Mickey webnaplója

Rendszeresen olvasok blogokat, könyveket, kvízekkel szórakozom és emlékezem. Életem második fele igazán arról szól, hogy lehetőségeim szerint értékeket adjak tovább, közvetítsek. Szimpátiával tekintek azokra, akik hasonlókkal bíbelődnek.  A ma reggel olvasottak között alíz Palya Bea életszemléletéről ír élményszerűen, deske Capektől idézi, amit amaz a kaktuszgyűjtőkről összehozott.
Akimoto rendszeresen utal az őt ért kulturális tényezőkről, könyvek, műsorok, előadások, kiállítások és sorolhatnám. Sorolom is, mert egy mai email lelkigyakorlatra szólít, melyet egy püspök tart, flora azokról a tanárairól emlékezik meg, akik életére meghatározóan pozitív befolyással voltak.
Az értékek átadása tehát folyik, és ez jól van így.
Egy tanárnak bő lehetősége van személyes kapcsolatokon keresztül beleszuggerálni növendékeibe mindazt a tudást, melyet felhalmozott magába. Nekem is voltak ilyen pedagógusaim, nem sorolom őket, mert kisregényt kellene írnom róluk (főleg a piaristákról). De sokat kaptam zenészektől, (képző)művészektől (akár a tévé képernyőjén keresztül is), utóbb pedig az interneten való szörfözés útján. Jó előadásokat, jó zenéket hallgattam-láttam. (Hallatlan jelentősége van a válogatni tudásnak.)
Magam is ezt teszem. Ha elém kerül valamiféle figyelemre méltó érték, próbálom közzétenni a rendelkezésemre álló kereteken belül.
Családomban élő szóban, s zömmel blogomon keresztül. Fotózom, hogy a látott értékekről virtuális albumaim által adjak hírt.
Ma már ritkábban fordulok elő az írott sajtóban. De ez nem zavar. Amit nem mondhatok el senkinek, elmondom hát mindenkinek, hogy századszor is Karinthyt idézzem.

Rendhagyó vasárnapunk támadt.
Négy fiúnk-korú férj elhatározta, hogy ma megnyaggat egy négyes túrakenut.
A feleségeket hozzánk delegálták.
Kb. nyolc órakor elindultak a fiúk csónakház irányába, Leányfalu környékéről visszaszóltak (ugye a mobilok korában élünk), hogy este hat felé kívánnak megérkezni.
Most félhat, megint „idecsörögtek”: indulnak sörözni.
Eszerint befejezték a gályázást.
Mindezt a hölgyektől lehet tudni, akik éppen hazafelé készülődnek. Jót tereferéltek, egymás között megbeszélve a fiatalasszonyokat érdeklő kérdéseket.
Kis Julcsi hangicsált Leventének.
Alakul a kapcsolat.
Már kézfogó is volt.
Saját szememmel láttam, amikor közelítettek egymáshoz a járókában. Levi megfogta amannak a karját, és próbálta megmarkolni. Julcsikán sárga szoknyácska volt és szép kis fejkendő, mint akinek bekötötték a fejét. (Szó szerint ez történt.) A többit majd később meglátjuk.
A feleségek délben kellő mennyiségű pizzát rendeltek, majd délután elsétáltak a Duna-partra a két kicsivel. Julcsika szereti a hordozókendőt, Levi pedig inkább a babakocsi hintóból nézeget.
A lépcsőházban ugyan nem hintóként viselkedik a kocsija, hanem minimum hordszékként, még inkább gyaloghintóhoz hasonlít.  
Mi meg itthon folytattuk megszokott tevékenységeinket. Reggelire megettem egy fél tábla lejárt szavatosságú csokit, délben megfőztem az utolsó lejárt szavatosságú stoki-levest. Inkább sárgaborsó-főzelék lett belőle az előírt vízmennyiség adagolása mellett (jobb a sárgaborsóból készült). Nem tudom, mivel érdemes hamisítani, de az is lehet, hogy csak az ízesítése tér el a nálunk megszokottól. Mindenesetre élek, és nem is nézek ki rosszul. A Móra-könyvet befejeztem. Meglepő módon tekergeti-kuszálja az eseményszálakat a kötet (Négy apának egy leánya) végén.
Tegnap üzentem a kvíz-partnak, hogy elírtak egy megfejtést. Ma addig játszottam a kérdéssorokat, ameddig csak újból a szemem elé nem került ugyanaz a kérdéssor. Rájöttem, hogy nem is egy, hanem három hiba van az adható válaszlehetőségekben.  Mindhármat kijavították. Én meg igazából kijátszottam magamat.
Így telt ez a csendes-meleg-nyári-őszi nap.
A család mindenegyes tagjáért folytatott imát az irgalmasság órájában (15-16) nem hagytam abba ma sem.
Megtehetem, van rá időm.
És sokan vagyunk, sokan vannak.

Persze megint Móra, merthogy őt olvasom. Ha lett volna blog az ő idejében, valószínűleg lelkes bloggerré lett volna. (Szerencsére nem létezett ez a műforma, így munkái máig megtalálhatók a nyomdák jóvoltából.)  A négy apának egy leánya c. könyvben ír az „invita Musa”-ról. Én a döglött aknák után szabadon döglött múzsának akarom tudni, sőt döglődő múzsának. Óhatatlanul utolér mindenkit, aki grafomániában szenved. Lássuk, mit is ír?
1.Az ihlet hiánya:  „Csak a művésznek adatott meg, hogy legyenek napjai és hetei, amelyeken az az egyetlen gondolata, hogy a hülyék konventjében ő lehetne az elnök. Ha a jó Istenben van egy kis méltányosság, ennek a mártíromságnak a fejében minden művész talpon állva jut a mennyországba.”
Ez a témahiány. Ez akkor van, amikor „lemegy a redőny”, amikor agyilag zokni vagyok. Az ihlet hiánya. Amikor az általam emlegetett homokszem híján nem tud zárvánnyá nemesedni az a valami, amit igazgyöngyként szoktak nevezni. Mindenkit utolér. Mert csakugyan hiányzik a katalizátor, ami beindítja a verklit, hogy kellő ívvel holtponton nyugodjék meg a kifejtett téma.
Ilyenkor még annyi segítséget sem kap az író ember, mint az érettségiző, aki nem tudván elkezdeni mondandóját, könyörög a szaktanárnak, segítsen neki elkezdeni. Mire a tanár: „A”. Igen, ennyi segítséget se, mert szerencsés esetben a diák folytatni tudja…
2. Szüleményeink: „Fiatalabb éveimben néha erős kísértésben voltam, hogy felolvassam egy-egy versemet… de velem született félénkségem tartott ettől vissza, részben pedig az, hogy nem akartam a verseimből kiábrándulni. Nekem, amit írtam, mindig csak addig volt kedves, míg viaskodtam érte magammal. Mikor készen volt, felfürdetve, bepólyázva, tisztába téve, akkor a szülő gyöngédségével néztem rá.”    
Újságíró-akadémiás időszakom réme a „desszert” volt. A fogalom tanáraink elkészített házi feladataink szamárságain való élvezkedését jelölte. Nemegyszer úgy szétszedték a penzumot, hogy ha emlékezetem nem csal, csupán néhány kötőszó maradt a helyén. Megkegyelmeztek egy-egy bibliai idézetnek, de nem kegyelmeztek meg nekünk. Úgy hallgattuk egy-egy kifejezés helyénvalóságát firtató kritikájukat, mint a molnár, aki sehogyan se képes megfelelni a tömeg igényeinek, akármit csinál szamarával és az unokájával. Ülhet rá, hátára veheti, ketten szamaragolhatnak, avagy vezetgethetik együtt, ő ül rá vagy csak az uncsi. Oly mindegy.
Egy alkalommal úgy szétszedték anyagomat (azért az enyémet, mert a többiek nem írtak semmit), hogy a szülő nő fájdalmát viseltem el, akinek az újszülöttjét pocskondiázzák nyíltan és szemérmetlenül.  A szülő nőét, aki legszívesebben felkiáltana:  
– Coki, a kicsikémtől! Lehet, hogy torz, lehet, hogy vörös, lehet, hogy bőgős, lehet, hogy bandzsít… Mindegy. Ilyen lett, így szeretem.
Talán a következő gyermekemmel elégedettebbek lesztek, de ez a mostani akármilyen, az enyém, nekem a legszebb! 
Ha másképp éreztek, akkor el innen!
Mára már persze megkopott ez az érzés, ha nem is szűnt meg teljesen.

A címbeli nóta egy afrikai kórusmű. Igen népszerű. Ám belátható, hogy a címe nem igazán fülbemászó a magyaroknak.  A dallama nem megy ki a fejedből, ha rábukkansz emlékeidben. Ám magam későn találkoztam vele, így hát csak valahová bioPC-m perifériájára került. El is felejtettem.  
Ma a kezembe akadt egy fecni, amelyen ez az általam firkált szöveg olvasható: Afrikai kórus:
„Te van-e nálatok sült dió? Van-e vadgesztenye, jó kopogós?
Esetleg cukkini banánnal, de a dinnye is ínyemre való.
Ha akad bármi, ami nem hizlal – lehet mazsola avagy mogyoró.
Ha akad bármi, ami nem hizlal – lehet mazsola avagy mogyoró.”
Jó lehetett a ritmusa, mert felidézte bennem a dallamot. Mindössze arra emlékeztem, hogy a Kodály Kórusiskola műsorán tartotta. Nosza, rámásztam a netre, és megtudtam a címét: Siyahamba, zulu kórus ének.   
Arra gondoltam, hogy most már érdekel, mi is az eredeti szövege. Nos, megtaláltam pocsék gépi fordításban. Ám igen meglepett, mert mint látszik, spirituális tartalmú, nem mint az én „zöldségeim” fent:
„Mi menetelni fényében Isten 
vagyunk menetelni fényében Isten 
vagyunk menetelni fényében Isten 
vagyunk menetelni fényében, 
a fény Isten” 
stb.
Hát ez így csakugyan pocsék. Gondoltam, írok egy normális magyar szöveget.  De nem kellett. Legalább három éve egy variáció kering a neten, aminél jobbat magam se tákolnék össze. Megjegyzem még, hogy a búr komponista Andries van Tonder szerzeményét hollandus szöveggel írta, de zulu szövegváltozattal lett közismertté.
A magyar változat így szól:
/ Isten fénye út a sötétben. /4x
/ Fogjad kezünk, (jöjj hát gyere velünk,)
Isten útján együtt hadd menjünk! /2x

/ Isten Lelke az ki erőt ad. /4x
/ Fogjad kezünk, (jöjj hát gyere velünk,)
Isten útján együtt hadd menjünk! /2x

/ Istenünknek nagy a hatalma. /4x
/ Fogjad kezünk, (jöjj hát gyere velünk,)
Isten útján együtt hadd menjünk! /2x  
Számtalan variációban kering a youtube-on a himnikus kórus. Ezekből az egyik:
https://www.youtube.com/watch?v=uYhofNQ4Rl0
Katinak ajánlom. Legyen tőle mindig jó kedve!

Móra „humóra”: „Lovas ember nem ment a hegyek közé temetkezni, azt csak a budai svábok találták ki, akik állami pénzen akarták megfordíttatni a földjeiket.”
Mai formája:  Az arab NY.-ban él. Apja emailt küld neki. Vesd be kukoricával a neked juttatott földet. Válasz email: Azt nem lehet, mert olyan kemény, mint a kő, nem fogja az eke. Mire az apja emailja. Az alkaida kincset rejtett abba a kemény földbe.
Válasz: Apám, minek írtad? Itt járt az FBI, kutakodtak: az egész telket apróra fölásták.
Re: Na, akkor most vesd be kukoricával.
Móra sajtókritikája:
„Ha azt az illúziót akartam megszerezni magamnak, hogy vannak még ebben az országban rendes emberek is, akkor elővettem a kaszinóban a Berliner Tagesblattot, mert az, ha sok jót nem is írt rólunk, hírül se pocskondiázott le bennünket annyira, mint a magunk lapjai.”
Ma lepocskondiáz, de a mi skriblereink írásait közölve.
Móra stílusa:
„Falusi templomban hétköznap csak seppegős mise van. Se orgona, se kántor, de sokszor még ájtatoskodó se, csak a pap, meg a jó Isten. Az egyik azért, mert neki ott kell lenni, a másik meg azért, mert ő mindenütt ott van. Egy-két reszkető fejű anyóka, ha behúzódik a padokba …”
Szeretem rámosolygós írásait.

Ha azt mondom, erős szilva, mindenki szilvapálinkára gondol, amelynek a szeszfoka meglehetősen nagy.
Ha paprikáról mondom, hogy erős, akkor a kapszaicin-tartalmára gondolok, mégpedig arra, hogy nagyon is sok van benne, vagyis nagyon csípős.   
Ma megismerkedtem az erős szilvával, amelynek 0 szesztartalma volt, mégis erősnek bizonyult.
Mindenki tudja, hogy azért piros a kék szilva, mert még zöld.
Nos, hát én egy ilyen piros szilvát vágtam négybe. A nejem kiskésit használtam e célra. Azért tettem ezt, mert ránézésre is nehezen birkózott volna meg a gyümölccsel a protkóm. 
Négybe vágtam hát, és arányosan elosztottam a szeleteket: jobbra egy, balra egy – az arányos terhelés miatt.
Nos, ez a szilva erős volt, nagyon erős. Hogy ne lett volna az, hiszen a falatozókéssel előttem paprikát vagdosott az asszony.
A meglepetésen túl semmi izgalom nem ért, sőt bizonyos kulináris értékről is beszámolhatok. van abban valami izgalmas, amikor paprikaerős, csípőspaprika-ízzel gazdagított egy szilva.
Igazi hungaricum.
Kóstoljátok meg!
***
Ma elkezdtem a sétálást. Az erős napsugárzást némileg enyhítette az élénk szél. A Duna-partot választottam, mert látni akartam, mekkora a víz. Mint tudjátok, a Tisza Záhonynál térdig gázolva átjárható. A Duna vízállása magasabb, mint amire számítottam.
A mart rézsűje száraz, mint a lúdfing, és a szokott zöld helyett dohányszínű. „Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.” (szikkadt töcskenyájak :)
Útközben olvastam egy panelházon a hirdetést: Ruha turi. (Second hand, ruhaturkáló). Szerintem jobban idomulna egy bevált névhez, ha így hívnák: Túró ruhi. Ez se hangzik hülyébben, és legalább beugrik a nagyérdeműnek a Túró Rudi asszociációja.
Elindul a nyálelválasztása, miután ő maga meg
elindul a Túró ruhiba.
Útközben szorgalmasan csattogtattam a f.gépet, mígnem kiírta, hogy a memóriakártya betelt.
Ekkor HÉVre szálltam, és hazaiszkoltam.
Mindjárt nekilátok a képanyag feldolgozásának.
***
Itthon egy meglehetősen hivatalos szöveg magyarításán dolgoztam. Akármeddig csiszolgatom, marad alapjában véve a bükkfanyelv. Nem lehet lecserélni könnyed stílusúra. Sajnálom. Amit tudtam, megtettem. Kutyából nem lesz szalonna. Az én könnyedebb stílusomban ez így hangzik: Ebből nem lesz szalonna.
***
Még valamit.
Egykor szépen együtt zártuk imával a napot a francia unokákkal.
Most valamelyest ismétlődik a helyzet. A picikével együtt dörmögjük, amit dörmögünk, dúdoljuk, amit énekelünk. Merem ajánlani mindenkinek. Nem kell túlságos bátorság hozzá.

Ha Móra volnék, régen A rom címmel írtam volna  regényt, vagy újabban a román kisteherautó neve után Aróm címmel. Neve Rückwärtsben ugyanis értelmezhető.  De hát nem vagyok ő. Így nem írom, hanem olvasom őt.
Gusztiról nem beszélünk.
Vagy mégis? 
Mórát nagyon kedvelem. 
Vagy Tömörkényt? 
Inkább Örkényt?
Mikszáthot egészen másért.
Zavaró, hogy nincs, mert nem lehet sorrend. Mindnek gyümölcsei vannak. Egyik körtét terem, a másik almákat, harmadikja dinnyét. Jogos a gyerekjáték költői kérdése:
– Kihez mész? Körtéhez vagy almához?
Azt szeretem, akit éppen olvasok. Ha nem szeretném, abbahagynám.
Előfordult már.
Amikor „savanyú volt a szőlő”.
Hogy tovább ragozzam a képet: egykori orosztanárunk szerint „a savanyú almát is meg kell enni”. Igen, ha nem tudom elkerülni megevését. De ha választhatok? 
Most éppen Mórát választottam, aki 
nem olyan ironikus, mint Mikszáth, 
nem olyan idilli, mint Tömörkény, 
nem olyan tömör, mint Örkény, 
de olyan humoros. 
Ilyeneket olvasok nála: Összevissza hallgattam az egyetemen mindent, de be nem fejeztem a tárgyakat. S most idézem: „A természetrajztól a hónaposretek szöktetett meg. A biológia azt tanítja, hogy a virágok azért festik magukat pirosra, kékre, sárgára, mert így látják őket a rovarok, akik a házasságot közvetítik a hímvirágok, meg a nővirágok közt. Ez rendben van. A gyümölcsök színe is csalogatásra való. A fekete bodzaszemet messziről meglátja a veréb, lecsípi, elröpül vele, a húsosát megeszi, a magját kiköpi, elszórja, így terjeszkedik a bodza e világi életben. Ezt el is hiszem. De mi haszna van abból a hónaposreteknek, hogy szép pirosra öltözködik a föld alatt? Csak nem azért, hogy a cserebogár kukaca könnyebben lássa megrágni?” …  és így tovább, és így tovább.
Szolgálati közlemény. 
Stabil telefonunk döglődik. Franciaországból eredményesen hívott bennünket néhány napja Éva, ma azonban senkinek nem sikerült mobilról hívni a stabilt, pedig már a nyelvemen volt, hogy éljen a stabil, s halál a mobilra. 
A hiba elhárításáig türelmeteket kérem. 
Most megyek, és megkérdezem kezelőorvosomat és kedvenc gyógyszerészemet, és ha tökök hozzá, elolvasom a betegtájékoztatót.

Sokat dolgoztam azon a kérésen, mely közös blogunk újabb feladata: Szűkebb környezetemben miféle szentenciák, szófordulatok, szólások éltek? A téma kimeríthetetlen. Ami kapásból eszembe jutott, nektek is közre adom.
1. Másoktól
Grószi: Megjött a Córesz (8 órai újság, reggeli lap volt)!
Talán csak én volnék az okosabbik!
Ha az én gyerekem volnál, most jól eldöngölnélek.
Az a tied, amit megeszöl.
Tanulj, mert ami itt van (a fejére mutatott),  azt nem vehetik el.
Majd még megennétek! (56-ban olykor tényleg megettük volna.)
Majdnem aszondom. (öreganyém nemcsak majdnem szondta aszt.), máshogyan a „hexinz” szóval fejezte ki, hogy „jut eszembe”.
Albérlőjét, aki finánc volt, „spenótbakternak” titulálta.

Öregapám a rendőrt tányérsapkája miatt „lavorfejű”-nek.
Öregapánk: Te, gyere egyszer ide! (sváb beütés) Igen is, papa kérem. (hol vagyunk már ettől)
Talán előbb a bátyád szedne! (levest, süteményt stb. Hol vagyunk ettől is.)
Nekünk kicsiknek kell több finomság, hogy nagyra nőjünk. Nem igaz!!! A nagyoknak kell, hiszen már többre van szükségük.
Öregapánk: Megjöttél a csavargyárból? (csavargásból)
Srófold fel a villanyt, rádiót stb. (Csavarni kellett a régi v. kapcsolókat függ, ill. vízsz. állásra.)
Hova tettétek a cipőboxot. (Boxold ki a cipődet!)
Ócska pekedli. Becsmérelte saját rádióját egyik rokonom.
Anya: Úgy nézel ki, mint ha kutyát szoptál volna! (Ételmaradékos a szájad.)
Fiacskám, Allah kiosztotta ételed és alvási időd mennyiségét. Ha előbb feléled valamelyiket, előbb halsz meg.
Alvásból úrnak és rabszolgának napi öt óra elegendő.
Hagyjatok, ne idegesítsetek! (Azt hiszem, ez elég általános mondás volt, és nem ment ki a  divatból.)
Anyuka, kész vagyok!
Úgy nézel ki, mint a kűdött ördög!
Kapsz egy brusztflekket. Ezt a magyarul sem igazán érthető „mellpor”-nak fordították). A frontpofon meg valószínűleg a szájon vágás szinonimája volt.
Petrokáliumnak mondta öreganyám a petróleumot.
„Csérog mán, de még nem űl (sic!) el. Ez a jérce volt, amelyik még nem akart kotlani.
Ez mindig vágta a többit a csőrivel. (Tyúk kiválasztása a többiből. Ok, amiért le kellett vágni.)
Hozz egy ampa (vödör) vizet!
Hozd a cekkert (szatyor) és a garabolyt (fűz karkosár), megyünk vásállni. Meztéláb mentünk.
Egy kicsit odakapta. (A sparhelten készülő köretet, főzeléket lekozmálta öreganyám.)
Nem vagyok én kecske, hogy legeljek – mondta öregapám, ha nem csípett a paprika.
Nincsen egy se forint! Alighanem csakugyan nem volt szegény nagynénénknek.
ált: Itt egy barack, köpd ki a magját! Elismerés jeleként egy hüvelykujjal indított koki-féle a fejünkre. (Koki. Fejünk búbjára mért kisebb ütés ökölbe szorított ujjakkal.)
Sürgess meg! (Forgass körbe)
Vár’, te, megá’ = Váltsunk témát.
Hol vannak már: pongyola, kombiné, prakker. Még a partvis tartja magát.
Sunyd le a fejed! (Ne nézd a film borzalmait.)
ált: Ameddig a felnőttek beszélnek, a gyereknek hallgass a neve.
Ahová én ütök, oda hús nő! – mentegetőztek a szülők egy-egy „nyakleves” miatt.
ált: Egyik lábad itt, a másik ott! (igyekezz!)
ált: Amit Jancsi nem tanult meg, János már nem fogja.
anya: Aki nem akar megöregedni, annak fiatalon kell meghalnia.
Mészkóró = sovány vézna gyerek.
Kishúgom okoskodott: Amikor nagy voltam, kici lettem.
ált: Idesanyám, kié ez a nagy lekváros kenyér? A tied, fiacskám, csak ödd mög. Aunnye, de kicsike!
Nagyi unokafektetés után: Most már egy szót se! És attól kezdve egy szót se!
Orvos a László-kórházban oltáskor: Ne nyavalyogj, mert kettőt kapsz!  
Orvos az egészségházban a hipochonder kezébe nyomott egy cédulát: Menjen a szomszéd rendelőbe, s kap egy oltást. A cédulán ez állt: Murus (fal), s kapott egy deszt. víz inj.-t. Sokáig emlegettük.    
Slihtold fel a felaprított fát! A nagyokat balra, a gyújtósnak valót jobbra! (in Sufni)
Hozz a háztartásiból egy gyehenna alágyújtóst. (Ez egy olajos-forgácsos sűrítmény volt a fűtés elindítására.) Volt „tüker”-alágyújtós is.
Jár a szád, mint a kacsa s.-e.
Fogd már be a bagólesőd.

2. Saját okosságaim, melyeket olykor-olykor idézgetek, s melyeknek a Mickeyádák nevet adtam (de felhasználtam őket egyszer egy összeállításom címeiként).
Úgy tanulj, fiam, hogy egyszer a most felszedett tudásodból családot kell eltartanod.
Bocsásd meg mindenkinek, hogy különbözik tőled.
Örökké élünk, csak közben egy kicsit meghalunk.
Élni életveszélyes!
Már ez a naptár se a régi.
Azt mondták: szellemes vagyok. Meglehet, de sajnos testes is.
Megjelent a Játszva németül, már tudom a felét. A játszva már megy – a németül még nem.
A frizurája alatt minden ember skinhead.
A francia nyelvű punk lap: La Punk.
Nem tudjátok, ki idén a finn go-bajnok?

Politikusok kérdezik egymástól: Le Monde a kormány?
SMS-mester (mobiltelefon-szerelő)
Rendőr, maradj a gumibotnál!
Amíg Szabi Gyulára ment, Gyula szabira.
Ezek a dalok lám, a dalai láma dalai.
Öreg balladámat jobb Ladára cserélném.
Az élet mobil, a halál stabil.
Ne menj Anti, ó, hiába, Antiochiába!
Feleségem addig hergelt, megittam egy üveg Zweigelt.
Ki lesz húsz év múlva a francia államfő? Hát Chirac fia.
Popsikerek (magazin-cím) Lehet, hogy kerek, de miért tartozik ez rám? 
„Ha áram van, minden van.” Téves a szlogen: áramszünet pl. egyáltalán nincs.
Ne tudjak innen elmozdulni, ha nem tudok innen elmozdulni!
Feketemunka: Nem kell, hogy kiléted igazold, fontos, hogy a kertemet kigazold!
Simlis a simlisnek örül. (Similis simili gaudet)
Ha te kettőt mondasz, én akkor is egyet értek veled.
Doktor úr! Én idegi alapon vagyok idegbajos!
Szünetmentes tápegység  (nonstop ételbár)
Kell-e a hosszú ó-ra vessző? (Ne hamarkodd el a választ.)
Önfeláldozó, mint a pelikán, miközben iszik, mint a gödény.
A sereghajtó az utolsókat rúgja.
A fagyöngytea csökkenti a vérnyomást, a fagyöngytea csökkkkkk……
A feleségem feje szőke. Az én fejem hozzá képest sötét.
A Jenő név női változata: Jenikő.
Sipircki! – mutatkozott be a lengyel tiszt.
Ha nem segít a WESTEL – lapunk előfizetőket veszt el.
Előttünk az élet, mögöttünk a széktámla – mélázik a bürokrata.
A fogyókúrázáshoz semmi se (még enni se) kell.
Olvastam a te leveled: Tele Veled.
Egyetlen kiadás egyben bevétel is – a lakáskiadás.
A férj ismert szerző – a feleség költő. Amit a szerző szerez – a költő elkölti.
Csak addig bírjam ki valahogy élve, míg meg nem halok.
Hogyan hívták az ószövetségi Noémi csinos menyét? Rútnak.
Én a Holdon: Kis lépés az emberiségnek, nagy lépés nekem.
Belehalok, ha addig élek is! 
A test kétszer fárad.
Minden jóban van valami jó.
Le a fejjel – mondta biztatólag a bakó.
Tedd már föl a „Székely keserves”-t! Szeretnék végre valahára valami vidámat hallgatni – szóltam megunva a szokásos panaszáradatot.
„... folytatása előző számunkban”
Egyszer megpróbáltam a napilapok címeit visszafelé olvasgatni. Úgy sem voltak sokkal értelmesebbek.
A mű-vész szó túl mesterkélt. Mennyivel természetesebb így: műbalhé.
Nem értek egyet azzal, hogy nem értek egyet azzal.
Sapienti Sat – az értelmi-s-égi csatorna.
Senkitől ne fogadj el tanácsot, tőlem se, ezt se.
Nem bánom, legyen enyém az utolsó szó.
Egy a nagyobb családból. Megyek és megvetem az ágyamat, mert nem vetem meg az ágyamat.
3. Gyerekszavaim. Hogy honnan vettem őket?
Kibécselő = derelyevágó
vécekurbli: kitaláció
dzűmasína: kitaláció
4. Játékaink.
- Anyám két gumicsizmáját csapkodtuk egymáshoz. Közben ordítoztunk: Letegezlek. Én tegezlek le.
- „Tutú, megy a Jézus.” Kis szobrocsát utaztattunk pléhautónkon.
- Kedveltük a nyúlhús játékot. Mi ugyan s.-re verősnek hívtuk, és ez felelt meg a valóságnak. Valaki egyikünk térdére tett párnára hajtotta fejét - térdelő helyzetben. Valaki a társaságból a fenekére csapott. Ki kellett találnia a „hunyónak”, hogy ki ütötte meg. Ha eltalálta, cseréltek, ha nem, újra hunyó maradt. Ezzel a játékkal kitűnően meg lehetett torolni a felnőttektől elszenvedett sérüléseket. Ha ugyan beálltak játszani. Nagy nevetések estek a hunyó tévedései okán.   
5. Martonvásáron hallották rokonaink s emlegették a handlé lamentálását: „Sité-tepsi-furila vegyenek. Egér fogmeg, patkány szaladd meg!” Máig nem tudom, mi lehet a furila.

– Ez év első felében egyik negyvenvalahány éves házas asszony (nem hatalmazott fel, hogy közzétegyem kilétét) email-t küldött ismerőseinknek (nekünk is), melyben többek között a következő gyönyörűséges megfogalmazás áll:
„Elmondtam férjemnek, hogy tiszta szívből sajnálok minden percet, amit harcban töltöttem Vele szeretet helyett! Sokat imádkoztam /már évek óta /azért, hogy jobb legyen a kettőnk kapcsolata. Hát most meghallgatásra találtam…” (Ez azért foglalkoztat, mert magam is írtam közös életünk alakulásáról, de az anyag szept. 24. előtt nem publikus.)
– Értékek minden korban teremnek. Kortársunk Arvo Pärt komponista tevékenysége ilyen. Hallgassátok, mit üzen zenéjével. A youtube-on sokféle hallható.
– Minden tininek a kezébe adnám az amerikai O’Henry novelláját, a Háromkirályok ajándéka c. elbeszélést. Egy életre elég muníciót ad ahhoz, hogy hogyan kell egymást szeretnünk. Aki elolvasta, ne panaszkodjon nekem, hogy nyálas, inkább gondolkozzon el üzenetén.  
– Két email-váltás Deske blogjából:

1. Deske, szeresd felebarátodat, de ne tiszteld benne a másságot? Milyen szeretet az, amelyikben nincs tisztelet a szeretett lény iránt? H.
válasz: Tiszteld a másságot, vagyis a másságát, vagyis azt a dolgát, ami különbözik attól, amit helyesnek tartasz, követsz. Ha az hülyeség, tévedés vagy bűn, nem tisztelem. Az embert igen. d.

2. Ihlet? Hogyne, létezik. Nálam tán négy nap egy évben. Olyan, mint a gyerekcsúszda. Az ember hónapokig mászik fölfelé a létrán, aztán egyszer csak.
07:09 Deske, olyan, mint a hegyre biciklizés. Egy örökkévalóságig tart felkínozni magunkat, hogy azután két perc alatt a völgybe guruljunk a csúcsról... B.
10:27 Nagyon igaz. És pontos. A lényeg itt, hogy ugyanannyi a táv, és mégis micsoda különbség. d.
–  Munkák.
Valamikor hívtak, elfogadtam.
Bér?
Annyit kértem, amennyit ott kaptam, ahol korábban dolgoztam.
Megkaptam.
Másfél évtizedig az induló összeget kaptam korrigálva az aktuálisnak meghirdetett inflációs rátával. Majd nyugdíjba vonulásom után néhány évvel a felét. 
Majd a felét, de távmunkában.
Majd megszűntem.
Majd kaptam ajánlatot díjazás nélküli munkára.
Az élet produkál ilyeneket.
Eddig a csúcsot egy nyugdíjas könyvelő tartja, aki minden fizetség nélkül vezette a vezetnivalókat, összesítette az összesítenivalókat, elszámolta az elszámolnivalókat, s utóbb írásos figyelmeztetést kapott, mert valamit másképp dolgozott fel, mint ahogyan az új elvárások megkívánták volna.    
– Ma Nászom, Feri és Luci itt jártak. Feri elszállította sérült Coltomat javításra. Örülök neki, hogy újra használható lesz, de már annak is, hogy nem csúfoskodik a garázsajtó előtt méltatlan küllemével.
– Unokáztunk is. Levi szeretne tévét nézni. Ha elmegyünk vele a tévé előtt, fejét képes 180 fokos szögben elfordítani, hogy lássa a képernyőt. Kedves, huncut kisgyerek.
– Sajnálom a fiatalokat (erőm szerint támogatom is). Érdemi munka csőstül akad, a fizetési hajlandóság viszont a nyomorszintet célozza. És ez nagyon nincs jól! Írva vagyon: Méltó a munkás az ő bérére. Egyszer már leírtam, de tízévenként megismétlem, hátha egy potentát komolyan veszi, ha belebotlik a blogomba: A munkás munkabére akkor tekinthető méltónak (azaz igazságosnak), ha abból feleségét és négy gyermekét tisztességes színvonalon képes eltartani úgy, hogy valamennyi pénzt havonta megtakarít. A hatvanas években a piarista Medvigy M. diktálta le, és már akkor is kettéálltak tőle a füleim.
Nem érzékelem ötven év óta a javulást! 
Mi lesz veled emberiség?

Akimoto idézi Poppert, aki idézi Pilinszkyt, s akiket most megidézek magam is, mert terjednie kell a hasznos gondolatoknak. Rám ne haragudjanak a pszichológusok az citátumért, annál is inkább ne, mert magam – elidegenedett világunk okán és egyéb okoknál fogva is – nélkülözhetetlennek tekintem tevékenységüket. Mégis merész és izgalmas, vitatémának is alkalmas, amit Pilinszky Popper „fejéhez vág”.
Idézem tehát:
’A mélyen hívő költő, Pilinszky egy beszélgetés során egyszer azt mondta nekem, hogy: „Utállak benneteket, »pszi«-vel kezdődő foglalkozásúakat, mert tönkreteszitek az emberi életeket azzal, hogy azt hirdetitek, hogy az élet problémái megoldhatók. Ezáltal az ember ugyanis azt gondolja magában, hogy ő a hülye, mert nem tudja megoldani a gondjait önmagával, a szerelmével, vagy nem tud mit kezdeni az anyjával való kapcsolatával. Honnét veszitek ti ezt a marhaságot? Az élet problémái nem megoldhatók, csak elviselhetők. Te úgy gondolkozol, hogy az életben problémák vannak és megoldásokra van szükség, én meg úgy, hogy az életben tragédiák vannak és irgalomra van szükség” – vágta a szemembe Pilinszky.’
Persze finomítanék rajta: az emberek élete dráma sok felvonásban, melyek főszereplője ki-ki maga. A szerepeit végig kell játszania, a hősieseket éppúgy, mint a szégyellnivalókat. Utóbbiak esetleg csak sorsszerűen történnek velük. (Az irodalmi drámák során bonyodalmak keletkeznek, melyekre valahogyan választ keresnek a drámaírók. A szereplők lehet, hogy nem találnák maguktól, s lehet, hogy a drámaíró is téves gondolatsort visz végig, téves következtetésekkel.)
Az élet drámáját a Gondviselő írja, mondhatni, a háromságos egy Isten, hiszen ott munkál a Lélek is már a sötét vizek felett. És Páltól Faustynáig valljuk, hogy a mindenség Krisztusért létezik, és Benne áll fenn, és bármennyire is érthetetlen, az egész történelem Krisztus akarata szerint alakul.
Kissé elkalandoztam az ember drámájától. Azt akartam csak érzékeltetni, hogy szerintem a drámában konfliktusok keletkeznek, ezeket jól-rosszul oldjuk, dolgozzuk fel magunkban…
Ám ekkor újabb konfliktusok támadnak, csakúgy, mint ahogyan a Huygens hullámelméletében szereplő, kis résen kitörő, apró vízmozgások újabb hullámot indítanak el.
Olyan is ez, mint Karinthy automatája. Ő azt írja, hogy „van egy gomb, amit ha megnyomunk, kiugrik egy másik gomb, amit szintén meg lehet nyomni.”
És megint fegyelmezetten vissza Pilinszkyhez. A Mester áll mögötte, amikor irgalomról szól. Krisztus ugyanis a felebarát fogalmát az irgalomhoz köti (vö. az irgalmas szamaritánusról szóló parabola).
A főparancs szerint szeressük (viszont az irgalmas) Istent, aki egyedül jó. És szeressük felebarátunkat, mint magunkat. Feladatunk az, hogy a többiek irgalmas felebarátaivá legyünk.
S ha ennyi sem volna elég, vessük össze a miatyánk soraival: „…bocsájtsd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek…”
Dráma és irgalom. Felebarátaim, ez az élet fontos kerete és szabálya. A drámának mindnyájan szereplői vagyunk, és irgalmaznunk kell, miként magunk is irgalomra szorulunk.