Mickey webnaplója

Új Ember. Három emlék tolakodik elő. 1. A hetilap segédszerkesztőjét Melocco Miklós apját, M. Jánost 1951-ben koholt vádak alapján felakasztották. 2. Hofi cikizi: Mit olvasnak maguk? Új Embert? 3. Egy recenzióm jelent meg benne. 2009-es évkönyvében pedig 4-5 írásom.

Ezek után legújabb számán merengek el a személyes érintettségektől ihletve. Előttem a február 3.-i szám. 2. oldalán az Embertárs c. folyóirat hirdetése. Lám rám erősít: Megérkezni önmagunkhoz. Majd meglátjátok, megérkezem.
Ugorgyunk!
3. oldal: Egymillió aláírás az élet védelmében. A megfogant magzatokért folyik a harc. (One of Us, azaz Egy közülünk). Az aláírások közül egyik az enyém.  Túl vagyok rajta.
Ugorgyunk!  4. o. Nemeshegyi Péter SJ kilencven éves. Isten éltesse! Másfél évtizedig munkatársának mondhattam magamat, ő volt a cenzorunk, cikkekírója,nagyösszegező,aki kincseiből régit és újat hoz elő”.
Ugorgyunk!  8. 9. oldal. A szerzetesrendekről szóló cikkeket találunk. Nekem a piaristákhoz volt közöm gimnáziumi négy év alatt (és a jezsuitákhoz, mint feljebb írtam), itt most mások vannak előtérben, mindenesetre a rendek lelkesültségét ismerem testközelből. A 8. oldal alján színes fotó Sándor Istvánról, akinek a boldoggá avatása folyamatban van. 1953-ban végezték ki, szalézi volt.
Ugorgyunk! A 10. oldalon felül a még mindig sisak nélküli Bosnyák téri templom. Zuglói gyermekségem idején ide jártunk zömmel, ide is tartoztunk hivatalosan, itt csatlakoztam a Regnumhoz. 1956-ban falai kopárak, mi ezért „hodály”-nak hívtuk az ötezer embert befogadó hatalmas templomot. Utóbb Kontuly Béla freskói bontották meg a szentély hatalmas meszelt falsíkját.
A cikktől jobbra sógorom, a napokban elhunyt Vigyázó Miklós kanonok misézését ábrázoló kép. Róla emlékezik meg Tóth Sándor, akinek írása első ránézésre próza, de nem az. Visszaemlékezése rímes, ritmusos költemény.
Ugorgyunk! Már csak az utolsó, a 16. oldalról emelek ki két cikket. Az egyik két Biblia képe. Balról A. Lincolné, jobbra Martin Luther King rongyosra koptatott Bibliája. Szent a könyv, s profán olykor a valóság. Hányan esküdtek már Bibliára tett kézzel, és hányan éltek homlokegyenest másképp, mint amit Bibliájukban olvashattak. (Im petto: Végiggondolatlan, hogy kórházak szentek nevét viseli, István, László, Imre, Margit stb., melyekben az egyház tanításával homlokegyenest ellenkező ab-kat hajtanak végre. Vagy a néven, vagy a gyakorlaton kellene változtatni. Kitérő vége.) 
A másik kép egy négyrészes sorozat egyik fotója, melyet magam küldtem el a lapnak, s melyet örömmel fogadtak. Rajta fiunk, unokánk. Ami nincs rajta, de muszáj említenem: A fotót csakugyan én küldtem, de menyünk, Elvira készítette a spontán felvételeket. Apja ledőlt olvasni a hetilapot, Levi unoka meg ugyanabban a pózban a műsormelléklet képeit nézegeti (vö. követési effektus). Nincs a képen semmi művi.
Amit sajnálok, hogy a négy fázisból csak egyet látunk, pedig együtt úgy „szólnának”, mint egy szimfónia. Egymásra erősítene a mozdulatok négy fázisa. De hát így se rossz.
(A tördelési hibán – sorugrások – nem sikerült változtatni. Egyikünk megőrült: a blogszerkesztő, vagy én.)

Új Ember. Három emlék tolakodik elő. 1. A hetilap segédszerkesztőjét Melocco Miklós apját, M. Jánost 1951-ben koholt vádak alapján felakasztották. 2. Hofi cikizi: Mit olvasnak maguk? Új Embert? 3. Egy recenzióm jelent meg benne. 2009-es évkönyvében pedig 4-5 írásom.
Ezek után legújabb számán merengek el a személyes érintettségektől ihletve. Előttem a február 3.-i szám. 2. oldalán az Embertárs c. folyóirat hirdetése. Lám rám erősít: Megérkezni önmagunkhoz. Majd meglátjátok, megérkezem.
Ugorgyunk! 
3. oldal: Egymillió aláírás az élet védelmében. A megfogant magzatokért folyik a harc. (One of Us, azaz Egy közülünk). Az aláírások közül egyik az enyém.  Túl vagyok rajta.
Ugorgyunk!  4. o. Nemeshegyi Péter SJ kilencven éves. Isten éltesse! Másfél évtizedig munkatársának mondhattam magamat, ő volt a cenzorunk, cikkek írója, nagy összegező, aki„aki kincseiből régit és újat hoz elő”.

Ugorgyunk!  8. 9. oldal. A szerzetesrendekről szóló cikkeket találunk. Nekem a piaristákhoz volt közöm gimnáziumi négy év alatt (és a jezsuitákhoz, mint feljebb írtam), itt most mások vannak előtérben, mindenesetre a rendek lelkesültségét ismerem testközelből. A 8. oldal alján színes fotó Sándor Istvánról, akinek a boldoggá avatása folyamatban van. 1953-ban végezték ki, szalézi volt.
Ugorgyunk! A 10. oldalon felül a még mindig sisak nélküli Bosnyák téri templom. Zuglói gyermekségem idején ide jártunk zömmel, ide is tartoztunk hivatalosan, itt csatlakoztam a Regnumhoz. 1956-ban falai kopárak, mi ezért „hodály”-nak hívtuk az ötezer embert befogadó hatalmas templomot. Utóbb Kontuly Béla freskói bontották meg a szentély hatalmas meszelt falsíkját.
A cikktől jobbra sógorom, a napokban elhunyt Vigyázó Miklós kanonok misézését ábrázoló kép. Róla emlékezik meg Tóth Sándor, akinek írása első ránézésre próza, de nem az. Visszaemlékezése rímes, ritmusos költemény.
Ugorgyunk! Már csak az utolsó, a 16. oldalról emelek ki két cikket. Az egyik két Biblia képe. Balról A. Lincolné, jobbra Martin Luther King rongyosra koptatott Bibliája. Szent a könyv, s profán olykor a valóság. Hányan esküdtek már Bibliára tett kézzel, és hányan éltek homlokegyenest másképp, mint amit Bibliájukban olvashattak. (Im petto: Végiggondolatlan, hogy kórházak szentek nevét viseli, István, László, Imre, Margit stb., melyekben az egyház tanításával homlokegyenest ellenkező ab-kat hajtanak végre. Vagy a néven, vagy a gyakorlaton kellene változtatni. Kitérő vége.)  
A másik kép egy négyrészes sorozat egyik fotója, melyet magam küldtem el a lapnak, s melyet örömmel fogadtak. Rajta fiunk, unokánk. Ami nincs rajta, de muszáj említenem: A fotót csakugyan én küldtem, de menyünk, Elvira készítette a spontán felvételeket. Apja ledőlt olvasni a hetilapot, Levi unoka meg ugyanabban a pózban a műsormelléklet képeit nézegeti (vö. követési effektus). Nincs a képen semmi művi.
Amit sajnálok, hogy a négy fázisból csak egyet látunk, pedig együtt úgy „szólnának”, mint egy szimfónia. Egymásra erősítene a mozdulatok négy fázisa. De hát így se rossz.           

Konrad Lorenz egyik könyvében olvastam, de nem találom a könyvet, pedig ha találnám, talán bizony meg is találnám benne azt a részt, ahol az állatetológus a nyári(?) ludak felkerekedését tanulmányozza. Idézni hát nem tudom, mindenesetre olyasvalamit figyelt meg, hogy ha valamelyik lúd felrepül, akkor néhányan követik, s a folyamat kétesélyes. Vagy folytatódik, vagy semmibe vész, és minden lúd visszatoccsan a vízre.  A tömeg reakciója a felrepülő lúd elszántságától, karakterétől függ. Ha tekintélyes jószág, jobb eséllyel fog felemelkedni az egész – akár több száztagú – lúdcsapat. Ha nincs benne határozottság, és nincs – úgymond – tekintélye, a követési effektus nem működik. Mindez a tömegek atavisztikus viselkedésére mutat. Nemcsak az állatok esetében fordul elő, hanem az emberek körében is. Nem is olyan ritkán.
Ma olvasom JB FaceBook-bejegyzését. Váltsuk le Orbán Viktort. Eddig egy lájkot kapott a bejegyzés. Nem az enyémet. Nem találtam a véleménynyilvánítás helyét, de szívesen visszakérdeztem volna: Miért váltsuk le? A rohadt öröksége miatt, melyet az EU ellenszelében csak lassacskán képes egyengetni? Az EU-ra borított pénzválság miatt, melyet nem az EU keletkeztetett, csak terheit hordozza? Miért váltsuk le? Ki szeretne meggebedni a külső nyomás alatt helyette?
A bevezetésben részletezett tömegmegmozdulást (-hisztériát) tehát a tömegek indulatainak a felpiszkálását mindig is egy-egy bedobott hasonló szamár szlogen indított el. Csak azokról tudunk, amelyek élén tekintélyes valaki állt. A többi hamvába holt, ezért a történelem süllyesztőjében kötött ki, vagy éppen visszaütött.
Vegyük be a Bastille-t! Bevették, megmentették a néhány részeget, akiket ott őriztek, mi meg azóta szívjuk az akkor elszabadult pokol következményeit.
Szabadítsuk ki Táncsicsot! Menjünk a Helytartótanácshoz! Kiszabadították, mentek. S mire mentek?
Menjünk a Szmolnijba! Mentek, s elszabadult a pokol. Félszáz évnél is hosszabb ideig tartotta magát a kommunista rendszer, mely 100 000 000 ember életének a kioltásáért felelős. (Ld. Feketekönyv) Bár ne mentek volna!
Hogy a hamvába holt akciókról is szót ejtsek, 1991-ben Gorbacsovot elfogták, és szerették volna félretenni. Emlékszem, a pápa Budapesten tartózkodott éppen, és a Hősök terén Gorbacsov mellett állt ki. Úgy látszik, még sokan mások is, mert meghiúsult az ellene indított akció. A lázadók nem tudták elfogadtatni a tömeggel döntésüket.
Tehát a „váltsuk le Orbán Viktort” kijelentésnek akkor van súlya, ha az a valaki, aki mondja, magamagát legalább olyan rátermettnek képzeli, mint a jelenlegi miniszterelnök, vagy legalábbis van elképzelése arról, hogy kinek kellene ezt az országot vezetni OV helyett.
Az OV ellen ágálóknak két dolgot szoktam üzenni.
1. Az vesse rá az első követ, aki nála normálisabban képviselné az ország érdekeit az EU-ban, vagy a minket szutyongató pénzmágnások körében, ha lehet, velük összhangban, de ha kell, velük szembeszállva.
2. A kritikusok miért képzelik, hogy OV-nak tökéletesnek kellene lennie?
Láttak már tökéletes diplomatát, tökéletes embert? Ők maguk tán azok?
Nem gondolnám. Ők se különbek a Deákné vásznánál – hogy a tréfás közmondással éljek.
Honnan ez az indulatok szította kettős mérce? És tisztességes-e a tökéletesség elvárása bárkiről legyen is szó? – tehetem fel a költői kérdést.

Reggel elmentünk szokás szerint misére, majd ki a temetőbe, mert ma esett meg Anikó testvérünk elbúcsúztatása, temetése az új köztemetőben.
Se korán, se későn nem indultunk. A helyszínre érve éppen összetalálkoztunk a szertartás végzésére felkért Péter atyával.
Ő elment átöltözni, mi elmentünk a ravatalhoz. Üdvözöltünk mindenkit, akit felismertünk, vagy aki bemutatkozott. Közben megérkezett Kati lányunk.
Én a belső zsebemből előhúztam azt a cetlit, ami Ancsa adatairól tájékoztathatta a szertartást végző papot. Ő elolvasta, elrakta, majd onnan olvasta fel a tesók, keresztgyerekek neveit, s mindenki nevét, akik búcsúztatták az elhunytat.
Másik zsebemből közben előszedtem a fényképezőgépet, és ahogyan a szívem és az alkalom diktálta, egyre-másra kattogtattam.   
Lélekemelő színfoltja volt a temetésnek a ravatalozóban elhangzott személyes hangvételű sok rövid beszéd, melyeket Anikó volt kollégái fogalmaztak meg róla.  
A szertartások végeztével még beszélgettünk azokkal, akiket felismertünk vagy megismertük. Míg mi beszélgettünk, Mica elrohant a kocsiért, hogy a kilométeres visszautat megspórolja nekünk. Majd előkapta a GPS-ét, hogy a legrövidebb úton érkezzünk vissza a Mester utcába, ahol a tegnapi megemlékezéseket folytattuk. Kora délután jöttünk haza.
Magam nekiálltam a kb. 60 nyersfotó rendbetételéhez, hogy a rokonokhoz eljussanak.  
Azt hiszem, sikerült jelen lennünk egész nap oly módon, hogy terhére ne legyünk senkinek, de a folyamatokat ki-ki, tehetségéhez mérten előmozdítsa. És ez jó érzés.
Alighanem így kellene tennünk minden időben. Elmondani, megtenni, megköszönni, stb., ami szükséges, és nem foglalkozni azzal, ami felesleges.
Még az idő is kegyes volt hozzánk, a temetőt átszelő búcsúsétánk alatt végig kellemesen sütött a nap áttörve a felhők vékony falát.
Persze koránt sincs vége az eseményeknek, Levente születésnapját ünnepeljük a szélesebb rokonsággal együtt, majd Miklós sógor temetése következik.

Huszonnégy éve lakunk Aquincumban. Huszonnégy éve szeretek itt lakni.  Válogatottan normális emberekkel találkoztam széltében-hosszában, még akkor is, ha az alattunk lévő lakásokból az egyiket egyszer, a másikat kétszer törték fel az idők során, hozzánk is betörtek, de a zárcserén kívül nem keletkezett kárunk. Mára azért már két ütemben lohadt a lelkesedésem.
Büszkén vallottam, hogy ez a kerület ellenáll a markecolásnak, s a szánalmasabb kerületekkel ellentétben nem sápolja meg a parkolni kívánó autósokat. Tudom, Rómában se jobb a helyzet, s az ott élők is fel voltak háborodva, hogy a semmiért sarcolják meg a gépkocsi-tulajdonosokat.  Emlékszem, amikor az Aventinuson kezdték sárga festékkel összemaszatolni a flasztert, s kirakták a pénzgyűjtő automatákat ott is nagy volt a helyiek felháborodása. Kedvem lohadása akkor kezdődött, amikor megjelent az Óbuda újságban, hogy Belső-Óbudán, a Bogdáni útig felszerelik az „automatákat” (vö. „Semmiért egészen” c. vers). Engem Szlovákia példája vonzott, ahol alkotmányellenesnek tekintve, a pénzgyűjtő automatákat megszüntették országszerte.
Nekik gratulálok, magunk miatt pedig el vagyok kenődve.
Tegnap óta pedig még fokozottabb mértékben.
Szomszédunk meséli, hogy ránk szabadították a rendőri intézkedési joggal működő hatóságiakat, akik bekasszíroztak tőle tízezer forintot, amiért az út szélére a forgalommal szemben parkolt. Tudni kell, hogy egy igen gyér forgalmú mellékutcában lakunk, az „alvó városon belül”, ahol reggel mindenki elvonul dolgozni. Kocsik elvétve közlekednek. Bár semmiféle jelzés nem utal rá, az utcasarkokon ugyanúgy tilos parkolni, mint a Belvárosban. Ezt is büntetik.
Muszáj két dolgot megemlítenem.
A lakónegyed tervezésekor nem számoltak a kocsipark ekkora mérvű megnövekedésével. Másodszor: számos utat járda nélkül terveztek, másutt egy síkban vannak a „járdák” és az úttest. Nem emlékszem rá, hogy az elmúlt évtizedben valakire rádudáltak volna, amiért akár kivilágítatlanul is sötétben az úttesten dzsambázott. Ha egyszer nincs járda?
Arra sem emlékszem, hogy emberek veszekedtek volna amiatt, hogy ki hogyan parkol. 
Kérdés: Mi szükség volt arra, hogy beleszóljanak az illetékesek, és megrendszabályozzák azt, ami nélkülük jól működött?
További kérdésem, hogy megbüntetik-e az elöljáróságot amiatt, hogy nem építettek járdát, hogy egyetlen tükör sem segíti a beláthatatlan útkereszteződés forgalmát a lakótelepen.
Megbüntették-e a főv.-i kertészetet amiatt, hogy az oda ültetett bokroktól a legtöbb útkereszteződésben akadályozott a kilátás. Hát büntessék meg őket is, vagy senkit se büntessenek. Javasolom, hogy e tekintetben érjük utol északi szomszédainkat, 
ahol ingyenes a parkolás, 
ahol nincs regisztrációs adó,
ahol fegyelmezetten szétosztották és időben a gazdáknak járó EU-s pénzeket.        
Szeretném hátralévő életemben jól érezni magamat a kerületben.
Úgy látszik, ez nemcsak rajtam múlik.

Fejem nem káptalan, képtelen a sokféle dátumot magában tartani, ezért ismételgetem őket, mint anyám egyik gyerekkori pajtása, akinek a történetét számos alkalommal volt módomban meghallgatni, s amely így szól: A kislány nem volt a nagyeszű fajtából való, és ameddig csak a bolthoz nem ért, egyfolytában ismételgette magában: Mék eddeci rumé’, mék eddeci rumé’, mék eddeci rumé’. Szerintem érthető, de azért lefordítom: egy deci rumért megyek.    
Nos, én is így vagyok vele, merthogy határidőnaplót nem vezetek, sose szerettem igazán, bár bürokrata-koromban – hivatalból – minden évben kaptam. (Kihagyások után utoljára jó 16 évvel ezelőtt, 50. születésnapomra, s azóta se írtam bele semmit. Talán még megvan valahol, ha ki nem dobtam.)
Mindenesetre sokasodnak azok az alkalmak, ahol jelenésünk volt, van vagy lesz. Tegnap Szigethalom Robi szüleinél, ma mise, holnap vérvétel, patika, mert kell az utánpótlás, este gyászmise, előtte sekrestye, mert adatok az elhunytról, kedden temetés, de előbb, mert adatok az elhunytról.
Február 1. péntek: szöveg érkezik korrekcióra valamikor. Tücsivel hagyaték ügyében Babér utca. Ugyanaz nap menyem tesói, szombaton szülei, Levente szülnap.
Utóbb aztán van némi gubanc. A Távlatok szerkesztősége találkozójára meghagyott két dátum közül egyik se volt jó, ezért kérésemre február 16-án délre tettük. Nos, sógorom gyászszertartása szögre aznap 12h-kor kezdődik. Így vagy nélkülünk, vagy újabb kérésemre dátummódosítással tartják meg az alkalmat.
Bár, azonkívül hogy Éváék várhatóan július első felében jönnek hozzánk, és vizsgáztatni kell a kocsit, egyelőre mást nem jegyzek. Élettapasztalatom, hogy az események láncszerűen követik egymást. A letudottakat törlöm memóriámból, az újakat próbálom tudatosítani.

Minden nap hoz valami újat, érdekeset, kedveset, feledhetőt.
Ma pl. vendégeskedtünk Gyurinál, Erikánál. Gyuri Igazából Balázs György, Kati jegyesének, Robinak a papája, Erika a mamája.
Ma lánykérés esett. Én persze rábólintottam és szívesen rábólintottam Gyurinak válaszolva. Megpróbáltam értésére értésükre adni, hogy rokonságunk Robit milyen nagyra értékeli.  
Ebédvendégeik voltunk Tücsivel, s a felséges lakoma közben jam-session alakult ki, noha nem zenélt senki, hanem beszélgetett mindenki. Örömbeszélgetést folytattunk, megosztva egymással, ami megosztható.  Talán ennyi új történt. Megállapodtunk abban, hogy a további fejlemények megbeszélésére nálunk kerül sor, amikor sor kerül rá.
A lakomáról: Tücsi pásztorragunak nevezte a levest, én nem értek hozzá.
Azután nemtudodabbahagyni csirke következett, oldalas, meg töltött csirke, rizibizi és krumplipürével, kétféle savanyúval, számolatlan erősségű piákkal, üdítőkkel, kávéval, frissen sütött pogácsával, s még kétféle süteménnyel, tejszínhabos gesztenyepürével. Próbáltam féken tartani magamat, mert dagadt vagyok, és még a hétféle esti gyógyszer is tovább növelte térfogatomat, tömegemet.
Érdekeset is ígértem. Szép retro-albumot nézegettünk Gyurival a 60-as, 70-es évek Budapestjéről.
Erika szépen fest, megnéztük a képeit, s megnéztük Gyuri készülőben lévő fába égetendő családfáját is.  Mindez egyúttal kedves is volt, pontosabban mind kedvesek voltak.
A folytatást illetően abban maradtunk, hogy a további fejleményeket nálunk tárgyaljuk meg, akkor, amikor megérik erre az idő.
Ami feledhető, az az út. Budafokon rövid bolyongás után és kérdezősködés után leltünk rá az M0-ásra vezető útra. Szigethalomra érkezve csak rövid bolyongás és kérdezősködés után találtunk leendő nászunk címére.  
Visszafelé menet pedig egy Budapestre utaló tábla bevitt bennünket a XXI. kerületbe. Ezután megpróbáltam a telihold után tájékozódni, s tartani az északi irányt nagyobb forgalmú utakon. Végül elég célratörő módon találtunk a Gubacsi-hídra, onnan pedig az immár ismerős Helsinki útra. Kevés időveszteséggel, de épségben, kielégítő tempóban hazaevickéltünk.

Nem lehet más témája mai posztomnak, minthogy a kis hetedik uncsi, Levente, akivel életkéjének első évét együtt töltöttük, ma egyéves. Hozzávetőlegesen mindennapra esik egy fotó vagy videofelvétel, mivelhogy az albumában 370 kép szerepel. Ebből levonható néhány, játékot bemutató kép.
Reggel időben felkeltek a fiatalok és én. Együtt mentünk misére. Szerencsénk volt. A miseintenció a kis egyévesért és szüleiért mondatott. Áldozáskor egy kis keresztet is kapott a cseppecske a fejére. Igyekszem lerögzíteni, hogy néhány kedves gőgicsén kívül igen békésen viselkedett a szűk fél óra során.
Megnéztük a hetilapot, de nincs benne, amit kerestünk. Majd egy-két hét múlva. Amire nekem több mint ötven évet kellett várni, az Évának 9 évesen sikerült, Leventének pedig azonnal. Igaz, hogy az én anyagom recenzió volt, Éváé egy gyerekrajz, Leventéről meg fotósorozatot készítettünk.
A napnak még nincsen vége.  Szerettük volna, ha hintát kap a szentem-lelkem tőlünk, de még nem érkezett meg a kívánt dizájnú darab a szakboltba. A dolog nem sürgős. Sőt még az is kérdés, hogy akar-e hintázni. Nem minden gyerek szereti.
Elvi és Levi most úton vannak az egyetem felé. No, ezt se lehet elég korán elkezdeni. Egyelőre ugyan a mama ügyeit intézik, de nem árt jóban lenni a professzorokkal. J
Alighanem az este még visszatérünk az ünnepre egy tortácska erejéig. Ez inkább csak sejtésem, mint bizonyosság. Mindenesetre a fényképezőgép elemeit töltőre raktam, a memóriakártyát pedig leürítettem.
Majd csak lesz valahogyan.
Levente egy éve besárgult, s tüdőgyulladással küszködött. Ma egészséges. Viszonylag kis súllyal jött a világra, melyet megnégyszerezett az eltelt egy év alatt.
Rácsodálkoztam, hogy a szárnyas idő, pikk-pakk, milyen gyorsan elrepül. Még 100-szor ennyi, és százéves lesz az unoka. Isten éltesse, ameddig egyáltalán lehetséges.

Az internet számos lehetőséget kínál a virtuális kapcsolatok létrehozására, ápolására és fenntartására.  Mindazonáltal az egyes „műformák” elválnak egymástól. A blog rövid posztokban dolgozik, de fűszerezhetik a keret megformálásai, alkalmazott rajzok, fotók. Szerencsés esetben elkalandozhat az esszé irányába is. Az email-ek világa az sms-hez hasonló rövid műfaj. De itt sincs merev megkötöttség. Részben, mert bármekkora szöveg-kép csatolható hozzá, részben, mert maga az elektronikus levél hossza sincs igazán maximálva. Rövid műfaj a twitter, mely tán 140 leütésben mondja el a magáét. Itt észnél kell lenni. Most pedzegetem. Megint más a FaceBook, mely inkább a közérdekű, a nyilvánosságnak szánt, többeket érdekelhető közléseket, gondolatokat, grafikákat, képeket, hanganyagokat kíván propagálni. A többi elektronikus műfaj számomra fekete doboz, így nem foglalkozom vele. Inkább bemutatok néhány példát az email és a posztok közötti átjárásra. Saját levelezésemből veszem a példákat, név nélkül:
1. sorozat email:
levél: Kedves Em! A fotós megbízásából küldök néhány képből álló sorozatot, melyet az édesanya készített lapjukat olvasó férjéről és 10 hónapos fiukról, aki a követési effektusnak engedve modellálja a papát. Használják fel, ha kedvüket lelik bennük. Üdvözlettel:
Válasz: Kedves …! Nagyon köszönjük. De régóta „vadászom” egy ilyen felvételre J ! A 12. oldalra hamarosan be is tesszük. Üdvözlettel és köszönettel: -a
PS.:  Azt szeretném megkérdezni, hogy fiatal olvasónknak mi a becses keresztneve? J
levél: Ő GL.,  fiam és menyem gyermeke. Üdvözlettel…
(A konkrétumok a megjelenés után válnak publikussá.)
2. sorozat email:
levél: M, készítsd lécci a korrektúrát.
válasz: Kedves X! Igen, ha megérem. Mostanában ketten „mentek haza”, sógorom és húgom.
RIP. mindketten. Üdv …
levél: Köszönöm. Mostanában többször eszembe jut, hogy csaknem két évtizeden keresztül az iskoláimban készültem az 'életre'. Vajon hány év kell ahhoz, elegendő lesz-e egyáltalán a földi lét az örök életre való (f)elkészüléshez? Ez a szenteknek sikerült, de nekünk? Csak Isten irgalmában bízhatunk, és egyre sürgetőbb számunkra, hogy ne linkeskedjük el a készülődést. Isten áldjon: X
válasz: Kedves X! Gondolatgazdag soraidat köszönöm. Feltételezésem szerint nem lehet felkészülni rá igazán. Egyet lehet, vágyni Isten személyes megnyilvánulásaira, olvasni, hogy másoknak (szentek) miért sikerült (sikerült?), s próbálni a jelenben maradni és éberen kitapintani, hogy mire hív a Lélek. Bár tudnám. Az vigasztal, hogy utólag többször megtudtam, hogy csak Ő lehetett. További vigasz: Isten szeret, és ez a fontos, nem fordítva (én Őt).
A kettősséget az okozza, hogy ott is arat, ahol nem vetett, a talentumot számon kéri, s aki sok tanítást kapott, az sok verést kap. Továbbá: Krisztus szerint a magunk erejéből nem lehetséges az üdvösség.
Ám ugyanő megváltott bennünket. Megmutatta irgalmas szeretetét, s Faustyna szerint alapvető, hogy bízzuk magunkat irgalmas szeretetére. Bizalmat kér, nem önmarcangolást. Mindenesetre mi sose állhatunk le kiteljesedési törekvésünkben.)
Rövid leszek.
Magam is megtapasztaltam, hogy gyermekem akkor is az ölembe szalad, ha tudja, hogy „sáros”, mert bízik szeretetemben. Hát akkor Isten, Aki a Szeretet, ne fogadna, és ne ölelne magához, ha mi ezt tesszük szeretteinkkel?!
Éljen, aki él, a többiek nyugodjanak békében. Téged Ég áldjon. Em
(A rejtély feloldása „odaát” lesz, addig az olvasók szíves türelmét kérem.)

Ott, ahol a számítógépem áll, és ahol írás előtt olykor az eszem áll meg, ott található a téli fűtő-hűtőrendszer. Ott a szoba jobbhátsó sarkában. Ha melegem van, bal kézzel résre tárom az ajtót, ahonnan jótékony és …dús (nem tudom az általunk beszívott „város gáz” pontos és gyakran változó összetételét) valami áramlik be, mindenesetre ez a légnemű massza pillanatok alatt lehűti a levegőt a szobácskában, le a kedélyemet, ha túlfűtött volnék. Ugyancsak balkezemnél a radiátor Hertz-szelepe is. Ha fáznék – s mi tagadás, olykor ez is megesik –, csak maximumra állítom, s két perc múlva átjár a melegség. Nyáron a hűtéstechnikával még baj van, de majd a légkondi.
Nos, ez van itt, most. De nem mindig volt ez így. Tüzeléstechnikánk kissé komplikáltabb volt.
A II. világháború után Kelenföldön laktunk. A konyhában alkalmanként a sparheltet használtuk (télen bizonyára sűrűbben), hétköznapokon többnyire a petrofor nevű jószágot. Főtt rajta leves, készült palacsinta. A petróleum igen intenzív hőt fejlesztett. A fürdőszobában henger szolgált meleg víz előállítására és egyben fűtésre. Leginkább szombatonként fűtöttük fel, hogy végigmosakodjon az aprónép és a felnőttek is. Szobácskánkban lemezkályha állt, egy Salgótarjánban készült samottos kályha. Ha rendes szenet kapott, izzottak a bádog kályhacsövek. Emlékezetem szerint jól megégettem magamat, amikor nekidőltem az oldalának. A sufnik úgy sorakoztak a ház mögött, mint ma a lapos tetejű garázsépületek. Mindenki külön tőkével rendelkezett. Itt vágatta öreganyám méretesre a tűzifát egy alkalmi munkákból élő, amúgy előkelő családból származó férfival. 
1956 elején Zuglóba költöztünk. Januárban piszok hideg fogadott. A lakás fűtése padlót fogott. A konyhai tűzhely szétrozsdásodva. (Az előző lakók csak a butángázt használták főzésre.) Itt is vegyes tüzelésű „henger” állt a fürdőszobában. Sűrűn kellett javíttatni. A forrasztásai sorra elengedtek. Sokat kínlódtunk a mesterekkel, ők meg a forrasztással. A két szobát egy lepukkant cserépkályha fűtötte volna. Inkább csak füstöt termelt, mint hőt, amíg át nem rakattuk. Januárban költöztünk, és +8 fok volt az első éjszakán a szobánkban – a „fűtés” ellenére. 
Azzal tüzeltünk, ami éghető anyagból volt. A forradalom után el-eljártunk egy-egy vödör szénért a villamosmegállónyira lévő TÜKER-telepre, ha volt éppen barnaszén. Egyszer kaptunk negyedbe hasított méteres farönköket. Felcipeltük, és a konyhában aprítottuk fel kézi fűrésszel mi gyerekek. Ugyancsak mi hoztuk haza a butángáz palackokat. Ott suhogott a fejünk mellett az alutartályon belül a folyós gáz. Tartottam tőle, hogy egyszer felrobban, és nem fognak belőlem semmit se találni. Azért évről évre gyarapodtunk. Az ócska konyhai tűzhely helyett utaltak ki egy újat. A Bosnyák tér mellől húztuk haza kiskocsival. Később, mint említettem, átrakattuk a cserépkályhát. Attól kezdve jól dolgozott. Én is. A 60-as években az én reszortom volt a befűtés. Két emelettel lejjebb a lépcső alatt állt a mi sufni rekeszünk dróthálóval leválasztva a lépcsőtől. Igen sötét volt ez a hely, és egy kandúr macska telepedett bele. Simán befért a drótháló és a lépcső közötti résen. Ne tudjátok meg, milyen szagot árasztott a macska, merthogy ott végezte a dolgát. Olykor meglapult, és miközben raktuk a szenesvödröt, mellettünk süvített el frászt hozva ránk. Ezért aztán azzal kezdtük ügyködésünket, hogy szenekkel hajigáltuk meg a sötét hátulsó traktust. Kiűztük a macskát, s csak aztán láttunk munkához.       Klasszikus tűzrakás. A samott két oldalán vastag fák, rajta keresztben az aprófa. Alul egy TÜKER-alágyújtós (később gyehenna alágyújtós), papír. Az aprófán széndarabok.
Általában egy gyufa elég hozzá, hogy az égés elinduljon. Hamuajtó nyitva, hogy huzat legyen. Szenet pótlólag még raktunk rá, szükség szerint. A parázsra rázártuk az ajtót, hogy a kályha kihűlését késleltessük. A végén ki kellett a salakot-hamut kotorni a tűzhelyből.
Kispest. Korszerűsítés, vezetékes gázzal működtettük a konyhai tűzhelyet, és a két fali melegítőt. Szerettem.
Baross u (Józsefvárosi ltp.) Kp-i fűtés. Problémamentes, unalmas, kényelmes és igen levegőszárító megoldás. 
Örsvezér-park, cirkó.
24 éve Aquincumban távfűtés. A földalatti vezeték nyomvonala jól követhető havazás idején. Itt azonnal elolvad a hó. Svédországban – úgy hallottam –, fűtik az országutakat, hogy ne akadjon el a közlekedés. Lehet, hogy nem így van. Itt meg a gyepet fűtik a házak között, mert ócska a csövek szigetelése. (Illetékesek: Megoldandó nagy kérdés!) 
Most itt ülök a számítógépnél és éppen lenulláztam a radiátort, mert melegem van.