Mickey webnaplója

Most találtam ki.
1. Egyszer az ABC-ben vettem egy fél literes konyakot. Miközben lenyúltam érte az alsó polchoz, kiesett zsebemből és összetört az olvasószemüvegem lencséje. Annak idején megírtam: a fél liter St. Louis-konyak így kb. 5000 forintba jött, életem legdrágább, de nem a legjobb konyakjaként. Mint kiderült nem is konyak volt az, csak szeszesital. Így még drágábbnak tűnik.
2. Augusztus 9-én belém rohant egy furgon, noha elsőbbséget kellett volna kapnom. (Tudom, elsőbbsége annak van, akinek megadják.) Összetörte rendesen a kocsimat. Talán e hét végén, kb. másfél hónapra az eseményt követően lesz kész. Elég nagy árat fizettem hát jogaim érvényesítéséért. 
3. Lehet, hogy a legdrágább macska is a mienk volt. A gyerekeinket érte az a fene nagy meglepetés, hogy egy cirmos kismacskát nyerjenek osztálytársuk születésnapi tomboláján. A rafinált szülők ilyen alamuszi módon szabadultak meg fölösleges állatuktól. Mi persze lakótelepi otthonunkban pátyolgattuk a szobatisztátalan, de éjjel a függönyöket megmászó vendéget. Amikorra nagyon elegünk lett belőle, gazdát kerestek neki a lányok. A Balassagyarmathoz közeli Szügyben akadt befogadó gazda. Levittük Trabanttal. Már odafelé elkezdett zuhogni a hó. Visszafelé belecsúsztunk egy árokba. A javítás néhány ezer Ft-ba került. A macskát – úgy tudom – később egy kutya megette.
4. Volt egyszer egy kutyánk is. Lányom orra előtt dobta ki a gazdája a Duna-parton autójából. Az Albert névre (nem) hallgató kutya is sokba jött. A kötelező oltásokat megkapta. Mivel neveletlen kis kotorékeb volt, ösztöneire hallgatva szétszedte lányom kanapéját, mellesleg összevissza hugyozta a szőnyegpadlót, s végigvisította a napot, mivel senki sem tartózkodott a lakásunkban napközben. A kanapét ki kellett dobnunk, a szőnyegpadlót kicserélni. A kutyától is megszabadultunk. Menhelyre került.
5. Fivéremnek javasoltam, hogy kenje be pvc-padlóját Pilvax kétkomponensű padlólakkal. gyönyörű fényt kap a felület. Könnyebb a tisztántartása is. Nálunk nagyon bevált. Nála nem. Bekeverte, ahogy kell, felkente a padlót, ahogy kell, és várta, hogy felszáradjon. Na azt várhatta. egy nap alatt semmiféle hajlandóságot nem mutatott rá. Szegény kénytelen volt felvakarni spaklival az egész masszát, és valahogyan nyomtalanul eltakarítani. Sok energia- és pénzbefektetés után ugyanott tartott, mielőtt nekikezdett.          
Pedig sem ő, sem mi nem voltunk Hübelebalázsok. 
Tudod-e, hogy ki volt Hübelebalázs? 
Az Úidők c. lap ős-Garfieldje. Néhány képen bemutatta hősünk legújabb esetlenkedéseit. A látottak közül a legnevezetesebbnek a címe: Hübele Balázs megmenti az egy szem almát.
Első kép: Hübele Balázs jókedvűen ballag almával megrakott vesszőputtonnyal a hátán az eredményes szüret után. 
Második kép: Bekanyarodik egy patakon átívelő pallóra. 
Harmadik kép: Beleesik a vízbe egy alma, Hübele Balázs utána nyúl, megragadja, és eközben az összes többi alma belepottyan a patakban puttonyából. 
Akár Guinness-rekordot érhet el az, aki a legnagyobbat bukta egy-egy balsikerű életeseménye során.
Fenntartom a jogot arra, ha eszembe jut még valamiféle bukással végződött „sokba vót az nekünk” história, akkor visszatérjek erre a posztra kiegészíteni.
Tényleg?
Nektek minden mindig sikerült?

„Nagy a feje, búsuljon a ló”, mondja a nóta. Ám nemcsak a lónak nagy a feje, hanem olykor az enyém is. Legalábbis úgy érzem. Nagy, és semmire nem használható. Már a dunai hajókázás végén éreztem, hogy csüggeteg vagyok. Azért szépen hazataláltam, ld. ott. Fel is dolgoztam 200 képet, melyekből kb. 50-et eldobtam. Reggelre jobb közérzettel keltem, de délutánra bedurrant az agyam. Felszökött ugyanis a vérnyomásom. Tudtam ezt, és vártam, hogy bekapjam az esti gyógyszereket. Nem könnyítettek meg. Ekkor elszopogattam egy savanyú gyógyszert, a tenziomint. Mivel csak enyhített közérzetemen, a fejem meg piros volt, Tücsi enyhe hajthatatlansággal megmérte, mennyire magas a vny. 170/89-et mért normál pulzussal. Ekkor főztem két teáskanálnyi hibiszkuszteát erősen fogyó készletemből. Megiszogattam, és hamarosan elmúlt pirosságom, engedett fejem abroncsának a szorítása is.
Ma reggel vérvételre indultam azzal a szándékkal, hogy kezelőorvosommal beszélek a kellemetlenségeimről. (Lelki szemeim előtt megjelent az újabb beköltözés a kórházba, ahol idén januárban már megfordultam. Az is zavart, hogy tervezett heti kétheti programjait végig le kell mondanom.)  
De orvosom nem volt szolgálatban. Mindenesetre megemlítettem az engem szurkáló hölgynek, hogy mit éltem meg. Ő azt mondta, hogy nagyon nem érdemes foglalkozni a tünetekkel.
Frontos az idő, és ettől felszökhet a vérnyomása annak, aki hajlamos rá. Ilyenkor be kell venni további csökkentőket, és ha azok sem használnak, akkor van szükség másféle gyógykezelésre. Megnyugodtam, hazajöttem, egyelőre vannak készleteim a drogokból. A többit majd meglátjuk.
A frontok pedig monnyanak le.

Reggel felkerestem a Római téri péket. De ha már ott járok, el nem mulasztom, hogy a könyvmegállóba be ne kukkantsak. Nekem olyan az, mint az antikvárium, csakhogy itt fizetni nem kell a könyvekért. Mégse egészen olyan. Itt van az internetes antikvárium. Nekik is lehet könyvért könyvet adni cserébe, de számításaim szerint kb. négyszeres áron adják el, amit becseréltek. Vélhetően olcsóbban nem éri meg, mert egy rakás dolgozót kell eltartaniuk az árrésből az adózáson kívül.
A könyvmegálló pedig mindannyiszor csábítgat, ahányszor elmegyek mellette. Fejem már derékszögbe hajlik a nyakamon, mert a könyvgerincek címét csak így lehet elolvasni.
Könyvkiadók, figyelem!
Gyorgyovich Miklós újítása: A könyvgerinceken ezután egymás alá írják a betűket! Az olvasó így vértolulás nélkül képes kisilabizálni a szerzőt, a könyvcímet.
Mai „lopományom” egy Asimov 2. Alapítvány és egy Eliade novellás. Ígérem, hogy a kikészített kötetekből egy nyalábbal viszek legközelebb az állomány feltöltésére, akár találok újabb kedvemre valót, akár nem.
Ám ez csak intermezzo volt.
Mondom megyek a pékhez. Már a kirakata baljós üzenetet hordozott.
A ZSEMLE BOMBA ÁRON 10/DB szövegből hiányoztak a számjegyek. Azért bementem, részben a tájékozódás kedvéért, részben, mert elfogyott a zsemle itthon. A pulton kaptam választ a bennem felmerült kételyre. Szept. 15-től a zsemle ára 15 Ft. Ránézek a vekkeremre: 17-e van.
Eredetileg nyolc zsemlét szerettem volna hozni, de beértem hat darabbal, s megtoldottam a nyolc korábbi árát egy tízessel.  
Jót mosolyogtam magamban, mert a Pál utcai fiúk olasz törökmézesének számomra feledhetetlen mondása ötlött fel, amikor a fiúk azon méltatlankodnak, hogy felverte a törökméz árát. Az öreg így replikázott velük: „Hát most kisebb, hát most drágább”.
A regényhősökkel szemben én nem borogattam fel a pék pultját.
Mi már a multik betörése óta hozzászoktunk az áranarchiához.

Délután sétálni indultam.  Sokadszor a vonathoz igyekeztem, hogy átvitessem magamat a Dunán, és hazagyalogoljak a hídon. Ám busz érkezett a megállóba, ezért módosítottam a tervemet. A Margitszigetig utaztam. Mivel sütött a nap, a Pest felőli parton sétáltam árnyékban. Jött egy BKV-hajó. Kikötött, majd sietve elindult Óbuda irányába. Ha elértem volna, Pünkösdfürdőig hajókáztam volna, hogy onnan gyalogoljak haza. Ám elment egy-két perccel az orrom előtt. Viszont a menetrend szerint a Délnek tartó járat érkezéséig csak 3 perc volt hátra. Örültem a szerencsémnek, mert óránként közlekedik egy-egy hajó. Nosza felkapaszkodtam a 13-as járatra. Tán nem is volt neve az öreg jószágnak. Mit mondjak, nem rozsdamentes acélból készült. Ennek nyilvánvaló jeleivel találkoztam. Végül is nem bántam, hogy lefelé utazom. A várost ebből a perspektívából még tán sose láttam, s régóta terveztem, hogy befizetek egy útra. A helyben vett jegy 400 ft, de százat nem tudott, vagy nem akart visszaadni a derék szolgálatos. Az már az övé. Én meg felmentem a fedélzetre, és eszetlen sok képet készítettem. Csak itthon jöttem rá, hogy nem kellett volna a mozgó hajón zoom-olni, mert a kontúroknak ez nem használ, már csak azért sem, mert kézből fotóztam. (Állvány se ért volna sokat a hullámokon lovagoló motoroson.)
Végigszlalomoztuk a hajóval a Duna fővárosi szakaszát. Minden görbe fánál megállt, megállónként kanyarodott vissza a kikötéshez a vízárammal szemben. (A vicc szerint a kapitány leszól a gépházba, hogy tegyenek görbe fát a tűzre, mert kanyarodni akar.)
Engem leginkább a part menti paloták szépre varázsolt homlokzatai fogtak meg, és a felújított hidak szépsége. Igen kontrasztos képet mutattak ezek a vashidak. Hogy a déli összekötő merő rozsda, nem csodálom, de hogy a mellette ezelőtt 20 éve felhúzott Szent László-Lágymányosi-Rákóczi-híd is generálozásra szorul, az azért durva.
Tehát végigfotóztam a vízi utat, majd a Rákóczi-híd tövében a budai oldalon ért véget hajóskalandom. Nemhogy tengeribeteg nem lettem, de folyami- se. Jobban szerettem volna a pesti oldalon befejezni a hajókázást, mert ott sétálgattam volna egy kicsit a Nemzeti Színház és a Műpa környékén. Nem így lett. Tanácstalanul tekintgettem körbe, hogy a budafoki parton mihez kezdjek. A Gondviselés küldött oda egy 103-as buszt, melyre kis futás után felpattantam. Elvitettem magamat a Fehérvári útig. Úgy látszott, hogy egy nekem megfelelő járatot még időben elérek. Így is lett. Épp csak lefotóztam a haranglábat, amely mögött található a Szt. Adalbert-kápolna, ahol is ezelőtt csaknem 66 éve megkereszteltek.
Felpattantam hát a 41-es járatra, onnan aztán a Szentendrei HÉV-re, hogy Aquincumnál befejezzem alkalmi kiruccanásomat.  
A sebtiben helyrepofozott 140 képnek albumot nyitottam. Az album nyilvános: 1012. Duna. Ld. Fotóim link.  

Kezdjük a bacon-szalonnával. Ezen sokan és egymásnak ellentmondóan vitatkoznak. A bakonyi szalonna ment át az angolba  – mondják. Na és?
Sok ilyen van. A párizsi felvágott rövidült párizsira (noha párizsi szelet is van, és az megint más), a feketekávé rövidült feketére. Az angolban is előfordulhatott, hogy a (bakonyi) hasaalja szalonna rövidült bacon-re, de attól még szalonnafajta maradt. Mint ahogyan a fekete is kávé maradt, és a párizsi is felvágott maradt attól, hogy rövidült. A bacon szó magába szívta a szalonnafajta jelentését, és ma már egy angol sem gondol a Bakonyra, ha bacont vásárol.
Folytatom a rövidítésekkel:
HIV vírus=Human immunodeficiency virus. Jobb volna HI-vírusnak mondani.  
LED dióda (light emitting diode). Kár, hogy így terjedt el; elég lett volna LE-dióda, vagy csak LED.  
IQ-hányados. Jobb csak IQ-ról beszélni, mert a quotiens eleve hányadost jelent.
CD-lemez (compact disc) Elég a CD.  
sms, Short Message Service (rövid üzenet szolgáltatás.) Itt rosszabb a helyzet, mert nem szolgáltatást küldözgetünk egymásnak, hanem csak üzeneteket. SM-et küldünk. Úgy vélem, mégis kiirthatatlan, mert így terjedt el.
DVD (Digital Versatile Disc) Ugyanaz a helyzet, mint a CD esetén.
GPS-rendszer (Global Positioning System, globális helymeghatározó rendszer) Igazából GP-rendszer volna, ha tartjuk az angol rövidítést.(Eleve GH-rendszernek kellett volna magyarul nevezni, de ezzel is elkéstünk.) Marad a GPS-rendszer.
Repertoár összeállítás. Határeset. Ha az elkészítés feladatára célzok, elmegy, különben nem.  
Zsűri bizottság. A zsűri mindig bizottság, sose egytagú.
Sampinyon (fr.) a. m. gomba. A sapinyongomba: gombagomba.
Ledegradál: a de- eleve „le-” jelentésű, ledegradál=lelefokoz
rovásírás: aki rója a betűket, az nem mást tesz, mint ír. A rovásírás, csaknem írásírás jelentésű.
Tábor hegy. Bibliai helynév. Tévesen Tábor hegyének szokták mondani, pedig nem táborozásról van itt szó, hegyről, ahol letáboroztak, hanem a tabor szó maga hegyjelentésű: Tábor hegy=hegyhegy.
Paradicsomkert. Hasonló a helyzet. A perzsa eredetű paradicsom szó jelentése: kert.  
Szex-shop bolt. Primitívség. A shop a. m. bolt. Tehát a végeredmény csacska: Szex-boltbolt.
Az általam összeszedett lista vagy csokor nemhogy nem teljes, hanem feltehetően csak apró kezdemény, kiindulópont, mely talán érdemes arra, hogy gyűjteménnyé dagadjon, s talán arra is jó, hogy az új szavak kreálói tudatosabban fogjanak hozzá tevékenységükhöz. 
Ha eszembe jut újabb redundancia, kiegészítem vele a felsoroltakat.
Pl. népi demokrácia, népi demokratikus (pol.) vadmarhaság. Ha demokratikus, akkor népi, hiszen a görög démosz nép jelentésű. A népi demokrácia tehát népi népuralom, fából vaskarika.
Érdekes a micisapka esete. A sapka németül: Mütze. A micisapka igazából tehát sapkasapka.

Az, hogy „édes álom” – csak egy édes álom.
Mert csak az édes álmok édesek.
A keserűk nem.
Azok keserűk.
Ugyanígy a „Kár, hogy mindez csak álom”, nem mindig kár.
Vannak olyan őrült álmok, amiről inkább azt mondanám: „Álmomban se jöjjenek elő!”
Ma hajnalban lidérces álmom volt. Pannonhalmán jártam. De nem az ismert „kupac”-on, hanem valamiféle városban.
Álmom csaknem minden vonatkozásban kellemetlen volt.
Kezdem a jóval.
Álmomban egy nagy medencében úszkáltam. Magam előtt valamiféle íves-áramvonalas, műanyag csövet tartottam. Ez hasította a vizet. Én meg egy pózban tartottam magamat, és igyekeztem is megmaradni benne. Amíg ez tartott, addig tempóvétel nélkül haladtam előre. A medence szélén mégis megálltam, mert egy göndör hajú négy-öt éves leányka megszólított: Nézzem meg, milyen ropogós szoknyácskája van, és a kalapja is milyen jól áll neki. Csakugyan jól állt.
Ezzel vége is a pozitív történéseknek.
A város, amelyben elvesztem, legalábbis elveszettnek éreztem benne magamat, egy hegy tövében terült el. Nagy konferenciateremből indultam az étteremhez? Útközben rájöttem, hogy nincs más rajtam, mint egy hálóingnyi fekete póló. Huzigáltam a szélét lefelé, mert hát hogy nézek ki. Valaki a kezembe nyomott két alsónadrágot, hogy egészítsem ki toilette-emet. Ettől kezdve azokat is szorongattam a kezemben. Kerestem, de nem találtam meg sem a társaimat, sem a buszunkat, sem a hálószobánkat. Egyre bolyongtam a nagy és ismeretlen épületkomplexusban. Egyszer csak egy mellékkijáraton az utcára kerültem, mely egyre kuszábbá lett. Feltúrták, alig tudtam tovább haladni rajta. Kérdezősködtem, mi merre van, de az utcán mászkáló alakok mind értetlenül néztek rám. Megpróbáltak mindenféle souvenirt eladni nekem. Egy nő utánam jött, és kenőtollal jobbról, balról cirógatta a képemet. Talán el akarta adni nekem.  Mondtam neki, hogy ne csinálja. Akkor sértődötten félreállt utamból. Én meg úgy megmérgelődtem a történteken, hogy felébredtem.
Álmom legszebb része a belőle való ébredés, a felébredés másutt léte, az ébrenlét síkja lett.  
Persze álmom számos részét sokkal bonyolultabbnak éltem meg, csak hát ez poszt és nem álomregény.
Vajon az ószövetségi álomfejtő, József mit hozna ki ebből az összevissza csapongó képzavarból?

éltem meg ma.
1. Ma nem működött a kánikulában felállított Óbudai Párakapu. A hőség hűvösre váltott. A párakapu helyett – nemcsak a kapu nyílásában, hanem – az egész kerületben szemergett az eső.
Esett rendesen.
Jól esett.
Jólesett a régóta várt hűvösség. Egy szál T-shortban mászkáltam a 15 C-fokos utcán. Mentem boldogan feladni a csekkeket a postára. Kérdezték reggel:
– Nem fázom?
– Hogyan is fáznék, amikor le se tudom venni egy centis, bőröm alatt növesztett overallomat, pulóveremet.
2. Ma sokat unokáztam.
Mert megtehettem,
mert nagy és kölcsönös a kötődésünk a huncut kópéval.
mert kell neki az egyedüllét, de egy határon túl tiltakozni kezd, és jól érzékelem ezt a limitet,
mert nyiladozik az értelme, és szeretném érteni a jelzéseit,
mert született színész, jelentős arcmimikával, és elgyönyörködöm a rezdülésein,
mert ahogy meglát, széles mosoly ül ki az arcára,
mert ahogy meglátom, az enyémre is,
mert örül a személyének szóló foglalkozásoknak,
mert nagyapa nyelvet is tanul az anya- és apanyelven kívül,
mert olyan fotogén,( ma pl. az ötágú csillár fényét tükrözte vissza a „Csillagszemű”),
mert helyettem is eleven, rúgkapál, mint a táltos paripa,
mert együtt szeretjük a klasszikus zenét,
mert tudtam, hogy ma szülei elviszik két napra a másik nagyszülőkhöz.
A Madonna della Strada oltalmába ajánlottam az útra kelőket.
3. A Napút c. folyóirat egyik korábbi számának Óbuda a témája. Élvezettel olvasgattam a legkülönfélébb beállítottságú és ismertségű írók dolgozatait, melyeket rendre az én Óbudám témában követtek el. Alig akad közöttük őslakó. (Pl. kelta, római)
Mi is … hogy is volt az? … igen, mi kb. 23 éve lakunk Aquincumban. Nem állítom, hogy 2300 posztom Óbudáról szól, de elég sokat emlegettem, emlegetem blogomban. Azt viszont igaznak vélem, hogy az utóbbi időkben a kerületet fotózókkal állnám a versenyt. Minden évszakban, minden általam érdekesnek látott témáról készítettem digitális fényképet, melyek száma három- és ötezer közé tehető.      
Visszatérve a kerületről szóló esszékre, sok érdekességet megtudtam, sok ismerős arcél felrémlett olvasás közben, s örömmel raktároztam el az új és kevéssé új információkat.
Jó kis kerület ez.
Tévedek!
Azt hiszem, a legnagyobb budapesti kerület.

Ma Mária neve napja van. Isten éltesse Máriát, a két sógorasszonyt, a teamünk négy Máriáját, valamennyi Mária nevű volt kolleginát, osztály- és regnumi társat valamint az ő Mária nevű gyerekeiket, summa summarum: az összes Máriát. (Ezzel kellett volna kezdenem, és akkor minden ismerősöm eleve benne lett volna a halmazban.)
Mária volt apám korán elhunyt első felesége is.
A családban azután második névként kapták húgaim a Mária nevet.
Gyermekkorom egyebekben pedig tele volt Máriákkal, Marcsikkal, Mariskákkal, Riákkal.
Mára kiszorították Máriát a Jenniferek, Klaudiák stb. (Mondják, hogy az Anna név viszont „tartja magát”, sőt prosperál.)
Ma már
nem él Szent István, Margit, Erzsébet, László, Imre, Batthyány-Strattmann, Széchenyi, Apor Vilmos, Prohászka, Klebelsberg Kunó, Kodály Zoltán, Bartók Béla, Kőrösi Csoma, Salkaházi, Csontváry-Kosztka, Radnóti és sokáig sorolhatnám őket. De élnek közöttünk, olykor jeltelenül vagy magukról alig hallatva, esetleg a nyilvánosság árnyékában, reklám nélkül dolgozók.
Reggel azon gondolkoztam, hogy az elhunyt nagyok, ha egyszerre közénk csöppennének, tudnának-e együtt dolgozni, egymással összhangban, hogy feltornásszák ennek  a nemzetnek a méltóságát az általános emberi méltóság szintjére.
Vajon Széchenyin kívül hány tehetős váltaná meg a bankok csapdájában vergődőket,
vajon kifizetnék-e az állam gerjesztett adósságát,
vajon Apor V.-on kívül hányan kelnének a szebbik nem védelmére,
vajon hányan mentenék az üldözötteket,
hányan osztoznának a szegényekkel közös sorsot választva,
orvosként hányan hajolnának le a szegényekhez alázattal istápolva őket,
hányan próbálnák az iskolák, templomok nevelő-kulturáló szerepét meghatározónak tekinteni,
hányan vállalnának önkéntes imádságos koldusságot, mint Margit tette a megbékélésért?
Nem tudom, mint ahogy azt sem, hogy romlott-e az erkölcsi helyzet, vagy sem, és ha igen, mennyire?
Tapasztalom, hogy két tábor néz egymással farkasszemet. Azoké, akiknek a pénz az istenük, és azoké, akiknek az Isten a vagyonuk. Utóbbiak atomizálódtak jobban, de kötődnek az Éghez, előzőek kötődnek a pénzhez, és lobbiznak kedvükre. Ám útjuk teljes zsákutca.
Globálisan az.
Olvasom: Krúdy nagy szegénységben fejezte be életét. Adósságot hagyva maga után távozott a földi életből. A pénzfalók bánatára, akik hoppon maradtak.   
Valaki felhívta a figyelmemet arra, hogy Lengyelországban a vad ötvenes években is tömve voltak a templomok bizakodó hívekkel. Mára romlott a helyzet, de még mindig nagyon sokan misével kezdik a napjukat, s csak aztán fordulnak a mindennapi betevő előteremtése felé – indulnak munkába.
Nálunk (még?) nem ez a helyzet.
Pedig jó tudni: „hogyha az Úr nem építi a házat, hasztalan fárad, ki építi azt, hasztalan néktek hajnalban kelni, s fenn fáradozni késő éjszakáig” … ám: „pihentében is megad minden áldást annak az Úr, akit szeret”. (Ne irigykedjen senki, Isten nem személyválogató, így hát mindenkit szeret, aki hagyja, hogy szeresse.)
Lám a zsoltáros immár több mint kétezer éve megfejtette a titkot, tudtára adva az egész világnak, benne nekünk, magyaroknak is (Vö. 126. zs.).

1. Reggel. Ím’ ma
Hajnali sötétségben botorkálok ki, ha már úgyis felébreszt rendetlen álmom.
Hajnali sötétben ébreszt mindkettőnket T. mobilvekkere.
Ő felpattan, én 6 órakor rádión hallgatom az olvasót, melyet 6-kor kezdenek, de olyan gyorsan mondanak, hogy már a második tizedet mondják.
Nem sokat vacakolok. Felkelek, s tíz perc alatt végzek a reggeli rutinokkal. Ennek első gesztusa, hogy kiugrok az ágyból, az utolsó, hogy megnézem, mi érkezett éjszaka a neten. (Jobbára semmi, vagy alig valami. ezeknek az alig valamiknek örülni szoktam.)

2. Reggelim ma
Négy és fél tabletta tejeskávéval, (reggelente: receptre vett szereket szedek be tejes fekete segedelemmel) 
zsemle margarinnal, lekvárral, (egy felszletelt, megkent zsemle dzsemmel)
egy szem negró. (Ezt kedvelem, mert rendbe tesz engem.)
Lelki táplálékom: Eucharisztia. (Lelkem eledele: Mesterem szent teste.)

3. Reggeli ima (a misén ötlött eszembe) 
Mesterem, köszönöm, hogy létezel.
Sajnálom, hogy olyannyira kevéssé érzékellek.
Köszönöm, hogy egyetlen kapaszkodóm vagy, akire minden körülmények között számíthatok.
Sajnálom, hogy olyan kevéssé tudatosítom napközben.
Köszönöm kapott tehetségeimet.
Sajnálom, hogy olyannyira kevéssé kamatoztattam.
Köszönöm gyermekeimet.
Bánom utólag, hogy nem lett több.
Köszönöm életemet.
Bánom, hogy oly kevéssé ismertem fel a benne rejlő adottságokat.
Köszönöm az eddig leélt időt.
Bánom, hogy oly kevéssé használtam ki.
Köszönöm szép világunkat.
Bánom, hogy együttes erővel tönkre tesszük lassacskán.
Köszönöm társamat.
Bánom, hogy szeretetemet olyan korlátosan mutatom ki.
Köszönöm felebarátaimat.
Sajnálom, hogy olykor megbotránkoztatom őket.
Köszönöm, hogy magadhoz engedsz – akár naponta.
Sajnálom, hogy olyan lassan közeledem hozzád. 
Köszönöm, hogy barátodnak tekintesz.
Sajnálom, hogy olykor nem vagyok rá méltó.
Köszönöm, köszönöm, köszönöm…
Sajnálom, bánom, sajnálom…
De ne ez legyen az utolsó szó. 
Ragaszkodom hozzád.  
Csak azt kérem:
Ne engedd, hogy valaha is elkószáljak tőled!

Sokan indulnak hétfő reggel munkába. Egy részük autón, más részük gyalogosan.
Mégsem róluk szeretnék szólni.
Reggel a HÉVhez igyekszem. Már messziről látom, hogy a magát vadnyugati szerelésben előadó koldus indul a sarokra, az ő posztjához. Cowboy-kalapja, -csizmája messziről elárulja, hogy ő az. Ismereteim szerint hajléktalan. Hogy ért-e valamihez, képes volna-e dolgozni, jobban megérné-e neki, mint a tarhálás, nem tudom.
Visszafelé jó férfiszokás szerint a réten a legrövidebb utat választva vágok át. Szemembe süt a nap, velem szemben egy korpulens fiatalembert látok. Felém ballag, széles taglejtésekkel hadonászik, gesztikulál, mint aki valakinek valamit magyaráz. Ahogy mellém ér, látom, hogy madzaggal van teletömve a füle, s nyilván valamilyen kütyü mikrofonjához intézi szavait, pontosabban, aki a drót túlsó végén lóg.
És mi van akkor, ha mindez álca. A hárshegyi idegszanatóriumot évekkel ezelőtt bezárták, az ápoltakat menesztették „Isten hírivel”.
Már az utcánkhoz érek. Velem szemben babakocsit tol egy kreolbőrű fiatalember. Megüti a fülemet, hogy valamit mond. Egy vonalba kerülök vele. Belenézek a babakocsiba, de csak műanyagszatyrokat látok benne, gyereket nem.
Nem különös? Mint ahogyan az is, hogy a babakocsik egy részéhez nem tartozik gyerek, csak a lomizás során összegyűjtött szemetek, lomok.
Kár, nagy kár.
Kisgyermekeket szeretnék látni a kocsikban.
A lomizókat pedig nem az utcán, hanem valamelyik cég munkaruhájában.