire költi kevéske pénzét. Tehát futottunk egy tájékozódó kört, majd elkezdődött a sorbaállás itt, meg ott. Vettük a kiszemelt árut a legkülönfélébb árusoktól.
Soha nem adtam pénzt arra a csodálatos kakasra (tán 5 forintért mérte a művész), amely egy nagyméretű családi gyufaskatulyára volt applikálva. A gyufásdoboz – mely rezonátorként működött – alja kifúrva, s kikandikált belőle egy 30 centis cérna. A cérnát begyantázta az árus, s ha két ujjával szaggatottan huzigálta a gyantás cérnát, megszólalt a kakas. Elég élethűen utánozta az eredetit.   
Sose lettem vásárlója, de többször megálltam hallgatni a csodát, mert azt lehetett ingyen is.
A sáros-poros piac, mely a templom tövében helyezkedett el, egyik érdekessége egy (vak?) parafadugóárus volt. Az percenként kétszer elkiabálta magát panaszos-méltatlankodó hangon (Írásban nehezen érzékeltethető hanglejtése): Páá-ráá-fáá- GYUGÓÓÓÓ!  Otthon sokszor utánoztuk az öreget, és mindig jókat röhögtünk rajta.
Emlékezetem szerint forintért adta a gyugó darabját. Kissé borsos árnak számított akkor, amikor egy kiló dinnyét vagy egy tojást vehettél ennyi pénzből, és ha a befőzésre szánt, gerezdes, fóti paradicsomhoz hasonlítom, melynek ára kilónként 70 fillér volt, (ruháskosárban cipeltük haza), akkor azt mondom: igen drágán mérte a gyugókat.
A címbeli „túr kap” arra utal, hogy egy árus ezt a szöveget írta krétával saját hirdetőtáblájára. Talán viccelni akart, talán rövidíteni. Mindenesetre a túró utolsó betűjét eltagadta. Hogy mi a túróért, máig nem tudom.  
Igaz, hogy komoly irodalmi művek lábjegyzeteiben is olvashatni értelmiségiek által kreált rövidítést: 99. old. Itt ugyanaz a helyzet áll elő: (hogy minek, alig tudni) megtakarítottak egy leütést, hiszen az oldal szó öt leütés, az old. négy.
Ugorgyunk.
Mégpedig azért, mert azt állítottam, hogy nem voltunk senkinek a törzsvevői. Ez jórészt igaz, de nem egészen. Az üdítő kivételt egy Goldschmidt nevű (jobb időkben tán aranyműves volt az ősük) „intézmény” képezte. Goldschmidtnél Biserba-mérleg működött (Vízmértékbe állítva működik helyesen!), erre rakta anyám méretes amerikai üvegét, melynek csavaros teteje azt hirdette, hogy előzőleg mogyorókrémmel volt tele (penautbutter), sokáig megőrizte mogyorószagát a csavaros fedél. [Lábjegyzet: abban az időben az üveges konzervek teteje gumigyűrűben végződött, melyre fémlap került, s melyet pléhbilincs vett körbe, hogy légmentes zárása legyen. A kör alakú pléhet kényszeresen kettéhajtottuk, és akkor repülő madár lett belőle]. Goldschmidt ezt mérte színültig tele sűrű konzisztenciájú tejföllel. Nála mindig megbízható minőségű, friss és jó ízű sajtot lehetett kapni, és „arasztos” szalonnája is verhetetlen volt a műfajban.
Vele hát kivételt tettünk, ő volt az a biztos pont, akit hetente egyszer meglátogattunk, s a jó vásár megelégedettségével startoltunk a többi élelmiszer megvásárlására.       

A valóság egy, de részekből áll. A megosztás és az egységre törekvés párhuzamosan jelentkezik a világban. 
Emlékszem regnumi püspökünk ama megnyilvánulására, miszerint ő minden pártba be szeretne lépni, mert mindegyikben talál pozitív értéket. Érvelését igaznak fogadom el. Minden párt elveiben vannak pozitív értékek. Más kérdés, hogy ezek az elvek az esetek jelentős részében elválnak a gyakorlattól, hogy ne mondjam, csorbulnak.
Így van ez a vallásokkal is. Gandhi szerint a „vasárnapi keresztények” tartják vissza attól, hogy a Krisztus követőjévé legyen. A keresztények vasárnap misére mennek, istentiszteleten vesznek részt, de a hétköznapokban mintha mindaz az értékes tanítás leperegne róluk, amelyet az Isten napján magukba szívtak.
Nem szabad elfelejtkezni az izmusokról sem: Minden izmus szakadást jelent. Ha a művészettörténeten végigtekintünk, se szeri, se száma az izmusoknak. A manierizmustól a dadáig, a klasszicizmustól a futurizmusig, a realizmustól az op-artig, a pop-arttól a szürrealizmusig, az impresszionizmustól az expresszionizmusig, a fauves-tól a pointilizmusig, az absztrakttól a szocialista realista művészekig tart a sor. A legnagyobb felületek ábrázolását felmutató egyiptomi művektől az absztraktig alig felsorolhatók a kizárólagosságra törekvő mozgalmak, mozgalmárok, művek.
A mai könnyűzenei műfajnak százon felüli stílusa létezik, a pszichológiai iskolák egymással sokszor nem állnak szóba, az oktatási módszerek követői nem adnak át mindenki által etalonnak elismert tudást...
Az ördög a részletekben van – tartja a közmondás.
A szakosodás nem rossz, sőt, de nem árt, ha belesimul az egy valóság testébe, és nem kívánja összezagyválni a korábbi ismereteket.
Az új felismerések hozhatnak értékesebb életviteli adalékokat, de nem mindig, és nem mindenkinek hasznosak.
Az én életem egyik nagy csalódása az MBT-cipő. Akinek rossz a tartása, annak hihetőleg használ az egyenes járást kikényszerítő hintalótalpú lábbeli. Én csak azt éreztem, hogy mivel a flaszteren nincs homok, ezért a cipőtalpamba építenek egy kiló homokot, és ezzel a kolonccal vagyok kénytelen közlekedni, hogy a sivatagban érezhessem magamat.           
Mostanában többször piszkáltak annak az érdekében, hogy vegyek részt a nordic walkingnak nevezett divatban. Ez lényegében arról szól, hogy ne csak a lábammal sétáljak, hanem a kezemmel is, amennyiben egy erre a célra gyártott bottal piszkálom magam mellett a talajt.
Tévedés ne essék, senkit se akarok lebeszélni arról, hogy ezután kézzel-lábbal sétáljon, csak azt szeretném megjegyezni, hogy a jó Isten kitalálhatott volna egy 11. parancsolatot is, miszerint sétálni csak bottal szabad, mert az emberi gyaloglás tervezésekor a kéz mozgatását szem elől tévesztette.
De hát nem. Nem és nem.
Alkalmasint egészséges a két lábon járva végzett bottalan sétálás is.
Legalábbis eddig az volt. De mi lesz akkor a nordic walking legyártott és legyártásra váró botokkal, azok eladásával.
Kicsit úgy vagyok vele, mint az Egri csillagok egyik epizódjának a legénye. Amikor felolvassa Dobó a levelet, melyben a török megígéri a katonák szabad elvonulását a vár feladása esetére, az egyik szereplő felkiált: Jó nekem a magyar szabadság is!
Jó nekem a szokott sétálás is.
Bot nélkül.
Aki akar, persze botorkáljon.
Nélkülem.

Már elmúlt dél, és én ott tartok, hogy ma semmiről nem írok. Ezt, mint az eddigiek is megmutatták, könnyű betartani, mert a semmiről valóban nem írok soha. Írni csak valamiről lehet. 
Tegnap az volt a szerencsém, hogy még reggel eszembe jutott a téma, az alapimák aspektusának a módja. Utána még porszívóztam, de sok időm nem maradt szívózásra, mert délfelé indulnom kellett szerkesztőségi találkozóra.
Amolyan „posztumusz” találkozásra került sor. Mind megvagyunk – korunkhoz képest egészségesen. Nem igazán változtunk, s kezdettől az volt az érzésem, hogy egy tegnap abbahagyott beszélgetést folytatunk. Pedig nem így van.
Nagyon régen találkoztunk utoljára. Ami pedig közös gyermekünket, a Távlatokat illeti, egyszerűen kirepült a fészkünkből.  Valóságos, de virtuális ez a valóság. Most száll, kering valahol a magosban, a cyber-térben. Él is, meg nem is. Írjuk is meg nem is. A főszerkesztő olykor előrukkol egy-egy könyvismertetéssel, stb. Én meg: írom a blogomat napi gyakorisággal. Ez a Távlatok.hu társszerkesztő nevére klikkelve meg is jelenik. Igen. Egy pöcc az egérrel, és olvashatod, ami aznap eszembe jutott.
Tehát virtuális lapunk kihelyezett szekcióülése, másképpen munkaebédje tartatott tegnap. Akartam is kérdezni cukkolásképpen: Miről szóljon a következő tematikus szám?    
A válasz igen egyszerű. Szerintem ugyanis az egyszerűségről kellene szólnia. Egyszerű, oroszul prósztij, azaz paraszt. Paraszt, azaz általában szegény. Ilyenekké kellene válnunk. Az egyszerű és szegény egyház esélyeiről kellene szólnia a következő számnak. Lehet, hogy sose fog megjelenni, mindenesetre, ha nem is ma, de valamikor visszatérek a témára.
Egyszerű.
 Azért nem értjük Istent, mert túlontúl egyszerű. Képtelenek vagyunk felfogni mindent átható jelenvalóságát.
Tehát folyt. köv. csak el ne felejtsem. 

Napok óta azon gondolkozom, hogyan életszerű ezeket a fohászokat mondani.
1. A mi Atyánk a mennyekben van. Titok. Ha a „mennyekben” van, „körbeveszi a földet”. Muszáj hát hozzáemelkedni: a hit rakétáján és műholdján őt a mennyekben elérni, vele találkozni. Onnan mellőle elmondani, hogy kívánnánk: szentelődjék meg a neve, jöjjön el az általa megálmodott ország azáltal, hogy a kékbolygón (Hol van már az ég fekete bakacsinja, mely elterül a lapos föld felett éjszaka?) is az ő akarata valósul meg. Igen, bátran lenézhetünk az immár jól ismert szépséges kékbolygóra, miközben az Atyával társalgunk a legfontosabb dolgokról. (Mondhatod, hogy tévedés, hiszen az Atya a „szívünkben” vett lakást. Igazad is van, de olyan kicsi világító pont, hogy oda se érkezel el hamarabb, mint a föld köré rakétával.)
Ezután az Atya mellett maradva elsoroljuk az ember legalapvetőbb szükségleteit, ami nélkül az előzőek nem valósulhatnak meg. Alapszükségletünk a mindennapi megélhetés, a kölcsönösen megbocsátó közeg, az erőnket meghaladó megpróbáltatásoktól mentes lét relatív nyugalma, és a személyes gonoszság féken tartása. Ámen. Most visszajöhetünk a kékbolygóra áttörve a szférákat, felismerve a hegyeket, vizeket, városokat, saját házunkat. Ejtőernyőnk nyitva, simán landolunk.
2. Az üdvözlégy – korábban nem gondoltam, hogy így van – hatalmas felütéssel indul.
Muszáj elképzelni az egyik legtöbbet ábrázolt jelenetet, az angyali üdvözletet: Gábor angyal köszönti a boldogságos Szűz Máriát. A képeken baloldalt meghajolva imádkozik-csodálkozik Mária, a makulátlan tini lány, vele szemben jobbról fölé magasodik Gábor, a hírhozó angyal. A szöveg szerepjátszás, melyben én vagyok az angyal. Így tehát nem kétoldalt helyezkedünk el, mint a képeken, hanem szemtől szemben. A velem szemben térdelő lányka feje búbját látom, leomló barna haját. Innen mondom szövegemet: Üdvöz légy, malaszttal teljes, az Úr van veled. Majd változik a kép. Mária látogatása Erzsébetnél. A vizitáció. Erzsébetből tör fel a gondolat: „áldottabb vagy minden asszonynál” és ide veszem: áldott a méhed gyümölcse, Jézus.
Tudom, hogy Mária elcsodálkozik ezeken a számára alig érthető „ráolvasás”-okon. Mert az angyal olyasmiket állít, melyek meghaladják Máriának magáról kialakított elképzeléseit. Innen a rácsodálkozás az ő részéről. És Erzsébet is. Honnan tudná? Szavai a Lélek ihletése. 
Azután fordul a kocka. Mindig titok marad, a „Szűzanya” szóösszetétel. Mária számára is az maradt, hisz férfit nem ismert. És ehhez a titokzatos asszonyhoz, az istenanyához fordulunk, a második Évához, aki gesztusával rendbe hozza mindazt, amitől az első Éva (és Ádám) rosszvoltából elestünk. Méltán kérjük segítségét, mi, akik rosszra hajló természetünk folytán továbbra sem vagyunk makulátlanok – életünk végéig soha, még halálunk pillanatában sem, ezért kérjük személyes közbenjárását most és halálunk óráján.
Érthető ez így?