Mickey webnaplója

Napom kereteit a reggeli és az esti himnusz jelölik ki. Ám egészen másképp kell indítani őket, mint írva vannak. A reggeli így indulna: Ragyogva fénylik már a nap…, de fél hatkor ez még nem igaz. Ragyogva fénylik majd a nap… – mondom, hogy igaz legyen. Az esti pedig: „Immár a nap leáldozott”
De ez se pontos este tizenegykor, tehát pontosítom: Ím, a nap rég leáldozott…”
Ma is félhatkor keltem. Kávé, olvasó mindenkiért, leginkább egy haldoklóért, majd vérvétel a kórházban. Sok hűséges ismerős arc felismerése, akik maradtak a magyar eü-ben.  Tehát vérvétel. Hogy meddig? Amíg az Isten is úgy akarja; „Utolsó vérig” – írhatnám. Onnan az üzletközpont, majd mise, onnan egy másik élelmiszerbolt, mert bizonyos dolgok amott nincsenek. Majd haza. Reggeli, játék az áthozott picikével. Lemegyünk sétálni. Legszívesebben együtt fürdött volna a rigókkal és pintyekkel az itatóban. Feljőve az utca forgalmát bámuljuk. A bal vállamon szokott helyet foglalni. Most is ez történt. Fülem a bordái magasságában. Életteli dolog hallgatni, amint kis szíve dobog: egyenletesen, mint egy schaffhauseni óra. Mivel a mama megérkezett, én a gép mögé ültem, ők pedig a gyerekorvoshoz el a szokásos vizitre. Ebédre vissza hozzánk. A netről megtudom, hogy Heves város mellett 8 km-es mélységű epicentrummal éjszaka Mo-on 4,8-es földrengés volt. Álomba ringatásra akkor már nem volt szükségem. Sőt fel sem ébredtem rá.
Nappal is földindulás van nálunk. Tücsi hatalmas teret kapott fantáziájának kiélésére. Másfél szoba ürült ki, s egyéb helyeken is kevesebb a holmi. Megindult a szekrénytologatás. Még jó, hogy az ő fejében kész egy új arculat terve. Nekem ezzel nincs gondom. Tegnap azért a másik szobában kerestem a gyógyszerutánpótlást, öt perccel később a tiszta ingeket. Majd csak megszokom.
Lehet, hogy mindjárt ebédelünk. Ezért itt megszakítom adásomat.
A facebookra feltett kínrímem jobban hangzik így:
Hidd el, kutyám, puli: kint jó,
Nem kell neked kulipintyó.
De ha nem jobb, akkor se vagyok hajlandó többet gondolkodni rajta.

A Bundics-filmet kétszer részlegesen, egyszer pedig végig láttam. A szülők elhunytak, és a velem korú Guszti is 2010-ben. RIP. Két dolog miatt néztem meg ennyiszer. Részben még egyszer láthattam egy-egy villanásra azt a házat, ahol életem első tíz évét eltöltöttem, s amit eltakarítottak a lakótelep építése előtt. Másrészt gyerekként nem ismert részletekkel szolgált az emelettel feljebb lakó család életéből. Az öreg Bundics a Gammában dolgozott. Azt hiszem volt egy példánya az ott kifejlesztett pentaprizmás fényképezőgépből, melyből mindössze 700 db készült, s mely nagy újításnak számított a maga korában (1930-40-es évek). Az is tiszta, hogy diavetítőt vett a fiúknak. Zoliról annyit tudtam, hogy zongorázik és jól úszik. Később egyetemista lett. Azután évtizedekig nem találkoztunk. Csak egyszer: temetésen. 
Valamiért a róluk felvett filmből az a rész ragadott meg, amikor a fiúknak egy sátorból kell kikecmeregniük kora reggel. A jelenet felvételének körülményeiről Zoli mesél (a papa ugyanis szenvedélyesen űzte a 8mm-es amatőrfilmezést). No, hát, mint Zoli meséli, nagyon utálták ezeket a szerepléseket, mert számtalanszor meg kellett ismételni egy-egy részt.
Így idézi fel. A papa azt kérte: „Gyertek ki a sátorból egymásután.” Kijöttek. „Hát hogy lehet ilyen hülyén kijönni? Menjetek vissza és gyertek ki újra.” – így a papa. Most integessetek. „Hogy lehet ilyen hülyén integetni? Menjetek vissza és integessetek újra!”
Valahogy jellemző volt a nevelési stílusra ez a mainál sokkal keményebb hangvétel. A feltétlen engedelmességre szorítás. Ma dresszúrának mondanám. Apám is beszámolt hasonlóról.
Az ő apja elküldte a kisfiát, hogy hozza oda neki a pipáját. Aztán, hogy hozza oda a dohányt. (Ugyanott tartotta.) Megkapta a dohányt. Most szaladj a gyufáért. Apám, tehát az ő kisfia, előkapta a zsebéből a gyufát. Nagyon begurult az apja, mert egyesével akarta elugrasztani a fiút. Ma ez inkább idomításnak számít, mintsem nevelésnek, de abban a korban valahogyan és valamiért katonásabb fegyelmet kívántak a szülők. Ma nehéz ezt érteni, de ugyanez jelenik meg, ha lehet még sokkal vadabb formában az Ottlik-regényben, az Iskola a határon c. könyvben.
Más történetem is van. Egyik barátom mesélte, hogy őt egykor az apja szőlőkarót ragadva kergette meg, ha rossz fát tett a tűzre. Egy generációval később egész más a szituáció. Sokat emlegette, hogy ha csúnyán néz lányaira, azonnal pityeregni kezdenek. 

Jules Verne (egy fenét, Verne Gyula, hiszen az is magyar volt, vagy mégsem?) hőse, Phileas Fogg 80 nap alatt körbeutazta a Földet. Mi egy nap alatt a Balatont. 
Szombat reggel szép idő volt, sokan várakoztak a Kelenföldi pu-on az 5. vágány mellett. Csaknem mindenki a Balatonra igyekezett. Előbb megjött „túlnan” a Railjet, mellyel Mosonmagyaróvárra mehettünk volna. Már írtam róla: flancos, pótjegyes, monitoros, hangos, légkondis, és aki külföldre utazik, az helyjegyet vehet, aki belföldre, az nem. A helyjegyes akármikor felállíthatja a belföldit. (Kettős mérce?)
A Balatonra magyar vagonokban indulunk. Csak elszórtan találunk egy-egy helyet. Letelepedünk. Az öregúr (velem korú?) beljebb húzódik, leengedi a demarkációs karfát, mindjárt el is foglalja, én meg kissé féloldalasan próbálok ülni, így alig érzem derekamon az ő könyökét. Egyebekben kárpitozottak az ülések. Még itt leng a dohányzós korszak jellegzetes háttérszaga. A kiirthatatlan dohányfüst, mely mindenbe beleeszi magát. Ha 424-es „gép”, azaz mozdony húzná, a hatvanas években érezhetném magamat. De nem, ez elektromos masina. Húz, mint az igavonó. Haladunk Keszthelynek a déli part mentén. Ahhoz elég sokat nyaraltunk facéran és családostul, hogy a legtöbb megállóról mesélhessek. Fonyódot elérve mesélek is Tücsinek, merthogy itt a vállalati üdülőben szálltunk meg, többször is. Ugyanazon a vonalon haladunk, mint az M7-es, csak Balatonszentgyörgynél a vonat a tavat közelebbről kerüli meg nyugatra, majd északra fordulva, mint az országút. Nem látjuk Keszthely szépséges bevezető fasorát sem. Megérkezünk. Nászunk Ilcsi lányával vár a végállomáson. Kutakodásunk ezúttal eredményes a nyári kiegészítő szállást keresve. Megvan a ház, szép a ház, komfortos a ház. Megvan a napi sétánk is. Visszafelé Badacsonyból igyekszünk haza. Mindenki kikísér a vonathoz, nászasszonyunk és Blöki kutya is. Beáll a szerelvény. Alig utazik valaki. Szombat délután visszajönni a tó mellől? Elég sajátos ötlet. Mi nem választhatunk, vasárnap Bp-en van dolgunk: Agapészervezés, Mica szülinapján közös ebéd velük az új lakásban.
Immár az északi oldalt járjuk végig. Elrobogunk Tihany mögött, s látjuk majd az Almádi-öbölből hátratekintve és sokáig. Almádiban nyaraltunk egyszer a szezon közepén, amikor elromlott az idő legalábbis egy darabig. Délben hét fokot mutatott a hőmérő.
Kenesén a löszfalat követi a vasút, s egyelőre nem hull alá annak ellenére, hogy laza talaj. Éppen erősítgetik egy helyütt a pályát. Igen lassan haladunk. Az utolsó állomás Balatonfőkajár. Ez azért lep meg, mert Főkajárról még a tó sem látszik. Lehet, hogy a szó az jelenti, hogy a „fő megkajálja” a tavat? Nem tudom. Sokkal becsületesebb az utána következő településnév: Csajág. Csak semmi Balaton. Csajág. A tréfás mondás szerint Csajága-röcsögére megyünk. Mit szólnak egy ilyen megjegyzéshez a helyiek? Ezt sem tudom. Hiszen Chernelházadamonya is furcsa a fülünknek.
Mindegy is.
Én szinte végig az ablakban lógok, mert az egyterű, műbőr ülésű magyar vagon ablakai hótt koszosak. Kerekei csikorognak a vágányon, ahogy elrobog a kanyarok íveiben. Viszont jó a levegő, mert lehúzható az ablak. Komótosan érkezünk Szfvárra, ahol átszállítanak egy odatolatott szerelvényre. Beszállunk. Ez már igen. Valaha első osztályú minősítésű lehetett a kupé. Bársonyszékek, és csak három egy sorban. Igen kényelmes ülés esik rajtuk. No, hamar megtudjuk, hogy miért minősítették eggyel lejjebb. A székek alól melegség árad, utóbb csaknem forróság. Az ajtó feletti kapcsoló mindenféle állásával kísérletezünk, de a meleget nem sikerül megállítani. Gyorsvonatunk még lassúnak se mutatkozik. Sokszor megáll (a „zebránál”), mert pirosat kap. A hetven km-es szakaszt félórás késéssel teszi meg.  Mindenesetre megérkezünk, s végre hűtött Coltunkkal nekivágunk a Duna-partnak, délről északnak haladva Bp.-et átszeljük hosszában.
Mi is megálltunk egy-egy zebránál (pirosat kaptunk), de csak rövid időkre.  

 Szívem szerinti ez a neten talált szöveg, melyet dőlt betűs kommentárjaimmal egészítek ki.
„Az önkéntes egyszerűség – vagy tudatosan egyszerű életmód – legfőbb jellemzője, hogy csak annyit fogyasztunk, amennyi életünk fenntartásához szükséges. 
Így van. Azt szoktam fogalmazni, hogy egy centivel sem akarok többet autózni, mint amennyit szükséges. A nagy kérdés, hogy mennyi is a szükséges. Lehetne-e kevesebb, esetleg semennyi? Mivel szolgálom jobban egészségemet? Ha idősödve tovább sanyargatom kopásban lévő ízületeimet, vagy ha kímélem?
Ez nem aszkétizmust vagy szegénységet jelent, hanem tudatos, aktív döntést arról, hogy mi és mennyi „elegendő” számunkra.
Azok, akik ezt az életmódot választják, különböző személyes okok miatt teszik ezt:
– mert növelni szeretnék a családjukkal, barátaikkal, szeretteikkel eltöltött ún. “minőségi” időt;
Ez teljesen kedvem szerinti felvetés. Nincs nagyobb kincs, mint a szeretteink körében létrejövő személyiségcsere. Amikor is a bennünk felhalmozódó értékeket, tapasztalatokat szeretetből kicseréljük. Legfőbb ellenségei: a tévé, a számítógép és a mobil. A tévé, mely nagyon érdekes és személytelen dolgokkal csiklandoz bennünket, a videó, mely kedvünkre szórakoztat olyasmikkel, melyekhez többnyire semmi közünk, ráhatásunk stb. (Tévéből egy van a családban.) A számítógép: ebből a közelmúltig négyünknek hat volt. Három „asztali” PC és három laptop. A 15 hónapos Levinek semmilyen PC-je nincs ez idő szerint. A PC-re vihetem saját szövegeimet, és az általam készített álló/mozgó képeimet. Emailen, facebookon, blogon, stb. megoszthatom a világgal vagy kisebb-nagyobb csoporttal, amit akarok. Időrabló. Az olvasásuk, a képek folytonos nézegetése is. Ezekhez járul még a mobil nonstop használata. Megléte óta nem itt vagyok, hanem a virtuális mezőben társalgok valakivel, amely azzal jár, hogy a biológiai közelségemben lévők kiesnek társaságomból. Mobilom nincs, ebben ártatlan vagyok, amennyiben nem kapom kölcsön a hívott felet egy kis eszmecserére. Ezeket azért írom, mert nem nevezhetem igazán közösséginek azokat az embereket, akik szabadidejük jó részét ezekkel a masinákkal töltik. Nevetséges, de nemritkán megtörténhet, hogy a családtagok egymástól PC-n kérdezik meg: Nem láttad valahol a papucsomat, drágám? Mivel magam is művelem a virtuális adatszolgáltatást és munkát, vétkesnek ismerem el és fel önnönmagamat is. Mea culpa…                   
– hogy csökkentsék ökológiai lábnyomukat;
Ami még megehető, azt inkább „pocsékba hagyom menni”, mint kárba. Azaz a régebbi ételeket fogyasztom, hogy ne dobjuk ki őket. Amolyan „befejező embernek” ismerem magamat. Egyszerűbb azoknak, akik kutyát tartanak. Feletetik velük a maradékokat.
– hogy tegyenek a világban létező egyenlőtlenség ellen;
Én katolikus-kommunista vagyok. Vallom, hogy Isten előtt minden ember azonos méltósággal rendelkezik, ennél fogva azonos mértékű részesedés is illeti meg a világ javaiból. Ide nem sorolom a luxus javakat, de az alapellátásúakat igen. Most nem megyek bele abba, hogy miket vélek ezek közé tartozni. Csak általánosságban: életszükségletek kielégítését szolgálókat. Gondolkozási, gyülekezési, vélemény-, vallásszabadság, alapvető élelmiszerek, munka, lakás, ruházkodás, stb. 
– mert stressz-mentesebb életet szeretnének élni;
stressz-mentes élet csak demokráciában létezhet, mert demokrata az, aki nem fél. De mondja meg valaki, látott-e már megvalósult demokráciát? Addig marad a felvállalt szeretet, szolgálat, a kihívások sorsszerű elfogadása … és szükség szerint a Xanax.
– hogy egészségesebben éljenek;
Bion-bion bioélelmiszereken kellene mindnyájunknak élni. Lehet, hogy a románoknak igazuk volt, amikor konyhakerti növényeket vetettek a panelházak előkertjébe, szabad közterületekre. Miért nem almafák, szilvafák és barackfák állnak az utcákon? Ki érti ezt? Itt is bűneim vannak, amennyiben az üzletközpontok élelmiszer-vegyipari gyártmányaival sorvasztom magamat és családomat. Kerülni kellene az üzletközpontok kísértéseire vezető alkalmakat, mert visszaélnek naivitásunkkal, és lassan ölő mérgekkel etetnek minket.   
– mert vallásuk, politikai és/vagy személyes meggyőződésük erre ösztönzi őket...
Az eddigi megjegyzéseimből kiderül, hogy mindezen szempontokból az egyszerűbb életmód felé orientálódom.  
Az egyszerű életmódot választók tipikusan arra törekednek, hogy megszabaduljanak a fogyasztói társadalom elvárásaitól. Fontosabb számukra a személyes függetlenség – és sok esetben a közösségépítés – mint az anyagi növekedés, amely meggyőződésük szerint gyakran akadályozza személyi fejlődésünket és elégedetlenné tesz minket.
Egyetértek. Bár nyitottabb alaptermészettel áldott volna meg sorsom. Így is elindítottunk néhány csoportot, pl. agapé, hogy az osztozkodás részesei, élménygazdagsága élvezői és táplálói legyünk. Fontos, hogy az önkéntes egyszerűség nem aszkétizmust, vagy szegénységet jelent, hanem tudatos, aktív döntést arról, hogy mi és mennyi „elegendő” számunkra. Ennek megfelelően az életmód követői nagyon sokféle megoldást választanak életük egyszerűbbé tételéhez – ami közös bennük, hogy kevesebb anyagi fogyasztásra és magasabb életminőségre törekszenek:
Egyétértek: vallom, próbálom.
Elhatározás, hogy kevesebbet dolgoznak, és így kevesebb bevételük (de több idejük!) lesz;
Ez rám alig vonatkozik: főállású nyugdíjas vagyok.
Kevésbé jól fizető, de nagyobb személyes elégedettséget jelentő munkát, hivatást választanak;
Életem utolsó két évtizedében biztosan azt csináltam, amiben szinte mindig kedvem telt, noha sokszor idővel küszködő, megfelelni akaró, idétlen megfogalmazásokkal birkózó szakterületen dolgoztam – mégis kedvemre és tehetségem kibontásával. 
Úgy döntenek, hogy kisebb otthonba és/vagy vidékre költöznek;
Előtte állunk. Kirepültek a madárkák, üres a kalitka… Szerintem vidékre születni kell. Idős korban ekkora váltás nem biztos, hogy jót tesz.  
Elkezdenek kertészkedni, földet művelni;
Dettó. Ablak mögül nézem a földet túró emberek rózsás arcát, megelégedettségüket a jól végzett munka láttán. Én ehhez nem értek, azonnal eredményt szeretnék, nincs igazán érzékem hozzá. Ráadásul szívem szakadtáig kihajtanám magamat. 
Áttérnek az autómentes életmódra;
Fent erre kitértem. Autómentes életmód nekem egyben beszűkült életmódot is jelentene. Keveset kívánok autózni. 
Több önkéntes munkát és tevékenységet vállalnak, aktívabbá válnak közösségükben;
Egészségügyi kérdés függvénye az egész. No meg az irányultságaimé. Teszem, amit tehetek.
Tudatosan törekednek arra, hogy csökkentsék fogyasztásukat, újrahasználjanak és megjavítsák az elromlott dolgaikat ahelyett, hogy újakat vásárolnának.
Ezeken mind rajta vagyok. De: még szerkezetpanelek cseréje sem egyszerű. Nehezen válok meg még szolgáló eszközeimtől, s szeretném őket sokáig használni. Az ipar tesz érte, hogy ez ne így legyen. Nem vonz az újra cserélés lehetősége. Csupán elviselem, ha elkerülhetetlen. Vonatkozik ez ruházati cikkekre, élelmiszerekre egyaránt.  
Elgondolkodtató, hogy különböző felmérések szerint egyre többen választják a tudatosan egyszerűbb életmódot: Ausztráliában, az Egyesült Államokban és az Egyesült Királyságban a lakosság kb. 25 százaléka egyszerűsíti életmódját.”
Nem gondolkodom el rajta, mert természetemből következik az egyszerűhöz való vonzódás az USA, az EK nélkül is. Mondom, hogy katolikus kommunista vagyok. Katolikus, aki mindenkivel osztozkodni kíván szeretetből, és mert Isten végtelenül egyszerű (ezért nem értjük meg), másrészt a világ javainak a szűkössége azért az, mert nem a szeretet az elosztás alapja, hanem a birtoklásvágy ösztöne. Ha kommunistán az a személy értendő, aki a legszükségesebbek birtoklása ellenében tehetsége bedobásával tesz erőfeszítéseket a természet/teremtés fejlesztésére, akkor én kommunista vagyok. De a szónak csak ebben az osztozkodós értelmében.    

A mai napunkat a nászomékkal együtt töltöttük nyaralójukban. Sikeresen előjegyeztettünk egy szép lakosztályt az ő házuk fölött. Köszönet a jól tartásért, köszönet az eredményes keresésért. Katiék polgárija utáni vasárnaptól a köv. vasárnapig. Így újra együtt lehet a banda. Nem végleges javaslatunk: A bérelt appartementben laknának Katáék, Éváék, a nyaralóban Micáék, Zsuzsáék és mi. Az emeleteken lehet gondolkozni, és mindez csak egy első, képlékeny elképzelés. 
Mindenesetre mindenkinek lesz helye. Lesz helye! LESZ HEJE–HUJA!
Mivel hajnalban keltünk,
mivel késett a vonatunk egy fél órát,
mivel Micáék kérésére meglátogattuk még őket este kb. háromnegyed órára,
megértitek ugye, hogy itt elszegem a mai napról szóló beszámolót.
Egy zárógondolat: Ha szép fotókat akarsz készíteni, ki kell mozdulni otthonról, és vicinálissal kell közlekedni. Akkor nyugodt körülmények között gyárthatod a tájképeket a lehúzott vonatablakból. Ha zárt az ablak, óhatatlanul megjelenik az üveg fényreflexe, de persze általában olyan mocskosak is az ablakok, hogy a „zaj”-tól piszkosak lesznek a képek.     

Plébániák!

Az Újszövetség a nyomda ördöge miatt egy időben redundanciát tartalmazott. Húsvét 3. hetének péntekjén a János evangélium 6. fejezetéből olvassa fel a pap/diakónus az 52–59. verseket. Ez két tévesen megismételt mondatot tartalmaz, mely bekerült a Szentmise olvasmányai c. könyvbe is, valamint – figyelmeztetés ellenére – bekerül ismétlődő módon az Adoremus c. kiadványba. A kiadó időközben javította az Újszövetség vonatkozó részét, és az új kiadásokban már helyesen szerepel a perikópa benne.
A mondatok téves azonossága akkor tűnt fel nekem, amikor a jezsuiták kápolnájában hallottam. Annak pedig kb. 10 éve van. Akkor összevetettem a Biblia szövegét a felolvasottal, majd a téves ismétlést kihúztam ceruzával, melléírva: ism!
Ideírom az inkriminált részt, megjelölve benne a feleslegesen – sőt tévesen – megismételt mondatokat:
„Amikor Kafarnaumban Jézus az élet kenyerének mondta önmagát, vita támadt a zsidók között: »Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?« – kérdezték. Jézus így felelt nekik: »Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Az én testem ugyanis valóban étel és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez a mennyből alászállott kenyér. Nem az, amelyet atyáitok ettek, és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él.« Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.”
A szövegben csakugyan van hasonló megfogalmazás, de nem azonos mondatok megismétlése, hanem egy gondolat többféle módon való kifejtése.
Nem tudom megmondani, hogy mikor adja áldását valaki hivatalosan a baki kijavítására, mindenesetre ideje volna.
El nem képzelem, hogy az eltelt időben egyetlen felolvasóknak sem tűnt fel soha.  

Igazából egyiküket abbahagytam, másikukat folytattam. De hát nem akarok talányokban beszélni. Egy könyv javítgatásával végeztem, és egy új fotóalbumot nyitottam, merthogy kezdett sok kép lenni a 2013.1-ben.
Nyitottam egy 2013.2-t.
Nyitottam, mint a természet.
Két hete havazott? Ma árnyékban huszonöt fok.
A gyümölcsfák szét akarnak robbanni a kipattanó rügyek által. Az ablak alatti fák koronája leginkább hatalmas halom pattogatott kukoricára emlékeztetnek.
– ?
– Rendben: királykisasszonyra.
– Grrr…
– Mit? … Hogy menyasszonyra? Megengedem.
Amit nem tettem: Sokan vártak a dokinál, receptet nem hoztam.
Amit megtettem: Vettem egy kiló füstölt kolbászt, hogy ne kelljen minden órában újabb adagot venni.
Amit megettem: Ó. Borzalom anyja ne hagyj el! Útközben Negro cukorkát szopogattam, majd az árusnak értésére adtam, hogy olyan kolbászt adjon, amilyet egy hete. Azonnal levágott egy két centis darabot, s késhegyen nyújtotta. Mit tehettem. Megettem, bekaptam a mentolos cukorka mellé. Nem állítom, hogy a reformkonyha kiemelt ízkompozíciójával találkoztam hirtelen: füstölt mentol, eukaliptusszal vegyest. Hm.
Még élek.
Annál is inkább, mivel rövidre szabott sétám közben fotóztam is. Közülük egyet feltettem a facebookra.
Egész szép kép.
A legkevesebb közöm nekem van hozzá. Én csak cipeltem a kilónyi gépet és kattintottam.
Elmosódott tájban egy barackvirág mosolyog. Isten teremtette tökéletesre.
Mindezt Fujifilm Finepix S200 EXR követte el. Az meg majdnem tökéletes: japán terv, kínai kivitelezés.  
Mint tudjátok, most esti gyógyszerek…
Utána kérésre fülszöveg.
Mondom: Fülszöveg, nem „fal”-szöveg.   

Kiscsoportunkban szó esett a második csodálatos halfogásról. A történet dióhéjban, hogy a feltámadást fel sem fogó Péter, aki halász, és még öten az ő unszolására kimennek a Tibériás tóra halászni. Egész éjjel semmit sem fognak. Reggel a part felé közeledve meglátják a Feltámadottat, aki megszólítja s biztatja őket, hogy vessék ki hálójukat a bárka jobb oldalán. Szavára megteszik. Hálójuk roskadásig megtelik hallal, mégsem szakad szét. Megszámolják, 153 nagy halat fogtak ki.
Az idilli történetnek itt nincs vége, mégis abbahagyom eme epizód felvázolásával. Mert ahhoz, amit szeretnék megosztani mindenkivel, ahhoz épp elég a történetnek ez a része. A Feltámadott ez alkalommal harmadszor jelent meg nekik. Mégsem értik, hogy mi történt. Mire hívja őket, s mire küldi őket „a Mester”. Olyannyira nem, hogy feledni próbálják életük ama intermezzóját, mely a kereszttel és feltámadással bevégzettnek látszik.
Péter belefásult a történésekbe. Visszatér ahhoz a foglalkozáshoz, amelyet ki tudja, hányadik őse óta űz a családja: Halászmester. A többiek is, akik vele tartanak, többnyire halászok.
Ebből élnek, ismerik a mesterség fogásait, a halak természetét, a munka fázisait, az eredményesség feltételeit.
Hogy hogyan telt az éjszakájuk, csak sejteni lehet: Sziszifuszi munkával, merítések-emelések sorozatával – minden eredmény nélkül. És akkor meglátják Őt, akiről János megjegyzi: „Az Úr az!”
És az Úr megmutatja, hogy egyedül Ő a Mester. A többiek pedig az Ő eszközei, amennyiben meghívásuknak eleget tesznek. Az Ő ráhatásával (mi kegyelemnek szoktuk mondani) egyetlen merítéssel hatalmasat teljesítenek.
Nekem az az egyik döbbenetes érdekessége a történetnek, hogy a tanítványok mesterei voltak szakmájuknak. És ez semmit sem ér. Teljes üresjárat. Ha eredményes, látszatsiker csupán az erőfeszítés.
Most tágítsuk ki a mester szót, és vonatkoztassuk mindenféle mesterségre, hivatásra. Vonatkoztassuk minden korra.
Ha az Úr akarja, csodákat fogunk tenni, s ha nem, akkor teljes lesz a kudarcunk.
Két szentírási idézettel támasztom alá, amit eddig megpróbáltam érzékeltetni.
Az egyik: amit Krisztus nyilatkoztatott ki. „Nélkülem semmit sem tehettek.” Érdemes rajta elgondolkozni, és a konzekvenciákat levonni belőle.
A másik a 127. zsoltár, mely így kezdődik: „Hogyha az Úr nem építi a házat, az építők hiába fáradnak. Hogyha az Úr nem őrzi a várost, az őr hiába őrködik fölötte. Hiába keltek hajnalban és fáradoztok késő éjjelig: a kemény fáradság kenyerét eszitek.”
A zsoltáros már mesterségeket sorol: építők, őrök… Sorolhatná őket napestig. Valamiképpen tehát mindnyájan közöttük vagyunk.
Aztán a zsoltáros folytatja: „Ám akiket szeret, ő azokat elhalmozza, jóllehet alszanak…”
A kérdés már csak az, hogy kiket szeret az Isten, aki nem személyválogató. Ha pedig nem az, akkor mindenkit szeret. Csakhogy mindnyájunknak szabadságában áll dönteni: Viszontszeretjük, vagy elfojtjuk ezt a belső valamit. Krisztus ezt így nyilatkoztatja ki: „Az istenszeretőknek minden a javukra válik.” Másutt: Istent az szereti, aki megtartja (szeretet)parancsát. A hegyi beszédben pedig arra buzdít: mi keressük elsősorban az Isten országát, s minden egyebet megkapunk hozzá.
A minden egyéb az a kegyelem, amit kinek, kinek kioszt saját tervei szerint. Tervei pedig különfélék: Egyeseket tanítványának hívott, másokat pedig elküldött (pl. a meggyógyított gedarai ember).
Ő tudja, hogy miért.
János fent idézett helye is utal rá: Péternek kereszthalálát hozza áttételesen a tudomására, Jánosét nem. Péter firtató kérdésére röviden válaszol: Mi dolgod vele, hogy mi lesz János sorsa. Te kövess engem!                         

A pörgős nap(ok) után beállt a csend. Munka van: megint korrigálok, de e magányos munkálkodás feltételei megváltoztak. A „pörgős nap” óta, Csia jelezte, hogy szerencsésen megérkezett az USA-ba, Micáék elköltöztek, s ma délelőtt nem láttuk se a felnőtteket, se a picikét. Tegnap megjegyezte Elvira, hogy milyen átlátható rend van a lakásban. Hát hogyne volna. Hármuk összes bútora, ruházata, berendezési tárgyai kikerültek innen. Mindent széjjelebb huzigáltunk, hogy a két teljesen kiürült szobácskába is kerüljenek értelmes helykitöltő dolgok. 
Azt is mondhatnám, az operettszöveggel azonosulva, hogy „árva a ház, nincs kacagás, kettecskén, bús öregem, könnye pereg, úgy pityereg, mint két gyerek.”  De hát erről azért szó sincs. Bár Tücsi is itthon van, elférünk csendben egymás mellett, mindketten végezzük tennivalóinkat. Én javítgatom a szöveget, ő meg függönyt szeg, ha jól sejtem. (Igen, jól.) 
Déli gyógyszereimet bekaptam, déli ebédemet még nem.
Most hát felállok, és megmelegítek valamit a frigóból.
Ebédszünet.
A tegnapról maradt úttörőgombóc (alias: tarhonya) landolt bennem immár cserkészkolbász nélkül. Hogy is bírnák ki egymást?
Nem kegyelmeztem a ZORBAS névre hallgató őszibarack-konzervnek se. Alapos pusztítást végeztem benne. Csak azt az olajoshordóra emlékezető roggyant horganyzott dobozt sajnáltam a szemétbe dobni. Olyan pofás ceruzatartó lehetne belőle. De hát nincs rá szükségünk. Kerámia köcsögökben vannak az írószerszámok.
Bezzeg a szomszéd nem sajnálta kidobni fiacskája alig használt, kinőtt gumicsizmáját. Kutya baja sincs a lábbelinek, azaz hogy mégis. És ezt én viszont sajnálom. A fekete lakkozott gumicsizma teli van szórva fehér kontúrú halálfejekkel. Megtarthatnám – gondolva növekvő unokáimra –, de halálfejekkel?
Hát nem is tudom.
Hátha öt év múlva már csak obszcén jelenetekkel körbefirkált csizmákat lehet kapni.
Mindennap megnézem a freeblog.hu kiírását. Hátha megjavult már a több mint egy hónapja döglődő webhely.  De nem. Továbbra is ez a szöveg áll a nagyérdemű érdeklődők rendelkezésére: „Új alkatrészre várunk. Mindenkitől elnézést kérünk, hogy tovább húzódik ez az állás.”
Nekem egy igen régi emlék jön fel emlékezetemből: „ASTORIA INTERNACIONÁL”. A sok időt megért és sokat látott épületen öles szalagreklám futott végig a fenti felirattal. Egy újság, már nem emlékszem, melyik, naponta közölte az eltelt napok számának növekvő sorrendjét feltüntetve: Észrevételünk ellenére már (mondjuk) 54 nap óta nem távolították el az Astoria téves helyesírású reklámszövegét, és ott éktelenkedik tovább is a semmilyen nyelven nem értelmes reklám: ASTORIA INTERNACIONÁL.

A bloggyárban több mint egy hónapja sztrájkolnak. Egy ideig türelmet kértek, mert mint írták: „Bár hóesés van, nálunk már sütni kezd a nap”.
Utóbb változott a szlogen: „Új alkatrészre várunk. Mindenkitől elnézést kérünk, hogy tovább húzódik ez az állás.” Elnézünk, elnézünk, azért vissza-visszanézünk, hátha megérkezik egyszer az alkatrész, melyre napok óta várnak, várunk. (KOKOM-listás? De hát az már nem létezik.)
Bevallom, magam is várok.
Szeretném, ha megindulna a bloggyár, hogy megüzenjem olvasóimnak: átigazoltam a blog.hu-ra.
Egy poszt legyen rövid, de ne ennyire riposztozom magammal. Persze, nem emlékszem már rá, hogy mivel szerettem volna bővíteni, mindenesetre elcsentem egy történetet a szaléziaktól, s azzal toldom meg a nyúlfarknyi anyagomat. Íme:
Több kedves történet látott már napvilágot Ferenc pápáról. Íme egy újabb példája közvetlen modorának és figyelmességének.
Kora reggel, amikor elhagyta a lakosztályát a Szent Márta Házban és kiment a folyosóra, a pápa egy svájci gárdistát látott a bejárati ajtónál vigyázz-állásban.
Megkérdezte tőle: "És te mit csinálsz itt? Egész éjjel ébren voltál?
"Igen" - válaszolta az őr tisztelettel.
"Állandóan?"
"Az egyik kollégám felváltott egy rövid időre."
"És nem vagy fáradt?"
"Ez a kötelességem, az Ön biztonsága érdekében."
A pápa kedvesen ránézett. Visszament a lakásába, és néhány perc múlva visszatért egy székkel a kezében: Legalább ülj le."
A svájci gárdista döbbenten válaszolt: "Bocsásson meg, de nem tehetem! A szabályok nem teszik lehetővé. "
"A szabályok?"
"A kapitány..."
"Valóban? Nos, én vagyok a pápa, és arra kérlek, hogy ülj le. "
A svájci gárdista egy percig vívódott a szabályok és a pápa között, végül is (az alabárdjával a kezében) a széket választotta. Utána pedig megette a lekváros kenyeret is, amit személyesen a pápa hozott neki reggelire, mondván: "Jó étvágyat, testvér."