Mickey webnaplója

Korábbi híradásokból tudhatjuk, hogy XVI. Benedek elhatározta, hogy párbeszédet folytat a világgal az interneten keresztül. Első üzenete:
„Kedves barátaim, örömmel csatlakozom hozzátok a Twitter-en keresztül. Köszönöm a nagylelkű érdeklődéseteket. Szívből adom rátok áldásomat.” (@Pontifex).
Hozzá intézett kérdés: „Hogyan tudjuk minél jobban megélni a Hit évét mindennapjainkban?” 
A pápa válasza:
„A Jézussal folytatott párbeszéd által az imában;
Jézus meghallgatásával, aki az Evangéliumban szól hozzád; illetve
a Jézussal való találkozás által, aki jelen van abban, akinek szüksége van Rá.”
XVI. Benedeket több mint egy millióan követik a Twitter-en.
Délután a pápa válaszolt egy újabb kérdésre: „Hogy éljük meg a Jézus Krisztusba vetett hitünket egy remény nélküli világban?”.
Válasza: „Azzal a bizonyossággal, hogy aki hisz, soha sincs egyedül. Isten az a biztos szikla, akire építhetjük életünket és szeretete mindig hűséges.”

Márai megírja, hogy emigrálása előtt elolvasott egy sor nem élvonalbeli, ám a rövidebb lélegzetű műfajokban jeleskedő, kortárs magyar írásművet. Olyanokéit, akiknek nem adatott meg, hogy előrukkoljanak valamiféle hosszabb lélegzetű műformával, regénnyel, színdarabbal vagy effélével, de a kisprózát kitűnően művelték. Olyanokét, „akik elkallódtak az elüzletiesedett, divatos, kivilágított nevek után kullogó irodalmi versenyben. ” 
Ilyen neveket sorol: „Színi Gyula, Tömörkény, Török Gyula, Lovik, Cholnoky, Csáth Géza, Moly Tamás, Térey Sándor.”
„Mi égett el ennek a csendes nemzedéknek alkimista műhelyében, amíg a sok pazarlóan eltüzelt nyersanyagból néha kiolvadt egy csepp színarany!”
Majd így ír:
„Sokan voltak… Lakatos László, Szász Menyhért, Keleti Artúr, Somlyó Zoltán, Szegedi István.”
Tehát kiutazása előtt Márai ezeket szürcsölgette volt magába, hogy magát a legesszenciálisabb gyökerekkel megszívva távozzék külföldre.
Molnár F. hasonlóképpen lát rá kortársai némelyikére. Ő Lechner Ödön jeles építészre emlékezve fejti ki gondolatait, nem értve, hogy „akik lehetővé tudták volna tenni, hogy hatalmas nyomait hagyja ebben a városban egy nagy építőgéniusz, miért szidták, miért tolták hátra, miért kergették el mindenünnen, mindig tele szájjal hangoztatva, hogy »nagy tehetség, de…« Miért? Mert „nem lehetett vele kezdeni semmit”.  [Megjegyzem: Mennyire illenek ezek a szavak Makoveczre alkalmazva is.]       
Hát ez az. Helyben vagyunk. Vannak, akik arra születtek, hogy ne lehessen kezdeni velük semmit. Akik arról írnak, amit lelkük lelkedzik, arról, amit személyiségük diktál, és nem arról, amivel lehet kezdeni valamit (gyors, profiton való osztozkodás; belesimulás a trendibe; uram bocsá, a mindenkori politika szájíze szerinti alkotás).
Mindkét író megfogalmazása megfogott.
Az elismert nem azonos az értékessel, legalábbis nem okvetlenül az.
Mindketten ugyanarról írnak. A háttérbe szorulás okairól, amit Molnár érzékeny füllel meghall, s le is ír: „nem lehet kezdeni velük semmit”.
Ma ezt másképp mondják: Tehetséges volnál, de „béna vagy”.
Igazuk van.
Egy „béná”-val nem lehet mit kezdeni.
A kérdés csupán az, hogy kell-e kezdeni valamit velük, vagy elég, ha nyilvánosságot kapnak?
Sokuk szerencséjére ma már létezik a blog mint olyan. Itt kivetíthetik magukból – garantáltan ingyen – mindazt, amit nem mondhatnak el senkinek, s az interneten keresztül elmondanak hát mindenkinek, akit csak érdekel mondókájuk.

1. Az járt a fejemben, hogy ma, (20)12. 12. 12-én 12 h 12' 12''-kor csupa 1 és 2 számjeggyel volt jellemezhető a kronologikus idő múlása egy egész másodpercig.
12.12.12.12.12.12.
Ez így elég érdekes.
Tökéletes nyolcszáz évvel ez előtt volt, amikor is az évszázad is 12-vel jelöltetett.
Ha emlékezetem nem csal, egyszer eljátszottam már a dátum számokkal. egyik húgom november 11.-i születésű. Talán neki írtam egy emailt, melyet kétezer 11-ben, 11. hó 11. percben küldtem el neki azzal, hogy ha a küldött 11-eseket  mind berúgja, hatalmas sportsikert tudhat magáénak.
A mai dátumot másodpercnyi pontosságig víve, hat tucat-szám szerepel, azaz hat tizenkettes.
Ez sormintának is remek.
2. Itt mégse akarok leragadni. Keveset írok idén ádventről, pedig igen szép időszak ez, egy mélyről felszakadó vágy arra, hogy erősödjön kapcsolatunk azzal, aki régen eljött, s akire mégis évente várunk. A mai mise alleluja-verse szépen adja vissza ezt a gondolatot: „Íme, jön már az Úr, hogy népét megváltsa, boldog, aki készen áll, hogy találkozzék Vele!” Az ezt követő evangéliumi mondat azonnal ráerősít ezekre a vágyakra. Jézus maga hív mindnyájunkat: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradtak vagytok, és terhek alatt görnyedtek, én felüdítelek titeket!”
Mondjátok: Lehet ennek ellenállni?
Kicsit korrigálnom kell saját magamat. Csak a blogomban írok keveset ádventről, egyébként nem. Idén felkérésre két cikkben is foglalkoztam vele. A rövidebbet idecsatolom, hogy akit érdekel, megismerhesse. Tudomásom szerint már megjelent a Galamb c. periodikában. De ha elmaradt volna, itt akkor is nyoma marad.
Úrjövet
Paradoxonok sorozata.
János így kezdi evangéliumát: Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. 
Jöhet-e az Ige, aki már kezdetben volt?
A zsoltáros szavai: „Fiam vagy te, a mai napon nemzettelek téged” (2,7). Az Újszövetség szó szerint Krisztus istenfiúságára vonatkoztatja ezt a kijelentést.
Jöhet-e, akit korunkhoz képest már igen régen felkent az Atya.
Őbenne áll fenn a Mindenség – jelenti ki róla Szt. Pál.
Jöhet-e az, akié az egész teremtés.
Elgondolkoztató kérdések ezek.
A Fiú Istenként az időn kívül áll, ezért nem vonatkozik rá a dolgok egymásutánját meghatározó idő. Ám Krisztus istenember. Ilyenként igazán beteljesedhetett érkezése által az idő.
Istenhez fűződő kapcsolatunkra úgy tekinthetünk, mint akik vasúton utaznak. Az állomáson áll az egyik vonat, benne Isten. A másikban mi emberek. Ha csendben elmozdul az egyik szerelvény, néha elbizonytalanodunk. Vajon mi mozgunk-e – vagy a másik? Isten a minket örök jelenében hazaváró Valaki. Hozzá képest mi mozgunk. A kérdés, hogy közeledünk-e hozzá, vagy távolodunk tőle? Tegyük fel magukban adventben a kérdést.
A közeledésre jó esélyt ad az Advent. Elcsendesedve rájöhetünk, hogy mennyire vár bennünket az, akit karácsonyra várunk.
Mert Ő, mint említettem, kezdettől jelen van. (Isten úgy szerette a világot, hogy közénk küldte Fiát, aki anyától született – Máriától.)
Ő tehát jelen van – nekünk.
A kérdés, hogy mi jelen vagyunk-e – Neki. 
A kérdés, hogy felkészülünk-e méltóképpen a fogadására. 
A legenda szerint Szent Jeromosnak megjelent a Kisjézus. Jeromos megragadta az alkalmat, hogy megkérdezze tőle: Mit adjak Neked, Uram? Mire a Kisjézus csak ennyit felelt: Jeromos, add nekem a bűneidet!
A Karácsonyi Gyermek kérése mindnyájunkhoz szól. Az ő tisztaságához közeledni nagy alázattal és megtisztult lélekkel lehetséges.
Ne felejtsük hát: Ő vár, és nekünk kell közelednünk hozzá.  
Tegyük meg a szükséges lépéseket, hogy közeledésünk eredményes, a Vele való találkozás beteljesülése lehessen.

Sőt. Eheu, eheu!
1. Megszavaztam annak idején a csatlakozást. 2. Nem ilyen lovat ígértek. 3. OV Madridi beszédének a vége. 4. „Az EU-n kívül is van élet”, hogy hol tartanánk az EU-n kívül, azt senki nem tudja.
ad 1. Igen, megszavaztam. Az ország harsogott a három alapítóatya – A. De Gasperi, R. Schuman, K. Adenauer – által vizionált és meghirdetett keresztény eszményeken alapuló közös európai testvériség létrehozásának szükségszerűségétől.
ad 2. Lapunkba, a Távlatok c. lapba többen cikkeket írtak a csatlakozást éltetve, (pl. Pierre de Charentenay SJ, Az épülő Európa kulturális és szellemi azonossága (48. szám) címen, ugyanő személyesen is eljött előadást tartani, amelynek az volt a végső kicsengése, hogy a három alapító eszméinek Európa mind szélesebb régiójában való megvalósítása olyan cél, amelytől nem hagyják magukat eltántorítani a közös Eu. eszméinek eltökélt hirdetői, támogatói.)
Nem tudom, hány konferencia készítette fel Magyarországot a csatlakozás szépségeinek a felvázolásával. Egyet a jezsuita közösség is szervezett három testület rendezésében: a Faludi F. Akadémia, az OCIPE és a Távlatok folyóirat (1999 novemberében Európai magyarság – magyar európaiság címmel). Itt ugyanolyan pozitív hangvételű előadások hangzottak el, mint korábban.
A konferencia anyaga könyv alakban is megjelent, és a PPKE bizonyos szakirányai az utolsó darabig megvették, szakirodalomként használták.
Meg kell jegyeznem, hogy a lelkes beszédek között akadt néhány józanabb, kevéssé agitatív hangvételű előadás is. Ilyenként említem meg Erich Kussbach beszédét, melyben ilyesmiket fejt ki: „a hatalmas tőketartalékokkal rendelkező világcégek a nemzetközi szabad verseny nyomására egyesülni kényszerülnek, s közben olyan hatalomra tesznek szert, hogy akaratukat csakhamar rákényszeríthetik a kormányokra. (!!!) „K. Eu. népei, kivált a magyarság – fogékonyabbak maradtak a pozitív társadalmi értékek iránt. Ezért hivatottak arra, hogy a jövő Európájában a zsidó-keresztény eszmevilágban gyökerező, hagyományos európai értékrend szellemének megfelelő, kiegyensúlyozottabb álláspontot képviseljenek. Ezzel az Egyesült Európa gondolata olyan tartalmi elemekkel gazdagodna, amelyek elmélyítenék az európai népek sorsközösségének az érzését.”  És még „… Mo-tól elvárják, hogy az európai porondon előterjesztett kezdeményezéseivel növelje a kisebb államok súlyát az Unión belül.”
Az előzőekben azt szerettem volna igazolni, hogy nem ilyen lovat ígértek a csatlakozásunk előtt, és mi nem is olyan lovat akartunk, amilyet végül is kaptunk.
ad 3. E. Kussbach felvetéseire 13 év elteltével Orbán Viktor válaszolt a madridi Szt. Pál Egyetemen 2012. nov. 17-én.
Beszédének a végét idézem (ő pedig Szt. Pál szeretethimnuszát):
„Ahhoz, hogy Európát a keresztény értékek jegyében meg tudjuk újítani, ahhoz olyan politikai kultúrára, személyes mentalitásra, viselkedésre, olyan kormányzásra és olyan személyes példaadásra van szükség, amelyet definiál, meghatároz a keresztény tanítás. Idézni fogok természetesen, és azt gondolom, hogy ezt komolyan kell vennünk, európai közéleti embereknek …, vagyis olyan politikára és olyan vezetőkre van szükség, akiknek a kultúrája arra épül, hogy »nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal.«Ha ezt nem tudjuk a magunkévá tenni, sosem lesz többségünk az európai politikában. Ez a legnehezebb a politika világában, de, tisztelt Hölgyeim és Uraim, nem látok más utat a politikában sem, amely ne a kárhozathoz vagy a bukáshoz vezetne. Járjunk hát ezen az úton, kedves Testvéreim! ”
Íme, egy magyar kezdeményező, akinek a fellépését „elvárják” a népek. De vajon ma is elvárják-e,  vagy más értékek után futkosnak, mint a mérgezett egerek?
ad 4. Hogy mi lett volna velünk a TSZ-ek, állami gazdaságok továbbműködtetésével, egyenetlen, inkább korszerűtlen, mint korszerű gyáriparunk életben tartásával, azt csak a jó Isten tudja. Van állam, amelyiknek nem hiányzik az EU, pl. Norvégia, Svájc. Van, amelyik válogat a közösség törvényeiben. Elfogadja a neki tetszőt, ellene mond a nem tetszőknek, pl. Nagy-Britannia. Van, amelyik teljesít, és mégis a fejére koppint a pártos rosszhiszeműség. Van, amelyik nem teljesít, de vezető szerepet játszva minden gyanún felül áll. Van, amelyik előnytelen szerződést kötött, s máig nyögi a következményeit. Nem kell messzire mennünk.
De azt se feledjük, hogy mekkora összegeket vettünk fel a közösből. Igaz, hogy cserébe átadtuk piacunkat a multiknak, akik diktálják kiszipolyozásunk ütemét.
Tehát, hogy milyen lett volna az élet az EU-n kívül, azt sose fogjuk megtudni.

Nagyapó, nagyanyó, nagy a szél, nagy a tél, nagy a hó – valahol.
Itt nem az.
Van is meg nincs is, inkább jég, mint hó, másutt inkább hó, mint jég. Nincs belőle sok.
Na, ezt szeretem benne.  Nem szeretek már csúszkálni, se direkt, se kénytelenségből. Ki tudja, milyen állapotú combom nyaka, mi is egy törékeny csont. Pont.
Inkább itthon olvasok. Márai meggyőződéssel írja, hogy a föld roskadozik a hárommilliárd ember terhétől. Amennyiben tovább szaporodik, ki-ki elveszíti egyéniségét, és sodródik a tömegben, manipulálva a reklámtól, s a tömeg gerjesztett hangulatától. (Lehet, hogy ezt már Molnár F. fogalmazza?) Mindenesetre ma kb. 7 md ember él a földön. S nem fájunk kölcsönösen egymásnak. A neten belefutok Marx Györgynek egykor a Fizikai szemlében megjelent hosszú Marslakók c. cikkébe. A kitűnő és Bp-ről szabadult fizikusok egyike a második vh. kitörését, kimenetelét stb. prófétálja, és próféciái rendre be is válnak. A másik úgy okoskodik, hogy fogamzásgátlókkal kell megakadályozni, hogy feles számban elszaporodjék az emberiség. Attól fél a zseni, hogy unatkozni fog a sok felesleges lélek, hiszen néhány intelligens szakember megtermeli a szükséges javakat, a többi pedig mihaszna életre lesz kárhoztatva.
Ahogy a világ ma áll, nem ezt a képet mutatja. Nagy része lepukkant, kisebb része pedig fényűző életet él. Volna mit végezni az unatkozó tömegnek. Csakhogy hiányzik a motiváció. Minek takarítsa el a felgyülemlett szemetet az, aki nem szorul rá.
Ami a túlszaporodott emberiséget illeti, megint csak megoszlanak a vélemények. Olvastam olyan kutatói megállapítást is, mi szerint a népesség erősen emelkedő tendenciát mutat, de úgy viselkedik, mint a hegycsúcs felé törő vonatszerelvény. Előbb meglassúdik rohanása, majd visszacsúszik. Kérdés, hogy mi ennek a visszacsúszásnak az ára, mi az előidézője? Belátás, ellehetetlenülés, cunami, földrengés és tűzhányó, háborúk sorozata, nemzet nemzet elleni felhergelődése, vagy csupán egy, ma még nem ismert biokémiai reflex ösztönös hatása?
Nem tudom.
Az ember csak a szeretetben tud kiteljesedni. Minden egyéb beszűküléshez vezet. A kiteljesedés és a beszűkülés küzdelme elég rég óta tart, s nem látszik a harc kimenetele.
Mindenesetre szeretni mindig lehet, mondta valaki. És igaza volt.
Lehet egyedül is, lehet viszonzatlanul is, lehet a transzcendensre fókuszálva, lehet egészségesen és betegségben, családban és munkahelyen, a reménytelenségek ellenére is reménnyel telve.
A részleteken pedig vitatkozzanak az ügyeletes zsenik.  
Én meg megyek vissza a könyvekhez, mert még igen sok olvasatlan mondatot tartalmaznak.

Ha nem volna álomkór rajtam, valami jóízű kis történetet rittyentenék ide, de nem. Nem és nem. Nem jön az ihlet. Katalizátorom is alig működik. És ami nem megy, azt ne erőltessük, mondta „hatodik” Lenin. Igaz, hogy első Sztálin éppen fordítva gondolkozott (szerintem), s azt vélte, hogy azt kell erőltetni, ami nem megy. Ami már amúgy is megy, azt minek kellene. Most jobb lenne, ha én gondolkoznék, és nem ők okoskodnának. S elgondolnék valamilyen frappáns ébresztő történetet, amely megvidámítja a blaumontagot.
Sok jó viccet tudok, most mégis elpletykálok egy gyengét. Azért furcsa a dolog, mert a humoralista Sándor Gy. könyvében ezt szerepelteti, és nem értem, hogy miért éppen ezt, amelyik szerintem nem akkora durranás. Olvassátok hát:
„Egy pap az utcán séta közben megpillantott egy kisfiút, amint ágaskodva és ugrálva próbált elérni egy kapucsengőt. A kissrác alacsony volt, a csengőt pedig hozzá túl magasra szerelték. A pap odament tehát hozzá, és becsengetett helyette. Aztán mosolyogva a kisfiúhoz fordult, és megkérdezte:
– Na, mit csináljunk most?
– Fussunk, mint az őrültek – válaszolta a fickó.”
Remélem, hogy ennél érdekfeszítőbb ötletem is támad, és akkor ma nem csak ezzel az egy poszttal jelentkezem.

Párhuzamosan két vaskos kötetet olvasok, de valamiért főleg esténként, amikor már ki-ki nyugalomban, vagy épp azért? Ki tudja? Ez aztán megbosszulja megát, mert másnap, akarom mondani aznap, ha éjfél utánig nyitva tartom a szememet, kissé kókadt vagyok. Sándor György összehozott egy citátumgyűjteményt, már említettem, s olyan tréfás a jó humoralista, hogy alig tudom kihámozni, ki mit írt, s mit ő maga.
1. A pesti polgárról pl. mintha Cs. Szabótól idézne, s idézek most néhány jól megrajzolt poént. Jellegzetes szólás a 20-as(?) évekből: „Ha én úgy élhetnék, ahogyan élek!” Mintha száz év óta egyfolytában kísértené a cíviseket az az úrhatnám tempó. Hiszen pénz az ablakban. „Őrizze a helyemet – szól a tréfabeli három-négy órai újságolvasás után a pincérre – csak hazaszaladok kávézni.” Vagy még: „A vendég elefánttalpat kér. Azonnal! – kiáltja a pincér, s rohan a fogásért. Pár pillanat múlva visszajön, fájdalom, nem adhatok, mondja letörten. Micsoda, nincs elefánttalp? – hördül fel a vendég, micsoda szemét hely! Elefánt volna, feleli szelíden, de a főnök úr nem e3ngedi, hogy ilyen kis rendelésért levágjuk. ”
2. Szép Ernő humora. Öreg korában így írta alkotásai végére a nevét: Szép Ernő voltam.
Mondom, párhuzamosan olvasom Molnár Ferenc karcolatait is.
(Nincs új a nap alatt.)
– Ebben néhány mai kérdésre választ találtam nála. Egy inkriminált cikk miatt „attól a két szótól, hogy Pesti Hírlap, le, egészen a tárcavonalig nem volt semmi.” A cenzor kihúzta, s üres fehérség tátongott a címoldalon. „Egy Lipót körúti kávéházban a pincér eltette, és megmutatta nekünk másnap ezeket a csonka lappéldányokat. Már egyiken sem volt üres és szövegtelen ez az első oldal. Ceruzával és tintával tele volt firkálva. Mondhatom, hogy ilyen kegyetlen és ennyire büntetőtörvénybe ütköző írott szöveget rég nem olvastam. Volt ott mindenféle sértés, az elméstől kezdve a durváig, mindenik lappéldányon vagy harminc darab… ”
Íme, a kommentek, őse, íme a Facebook „hozzászólok” lehetőségének az őse, még talán a posztoké is.  
– Másutt egy hírrel foglalkozik. Valaki végrendeletileg tíz kivénhedt ló életének fenntartására, istálló építésére stb. hagyta pénzét. Molnárnak nem tetszik. „…bármily gyönyörű dolog is az állatvédelem, annyi faji önzés megengedhető, hogy inkább egy ember éljen nyugodtan öreg korában, mint tíz ló… Minél komolyabban vesszük az állatvédelem eszméinek az alapját, annál komikusabban és bosszantóbban hat a tíz igásló aggkori ellátásának ötlete. Pedig még elő sem hozakodtam a legegyszerűbb érvvel, azzal, hogy azon a pénzen tíz öregembert is el lehetne látni étellel-itallal, lakással. Mert ha ezen elkezd gondolkozni az ember, akkor nagyon furcsa színben kezd feltűnni egy szép egyesület, amely végeredményben a földi boldogságot emberek elől akarja pörölni lovak számára.”  Írásának az a csattanója, hogy a bíróság alaki kifogásokat talált a végrendeletben, s nem ítélte meg a vén csatalovak számára a szállodai ellátást. Mint Molnár írja: „…ezért Isten éltesse azt a kis formahibát, és a bíróságok józan gondolkozását.”
Valamiért azonnal Szentesre és a Négy mancs alapítvány esetére asszociáltam.
Bennem is megállt az ütő, amikor az alapítvány erőszakos fellépéséről értesültem. Miféle jogokat vindikál magának egy alapítvány. Honnan veszi hozzá a bátorságot? Ha jól emlékszem, a huzavona évek óta tart: nevezetesen, hogy kiknek az érdekeit kell figyelembe venni, a magyar libákét vagy az emberekét.
Molnár tudta rá az etikus választ.
Ma pedig, mintha még az EU sem tudná.

Párhuzamosan két vaskos kötetet olvasok, de valamiért főleg esténként, amikor már ki-ki nyugalomban, vagy épp azért? Ki tudja? Ez aztán megbosszulja megát, mert másnap, akarom mondani aznap, ha éjfél utánig nyitva tartom a szememet, kissé kókadt vagyok. Sándor György összehozott egy citátumgyűjteményt, már említettem, s olyan tréfás a jó humoralista, hogy alig tudom kihámozni, ki mit írt, s mit ő maga.
1. A pesti polgárról pl. mintha Cs. Szabótól idézne, s idézek most néhány jól megrajzolt poént. Jellegzetes szólás a 20-as(?) évekből: „Ha én úgy élhetnék, ahogyan élek!” Mintha száz év óta egyfolytában kísértené a cíviseket az az úrhatnám tempó. Hiszen pénz az ablakban. „Őrizze a helyemet – szól a tréfabeli három-négy órai újságolvasás után a pincérre – csak hazaszaladok kávézni.” Vagy még: „A vendég elefánttalpat kér. Azonnal! – kiáltja a pincér, s rohan a fogásért. Pár pillanat múlva visszajön, fájdalom, nem adhatok, mondja letörten. Micsoda, nincs elefánttalp? – hördül fel a vendég, micsoda szemét hely! Elefánt volna, feleli szelíden, de a főnök úr nem e3ngedi, hogy ilyen kis rendelésért levágjuk. ”
2. Szép Ernő humora. Öreg korában így írta alkotásai végére a nevét: Szép Ernő voltam.
Mondom, párhuzamosan olvasom Molnár Ferenc karcolatait is.
(Nincs új a nap alatt.)
– Ebben néhány mai kérdésre választ találtam nála. Egy inkriminált cikk miatt „attól a két szótól, hogy Pesti Hírlap, le, egészen a tárcavonalig nem volt semmi.” A cenzor kihúzta, s üres fehérség tátongott a címoldalon. „Egy Lipót körúti kávéházban a pincér eltette, és megmutatta nekünk másnap ezeket a csonka lappéldányokat. Már egyiken sem volt üres és szövegtelen ez az első oldal. Ceruzával és tintával tele volt firkálva. Mondhatom, hogy ilyen kegyetlen és ennyire büntetőtörvénybe ütköző írott szöveget rég nem olvastam. Volt ott mindenféle sértés, az elméstől kezdve a durváig, mindenik lappéldányon vagy harminc darab… ”
Íme, a kommentek, őse, íme a Facebook „hozzászólok” lehetőségének az őse, még talán a posztoké is.  
– Másutt egy hírrel foglalkozik. Valaki végrendeletileg tíz kivénhedt ló életének fenntartására, istálló építésére stb. hagyta pénzét. Molnárnak nem tetszik. „…bármily gyönyörű dolog is az állatvédelem, annyi faji önzés megengedhető, hogy inkább egy ember éljen nyugodtan öreg korában, mint tíz ló… Minél komolyabban vesszük az állatvédelem eszméinek az alapját, annál komikusabban és bosszantóbban hat a tíz igásló aggkori ellátásának ötlete. Pedig még elő sem hozakodtam a legegyszerűbb érvvel, azzal, hogy azon a pénzen tíz öregembert is el lehetne látni étellel-itallal, lakással. Mert ha ezen elkezd gondolkozni az ember, akkor nagyon furcsa színben kezd feltűnni egy szép egyesület, amely végeredményben a földi boldogságot emberek elől akarja pörölni lovak számára.”  Írásának az a csattanója, hogy a bíróság alaki kifogásokat talált a végrendeletben, s nem ítélte meg a vén csatalovak számára a szállodai ellátást. Mint Molnár írja: „…ezért Isten éltesse azt a kis formahibát, és a bíróságok józan gondolkozását.”
Valamiért azonnal Szentesre és a Négy mancs alapítvány esetére asszociáltam.
Bennem is megállt az ütő, amikor az alapítvány erőszakos fellépéséről értesültem. Miféle jogokat vindikál magának egy alapítvány. Honnan veszi hozzá a bátorságot? Ha jól emlékszem, a huzavona évek óta tart: nevezetesen, hogy kiknek az érdekeit kell figyelembe venni, a magyar libákét vagy az emberekét.
Molnár tudta rá az etikus választ.
Ma pedig, mintha még az EU sem tudná.

Dilemmámnak előzményei vannak. Napokkal ezelőtt, de már a fagyok beállta után történt, hogy reggel hiába nyitogattam a Colt ajtóit (és nem ajtajait, ahogy a MÁV géphangja szakadatlanul szajkózza) , a kocsi belsejében lévő és a kívülről a gumira tapadó pára megakadályozott abban, hogy kinyissam őket. Végül az anyósülés melletti engedett, s sikerült kitépni anélkül, hogy a gumitömítés sérült volna. Onnan kirúgtam saját ülésem ajtaját, s csak azután kezdhettem neki az ablakokra bőven tapadó jég levakarásának. Ma levittem a motorolajos flakont és papír zsebkendővel az ajtókereteket megolajoztam. Az olaj nem tűri a vizet, így nem is tapad meg a gumin, tehát gondtalanul nyithatók az ajtók. Gond azért akad, mert tudomásom szerint az olaj árt a guminak. Ha télen nem tudom kinyitni az ajtókat elég baj, de ha tavasztól a gumik mennek tönkre, lehet, hogy még nagyobb a baj. Ez hát a dilemmám.   
Akkor jöjjön most a bizonyosság.
Az egész úgy kezdődött, hogy Tücsi az interneten talált egy Spanyolországban készült videót, melyen egy zenekar tagjai a semmiből előtűnve (flash mob, ma örömömre divattá lett) adták elő Beethoven örömódáját. A tér megtelt érdeklődőkkel, kicsikkel és nagyokkal, földön állókkal és lámpavasra kapaszkodókkal. A zenét nem kell bemutatni, mindenki ismeri az egy Levente unokát kivéve, aki viszont a maga kilenc és fél hónapjával feltűnően intenzív érdeklődést mutatott Beethoven örökbecsű dala iránt. Nagyanyja nem tudta a képernyő elől elzavarni, amíg háromszor egymásután meg nem nézte, meg nem hallgatta a klasszikus opuszt. Persze egyre több részlet tűnt fel neki a performansz képein. A nagyi pedig minden láthatót elmesélt unokájának. Mindez napokkal ezelőtt történt. Azóta visszatérően felkéredzkedik Tücsi nagyi ölébe, és onnan hallgatja a végigkonferált műsort. Ragaszkodása a zenehallgatása iránt nem hagyott alább, ma is meg kellett nézni, hallgatni, kommentálni a flash mob-ot.
A zene elhangzott, s az utána beálló csöndben egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy az apja fütyüli spontán és öntudatlanul a dallamot. Kis idő elteltével megismétlődött a dolog, ám most a felesége részéről. A picike pedig el van ragadtatva a műsortól. Nem hiszem, hogy tévednék, ha azt gondolom, egy életre elkötelezte magát a nagy klasszikus, L. van Beethoven muzsikája iránt. Ezek az alapélmények kitörölhetetlenek emberségünkből. Ezt most már-már bizonyosságnak lehet tekinteni.
S akkor egy kis kitérő.
EU-csatlakozásunk után magam is szerkesztettem egy csasztuskát, melynek Schiller szövegéhez semmi köze nincs, de az alakuló birodalom és a világ viszonyát talán telibe trafálja az általam fogalmazott himnuszszöveg. Álljon most ez is itt, igazolva, hogy igazságtalan a mi világunk, s hogy amit egykor leírtam, ma már az sincs úgy:
„Testvér lészen minden ember, akkor, ha európai, / De nem áll senkire, ki ázsiai, afriikai. / Pláne nem, ha amcsi a jámbor, vagy ha ausztráliai. / Esélyesebbek talán a pólusok polgárai.” /
Nos, ha túléltétek szövegemet, akkor részesüljetek ti is abban a látványosságban, amelyben lakásunk három generációja.
Lefogadom, hogy fél óra elteltével magatok is dúdolni fogjátok a fülbemászó muzsikát! http://www.nlcafe.hu/szabadido/20120711/komolyzene-flash-mob/

Elmúlt a Mikulás, befutottak a megemlékezések, s a késő ősz télbe hajlott.
Hó, mínusz 5 fok, Glatteis a német utakon, nálunk tükörjég. Tegnap megtanult kocsink jégen közlekedni. Jól vizsgáztak a téli gumik. Igaz, hogy a szokásos bő tíz perc helyett egy óra alatt értünk át V. Miklóshoz Angyalföldre, hogy az egybegyűlt Miklósok és nem Miklósok Miklós napot üljenek (-álljanak. Állófogadás volt). Ez a jégen toporgás adta az ötletet, iparnak-kereskedelemnek-fogyasztónak kedveset, hogy gyártsunk cipőket téli gumi talppal. Lefogadom, hogy a nagyérdemű megvenné őket a combnyaktörés kivédésére. Ez az ötletem nekem is sokba volt, ezért a szokásos 1%-ra igényt tartok a haszonból.
Bezzeg gyerekkoromból nem emlékszem tükörjégre. Több oka lehetett. A háború után olyan pocsék minőségű makadámok, kátyús földutak, töredezett flaszter-utak voltak, ahol legfeljebb görbetükör-jég keletkezhetett volna. Oly korban voltam gyermek, amikor még téli gumi se létezett, radiál gumi se létezett, autó is alig létezett mifelénk, csak autógumi létezett, amit később diagonál-guminak kereszteltek el, hogy megkülönböztessék a radiáltól.
Ugyanígy, gyerekkoromban csak korcsolya létezett, a görkorcsolya olyan ritka volt, mint a fehér holló, ezért nem kellett a korihoz hozzátenni, amit ma muszáj, hogy az egyéb guruló cipőktől megkülönböztettessenek. Felnőtt fejjel nekem nagyon idegennek tűnt az új szóhasználat: JÉGKORCSOLYA. Azért az, mert amelyik korcsolya nem kapott jelzőt, korábban az mind jégkorcsolya volt. Csak a „hó”korcsolya és a „hokikori” élvezte a nemesi előnevet. A cipőre csavart talpletépő alkalmatosság neve csak korcsolya volt és kész. Később, gyermekeim ifjúkorában lepte el az országot az NDK-beli GERMINA görkorcsolya, és ettől kezdve lett jégkorcsolya, ami nem gör-.
A héten feltehetően korcsolyázni fogunk, akár akarunk, akár nem.  Hét végén pedig sízni, mert 15 usque 20 centis havat trombitál a köpönyeg névre hallgató időjárás-előrejelző honlap. Itt futólécet érdemes felkötni, mert síkvidék a miénk. A hegyvidékiek pedig lesikló léccel brillírozhatnak, ha be akarnak jönni a városba. A buszok is közlekednek, csak az utakra szórt sós homoktól olyan koszos az ablakuk, hogy a szegény utasoknak fogalmuk sincs, merre jár velük a negyed évszázados Ikarus.