Mickey webnaplója

Az index egyik hírcíme: Öt percenként megölnek egy keresztényt. Majd ezt írja: „Naponta 270 embert megölnek a világon csak azért, mert keresztény, ráadásul a vallási üldözöttek 75 százaléka keresztény.” 
Nem tudom, naponta hány embert ölnek meg összesen, s a 25% vallási üldözöttek megoszlása miképp alakul.
Ha naponta …
nem,
ha évente egy embert ölnek meg, akármilyen okból, az is túlságosan sok!
Hihetetlen, hogy a világegyetemben akad egy biológiai ismérveket felmutató faj, másképp az tápláléklánc csúcsa, másképp gondolkodó lény, másképp önmagára reflektáló ember, másképp homo sapiens (?!), amely maga ellen fordul. Anya, akinek megölik magzatát, szülő, aki megöli gyermekét, szülő, akinek megölik gyermekét, gyermek, aki megöli szüleit, idegen, aki megöli a másik idegent, aki megöl sok másik idegent, hatalom, amely megöli azt, aki másképp vélekedik és cselekszik, mint ahogy előírják neki, katonák, akik megölik a velük szemben álló katonákat, katonák, akik halomra gyilkolják a civileket korra és nemre, ártatlanságukra való tekintet nélkül. Emberek, akik félelemből irtják egymást.
Nem sorolom tovább.
Feljebb írtam: Évi egy ember megölése is túl sok. Káin elkezdte, és azóta nincs megállás. Őrülten cselekszünk, mint a mérgezett egér.
Ha 270 embert ölnek meg átlagosan naponta azért, mert keresztény, akkor a maradék 25%-kal is számolva 360 embert ölnek meg naponta azért, mert valamely vallás követője, ez annyit jelent, hogy négy percenként ölnek meg valakit a hite miatt.
Nemrégiben vetítettek egy filmet, amely egy észak-afrikai állam arabjai által megölt francia szerzetesek históriáját vázolja. A film valós eseményeket dolgoz fel. Nincs húsz éve, hogy ezeket a fenyegetések ellenére helyükön maradó szerzeteseket kivégezték a helyiek. A szerzetesek katolikusok voltak. (RIP)
A tényekhez néhány idézet a Mestertől:  „Nem nagyobb a szolga Uránál.” (Mt 10,24) Következésképpen:  
„Ha a zöldellő fával (Kr. saját halálát vetíti előre) így tesznek, mi lesz a sorsa a kiszáradt fának?” (Lk 23,31)
Másutt így prófétál: „Szorongattatásban lesz részetek, megölnek benneteket, s a nevemért minden nemzet gyűlölni fog titeket.” (Mt 24,9)  
Lám-lám, ezek a próféciák beteljesedtek, s manapság is beteljesednek.
Mégis azt mondom: Az előzőek senkit sem hatalmaznak fel arra, hogy erőszakot vegyen a keresztényeken Krisztus-követésük miatt.
A világ hatalmasainak itt feladatuk van, nem is kevés. Nagy a felelősségük, amiért hagyták, hogy így eluralkodjon a nemzeteken a keresztényellenesség.
Nekünk pedig úgy kell tennünk, ahogyan lelkiismeretünk megkívánja. Menni, mint a walesi bárdoknak a máglyára, menni, mint az angol hajókonvojoknak a világháború idején, s hitünk szerint élni, mint Dsida Jenő értésünkre adja a Tekintet nélkül c versében. Csak egy mondatát idézem, bár az egész erről szól: /Kemény tárgyak zuhognak a fejünkhöz, / súlyos, vérező kövek, / de néha röppen sóhaj is, /szeretet is, rózsa is. /
Utóbbit kívánom kortársaimnak: tekintet nélkül vallási hovatartozásukra.

1. Egy újabb Mickeyáda:
A tőkés világ éppen fordítva működik, mint az Isten.
Az Istenről tudni lehet, hogy „minden az Ő ajándéka. Azt is Ő adja, amit tőlünk kér, és kétszeresen adja vissza, amit tőlünk kap.” (Maurice Zundel)
A tőkések pedig előzetesen azt is velünk fizettetik meg, amit kedvezményképp nyújtanak nekünk. Gy. M. (Emmausz)
2. Két perc  egyháztörténelem
A ÍI. vatikáni zsinat óta nincs adventben – karácsonyig naponta a Szűzanya tiszteletére mondott – votív mise. Ez kezdődött a rorate szóval. Ma hajnali mise van (a Bp-Egomi főe.h.megyében külön engedéllyel), ha van, s ez, bár nem kezdődik rorate-vel mégis magába szívta amannak az értelmét.
Olyan ez, mint a fekete. Ha kérek egy feketét, nem színt kérek, hanem azt az egyébként barna kávét, amit a presszóban készítenek, s mindig duplát fogok kapni, Szimpla talán már nincs is, csak a retro-szótárban.
Akit érdekel a roráté szövege, megtalálja számos helyen az interneten. Én az első versszakát hozom latinul, a többit magyarul. (Aki ismeri, vagy akit nem érdekel az ugorgyon.)
Rorate caeli desuper, et nubes pluant iustum. /Ne irascaris Domine, ne ultra memineris iniquitatis: ecce civitas Sancti facta est deserta, Sion deserta facta est: Ierusalem desolata est: domus sanctificationis tuac et gloriae tuae, ubi laudaverunt te patres nostri. etc.
Harmatozzatok, magasságos egek, s a felhők hozzák az Igazat. /Ne haragudj ránk, Urunk, és ne emlékezzél többé gonoszságunkra; Íme, elhagyatottá lőn a Szentnek városa, pusztasággá Sion, és árván maradt Jeruzsálem, a Te szentségednek és dicsőségednek lakóháza, ahol atyáink téged dicsőítettek.
Harmatozzatok, magasságos egek, s a felhők hozzák az Igazat. Vétkeztünk, s mint a tisztátalanok olyanná lettünk, s mint falevelek, földre hulltunk. Íme, gonoszságaink, mint a szélvész elsodornak minket; elrejted előlünk arcodat, és önnön gonoszságunk markába adtál minket.
Harmatozzatok, magasságos egek, s a felhők hozzák az Igazat. Lásd meg, Urunk, a Te népednek sanyarúságát, és küldd el az Eljövendőt. Küldd el a Bárányt, a földkerekség Urát, küldd el a kősivatagból Sion leányának hegyéhez, hogy elvegye rólunk fogságunk igáját. arcodat, és önnön gonoszságunk markába adtál minket.
Harmatozzatok, magasságos egek, s a felhők hozzák az Igazat. Vigasztalódjál, vigasztalódjál én népem! Hamar eljő üdvösséged. Miért merülsz a gyászba? Miért fog el ismét a fájdalom? Ne félj már! Megmentelek téged, mivel én vagyok a te Urad és Istened, Izrael Szentje, a te Megváltód.
3. Hogy mi a szeretet, nehéz definiálni, mert a végtelenbe visz. Az Isten szeretet. (1Jn levél 4,8b)) Márpedig a végtelen Istent nem lehet „befogni”. S ha a végtelen Istent nem, akkor a végtelen szeretetet sem. Mindenesetre megnyilvánulásaival kell valamit kezdeni, mert Isten legfőbb parancsa éppen ez. A Mester életével emberközelbe hozta, mintegy elénk élte a szeretetet, elmenve a teljes önfeláldozásig. A római levélben Pál erről lamentál, idézem: „Krisztus … meghalt a bűnösökért, noha az igazért is alig hal meg valaki, legföljebb jó emberért vállalják a halált. Isten azonban azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.” (Róm 5,6skk) Érdemes végig elolvasni az Apostol gondolatmenetét, érdemes elmélyedni hivatkozott soraiban.

Tegnap a halállal, mint ugrással foglalkoztam, s az azt követő kiteljesedett élettel. Példaképpen egy elég közismert párbeszédet másoltam be, amelyben iker embriók beszélik meg: van-e a méhen kívül élet. Véleményük megoszlik. 
Erről jutott eszembe, hogy magának az átjutásnak a végtelenül tágasabb életminőségbe, több módja van.
Az első, az átjutóra nézve a legkellemesebb. Ez az embriós példa vonalán maradva – a „császármetszés”. Ebben az esetben nem torzul a szülőcsatornán átpréselődő picike koponyája, nem törhet el a kulcscsontja szülés közben, nem tart sokáig a megerőltető folyamat, hanem a gyerekre nézve fájdalommentes. Kiemeltetik. Átemeltetik egy más minőségű létsíkba. Azon gondolkoztam, hogy hány esetben történt a földi életet befejezvén ilyen átemelés.
Ha eltekintünk attól, hogy a Krisztust halálra kínozták, feltámadásáról maga Isten gondoskodott. Ember mivoltában/ból átemeltetett a halálból az életbe, mégpedig az örökkévalóságba. Ugyanez történt anyjával, Máriával, aki elszenderedvén testestül-lelkestül felvétetett az örök életbe. Még Illésről gondolom, hogy „elragadtatása” (a tüzes szekéren) egyszerű elemeltetés volt a másik létsíkba. Több ilyen esetről nem tudok. Éspedig azért nem, mert a többi halott-támasztás nem az örök életre szolgált, hanem visszahozta az elhunytat korábbi életterébe. Ugyanilyeneknek ismerem el a klinikai halálból visszahozott embereket is.
Akiknek álmukban áll meg a szívük, azokról azt gondolom, hogy az irgalmas Isten kegyelme folytán mentesülnek az (újjászületés) fájdalmas mivolta alól, és békében érkeznek az üdvösségre. Mondom: az irgalmas Isten jóvoltából. Ha pocsék életük volt, nem vagyok bizonyos, hogy ez a gondolat így megáll.
A többiek többé-kevésbé megszenvedik az „átkeléssel” járó fájdalmakat, s ez a vajúdás megtisztulásuk aktusa. Utóbb, a folyamat befejezéseként tisztán ragyognak a Szent és Halhatatlan, Örökkévaló és Végtelen Szeretet előtt, aki nem taszít el egyetlen lelket se magától. Mert Ő hűséges. Ám belőlünk csak szeretetünk marad meg (a többi csak ballaszt, csak salak), mert csak szeretetünk által vagyunk képesek Istenhez kapcsolódni, aki maga a Szeretet.  
Az elé érkező lelkeknek viszont szabadságukban áll nem élni a minden jót ígérő lehetőséggel. Ha így döntenének, ez végzetes lépésnek bizonyul számukra.
Részletesen kifejtett hasonló gondolatokat fogalmazott meg a teológus Boros László SJ A halál misztériuma c. könyvében.

Ha úgy ismerném a világirodalmat, mint ahogyan nem (Lehetséges teljes terjedelmében megismerni? Nem.), akkor példák millióival igazolhatnám a Prédikátor szavait: Nincs semmi új a nap alatt. Azaz mégis van, mert minden egyes témát valaki először dolgozott fel, hogy azután rá támaszkodva vagy tőle függetlenül más is megírja. Ez, bár nyilvánvaló igazság, és arról szól többek között, hogy egyre nehezebb olyan témát megragadni, amit korábban soha, senki … én most néhány példát hozok Molnár Ferenctől arra, hogy a témák csakugyan vissza-visszatérnek, még ha más köntösben is. 
Mivel fülem-szemem a poénokra van kihegyezve – különösen, ha Molnárt olvasok – álljon itt néhány közülük.
1. A Két kisfiú beszélget c. jelenetében beszélgetésük hétköznapi témáiba beleszövi egyikük, hogy a papája öngyilkos lett. Pisztollyal fejbe lőtte magát. Miután mindezt részleteiben elszórva a beszélgetésben megtudjuk, a párbeszéd a szokott mederben folytatódik teljesen semleges témáktól. Mintha mi sem történt volna.
Megfelelője egy későbbi vicc: Gyerekek felszólnak az emeletre. – Néni, kérem, tetszik szólni Jóskának, hogy jöjjön le focizni? – De gyerekek, hát nem tudjátok, hogy szegény Józsika egy hete meghalt?  Gyerekek: – Azért le teccik dobni a labdát?
2. Ez is drágaság? a jelenet címe. Ebben egy asszonynak magyarázza a gyógyszerész, hogy miért került 16 Ft, 70 krajcárba az öt krajcár értékű szegfűolaj. A patikus sorolja a tételeket: Üvegcse ára, tejüvegdugó, selyempapír köröcske, pecsétecske, zsinegecske, rajta a görcsöcske, monogram a pecséten, vinyetta az üvegen, rajta a kis szöveg, dátum, aláírásom, pecsétviasz-melegítés gázzal, az üveg becsomagolása, átnyújtása, visszaköszönés. Éppen 16 Ft 70 kr.
Hasonlítsuk össze ezt folyószámlánk szerkezetével, távfűtésünk, villanyszámlánk díjtételeivel. Meglepő eredményre jutunk.
3. A jó öreg Fahrenheit. c. írásából idézek. Főszerkesztő: „Üljön le: Ennek a rovatnak ön lesz a vezetője. Nem mondom, hogy dúsan javadalmazott állás, kap havonként húsz usque tizenöt, mondd tíz koronát. Ez a négy forint [két korona egy forintot ért. Gy. M.] magának teljesen elég, és aztán nem is marad ennyi, mert jobb hónapokban fölmegy háromra is. A mi korunkban az ember egy forintból élt meg, nem kettőből. Szóval kap egy forintot minden elsején.”
A Ludas Matyiban Tabi Lászlótól (?) jelent meg egy fordított irányú cikk még a forint bevezetése előtt Mennyibe kerül egy kiló zsír? címmel. Az infláción édelegve srófolja fel félmondatonként a zsír árát X millpengőig.
4. Egy kis kitérő. A Hipochonder c. fogalmazványában Kabos Gyula hangján hallom ezt a mondatot:
– „Tudja maga, mi az a vörös, ami a kezemen van? Ekcéma.
Tudja maga, mi az ekcéma?  Az a vörös, ami a kezemen van.”
5. Az aranyóra és a lánc. Halotti tor. Az örökösök szeme egymásra és az elosztásra kerülő tárgyakra ugrál. A legélelmesebb közülük a kellő pillanatban lecsap egy kiemelkedően értékes tárgyra, egy aranyórára, melyhez lánc is tartozik: „Na hát, én ezt választom.” (Általános az elképedés.) „Az ember kiválaszt valami csecsebecsét, valami emléket, de nem egy aranyórát lánccal” – mondják a többiek. „Az élelmes nyugodtan elteszi az órát. Hát válasszanak csecsebecsét.”
A vicc szerint a lakodalmas zenész társához:
– Te Gazsi! Nem szégyelled magadat, hát nem a legnagyobb húst választottad! 
– Miért, te melyiket választottad volna? 
– A legkisebbet.
– Hát az ott van, vakujj meg!
Talán ennyi elég is bizonyításképpen.

Ferenc napból sok van. Ma a Xavéri napja van. Isten éltesse a Xavéri Ferenceket, s legyen jó dolguk, mint a kanonizált jezsuita szentnek. Hallom a választ: Azt még ki kell várni. Nos, igen. Ki kell várni. Mindnyájunknak ki kell várni, de előbb mindnyájunknak el kell menni, mint a nótában énekeljük. Emlékeztetőül: Ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni, éljen a magyar szabadság, éljen a haza! Ám most elérkeztünk az apokalipszisig, mert ha valamikor, a világ végén mindnyájunknak el kell menni. S remélhetőleg boldog lesz a folytatás: Éljünk a mi új hazánkban, éljen e haza!      
De addig. Meddig? Ki tudja. És aztán. Jön a váltás. Nevezd, aminek akarod. Deskétől kérdezte édesanyja (RIP): Milyen lesz a halálom? Mire a válasz: Teljesen testre szabott. Olyan, amilyet Neked szánt az Isten.
Korrekt.
És utána?
Utána nincs. Mert attól kezdve jelen van. De ha jelen van, akkor egybe esik az utolsó ítélettel is. Minden egybeesik, mert „odaát” nincs idő. Az odaát is bizonytalan. Feltételezi a tér meglétét, de nem tudjuk, van-e ott tér. Semmit se tudunk, csak feltételezéseink vannak. Én pl. úgy gondolom, hogy az örök jelenben intenzitás van. Úgy esünk ki az időből, mint az önfeledten játszó gyerek. Úgy esünk ki a gravitációból, mint a súlytalanság állapotában lévő űrhajós. Továbbmegyek. Azt képzelem, hogy az általunk nem ismert dimenziók száma is meghaladja fantáziánkat. Folyamatosan tárul elénk a Tökéletesség, s mi önfeledten lubickolunk jelenlétének végtelen gazdagságában. És ez megelégít mindenkit, aki megismerte, gyakorolta és kedvelte a szeretetet, az önfeláldozást, a másokért élést.     
Többen emlegették, hogy túl sokat foglalkozom a halállal. Most próbálok túllendülni rajta. Jó okom van rá. Az egyházi liturgia az utolsó idők próféciáit tárja elénk adventben. Igazából csak folytatom, amit naponta kapok ilyentájt.  
Nagyon kedvelem az embriók párbeszédének tanulságát. Úgy érzem, érzékletesen mutatja meg az életminőségek váltásában rejlő minőségi ugrást. Próbálom megkeresni, hátha valakinek még új. Meg is van.
Két kis iker magzat beszélget az anya hasában
– Te hiszel a születés utáni életben? 
– Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Talán itt is azért vagyunk, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik. 
– Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki? 
– Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szájunkkal eszünk. 
– Hát ez ostobaság! Járni nem lehet. És szájjal enni – ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi a köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. De mondok én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldökzsinór már most túlságosan rövid.
– Szerintem valami biztosan lesz. Csak valószínűleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk. 
– De hát onnan még soha senki nem tért vissza. A születéssel az élet egyszerűen véget ér. Különben is, az élet nem más, mint örökös zsúfoltság a sötétben. 
– Én nem tudom pontosan, milyen lesz, ha megszületünk, mindenesetre meglátjuk a mamát, és ő majd gondoskodik rólunk. 
– A mamát? Te hiszel a mamában? Szerinted ő mégis hol van? 
– Hát mindenütt körülöttünk! Benne és neki köszönhetően élünk. Nélküle egyáltalán nem lennénk. 
– Ezt nem hiszem! Én soha, semmiféle mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is. 
– No, de néha, amikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel, és azt is érezzük, ahogy simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk.
Eddig a történet.
Egy biztos, hogy a köldökzsinór el fog szakadni.

Karinthy Gumi c. krokija röviden arról szól, hogy a szavak sorrendjének megváltoztatása miféle egymással eltérő értelmezéseket hív elő a zseniális fantáziájú szerzőből.
Az írás szerint valaki kalaptartó gumit használ. De a kalap-tartó-gumi három szava hatféle sorrendben következhet egymásután, s mind más értelmet kap(hat).
Most visszautalok arra, hogy tegnap vonatoztunk.
Előtte felkerestük a jegypénztárt, ahogy kell. Nekem nem először okozott gondot, hogy milyen sorrendben adjam elő jegyvásárlási szándékom szegmenseit. A magyar ugyan rugalmas nyelv, és szinte minden sorrendet elbír, de vajon a pénztáros kisasszony képes-e követni az esetleges sorrendben előadott igényeimet? Nehezíti a kérdést, hogy az automatával rásegítő pénztár feltételezésem szerint más technológiai sorrendet kívánna, mint a manuális pénztáré.
Próbálok egy változatot leírni:
Kérek Balatoncsicsóra két pótjegyet és egy 90%-os kedvezményű nyugdíjas jegyet másodosztályra, egy útra, a 7,24-kor induló gyorsvonatra. Ez legalább hétféle szegmenst tartalmaz. Még szerencse, hogy a vasút területén egyöntetűen tilos a dohányzás, mert ez volna a 8. komponens. Az elhangzott szegmensek sorrendje a permutáció szabályaiból fakadóan 8040 féle, ha jól számoltam. Ezek egyikét adom elő a pénztárosnak, aki megpróbál becsülettel megfelelni az elhangzott kívánalmaknak. 
A megoldás az volna, ha a pénztárablakra felírnák a kérések helyes elhangzási sorrendjét, mely a technológiai lépéseket követi nyomon.
Nem véletlenül írom ezeket. Néha magam se tudom, hogy mindenre kitértem-e vagy nem.
A múltkor visszakérdez a pénztárosnő: Meddig kéri a pótjegyeket és a kedvezményes jegyet?
Égtem, mint a Reichstag. Még tán azt képzeli, hogy én vagyok a viccbeli bácsi, aki végigértetlenkedi a kasszírsica kérdéseit – valahogy így:
Meddig kéri a jegyet, bácsika?
Míg oda nem adja.
De hát meddig tetszik utazni?
Én kérem, hazáig.
S hol tetszik lakni?
Hát hol laknék, hol laknék, én kérem a saját házamban lakok.
Na de hol van a háza?
Hol, hát hol is vóna? Az utca sarkán.
Még egyszer kérdem: hová utazik?
Én kérem a fiam esküvőjére. Stb., stb. orrvérzésig.      
Visszatérve a pénztárosokhoz, csodálom memorizáló-képességüket, hogy az összevissza sorrendben előadott kívánsághalmazt elég jó arányban pontosan teljesítik. Hogy agyukban hogyan raktározódnak el ezek az igen rövidtávra megjegyzendő adatok? – nem tudom. Én hamar zavarba jönnék, ha percenként más adathalmazra kellene koncentrálnom, s ráadásul a jegykiadás mellett pénzvisszaadással is foglalkoznom kellene napi nyolc órában. Aligha tudnék a végén pontosan elszámolni a rám bízott pénzekkel.

Lassan vége az évnek. „Labuntur anni.”
Labuntur, azaz siklanak, csúsznak, lebegnek, esnek, eltűnnek, elmúlnak, enyésznek, pusztulnak, meghalnak az évek.
Ha jól értettem a Csiától este kapott lakonikus emailt, ma anyósa szíve megszűnt dobogni. Osztozunk fájdalmukban imával.
Ez az év is elmúlt, elsiklott, mégpedig fergeteges sebességgel.
Ma a szezonban először jeget vakartam a kocsi szélvédőjéről.
T.-vel ketten kicsusszantunk a fővárosból, hogy idén még egyszer találkozzunk a móvári unokákkal, szüleikkel.
Szokás szerint rail-jettel utaztunk.
Ami még nem fordult elő, ma igen.
Nem volt ülőhelyünk! Másfél órát ácsorogtunk a bőröndöknek szánt tartókra támaszkodva.
Túléltük.
Megérkezve a rokonsághoz átadtuk, amit karácsonyra szántunk nekik és a gyerekeknek.
Sikerült lelepleznem egy ajándékozási összeesküvést. Még időben megállítottam a folyamatot. Nem először adódik, hogy valamiféle frappáns ajándékot kapunk egymástól. Pl. 1972-ben egymástól függetlenül mindünknek megakadt a szeme  az Apám Renoir c. könyvön. Árban minőségben (mint utóbb kiderült tartalomban is) megfelelőnek bizonyult. Összesen négy példányban hevert a karácsonyfa alatt. X vett Y-nak, Y Zé-nek Z N-nek, N pedig a családnak. Ma már jó, ha egy db megtalálható könyveink között.
Visszatérve az útra: útközben megtekintettük a vonatból a lébényi Szent Jakab- és a mosonszentmiklósi Szent Miklós-templomot. Ma nem vadásztunk Pannonhalmára. Máskor addig meresztjük a szemünket, míg fel nem tűnik a „kupac”. Viszont láttam egy őzet s két gidát.
Az óvári plébániatemplomot sajátszeműleg és közelről tekintettem meg – lévén Kalazancius ünnep. A piaristák alapítójukra, K. Szent Józsefre emlékeztek a teljes iskolai létszám felvonultatásával. Gosti unoka második éve kis piarista diák, miként én is egykor. Már csak szolidaritásból is elmentünk érte.
Készítettem új portrékat is az unokákról, mert gyakorta változik fizimiskájuk, ahogyan növekednek. A képkeretekben szeretnénk frissíteni a róluk szóló felvételeket. Csak éppen a fényképezőgépet felejtettem náluk. Majd egyszer hazatér az is…
Útközben a vasúttal szórakozom. 
– Kelenföldön mint egy litániát sorolják a kanizsai gyors által érintett állomásneveket, ahol megáll. Arra lettem figyelmes, hogy egyebek mellett megáll Balatonföldvárt, Balatonszárszón, Balatonszemesen, Balatonlellén, Balatonbogláron… Én ha egy ilyen sorozatba kezdenék, így indítanám: Balatonsiófok … és így folytatnám: Balatonfonyód, Balatonfenyves, Balatonmáriafürdő, Balatonkomár, Balatonkanizsa. Mi ez a kivételezés? Ami pedig a Balatont illeti, nem kell ahhoz a tó maga. Hiszen Borsodban is van egy Balaton nevű község. (Kevesen tudják, hogy a népdal erről a településről szól: „Széles a Balaton vize, keskeny a híd rajta…”)
– Olvasom a rail-jeten a megállókat. Tatabánya. Mennyivel kifejezőbb volna a Tata-banya elnevezés. Zsuzsa mondja, hogy létezik ugyanott Öregtata is. No lám!
– Olvasom tovább: Wien-Meidling. Ennek semmi értelme. Miért nem inkább Mien-Weidling. Azaz vájdling. Anyám még abban mosogatta el a szennyes edényeket.
Nem fárasztok tovább ma senkit, magam is fáradt vagyok az oda-visszatekergéstől.
Labitur Miklós dormire.

Énekeljek vagy lőjek? – hangzott el a kabaréban akkor, amikor még tán tévénk se volt, és az bizony nagyon rég lehetett.  Ilyenféle választás elé állok olyankor, amikor idézhető könyv akad a kezembe. Mert vagy írok, vagy idézek. Ha idézek, legfeljebb kommentálhatom a citált gondolatot, de ha írok, törekszem az eredetiségre, azaz úgy rakosgatni az általam használt – zömmel magyar – nyelv elemeit, hogy azt a képzetet támasszam, ilyen írás még sose keletkezett, tehát eredeti író vagyok a magam módján.
Ma is felmerült bennem a gondolat: „énekeljek vagy lőjek”, írjak-e vagy másoljak? Mert akad másolnivaló, viszont ma még kevés élmény ért.
Pl. kiporszívóztam. Érdekel ez valakit? (Jelentkezzen, és magánban megírom neki az általam alkalmazott technikát.)
Mivel pedig féléjfélig olvastam Sándor György szóképes albumát, úgy döntöttem, hogy ma ebből szemezgetek néhány idézetet. Az első legyen egy problémázgató bloggerek számára hasznos sztori.
1. Szeraphion atya Alexandriában járva találkozott egy Szókratész-tanítvánnyal, és megszólította:
– Vajon mesteredhez hasonlóan te is azt állítod, hogy csak egy dolgot tudsz, azt hogy semmit sem tudsz?
– Bizony így van.
– De ha nem tudsz semmit, akkor hogyan tudod azt, hogy nem tudsz semmit?
2. Olasz-francia vejem mentalitására hajaz ez az olaszokról szóló leírás: „A munkát nem érzik életcélnak, csak éppen elvégzik, ha hozzájutnak, könnyű és finom kézzel.  Az emberi lehetőségek változatai … csak eszmeileg érdeklik őket. …Amit szeretnek, az a tevékenység. Fáradhatatlanul tevékenyek. Ahogyan a madarak keringenek az arany-kék ég alatt, úgy tevékenykednek. Tevékenynek lenni annyi, mint változtatni valamit a pillanat lehetőségein. Ehhez értenek.”
Most fejezte be háza tetőtér-beépítését. Érdeklődve várom a folytatást. Maradnak, költöznek, új kihívások, új tevékenységek kilátásba helyezése? Majd elválik, mit hoz sok ismeretlenes jövőjük.
3. „Az utas [globetrotter] lélekben ott van még, ahonnan elindult, s ott van már, ahova igyekszik, voltaképp tehát sehol sincs. Számára megszűnik az idő. Dél és éjfél egy gomolyagban hever előtte. MAGA A TÉR IS VISZONYLAGOSSÁ VÁLIK .”
Én egészen hasonlót hallottam Alois Berger SJ lelkigyakorlatán:
„Megkérdezték a mestert: mit teszel, amikor oldódol? Ő ezt válaszolta: amikor ülök, ülök, amikor állok, állok, amikor megyek, megyek. Ti pedig amikor ültök, már álltok, mikor álltok, már mentek... A jelenlét számít. Ez kegyelem, Isten közelségének megtapasztalása. Ha a belső összefüggésekre ráérzünk, Isten jelenlétére érzünk rá a világban.” És ez sehr wichtig – tette hozzá.
4. „Arthur Miller ismeri Karinthy »Utazás Faremidóba” c. könyvét. Legjobban az tetszett neki, hogy Bp-en volt egy automatavendéglő a 30-as évek elején, ahol az emberek bedobtak egy nyílásba egy pénzdarabot, és kijött az étel. Igen ám, de a fal mögött egy ember ült, aki elkapta a pénzt, és kidugta az ételt. »Ez a maguk írója a 30-as években meglátta a mi társadalmunkat. Az emberek nálunk jobban bíznak a gépben, mint az emberekben.«”
Miller tévedett. Nálunk  az a szólás járja, hogy „az ember a legmegbízhatatlanabb gép”.
5. Sztori.
Vagy mégsem?
Ennyi elég posztnak.
Talán más alkalommal ideidézek még valamiket.

A. m. Napfényes, kellemes idő; harmonikus lelkiállapotból fakadó jó kedély, elégedettség; Létezik az öregkor derűje is, ez nyilván valamiféle bölcs rátekintés az időre, az időbeni változásokra, azoknak mintegy összegezése humorral vegyest; jókedvűség.
Kb. ezeket sorolja az értelmező szótár. Nem emlékezik meg viszont a DERŰ nevű gőzmozdonyról, mely egy öreg csotrogány lett volna, de sose készült el, csak a modellje 1:4 arányban.     
Azért merem a mai napot így jellemezni, mert mindegyike jellemezte: derű jellegezte napomat.
Az idő napfényes, kellemes hőmérsékletű volt. Még a reggel hirtelen jött zápor se tudott beleavatkozni a szép késő őszi idő alakulásába. Tíz perc alatt eltakarodott. Derűs maradtam, mert mise után a közértbe, onnan a háziorvoshoz mentem, ahol csak hárman voltak előttem. A rendelőből nevetés harsant, az előttem várakozók néhány perc alatt végeztek, nekem 140-es vérnyomást mért a doktornő, s kedvesen érdeklődött, hogy van-e legalább olykor-olykor munkám. Igennel tudtam válaszolni. De, mondtam neki és az unokánk iránt érdeklődő asszisztensnek (korábban gyermekápolónő volt), legszebb perceimet az unokánkkal töltött idő jelenti. A gép kiokádta kötetnyi receptemet, mely három adagban váltható ki. Az első adagért a patikát is útba ejtettem. Senki nem várakozott. Én se sokáig. A zsákmánnyal haza igyekeztem. Itt már várt a feladat, elaltatni a kis 10 hónapost, aki természetesen nem szeret elaludni. A gyerekkocsiban lemegy hídba, majdnem kiesik, az ágyunkról le akar mászni. Elunva a sikertelen manővereket, beleraktam saját rácsos ágyába. Azonnal felpattant és leszerelte a digitális őrzőkészüléket. No, akkor gyere mellém a heverőre – gondoltam, és tettem is érte, hogy így legyen. Itt azután átöleltem, s nem engedtem felkelni. Kicsit se bántottam, csak nem engedtem felkelni.
Eleinte igen mérgesen ellenállt. Bár hallásom romlik, mi tagadás, jól hallottam teljes erejét latba vető hangicsálását. Közben-közben simogattam hajacskáját, az arcát. Tudta ő, hogy szeretem, csak éppen… mígnem engedtem az ölelésből, felismerve, hogy már csak azért sír, mert még mindig nem sikerült elaludnia. Még átemeltem a másik oldalamra, s ott aztán szétvetette kicsi karját, lábát, s egyre ritkult hüppögése. Az egész negyedóráig se tartott. Mély álomba sírta magát. Odabújt arcával a hónom szögletébe, s közelről ellenőrizhettem, ahogyan szuszog, emelkedik, süllyed pici melle. Az igazak álmát aludta, tőle szokatlanul hosszan egy és egy negyed óráig egyhuzamban. Ez idő alatt mozdulni se mertem, nehogy felébredjen. Jó volt megtapasztalni, hogy kezecskéjét mellemen nyugtatja, olykor megrezzenve, s erősebben fogva engem, mintegy álmában meggyőződni akarván arról, hogy nincs egyedül és nincs magára hagyva.  Rá-rácsodálkoztam Levente működésének tökéletességére. Szuszog, olykor mélyet sóhajt, így eloltva a köztes renyhe légvételek nyomán kialakult „légszomját”. Mint a nagyok.
Derűsen kelt. Játszani kezdett a függönnyel, beszélt is hozzá. Majd felfedezte, hogy mellette fekszem. Rám talált – és én rá. Azonnal ölembe kaptam, s kijöttünk a szobából. Ebben a pillanatban érkezett meg tanításból E. Persze megörült egymásnak mama és kisfia.
A nap kisütött, és a rét „frissen locsolt” füvét aranyos zöld színbe vonta.
Ebéd után ugyanilyen verőfényes és enyhe maradt az idő.
Levittük Leventét sétálni.
Ma nyílt meg az egyik alig használt parkolóban egy őstermelői kis piac az önkormányzat jóvoltából.  Kár, hogy nem vittem magammal a fotógépet. A naptól szépen bevilágított térséget ugyancsak a derű szóval lehet jellemezni. 
Délután azután sötét fellegek lepték el az eget, de az én derűmet ez a ború már nem befolyásolta. Belül továbbra is csupa derű maradtam.
Az időjárás, a salabakterbe szorult bölcsesség, az ezek következtében kialakult kedélyesség miatt? Ki tudja.
Belső harmóniám részévé lett a másokra való megemlékezés is az égiek előtt – gondolom.
DERŰs vagyok hát, mint a régi gőzmozdony.

Nemeskürty tanár úrtól többször hallottam ezt a kérdést: Tudjátok, hogy mi az a „berkenye”? Ha tudtuk volna, ezt válaszoltuk volna: „Gömbös, körte alakú, diónyi, sárga színű, fán termő gyümölcs, pontozott termései megérve éppúgy »szotyósodnak« (én úgy mondanám szottyosodnak), mint az egyes körte-fajták és a naspolya.” 
És már el is jutottunk az újabb feladványhoz. Mit tudtok a naspolyáról? Mi jut eszetekbe erről az elipszilonos szóról?
Nekem az, hogy egy hete kaptunk egy zacskónyit. Olyikat utóérleljük az erkélyen. A naspolya a dérlepte időszak gyümölcse. Tán az évad legutolsója. Engem gyermekkoromba visz vissza.  
Tán már iskolás voltam, tán már elsőáldozásra készültem (1953-ban lehetett).
A tejcsarnok az Albertfalva-Kitérő megálló szuterénjében volt. (Érzed a tejcsarnok szagát?) Onnan igyekeztem hazafelé a másfél liter tejjel, egy tejeskannával a kezemben. (Kék, zománcos, fém fedője folyamatosan zörgött a tetején. Nagyjából drótfogója volt, ámde a vízszintes részén fafogantyú vette körbe a drótot, hogy ne vágja az ember fia kezét.
A Csurgói úton ballagtam, amikor látom, hogy egy idős néni kínlódik a járással, kínlódik a szatyrával is. Bennem meg buzgott az ifjonti segíteni akarás, így hát megkérdeztem tőle: Kívánja-e, hogy segítsek neki?
Kívánta.
Felkaptam hát a szatyrát, és immár kiegyensúlyozódott a két kezemben cipelt teher. Könnyebbé vált a járás is általa. Kérdeztem, hol lakik? A Mohai úton. (Ez a mi Albert utcánkkal közvetlenül párhuzamos út). Még fölvittem a lakásába a cuccot, és elköszöntem, de rám szólt, hogy várjak egy kicsit. Ad nekem naspolyát, amiért segítettem neki. Egy papírzacskót kotorászott elő, s nyomott a kezembe, tele valamivel, általam korábban sose látott barnasággal. Biztatott, hogy vigyem csak haza, ez gyümölcs: naspolya. Majd a mamám megmutatja, hogy hogyan kell megenni. Vittem boldogan a kannát és a zacsi gyümölcsöt.
Mit mondjak? Elég gyorsan végeztünk a naspolyával.
Egyebekben legfeljebb, ha ötször ettem életemben ebből a gyümölcsből. Először 1953-ban, s ma is. Talán nem utoljára.